BRONZLAKODALOM

Dóra felvette elegáns, kisestélyi jellegű ruháját, ami elegáns koktélruha benyomást keltette, azonban mégsem volt hivalkodó. Sejtetni engedte finom, és törékeny kis testének szinte minden formásabb, és kihangsúlyozható idomait, aki – a szülés után -, hamar visszanyerték régi pompájukat, és a csípője még mindig meglehetősen vékony volt, annak ellenére, hogy nemrégiben a medence gyermekáldás miatt kitágult. De ez egyáltalán nem zavarta; a legnagyobb, a legszentebb feladatként élte át a szülőség minden báját, örömét, és kötelezettségét, mert kislányként mindig arról álmodott, hogy hamar, és fiatalon szeretne szülni, hogy elég ideje legyen eldönteni, hogy hogyan tervezi meg jövője hátralévő alapképletét.

Kifésülte gyönyörű hollófekete haját, mely olyan volt, mint egy fénylő, folyton ragyogó, gazdag hollótoll, majd óvatosan kontyba fonta, mert párja így szerette, és ő is sokkal kifinomultabbnak hatott, ha máshol így mutatkozhatott, mint az egyszerű befőttes gumis módszerrel, amikor csak lazán egy gumis csomó fogta közre rakoncátlankodó, szálkás fürtjeit, melyek, ha kibontott állapotában pompázott a haja olyan volt, hogy meglehetett egyenként számolni benne a szalmaszálakként egymáshoz kapcsolódó hajszálait. ,,Hát igen! Azt hiszem én is így gondoltam! Harmincöt éves vagyok, és már van gyermekem, és élettársam is!” – még egyszer ellenőrizte magát a nagy tükörben ami az előszobában helyezkedett el közvetlenül a kis étkező mellett. Még egykét apróbb simítást tett, és most úgy nézett ki, mint a földre szállt éjszaka, tündéri, és elbűvölő királynője, akinek bájos, magával ragadó mosolyától elolvad minden férfiszív, és bezsong. Nagyon szerette a francia parfümöket, és ezekből elég volt egy-két csepp, és valóságos illatorgiák lehetett az egyszerű levegőben is elérni. Pár csepp illatszert cseppentett az ujjbegyeire, és bekente vele fedetlen nyakát, habár mindig is tudta, hogy az ő imádott Gézája nem sokra értékeli sem a flancot, sem a cicomát, de mivel elegáns helyre készülődtek legalább legyen bennük elég tisztesség, hogy megadják a módját. meghatott csók, gyönyörű aranyból készült csuklólánc, és terjedelmi kiszolgálás! Ez is hozzátartozott a kényeztető szertartáshoz.

Gyorsan ellenőrizte a hálószobában időközben még mindig a csokornyakkendőjével vacilláló párját, majd még egy apró, kis simítást, és miután a gyereket a nagyszülők bevállalták csak erre az önfeledt, és egymásért való éjszakára már mehettek is. Géza húzta fel a kis fekete cipőjét, amiben úgy érezhette magát, mint hamupipőke, amikor aprócska lábikráira egy királyfi próbálja fel az üvegcipellőt.

- Köszönöm drágám! Nos, hogy érzed magad? Mehetünk?! – szemügyre vette élete megtalált másik felét, akiről csak úgy dőlt már az első pár másodpercben a bőséges veríték; nem tudta eldönteni, hogy ezt minden is tulajdonítsa: frusztrációnak, vagy meghátrálásnak! Elővett a kis miniretiküljéből egy zsebkendőt, és óvatosan elkezdte felitatni átmeneti jelleggel élettársa izgulásos cseppjeit.

- Ne izgulj Gézuka! Minden rendben lesz meglásd, és nem lesz semmi baj! – s hogy még jobban ösztönözze a kissé stresszelős párját érzelmes csókot is váltott vele, hiszen csókálló rúzst használt.

- Oh! Nem is tudattam, hogy ekkora a szerelem! – döbbent meg, persze csak látszatra.

Szépen kirittyentve indultak el abba az elegáns étterembe, melyet, még a hölgy édesanya mondott hét héttel az ünnepélyes alkalom előtt. A városban kissé nagy volt a forgalom, de elviselhető. Ha az ember andalító kedvese mellett lehet, és megcsodálhatja számára gyönyörű mennyország-mosolyát az egész már nem is tűnik annyira szörnyűnek.

- Hogy érzed magad bogaram? Ne haragudj, de amint látod ezt én sem így terveztem! - szabadkozott már az Erzsébet híd lábánál az autóban a férfi.

- Ugyan, hagyd csak! Én voltam a könnyelmű, és meggondolatlan, amiért az esti, sűrű forgalomban szerettem volna vacsizni veled!

- Ez nem probléma! Elvégre szeretjük egymást, majd megörülünk egymásért, csak hát a csúcsforgalomról egyikünk se tehet! Ez van és kész! Ebbe bele kell törődni!

- Na, látod! Pontosan erre a figyelmes türelemre és higgadtságra van nekem a mindennapokban is szükségem, amikor a munkahelyemen kész káosz fogad, és egyetemes a bolondokháza! – elbűvölően mosolygott, amitől a legtöbb férfiszív is majd elolvadt, hát még a párja.  

- Na, mesélj csak! Mi történt a munkahelyeden?

- Semmi, semmi! Csak valamelyik bájos, és elragadó, kicsit idősebb ügyfél a minap megint feljelentett, hogy szerinte csiga lassú a kiszolgálás!

A férfit hirtelen elfogta a harag: - Hát ez már mindennek a teteje! Hát nem lát az a szerencsétlen, hogy ti négyen is majd megszakadtok egy-egy húzós nap után? És akkor még neki áll följebb! Hát tudod, én azonnal megmondanám neki a magam jólfésült véleményét!

- Azt hiszed én nem?! De amint kinyitnám a számat, több mint valószínű, hogy holnap már nem is kellene mennem, mert azonnal felmondanának! Az én cégemnél mindig a kedves ügyfélnek van igaza, a belepusztulunk is az igazságba! Képzeld, az a boszorka még a panaszkönyvet is elővetette velem, és bele is írta a véleményét!

- Hát tudod mit mondtam volna én erre?!

- Tudom apukám, tudom! Azon nyomban elküldted volna a kedves kuncsaftot melegebb éghajlatra, meg Kukutyinba zabot hegyezni! De már annyiszor megbeszéltük, hogy ez nálunk sajnos nem működik! – kis ideig gondolkodott. – Képzeld csak el, amikor te is a kormány mögött ültél naphosszat, és akkor nem halad a forgalom, és akkor odalépett a vezetőfülkéd elé egy kedves, idős öregasszony, akinek haladéktalanul már otthon kellett lennie ebédre, mert kezdődött a kedvenc szappanoperájának az ismétlése! És akkor kieresztetted a haragodat! Képzeld csak el! Ugye, hogy lehetetlen!

- Nem annyira édes szívem! Nem annyira! Ha én egyszer kinyitottam a számat, akkor tudod, abból aztán ömlik a jégverés, főként rossz dolgok!

- És mondd csak drágám? Még egyszer sem ütötted meg a bokád a túlzott igazmondásod miatt?!

- De aranyom! Ha ez így lenne, akkor nem volnának velem a főnökeim megelégedve: első vagyok a munkakezdők között, és mindig rendesen elvégzem a rám bízott feladatot! Hát mi kelhet ide még?

- Mondjuk az… nem is tudom… talán, hogy néha fogad vissza magad, és csak akkor beszélj, ha kérdeznek!

- Már pedig néha bizony beszélnem kell, ha fizetést szeretnék; különben miből mennék nyaraláni! Egy volt buszvezető nem sok babért terem! – érezte, hogy kicsit túlzottan sértőre sikeredett a kijelentése, azonnal bűnbánó arcot vágott:

- Kérlek, drágám! Nem úgy gondoltam!

- Csak nyugodtan mondjad csak! Nem sértődtem meg annyira! – próbált viccelődni, mert az mindig is bonyolult lényéhez hozzátartozott.

- Én csak azt szerettem volna veled megértetni, hogy egy felelős, dolgozó nőnek is meglehet a magához való joga, és esze.

- Hát ez szinte biztos! Most hogy mondod!

- De még mindig nem vagy hajlandó kimondani a legfontosabbat!

- Mire célozgatsz ciccám?!

- Jaj, te butuska kis csacsi! Hát arra, hogy mit ünneplünk ma? Na mit?

- Tudom, hogy baj lesz belőle, de fogalmam sincs! – a bájos fiatal asszony gyöngyházfényű arcáról eltűnt a játsznyi jókedv, hogy megjelenjenek rajta a mély aggodalom, és tetetett bosszúság apróbb jelei. A férj érezte, hogy ezzel mindent elronthat, de megkísérelte helyre hozni:

- Á! Arra az ünnepli alkalomra gondolsz! Bocsáss meg, hát hogy a csudába mehetett ki abból a kelekótya fejéből? Föl nem foghatom!

A bájos feleség arcán rögvest eloszlott a köd bánat szülte felhőátvonulás, hogy rendkívülien vonzó napsugármosolyának adja át a helyét.

- Hát nem felejtetted el édesem?! – még mindig alig akarta elhinni.

A férjnek látszólag még mindig fogalma sem volt róla, hogy házasságuk évfordulóját ünneplik e szent, és dicsőség övezte napon, ezért továbbra is a biztonságos tettetés álcája mögé szorult.

- Hát olyannak ismersz engem? Ccc! Te, te! Enyje! – becézgette sejtelmesen.

- No, de akkor hadd hallom! Mit kapok tőled ajándékba? – mindig gyönyörű, mandulanagyságú sötét szemét ellenállhatatlan cirógatással valósággal férje arcába fúrta. – Különleges ajándéknak illik lennie, ha ennyire hitelesen játszod a meglepettet.

,,Szűz Mária édesanyám! Ebből hogy fogok most kimászni?! Mit lehet itt még egyáltalán kitalálni?” – Úgy érezte, hogy már legalább millió éve, ha nem több száguldoznak fejében az összezsúfolt, és most mintha felbérelt vulkánok lettek volna – a túlzsúfolt gondolatok: Milyen ajándékkal lephetné meg ezt az isten teremtette fantasztikus asszonyt? Fogalma nem volt – s ez még a legrosszabb!

- Hát tudod édesem, egyáltalán nem szép dolog, ha az ember türelmetlen, és túlzottan kíváncsiskodó, bár elismer, hogy bizonyos különleges esetekben – mint amilyen a mai -, ez természetesen megbocsátható! Hát lássuk csak? Mit adhatnék a világ leggyönyörűbb, legkedvesebb, és legáldozatkészebb asszonyának, aki már azzal megtisztelt, hogy annak idején szívével őszintén engem választott, aki – bevallom igazán -, sok esetben kicsit hajlamos voltam hóbortjaimmal versengve megfeledkezni róla?

- Mindegy, hogy mi lesz az ajándék, a legfontosabb, hogy a szívedből jöjjön, és őszintén drágám! – megfogta a verejtékkel már bőségesen átitatott, szőrös, szinte Enkidu-kezét, simogatta, és csókolgatta, míg a másik előbb zavarba jött, majd elpirult.

- Csak nem?! – lepődött meg. – Az én férjem még ennyi idő után is képes az elpirulásra? – s ezt a világ legszebb ajándékának tartotta., mert álcázások, félremagyarázások, és fölösleges köntörfalazások nélkül is, de teljesen őszinte volt. – Ezért szeretlek annyira! – tüstént fölkelt a helyéről, ölébe vetette magát, és szenvedélyesen megcsókolta a rebegő, tétova ajkait.

- Megismételnéd, kérlek!

Átfonta hattyú-kezecskéivel nyakát, és még érzelmesebben, teljes odaadott valójában csókolgatta, mint egy fiatal kedves, aki mert önzetlen és áldozatkésznek mutatkozott mindig is az érzelmek halhatatlanság pillanataival ajándékozták meg, és ezért most nagyon hálás és elégedett volt.

- No, hát akkor! Eszedbe jutott végre, hogy miért szerettem volna, ha elcipelhetlek egy elegáns helyre vacsorázni?!

- Csak nem… ja, hogy… te arra gondolsz? – rebegte tétován föl ócsudva az érzelmes csókjelenetből.

- Hogy életed asszonya lehettem hivatalos úton is! – adta meg a végleges választ. – De mindig is olyan aranyosan tudtad leplezni a tetetett tudatlanságodat. Olyan édesen drága vagy!

- Jaj, drágám… - bocsánat kérő pislogás következett, mintha valami a szemébe ment volna hirtelen, mert enyhén viszketni kezdett a szembogara, majd megjelent a legelső meghatott könnycsepp. – Majdnem megfeledkeztem róla, bocsáss meg! Ezek a fránya dátumok mindig kiperegnek a fejemből! –Felállt törékeny, kis kacsójáért nyúlt, alázattal letérdelt eléje, mélyen a szemébe nézett, hogy újra megtalálhassa a felfedezhető lényeget, majd megcsókolta a kezét. Majd ajkait kezdte finoman becézgetni: - Tudod, kicsim! A szavak sohasem voltak az erősségeim, mert én a tettek ember voltam mindig is, és míg csak élek az is maradok!

- Már régen tudok róla! – egy hórihorgas, kissé flegma arcú, amolyan városi piperkőckinézetű pincér lépett nagy agarakkal asztalukhoz: - Választottak már! – hangján igencsak érződött, hogy a türelem sohasem tartozott a legjobb jellemvonásaihoz. Lábával sikeresen türelmetlenül aprókat toppantott.

- Netán valami sürgős dolga akadt, fiatalember?! – emelte rá csillogóan gyönyörű tekintetét a bájos asszony, akiért minden férfiszív azonnal összetörhetett.

- Parancsol kérem? – hirtelen ráfigyelt, de türelmetlenségét így sem tudta megkerülni. – Azért vagyok itt, hogy felvegyem a rendelésüket, de miután látom, hogy csak egymással vannak elfoglalva, intsenek majd, ha kívánkozóbb lesz az alkalom és akkor majd jövök, jó?!

- Nekem megfelel! – hebegte a férj, nem kis pipogyasággal hangjában. A tüneményes feleség azonban erélyesebbnek mutatkozott, mert hirtelen a sarkára állt: - Akkor tudja mit, legyen olyan drága, és hozza nekünk a panaszkönyvet!

A türelmetlen, hetvenkedő, és szemlátomást türelmetlen pincér hosszúkás, téglalap arcáról azonnal lepergett a gúnyolódó, fintor, és halott sápadttá vált. Elvégre, ha valamelyik kedves kuncsaft a panaszkönyvet kéri akkor az csak egyetlen dolgot jelenthet, miszerint: Ő záros határidőn belül menesztve lesz!

-Azonnal, máris hozom! – s olyan sürgetően eltávozott az asztaluktól, mint egy félős kisfiú, aki megijedt a saját árnyékától.

A férfi megfogta kedvese kezét.

- Hát szívem! Ez igen! Elismerésem! Te aztán jól megmondtad neki a véleményed!

- Hát nem is kell hagyni, hogy az emberrel kekeckedjenek, meg szemétkedjenek! – ellenállhatatlanul mosolygott. – Csak várd ki türelmesen a végét, milyen elkámpicsorodott ábrázatot fog majd vágni, mikor rájön, hogy mit fogok a panaszkönyvbe beleírni?

- Megkérdezhetem, hogy mit fog beleírni?

- Hiszen most az előbb kérdezted meg, de ez egyelőre hadd maradjon titok, jó? Bízz meg bennem!

- Elpusztíthatatlan bűbájos kedélyed! Ezt is imádom benned!

-… És mondd csak drága uram, virágot milyet vettél?

- Virágot??? Á, vagy úgy! Hát az egy hogy is mondjam… az egy frenetikus, egy gyönyörűséges csokor lesz!

- Mit kezdenék egy olyan férjjel, aki folyvást lesné a gondolataimat? Azért valljuk csak be, hogy az egy idő után fölöttébb unalmasságszámba menne. Téged mindig is imádtalak épp ezért a kendőzetlen, kissé hóbortos jellemedért!

- Nagyszerű! Hát akkor kérlek áruld el nekem, hogy mit vegyek neked?

- Tudod az a baj, hogy a szórakozott emberekre mindent rá lehet sózni, de ettől függetlenül, egy gyönyörű virágcsokorral, vagy Somlói galuskával mindig meg lehet vesztegetni!

- Hát akkor jó!

Végigsimított Géza ritkulóhajú fején. – Mondd csak szívem? Nem gondoltál még arra, hogy hajbeültetést csináltass? Csak meg azzal még szexisebb lehetnél! Masszírozni kezdte az enyhén tar fejbőrt, amin csak a hajhagymák kiírtott sörtéi fénylettek, mint az alig párnapos borosta.

- Hát ilyen mérvű fájdalmas beavatkozásra nem is merek vállalkozni! Azt hittem így is kellek neked!

A hölgy kicsit közelebb húzódott székével hozzá, majd ellenállhatatlan, sejtelmes hangon a fülébe súgta: - Imádlak!

- Neked az nagyon bájos kifinomultsággal jár, ha vidám vagy! Bár a meghatottságod sem rossz!

- Igazán köszönöm a kedvességed! nahát egy kisebb költő vesztett el benned!

Amit lehetett már mindent elmondtak egymásnak azalatt a cirka huszonöt év alatt, amíg egymáséi voltak, mint a különös birtoklási vágy első számú, megközelíthető célpontjai, csak most ezzel a vacsorával – legalább is a hölgy -, úgy gondolta, hogy a régi parázsló szenvedélyeket újbóli nekifutásra fölizzíthatják; feltéve persze, ha ezt közösen akarják! Vagy kapcsolatuk eddig bejárt gyarmatosított tartománya több meglepetéssel már ne szolgált? A középkorúság egyik átka talán nem is a klimaxszerű krízis, amit meglepően sokan hajlamosak eltúlozni, de sokkal inkább az attól való félelem, hogy hirtelen, és rövidséggel esünk ki e földi világból, miközben nem becsültünk, és értékeltük eléggé a közösen töltött tartalmas időszakokat.

- Drágám Mit is kezdenék én nélküled?! – nagy nehezen nyögte csak ki.

Dórának ez a kijelentés imponált a leginkább, hiszen meg se próbálta megváltoztatni, vagy átnevelni a férjét, pont így tetszett. Elégedetten bólintgatott egy párat, mint amikor valaki türelmesen végighallgat egy ünnepélyes szónoklatot, miközben az adott szavak sorsfordító kijelentései nem vesznek el. Most már teljes fenekével az ölébe ül.

- Oh, drágám! Ez aztán a váratlan fordulat! – lepődött meg, mert ilyenre egy ünnepélyes este után legfeljebb csupán a hálószobában gondolhatott. – Tudod, kicsit mindig is feszélyezett az ünnepi ruha, elvégre a ruhának egyetlen dolga van, az hogy kényelmes legyen! De bocsáss meg, csak feszengek itt mint egy partra vetett idióta!

- Csss! Édesem! – kuncogott, majd szájon csókolta. – Már miért lennél te idióta! Sőt! Jó fej, humoros hapsi vagy, aki mindig képes arra, hogy megnevetessen! Hát ezt nevezem én isteni adománynak!

Egy pillanat, s Dóra máris talpra ugrott, és rávillantotta gyönyörű hibátlansággal megáldott gyöngyházfényű fogsorát, amin úgy illeszkedtek egymáshoz a fogak, mint hófehér zongora billentytűk. – Mit szólnál, ha megpattanánk innét? Látom nem érzed túl jól magad, mégis meg kell köszönöm, hogy a kedvemért megpróbáltál mosolyt erőltetni az arcodra.

,,Mi a fenét találhatna ki? Azt hogy te vagy a mindenség közepe, egyetlen fénylő csillagfényes üstököse?” ,,Veled álmodom minden pillanatban!” Talán ez sem minden percre igaz, mert amikor egy-egy meghajszolt, gondterhelt munkanap végén kényelmesen sört kortyolgatva elnyújtózik a fotelben már alig várja, hogy elszólíthassa a gondfelejtő álom, és cseppet sem foglalkozik azzal, hogy imádott asszonya vajon hogy is érezheti magát? Valójában azért van minden eszközzel szüksége a közelségére, hogy megnyugtassa zaklatott idegrendszerét, mely sok esetben arrogánsan olyanná lett mint egy atombomba, ami nem tudni, hogy mikor, és miért - de záros határidőn belül robbanni készül! Gondtalan pihenése csak akkor lehet zavartalan, ha fia naponta nem jön megy a nappaliból a gyerekszobába segítségért fohászkodva hozzá, hogy csinálják meg közösen a kétismeretlenes egyenletet a házi feladatában, és ha tudja azt, hogy felesége csak délután ér haza, míg ő megpróbálja az esti műszakkezdés okozta rizikós órákat két és fél órás pihenéssel átaludni, miközben nem zavarja semmi, és senki!

Talán azért szertett rögtön bele, mert megismerkedésük legelején is Dórából csak úgy áradt a földöntúli, halhatatlansággal fűszerezett derű, és a béke; mintha egy védelmező angyal lett volna, akinek szent kötelességéhez tartozott a kiegyensúlyozott, és lehetőleg egyetemes harmónia biztosítása, és kivitelezése.

- Te kis cuncimókus! Te vagy a világ legnagyobb kincse! – mondja elérzékenyülve, mert egyébként ilyet ritka alkalmakkor szokott csak kiejteni száján.

- Ezt olyan megnyugtató hallani! Nagyon szeretlek szívem! Imádlak! Akkor indulhatunk?! – áll fel kissé sürgetően, mint akinek sürgősebb elintéznivalói támadtak odahaza, és csak most döbben rá, hogy valamit elfelejtett.

- Máris menni szeretnél?! – kicsit megdöbben a csodálkozásban, mint aki még szeretné előre eltervezni azt, hogy legalább a desszertet elfogyasszák. – Na és a süti?

- Te kis haspók mackóm! Ígérem drágám, ha velem jössz, akkor olyan süteményt készítek neked, hogy mind a tíz ujjadat kamatostul megnyalod! - sejtelmesen, adakozóan mosolyog, mint aki már mindent eltervezett, és most jöhet a dolgok megtétele, végrehajtása.

Eddig is tisztában volt vele, hogy Géza kicsit nagy lesz hozzá, elvégre majdnem kétméteres a magassága, és ha ehhez vesszük oroszlánoknak is kijáró, bőséges étvágyát – nem hiba vélekedett úgy cingár, és kis növésű apja, amikor náluk voltak háztűznézőben, hogy: - Édes kislányom! nem találtál kisebb étvágyú embert magadnak? –Mire ő a sarkára állt, és azzal a semmivel sem összetéveszthető karakán határozottsággal is, mint amit később gyerekük is örökölt kijelentette: - Apus! Ne haragudj, de én szeretnék vele élni és nem te!

,,Kicsit megváltozott mindenesetre! Vagy csak azért van ez, mert kopasz?” – vélekedett magában. De hát imádott szülei sohasem a külső iránti elfogadásra nevelték főként, sokkal inkább, hogy az emberi, jó, és becsülhető tulajdonságokat nézze, és vegye figyelembe, ha megismerkedik valakivel! És Gézában eddig sohasem csalódott; igaz kissé nyers gyémánt modora az idők súlyos voltával sem változott, de legalább mindig megmaradt a becsületében, és öntörvényű természetében. Ez is valami!

MEGFELELÉSI KÉNYSZER

Meglehet, már megundorodtam rég az Egésztől…

hogy úgy kell tenni, mintha púp a hátunkon foglalkozásokat,

olcsó munkaerős állásokért repesnénk,

s mindannyian odavolnánk

– hogy mások két órákat dolgoznak lazsálva naponta,

a másik meg tizenkét órába belerokkan,

s aztán éppen ezekkel:

Sorsot tűrő pálcika-emberekkel közlik,

csiri-csáré kegyelemmel: ,,Ennyi a béretek!

Én a helyetekben repesnék, hogy ennyit is kereshetek!”

– Önsajnálat, kisebbrendűségi érzés,

becsületvesztés öngyilkos levében ázik

most mindenki: Sokak fejében bizonyára megfordult már mi lenne ha,

nem volna több Holnap,

gürcölés olcsóságba nyert éhbérekért!

– És Senki sincs a dehumanizált ég alatt aki fennszóval hirdetné:

,,Emberséget az ember fiának,

s lányainak!” – Unalmas vagy:

Csökevényesedett erkölcsi eszmédben hálátlan s

hasztalan, csak idétlenkedni tudsz,

ha Igazságról s őszinteségről van szó,

miközben magad is már rég menekülnél

a holnapok mérleg-súlyától,

amiken majd lelkiismereted megmérik,

s megítéltetsz milyen is voltál,

s milyen módszerekkel voltál képes túlélni s tűrni?

 – Talán jobb is, ha az embert csupán halála pillanata után magasztalják vagy leköpik

, s így legalább míg életében Sebezhetőségét,

kiszolgáltatottságát kímélik,

- a létezés aprócska részletei legalább tudhatók biztos módszerekkel s lakhatók!

A legrosszabb tény: Az ember mindent hátrahagyva,

kedvenc versei nélkül, Ádám-pucérsággal majd földbe megy,

s utána a nagy Semmi költözködik

ideiglenes keretek között a helyébe!

TIZENHATODIK FEJEZET

Vésztő Ádám meggyőződése volt, hogy – bár csak sokak szerint -, csupán egy egyszerű koreográfus és rajztanárnak mondták eredeti foglalkozását mégis saját egyéni döntése volt, hogy a lelke mélyén felelősséggel kibontakoztathassa kreativitásának szunnyadó ötletenergiáit. Aztán ezek után, kinek mi a személyes, gáncsoskodó véleménye az már a legkevésbé sem érdekelte; igyekezett tudomást se venni azok se szeri, se számáról, akik féltékenységüket, irigykedő mivoltukat is előszeretettel azok ellen vettették be, akiknek megérdemelt sikerük volt az életben, és nem kellett feltétlenül fűnek-fának hajbókolni, és újabb bizalmi jellegű kapcsolatokat kiépíteni, míg végül felfedezték, és elismerték őket!

Talán azért kötött ki a festészet, és rajzolásnál is, mert kétségtelen, hogy remek grafikai tervező lett volna, de semmi kedve sem volt hozzá, hogy a XXI. század mindent túlgépesített, és túlmodernizált századában a pillanatnyi, tiszavirág életű ihlet, vagy ötletelés is egy újabb számítógépes szuper effektus szintjére süllyedhessen; helyette inkább igyekezett visszatérni az élet hétköznapibb, szemlátomást sokkalta realistább sémái közé, persze ezt is megfűszerezve egy nagyadag optimista újítani vágyással!

Igen! Az újítani vágyás volt nála az első számú szempont! Az a titkos jelszó, melyet a legtöbb ember valami idiótára jellemző habókosságnak, vagy őrültségnek, butaságnak gondol legelső hallásra, és mindent megtesznek, hogy ez előbb-utóbb be is bizonyosodjon, önigazolást nyerhessen!

Viszont Ádámot sem ejtették azért annyira a feje lágyára, mert tizennyolc éves korától kezdve – mivel a legtöbb nyári szünidőt egy elfuserált és kellően zsíros, fáradt étolajtól bűzös gyorsétteremben melózva töltötte ideje korán megtanulta, hogy az életben szinte semmit nem adnak ingyen, és sajnos a legtöbb igazi bombázó nő sem a csórókra bukik!

Aztán amikor döntés elé állította a helyzet, és felvették a Képzőművészeti Egyetemre úgy érezhette magát, mint akinek az első lépcsőfok teljesülhetett ahhoz, hogy megvalósíthassa szerény álomterveit; s mivel imádta a grafitceruzák fény-árnyék effektusait, mert önmagában azt vallotta, hogy egy jól megkomponált ceruzás tuss-portré mégiscsak jobban kifejezi az adott modell személyiségét, és jobban érvényesül az, amit a vásznon legfeljebb egyedi temperákkal, és ecsetkezeléssel lehetne megvalósítani.

Még jól emlékezett azokra a kedvükre heccelődő, beszólogatós, megalázó viccekre, és hitványságba menő tréfákra, melyek előszeretettel állították pengeélre túlsúlyosságát és már akkor igyekezett megfogadni magában, hogy soha nem fogja hagyni, hogy bárki is tovább csesztesse külseje miatt; utálta azt, ha valakit a külseje határoz meg! Talán nem is lett volna ennyire érző, a maga módján sebezhető lélek, ha nem történtek volna vele egy életre meghatározó dolgok! S miután már látott éppen elég konditeremben gyúró izompacsirtát, akik a háta mögött – valami miatt -, szintúgy előszeretettel viccelődtek legalább egy mázsás súlya felett, úgy döntött, hogy a saját kezébe veszi megtépázott sorsát, és odahaza fogja fejleszteni testét; szobakerékpár, és kisebb súlyzói segítségével! S ami nagyon fontos, hogy a pocakjáról a kellemetlen hurkákként fölkunkorodó, és kissé gusztustalan, és előnytelen zsírszöveteket is megpróbálja főként hasizom erősítő gyakorlatok igénybevételével megszabadulni!

Az eszét sem tudta, hogy hányszor hallgatta végig a családtagjait, amint úgy igyekeztek érvelni, hogy ők egyáltalán nem kövérek, sem nem túlsúlyosak, csupán csak vastagcsontozatúak, ami viszont azért csak lényeges különbség! Viszont Ádám azzal is tisztában volt, hogy nem hiányzott neki a cukorbetegség kialakulásának egyetemes veszélye, no meg, hogy naphosszat egy vékony, ám annál halálosabb fenyegetést jelentő tűvel kelljen oltani magát legalább négyszer! Köszöni szépen, de ebből nem kért! Akkor inkább nullkalóriás étrend, és teljes zéró tolerancia mindenféle szénhidráttal és édességgel kapcsolatban. Helyette sokszorosított zöldség, és gyümölcs!

Az első pár hónapban – míg szervezetéből teljesen kiürültek a károsabb méreganyagok -, ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy csak egyszer is kiüríthesse a degeszre tömött hűtőszekrényét az éjszaka titkos leple alatt, és minden létező élelmiszert, amit csak talált azonnal fölfaljon! Kedvence volt a csokifagyi, amiből – hála a marketinggel és piackutatói igényekkel foglalkozók csapatának -, már kifejlesztették a torta nagyságú ínyenceknek való, épp ezért hatalmas tortakülönlegességet, amit akár még együltő helyében is nyugodtan elfogyaszthatott, és kivált az apokaliptikus nyári kánikulában, míg nem szereltette be a légkondicionálás adta kellemes klímát, addig ez volt az egyetlen, amivel nagyjából testét lehűthette.

Most viszont, hogy a cél érdekében ,,krisztusi önmegtartóztatást” fogadott pokoli jellegű nappalokat, és éjjeleket volt kénytelen kiállni, és elviselni; sokszor vette észre magát, hogy egyenesen légszomjszerű vágy gyötri egy aprócska Mars, vagy Snikers-szelet után, és majd meghalt a gondolattól, ha látott valakit az utcán, amint kedvenc Magnumos jégkrémét nyalja.

- Akkor is ki fogom bírni, mert most már egyetemista vagyok, és bizonyos felelősséggel tartozom!

Aztán, ahogyan teltek-múltak a hónapok észrevette magán, hogy egyszerre csak lett a hátának íve, vállainak szilárd tartása, és egyszer-egyszer belepislogva a tükörbe meglepetéssel konstatálta, hogy nem is néz ki annyira rosszul, holott sohasem volt hiú, vagy olyan ember, aki egy örökkévalóságot is bátran eltölthetett volna a fürdőszobai nagyméretű tükör előtt! S a megfelelőbb testalkatához azért úgy illett, hogy egyéniségének megfelelően valamivel kicsit igényesebben, kifinomultabban is öltözködhessen; nagyon szerette például kombinálni kezdetben vegyesen a klasszikusnak számító retró stílust a farmer nadrágos, és póló-zakós egyedies trendi kombinációval, és mivel szeretett kísérletezni már nem is vette tudomásul, ha a nyílt utcán megszólják a háta mögött a pesties emberek. Ám, ha ifjú hölgyek társaságába elvegyült meglepően jólesett, és hízelgett soványka önbizalmának, ha valamelyik hölgyemény kellően elismerően megdicsérte mennyire eszméletlenül jó segge van! Az a napja ennél jobban már nem is kezdődhetett volna!

Az utóbbi időben, hogy végre kicsit egyenesbe jöhettek összezsúfolt dolgai, és végre kinevezték tanársegéddé a Rajz Tanszéken, nem igazán maradt ideje sem a magánéletére, sem arra, hogy akárcsak egyszer is kimozduljon a városba, vagy eljárogasson ismerkedős estekre, és randizgasson!

Különben is a mostani modern hölgyeknek két dolog volt fontos; egy legyen az adott hapsinak elegendő pénze, kettő kocsija, és három minden kívánságot teljesítsen, ami csak a kis hölgyike szájacskáját elhagyja! S nem utolsósorban legyen az adott hapsi veszettül jóképű, és adjon mindig magára!

Amit már eddig is tudott az az volt, hogy a külsőség nem minden, viszont nagyon jól kitapasztalta már, ha valahogy megakarja vetni a lábát, és boldogulni akar ebben a számító világban, akkor igenis adnia kell azokra a külsőségekre, mint a rendszeres borotválkozás, pár napos borosta még előny lehet, sőt megengedett! De amitől igazán férfi lesz egy férfi az bizonyos markáns, erőteljes és stílusos fellépésének köszönhető!

Akkor miért járt az utóbbi időben egyfolytában az esze azon az ifjú hölgyön Myreán, aki képtelennek mutatkozott olyan egyszerű feladatok elvégzésére is, amit jószerivel egy óvódás is megtudott csinálni? Állandóan elkésett! Mondjuk ez még a kisebbik gond! De kellő rendszerességgel, mintha törölték volna rövidtávú memóriáját mindig elfelejtette az óra, és foglalkozás szempontjából legfontosabb dolgokat, amik nélkül Ádámnak mindig meggyűlt a baja, hogy milyen érdemjegyet is adhatna neki, mert buktatni kifejezetten nem szeretett! Még akkor sem, ha a feljebbvaló igazgató, vagy tanár kollegái rendszeresen el nem mulasztották volna az orra alá dörgölni, hogy mennyire kivételezik ,,egyes” csinoska hallgatókkal!

Ezt természetesen nem lett volna szabad hagyni, és lenyelni, de a fiatal tanársegédnek már annyira elege volt abból, hogy minden kisebb-apróbb konfliktust egyesek hajlamosok akár még az egekig nyúlóan is felemlegetni, hogy méla egykedvűséggel visszament a nemdohányzók szertárába, és készült mindig rendszeresen az órájára.

Annamari annyira sajnálta a tudatot, hogy nem olvashat Milánkának se esti mesét, és nem csókolhatja meg jó éjt puszit kívánva, amikor ágyba kellett vinnie, mert rendszerint az éjszakai műszak átkával küszködött. Nemegyszer megesett, hogy amikor rászólt Myreára, hogy el ne felejtse lehetőleg délután két óra előtt felébreszteni adott legjobb barátnője feledékenységből véletlenül délelőtt kilenc órában állapodott meg, és így a hajnali műszakhajtásban Annamari – sokszor pattanásig feszült, atombombaként legszívesebben máris robbanó idegrendszerének -, valamivel több időre volt szüksége, hogy az időeltolódást elviselhesse és átállhasson a ,,kétlakiság” nem éppen lélekemelő fokozatára!

- Figyelj rám jól kiscsibém, mert utolsó lehetőség következik! – s kisebb környezetében szinte mindenki tudta, hogyha így kezdi a mondókáját, akkor annak nem lehet az illetőre nézve jó vége. – Ha azt mondom a kurva életbe, hogy délután kettő akkor egyetlen tetves órával, vagy perccel sem lehet több, vagy kevesebb! Nem akarok miattad elesni sem az üzlettől, sem attól, hogy a babánk életéből szervesen kimaradjanak! Világos te pina?!

- Persze, persze szívem! – ellenállhatatlan rúzsával vastagon bekente kecses és egzotikus ajkait, és legyintett egyet, mintha csak egy egyszerű legyet akarna elhessenteni, miközben saját maga bombázóan szexi tükörképével nézett szemet.  

- Ahogy látom, te egyáltalán nem bagózol rám! Igaz?! – harcias amazon-kedvvel, és kissé nyűgösködőn felkelt, és szabályosan megragadta a másik szalmaszőke tincseit, melyeket hagyott szabadon lobogni, hiszen úgy sokkal szexisebb, és csábosabb! – Ezt neked!

- AUUU! Megőrültél?! Hé??? Ezt most minek kellett?! Hülye vagy, vagy csupán csak csak ostoba?!

- Attól tartok kedveském tudok én még sokkal durvább is lenni, csak hergelj fel az ostoba jajveszékeléseiddel! Elfelejtetted, hogy honnan jöttem?! Még a halott nagyanyám is tökösebb nálad! Ha valamit megbeszéltünk, akkor a jó életbe csináld azt, amit mondtam!

- Auu! Te szadista vadállat! És még nőnek nevezed magad! Engedd el a hajamat! Ez rohadtul fáj! – tehetetlenül tűrni kényszerült, amíg Annamari kicsit helyre tette a fejét.

Kis idő múltán engedte csak el, amikor már biztos volt benne, hogy csélcsap, és mindig feledékeny barátnője biztosan megértette, amit kért tőle.

- Akkor most békén hagylak! – eleresztette a gyönyörű frizurát, mely kis híján nem viselt volna el több huzigálást, és sanyargatást. – Remélem a jövőben használod azt a hígagyú eszedet is, és nem csak a fejeden mereszted!

- Jól van már! Mi az isten bajod van?! Ég a kibaszott ház, vagy mi?! – önmaga sem szerette, ha gusztustalan, csúnya szavak lepik el száját, hiszen finom, úri környékről jött el, hogy csatlakozzon valami embert formáló kalandba. Viszont alig pár hónap kellett csupán hozzá, hogy egy tahót, is nyugodt szívvel lepipálhasson, ha káromkodásra kerülne a sor!

- Akkor megegyeztünk remélem?! – villogtatta sejtelmesen a szemeit, mint aki még mindig elszánt támadásra kész.

- Oké! Rendben! De vedd tudomásul, hogy én finom nő vagyok, és nem szeretem, ha így viselkednek velem!

- Te pedig vedd csak nyugodtan készpénznek kis anyám, hogy én pedig tudok igazi vadállati szuka is lenni, akit nem érdekel semmi törvény, vagy erkölcs! És tartsd magad megkérlek a megállapodásunkhoz!

- Jól van, jól van! Akkor? Mehetek?! Vagy akarsz még valamit tőlem? – megreszketett a térde, ahogy szemközt állt vele, és farkasszemet néztek.

- Csak egy apróság!

- Igen?

- Legközelebb a mosógépet délelőtt tíz órakor indítsd majd be, mert addig szeretnék egy jót szunyálni!  

- Hogy én milyen butuska vagyok! Ezer bocsi! Hihi! – eresztett el egy ártatlan, fruskákra jellemző vihogást.   

- Az nem kifejezés! Na, tűnés, míg jó kedvemben vagyok te picsa! – Annyira szerette volna legalább még egy-két órácskával kitolni a jól megérdemelt pihenésének a határait, hogy ne maradjon szervezetében semmi nyoma annak, hogy hullafáradt, és totálisan elcsigázott, de Milánka elkezdett gügyögni, ami az etetési időt jelezte; tehát nem volt mese fel kellett kelnie.

- Jól van kis angyalom! Csak előbb hadd térjek magamhoz jó, mert a maminak éjszaka melózni kellett, és most igen-igen fáradt! ÁÁÁÁ! – nyújtózott egyet, mielőtt kiment a fürdőbe, hogy tisztességesen felfrissülhessen.

Miközben a fürdőben tetőtől-talpig zuhany alá állt és lecsutakolta magáról az éjszaka ,,szennyét” és minden alattomosnak érzett mocskát nagyon sokszor elgondolkozott róla, hogy vajon hogy nevelte volna fel, hogy gondoskodott volna arról a kis csöppségről, akit még nagyon fiatalon szinte tinédzserként a szíve alatt hordott, és akit elveszített amiatt az aljas rohadék stricije miatt, amikor hasba rúgta…

                                                               KATEDRA

A hatalmas görög színházakra jellemző félkörben fölfelé ívelő előadóterem aztán a katedrának kiállított színpad úgy süppedt és gyűrte maga alá eltévedt, vagy csupán csak tudásra szomjazó tagjait, akár a hömpölygő tenger. Úgy volt megalkotva az egész helység, hogy még a legeltévedtebb sóhajt, halk szerelmes sóhajokat, vagy csupán csak magát a légyzümmögést is még a leghátsó sorokban is jól érthetőn hallani lehessem. A katedránál odalent egy piciny, piszka-fark, gyufafej mondta a maga hablatyait, értelmetlennek tűnő mondókáit.

A frizuráját leplezendő – csupán csak az elejére koncentráló, idősebb docens asszony igyekezett felfelé a katedrán kezében már a jó előre megígért, és baljóslatként lebegő dolgozatokkal. Előkelően, és nagyvilágiasan, mégis tartózkodó következetességgel. A bőséges kosztümkabát, és hozzávaló szoknya csupán csak arra szolgált, hogy lehetőleg minél előnyösebb külsőségek közepette elrejtse minden szempontból látható anyabálna termetét. Az ember, mikor csak találkozott vele sokkalta inkább szerette volna rég nem látott nagymamáját köszönteni személyében, semmint egy olyas valakit, aki kellő vasszigorúság, és előre meghatározott vas-könyörtelenség mellett diktálta az egyetem egyetlen törvényét számtalan kollegája és kolleganője mellett: ,,Magadra vagy utalva! Rajtad itt már senki sem segíthet!”

Valójában azonban régi nyelvész professzor volt, aki – valamilyen furcsa – ki tudni kinek a jóvoltából, avagy jóváhagyása mellett -, nemcsak hogy elnyerte a nyelvészeti kandidátus és megtisztelő emirátus címet, de önmagának imponált az által, hogy személyét – most már közös egyetemi kincsként – pótolhatatlannak, és sajnos nélkülözhetetlennek nyilvánították!

Sajnos a hatalommal a legnagyobb baj az, hogy meglehetősen felkavarja az emberek maradék, józan eszét! Önmaga, mint professzor, és docensnő kivált az általános nyelvészet, illetve a hatékonyabb olvasástanítás szakterületén jeleskedett, mint nagy általánosságban legkivált az olyan oktatók, akik mindenkit igyekeznek megnyugtatni, hogy lehetőleg igazságosan méltóztatnak ítélkezni vizsgáik alkalmával, csupán a vizsgák befejezésével döbben rá a tisztelt kivégzőszékbe belekerült áldozat, hogy itt már a szavak is halálbiztos, ,,rejtett fogalmi” jelentéssel bírnak!

S mivel már régen nem a jól bevált békeidőkben jártak az évek, amikor bátran, és bármikor általában kertelés nélkül felelősségre is vonhatták az embereket, elfogultság és akár kellemetlen szimpátia miatt is Dr. Soósné Béláné most szinte a mindent megúszhatóság negatív álarca mögött páváskodhatott, és tetszeleghetett!

Hogy önmagát, és eszmerendszerének – vélhetően követőit, és híveit -, minden tekintetnek engedelmeskedve, és maradéktalanul meggyőzze tankönyveket írt az alsós tanulmányaikkal gürcölő korosztályoknak, és a szövegértőbb olvasás mellett szállt síkra, mint egy olyan harcos amazon, akit vélhetően csupán csak a saját maga gondolati rendszere izgat és érdekel, illetve az amennyiben saját, önző összefüggéseit másokra is ráhúzhatja, rákényszerítheti!

Hallgató lelkes kísérleti egerek módjára segítettek neki – tulajdonképpen megtanítani az ún. bólogatás művészetét, ami igen-igen egyszerű, mert az adott kísérleti alanynak csupán annyit kell tennie, hogy figyeli az arcbeszédet, és a gesztikulációt, és ha olyat hall, amit érdemes megjutalmazni, akkor abban az esetben fejét le-fel, mint az órainga, bólogató járással mozgatni kezdi, és sokkal inkább idiótának fest ebben az ostoba helyzetben semmint ténylegesen kiegyensúlyozott egyénnek!

Hóna alatt a hatalmas kéziratcsomóval Dr. Soósné beballagott mamutos, oldalazó járásával a tanteremben, és – főként már a dörzsöltek és a szakavatottak pontosan tudták mit is jelent ez: Kivégzését! No, egyáltalán nem a véresebb fajtából, sokkal inkább az ítélethirdetést szándékosan, és mondhatni radikálisabb körülmények között elhalasztott kíméletlenséget!

- Mindent pakoljanak el de azonnal az asztalukról! Kérek két önkéntest! – meg se várta, amíg valaki jelentkezik! – Maga és maga! Gyorsan osszák ki a feladatsorokat, és mindössze negyvenöt percet kapnak! Ha letelik a perc a tollat, íróeszközöket kérik szigorúan letenni, különben az engedetlenségért pontlevonás jár! Melegen ajánlom, hogy ne tegyenek próbára etéren! – oda blattyogott a katedrára; széles hátsó felét valósággal lerogyasztotta a nem túl kényelmes faszékre, és mint egy hóhér nézett farkasszemet a már előre is rettegő sokadalommal!

Az egyik pufók fiatalember – nem lehetett rá azt mondani, hogy nem készült az órára -, hiszen mindent igyekezett szorgalmából telhetően megtanulni, az egyik bájos ifjú hölgy mellett foglalt helyet akivel még kivételes keretek között utazótársak is voltak amíg az egyetem berkeibe jöttek-mentek.

- Te készültél drága barátom? – aggodalmas szemüveges tekintetét a másik szemébe fúrta.

- Hát attól tartok, de azért lenne még pótolnivalóm!

- Kélek, próbálj úgy csinálni, hogy az öreglány lehetőleg ne lássa meg, hogy mit babrálok a kezemmel; én ugyanis nem engedhetem meg magamnak, hogy már az első félévkor megbukjak! Felkészültem erre és csináltam puskát! – kedveskedőn biccentett feléje. – Te is kérsz? Na?

- Nem kösz! Én megpróbálom a magam józan eszét igénybe venni, háta még szerencsém lesz!

- Idillikus optimistaság! Egy időben, míg nem töltöttem be a húszat, ez valahogy nálam is működött, de abban a pillanatban, amint beléptem az egyetemre már tudtam! Itt érdes öregem csak az élelmeseknek lehet helye, és senkit nem izgat egy hontalan Odüsszeusz!

- Nagy igazság! Neked is azért sok szerencsét!

- Viszont!

Serékenykedő hangyaszorgalommal erősen járt a kezük alatt a munka; a fiatalember szemei előtt az összekuszált irka-firka feladatlap úgy ért, mint egy automata gép; sokszor már magát a kérdést sem igen értette meg, amit a retorikai alapfogalmak közül egyáltalán feltettek neki írásban – hiszen sohasem tanult latint! Nem úgy a begyepesedett agyú öreg csorosznya!

Abban a pillanatban, amikor lejárt a szigorúan előirányzott negyvenöt perc, az öreg matróna éleset sípolt egy nyakában lógó síppal:

- Tisztelt hallgatóság! Uraim, és Hölgyeim! Íróeszközöket kéretik letenni! Különben büntetni fogok!

Mindenki letette a saját tollát, hiszen csak azt fogadták el az érvényesség bizonyítékaként.

- Neked hogy ment? – kérdezett a szemüveges hölgy.

- Hát volt egy-két kacifántos kérdés, ami jelentősen kifogott rajtam, de remélem kapok rá egy kettes alát!

- Ha az az átkozott Berci jól csinálta volna, alaposabban a puskákat, akkor akár még négyesem is lehetett volna! De egye meg a fene! Így sem olyan rossz! – kicsit bosszankodott, majd fogta a válltáskáját, kilépett a hosszanti berendezésű, ütött-kopott sötétbarna padsorból, és kiment az ajtón.

Pár nappal később a vénséges matróna, mint egy női fejedelem lépett be a kicsinyített szemináriumi szobába, ahol a kollokviumokat tartották.

- Uraim és Hölgyeim! Eljött ítéletük órája! – harsogta.

- Hogy én mindig hogy utáltam, amikor ilyen közhelyeket mondd! – suttogta a szemüveges hölgy a pufók fiatalembernek a padban; már több mint két és féléve ültek egy padban, és már mindent tudtak a másikról. Szokásaik szánalmas logikáját is percre pontosan megismerték, akárcsak egymás esendő jellemét!

- Szerintem nem lesz nagy ügy! És ha ismételni kell? Már annyira nem izgat! Vannak fontosabb dolgok is az életben, mint az ékes szónoki beszéd!

- Ezzel látod kedves barátom tökéletesen egyetértek! – így a másik.

Most következett a kijavított feladatlapok kiosztása.

- Brankai! – szólította éppen a hátsó padsorból őt, ami azért is volt szokatlan, mert a leghátsó padban ült mindig, és úgy hitték az öreglány névsor alapján megy majd.

- Tessék, tanárnő kérem!

- Ahogy látom elég tisztes munka! Biztos vagyok benne, hogy sokat készült, és gyakorolt! De mit keres maga egyáltalán magyar szakon, amikor ilyen helyesírási szarvashibákat produkál? – vastagkeretes szemüvegét leemelve farkasszemet nézett a szorongóval.

- Megteszek mindent, hogy továbbra is fejlődhessek! – mondta a sablonszöveget, amit a felsősöktől már éppen elégszer volt alkalma hallani.

- Ezt én mind megértem kedves uram! Azt kérdeztem az imént, ha volna szíves és kinyitná azt a nagy fülét, hogy mi az istent keres egy ilyen ember, mint maga ezen a helyen?! Érti a kérdés?!

A vén matróna egyszerre volt nyers mint egy kőkemény gyémánt, és szarkasztikus akár egy veleéig goromba pokróc.

- Kérem szépen… nagyon szeretnék tanár lenni! – végső megkeseredettségében már csupán ennyire futotta, de azért csak kihúzta magát!

- Hát bármennyire is kiábrándító a dolog, de nem lesz! Ezt jobb ha tőlem is hallja!

,,Hát akkor miért kellett költségtérítésre jelentkeznie, ahol annyi tandíjat kérnek az embertől? Hogy aztán se szó, se beszéd pellengére állíthassák és megfeszítsék?” – morfondírozott, miközben az öreg pedagógus részletesen igyekezett elemezni kijavított feladatlapját.

- Tanult maga latint? – kíváncsiskodott tovább.

- Sajnos nem tanárnő kérem, de igyekszem pótolni elmulasztott tudatlanságomat!

- Félő, hogy az már csak a maga tudatlansága marad! Mindenesetre én figyelmeztettem! Ha továbbra is magyar szakos kíván lenni talán jobb volna, ha még többet gyakorolna, mert így ez édeskevés! Végeztem!

A fiatalember, mint akit egy helyben agyonvertek megsemmisült lelki tudattal vánszorgott vissza a padjához:

- Na, mit mondott a csorosznya?

- Azt, hogy nem vagyok magyar szakra való! Tömören ennyi!

- Rá se ránts! Nincsen semmi baj! Úgy bizonyíts neki, hogy igenis nem merülsz önző önsajnálatba, hanem leteszed a magyar diplomát is! – adott egy újabb tippet.

A pufók fiatalembernek aztán nem szállt inába a megmaradt maradék bátorsága; vitézül kiállt ezentúl minden alkalommal ha vizsgákról, vagy szigorlatokról volt szó; nem hátrált meg, de ezúttal négyszeresen is kettőzött óvatossággal méregette maga körül – főként a magyar nyelvtudományi tanszék tisztes tanárait, akik újabb leckét adtak számára is az emberi gonoszságokból, csak azért, mert benne sem tisztelték meg a sebezhető embert!

KÖZÖNY?

Amikor egyszerre magamhoz vontalak nyári tombolásként,

s kacérkodott velünk a hőség, fülledt,

vulkán-gőzökkel párásodott be a táj,

s frissítő huzatok légi háborújához szoktunk volna

– tudományokhoz edzett, törődött szemünk.

Abba kellene hagyni a hazug illúzióvesztést – amit egymásnak igazságként mondogattunk

– s csak könnyek édes-bús vigasztalásaként szeretni!

Csak nézni, amint az érett, részeges nyár hogy csókolja

aranyló kincsekké falevelek erezeteit,

rácsozott-hasú reluxákat edzeni,

hogy mikor egymás karjaiba a Mindenség egyetemes

szavára borulunk a levegő hiátusát is fel tudjuk frissíteni.

Hajad finom s kellemes csokoládé-forgácsait becézgetve cirógatni!

– De tőled most nem boldogság, megelégedettség sugárzik rám,

- a megvetett keserűség tombol gőzfúrógép zakatoló acéltűjével szívedben:

S magadban sem igen tudod az e3lvesztegetett,

megtalált lehetőséged siratod vagy azt,

hogy nem voltál képes lemondani rólam?!

Most, hogy te már férjezett,

elkötelezett asszonnyá serdültél,

szinte minden nap csak vegetálni tud,

hogy Prométheuszként újra meghaljon

halhatatlanul az örök Egy érzelem.

– Sokszor csillagok ezüst-mosolyát

figyelem méla bambasággal

– de ettől sem lehet megváltást remélni.

A halhatatlan édeni birodalmat újra föltámasztani!

Szemeid két sebezhető, árván

elhagyott aprócska kontinense s a könyvek is

– melyekkel naponta körbeveszem magam,

s megszámlált időmet megsemmisítő

lelkiismeret-furdalást hoztak.

Most a szakállas jégcsapok alatt

kuporgom akár kivert hajótöröttek.

Fejem fölött gyilkos fagy-pillantásokkal

célba vesz engem is a közönyös Tél!

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Myrea gyorsan levetkőzött és megpróbálta elgondolkodni azon, hogy hogy a fenébe sikerülhetett megint otthon felejtenie a nagy alakú dossziéját, amit egy gyengén látó is könnyűszerrel megtalált volna, mert akkora méretekkel rendelkezett, hogy nem lehetett semmi mással összetéveszteni!

- A franc egye már meg! A rohadt egy életbe! Ha ez nem sikerül, akkor aztán lőttek a festészeti kurzusnak! Muszáj valahogy jóvátennem a dolgaimat! Nem lehetek ennyire hülye! – s miközben önmagát szidta, és káromolta azzal a hamisíthatatlan bájos, csicsergő hangján észre se vette, hogy Annamari szabályosan az ágyban reszket, és vacog a teste. Nagyon úgy látszott, hogy ez a lány ma hajnal óta egyetlen szemhunyásnyi időt sem aludt, és veszettül kattogott valamin az agya; egyelőre nem lehetett tudni pontosan hogy min, mert Myreát ezek a dolgok – ha csak nem vele voltak kapcsolatosak -, azonnal és szerfelett hidegen hagyták.

Mégis, ahogy végignézett kissé aggodalmasabb kifejezést erőltetve magára barátnője reszkető nyárfalevél fizimiskáján gondolkodóba esett, hogy nálánál tökösebb csajjal ritkán találkozhatott, és mégis, még egy nagyon vagány csajszi is bármikor maga alá csinálhat, ha az élet úgy hozza, és kibabrál vele!

- …De hát mi a baj? Nekem elmondhatod! – ült le az ágya szélén, és megpróbált együtt érző kifejezést felvenni.  

- Persze! Nagyon jó vicceid vannak te ostoba, hülye liba! – förmedt rá a tartós idegesség miatt. Olybá tűnt, mintha a szakadék kettejük között egyre mélyülőben lenne.  

- Most mit akarsz ezzel már megint?! He?! Én csak segíteni akarok, és akkor erre mit kapok? Korholást! – állt a sarkára csípőre tett kézzel.

- Ha valóban segíteni akarnál, nem játszanád itt nekem az idióta nagyokost! És inkább kerítenél valami tűrhető kaját! – lejjebb vette a hangját, mert semmi értelme nem volt, hogy továbbra is értelmetlenségekre fecsérelje el megmaradt energiáit.

- Kajálni akarsz csajszi? Rendben! Összeüssek valamit? – ezúttal már a kibékülés stratégiáját vette elő.

- Hát… ha akarod! – igyekezett úgy fordulni az ágyban, hogy a másik ne láthassa megviselt, könnyektől töredezett, szarkalábas arcát, de valahogy ezen a napon ez sem igazán sikerült. Annamarinak most aztán nagy kedve lett volna az egész kócerájt szétverni, és sírni, sírni rendületlenül.

Myrea kicsit közelebb merészkedett; ekkor fedezte fel Annamari lecsöpögő szemfestékét, mely fekete árkokat festett a könnyeivel majdnem teljes arcán:

- Hé! Figyelj… te is tudod, hogy nem akartam hülye lenni! Kérlek… mondd el mi bánt? Vagy megvárhatjuk Szilvit is!

- Inkább azt mondd meg: Tisztába raktad Milánkát?! – már megint ez a kioktató, kicsit ellenséges hangnem.

- Hát… csak most jöttem! Különben is mit vársz tőlem?!

- Akkor esetleg talán megnézhetnéd a közös babánkat, amíg jókedvemben vagyok, és kegyes vagyok hozzád! – azokkal a szúrós, barna lángú szemével most egyszerre legszívesebben két jókora pofont azonnal lekevert volna ennek a hisztizgető fruskának! És még azt mondják, hogy a huszonéves fiatal felnőttek tapasztaltabbak, meg érettebb gondolkodásúak! Baromság az egész!

Ha majd ők is már annyit tűrtek, küzdöttek, és szenvedtek, mint egy fiatal prosti, akkor esetleg elhiszi a velük történteket, de addig nagyon jó indok kell szinte mindenhez; nem is beszélve a jól csengő kifogások gyártásáról!

Annamari tudta, hogyha egyszer Myrea kezébe adja a babapesztrálással együtt járó felelősséget is, nem biztos, hogy sikeresen kiállja majd a próbát; már úgy volt vele, hogy ezen a baljóslatú hajnalon már éppen eleget idegeskedett, és emésztette önmagát; t.i. hogy a stricije majd végezhet vele is, mert meglátta a vérfoltos pisztolymarkolatot, úgyhogy erőt próbált meríteni a gőgicsélőn drága kisbabahangokból és nagy nehezen kómás majd leragadó szemeivel azonnal kigaloppozott a konyhába legalább egy hektoliter méregerős feketelevesért, hátha segít beindítani ingatag lábakon veszteglő állapotát.

- Na, mi a nagy harci helyzet gyerekek? – lépett be szobájukba, ahol egy kiságyszerű tákolmányt sikeredett készíteniük – Hála Szilvi kreativitásának -, amit használt, de tiszta ágyneművel béleltek ki, hogy Milánka az igazak álmát aludhassa, persze csak akkor, ha kedve szottyant.

A kisbaba szerencsésen fejlődött, és mindhármójuk hálát rebeghetett, hogy makkegészségesnek látszott; és nálánál pajkosabb, és életvidám kisgyerek talán nem is volt a földkerekségen. Eltekintve persze attól, hogy voltak éjszakák, amikor az istennek se használt egyetlen gyönyörűen megkomponált Szilvi által elénekelt altatódal, sem pedig hármasban közösen elmondott jó éjszakát mese.  

Annamariban – miközben mohó, és szomjazó kortyokban egymás után küldte le hattyúszerű torkán a kávémennyiség majd háromnegyedét -, felébredt benne a gyanú! Mi a helyzet akkor, ha valami máris keresi ezt a kisbabát, csak mi voltunk nagyon önzőek, számítóak, és követelőzőek ahhoz, hogy hívjuk az illetékes hatóságokat! Egyáltalán ilyen esetben azt se tudta, hogy kit is kell hívnia? Nemhogy még a gyámhatóságot!

- Na, oké! Hagyd abba pacsirta jó?! – nem bírta elnézni, ahogy Myreának már egy végtelenségig egyszerűsített, tépőzáras pelenka megfelelő felhelyezése is gondokat okozott. – Hát mit tanultál te technika órán?!

- Hát kedves, hogy megkérdezed! Képzeld mi azon az órán konyhaismeretet tanultunk! Ami a főzési tudományunk kreatív kiszélesítését, és fejlesztését célozta meg, ha tudni akarod!   

- Az meg mi az isten? – óvatosan, könnyed, babusgató mozdulatokkal megfordította a babát a másik oldalára, hogy a tépőzárak a pelenkán stimmelhessenek, míg tisztába rakja.

- Hát főzés, meg ilyesmi…

- Ahá! Szóval a valóban gyakorlati rész ezúttal is kimaradt! Vagy tévednék?!

- Jaj, ne folytasd már a beszólásaid! Neked még nem volt eleged az örökös szapulásokból?! – nyűgösködött a másik.  

- De nagyon is! – annyira fáradt volt; teljes lelki-fizikai megsemmisülés vett rajta erőt, hogy a tetemes kávéadag ellenére is érezte, hogy egy kiadós alvásnak nem tud ellenállni. Megtörten mosolyt erőltetett még mindig csorgó szemfestékes arcára, mely különös felnőttesebb karakterrel ruházta valahogy fel személyiségét.

- Remélem te is alaposan megnézted, hogyan kell tisztába tenni egy babát! Mert többször nem mutatom meg!

- Ez most valami idióta vizsga, vagy mi?!

- Nem! Pusztán csak azt mondom, legalább az egyszerű dolgaidban légy mindig magabiztos!

Myreát valahogy mindig is jótékonyan lenyűgözte, hogy Annamari megosztotta vele életmódvezetési tanácsait! Rájött arra, hogy barátnője esetében az, hogy ki hány éves szinte jelentéktelen; a minél sűrítettebben, tartalmasabban megélt élettapasztalat rutinná fejlődik, hogy aztán előnyösebb magabiztosságot kölcsönözzön a jellemnek, és ez az, ami talán igazán számít az életben!

- Figyelj csajszi! Szerinted randizzak azzal a jófej tanársegéddel az egyetemen, aki azonnal megtetszett? – bátorkodott most egy újabb tolakodó kérdéssel.  

- …Ezt most pont most kellene megdumálnunk?!

- Nem, egyáltalán nem csak… annyira bezsongtam, meg bizsergek is egy kicsit… szóval… - hebegte.  

- Ebből nem nyitunk vitát! Helyes! Ha érzel valamit iránta, hát akkor rajta, és mondd meg neki! Egyenesen a szeme közé, de jó lenne, ha sikerülne végre eldöntened, mit is lópikulát akarsz?!

Az igazság persze ennél jóval bonyolultabbnak látszott. Mióta Myrea a háromfős baráti társaság táborát sugárzóan egyéni egyéniségével erősítgette, soha sem mert arról beszélni, hogy nagyon jómódú szülei gyakorlatilag megunták már az örökös ígérgetéseit, mentegetőzéseit, mert önmaguk is rájöttek, hogy egy egészen elkényeztetett ,,kislány” talán soha sem lesz képes felelősséget vállalni elsősorban önmagáért, hogy felnőtté válhasson, és ne csüngjön még mindig a szülei nyakán; miközben tetemes összegekkel rendre megfeji őket naponta!

- Oké, duli-fuli! Akkor még megkérdezem Szilvit is, és ha minden klappol már másnap el is hívhatom! – zárta rövidre a vitát, és élvezettel nézte, ahogy barátnője szakszerű, sebészi pontosságú ujjai milyen kiforrott precizitással csatolják fel a pelus tépőzárait. És aznapra a közös dumcsizásnak megint befellegzett. 

A PEREMVIDÉKEN

Most már jócskán igyekszem hangtalanul

mozogva kivonulni az Élet peremére.

Önmagamon is egyre szétnézve még odakint

a zimankós fénytelenség sötét krátere uralkodik!

Nesztelenné kellene, mint pille válnom,

akár megfáradt, s kiüresedett szemgödrökben a könnyezés,

s a végtelen Semmiségbe eltűnni, elveszni,

mint légszomjban támadt ős-vákuum hangtalan, nesztelen!

Ideje volna már felnőtté növeszteni bennem a kétségbeesett gyereket,

- habár, talán jobb is ha a mostani kacifántos,

túlbonyolított világot még csodálkozó,

s rádöbbent szemekkel szemlélem:

A többi, nagydarab óriás aki önmagát érettnek nevezi,

megretten s elmenekül, lelkeket fölszabadító Igazságok elől!

– Már megint ez a fránya hóesés:

Ha valaki könyörtelen lábtörésre

vágyik gusztusos kis gipsz-koporsóban,

hát csak rajta!

Kása-jég, tükör, s páncél-fagy most már mind egyre megy,

nagyot zuhan dübörögve, megalázottan az emberi test,

s közben némák hallgatásával tekint fel a vigyorgó nyomorgatókra:

A Télre, aki így elbánt vele, s kigúnyolta!

S ilyen látszólag viszonylagos, senkiházi zord-időben,

önsajnálatom önző mocsárlápja terjed akár a pestis!

Jobb ha mostanság fagypont alatti hideget

mérve gubás bábokká szelídülünk,

bevackolódunk, elbarikádozzuk magunkat!

Az ember most összezsugorítja önmagát:

Semmi más nem létezhet számára csupán a Belső Hangok,

s szívdobbanásoknak apró, percnyi zöreje

– kolompjaikkal üzennek még egyre míg végtelen megfagyott

kristályvirágokat perget magából a Menny!

                                         A KÜLVÁROSI PRÓBATÉTEL

A külvárosnak is bátran elkeresztelt Kispesten volt egy meglehetősen eldugott, és csak a lakótelepek árnyékaiban felnövekvő alacsony kis költségvetésű általános iskola. Az ablakait azok a bizonyos szinte mindennel egyfolytában elégedetlenkedő betörték, és sajnos nem kímélték a híres hadvezérekről, és államférfiakról kiállított freskók, és festmények jelentős részét sem, amihez viszont a tantestület feltétlenül, megkérdőjelezhetetlenül ragaszkodott!

Ide kellett haladéktalan ragaszkodás mellett a hét meghatározott három napján Zsalánka Zsigmondnak mikro tanításra menni – amennyiben azt szerette volna, hogy adott kurzusszámait, és újólag bevezetett, azonban tanulmányi folyamataira legfeljebb csak csekélyke befolyást gyakorló kreditpontszámait sikeres elbírálják az ahhoz értő, szakavatott kezek! S persze arról sem lehet – körültekintően megfeledkezni -, hogy amennyiben ezt a mikro tanítását nem teljesítette, az azt követő vizsgatanítást sem kezdhette el, mindaddig, amíg minden pedagógiai típusú tanulmánya döntő eredménnyel nem kecsegtet.

Ahogy már hajnali fél hatkor kissé kótyagos, és másnapos elmével, és szétesett gondolatokkal próbált fölkapaszkodni a szálingózó emberekkel még csak alig-alig légüres hármas metróra, hogy egy újabb, megviselt, és viszontagságos buktatókkal megáldott utazást követően leszállhasson a Határ úti állomáson, s aztán továbbmenjen egészen az ötvenes villamos peronjáig, egyetlen pillanatra talán megfeledkezhetett róla, hogy ő is immáron a társadalom szervesülő, és bizonyára hasznos tagjának érezheti magát! Hogy hasznos lett volna bármikor is? Ezt magával kapcsolatban legfeljebb csak negyedik osztályban a jellegzetes emblematikus emlékeket felvonultató kihívás napján érezhette; amikor hosszas kérlelések, és csoki adagok ígérgetéseit követve akkori osztályával együtt sikeresen elhúzta a méteresre, kígyóként tekergőző kötelet a rivalizálást választó csapattól. S mivel az aktuális nyálmirigyeket, és ízlelőbimbókat is magával ragadó csoki adagokból szinte semmi sem lett, ezért amilyen gyorsan csak tudott haza is ment az iskolából, de úgy, mint akit megszégyenített a cudar, és galád tudat, hogy veszteség érte!

S most újra itt volt ebben a kellemetlen helyzetben, amit a háta közepére kívánt volna legszívesebben; mit keres ő a világ egy aprócska, eldugott szegletében, amikor világ életben a városban lakott, és az útbeeső helyeket kedvelte? Persze, amennyiben hozzávesszük világ életében úriember magatartását, és előzékenységgel megáldott, udvarias természetét, akkor mi sem egyszerűbb annál, minthogy az éppen aktuális Mester utcai gyakorló iskola helyét – ahova bátran jelentkezhetett volna elcserélte három ,,grácia” kedvért, csak hogy a hölgyek jobban érvényesülhessenek, és kibontakoztassák még lappangó, és szunnyadó pedagógiai tehetségüket!

,,Hogy én mekkora egy tökkelütött vagyok! Nem is értem, hogy lehettem ekkora agyalágyult? Hát ilyen nincs! Ez kész röhej!” – s ehhez hasonló, fület jócskán irritáló, magát teljesen aljasító, és leíró szövegek mellett tette meg Hétfő, Szerda, és Pénteki munkanapokon azokat a mérföldköveknek számító utazó lépéseket, amiket az aktuális Pedagógiai Pszichológiai Kar kedves munkatársai voltak olyan szívélyesek, és fölkínáltak neki! Persze arról mindenki jócskán megfeledkezett, hogy már mennyi mindent, és ehhez hasonló jótéteményeket is köszönhet ennek a kiváló embernek!

- Már megint el fogok késni, és ezt nem akarhatom! A végén még az én fejemet veszik górcső alá, és engem rúgnak kiadósan seggbe!” – mélázott el magában, amint a meglehetősen zötykölődő ötvenes villamoson utazott – ráadásul egy rakás ember társaságában, a reggeli csúcsforgalomban -, hiszen elvégre, ha valakinek már kora reggel kezdődik az első órája, hát akkor az a minimum, hogy idejében bent legyen az iskolában!

- Cokolóm, Tibi bácsi! – köszöntötte már az iskolakapu előtt egy aprócska mini buszból kiszállva egy kínai kislány, aki egészen tűrhetően beszélte már a nyelvet. – Hogy tetszik lenni?

A kérdés most kissé meglepte, de talán inkább az ütött szöget a fejébe, és gondolkoztatta el egy pillanatra, hogy máris ennyire öregecske lenne, hogy ,,bácsizzák”? Hát ez merőben szokatlan volt a számára!

- Köszönöm kérdésedet, Chang! Jól vagyok! – azzal mit se foglalkozva azzal, hogy esetleg mások mit is gondolhatnak róla egyenesen bemasírozott a tantestületi szoba kicsit eldugottabb irodájába – amit külön neki, és szintén gyakorló pedagógus ,,kollegáinak” hoztak létre!

- Szervusz, jó reggelt! Milyen napod van? – kérdezte élénken az egyik középkorú hölgy, aki körülbelül húsz évvel lehetett idősebb nála.

- Nem panaszkodhatom, Ibolya néni! Még hál’ isten megvagyok! És ön? Hogy tetszik lenni?

- Nem megbeszéltünk ezt a kis kommunikációs hibát? Ha még egyszer nem fogsz nekem itt tegezni nagyon megharagszom! – kicsit ösztönzően összehúzta szép míves, mégis fekete szúrok szemöldökét.

- Elnézést kérek! Legközelebb már biztosan nem fog előfordulni!

De ettől függetlenül szépen lassan az adott tanárnő fejéből is – mintha megszűnt volna a visszhang nélkül maradt előzetes felszólítás -, szépen lassan megfeledkezett róla, hogy ő is nyugodtan tegeződhet! Így vette kezdetét egy roppant furcsa, és különös, de csupa szív, szakmai barátság!

- Akkor Tibor kedves! Az igazgatótanács úgy határozott, hogy szeretné megtekintetni a vizsgatanításodat, amennyiben ez nem gond!

- Oh, nagyon szívesen! – döbbent meg egy kissé.

- A hangodból ítélve, néminemű bizonytalanságot, és félszegséget érzek. Vagy nem így van?!

- Hát, látja tisztelt tanárnő, az nagyon is valószínű!

- Mindent felejts el! Neked annyi a dolgod, hogy mindig légy önmagad, és ragaszkodj az elveidhez.

- Megígérem, hogy megpróbálom! – belső énjében szinte baljóslatúan hallotta, amint szíve nagyokat kalapál, mint valami fiatalos mosógép, de attól még az önmarcangoló kétkedés benne maradt!

Másnap eljött a várva várt pillanat, amikor nemcsak a bizonyításon, és a bizonyos jelképes elfogadtatáson volt a fő hangsúly: hogy ti. megérett, és Tibor tökéletesen alkalmas a pedagógus pályamodellre -, de talán arra is, hogy jobban megismerhesse nemcsak saját maga, de a külvilág nem mindig látható nézőpontjait.

- Hát, akkor én semmi mást nem kívánok, mint egy kalappal! S nagyon fontos, hogy mélyeket lélegezz, és ne vedd túl komolyan magadat! Ne feledd a gyerekek mindig úgy fognak rád reagálni, ahogyan éppen, és aktuálisan te viselkedsz! – adta mosolygósan lehető legjobb tanácsait a tanárnő.

- Hát, jól meg tetszett nyugtatni tisztelt tanárnő! – még mindig benne volt az ősi félelem ösztöne, ami nem hagyta megnyugodni.

- Ne izgasd magadat! De előbb szeretnélek óra előtt gyorsan bemutatni az igazgatónőnek, persze csak, ha nem bánod! – invitálta egyenesen a tantestületi szobába, néhány perccel délután háromnegyed egy előtt.

- Szeretettel üdvözlöm kedves Tibor! A kollegina már sokat mesélt önről! Kér esetleg valamit: frissítőt, süteményt? Esetleg valami mást?

Szegény kezdő fiatalember az első sokkhatásként ért meglepetésében azt se tudta, hogy vegyen-e egyáltalán levegőt, majd elhatározta, hogy a felgyülemlett feszültséget, egyetlen jól időzített szusszanásban fogja kifújni a világ felé – akárcsak az összes többi kisebb-nagyobb akadályozó gátlásait.

- Nagyon szépen megköszönöm az igazgatónő kedvességét, de tényleg nem kérek semmit! – szabadkozott nagyon is szerényen.

- Ugyan kérem, ne legyen ennyire zavarban, mert a végén a megrögzött korrektsége rám is átragad! – fölállt az íróasztaltól, megkerülte az irodai székét, majd kinyújtotta kézfogásra jobbját, hogy üdvözölje a jócskán megszeppent ifjú pedagógust.

- Szeretettel üdvözlöm, kollega a csapatban! Úgy értesültem, hogy ma lesz a vizsgatanítása, és hogy ez bizonyára mennyire fontos önnek!

-…I-igen! Nagyon fontos lenne! – bökte ki.

- Hát akkor Tibor, megnyugtathatom, hogy az égadta világon semmi fennakadást nem állítok az útjába, tőlem mindenben szabad kezet kap! Egyetlen kikötésem lenne: Végezze korrekt becsülettel el a megbízott feladatát!

- Megígérem, hogy azon leszek tisztelt igazgatónő kérem!

- Hát ez remek! – még egyszer megszorította a kezét, majd visszaült a helyére:

- Akkor hát, jó munkát kívánok kedves Tibor, és sok szerencsét! Mire itt végez, elmondhatja magáról, hogy valami korszakalkotó, fontos dolgot vitt véghez!

- Kollegina, megkérhetném rá, hogy addig is avassa be mindenbe kedves ifjú növendékünket, amíg az osztály el nem foglalja az órára a helyét!

- Hogyne, természetesen Ildikém! – volt a válasz.

Az iskolaszék kissé megviselt, és prominensebb tagjai; közöttük is, az aktuális egyetemről kiküldött szakmódszertani szakemberrel, már bizony tűkön ültek, és alig várták, hogy egy minden bizonnyal érett, és felelősségteljes, illetve szakmai szempontból kifogástalan óravezetést láthassanak egy kezdő pedagógusjelölttől. Épp ezért szinte alig-alig akadt valaki – leszámítva a szakmódszertani szaktekintélyt – aki a belvárosból látogatott a külterületbe -, hogy el ne foglalta volna a helyét főleg a hátsó sorokban!

Amikor feszült, és rángó ideges gyomorral jóformán betámolygott az ifjú fiatalember az osztályterembe – ahol az iskolaszék savanyú, felnőttes emberkéin kívül mosolygós, és nagyon megértő gyerekek társasága fogadta, hirtelen szívet megkapó, belsőséges pillanat lett rajta úrrá; ezek gyakorlatilag már az ő gyerekei, és növendékei is egyben, és így a lehető legtöbbet fogja megtenni azért, hogy nem csak élvezetes, és minden tekintetben kivételesen tartalmas lehessen az órai foglalkozás.

- Szervusztok, gyerekek! Hogy vagytok? – fordult hozzájuk teljes bizalommal, az idegesség csöppet sem látszott rajta – feltéve, ha leszámítjuk azt a tetemes verejtékcseppeket, amik kötött pulóverén át szivárogva megjelentek.

- Egy nagyon fontos dolgot szeretnék tőletek kérni! – fordult most az egybesereglett társasághoz bizalmasan. – Bizonyára már ti is észrevettétek, hogy a hátsó sorban ülő bácsik, és nénik népes gyülekezete azért látogatott el a mai napon hozzánk, mert ma engem fognak lemérni, hogyan is végzem a munkámat! Épp ezért arra szeretnélek titeket megkérni, hogy mivel ez a legutolsó alkalmunk, hogy találkozhatunk legyetek nagyon jók, és lehetőleg ma maradjon el, - ha egy mód van rá -, a ramazúri! Mindenkinek világos?!

- I-Igen! – harsogták egyszerre, mintha csak felelnének.

- Akkor jó! – azzal megvárta, hogy becsöngetésre lehetőleg mindenki beérjen az iskolaudvarról, ahol testnevelési foglalkozást tartottak éppen, és látszólag már jócskán ki lehettek merülve a fokozott fizikai megterhelés következtében a gyerkőcök, és most titokban abban reménykedett, hogy az egyetemesen lelombozó fáradság nyomait, egy kellemesen üdítő történelem óra kiegyenlítheti!

- Akkor talán fogjuk is neki! – megszólalt a becsöngetést jelző csengő. – Kérem a két hetest!

Két véznácska kislány lépett ki, majd ment a tábla felé.

- Tibi bácsinak tisztelettel jelentjük, az osztály létszáma jelenleg tizenkét fő! Ebből Kis Ilona, és Kormás Bálint betegek!

Tibor bizalomkeltőn a két gyerkőcre mosolygott, megnyugtatásként. Biztosítva őket, hogy nem lesz semmi baj.

- Köszönöm! Leülhettek!

Az osztály helyet foglalt. Megkezdődhetett a már élesben menő vizsgáztatás: egyre jobban érezte, hogy mint valami láthatatlan hurok egyre szorítja, mintha önmagát fojtogatná a pulóver nyakával…              

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Gráner Tominak tulajdonképpen azt is mondhatnánk egészen nyugodtan, hogy egyszerű elvárásai voltak a hölgyekkel szemben; az illetőnek mindenképpen őszintének kellett lennie, hiszen a bizalom alapja maga az élet, és mégis lennie kellett benne valami megfoghatóságnak, vagy titkos titokzatosságnak, finomságnak, amitől csak még jobban felszínre bukkan, és jobban érvényesül nőiessége.

Szilvivel tulajdonképpen akkor ismerkedtek össze, amikor egy amolyan ,,ereszd el a hajamat-jellegű” házibuli keretében Szilvi egyik fővárosban dekkoló barátnője be nem mutatta őket egymásnak; Tomi egy üdítős poharat szorongatott, és ellenállhatatlan volt azzal a kisfiús nyeszlett, nyegleségével, mely cingár, és sovány alakját is az elveszett lúzerekhez tette hasonlatossá.

A Tomihoz hasonló formátumú visszahúzódó, hölgyekkel, és egyáltalán kapcsolatokat nagyon nehezen kialakító emberkékkel szemben az adott társadalom mindig egyfajta tiltást fogalmaz meg; nevezetesen velük nem érdemes foglalkozni, hiszen mindig is saját begyepesedett nyámnyilaságuk rabságában fognak tengődni, és ezért a győztesekkel érdemes csupán törődni! Aminek viszont könnyedén meglehet, hogy az a hátulütője, hogy a legtöbb önmagára valamit is adó nő gyakorta csalódik az adott párkapcsolatban pusztán azért, mert önmagukat is hagyták becsapni, megtéveszteni azáltal, hogy olyan személyiségjegyeket véltek elképzelni az erősebbik félben, melyek eredetileg meglehet, hogy egyáltalán nem is léteztek, csak utólag gondolták oda őket!

Még élénken élt az emlékezetében, hogy milyen is volt a pillanat, amikor az a csicsergő kis cicababa, aki azt hitte, hogyha szándékosan magas sarkút vesz fel, attól már ő lesz majd a kis, összeverődött társaság középpontja, mennyire ellenállhatatlannak látszó, mégis erőltetett közvetlenséggel mutatta meg őket egymásnak:

- Ez a kis mulyácska fiúcska Tomika! Gyere bébi, nem harap a néni! – párat még szándékosan böfögött hozzá, vélhetően csak azért, mert nem szokott még hozzá, hogy a martinit a pezsgő jótékonyan kábító pezsgésével keverje.

- Ö-örvendek… - próbálta esetlen ügyetlenséggel kinyújtani a kezét, és szemüvege ellenére is úgy tapogatott a helység diszkófényeiben, akár egy vakegér.

- Szia, Szilvinek hívnak! – annyira magával ragadó volt már a hangja is; egyenesen utánozhatatlan, kristálytisztán csengő, és talán éppen ezért gyönyörű, és közvetlen, hogy Tomi – bár alig tapintotta a kis kacsót, amint Szilvi egyenesen figyelmes az orra alá tolt -, azonnal kézcsókkal üdvözölt:

- Na-nagyon örülök! – az este folyamán ez volt az egyetlen mondat, amivel sikerült valamivel előnyösebben előrukkolnia, és magára vonnia a figyelmet.  

- …És egyébként hogy s mint vagy? Azt hallottam, hogy nagyon vágod a számítógépes hangkeverést, meg az elektronikai kütyüket… - kezdeményezett azonnal beszélgetést az ifjú hölgy.  

Hát valahogy így kezdődött ez a tartalmasnak nevezhető munkakapcsolat, és bár az összhang kettejük között már az első találkozás alkalmával tisztán, és egyértelműen megteremtődött; mégis egyikük sem merte rászánni magát, hogy akárcsak ebből a baráti jellegű viszonyból esetleg több, még tartalmasabb dolgok is következhetnek…

Egészen addig a percig, amíg Szilvin volt a sor, hogy bevesse lefegyverző nőiességét és elhívassa magát ezzel a pipogyával valahová!

Tomi mindig megpróbált önmagában sakkozni az érvekkel, és ellenérvekkel; vajon melyik lenne a jobb, és hatékonyabb megoldás? Egyáltalán, mint lehet akkor tenni, ha egy tízes listán egy legalább erős tizenkettes nő akar vele randizni!

Vele, aki talán akkor lehetett a legboldogabb, amikor kilencéves korában nem pusztult el az ékszerteknőse, amikor egy nagyadag csokifagyival szerette volna megetetni; mondván lehet, hogy a teknőcök is szeretik a fagyit!

Váratlanul megcsörrent az otthoni telefonja:

- Halló… Tomi… Csak én vagyok az! Kicsit megint később megyek majd melóba, mert Milánkára kéne vigyázni! Köszi! Akkor majd később találkozunk!

- Ö… Oké! – az összes, jelentéktelen szava csak ennyi volt ahhoz az észbontóan szexis nőhöz, aki talán minden férfi vágyalmaiban az első helyen szerepelt.

,,De ki lehet az a Milánka?” – azonnal szöget ütött fejében a kérdés. Annál is inkább, mert a tévében rengeteg olyan riportot volt alkalma figyelemmel kísérni, ahol rendszerint ifjú anyukák követeltek égimeszelően hatalmas összegeket elsősorban gyerektartás címen, és szegény bepalizott férjük, vagy hapsijuk pedig nem tehetett mást – fizetett, mint a katonatiszt!

,,Lehet, hogy időközben született egy gyereke, csak szándékosan nem szólt róla, hogy nehogy elijesszen! Hiszen történt már ilyen!” – gondolkozott tovább, s miután nem sikert a megfejtésre rábukkannia úgy volt vele, hogy a szokásos csokis ízű zabpelyhével elindítja a siralmasnak ígérkező napot, majd utána elindul, hogy a modern technika segítségével valóra válthassa megálmodott furmányos ötleteit.

Agyában mégis egyetlen vérre menő kérdés motoszkált: megkérdezze-e, hogy kicsoda valójában Milánka, vagy bízza ezt a dolgot is – mint már oly sokszor -, Szilvi lehengerlő szellemességére?

ELSZÍVÓ SEMMI

Bennem most még így teremtő félelem uralkodik:

Téged mint borostyán vagy leander körbekerít,

s eltaposs!

Reményeid imbolygó, összetört csillagok,

önzésed napról napra mint éhes csecsemő örökkévalón

szeretet követel tőled részeg-mohón.

Szívedben most még nem feledhető kedvesed trónol,

halhatatlan képe egyre ragyog.

S most utad végéhez kerültél:

Határ s fordulóponthoz, egyszerre a borsószemnyi létezésben.

Álmaid tengerébe fulladtak néma elítéltként ötleteid,

terveid, elképzeléseid! Tomboló véred tiltakozna,

s üvöltve követelne magának tisztes eljárást,

jogot, s törvényt, az Erkölcs meghallgatására:

Kifulladó, lázas fújtatásokkal telítődnek

sejtedben az apró vér-molekulák.

Megszenvedett pillanataim

önsajnálatomból következnek s alakulnak!

Már minden fenyeget! S határidővel dobálóznak,

munkáltató agyak, dolgozó-kezek,

s nincsen menedéke kuckója a Sebzett-hitűek táborának!

Igyekeztetnem kellene kényszeríteni pozitív gondolatokkal,

oroszlánhitű-magabiztosággal szívem,

de félő hogy engem a biztos fal már nem véd,

mert hamarjában leomlik, s a védelmemnek mely ez idáig

pártfogó jóakaróként segített,

tán befellegzett:

Még társtalan vagyok e földön, s sokan rebesgetik:

,,Önző, magadnak való éhségedben az is maradsz!”

– Otthon éldegéltem s mégis bolygó-idegen!

Súlyos mosolyaim skarlát-jegyekként rám nehezülnek.

Gyáva árvaságomban egyszer tán akadhat valaki,

aki átvezet töretlen bizalom mellett

a magány termékenységét is elszívó Semmin!

A Különbség változatosságot von maga után,

de csak annak ki torelálja!