PALACKPOSTA

Oktalan értelmetlenkedésekkel eltöltött napok, átnedvesedett,

halhatatlan könnyek sorozata mik lassan fogságba ejtették az arcot,

s annak táguló maradványait!

Ha csalódtunk is halhatatlanuló Mindenség-pillanataiban, amit:

egy örök-érényű csók, tekintet,

szempillák álomtáji rezdülése jelenhetett akár,

már magunkat temettük:

Önsajnálatunkat, lúzerségünket!

– Gyengeakaratú porszemeként elszálltunk,

a szélben.

nem láthattuk meg csapdákba

ejtett valódi érzelmeink szándékait,

hisz repülni sem tudtunk,

s emiatt rég lezuhantunk.

Fel kellett, hogy morzsoljuk személyiségünk

csíráit a parttalan időben!

Irigykedve szemléltem sokáig ha nem lehettél

mellettem egzotikus, tengerpart szigeteken szívek beteljesülő,

halhatatlan harmóniáit, s annál iszonyúbb volt tiszta,

józan ésszel fölébredni a Valóra:

ha másnap nélküled ébredtem fel.

a hanyatlás elcsépelt titkát

áhítozni ily fiatal s zsenge korban,

mások érzelmeivel, mint kidobható ronggyal elbánni,

s tovább éldegélni az életről hibernáltan

s teljesen lemondva – az aggság kutyaszorítójába vergődve.

A tudatos szánalomra, mely szíveket megindít

s tán még lehet s létezhet gyógyszer,

ha nappal is gyöngyöket perget szét a tenger,

s homok titkai őriznék

gondoskodva a Mindenségeknek

szánt lábnyomok egyetlen s Igaz titkát: A szerelmet! –

s végül, mint oly sok mindent,

ezt is palackba zárva útjára bocsátjuk

halandó létezések fogsága között!

– Senki sem emelkedhetik tartósan fenn magán,

csak ha megtalálja hibás ellentéteinek párját!