TIZENHARMADIK FEJEZET

Az ifjú tanár felvett lezser, rövid ujjas ingében, és könnyed, hanyag mozdulattal vállra terített zakójában, hozzávaló enyhén sötét színű farmernadrágjában Myrea számára maga volt a földi mennyország! Mintha egy férfimodell önként vállalt divatfotózását szakította meg csakhogy egyedül vele beszélgessen egy kicsit.  

,,Csípjetek csak meg nyugodtan! Lehet, hogy csak képzelődőm! – futott át gondolatai között. Nem érdekel! Szarok az egészbe bele! Most éppen orgazmusom lesz nemsokára és annyira szeretném, ha mellettem lenne valaki!” – annyira kéjes, szexis élvezettel nyalta meg piros, hegyes nyelvecskéjével ajkát, mintha egyenesen a vágyak poklai perzselnék leírhatatlan örömében.

- Már itt is vagyok! Hahó! – a tanár kézfejével enyhe körkörös mozdulatokat rajzolt Myrea elrévedő, üveges, álmodozó tekintete elé. – Föld hívja az Orion űrhajót! Orion jelentkezz!

- Mi tetszik? – lepődött meg. Úgy festett, mint aki azonnal kiábrándult valami fontos dolog miatt, ami köddé lett a szeme előtt.

- Azt próbáltam megkérdezni, hogy minden rendben van-e Önnel kedves Myrea, mert olyan szétszórt mostanság, és látom, hogy gyakorta nem találja a helyét? Minden rendben van odahaza? – markáns, ugyanakkor selymes hangja annyira jólesett Myreának, mintha egyenes mézzel kenegetnék egyre hevesebben lüktető szívét, mégsem mert róla nyíltan szólni, csak pirult akár egy szűzlány.

- Nézze drága Myrea! Én nem akartam sem megsérteni, sem megbántani érzelmeit – folytatta, mert úgy látta, mint akit nagy súlyos terhek emésztenek, legalább is kívülről. – De itt lenne egy konkrét tananyag, amit meg kellene csinálni közösen, és ha magácskán semmi fejlődést sem látok, vagy mindig butácska mód elfelejti elhozni a terveit, hát akkor kérdezem, hogyan gondolja, hogy egyáltalán értékelni tudom majd eddigi teljesítményét?! – hangja csöppet sem volt ellenséges, vagy szándékosan bántó, de azt Myrea is könnyedén kihallhatta belőle, hogy kedves tanárja kissé jócskán neheztel eredeti különös viselkedése miatt!

 - Én nem is tudom, hogy… mit is mondhatnék…? - bátortalanul kezdte.

- …De drága Myrea! Eddig is remekül haladt! Ha netán attól fél, hogy ötletességét, szakmai kreativitását nem tudja majd kellő mértékben kibontakoztatni kérem ne tegye, mert én azért vagyok, hogy az Ön dolgát megkönnyítsem! Csak jó lenne, ha kegyed is hajlana afelé, hogy hallgat rám, így talán megkönnyíthetnénk egymás között a kommunikációs csatornák szabaddá tételét!

Ezt a kommunikációs csatorna-baromságot nem egészen értette, mert most minden maradék figyelmét a tanár kellemesen fekete, enyhe borostája, és hozzávaló, hibátlannak tűnő, vakítóan hófehér fogsora kötötte le: Akár egy két lábon járó dezador reklám!  

,,Ez a pali vajon állandóan fogfehérítésre járkál! Hogy lehet, hogy ennyire szexis a mosolya?” – majd egy ismerős hangot hallott, ami hozzá szólt, egyenesen megszólította, és le is korholta, hogy ébredjen a valóságra: Ne álmodozz! Ébredj fel végre!

- Igen! Meg kell próbálnom mindenképpen!

- Ez helyes! Ezt szerettem volna hallani! – értett egyet vele a tanár. – Nos, akkor, ha bármiféle kérdése lenne az órával, vagy az adott tananyaggal kapcsolatban… a szertárban megtalál! További szép napot! – Azzal fogta becsatolható, műbőr sötétbarna aktatáskáját, mely mindig is egyfajta komoly, és bölcs profilt kölcsönzött karizmájának, és arra készült, hogy távozzon, de Myrea ügyesebb, kicsit rafináltabb is volt, mert azonnal a nagy előadóterem ajtajánál termett:

- Kérem szépen… drága tanár úr! – állta el feltűnően, és egyértelműen az ajtót.  

- Igen, tessék! Mit óhajt? – ami igaz, az igaz kicsit meglepődött ezen a különc viselkedésen.  

- Kérem… ha esetleg valaki… szerelmes lesz… - izgatottan kezdte tördelni kellemes kis kacsóit.  

- Az nagy gond! – törte le azonnal lelkesedésének még pislákoló csíráit is.

- Ó! Értem! Bocsánat! – arra készült, hogy ő is azonnal távozik!

- Myrea! Kérem várjon! Nem akartam megbántani… de most talán jobb volna, ha egyelőre a tanulmányaira koncentrálna, és év végén, ha lazíthatunk majd a gyeplőn nyugodtan lehet akár még szerelmes is! Legyen szép napja! – végre bizalmasan, megértően küldött felé egy kifejező mosolyt, amit egyesek nyugodtan vélhettek az egyértelmű szimpátia abszolút jelének is.

,,Mi a büdös fenét csinálsz csajszi?! Miért nem mondtad meg neki most azonnal?!” – vádolta saját lelkiismeretét, mely ebben a percben az aljas kicsinyesség gödrében vergődött.

,,Talán majd legközelebb!” Selavi! – azzal fogta magát, és kigaloppozott a teremből, miközben fejét lesújtóan azon töprengett, hogy vajon mi a fenét ronthatott el, amikor ő csupán egy egyszerű randira szerette volna hívni tanárát!

Annamari már lassacskán legalább két teljes órát várt a kisstílű stricije irodájába, és úgy érezhette magát, mint akit előbb lassú tűzön porhanyóssá főznek, majd kisütnek; már annyira elege volt azzal, hogy ez a szemét, aljas szarházi állandóan csak a maga hasznára hajtja a vizet, miközben teljes mértékben megfeledkezik azon kedves, és szolgálatkész alkalmazottairól, akik gyakorlatilag lehetővé teszik számára, hogy élje ,,nagyvilágát” méghozzá háboríthatatlan inkognitóban!

- Hé! Kis gorillám! Még meddig várakozzak? Csak mert te is tudod, hogy délután programom lenne, és… szeretnék egy kicsit lazítani! – dörgölőzött az izomkolosszus kidobó ember kigyúrt mellkasához, mint egy csábos vadmacska. 

- Ki a pöcsöm kérdezett téged te szakadt kis ribanc?! Majd pofázol, ha kérdeznek! MEGÉRTETTED?! – hangja egyre idegesebben, ellenségesen csengett.

- Ha így beszélsz velem, akkor neked már azonnal lőttek barátocskám! Vedd tudomásul, hogy a főnököd a legteljesebb mértékben hallgat rám, és tudod miért?

- Gőzöm sincs! – tárta szét két Atlasz-méretű kezét.  

- Hát azért te húgyagyú szemét genya, mert értékes vagyok a számára! Tudja, ha én dolgozom, akkor aztán dől a moné! Világos?!

- Ezzel meg mi a pöcsömet akarsz mondani?!

- Csak annyit te fasz, ha még egyszer meghallom, hogy beszólsz nekem, gondoskodom róla, hogy megtanuld mi a tisztelet! – erélyesen, halált megvető bátorsággal lépett a sarkára, mint aki még látszólag sem ismeri a félelmet – legalább is ebben a pillanatban!  

Ebben a percben Annamari nem egy tinédzserkorszakból éppen kilépő, gyenge, és esetlen fiatal nőre hasonlított, de egy vérbeli, dörzsölt nőre, aki a hosszú évek alatt pontosan megtanult mindent, hogy a rohadékokkal, és a sötét alvilági figurákkal hogyan is kell beszélni!

Váratlanul végre körülbelül fél óra elteltével megjelent az a szemétláda ugyanazt a halszálkás, gengszterstílusú zakót viselte a hozzávaló sötét nadrággal, amit a Nagyfőnök is előszeretettel viselt személyesen!

Ez a rohadék azt hihette, hogy azzal, hogy megpróbál a Nagyfőnökre hasonlítani, még ugyanolyan bűnözőzseni lehet, mint ő! De tévedett, mert sokkal mohóbbnak, és követelőzőbbnek mutatkozott mindenki másnál, és ha nem lett volna annyira szükség, hogy ezt a kis lebújt egy megbízható seggfej vezesse – a Nagyfőnök már egészen biztosan megszabadult volna ettől a magamutogató exibicionista olcsójános szarzsáktól!

- Hát te kicsi ribancsom? Mit keresel errefelé?! Csak nem eltévedtél? – kezében még ott lapult, mint valami titkolni való ősi ereklye fekete színű pisztolya, melynek most kivételesen véres volt a markolata…

- Drága főnököm! Ha jól látom, annyira elfoglalt voltál az utóbbi időben, hogy elfelejtetted, hogy ma van a hónap utolsó Péntekje!

- És? – tágra meresztette gusztustalan kidülledő kékes, véreres szemeit, mint akinek fogalma sincs a dolgok állásáról.

- Jaj, te kis butuska! Hát a fizetésnap! Hahó! Megkukultál?! – lepődött meg, mert kisebbik főnökét még sosem láthatta ennyire zaklatott, és szemlátomást izgatott állapotban; persze már nagyon jól ismerhette főnökét, hogy a kisebb, és még jelentéktelenebb dolgokra sosem fecsérelte feleslegesen értékes aranyidejét, így számára is az újdonság erejével hatott, hogy most személyesen intézte el a ,,piszkos munkát” ahelyett, hogy valamelyik idióta nagydarab gorillaagyút küldte volna maga helyett.

- Bocsika, hogy zavarok, de szükségem lenne a lére, és már itt se vagyok! Oh! Persze én nem láttam semmit! – ezt az utolsó mondatot életmentő biztosíték gyanánt tette oda.  

A stricinek most gyilkos módon, orvul rátapadt villámló tekintete Annamari megesett őzikeszemére; mintha szándékosan farkasszemet akarna vele nézni, hogy na akkor lássuk? Ki néz félre előbb? Kinek nincs több mersze?!

- Hogy mondtad kicsi cicám? – fordította feléje kopaszodó tökfejét.  

Annamari már régen tudta, ha kisebbik főnöke így néz, hát az mindent jelent, és semmi jót! Be kell fognia a száját, ha a túlélés szabályai szerint szeretné élni, és már bőven volt ideje rá, hogy megtanulja az örök kárhozatos leckét.

Alig töltötte be a kamaszéveit, amikor úgy tizenkét-tizenhárom évesen véletlenül egy szétszakadt óvszer miatt, vagy lejárt fogamzásgátló lett volna a ludas? – már nem is emlékezett rá, mert először csinálta, és akkor annyi fölösleges, jelentéktelen dolog kavarog még ezerszám az ember zaklatott fejében, hogy azt se tudja mihez is kezdjen -, véletlenül terhes lett, és nem mert szólni senkinek, viszont a dolog szóbeszéddel terjedni kezdett, és előbb-utóbb a főnök fülébe is eljutott, és akkor csattant az ostor, mert az a velejéig rohadék gennyláda úgy hasba rúgta szegényt, hogy még csak egy hónapos magzata azonnal elment, és úgy érezte, hogy egy világ omlik apokaliptikus körülmények között össze benne!

Azóta jól tudta, hogy vannak bizonyos helyzetek, amikor brutalitás ide, kemény fizikális erőszak oda, de a túlélés szabályai számítanak egyedül, és ezért bármit hajlandó volt megtenni, még akkor is, ha a lelke mélyén tudta és érezte elegendő bátorság, és merészségre van szüksége minden egyes nap, amikor erre a tetves melóhelyre jön, hogy pénze legyen!

A kis strici most aprólékosan lefejtette mind a tíz gyűrűjét parasztos, bedagadt ujjairól, majd mint egy szakavatott, és már rutinosan tapasztalt sebész, a lehető legaprólékosabb gondossággal igyekezett megtisztogatni fekete pisztolyának minden egyes vas-részletét; kezdve természetesen a vérfoltok eltüntetésével, hogy még véletlenül se maradhasson ujjlenyomat, és ezáltal megdönthetetlen bizonyíték, amit az átkozott zsaruk bármikor is tömpszli orra alá dörgölhetnek.

,,De akkor mi szüksége volt rá, hogy megtartsa azt az átkozott pisztolyt? – merült fel a lényeges kérdés a fiatal prostituált fejében. ,,Mindegy! Nem szabad kérdezni, mert kussolni kell! Csak adja oda a fizetést, a több már nem az én gondom!”

- …Hol is tartottunk? – emelte fel mahagóniszerű íróasztal fiókjából busa fejét a strici, amint a fegyvert rendesen, és biztonságosan sikerült megtisztogatnia, majd elzárnia. Már megint azt az átkozottul okádék büdös szivarját kereste, hogy kedvére pöfékelhessen, és ezáltal próbáljon megszabadulni a felesleggé vált feszültségétől!

- Drága főnököm! Hát már nem emlékszel? A fizetés! Péntek van! – igyekezett emlékeztetni, de a stricinek még azért vágott az esze, és korántsem volt annyira ostoba, ahogy most látszott.

- Ja… hát persze galambom! – benyúlt makulátlanul kicsinosított, halszálkás öltönye belső zsebébe, és kivett egy zsíros bankjegyköteget; ha nem volt most a kezében legalább százezer forint akkor fillér sem, és levéve a rézszínű biztosítógyűrűt, amikor körbeszorították a papírpénzt gondoskodón leszámolta Annamari részét a járandóságból:

- …És itt van még egy kis jutalom is! Ugye tudod miért?!

Ennél világosabban, és egyértelműen már nem is adhatta volna a megrémült lány tudtára azt, hogy hallgatni arany, persze csak akkor, ha ugyan még élvezni akarja az életét!

- Hát persze drága főnököm! Leesett a nagy büdös tantusz, és kussolni fogok, ha kérdik!

- …Csak mert nagyon sajnálnám, ha egy ilyen észbontóan gerjesztő, bombázó női testet betonkoporsóba kellene temetnem! Ugye megértesz csillagom?!

- Tökéletesen! Akkor én nem is zavarok tovább! – azzal fölmarkolta a neki szánt Júdás-pénzt, ami valamiért most valósággal égette a belsejét; mint akit valósággal máris megvesztegettek, és igyekezett valamivel nyugodtabb higgadtságot magára erőltetni, hogy a többi ,,kolleganőjének” remélhetőleg ne tűnhessen fel semmi!

Visszasuhant lobogó kis selyemköntösében az öltözőjébe, és megpróbálta újból felvenni a hétköznapi életét, felvett utcai ruháival együtt.

,,Vajon, ha megszülhettem volna kis porontyomat, vajon milyen gyerek válhatott volna belőle?!” – morfondírozott, amíg a tükörbe bámult, hogy eltüntesse az aznap feleslegesen feldúsított szempillafestéket, és túlzásba vitt sminket, amiktől tizenkilenc éve sokkalta érettebb felnőttességet tükrözött. A Te hibád! Már akkor is Gyáva voltál!

Lelkiismerete sokszor bizonyult már jó tanácsadónak, akinek a szavára nemcsak, hogy mindig, minden percben hallgatni lehetett, de ami, mint valami titkos jelzőlámpa mindig megsúgta, hogy merről érkezik a veszély, és hol vannak a csapdák?

,,Talán jobban tenném, ha szólnék a zsaruknak? Hiszen még a saját seggüket sem találják meg! És ezek akarnának nyomozósdit játszani, anélkül, hogy tudnák, mit is keressenek!” – elakarta hessegetni nevetségesen ható további gondolatait -, különben is! Az genya, ha biztosra akar menni már régen megszabadult a fegyverétől, mert ha nincs bizonyíték, akkor ügy sincs, és tárgyalás se lesz! a vita lezárva!”

Gyönyörű, napsugaras tavaszias levegőre lépett ki kora hajnalban, és most érezte először azt, hogy apró, kis zongorabillentyűre emlékeztető, hófehér fogai a tartósított félelemtől összeütődnek, és vacogásnak indulnak…

A világ úgy festett, mint ami teljesen a megújulás szikrázó útjára lépett; már csupán egy-két velejéig koszos, félrehányt hókupac emlékeztetett nyomokba a tél fogságára; az idő bár még kicsit hűvös volt, mégis az ember szívét bizakodás töltötte el, ha fejét egyenesen a szikrázó napba emelte.