PÁRBESZÉDBE FOGVA

Felebarátom! Ha jó pár évvel később majd megkérdik:

Hatvan vagy elegendő húsz év után mit tettél Tettel?

Vagy cselekedtél asztalodra? Mit felelsz?

Hisz nem mondhatod:

Dolgoztam, gürcöltem, tikkadtam napi tizenkettőt

ráment családom,

mindenségem egyetlen darabja.

– Panaszkodok, de félő kedvem

sem pesszimistább még.

Tudom! Amit ma megtehettem könnyelműen

elszalasztottam másnap!

Felejteni kellene? Igazad lehet:

Sebes-sodrú Léthe-folyamként fennkölt fejjel elhagyni emlékezéseink egykori,

büszke partjait

– s mint radírgumi kisatíroznám,

kitisztíttatnám fejemből negatív,

oda nem illő,

eleget szenvedett dolgaim.

Így tán még rám köszönthetne háboríthatatlan békém,

örömkönnyező nyugalmam, - nem hiányozhatna tiltott pecsét-

ként belőlem az önbizalom se a maradék szikra-mersz.

– Látod: Harmincévnyi számkivetett magány,

lélek-önkéntes emigrációja, tutyimutyis mafla,

melasz-mulyaság kifacsart egészben;

földbe taposott! Nem találhattam meg rég áhított,

fölfedezhető boldogságom!

– Mégis, balgán s ostobán még elmertem hinni én,

hogy tiszavirág-életű ismerkedésekből,

futó flört-pillantásokból lehet még valami:

Tán jobb lett volna fájdalmak,

megpróbáltatások szögesdrót-bokra nélkül

mint közönyös állat s kietlen Semmi-malmában felőrlődni?

– Jobb lett volna örökkévalón,

egyetlen igaz anyám teremtés-virágölében

egyetlen álmot szunnyadni,

mint tréfáskedvű dzsinn, dundi-szellem?

Akkor nem hangoztatnám,

mint ki folyton a véggel néz farkasszemet,

tiltólistára lökné, ha tudná a biztos elmúlást:

 ,,Nem vagyok eléggé talpraesett!

Se merszes, fickós legény!”

– ha befogadó szülői otthonok melegéből kivetnek,

- csupán sebezhetőn,

vérkönnyekkel mosolygón, sokat próbált bohóc!