AZ ISMERHETŐSÉG CSAPDÁJA

Rajtam tán mindenki átlát:

Mégis, hova menni szándékoztam tán soha nem is érhettem el,

hisz az ember valódi céljai megfoghatatlanok, s elérhetetlenek!

Túl jól ismerem már világotokat, s mégis naponta küzdelmet folytatok,

legalább veszedelmes árnyék-képem ne rettentsen annyira,

mely hűséges szolgaként mindenhova követ,

körúti lámpások gyűrűjében.

Önzőn s mohón egyre szomjasabban vágynának

megtalálni engem az elkeresztelt ellenségek:

A tudatlanság foltos páncélja – most még menedékem,

bár alig, s utolsó fokon, s fontos lett volna a Némaság,

hallgatagság, önmagamba való, remélt visszafordulás,

mint a második anyanyelv!

Az utcasarkokon – főleg kánikulák katlanában – szesz-foglyok üvöltöznek,

vonyítva randalíroznak.

Ablakaimba szándékosan csukom bogarak

bosszúálló inváziójával szemben.

Nem mászkáltam hasztalan s össze-vissza céltalan sem,

mint a holdkóros ki nem is sejtheti még merre felé is megyen:

Éjszakák hátborzongató hangjai mégis,

régi ismerősökként üdvözöltek!

Panelfalak börtönfogságra kényszerítették

a szabadon lélegző meleget:

Rajtam tán mindenki cinikusan átlát,

s gyermekkorom óta néma baráti társként

lekötelez s követ a Magány.

Ablakom mögött a fennkölt s büszke hegy-óriások ásítanak

terpeszkedve zöld völgyek fölébe hajolnak,

mint kuporgó kő-szívek:

Titkon tán engem szólítanának maguk közé,

hogy az értelmetlen s kizsigerelő Világ helyet,

melyben élni vagyunk kénytelenek

legyünk megfontoltan is remeték!