TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Myrea gyorsan levetkőzött és megpróbálta elgondolkodni azon, hogy hogy a fenébe sikerülhetett megint otthon felejtenie a nagy alakú dossziéját, amit egy gyengén látó is könnyűszerrel megtalált volna, mert akkora méretekkel rendelkezett, hogy nem lehetett semmi mással összetéveszteni!

- A franc egye már meg! A rohadt egy életbe! Ha ez nem sikerül, akkor aztán lőttek a festészeti kurzusnak! Muszáj valahogy jóvátennem a dolgaimat! Nem lehetek ennyire hülye! – s miközben önmagát szidta, és káromolta azzal a hamisíthatatlan bájos, csicsergő hangján észre se vette, hogy Annamari szabályosan az ágyban reszket, és vacog a teste. Nagyon úgy látszott, hogy ez a lány ma hajnal óta egyetlen szemhunyásnyi időt sem aludt, és veszettül kattogott valamin az agya; egyelőre nem lehetett tudni pontosan hogy min, mert Myreát ezek a dolgok – ha csak nem vele voltak kapcsolatosak -, azonnal és szerfelett hidegen hagyták.

Mégis, ahogy végignézett kissé aggodalmasabb kifejezést erőltetve magára barátnője reszkető nyárfalevél fizimiskáján gondolkodóba esett, hogy nálánál tökösebb csajjal ritkán találkozhatott, és mégis, még egy nagyon vagány csajszi is bármikor maga alá csinálhat, ha az élet úgy hozza, és kibabrál vele!

- …De hát mi a baj? Nekem elmondhatod! – ült le az ágya szélén, és megpróbált együtt érző kifejezést felvenni.  

- Persze! Nagyon jó vicceid vannak te ostoba, hülye liba! – förmedt rá a tartós idegesség miatt. Olybá tűnt, mintha a szakadék kettejük között egyre mélyülőben lenne.  

- Most mit akarsz ezzel már megint?! He?! Én csak segíteni akarok, és akkor erre mit kapok? Korholást! – állt a sarkára csípőre tett kézzel.

- Ha valóban segíteni akarnál, nem játszanád itt nekem az idióta nagyokost! És inkább kerítenél valami tűrhető kaját! – lejjebb vette a hangját, mert semmi értelme nem volt, hogy továbbra is értelmetlenségekre fecsérelje el megmaradt energiáit.

- Kajálni akarsz csajszi? Rendben! Összeüssek valamit? – ezúttal már a kibékülés stratégiáját vette elő.

- Hát… ha akarod! – igyekezett úgy fordulni az ágyban, hogy a másik ne láthassa megviselt, könnyektől töredezett, szarkalábas arcát, de valahogy ezen a napon ez sem igazán sikerült. Annamarinak most aztán nagy kedve lett volna az egész kócerájt szétverni, és sírni, sírni rendületlenül.

Myrea kicsit közelebb merészkedett; ekkor fedezte fel Annamari lecsöpögő szemfestékét, mely fekete árkokat festett a könnyeivel majdnem teljes arcán:

- Hé! Figyelj… te is tudod, hogy nem akartam hülye lenni! Kérlek… mondd el mi bánt? Vagy megvárhatjuk Szilvit is!

- Inkább azt mondd meg: Tisztába raktad Milánkát?! – már megint ez a kioktató, kicsit ellenséges hangnem.

- Hát… csak most jöttem! Különben is mit vársz tőlem?!

- Akkor esetleg talán megnézhetnéd a közös babánkat, amíg jókedvemben vagyok, és kegyes vagyok hozzád! – azokkal a szúrós, barna lángú szemével most egyszerre legszívesebben két jókora pofont azonnal lekevert volna ennek a hisztizgető fruskának! És még azt mondják, hogy a huszonéves fiatal felnőttek tapasztaltabbak, meg érettebb gondolkodásúak! Baromság az egész!

Ha majd ők is már annyit tűrtek, küzdöttek, és szenvedtek, mint egy fiatal prosti, akkor esetleg elhiszi a velük történteket, de addig nagyon jó indok kell szinte mindenhez; nem is beszélve a jól csengő kifogások gyártásáról!

Annamari tudta, hogyha egyszer Myrea kezébe adja a babapesztrálással együtt járó felelősséget is, nem biztos, hogy sikeresen kiállja majd a próbát; már úgy volt vele, hogy ezen a baljóslatú hajnalon már éppen eleget idegeskedett, és emésztette önmagát; t.i. hogy a stricije majd végezhet vele is, mert meglátta a vérfoltos pisztolymarkolatot, úgyhogy erőt próbált meríteni a gőgicsélőn drága kisbabahangokból és nagy nehezen kómás majd leragadó szemeivel azonnal kigaloppozott a konyhába legalább egy hektoliter méregerős feketelevesért, hátha segít beindítani ingatag lábakon veszteglő állapotát.

- Na, mi a nagy harci helyzet gyerekek? – lépett be szobájukba, ahol egy kiságyszerű tákolmányt sikeredett készíteniük – Hála Szilvi kreativitásának -, amit használt, de tiszta ágyneművel béleltek ki, hogy Milánka az igazak álmát aludhassa, persze csak akkor, ha kedve szottyant.

A kisbaba szerencsésen fejlődött, és mindhármójuk hálát rebeghetett, hogy makkegészségesnek látszott; és nálánál pajkosabb, és életvidám kisgyerek talán nem is volt a földkerekségen. Eltekintve persze attól, hogy voltak éjszakák, amikor az istennek se használt egyetlen gyönyörűen megkomponált Szilvi által elénekelt altatódal, sem pedig hármasban közösen elmondott jó éjszakát mese.  

Annamariban – miközben mohó, és szomjazó kortyokban egymás után küldte le hattyúszerű torkán a kávémennyiség majd háromnegyedét -, felébredt benne a gyanú! Mi a helyzet akkor, ha valami máris keresi ezt a kisbabát, csak mi voltunk nagyon önzőek, számítóak, és követelőzőek ahhoz, hogy hívjuk az illetékes hatóságokat! Egyáltalán ilyen esetben azt se tudta, hogy kit is kell hívnia? Nemhogy még a gyámhatóságot!

- Na, oké! Hagyd abba pacsirta jó?! – nem bírta elnézni, ahogy Myreának már egy végtelenségig egyszerűsített, tépőzáras pelenka megfelelő felhelyezése is gondokat okozott. – Hát mit tanultál te technika órán?!

- Hát kedves, hogy megkérdezed! Képzeld mi azon az órán konyhaismeretet tanultunk! Ami a főzési tudományunk kreatív kiszélesítését, és fejlesztését célozta meg, ha tudni akarod!   

- Az meg mi az isten? – óvatosan, könnyed, babusgató mozdulatokkal megfordította a babát a másik oldalára, hogy a tépőzárak a pelenkán stimmelhessenek, míg tisztába rakja.

- Hát főzés, meg ilyesmi…

- Ahá! Szóval a valóban gyakorlati rész ezúttal is kimaradt! Vagy tévednék?!

- Jaj, ne folytasd már a beszólásaid! Neked még nem volt eleged az örökös szapulásokból?! – nyűgösködött a másik.  

- De nagyon is! – annyira fáradt volt; teljes lelki-fizikai megsemmisülés vett rajta erőt, hogy a tetemes kávéadag ellenére is érezte, hogy egy kiadós alvásnak nem tud ellenállni. Megtörten mosolyt erőltetett még mindig csorgó szemfestékes arcára, mely különös felnőttesebb karakterrel ruházta valahogy fel személyiségét.

- Remélem te is alaposan megnézted, hogyan kell tisztába tenni egy babát! Mert többször nem mutatom meg!

- Ez most valami idióta vizsga, vagy mi?!

- Nem! Pusztán csak azt mondom, legalább az egyszerű dolgaidban légy mindig magabiztos!

Myreát valahogy mindig is jótékonyan lenyűgözte, hogy Annamari megosztotta vele életmódvezetési tanácsait! Rájött arra, hogy barátnője esetében az, hogy ki hány éves szinte jelentéktelen; a minél sűrítettebben, tartalmasabban megélt élettapasztalat rutinná fejlődik, hogy aztán előnyösebb magabiztosságot kölcsönözzön a jellemnek, és ez az, ami talán igazán számít az életben!

- Figyelj csajszi! Szerinted randizzak azzal a jófej tanársegéddel az egyetemen, aki azonnal megtetszett? – bátorkodott most egy újabb tolakodó kérdéssel.  

- …Ezt most pont most kellene megdumálnunk?!

- Nem, egyáltalán nem csak… annyira bezsongtam, meg bizsergek is egy kicsit… szóval… - hebegte.  

- Ebből nem nyitunk vitát! Helyes! Ha érzel valamit iránta, hát akkor rajta, és mondd meg neki! Egyenesen a szeme közé, de jó lenne, ha sikerülne végre eldöntened, mit is lópikulát akarsz?!

Az igazság persze ennél jóval bonyolultabbnak látszott. Mióta Myrea a háromfős baráti társaság táborát sugárzóan egyéni egyéniségével erősítgette, soha sem mert arról beszélni, hogy nagyon jómódú szülei gyakorlatilag megunták már az örökös ígérgetéseit, mentegetőzéseit, mert önmaguk is rájöttek, hogy egy egészen elkényeztetett ,,kislány” talán soha sem lesz képes felelősséget vállalni elsősorban önmagáért, hogy felnőtté válhasson, és ne csüngjön még mindig a szülei nyakán; miközben tetemes összegekkel rendre megfeji őket naponta!

- Oké, duli-fuli! Akkor még megkérdezem Szilvit is, és ha minden klappol már másnap el is hívhatom! – zárta rövidre a vitát, és élvezettel nézte, ahogy barátnője szakszerű, sebészi pontosságú ujjai milyen kiforrott precizitással csatolják fel a pelus tépőzárait. És aznapra a közös dumcsizásnak megint befellegzett.