A VADÓCKA

Volt egy érdekes csoporttársam, aki szinte kivétel nélkül mindig olvasott. Vadász Eszter volt a becsületes neve, és ha az ember nem ismerhette volna, legelső pillanatban azt gondolta volna, hogy egy amolyan ,,agyasok” táborából szalajtott észlény, tudós palánta, akit sokkal inkább érdekel a világ egyetemes megmentése, semmint a valódi érzelmek határai!

Aprócska termete, nagylencséjű, mégis ívelt szemüvege volt neki, viszont azokkal az esdeklést, megértést, szeretetszomjúságot áhítozó, nagy barna szemborágával szinte nem akadt érzelem, amit ne tudott volna bármikor kifejezni. Matematika szakra szeretett volna eredetileg jelentkezni, illetve valamelyik természettudományos szakkal kapcsolatos szakra – s csupán csak az hiányzott, hogy éppen akkor, amikor ő jelentkezett pont akkor fogyott el minden megmaradt, és megüresedett hely! A dolog egyik lényeges pikantériája, hogy mindamellett, hogy rajongott a számok szeretetéért, logikai, bonyolult összefüggéseiért, soha nem feledkezett el legkedvesebb olvasmányait a pad alatt rejtegetve olvasgatni – amennyiben bármelyik pillanatban úgy érezte, hogy az adott órai előadás, avagy szemináriumi tevékenység untatja!

Sokszor figyeltem őt, csupán távolról, mert sohase szerette különösebben, ha megzavarták felvilágosodott gondolatai, autodidakta művelése közben, hogy mennyire gyorsan vág az agya, és hogy olyan gyors olvasó, ha például az ember lerakta volna eléje a Háború és békét szerintem azt is könnyedén, mint a pinty, alig ötven perc alatt elolvasta volna, s miután legalább ötszáz szereplője van, halál biztosan tudta volna idézni, hogy valójában miről is szólhat az eredeti történet!

De Eszter szívének most is, mint mindig Szerb Antal ált a legközelebb; a Pendragon legenda, Utas és Holdvilág, VIII. Olivér s még ki tudja mennyi értékes irodalomtörténeti immáron ,,közhelyet”, anekdotát ismert kapásból, az ember nem győzte ilyen esetekben hallgatni!

Ókortörténeti kiselőadást kellett tartani a vallási hiedelmek, és eszmék története kapcsán, és az ókori Summér vallások mitológiáját kellett frappánsan, és XXi. századi stílusban tálalni! Ez a kicsi lányka annyira gyorsan jegyzetelt, és olvasott, hogy azon minden gyors és gépíróhölgy elámult volna, és alázata jeleként talán méh pukedlizik is neki; mintha nem is a betűket nézte volna árgus figyelemmel, sokkal inkább a bizonyos szavak rejtett, más emberi szemnek szinte láthatatlan, mégis érvényes összefüggéseit!

Sokszor rám pirított, ha nem végeztem idejében a jegyzeteléssel:

- Készen vagy már?! Mit kell ennyit lacafacázni? Hát hol vagyunk? Mozogj már, az isten áldjon meg! – s ehhez hasonló egy ideig kellemes mondatokkal, aztán később a maguk kissé viszolyogtató házsártosságukkal igyekezett kihasználni egy magyar-történelem szakos hallgató számára az olyan kevéske, és mégis értékes időt!

- Kérlek… - vetetem eléje az adott könyvet, hogy gyorsabban dolgozhasson -, parancsolj! Csak tessék!

Azzal úgy nekilendült, mint egy gőzhenger, vagy egy nagyobb teljesítményű gép, aminek már nincs is ideje érezni, vagy mások gondolatait meghallani, mert mindent meghatároz számára az automatika, és a rutinmozdulatok kiszámított, már-már gyilkos őszintesége.

Később, amikor jómagam is serénykedve próbálgattam az útjába férkőzni – tanulmányilag – tekintetéből megéreztem, hogy őszintén és nagyon sajnálja a dolgot, de őt korábban hiperaktivitással kezelték, ami nagyjából és összefoglalva azt jelentette, hogy képtelen megülni sok percig egyetlen helyben a fenekén; szüksége van egy állandóan fenntartható, önmagát kizsigerelő cselekvési állapotfenntartásra, hogy a cselekedtetése kényszerességét betölthesse! Hát amikor ezt megértettem – mert azért rám a magának való különc -, bélyeget sütötték, már sokkalta egyszerűbb volt egymással elfogadtatnunk közös különbözőségünk előnyeit és hátrányait is vegyesen.

- Na, most beszélj csak! Hogy haladsz? – amikor már mindennel végzett cirka fél óra alatt, én csak pislogni voltam képes, hogy tud ennyi mindent ilyen rövid idő alatt elvégezni? Ő csak mosolygott ravaszkásan a szemüvege mögött, mintha egy másik élénken csillogó gombszemet viselne és távozott a kis fiókkönyvtárból, ahol az élénk túlbuzgó jegyzetelési munkálatok folytak!

Másnap nagy tábla csokoládéval jött bűnbánó tekintettel, és látszott rajta, hogy egész éjjel emészthette magát a történtek miatt, mert odaadta a csokit bűnbánóan, és csak annyit tett hozzá:

- Ne haragudj!

Mire én azt feleltem: - Ugyan már! Ne butáskodj! Hát nem lettünk már barátok! Mire élénk csillogású szeme egyszerre sokkal vidámabb, és felszabadultabban üdvözölte a tényt, hogy egyszer és mindenkkora eláshattuk a közöttünk lévő, remélhetőleg képzeletbeli csatabárdot!

Olyan gyorsan távozott ő is az életemből, mint egy kellemes dédelgetett emlék, amire az ember mindig emlékezni óhajt, mert olyan fontos neki; kiléptem az egyetem kapuján, de ő már nem volt sehol! Azt suttogták – akik közelebbről, bizalmilag is barátai és ismerősei voltak -, hogy most számítástechnikával foglalatoskodik, és már saját vállalkozása is van!

Mégis a folyamatosan visszatérő egyszerre huncut és ravaszkás tekintet, mely a folyamatos érdeklődését is éberen tartotta talán kicsit velem is megmaradt…