TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Gráner Tominak tulajdonképpen azt is mondhatnánk egészen nyugodtan, hogy egyszerű elvárásai voltak a hölgyekkel szemben; az illetőnek mindenképpen őszintének kellett lennie, hiszen a bizalom alapja maga az élet, és mégis lennie kellett benne valami megfoghatóságnak, vagy titkos titokzatosságnak, finomságnak, amitől csak még jobban felszínre bukkan, és jobban érvényesül nőiessége.

Szilvivel tulajdonképpen akkor ismerkedtek össze, amikor egy amolyan ,,ereszd el a hajamat-jellegű” házibuli keretében Szilvi egyik fővárosban dekkoló barátnője be nem mutatta őket egymásnak; Tomi egy üdítős poharat szorongatott, és ellenállhatatlan volt azzal a kisfiús nyeszlett, nyegleségével, mely cingár, és sovány alakját is az elveszett lúzerekhez tette hasonlatossá.

A Tomihoz hasonló formátumú visszahúzódó, hölgyekkel, és egyáltalán kapcsolatokat nagyon nehezen kialakító emberkékkel szemben az adott társadalom mindig egyfajta tiltást fogalmaz meg; nevezetesen velük nem érdemes foglalkozni, hiszen mindig is saját begyepesedett nyámnyilaságuk rabságában fognak tengődni, és ezért a győztesekkel érdemes csupán törődni! Aminek viszont könnyedén meglehet, hogy az a hátulütője, hogy a legtöbb önmagára valamit is adó nő gyakorta csalódik az adott párkapcsolatban pusztán azért, mert önmagukat is hagyták becsapni, megtéveszteni azáltal, hogy olyan személyiségjegyeket véltek elképzelni az erősebbik félben, melyek eredetileg meglehet, hogy egyáltalán nem is léteztek, csak utólag gondolták oda őket!

Még élénken élt az emlékezetében, hogy milyen is volt a pillanat, amikor az a csicsergő kis cicababa, aki azt hitte, hogyha szándékosan magas sarkút vesz fel, attól már ő lesz majd a kis, összeverődött társaság középpontja, mennyire ellenállhatatlannak látszó, mégis erőltetett közvetlenséggel mutatta meg őket egymásnak:

- Ez a kis mulyácska fiúcska Tomika! Gyere bébi, nem harap a néni! – párat még szándékosan böfögött hozzá, vélhetően csak azért, mert nem szokott még hozzá, hogy a martinit a pezsgő jótékonyan kábító pezsgésével keverje.

- Ö-örvendek… - próbálta esetlen ügyetlenséggel kinyújtani a kezét, és szemüvege ellenére is úgy tapogatott a helység diszkófényeiben, akár egy vakegér.

- Szia, Szilvinek hívnak! – annyira magával ragadó volt már a hangja is; egyenesen utánozhatatlan, kristálytisztán csengő, és talán éppen ezért gyönyörű, és közvetlen, hogy Tomi – bár alig tapintotta a kis kacsót, amint Szilvi egyenesen figyelmes az orra alá tolt -, azonnal kézcsókkal üdvözölt:

- Na-nagyon örülök! – az este folyamán ez volt az egyetlen mondat, amivel sikerült valamivel előnyösebben előrukkolnia, és magára vonnia a figyelmet.  

- …És egyébként hogy s mint vagy? Azt hallottam, hogy nagyon vágod a számítógépes hangkeverést, meg az elektronikai kütyüket… - kezdeményezett azonnal beszélgetést az ifjú hölgy.  

Hát valahogy így kezdődött ez a tartalmasnak nevezhető munkakapcsolat, és bár az összhang kettejük között már az első találkozás alkalmával tisztán, és egyértelműen megteremtődött; mégis egyikük sem merte rászánni magát, hogy akárcsak ebből a baráti jellegű viszonyból esetleg több, még tartalmasabb dolgok is következhetnek…

Egészen addig a percig, amíg Szilvin volt a sor, hogy bevesse lefegyverző nőiességét és elhívassa magát ezzel a pipogyával valahová!

Tomi mindig megpróbált önmagában sakkozni az érvekkel, és ellenérvekkel; vajon melyik lenne a jobb, és hatékonyabb megoldás? Egyáltalán, mint lehet akkor tenni, ha egy tízes listán egy legalább erős tizenkettes nő akar vele randizni!

Vele, aki talán akkor lehetett a legboldogabb, amikor kilencéves korában nem pusztult el az ékszerteknőse, amikor egy nagyadag csokifagyival szerette volna megetetni; mondván lehet, hogy a teknőcök is szeretik a fagyit!

Váratlanul megcsörrent az otthoni telefonja:

- Halló… Tomi… Csak én vagyok az! Kicsit megint később megyek majd melóba, mert Milánkára kéne vigyázni! Köszi! Akkor majd később találkozunk!

- Ö… Oké! – az összes, jelentéktelen szava csak ennyi volt ahhoz az észbontóan szexis nőhöz, aki talán minden férfi vágyalmaiban az első helyen szerepelt.

,,De ki lehet az a Milánka?” – azonnal szöget ütött fejében a kérdés. Annál is inkább, mert a tévében rengeteg olyan riportot volt alkalma figyelemmel kísérni, ahol rendszerint ifjú anyukák követeltek égimeszelően hatalmas összegeket elsősorban gyerektartás címen, és szegény bepalizott férjük, vagy hapsijuk pedig nem tehetett mást – fizetett, mint a katonatiszt!

,,Lehet, hogy időközben született egy gyereke, csak szándékosan nem szólt róla, hogy nehogy elijesszen! Hiszen történt már ilyen!” – gondolkozott tovább, s miután nem sikert a megfejtésre rábukkannia úgy volt vele, hogy a szokásos csokis ízű zabpelyhével elindítja a siralmasnak ígérkező napot, majd utána elindul, hogy a modern technika segítségével valóra válthassa megálmodott furmányos ötleteit.

Agyában mégis egyetlen vérre menő kérdés motoszkált: megkérdezze-e, hogy kicsoda valójában Milánka, vagy bízza ezt a dolgot is – mint már oly sokszor -, Szilvi lehengerlő szellemességére?