TALÁLKOZÁS AZ ÚJ ANYÁVAL

A pufók, kissé elhízott kisfiú feszengve, és nagyon félősen üldögélt a nappali kanapén. Kicsit mindig befelé süppedt ez a régies kanapé, aminek az egyetlen hátránya az volt, hogyha az ember ki szeretett volna belőle szabadulni, mozgósítani kellett minden erőfeszítését, és apróbb csontjait is! A kis dohányzóasztalt kinevezték ideiglenes megoldásként nyalánkság asztallá; volt itt minden, ami szem, és szájnak ingere lehet: gumicukor gyümölcsös ízzel, igazi tejcsokoládé, csokifagyi, igazi tejszínhabbal, és még miegymás.

- Kényelmesen a kanapé fiacskám? – kérdezte mosolyogva az apuka, aki szélesre széthúzta a száját, és ez a kissé különös állandó vigyorgása még akkor sem tűnt el, amikor aztán semmi oka nem lehetett rá, hogy nevessen. Úgy érezte, hogy a zűrzavaros világban most mindenki egy emberként összeesküdött ellene, hogy megalázták, és elárulták. És az apja is hogy viselkedik; olyan bárgyú vigyorral kedveskedik, mint egy kisiskolás suhanc kölyök, holott el nem felejtette volna mindig piszkálódva, és megjegyzéseket téve rá megjegyezni, hogy gondok annak a súlyával!

- Köszönöm, megvagyok! – préselte ki magából a mondatot, holott legszívesebben fogta volna magát, bezárkózott volna a szobájába és ki sem jött volna onnét!

Most illedelmesen – ahogy jó kisfiúhoz illik -, meg kell várni, amíg apa beszél az anyukával róla, és kölcsönös, kisebb összezördülések keretében jelentősen kitárgyalják egyetlen szerelmük tékozló gyümölcsének további, kilátástalan sorsát. Aztán következhet egy kis mókázás a moziban, ahova mindig apa fizette be, majd a játékbolti kirakatok megbámulása, míg végül apa kissé feszült, majd ideges, és legvégül olyan türelmetlenséggel áll hozzá a soron következő dolgokhoz, hogy mindentől elmegy kis híján az összes kedve, és akkor a kisfiú is azonnal mehet haza.

Apa most fölemeli a hangját; mintha egy reszelő, vagy ráspoly szitkozódna, amikor a megmunkálandó fára, vagy felületre helyezik, hogy elvégezze mindennapi feladatát. édesanya is karakán és kemény asszony – ha arra van szükség, hogy megvédje saját, és kisfia igazát: egy-két tányércsörömpölés hallatszik még a távolból kellőképpen idegesen.

Apa most feltépi szabályosan a konyhaajtót, kiviharzik az aprócska egy-két férőhelyes helységből, és karon ragadja a gyereket. Ellentmondást nem tűrve hajtogatja, mintha csak maga elé beszélne:

- Most pedig mozogj már! Elmegyünk egy kicsit! – rángatni kezdi, mint aki lekésett egy fontos megbeszélést, vagy találkozót, és most azt sem tudja hogy a továbbiakban mihez is kezdhetne!

Egyre türelmetlenebb, és ilyenkor, mintha egy teljesen más emberpéldány állna a sírásra hajlamos, megijedt, és megszeppent kisfiúcska előtt. Becipeli magával egy könyvesboltba; aprólékosan úgy tesz, mintha mustrálná az árakat, és a könyvek műfajai között illedelmesen válogatna. Néhány pillanat, és kósza perc múlva levesz a polcról egy könyvet: meg se nézi a tartalmát a hátoldalon. hanyag hányavetiséggel, mintha csak egy módosabb, tehetősebb gavallér volna odadobja a fizetős pultra. A pénztáros halott sápadt, és fáradékony közönyösséggel üti be tesze toszás lajhársággal a könyv árát.

- Szolgálhatok esetleg még valamivel? Nagyon jó minőségű bőrkötéses krimik is érkeztek a napokban! – hívja fel a kedvező akciókra a figyelmet, mintha önmagát akarná reklámozni.

- Nem köszönöm! – a válasz egyértelmű, és nagyon határozott, már-már ott tart, hogy nyílt ellenségeskedéssé kezd fajulni, és csak az utolsó pillanatokban visszakozik és gondolja meg magát.

- Köszönjük, hogy nálunk vásárolt! – egy kissé bamba és idióta figyor szalad át a nagyon fáradt, és lélekben látszólag tökéletesen meggyötört boltos arcán. Mint aki tisztában van vele, hogy lám egy újabb marhát sikerült előnyös feltételek közé csábítania. Aztán mikor a kisfiúval hamar távoznak már visszasüllyed, mint a Titanic ugyanabba a hevenyészet, magatehetetlen és tunya tespedtségbe, mint ahogyan megszokhattuk.

- Csókolom! – visszhangozza még a rángatások közepette a kisgyerek, mert édesanya erre is külön felhívta a figyelmét, hogy lehetőleg ne hozzon szégyent rá, és hogy viselkedjen rendesen.

A kissé idegeskedő apukának viszont eszébe sincs, hogy a kommunikáció legalapvető fordulatait a mindennapi társas környezetébe is bevesse és alkalmazza. Egyre mérgesebben rángatja a pufók kisfiút, akinek a karjába nyomta, mint valami súlyos tehertételt az irodalmat; hátha attól, hogy a kultúrát szorongatja görcsösen, már tanulna is valamit…

,,Milyen jó volna most betegnek lenni!” – gondolja remélve, hogy akkor apa sokkal kedvesebb, és szinte mindig, ha csak párat köhintget, vagy tüsszent szinte vajra lehet kenni. Most még olyan mint egy időzített atombomba bármelyik pillanatban fölrobbanhat, és magával ránthatja a környezetében élőket is! A múltkor például majdnem összejött egy kiadós megfázás, és influenza – olyannyira, hogy ágyba fekvésre ítélték, de aztán egy forróitalportól hamar rendbe jött, és csak magára volt mérges, hogy nem késleltette a meghűlést, és akkor anya telefonált volna az apjának, hogy a gyereket nem viheti sehova, mert ismét jócskán megfázott.

Már olyan szépen elképzelte a betegséget; lázban verejtékező, pufók vörös teste, mint a főtt rák csak vergődne a melengető dunnák fogságában, és anya mindig tenne hideg vizes borogatást átforrósodott homlokára, és talán a morgós apa is egy kicsit megértőbb lehetne, miközben a délutáni sportrovatot lapozgatja, és be is hozhatná neki a jócskán citromos teát. Amióta a szülei elváltak és apja megint összejött valami édesanya szerint olcsó kis ,,nőcskével” édesanya nagyon fáradt, mert szinte mindig a nyakába varják a túlórákat – pedig közölte, hogy kisgyereke van, aki számít rá, és ezáltal felelőssége is, de ez a legkevésbé sem hatja meg a vezetőséget. Édesanya mindig késő este esik be az ajtón; a vacsorát a kisfiúcska főzi, szeret a konyhában serénykedni, és ezáltal kicsit hasznos tagja lenni előre berendezett, kis világának. A múltkor is rosszul; élével visszafelé fogta meg a hámozó kést, és azonnal ömleni kezdett megsebzett ujjbegyéből a vér, amikor krumplit akart hámozni, ahogy a főzőműsorban a tévében látta. Még isteni szerencse, hogy anya éppen időben jött haza, és nem történt komolyabb, visszafordíthatatlanabb tragédia. Néha társasoznak, de már ez is kezd elcsépelté válni, mióta apa elment. Apa sokszor üzenget neki főleg a telefonba, hogyha majd jó kisfiú lesz, és egy kicsit megemberesedik, akkor majd sok időt tölthetnek el együtt. Kis kobakjában szinte mindig fölmerül a szó, hogy ,,megemberesedik.” Mit jelenthet ez a kifejezés? Hisz olyan idegenül, és különösen hangzik, mint maga ez a ,,se veled se nélküled” összekuszált helyzet. Ő pedig minden láthatási időpont után, mint aki lélekben már számtalanszor megsemmisült úgy tér haza, és rázkódó zokogással borul szerető anya karjaiba, aki ezért is apát hibáztatja, meg az új nőjét. Anya mivel holtfáradt az egész napos műszak után, amit az élelmiszerboltban teljesített, néha hamar elveszti a türelmét, és képtelen parancsolni viszkető tenyerének. Gyakorta meglegyinti, és mire észbe kap, mindig engedelmes könyörgésként megemlíti:

- Szívem bocsáss meg! Megígérem, hogy többször nem fog előfordulni! – mintha maga sem akarna hinni benne, hazugságot rebegnek remegő ajkai.

- Akarsz egy kis kakaós kalácsot? Most hoztam a boltból, külön neked, még kicsit meleg! – ajánlkozik reggelizés közben, és feléje nyújtja a megkezdett tésztás masszát, ami sokkal inkább egy túlsütött bodag, semmint finom omlós tészta.

,,Már megint egy élesztőízű vacak! – gondolja. Muszáj megennem ezt az ízét, különben soha nem enged játszani.” Az apja mindig erősen, és feketén issza a kávét, és olyan elképesztő litereket képes meginni belőle, hogy nem csoda, ha fel-le száguldozik a vérnyomása, és egész álló nap frusztrált. Édesanya szeretett szépen, választékos ízlés gyanánt teríteni, míg az apja a robosztus és a rusztikus dolog egyértelmű kedvelője, és van vali titkolt állatias, és lecsupaszított ösztön minden egyes mozdulatában. Amikor még együtt voltak, mint férj-feleség, és rendszerességgel édesanya terítette az asztalt a kisfia segítségével az apja merő időpocsékolásnak nevezte ezt a szerinte felesleges ,,készenlétet.”  Mert minden választékosan megteríteni amikor olyan hamar elfogyik az étel?! Mire az édesanya mindig rendreutasító hangnemben felelt:

- Drágám! Ha már egyszer lehet, akkor adjuk meg a módját.

Az apjánál mintha egyetemes keretek között, kitágítva valósulna meg napjában többször is a rendetlenség, és az összevisszaság dimenziója.

- Mi újság mókuskám? – csimpaszkodik a nyakába egy hozzá mindenesetre nagyon fiatal, huszonéves fruskaarcú, kis hölgy. Arcán azzal a jellegzetes birtokló mosollyal, mely azt jelzi, hogyha belépsz az ő felségterületére halál fia vagy, de ezt választékosan bensőségébe rejti. Kívülről elragadó tetszelgéssel csak mosolyog bárgyún. Édesanya ilyenkor csak intett neki, hogy jobb ha a szobájába megy, amíg a felnőttek rendesen kibeszélik magukat. Később hibája volt, hogy mértéktelenül sokat hallgatózott, miután kíváncsi természettel áldotta meg a sors. Ekkor rendszerint az történt, hogy az anyja kellő indulattal, és nem fukarkodva a jelzők, és bizonyos melléknevek használatával kígyót-békát odamondogatott a fruskaszerű hölgynek, aki csak bazsajgott, és széles vigyori arcán még a smink sem szenvedett egy percre sem sérülést. Viszont, amikor a társas összejövetelnek hirtelen késő este vége szakadt el ne felejtette volna visszanézve az ajtóból megemlíteni, hogy látja már hogy a fiacskája kitől tanulja az illetlen viselkedés alapszabályait.

Éjjel gyakran rémálmok látogatják meg, és ekkor nem mer édesanyjához rohanni, aki alig két méterre a másik hálószobában horkolja legszentebb álmait. Eldöntötte magában, hogy most elviekben ő lenne a férfi a házban, és hát egy kész ember csak nem fog pityeregni, mert az olyan furcsán venné ki magát, ha később elmesélné a kalandjait. Aprócska zseblámpáját most felkattintja és gondosan ellenőrzi hogy az ágya alatt nem bújtak-e el szörnyek,  vagy mumusok? Aprólékosan, mint egy kis mesterdetektív minden négyzetcentimétert átvizsgál, és egy kicsit égve hagyja a kislámpát, csak addig, amikor már érzi, hogy leragadnak a szempillái, de mégis ébren tartja a állandósított félelemérzet.

Már legszívesebben végleg becsukná kis zöldesen világító szemét, de fogságban tartja a rettegés az ismeretlen, és bizonytalan jövőtől; holnap vajon mi lesz?! Kérdések zakatolnak, akár a gyorsvonat kis fejében. Sírógörcsként jelentkezik benne az ítéletszerű felismerés: Apa új életet kezdett! Te csak részben vagy része már az életének! Minden miattad történt!

Nem, most apa – úgy látszik végleg itt hagyta őket, mert megijedt a túlzott, és kihangsúlyozott felelősségtől.

- Most meg mi az isten van?! – szól rá mérgelődve az apuka. – Miért nem lehet egyszer úgy elmenni veled, hogy ne essen semmi bajod??? – már önmaga is csodálkozik, hogy viszket a tenyere, és az a bizonyos leckéztető pofon sem sokáig várhat magára.

- Egy kicsit fáj a hasam! – szorítja össze pufók, hörcsög arcocskájának törmelékeiban aprócska tejfogait, és meglehet titokban abban bízik, hogy az apja nem fogja megütni.

- Nézd! Az Isten verjen már legyél már végre férfi! Egy férfi különb fájdalmakat is eltűr, mert ez a kötelessége! Megértetted?! – észre sem veszi, hirtelen ökle már a levegőben fityeg, és visszalendített kézből akkorát csattant szegény, sebezhető gyereke arcára, hogy hatalmas, égimeszelő, vöröslő folt, mint valami örökre megbélyegzett stigmabélyeg  éktelenkedik az arcán.

S erre már majdnem összecsődül az egész tér; csak nem már megint egy szerencsétlenül járt gyereket vernek! Ez aztán a szégyentelen, és velejéig alattomos dolog! Nahát!

Az apukát atombombaszerű hőhullám, és szapora verejtékezés fogja el, és már a haját kezdi tépkedni, hiszen most tudatosodott benne, hogy milyen elvetemült gonoszságot művelt; hiszen csupán egy picinyke, pufók kisgyereken állt méltánytalan, és aljas bosszút.

- Jaj, manóka! Kisfiam! Ne haragudj, apa tudod… kicsit ideges… és elvesztette a fejét… - próbálná ismét magához ölelni, édesgetni, de a gyerek már átlát a szitán, és többet már nem mer megbízni benne. Ehelyett úgy reszket, mint a falevél!

Apa most nem tudja mit tegyen: tanácstalanul topog, és tördeli egyre agresszív ütemekben a kézfejét.

- Miért nem eszünk együtt megint egy fagyit? Megígérem, hogy többet nem fog előfordulni! – próbálkozik, de a gyerek tiszta elmével már sejti, ha most megtette több mint valószínű, hogy máskor is megfogja tenni!

Apa most furcsán zavartan nevetni kezd, mint akit titkoltan leplezni igyekszik szándékát, hogy valaha is megjavulhat!

- Te még kicsi vagy fiacskám! Remélem egyszer talán megérted! – Körülnéz, nehogy más is meghallja, mintha végletesen leegyszerűsített igazságának ez lenne az egyik véglete, majd elővesz egy cigarettát, rágyújt és továbbmegy: kisfia kezét nem tudni miért, nem fogja meg! Lehet, hogy önállóságra, vagy kitartásra szerette volna nevelni; most úgy mennek egymás után – elől a vezér ás a háta mögött árván, és sántikálva a megszeppent, sokáig könnyeivel küszködő kisfiú.

- Máris megjöttetek! – csodálkozik nagyot az édesanya, aki már hozzá is látott a konyhában a vasárnapi ünnepi ebéd elkészítéséhez; elvégre a vasárnapnak mégis kellene, hogy legyen valami misztikus, ünnepi hangulata, mely átragad, mint a ragasztó az emberi köztudatba.

- A fiad nagyon elfáradt, és úgy gondoltam jobb, ha itthon piheni ki magát! Szerintem az állatkerttől csak még komiszabb lett volna!

A kisfiú, mint egy néma szemtanú, aki végignézte tehetetlen közönyösségbe dermedetten az erőszakot, és az élet egyik első leckéjét most még tétován, és esetlenül áll a szülei előtt. Édesanya rögtön észreveszi a bíboran izzó kör alakú foltot, ami egy sérüléstől származik:

- Hát veled meg mi történt? Csak nem sírtál?! – s úgy hasít lelke sebzett mélyére a felismerés, mintha saját magát sértették volna vérig, és engesztelhetetlenül meg! Gyöngéden lehajol a pufók arcocskához, amely most ismételten könnyfátyoltól nedves és ázott.

- Szegény drágám! Mutasd magad! – bevizez gyorsan egy konyhai törlőrongyot, mellyel rendszerint a süteményeket szokás kivenni a sütőből, hideg vizet enged rá, benedvesíti, majd, mintha csupán egy kellemetlen kosz, hitvány piszok lenne óvatosan megpróbálja lemosni a sajgó ökölsebet a kisfiú arcáról. A fiúcska vádolón apjára mered; szemeiből üvölt felé az elszánt sérelem, a biztos megtorlás gondolata. Mintha édesanyja lenne most közöttük az egyetlen villámhárító, aki talán még békés körülmények között rendezheti közöttük a vitát, vagy további nézeteltéréseket!

- Édes Uram! Beszédem van veled! – mered fenyegetően a meggondolatlanul bazsajgó családfőre a felesége.

- Már hogy velem??? – döbben meg hirtelen. – Mit követtem el?! – tárja szét érthetetlen meg nem értettként, mintha szenvedő áldozat képében tetszelegne. – Hisz nem történt komolyabb baj! Csak kicsit kiengedtem a gőzt! – Szülei beviharzanak a konyhába.

- Mondd csak kedves férjem? Hogy képzelted azt, hogy megütöd a fiunkat, ami még egy légynek, se mert ártani egész életében?! – érezi, hogy asszonya hangja most tényleg nem viccel, és a jó tréfaságok kora is már régen leáldozott, mert nyílt, roppant éles, és egyenesen komolykodó.

- Most meg mit jössz ezzel édesem? Csak nem azt akarod mondani, hogy a te apádnak nem járt el egyszer-egyszer a keze? Vagy a te családodban csupa szentek laknak!

Visszakézből a feleség keze is meglendül, és lekever egy hatalmasat a férjének, akit eddig valami titkos, erkölcsi erő hírvívőjének gondolt magában.

- Auu! Ezt miért is kaptam?! – döbben meg, mint egy sértett önérzetű kiskamasz.

- Azt hiszem eléggé egyértelmű! Ha csak még egyszer megütöd a mindig szófogadó, és rendes fiunkat, neked – nem érdekel, hogy mások mit gondolnak -, neked annyi! VILÁGOS?! – kiveszi a kihúzható konyhaasztalból a sodrófát, amit egykor még a nagymama adott ajándéka az újdonsült házasoknak háta jó lesz tésztát lapítani.

- Ha csak egy ujjal is hozzáérsz, ezzel a méretes fával foglak meggyúrni! – hangja és villámló tekintete nemcsak hogy egyértelműséget sugall, de látszik rajta, hogy itt helyben legszívesebben megfojtaná urát, amiért valamit rábízott, ami a világon a legfontosabb számára, és ura még csak a könnyelmű felelőtlenség érzetét sem érzi át, nemhogy saját erkölcsi felelőssége súlyát, hogy talán neki kellett volna példát mutatnia!

Apa oda sem figyel; egyik cigiről a másikra gyújt idegesen remegő tekintettel, és reszkető kezekkel. Mintha elvonási tünetet produkálna, amikor valaki nem kaphatja meg vágyai tárgyait, akkor hirtelen hisztérikus görcsök kezdik feszíteni az agyát. Most ő is ilyen állapotba kerül – legalább is a külvilág számára.

Felesége most döbben rá arra, hogy talán életében nem ismerhette ki igazán urát, csak az elmúlt történések világítottak rá sok mindenre érdemtelen életében. Most úgy mered rá üveges tekintettel, mint egy ismeretlen idegen, akivel egykor meglehet szerették és tisztelték egymást, és akik közül csupán az édesanya tudta anyai ösztöneivel, hogy számára egyetlen gyermeke a világ közepe.

- Pedig igazán olyan aranyos gyerkőcünk van hallod-e?! Miért kell neked mindent elrontani?! – szól lemondóan.

A most gondolatai között kóválygó, erős lelkiismeret-furdalást érző férfi a hangtalan némaságba dermed, mely megszállta és azonnal fojtogatni kezdi, majd belegyömöszöli a kimustrált ezüstszínű hamutartóba a megmaradt, majdnem körmére ráégett cigarettacsonkot. Mintha már fájdalmat sem érezne, érzéketlenül…