KÖZÖNY?

Amikor egyszerre magamhoz vontalak nyári tombolásként,

s kacérkodott velünk a hőség, fülledt,

vulkán-gőzökkel párásodott be a táj,

s frissítő huzatok légi háborújához szoktunk volna

– tudományokhoz edzett, törődött szemünk.

Abba kellene hagyni a hazug illúzióvesztést – amit egymásnak igazságként mondogattunk

– s csak könnyek édes-bús vigasztalásaként szeretni!

Csak nézni, amint az érett, részeges nyár hogy csókolja

aranyló kincsekké falevelek erezeteit,

rácsozott-hasú reluxákat edzeni,

hogy mikor egymás karjaiba a Mindenség egyetemes

szavára borulunk a levegő hiátusát is fel tudjuk frissíteni.

Hajad finom s kellemes csokoládé-forgácsait becézgetve cirógatni!

– De tőled most nem boldogság, megelégedettség sugárzik rám,

- a megvetett keserűség tombol gőzfúrógép zakatoló acéltűjével szívedben:

S magadban sem igen tudod az e3lvesztegetett,

megtalált lehetőséged siratod vagy azt,

hogy nem voltál képes lemondani rólam?!

Most, hogy te már férjezett,

elkötelezett asszonnyá serdültél,

szinte minden nap csak vegetálni tud,

hogy Prométheuszként újra meghaljon

halhatatlanul az örök Egy érzelem.

– Sokszor csillagok ezüst-mosolyát

figyelem méla bambasággal

– de ettől sem lehet megváltást remélni.

A halhatatlan édeni birodalmat újra föltámasztani!

Szemeid két sebezhető, árván

elhagyott aprócska kontinense s a könyvek is

– melyekkel naponta körbeveszem magam,

s megszámlált időmet megsemmisítő

lelkiismeret-furdalást hoztak.

Most a szakállas jégcsapok alatt

kuporgom akár kivert hajótöröttek.

Fejem fölött gyilkos fagy-pillantásokkal

célba vesz engem is a közönyös Tél!