PENGE ÉS KARDÉL

Hogy fáj neked hogy nem tudod se meg- se kikerülni?

Hogy te sem maradhatsz magadnak valónak csúfolva önmagad,

makacs kivétel? Nem tudtál megmaradni hosszan

tűrőn türelmesnek türelmetlenek táborában,

- bátornak a kiskegyeletű gyávák között

– s egyetlen szerelmed is rég lemondott rólad!

S miközben tüskés bozóttá aljasodott arcéledet borotválod,

folyton lelketlen, Janus-tükörképed faggatod:

Miért nem lettél már a túlvilágon is öngyilkos?

A cudarul fukar sors téged se méltatott valami sokra:

Kilökött a nagybetűs életbe – s napra-nap otthagyott magadra.

Önsajnáló harcaid kicsinyes, s szánalmas próbálkozásaival.

Trónbitorló, lélekvesztő évek,

lomb helyett kietlen, fényes golyó:

Kuglifej viruljék! Hisz már magad is tudod:

Gyöngédségből fölösleges volt bókjaid szépmíves

csokrait megmutogatnod:

Égbe emelkedő Istennők oltárán

fölmagasztosítottad halvány Madonna-arcokat!

– Pontosan olyan vagy, amilyennek a Világ kitagadott:

Bizonytalan, kételkedő,

hitetlen – akár a tétova Marszüász,

vagy a kísérletező Sziszifusz egyszemélyben;

megvárod naponta birka-hiábavalósággal magadat

porig s szennyig sajnálva

visszahull-e terhesülő kősziklád a földre,

vagy ott marad majd ahol hagytad?

Még most is hittél:

Tisztán s együgyű gyermekséggel minden napodat

fölfedezve jársz az utcán ostobácska,

Anti-Ádám! S képtelen vagy rá, hogy elfogadd:

Szerelmek lovag-romantikája rég leáldozott.

Ellensége vagy már önmagadnak!

Önsajnálatod s gyilkos pesszimistaságod naponta megöl,

s újjáteremt, s mint Phőnix Te Holnapok poklából

támadt fel újra szent körforgásban.

Bizonytalanságod megnyílik,

mint sírverem alattad s biztosan tudod:

Zuhansz, s szabad esel egyre lejjebb,

elszakítottan, számkivetetten s függetlenül!