A PEREMVIDÉKEN

Most már jócskán igyekszem hangtalanul

mozogva kivonulni az Élet peremére.

Önmagamon is egyre szétnézve még odakint

a zimankós fénytelenség sötét krátere uralkodik!

Nesztelenné kellene, mint pille válnom,

akár megfáradt, s kiüresedett szemgödrökben a könnyezés,

s a végtelen Semmiségbe eltűnni, elveszni,

mint légszomjban támadt ős-vákuum hangtalan, nesztelen!

Ideje volna már felnőtté növeszteni bennem a kétségbeesett gyereket,

- habár, talán jobb is ha a mostani kacifántos,

túlbonyolított világot még csodálkozó,

s rádöbbent szemekkel szemlélem:

A többi, nagydarab óriás aki önmagát érettnek nevezi,

megretten s elmenekül, lelkeket fölszabadító Igazságok elől!

– Már megint ez a fránya hóesés:

Ha valaki könyörtelen lábtörésre

vágyik gusztusos kis gipsz-koporsóban,

hát csak rajta!

Kása-jég, tükör, s páncél-fagy most már mind egyre megy,

nagyot zuhan dübörögve, megalázottan az emberi test,

s közben némák hallgatásával tekint fel a vigyorgó nyomorgatókra:

A Télre, aki így elbánt vele, s kigúnyolta!

S ilyen látszólag viszonylagos, senkiházi zord-időben,

önsajnálatom önző mocsárlápja terjed akár a pestis!

Jobb ha mostanság fagypont alatti hideget

mérve gubás bábokká szelídülünk,

bevackolódunk, elbarikádozzuk magunkat!

Az ember most összezsugorítja önmagát:

Semmi más nem létezhet számára csupán a Belső Hangok,

s szívdobbanásoknak apró, percnyi zöreje

– kolompjaikkal üzennek még egyre míg végtelen megfagyott

kristályvirágokat perget magából a Menny!