CSEKŐ IMRE KALANDJA

Amikor az ember – nagy általánosságban -, végre betölti a negyvenet, szinte nincs is olyan csontja, porcikája, és belső szerve, mely mint egy aprócska, kicsinyített figyelmeztető tábla ne hívná fel a figyelmét a korára, és talán arra is, hogy kímélje magát; különösen a túlhajszolt, stresszes idegi állapotoktól. Mert több mint valószínű, hogy hirtelen megesik és szívéhez kap egy-egy dührohamában, atombomba haragjában hirtelen, és az eddig dallamosan ketyegő, doromboló szív megszűnik kopogni hosszú ideig.

Csekő Imre nem régiben múlt kerek negyven éves, és mint ekkoriban a még mindig jó partinak számító, bár kissé félszeg-félénk férfiak többsége elhatározta, hogy szerencsét próbál a párkapcsolatok terén – tekintettel neki még soha életében nem volt komolyabban megfontolt hölgy ismerőse, csupán ismerőse voltak, akiknek – ha szerencséje volt, s kihagyó emlékezetébe felelevenítették csetlő-botló esetlenségét -, akkor nagy ritkán még eszébe is jutott -, és ekkor vagy személyesen felhívták telefonon jó egészséget kívánva neki, vagy kapott egy-egy könnyen feledhető elektronikus utakon terjedő üzenetet, hogy ne dobja könnyelműen el az életet, hiszen most éli második, jelképesebb fénykorát, és ez csak számít valamit: többet, tartalmasabbat, értékesebbet!

Gyorsan bejelentkezett egy társkereső rovatba, és ettől a pillanattal kezdve, még maga sem akart hinni a szemének, de eddigi ,,magányos farkas” élete egyetlen csapásra szerte foszlott, hiszen a világhálós élet egyik kirívó rendellenessége, hogy személyiségünk bizonyos részleteit, és töredékeit óhatatlanul is szükséges megosztanunk mások, ismeretlenebbekkel, ha azt szeretnénk, hogy új, tartalmasabb kapcsolatok szülessenek!

,,Ezt még megpróbálom! Elvégre örökké én sem maradhatok pártában a szüleim rég meghaltak, és olyan jól esne, ha minden nap, ha felkelek valaki áldott, halhatatlan szembogarakkal megvigasztalna! Akiből erőt, és lelki akaratot meríthetnék!” – töprengett magában, és csak ezután vette észre, hogy valakinek szimpatikussá vált föltett fényképe, és egyéni személyes oldala, ahova rendszerint egy pár soros üzenet kíséretében önmagáról kellett mesélnie. A szokásos sablonokon túlmenően előszeretettel ecsetelte szépirodalmi terveit, és költészethez való egyetemes vonzódását, emellett halhatatlan, bimbódzó jellegű, reménytelen romantikájára is előszeretettel kitért.

Nem sokkal később az adott bájos, és még mindig sugárzóan viruló, ifjú hölgy randevúra invitálta megszeppent hősünket, amit ő kezdetben szerényen minden tőle telhető eszközzel igyekezett elhárítani; de hiszen ez természetes azoknál, akiket kevés önbizalommal áldottak meg édes szülei! Aztán, ahogy beteges szorongása, és különcöknek való rigolyái szépen, fokozatosan feloldódtak rám jött, hogy igazából nincs mit veszítenie: Ha szimpatikusnak találja őt az adott ifjú hölgy, akkor nyert ügye is lehet, elvégre elkezdődhet egy új kezdet, ha meg nem és két szék között a szakadékba esett, akkor legalább felemelt fejjel, elegánsan fog távozni a randevú szent helyéről.

A hétvégére beszéltek meg egymással első közös találkájukat egy aprócska presszó közelében, ahol kivételesen nem kellett fizetni azért, ha valaki csak úgy bement, és elüldögélt egy kicsit. Csekő úgy izgult, hogy majd kibújt a bőréből, és pufók, göcsörtös keze szó szerint bőséges verejtékben úszott, szőrös hátáról már nem is beszélve, amit még hófehér, patyolattiszta inge sem tudott kellő mértékben ellensúlyozni. De megfogadta magában, hogy muszáj megcselekednie, legalább életében már ezt az egyetlen dolgot, hiszen egész élete másról sem szólt, mint a szüntelen rettegéstől a holnapok sodrában, és másoktól való ösztönös rejtőzködéstől, és menekülésről. Pedig az emberek részéről a felszínes előítéletek helyett elegendő lett volna egy nagyadag empátia, és tolerancia, hogy megérthessék a nehéz, kicsit sanyarú gyermekkor lélektanilag megelőlegezett, kikerülhetetlen következményeit!

- Bocsánat nem látott itt egy jóképű fiatalembert, bizonyos Csekő Imrét? – kérdezte ellenállhatatlan pacsirta-vékony hanggal egy bájos, ifjú hölgy, szilvanagyságú őzikeszemekkel.

- Ö… ö… sajnos nem tudhatom biztosan! – nyögte ki a hirtelen gyönyörű szemekben való farkasszemezést követően.

- Hogy ön milyen aranyos! Édes pofa! De, ha látná esetleg megmondaná neki, hogy itt vagyok még egy fél óráig, és aztán sajnos mennem kell máshova!

- Természetesen! – utóbb ezt is csak motyogta.

A bájos, ifjú hölgyön meglátszott, hogy rendesen felkészülhetett a szóban forgó, jelentőséget képviselő randevúra: gyönyörű, testhez simuló, csinos és mindig elegáns kisestélyiszerű ruhaköltemény volt rajta, és miután már többen állították – főként a barátnői -, hogy előnyösebb, ha föltűzi néha kontyba a haját, most sem tett másként, gyönyörű, hollófekete haját, mely leengedett állapotában olyan volt, mint egy lassan gördülő, hullámzó, fordos vízesés, föltűzte kellő, kicsit kacérkodó eleganciával. Érdekes tulajdonsága volt ez, mert nagy általánosságban otthoni körülmények között lezseren, és lazán szeretett öltözködni, lehetőleg minél kevesebb időt szépítkezésére eltölteni, mert sohasem érdekelte igazán, hogy hogy is néz ki, legfeljebb csak azokban a meghatározó pillanatokban, amikor jelentősen ki volt téve az árgus, mohón vizslató férfiszemek kereszttüzének.

Csekő Imrét most pedig ismételten elfogta az a fajta titkos, és talán önmagában szándékosan rejtegetett kisfiús, hebehurgya félelem, mint amikor gyerekként szinte alig akadt barátja, mert mindenki kissé kitüremkedő úszógumijait szemlélte. ,,Odamenjek, vagy ne?” – egész este alatt ezt az egyetlen töprengő kérdést fogalmazta magában egyre, majd, amikor kicsit észhez tért a fölfokozott kábulatából, és karórájára nézett – ezt is gyerekkorában kapta még valakitől, és most hozzánőtt a bőréhez, mint valami emlék -, gyorsan átlátta a helyzetet, hogy jobb lesz gyorsan ismerkedésre fognia a szót, mert a percek végzetesen telnek, és ki tudhatja, hogy a hallatlanul csinos vajon meddig is ér rá?

Félszegen fölállt a székéről. Mintha megérezte volna tudat alatt, hogy aprókat nyikorgott alatta a széke: mintha kicsit túlsúlyos terhe alatt egyszerre fújná ki a levegőt a megformált faanyag, és fölszabadulna a terhe alól. Illedelmesen betette maga mögött a széket, és nagy szerencséje volt, mert időközben – lévén mégiscsak estefelé járt már az idő -, egy-két sörözgető törzsvendég betoppant, és megszaporodott a hely kellemes hangulata.

- Bocsásson meg kérem, hogy megzavarom! – szabadkozott. – Egy hölgyet keresek bizonyos… - téliesített kabátja zsebében feltűnően idegesen babrált egy aprócska papírfecni után, amire a hölgy nevét írta. Nem mintha megfeledkezett volna róla, csupán annyi minden történt ebben a pillanatban, hogy mindenre már nem jutott ideje. – Azt hiszem, hogy Melindának hívják!

A hölgy éppen egy forró cappuccinót kevergetett egy csipetke fahéj, és reszelt csokidarabok társaságában, amik most úszó, barna jéghegyeknek tűntek a forró csésze közepén. – Igen Én vagyok Melinda! – kapta fel a fejét hirtelen, hiszen valaki megszólította. De benne bujkált egy kis kislányos grimasz is égő vörös szájacskája szegletében, mintha kitalálta volna, vagy éppen megérezte volna a másik félszegebb áldozatának titkait, hogy egyenesen őrá várakozott.

A fiatalember illedelmesen kezet csókolt, ahogy szokta, majd bemutatkozott.

- Ha megengedi, Csekő Imre vagyok, és ezt hiszem, hogy önnel van találkozóm!

A hölgy most maga is meglehetősen kínos helyzetben találhatta magát, egyik váratlan pillanatból a másikba csöppenve, hiszen úgy elkezdett égő-vörösesen pirulni, mint akit legalább is leégett a kánikulai nap sugaraitól, holott csupán kicsit csípős téli időszak idényébe voltak benne.

- Oh! Hát ez váratlanul ért! – fújta ki tüdejéből a bent rekedt levegőt, mint egy ólomsúlyt.

- Bocsásson meg! Nem az volt a célom, hogy kellemetlen, vagy feszélyezett helyzetbe hozzam!

- Ne is folytassa tovább! Ön egy igazi gáláns úriember drága Imre! Már az eszemet sem igen tudom, hogy mikor üdvözöltek utoljára ennyire figyelmes, és áldozatkész kézcsókkal! Igazán megköszönöm önnek ezt a kellemes, pezsgő, és bizsergető élményt! – mosolygott, gyöngyházfényű, ragyogó szilvaszemekkel a hölgy, és látszott rajta, hogy fülig ér a szája, annyira meg van hatva, és el van ragadtatva.

- Kérem szépen. Igazán boldogan máskor is! – s Csekő úr is megreszkírozott egy ostobácska, kicsit csalafinta mosolyt, ami sokkal inkább a bárgyúság, és az érthetetlen butaság között helyezkedett el; mint amikor valaki fülig szerelmes egy másik emberbe, és ostobaságokat fecseg, és idétlenül, és sután mosolyogni tud csupán.

- Az előbb ön egy kis tréfát űzött velem drága Imre! – enyhén megvillant, fehér, ragyogó gyémántokat szikráztató szeme, de koránt sem ellenséges céllal. – Látom, hogy önben bizonyára egy roppant éles elméjű, bohóc, vagy legalább is tréfamester veszett el! Bocsásson meg a kijelentésem miatt, de már elő pillanatban észre kellett, hogy vegyem a csetlő-botló, jó pofaságán túlmenően, hogy önben Imre hatalmas, sorsfordulatok, és bizonyára gyerekkori traumák feszülhetnek. Mint amikor egy bohócot szándékosan arra kényszerít a porondmester, hogy nevessen, és nevetessen, holott odabent, lelke legmélyén szegény bohóc már krokodilkönnyeket ont.

- Ez nagyon érdekes! Kérem, folytassa! – s elmélyülten kezdte volna hallgatni a hölgy történetét róla, és beleveszni megbabonázó, angyali tekintetébe, ha a hölgy félbe nem szakítja tüstént.

- Bocsásson meg Imre, de miért nem ül már le! Kicsit az az érzésem, hogy vallatni szándékozik, ha ilyen merev tartásban áll előttem!

A fiatalember mintha tetten érték volna valamilyen szentségtörésen olyan sebesen helyet foglalt, hogy a másik szék is, mely most befogadta kisebb elefántsúlyát aprókat, de jól hallhatóakat recsent.

- Igen, ez így nagyon jó lesz! Köszönöm! Tehát… úgy érzem, hogy önnel történhetett valami nagyon komoly lelki trauma, vagy megaláztatás, amit bizonyos pillanatokig egészen a mai napig nem sikeredett földolgoznia.

- Megkérdezhetem, hogy miből jutott erre a következtetésre?

- Higgye el kérem, hogy nem beszélek a levegőbe. Kísérleti szakpszichológiát tanulmányoztam az egyetemen, egyébként polgári foglalkozásomat tekintve pedagógus vagyok, mint ön is, ha jól olvashattam az adatlapját.

- Igen kérem!

- Jaj, ne szontyolodjon már el úgy maga kis butuska csacsi! Egyáltalán nem az volt a célom, hogy megbántsam önt, vagy, hogy újabb feketelevest zúdítsak a nyakába, csak szeretném végre jobban is megismerni egy kicsit, ha lehetőséget ad rá!

Talán ott rögtön ebbe az ellenállhatatlan és magával ragadó mennyország-mosolyba szerethetett bele elcsigázott főhősünk.

- Tessék csak nyugodtan parancsolni!

- Igazán lekötelez drága Imre!

Észre se vették, hogy mennyire egyetlen, jól kiegészíthető hullámhosszon mozogtak együtt egész este: A bájos, mosolygós, intelligens hölgyre fölsegítette Imre a kabátot, és maga is fizetéshez készülődött, amikor a hölgy váratlan, és nagyon meglepő kijelentést tett:

- Nagyon megkedveltem drága Imre, és szeretnék legalább abban bízni, hogy gyorsan, és gyakorta megismételhetjük majd ezt a kellemes együtt töltött találkánkat. – kissé elbizonytalanodott, majd folytatta -, ugye meg tud nekem bocsátani, amiért a beszélgetésünk kezdetén nem néztem volna ki magából ezt a makulátlan, úriemberes előzékenységet, és lovagias modort?

- Ugyan már, drága hölgyem! Hát hogy mondhat ilyet! Részemről volt szerencse, hogy önnel elbeszélgethettem egy kicsit, mert tudja drága, nagyon ritka és csupán kivételes alkalmakkor szoktam városba járni, vagy beülni valahová.

- Ez egy kissé sajnálatos rám nézve! Pedig, ha tudná azt, hogy magának mennyire vonzó arcéle van! – Meglehet, hogy itt nem elsősorban a kisebbfajta úszógumis tokájára gondolt, ami a fej és a nyak közötti megmaradt részt kitöltötte.

Csekő Imre ténylegesen lovag módjára viselkedett, amikor szó nélkül felajánlotta húsos, tölgyfavaskos karját, hogy a bájos hölgy karoljon csak bele egészen nyugodtan: meghitt, kellemes sétát tettek a kissé csípős, hamar esteledő alkonyatban, miközben titkosan, és sejtelmesen talán mindketten megéreztek valamit a másikban, és ami talán ennél is fontosabbnak látszott ebben a varázslatos pillanatban: Mindketten a megismerkedési kapcsolat folytatására számítottak!