BEVÁSÁRLÓKÖZPONT BLUES

A családfő rendszerint minden egyes pillanatban úgy feltudta magát semmiségeken, pitiáner, bagatell dolgokon idegesíteni, hogy azzal jóformán kis híján az agyára ment szűkebben vett kis családjának. Éppen kapott egy szabadnapot – amikor kivételesen nem kellett mások helyett dolgoznia –, mert mostanság a nagyvállalatokhoz sem IQ-teszttel vették fel a munkavállalókat, sokkal inkább bizalmi, és protekciós kapcsolatok igen-igen sűrű, átláthatatlanul szövevényes hálózatain keresztül, így a családfő – legalább is –, egyetlen jól megérdemelt percre felszusszanhatott mindennapi gyilkosan erőltetett, és túlzásba vitt stressz-faktorszámából.
A próbléma akkor kezdődött, amikor elvitte az egész kis családi pereputtyut egy vadonatúj, minden igényt széleskörben kielégítő multinacionális bevásárlóközpontba, melyek mostanság valósággal gombamódra kezdtek elszaporodni a környéken.
– Anyus! Te hozd a kölyök csomagját, és megnézzük, hogy mit lehet venni! – hangjában máris valami visszafojtott, kellőképp izgatott örömmel vegyes, szinte gyermeki ujjongás vegyült, hogy vajon mennyi mindent fognak vásárolni máris az új bevásárlóközpontban, melyet még a héten adott át a városka illetékes főembere.
– Apukám! Te csak ne izgasd fel magadat feleslegesen, mert megárthat! Én már mindent bepakoltam! Bendegúz, merre vagy?! – kezdte keresni éppen csak kamaszodásnak indult fiát az anyuka, mert Bendegúznak folyamatosan járt-kelt, és szinte mindig ment valahova. Olyasféle örökmozgó gyerkőc volt, aki egészen egyszereűn képtelen egyhelyben akár alig öt perc erejéig veszteg maradni.
– Jövök anyu! – válaszolt, és egy váratlan pillanatban az erősen kifakult meggybordó színű Suzuki Swift típusú autó mellett termett, mondván kényelmesen lefoglalja majd magának az anyósülést, mert szerette bámulni, ahogyan az öregje vezetett.
– Kisfiam! Hányszor mondtam már neked, hogy az anyósülés nem gyerekjáték?! – a családfőnek most még tűrhetően nyugodt volt a hangja, de persze meglehet csupán csak átmeneti jelleggel.
– Jaj apukám! Miért kell állandóan perpatvart rendezned?! Ha Bendegúz az első ülésre szeretne ülni, akkor ott fog ülni! Tökéletesen hiúsági kérdést csinálsz ebből az egészből! – torkolta le a határozott, és mindig karakán anyuka férjét.
– Anyus! Ne kezjük el megint mert annak rossz vége lesz! – szögezte le ellentmondást nem tűrve. – Inkább vágjátok be magatokat a kocsiba, mert máris indulunk! – azzal máris beült a vezetőülésbe, és elfordította az indítókulcsot mire felbőgött az alacsonyfogyasztású motor.
– Kincsem, nyugodtan száj csak be apád mellé az anyósülésre! – igyekezett bíztatni, bátorítani amúgy is nagyon kevéske önbizalommal rendelkező fiát az anyuka, aki – mint mindig –, most is a hátsó ülésre telepedett, s bár tudott vezetni, ezt a kiváltságot mégis készségesen átengedte.
A kis Suzuki autó mint a meszes kivágódott a forgalomba, és úgy repesztett, mintha rá nem vonatkoztak volna a KRESZ-szabályai.
A bevásárlóközpont hatalmas, raktárszerű épülete magába foglalt legalább négy focipályányi részt, és mire az ember végigjárta és persze mindent megnézett az kitett egy egész délelőttöt, és persze jócskán belenyúlt még a délutáni időbe is.
– Na, megérkeztünk gyerekek! – jelentette ki a családfő. – Pattanjatok ki, aztán mindent megnézünk! – Az apuka olyan izgatott volt, mint egy kíváncsi, örökösen új szenzációkat kutató kisgyerek. Azonnal kiugrott az autóból, és már gondosan zárta is be a kicsi kocsi minden ajtaját, miközben az anyuka és a kamasz fiú is gyorsított ütemben kiszálltak.
A családfőt már nem lehetett megállítani. Mélyről előtörő, férfias, acélos akarattal szedte hosszú, méretes lábait egymás után, és már saját bevásárlókocsit is szerzett. Az anyuka csupán csak most töprengett el azon, hogy még egy ilyen közepes kategóriájú bevásárlás is belefog nekik kerülni legalább negyvenöt-ötvenezerbe, márha csak bizonyos alap cikkeket megnézünk, és akkor még nem beszéltünk a tartós fogyasztási élelmiszerekről, vagy egyáltalán az akciós dolgokról.
Az anyuka rögtön fia karjába karolt, és még kicsit hálás is volt, amiért vele sétálhat, és nem örökösen rohanó, és ideges férjével.
– Olyan szótlan voltál tegnap egész álló nap! Csak nincs valami bajod Bendegúz?! – kérdezte aggódva.
A kamasz srác lehajtotta fejét, mint aki valami hibát, vagy bűnt követett el, és most nem igazán mer anyja szemébe belenézni.
– Hát… kicsit félek… az érettségitől, meg… hogy már nem fogok a haverjaimmal találkozni… - vallotta be őszintén.
– Ugyan már kincsem! Ne butáskodj! Ha telefonszámot, vagy címet cseréltek biztosan össze tudtok majd még futni az életben! Szerintem igenis meg kellene próbálnod! Elvégre mit veszíthetsz?! – tette fel az eldöntendő kérdést, melynek a válaszát egyedül a fiú tudhatta.
Bendegúz sokáig csak a cipője orrát bámulta, és nem mert felnézni; mintha az anya szándékosan farkasszemezni akart volna vele, hogy kérdésére egyértelmű választ kaphasson.
– Tudod mit beugrunk a játékosztályra! Hátha akad a számodra valami… - fogalmazott az anyuka rejtélyesen, hiszen nyár lévén nemsokára Bendegúz szülinapja lesz, és egy kis ajándék sosem árt, márha a szülők kicsit burkoltabban is le akarják kenyerezni saját csemetéjüket.
Bementek a hatalmas méretekkel büszkélkedő bevásárlóköznpontba, ahol a kíváncsian nyüzsgő családfő hatalmas bevásárlókocsit tologatott kedvére, és már volt számos olyan – főként műszaki cikk –, a kocsi kosarában, melyeknek bizony borsós volt az áruk, és nem feltétlenül engedhették volna meg maguknak.
– Nézzétek csak picinyeim, miket vettem! – mutatott büszkén a bevásárlókocsija tartalmára. – Vettem anyámnak egy új kávéfőzőt a régi ócska helyet, anyádnak is néhány lábast és serpenyőt, a régit majd ki lehet végni a szemétbe, meg neked is vettem valamifajta szobanövényt. – itt egy árválkodó párfányféleségre esett a pillantása, melyet nagy kegyeskedő gesztusként pakolt bele a kosárba.
– Apukám, igazán nem szeretnélek idegesíteni, de muszáj volt ezt most egyszerre?! Te is tudod, hogy azért nem ártana, ha bizonyos kiadásokat közösen megbeszélnénk! – A feleség gyakorlatias észérvei már alapból kiborították, és fel is zaklatták a családfőt, elvégre ő mindig is úgy gondolt a pénzre, hogy az azért van, hogy elköltsék, így nem meglepő, hogy gáláns gavallérséggal viszonyult az anyagiasság fogalmához.
– Anyus! Kérlek ne veszekedjünk! Nekem van pénzem, és neked is van! Akkor mi a gond! A kölyök is kap elegendő zsebpénzt! – vágott vissza.
– A kölyöknek neve is van, és a te fiadról van szó, ezt kérlek ne felejtsd el! – dorgálta meg az asszony, mint valami pisis kisiskolást, és a családfőn jócskán megtászott, hogy alig bírja visszanyelni vaskos, epés megjegyzéseit.
– …És ti merre akartok császkálni?! – váltott gyorsan témát, lehet, hogy ettől majd lecsillapodik.
– Hát arra gondoltunk, hogy felkeressük a farmer és ruhaosztályt, majd megnézzük a játékboltot is!
– Ti most hülyéskedtek, vagy mifene?! Méghogy játékbolt?! Hány éves a fiad?! Öt????
– Bendegúznak hívják és nemsokára lesz a tizenkettedik születésnapja! Arra gondoltam nem árthat neki egy kis kényeztetés! Talán baj?! – kérte ki magának.
– Bezzeg az én gyerekkoromban tudod mit kaptam apámtól?! Egy nagy taslit, mert folyton részeg volt, és alig állt a lábán. A habokós anyám pedig sosem tudta a pénzt beosztani! Úgy ám! Nélkölöztünk kishaver! – Ezt már úgy darálta a fiának címezve mondandóját, hogy nem árt, ha kicsit visszavesz luxusigényeiből – legalább is –, ami a számítógépes játékok iránti szenvedélyét illeti. – Miért nem kap a gyerek egy kosárlabdát?! Vagy mondjuk egy vadiúj biciklit?! – érdeklődött lelkesen.
– Azért apukám, mert a gyereket más dolgok érdeklik! Ezt nem ártana tiszteletben tartanod! – megint egy tipikusan kioktató, vaskos megjegyzés, amitől az apuka szinte máris úgy érezte magát, mint aki fejjel többször is a falnak ment, vagy felrúgta egy megbokrosodott ló.
– Jól van csináljatok nyugodtan amit csak akartok! Ha végeztetek a parkolóban találozunk! – olyan gyorsan magára hagyta kis családját, mintha nem is léteztek volna, csupán csak addig a röpke öt-tíz percig, amíg a párbeszédük kitartott.
– Kincsem! Ugye te is tudod, hogy apád nagyon szeret téged, és hogy nem gondolja komolyan, amit sokszor mondd! Egyszerűen ilyen a természete, de ettől még nem rossz ember! – próbálta menteni a helyzetet az anyuka miközben elkezdtek tüzetesen széjjel nézni a roskadásig megpakolt különféle polcok között.
Aztán végül a játékosztályra is eltévedtek, és Bendegúz már hónapokkal ezelőtt kinézett magának egy vadiúj Playstationt egy-két megfizethető árkategóriás játékkal, és még a zsebpénzét is szigorúan félretette, hogyha egyszer úgy fordulna a dolog azért legyen miből kifizetnie.
– Mit látok?! – nézett szét csodálkozva az anyuka, bár a hangjából ítélve kicsit még meg is játszotta magát.
– Hú! Rengeteg vadúj konzol, és Playstation közé tévedtünk! – lelkesedett a kamasz srác.
– Bizony! Na, mire vársz kincsem! Ragadd meg, amelyik tetszik! – nézett rá, mint aki halálkomolyan beszél.
– Ö… ez most komoly…? – kérdezett vissza tétován.
– Hát szoktam én az ilyesmivel viccelni kincsem? – nézett vissza rá kérdőn az anyuka és ravaszkásan még el is mosolyodott.
– Ö… azt hiszem… hogy nem… - válaszolta kissé bizalmatlanul a kamaszodásban lévő fiú, majd olyan óvatosan emelte le a gondosan becsomagolt vadiúj játékkonzol hatalmas kartondobozát, mely megtöltött egy egész bevásárlókocsit, mintha csak felbecsülhetetlen kincs birtokába jutott volna.
– Anyu? Vehetnénk valami szép dolgot is…? – kérdezett utólag.
– Valami baj van kicsim?! – kapta fel a fejét az asszony a váratlan kérés hallatán.
– Semmi az egész! Tudod van a Stefi a suliban, és hát szóval… nagyon szép lány… meg minden… - Bendegúz annyira zavarban volt, hogy alig jöttek szájára a szavak.
– Ó… értem! Nos megnézzük, hogy mit teehetünk az üy érdekében! – az anyuka ravaszkásan elmosolyodott, és ebben a pillanatban büszkébb már nem is lehetett volna kamaszfiúra, aki az önállósodás és a szerelem titkos ösvényére lépett rá, persze csak tejcsarnoki méretekben.
A bevásárlóközpontban voltak nagyon kis elegáns porcelánból készült állatkák, kisebb nyakláncok, és zsineges barátságkarkötők. Bendegúz arra gondolt, hogy Stefi vajon örülne-e egy barátságkarkötőre, hiszen a porcelánból készült elegánsabb holmik kész vagyonba kerülhetnek.
– Milyen virágot szeret a barátnőd? – érdeklődött mosolyogva az anyuka.
– Sajnos fogalmam sincs…
– Van valami kedvenc tárgya, vagy dolga?
– Hát… nem igazán tudom… - felelte tanácstalanul.
– Tudod mit?! Megvan a megoldás! Kap egy tetszetős képeslapot, meg valami jópofa, mókás dolgot!
– De anyu! Ez vérciki! Szerintem valami nagyon szép dolgot kellene venni neki, amitől rögtön kibújik a bőréből… - próbált érvelni Bendegúz.
– Figyelj csak! Én nagyon szívesen veszek neki, de akkor ugrott a zsebpénzed is, mert ennyi mindent már nem tudok egyedül kifizetni!
Bendegúznak így tehát döntést kellett hoznia. Így a zsebpénze háromnegyed részét odaadta anyukjának, hogy vegyen valami nagyon szép dolgot Stefinek.
Amikor az anyuka visszajött egy barátságkarkötő volt a kezében és egy macskás kulcstartó.
– Ezeket tudtam kifogni! Szerintem egyszerre édesek, és klasszak!
– Hát… nem is tudom… - csóválta hosszú percekig fejét Bendegúz, amit megindultak az autóparkoló felé, ahol a családfő egymás után szívott el megalább két doboz cigit, és szemlátomást kissé már unta a várakozást.
– Figyelj édesem! Szerintem csak légy önmagad és mondd el a barátnődnek őszintén, hogy mit érzel iránta! Ha azt mondja, hogy nem érdekled, akkor sincsen semmi baj, mert elmondhatod magadról, hogy megpróbáltad, és a későbbiekben sem kell bűntudatot érezned amiatt, hogy nem volt mereszed megpróbálni! Értesz engem?!
– Azt hiszem… - Bendegúz segített bepakolni a bevásárlókocsiból vigyázva, hogy a vadiúj játékkonzolt apja még véletlenségből se láthassa meg, mert abból oltári nagy balhé kerekedett volna, majd visszatolta a helyére a nagyméretű kocsit, aztán visszaszaladt az autójukhoz, magára csatolta az anyósülésnek a biztonsági övet, és nagy levegőt vett, hogy vajon a kamasz lánynak szánt ajándék miként fog szerepelni a holnapi nagyszünetben?

BULVÁRÁLMOK SZATÍRÁJA

Sajnos jelen ultramodern korunkban egyöntetű tendencia, hogy a huszas-harmincas korosztály hölgy tagjait - ki tudja miért -, elsősorban és főként az anyagi megfontolások vezérlik.
Az átlagember jóformán csupán csak kapkodni képes a fejét, ha bekapcsolja bármelyik bulvárcsatornát, avagy podcast-műsort melyben rendszerint egy nagyon szexis, dögös bombázó szupermodel-alkatú nő arról kezd mesélni, hogy mennyire sivár, egyhangú, és persze velejéig unalmas volt az élete, amíg meg nem ismerte ,,álmai lovagját" aki természetesen üzletember volt, és vállalkozó, és olyan befolyásos, és saját berkeiben közismert, hogy hírességek is megfordultak nála ilyen-olyan szíveségekkel.
Bár az is lehetséges, hogy a főként kétezres évek hajnalán született Z-generáció tagjai már olyannyira túlképzettek, és manipulálhatóak, hogy a reális valóság számukra már nem is lehet elegendő, hiszen valósággal ki vannak éhezve a másodpercenként sorjázó tömény, és felturbosított információáradatra. Mintha a világ ritmusa megszűnt volna pusztán azáltal, hogy a világháló sajnos egyre inkább bepofátlankodott egyébként is nehézkes mindennapjaink pocsolyájába.
A legtöbb gyönyörű, egzotikus nő - tisztelet persze azon kevés kivételeknek, akik gyerekként rút kiskacsáknak számítottak, és ezért kiközösítésekben, megaláztatásokban volt részük -, nagyon aprólékos már-már túlságosan is részletes terveket szövőgetnek arra hogy miként is manipulálhatnák az elsősorban mocskosul gazdag, és befolyásos embereket, akiknek a mikroközösségeihez tartozni kívánnak; mondhatni varázsszóra szeretik mérlegelni saját esélyeiket, mintha csak egész kamaszkort maguk mögött hagyó felnőttes életükben erre az egyetlen dologra vártak volna a maguk sajátságos, számító praktikáival.
,,Édes kislányom! Tanuld meg, hogy a legfontosabb a férfiakkal kapcsolatban, hogy dúsgazdagok, és tehetősek legyenek, és persze mivel a teremtés koronáinak képzelik magukat, és a farkukkal gondolkodnak ezért bármikor manipulálhatók!" - hangzik el újra és újra az anyai, és a nagyszülői intelem, márha az illető hölgyet érettségi, vagy egyetemi diploma után kieresztik a valódi életbe.
A legtöbb csinos, extravagáns nő egyszerűen érvényesülni szeretne, és mi sem természetesebb annál, minthogy elsősorban a modelszakma és a szépségipar mellett műsorvezetői babérokat is dédelget magában.
A legfontosabb dolog itt is egy gyümölcsöző reklám, vagy médiaszerződés egy-egy konkorensebb tévécsatornával, aztán, hogy az illető szupermodel nő miként bazsajog az őt imádó kamerába, vagy hogy milyen egyszerű, töredékes, kibicsaklott mondatok hagyják el kellőképpen feldúsított, ajakos halakra emlékeztető csücsöri szájacskáját, az már legfeljebb a hírszerkesztő döntésén múlik, hiszen a legfontosabb szempont, hogy nézettséget kell pródukálni vagy így, vagy úgy különben mindenki szedheti a sátorfáját, és persze lehúzhatják azt a bizonyos jelképes rolót.
A mindennapok tragikomikus idilljét rendre megzavarja egy-egy kellemetlenkedő autós, akik szabadszájúan adnak hangot ocsmány, és pejoratív véleményüknek acsarkodón és persze kiabálva.
Az illető hölgyemény attól, hogy már egy berendezett luxuséletbe csöppenhetett bele - mondhatni -, önhibáján kívül jóformán csak vergődni tud, míg fel nem ismeri a tényt, hogy megmaradt szeretetfölöslegét nem a vénséges aggastyán-férjére fogja elfecsérelni, hanem kerít magának egy tüneményes és remélhetőleg imádnivaló kisbabát, aki sok tekintetben máris hasonlít - persze csak szigorúan képzeletben -, egy szintén imádnivaló kiskutyusra, aki pajkos játékossággal apró hegyes nyelvét kidugva várja tőle a jól megérdemelt jutalomfalatokat.
S ha már a gyerek megvan gyakorlatilag minden készen áll, hogy kvázi a rendes, élete végéig tartó, szigorúan munkamentes életmódra egyre komfortosabban, és persze hatékonyabban berendezkedjen. Elvégre az asszony, és a gyerektartás mellett egy érett gondolkodású, modern úrinőnek akár még háromszor sem árthat alaposan meggondolni mielőtt bármilyen anyagi terémszetű fába is belevágná a jelképes fejszéjét.
A gyereket – magától értető természetességgel –, a legminőségibb, legszínvonalasabb oktatásban kell részesíteni, ezért csupán és kizáróan olyan menő, felkapott, alapvetően a felső tízezer csemetéi számára fenntartott oktatási intézménybe szabad beiratni, ahol az illető ,,sztáranyuka” tökéletesen megvan róla győződve, hogy imádnivaló drágaságából minimum egy törpe Einsteint nevelnek, és ahol az IQ-szint is meghaladja az elvárt értékeket. Ezt értelemszerűen egy állami, avagy hagyományos képzést kínáló iskola nem tudná kellőképp garantálni, így gyakorlatilag alapból szóba se kerül, amikor az örömszülők közösen összedugják a fejüket, hogy vajon melyik iskola lenne a legalkalmasabb csemetéjük nevelésére, és oktatására.
És persze itt van még a nagy, eldöntendő kérdés is, hogy az adott ,,sztárcsemete" milyen iskolán kívüli fakultatív lehetségekben jeleskedjen. Mindenképp szolfézs, balett, tánc órákra van szüksége, hogy lássák a fizikális, kordinációs gyakorlatok során, hogy mennyit kell még változnia az elvárt, és megkívánt testtartásnak, emellett azért az sem árthat, ha főként a nyári vakáció alkalmával beíratják majd egy szintúgy nem két forintba kerülő színésztáborba, hogy hátha kedvet kap majd a közszerepléshez. Itt azért az sem utolsó szempont megjegyezni, hogy valamelyik sztárszülőnek érdekeltségei, vagy ismerősei vannak bizonyos neves, híres színészek közt, és azon már nem is igazán lehet csodálkozni, ha éppen az illető sztárcsemetére esik a választás a több mint ötszáz gyerekstatiszta közül, akik mind levágnák a karjukat is az új Nyomorultak, vagy Billy Eliot musical okán.
Később úgy nagyjából hét és tizenhat éves párkapcsolat alatt a két sztárszülő jóformán szisztematikusan megutálja és meg is gyűlöli egymást, hiszen fokozatosan építik le, és rombolják le azokat az elképzeléseiket, terveiket, álmaikat, melyekben hajdanán még naiv-gyerekesen mertek hinni, és bizakodni, pláne ha mind a két szülő - a maga módján -, kompromisszumképtelen, és csakis a saját egyéni igazságait fröcsköli rendre vissza a másik két szeme közé. Így nem meglepő, hogy főként a bulvármédia és a sajtó is kiszagolja a dolgot, és tüstént máris csámcsogni kezdenek róluk, és ezt követik a rádiós podcast, és tévéinterjúk, ahol természetesen mind a két fél igyekszik a másikra hárítani, és fogni az elkövetett hibákat és vétségeket, és amikor az adott műsorvezetők közül az egyik szemfülesebb, és kíváncsiskodóbb megkérdezi, hogy voltaképp miért is szakítottak a sztárpár tétován, és félszegen leblokkol a váratlan kérdés hallatán, amit a műsor előtt nem sikerült összeegyeztetni, és megbeszélni.
Míg a kulisszák mögött a két sztárszülő valami ostoba, gyerekes történettel igyekszik elaltatni saját gyereke gyanakvását:
- Tudod kicsim apu és anyu rajongásig szeret és imád téged, de mégiscsak jobb lesz ha te anyunál maradsz, és apu majd - persze ha a bíróság megengedi -, meglátogathat max egyetlen parttalan vasárnapi nap erejéig.
- Anyucikám... rossz voltam...?! - kérdezi sírásra görbülő szájjal a kisgyerek, mert még mindig nem értheti, hogy a számára két legfontosabb ember miért szakított, és miért vált külön.
- Miket beszélsz drága kincsem! Ugyan dehogy! Tudod drágám a felnőttek dolgai nagyon összetettek, és nagyon bonyolultak! - zárva meglepően rövidre a beszélgetést valamelyik sztárszülő a kettő közül.
Aztán - ahogyan az a nagykönyvben meg van írva -, egyik szülő is megismer valakit, míg a másik szülő is, és burkoltan egyre méregdrágább ajándékokkal igyekeznek manipulálni, és megvesztegetni saját gyermekük kialakulóban lévő lelki nyugalmát, és biztonságra való hajlamát.
Látszólag a felszín felett megint csak minden rendben van, aztán valamivel később már valósággal nyiltan megy az ún. ereszd el a hajamat, meg a nyiltszini tányértörögetős balhézás, hogy vajon ki nem foglalkozott eleget az illető sztárcsemetével, hogy az stikában drog, és alkoholfüggővé építette le magát, és ráadásul a nullánál is kevesebb tanulmányi eredményt produkál.
– Ez mind miattad van! – hallatszik a jól bejáratott mondat egyik-másik sztárszülő szájából, hiszen mégha annyira akarnák sem tudják beismerni a tényt, hogy saját maguk exibicionista, és elsősorban a külvilág számára fenntartott, celebesített életmódjuk nem tette lehetővé, hogy maximális ,,énidőt” tölthessenek saját gyerekeikkel, és amit persze olyannyira megkívánt volna tőlük a követőik, rajongóik széles követőtábora. Így amikor a magánéletben megint minden a pusztulással lesz egyenértékű felmerül a kérdés, hogy talán jobb volna a nyilvánosságot, és a bulvármédiát egyszer és mindenkorra szüneteltetni, és totálisan kizárni az életükből. Ám ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor nem volna szükség a tartós figyelem, és hírnév haladéktalanul mindenkoron jelenvaló ébrentartására, ami – hogy úgy mondjuk –, szinte már szükséges velejárója a XXI. századi túlzásba vitt cyber-digitalizáció útópisztikusságra törekvő társadalmi berendezkedésének.
Így történhet, hogy akárcsak egy futurisztikus scfi-filmben, ahol – attól függően -, hogy mennyi összeget szántak rá, és persze hogy ki is valójában a rendező a sztárcsemeték, a sztároknak kijáró mokamiki elkülönítő képzőkben digitálisan meghamisítják saját tanulmányi átlagjukat, és hogy tartósan könnyebb lehessen az érettségi szükségszerűen megfizetnek egy-két szakmáját zseniálisan művelő hacker-srácot, hogy digitálisan férjenek hozzá az érettségi tételekhez, persze kerül, amibe kerül, elvégre akinek van mit a tejbe aprítania, ott a pénz már egyáltalán nem számít. Nem véletlen, hogy az illető sztárcsemete színjeles eredménnyel teszi le az emeltszintű érettségit, miközben okleveles dícséretben is részesül az adott oktatási intézmény büszke igazgatójától, holott azt sem tudja, hogy ki volt Arany János, és mikor is volt a szatmári békekötés!
Később hogy a sztárcsemete saját menőségét főként a legjobb cimborák, és haverok előtt is maradéktalan bebizonyítsa a lehető legnívósabb, és legpatinásabb, főként külföldi egyetemekre nyer felvételt, csupán csak azt hagyja ki a jól megtervezett, önző számításából, hogy külföldön a dolgokat – szerencsére –, egészen másként intézik, mint idehaza. Tehát nem kell hozzá nagy ész, hogy hamar átlássa az összefüggések sokszor igen-igen összekúszált, és szövevényes hálózatát ahhoz, hogy felismerje, ha külföldön boldogulni szeretne rendszeres angol nyelvismeret, és bizalmas kapcsolati rendszerek kiépítése szükséges, amik – mondani sem kell –, megint csak rendesen viszik a szülők pénzét. A nagy pofáraesés pedig akkor következik, amikor az immáron befutott és mindenki által ajnározott, és mocskosul sikeresnek mondott sztárcsemete egyszer mit ad isten hazamegy, majd azonnal interjúkra és podcastokra, showműsorokba hívják meg őt, és szinte a jólhangzó hazugsággal egyenértűen elkezd linkeskedni, és arról csacsogni, hogy azért jött haza, mert kisebbfajta honvágya támadt itthon, és mondjuk egyáltalán nem azért, mert képtelenség volt megvetnie a lábát Hollywoodban, és a filmiparban.
Pár év után pedig – ha csak nem néz magának egy elfogadható, fizetőképes állást –, amit persze egyre kevésbé találhat, miután bizonyos befoyásos, és bizalmi körök kegyeiből is sajnos kiszorult rá kell döbbennie a keserédes igazságra, hogy bizony itthon sincsen kolbászból a kerítés, és sajnos nem is lesz, míg csak világ a világ.
Az adott sztárszülők pedig kisebbfajta nosztalgiával kénytelenek tudomásul venni, hogy – tetszik, nem tetszik –, de fejük felett is elszállt az idő, akárhány kisebb-nagyobb plasztikai beavatkozást is végeztetnek saját maguk fizikumán, míg végül szinte már felismerhetetlen lárvafejű droidokká hasonlítanak, vagy kétlábon járó földönkívüliekre, akik nem egy távoli galaxis lakói, hanem a föld nevű bolygóé. S míg meggyőződésük, hogy sztárcsemetéjük gondoskodni fog róluk öreg napjaikra, hiszen a nyugdíjra rendszerint senki sem hajlandó gondolni idejében, és arra is azért szükség lenne az élet néhány napján keserű kiábrándultság lesz úrrá rajtuk, amit megtudják, hogy sztárcsemetéjük gyakorlatilag már évtizedek óta le van égve, és minden pénzét elbulizta és elköltötte olyan felszínes, álismerősökre, és álbarátokra, akik csupán csak addig voltak mellette, amíg hasznot bírtak belőle húzni.
Így történik meg, hogy az egykori jobb napokat is látott, és bulvármédia által hamar felkapott, és a stílusos eleganciában, sikerességben, és hírnévben fürdőző sztárcsalád egyik pillanatról a másikra a földönfutó, átlagos státuszban találja magát, és kénytelenek megbarátkozni a már eleve lealacsonyító gondolattal, hogy ti. nekik is muszáj kivenniük a szükséges részüket az átlagos, kevés éhbért kereső hétköznapi emberek mindennapjaiból, persze csak ha még egyáltalán szeretnének életben maradni.

KOZMOSZ-BÁNAT

Az üvegfalon hirtelen váratlanok milliónyi,
aprócska fényszilánkja pislog, terjeng szét.
A szőke, őzike-szemű leány,
mint egyiptomi istennő,
egzotikus Artemisz
a kirakatok üvegében fintorog.
Kacagtató grimaszt vág önző,
babonázó tükörképe elé.

Fejem még babusgatón lehanyatlana
egy valódibb angyal párnás ölébe,
– tán frusztrált stressz, idegeskedésem
is csupán a csalóka múlt
hitvány árnyéka lenne?!
Búsuló, meghajszolt lelkem
gyöngéd simogatásokban
találhatna egyszerre féltő menedéket,
biztosított védelmet.

Roppant, kattogó toronyórák
fejemben lendítik szaporán előbbre
a Hóhérszagú Időt,
s mi még eddig is hátra van…

Méltatlanná váltam immár tán
önmagamhoz is, hogy könnyedén megcsaltak,
megvezettek hazug, álnok álmaim:
,,Majd csak leszek, s lehetek valaki!”
– harsogták kiabálva füleimbe,
míg napra nap jött s harminchat
órákban méricskélték
a megveszekedett perceket.
Agyamban folyamatosan tevékeny
hangyaboly s molylepkék táncai
ütöttek maguknak bohém-tanyát.

Kérdezem: mit lehetne még tennem?!
Hová lehetne még fordulhatnom,
hogy kitörhessek egyszer
s mindenkorra ez ördögi körökből,
hová elhibázott életemben
önhibámon kívül elkeveredhetem?!

A légben még suttogó szerelmes
vallomásokat egyre ritkábban hallgatni.
Kristálytiszta és egyértelmű beismerések
után jöhetne csupán csak
a Mindenség halhatatlan megtestesülése.

A bimbózó lelkek totális metamorfózisa,
melyben test s lélek kozmikus harmóniában
maghasadásként egyesülésre lép a másikkal,
miközben a két árva fél már
soha többet nem lesz magányos.
– Én már nem híhetem, hogy távolba néző,
pesszimista hangomra majd lesz az Egy-Valaki,
ki megtörhetné a kongó, visszhangos csöndet.

Nem akarhatom, hogy Halálba rántson
Kharübdisz-örvény, mely már
gyerekkoromtól régóta elindult értem!

A PANELHÁZ KÜLÖNÖS REMETÉJE

Oszkár bácsi a lakótelepen lakott, mely egykoron szebb napokat is megélt, és persze nyugodtan el lehetett mondani, hogy elegáns kerületnek számított. A felújított játszótéren számos gyerekbarát játék, és biztonságos mászóka hirdette, hogy azért amire ténylegesen költségeket fordítanak azt rendezetten, és biztonságosan is el lehet készíteni. A virágos, fákkal teli közparkokban egy árva szemétkupac, vagy kutyaürülék nem árulkodott arról, hogy az adott önkormányzat egyáltalán pénz szűkében lenne. De hát azok a régi szép idők, - ahogy mondani szokták –, régen elmúltak. Mostanság ha Oszi bácsi kinézett az ablakán túlra, ahonnét sok mindent meg lehetett ám látni megkeseredett szomorúság és keserűség lett úrrá rajta, hogy az emberek mennyire trehányak, felelőtlenek, és nemtörődömök lettek nemcsupán egymással szemben, de szűkebben vett környezetüket sem igen tisztelték már eléggé. Elgórált chipsszeszsacskók, eltörött sörösüvegek, energiaitalok műanyag palackjai hevertek szinte mindenütt.
,,Mire való akkor a szemetes?!” – kérdezte sokszor magától Oszkár, ám választ ritkán kapott.
A lakótelepi házban jóformán mindenkit ismert, és a nyolcvanas-kilencvenes évektől kezdve – amikor ezek a háztömbök megépültek –, számos generáció megfordult a házban, akik mind-mind ismerték, becsülték, és nagyon megszerették a habókos, különc, nyugdíjaskorú öregembert.
Miután imádott felesége korán meghalt, és unokái sem igen akarták meglátogatni, fennállt a veszélye, hogy Oszkár bácsi egyre inkább kivonja magát szűkebben vett környezetéből, és szándékosan elmagányosodik. Ezt megakadályozandó a lakók tüstént összedugták fejüket és kitaláltak egy amolyan ,,szociális ellátórendszert” elvégre ha az állam nem fordít kellő figyelmet, és segítséget a tagjai felé, akkor mi sem terémszetesebb, minthogy a közösség bizonyos tagjai segítsenek egymáson.
Így történt, hogy Oszi bácsihoz szinte mindig jött, vagy épp ment valaki. Amikor megtudták a házban lakók, hogy korkedvezményes nyugdíjba kellett vonulnia – látszólag teljes titokban –, ételhordókban vittek neki hőtt ételt, és tartós élelmiszert, mert tudták, hogy felesége halála után már nem ehetett olyan finom, és gusztusos dolgokat, mint amiket a gondoskodó, és gyönyörű asszony készített neki.
A lakók rendszerint mindig három kopogtatással jelezték, ha vittek számára csomagokat. Most is ez volt a helyzet. Három aprócska kopogtatás, majd letették ajtaja elé a kisebbfajta élelmiszercsomagot. Oszi bácsi kissé már sántikálva baktatott ki az ajtóig, mert az utóbbi években fájni kezdett vizesedő, és ödémás lába, és bármennyire is igyekezett mozgatni egész nap az életkor bizony sokszor útjába állt a fizikális változásoknak.
– Tessék… - szólt ki az ajtón, miután lelenézett az aprócska kukucskálóba.
– Jó napot Oszi bácsi… elnézését, csak anyukám küldi Önnek ezt a süteményt… biztosan nagyon finom, mert anyukám nagyon jól süt-főz… - huszas éveiben járó, feketeruhás, bakancsos rocker lány állt az ajtóban, és látszólag elfogódottan vette szemügyre a megtört testű, sántító öregembert. Mély rokonszenv ébredt benne, elvégre Oszi bácsi ismerte őt már kisbaba kora óta.
– Nagyon köszönöm Fruzsina! Veled minden rendben?! - érdeklődött barátságosan.
- Köszönöm szépen, megvagyok! De látom, hogy Oszi bácsinak fájdalma lehetnek... - vette szemügyre az öreget, akin jócskán meglátszott, hogy nincs jó bőrben.
- Köszönöm kedvességedet! Semmi az egész! – válaszolta. – Veled minden rendben van?! – érdeklődött.
– Tessék elképzelni, hogy divattervezéssel vagy valami hasonlóval is szeretnék foglalkozni, mert nemsokára érettségizek! – újságolta szinte sugárzó megelégedettséggel.
– Ez fantasztikus! Őszintén gratulálok!
– Nagyon köszönöm! Most úgy érzem, végre rátaláltam önmagamra! – vallotta be. – Ha bármire szüksége volna Oszi bácsi csak nyugodtan csengessen be hozzánk anyuék is biztosan örülnének!
– Hát köszönöm szépen!
– Legyen szép napja Oszi bácsi! – búcsúzott a vagány, határozott lány, és indult saját dolgai után.
Az öregember visszacsoszogott a lakásába, és hirtelen azt sem tudta, hogy mihez is kellene fognia, elvégre amióta imádott felesége meghalt, és ő úgy határozott, hogy inkább otthon marad vele, és kitartón ápolja még a nyugdíjáról is lemondott. S bár igyekezett mindig megkuporgatni annyi pénzt, amennyi a létfenntartáshoz kellett, voltak olyan inséges hónapok, és évek, amikor úgy érezhette alig-alig képes közüzem számláit és egyéb kisebb addóságait kifizetni.
Alig foglalt helyet kedvenc nappaliban található, kissé ócska, és viharvert foteljában ismételten csengettek. Mire kikászálódott a fogvatartó fotelből, mely valósággal őrizte azt, aki egyszer beleült egy gyönyörű fiatalos anyukát és egy lennszőke hajú kislánykát pillantott meg a kukucskálóban. ,,Kik lehetnek azok?!” – töprengett, majd mivel hosszas töprengése – legalább is –, egyelőre nem vezetett sehova óvatosan rényire kinyitotta lakása ajtaját:
– Tessék… miben segíthetek hölgyem…?
– Drága Oszi bácsi! Nem tetszik megismerni ugye?! – kérdezte a sugárzóan vidám, és gyönyörű fiatal anyuka, míg megszeppent kislánya erősen szorongatta ruháját.
– Elnézését kérem kedves hölgyem, de sajnos sokszor megesik, hogy bizony kihagy a memóriám! – vallotta be kicsit szégyenkezve.
– Lilike vagyok a kilencvenes évekből! Hétvégekként mindig Önök vigyáztak rám, amíg a szüleimnek dolgozni kellett.
Az öregember töprengett még egy sort, mire emlékezetében sikeresen betudta azonosítani a kislányt az előtte álló gyönyörű fiatal nő arcával, majd amikor a felismerés barázdás arcára is kiütközött azonnal barátságosabb, és közvetlenebb modort igyekezett magára erőltetni.
– Hát persze! A Lilike! Hogy vagy mostanság?!
– Nemrég férjhez mentem, és ez a kis hercegnő itt mellettem Maya! – mutatta be az öregembernek a megszeppent, szégyenlős kislányt. – Köszönj szépen a bácsinak Maya!
– Cókolom… - felelte bizalmatlanul.
– Szervusz Maya! Örülök, hogy találkoztunk!
– Csak gondoltuk szívesen meglátogatnánk Oszi bácsit valamelyik nap, persze csak ha hosszabb ideig ráérne…
– Hát persze, természetesen!
– Nem is tudom talán Szombaton a délelőtti órák környékén újra beugranánk…
– Az nagyon jó lesz!
– Remek! Már nagyon várjuk! Akkor kérem vigyázzon magára és legyen szép napja! – búcsúztak közösen az anyuka és a kislány is.
– Önnöknek is drága Lili! – búcsúzott immáron másodjára ezen a napon az öreg, majd visszament lakása mélyére.
Öreg írógépe – szerencsére –, rendezetten még ott trónolt az egyik íróasztalán, benne frissen fűzött papír. Talán titkon arra várakozott, hogy végre az öregember körmölni, klimpírozni kezdjen rajta, hiszen már több mint huszonöt-harminc éve is megvolt, hogy nem használta. Talán már nem is működik igazán, és a tintaszalagok is beszáradtak. Most pokrócot tett az egyik karoszékre, majd helyet foglalt és máris pötyögni kezdett az ismerős billentyűkön, melyek kicsit még mindig az otthonosság tudatát jelképezték egy megváltozott világban. Pedig már számtalanszor eltervezte, hogy együtt fog haladni a civilizációval, és a technikai fejlődéssel, de valami benső emberi kényszer arra ösztönözte, hogy kicsit lassítson a szoros időbeosztásán. Talán kicsit úgy érezte, hogy a felgyorsult technikai, digitális világban, ha nem lesz majd ragaszkodni bizonyos trágyakhoz, régimódi cselekvésekhez túlzottan is hamar megfeledkezhetnek róla az emberek.
Egyetlen óra leforgása alatt megírt vagy tíz oldalt, és mikor hangyaként nyüzsögtek már a hófehér tiszta papíroson a szorgoskodó fekete tinta betűk az öreg májfoltos, és göcsörtös kezeibe mintha maga az élet lüktető ritmusa is visszaköltözött volna. Elgondolkodott a gyönyörű fiatal anyukán, és kislányán. Annak idején az orvostudomány – sajnos –, még nem volt olyan fejlett mint mostanság és legbelül érezte, hogy imádott elhunyt felesége mindig vágyakozva sóhajtott, ha csak fel-felemlítődött beszélgetéseik során a gyerektéma.
– Édesem! Annyira szeretném azt a kis csöppséget! – vágyakozott ilyenkor a gyönyörű asszony.
– Ezt nem is kétlem édesem!
– Te is kicsit visszavhetnél a munkádból, és hármasban elutazhatnánk nyaralni, vagy egy békés helyre! – javasolta ilyenkor.
– Igen, az nagyon jó volna… - a férfi homlokán – márha nem akart igazat mondani, vagy színt vallani –, szinte minden esetben a gondok vastag redőnyszerű barázdái véstek apokrif beszédes jeleket, amiket a feleség is nagyon jól értett. Kicsit olyanok voltak már a hosszúra nyújtott együttélésük során, akár a hallgatak cinkosok, vagy szélhámostársak, akik egyetlen szempillarebegtetésből, vagy fejbiccentésből is mindent tökéletesen megértenek, hiszen nincs szükségük feleséges szavakra. Aztán amikor az asszony eltitkolta betegségét, hogy az öregember ne vigye túlzásba az aggódást, mert lábán kihordott két jókora infarktust, az öreg azonnal felmondott munkahelyén, és onnantól kezdve minden egyes nap ápolta imádott feleségét, és közösen hálát adtak, hogy azt az egy napot is együtt megélhetik. Aztán amikor három-négy év múltán az aszony egyszer csak vért köhögött és az öregember azonnal telefonált mentőkért az orvos kertelés nélkül megmondta, hogyha elakar búcsúzni tőle minél előbb muszáj megtennie, különben – félő –, nem lesz több alkalom. A kórházi ágyon egymás kezét szorongatták, az öregember könnyeivel csókolgatta a sápadt, és nagyon kimerült asszony hosszú, vékony, nagyon erőtlen kezeit. Amíg a feleség egészséges volt kölcsönösen megígérték egymásnak, hogy egyikük halála esetén a másik próbáljon meg boldog és teljes életet élni, de lelkük mélyén mindketten érezték, hogy az talán nem használna senkinek sem.
– Drága feleségem! Nagyon fogsz hiányozni nekem! Nélküled semmi vagyok, és semmivé leszek! – válaszolta halkan, mintha egy benső fohászt suttogott volna el magában, míg végül szilveszter éjszakáján, mikor az első petárda és tütijáték fénycsóvái megjelentek az égen az asszony úgy tűnt békésen lehajtja fejét, és megnyugodva elalaszik. Talán nem szenvedett sokat.
Most hogy megint visszatért a jelenbe az öregembernek az az ötlete támadt, hogy mindent igyekszik pontos, precíz hűséggel leírni, és megörökíteni, hátha a méltánytalan utókor majd értékelni fogja szerény erőfeszítéseit. Egész álló héten, és hónapban egyre csak dolgozott; nem evett, és alig tudott aludni valamicskét. Amikor egymás után töltötte meg összegépelt kézirataival számos iratrendező kartotékot és mappát mindegyikre tollal gondosan ráfirkálta, hogy mi a teendő vele. Amikor aztán úgy gondolta, hogy végre valahára mindennel elkészült már szombat lett, és hirtelen észbe kapott, hogy vendégei lesznek; a gyönyörű anyuka és tüneményes kislánya. Gyorsan igyekzett kitakarítani lakását, felmosott, és felporszívózott, majd amikor mindent rendben talált kicsit megpihent kedvenc nappali szobás foteljában, és kicsit behunyta szemét a szunyókáláshoz. Ekkor érte a halál, mely meglepően váratlanul és hirtelen jött.
Később a panellakás összetartó lakói intézkedtek a temetés ügyében, és mivel az öregember családtagjai bizonyos indokokra hivatkozva nem jelentek meg a temetésen számos tisztelője nyilvánított helyettük részvétet. A fiatal anyuka is ott volt kislányával együtt, és alig bírta visszatartani könnyeit. Később megtaláltál az öregember összes fontos dokumentumait, kéziratait, és gyakorlatilag akkor derült róla ki, hogy mindenki Oszi bácsija ismerte a régi irodalom minden különcködő egyéniségét. A lakók összeadták csekélyke nyugdíjukat, és az összegből kiadták Oszi bácsi néhány szövegét, amiből takaros kis könyv jött össze, és később egy lakógyűlés keretében úgy határoztak, hogy emlékszobát alakítanak ki azon a helyén, ahol Dr. Göttinger Oszkár élt és dolgozott.

HÁROM ÉV EGY BŐRÖND, EGY ÚJRAKEZDÉS

Körülbelül három évig szédítette a gyönyörű bombázó az átlagos, keveset kereső férfit. Aztán úgy körülbelül a harmadik év vége felé, amikor egy amolyan jellegzetesen kicsit giccses romantikus DVD-t néző, vacsizós estét terveztek a bombázó, miközben a férfi ölében kényelmesen, akárcsak egy doromboló kiscica elhelyezkedett egyszer csak a film közepe felé benyögte:
– Szívem, az a helyzet, hogy nem szeretnék tőled gyereket, és az esküvőhöz sem ragaszkodom…
Ez aztán már sok volt egyetlen napra. Hiszen minden annyira fantasztikusan, sőt egyenesen már-már túlságosan is tökéletesen indult, akkor meg mi az, ami nem tudott kibontakozni?! A férfi kisfiús szomorúsággal, és majdhogynem pityergősre görbülő szájjal meredt párjára, hiszen tervei lettek volna ezzel a fantasztikus nővel, aki három évig elhitette vele – méghozza nagyon is meggyőzően –, hogy egy remek, szuper pasi, és persze még a hájas hurkáit is valósággal imádja, melyek már alaposan kezdtek kitüremkedni főként a hasa tájékán.
– Haragszol rám kicsim?! – tette fel nagysokára a kérdést.
– Dehogy életem! Hogy kérdezhetsz ilyen hülyeséget? Csak tudod… rájöttem arra, hogy a mi kapcsolatunk időközben… hogy is fogalmazzak eltólódott, és mások lettek a fontossági sorrendek… – ennél szabatosabban szinte már nem is fogalmazhatott volna.
– Szóval akkor ez virágnyelven szólva azt jelenti, hogy számodra az égadta világon semmit nem jelentett ez a kukába kidobott három év?! – meglehet kicsit jóval hangosabban, vádolón tette fel ezt a kérdést, mert egyébként mindig félszegen, halkan igyekezett beszélni. Kicsit el is vetette a sulykot, de most ez egyáltalán nem érdekelte.
– Édesem, te most tényleg veszekedni akarsz?! Mert arra egyáltalán nem vagyok ám vevő! – állította le a gyönyörű nő mielőtt a tényleges szópárbaj egyáltalán a kezdetét vehette volna.
– Igazad van! Kultúrált, felnőtt emberek volnánk! – vette le azonnal hangjából a hangos élt. – Szóval? Akkor most mi legyen?! – fordult felé kérdőn miközben elnémította a plazmatévé hangerejét.
– Figyelj a lényeg szívecske, hogy nem akarnék ebből nagy kereket kerekíteni! Anyukádnak, és a nagyidnak kérlek ne szólj róla legalább is egyelőre!
– Kérdezhetek valamit kincsim?!
– Ha azt akarod kérdezni, hogy van-e valaki más is az életemben, akkor azt mondom, hogy van! Most ettől megváltozott bármi is?! – vonta fel koromfekete szemöldökét.
– Tudod ez azért sok mindent megmagyaráz édesem… - szinte maga előtt látta a kigyúrt, latin macsót, aki végigcsókolja bombázó barátnője minden napbarnított porcikáját, miközben alkonyatkor a tengerparton szerelmeskednek a homokdűnék között…
– Kérlek ne kezd el drágám! Oké?! És légy szíves ha megkérhetlek eszedbe se jusson, hogy manipulálj! – állította le a férfit határozott szigorúsággal a nő. – Akkor összepakolok pár cuccot, és lelépek! Ha szeretnél segíthetsz… - vetette oda félvállról, majd gyorsan, mintha bolha csípte volna meg azonnal közös, tágas hálószobájukba ment, és máris tömködni kezdte a két darab hollófekete divatos, gurulós bőröndjét, mint aki ténylegesen nagy utazásra szánta el magát, és eszébe sem jut, hogy akárcsak egy-két percre visszanézzen múltjába. A férfi csak állt tétován, maga elé meredve, akár egy faszent, amikor jó fél órával később gyönyörű barátnője egy arcra puszival örökre kilépett az életéből. Se istenhozzád, se majd felhívlak, vagy találkozunk, esetleg azért még lehetünk barátok is. Csak a puszta lakhatatlan semmi.
A férfinek azért volt egy-két gyerekkori, majd kamaszkori barátja, és barátnője, akik – ahogy mondani szokás –, mindig értették a módját, hogy akár a legváratlanabb helyzetekben bukkanhassanak fel életében. Néhány nappal a tragikus szakítási nagyjelenetet követően az egyik gimis osztálytárs, aki most éppen a francia rivérán időzött, mert kiderült, hogy kisebb vállalkozást csinált, és sikeres üzletasszony lett belőle gondolt egyet és felcsörgette rég nem hallott régi barátját, hogy érdeklődjön hogyléte, és életkörülményei felől. A férfi kendőzetlen őszinteséggel mesélte el szerelmi szakítása legapróbb részleteit is, és azt sem hagyta ki, hogy bizony jócskán megfordult a fejében a tragikus öngyilkosság kísérlete is.
– Jaj drága! Ez borzasztó! Figyelj csak! Szeretnélek meghívni a lakásomra! Szerintem ez most jót fog tenni neked is! Legalább segít kicsit megfeledkezned a szomorkás hétköznapokról. És kérlek nem fogadok el nemleges választ! – Annyira csilingelő, angyalian tüneményes volt a hangja a kihangosított okostelefonban, hogy a férfi mintha egyszerre visszanyerte volna romba döntött, törmelékes önbizalmát.
– …De azért vigyek valamit angyalom?! – kérdezte, mintha nem tudná mit is kell ilyenkor válszolnia.
– Ha szeretsz úszni, akkor egy fürdőnadrág azt gondolom elkél. Van egy jó kis baráti társaság akik angolul is tudnak, és nekik is szívesen bemutatlak drágám! Annyira jó lesz majd, hogy megint talizunk, és felelevenítjük a régi közös emlékeket. – lelkesedett a hölgyemény saját ötletéért.
– Annak én is nagyon örülnék… - válaszolta szomorkásan.
– Akkor jössz, amikor tudsz én mindig szabad vagyok drágám! Vigyázz magadra! – búcsúzott tőle, majd lerakta az okostelefont.
A férfi még aznap mindent igyekezett rendesen becsomagolni. ,,Talán jó volna valami kis ajándék vagy csecsebecseféleség is” – gondolhatta, elvégre az ember nem mindennap meg vendégségbe egyenesen a francia rivérára. Végül úgy döntött, hogy eltesz pár saját maga által kiadott kötetet, hátha annak is örülni fog volt osztálytársa.
A reptér zsibongó hangyaboly sokadalma megint csak kisebb kívánnivalót hagyott maga után – pláne azoknak, akik sehogy sem voltak hozzászokva bizonyos fölöttébb kellemetlen retorzikókhoz, és tömegtumultusokhoz. Amikor a recepcióspulthoz ment, hogy becsekkoljon a nagyon fiatalos, de életunt huszas éveiben járó hölgyemény kicsit vizslatni kezdte, hogy miért is utazik Franciaországba.
– Hát az az igazság, hogy végül is személyes ügyeket kell elintéznem… - közölte rejtélyesen, titokzatoskodva, ami miatt a biztonsági szolgálat egyik őre kis híján ott a helyszínen kapásból majdnem megmotozta. Amikor aztán később végre beszállt a repülőgép belsejébe hatalmas mély sóhaj kíséretében helyet foglalt, majd úgy beszíjazta magát akár egy űrhajós, aki épp a holdra készülődik. ,,Miért van az, hogy a legtöbb légiutaskísérő nő olyan gyönyörűen, és sugárzóan tud az emberre mosolyogni, hogy valósággal minden ötödik percben lesik minden óhaját, és kívánságát?!” – tette fel magának a kérdést. Amint a gép gyorsítva felemelkedett a felhők közé, és már csupán vattacukorszerű felhőket lehetett szinte mindenütt látni az óceánkékségű horizonttal egyetemben a férfi máris azt érezte, hogy jócskán kimerítette az állandó lelki készenlét, és el is álmosodott, ezért ablak felé fordulva behunyta mindkét szemét, és máris mély álomba merült. Az egyik stuardess máris egy léplédszerű takarót terített rá.
Mire leszálltak dél-Francia rivérán alig öt és fél órás út után a férfi kicsit mregnyugodtott, de még mindig ott motoszkált szívében a viszontlását miatt érzett kisebbfajta nyughatatlanság. ,,Vajon mit fog róla gondolni volt gimis osztálytársnője?! Elvégre azért mégiscsak eltelt több mint huszonegynehány év!”
Alig vette észre, hogy gimis osztálytársnője volt annyira tüneményes és aranyos, hogy számos elfoglaltsága mellett kijött elé a reptérre. Amikor megpillantotta a férfit valósággal úgy rohant hozzá, mintha az élete függne tőle, és hosszantartón átölelte:
– Szia drágám! Annyira régen nem láttalak! – valósággal beszívta a férfi borotválkozó arcszeszének illatát, és érezte a férfi hevesen dübörgő szívdobbanásait is.
– Én is nagyon örülök neked drága Gyöngyim! Fantasztikusan gyönyörű vagy! – nézett végig régi osztálytársán, aki levetkőzte a kamaszkor fizikális tulajdonságait, és napbarnított bőrével, nyárias hófehér ruhájában, és sarus szandáljában, haját konytba fogva ténylegesen egy nagyon csinos egzotikus nőre hasonlított.
– Hát nagyon szépen köszönöm életem! Te se nézel ki olyan rosszul! – sugárzó mosolya most épp kapóra jött, mert a férfinek – bárhogy is igyekezett eltitkolni –, valósággal romokban hevert önbizalma, önbecsülése, és a jókedve is. - …De annyira szomorú, és megviselt volt a hangod drágám a telefonba, hogy már aggódni kezdtem!
– Nagyon szeretnék neked mindent elmesélni részletesen, mert már régóta ismerjük egymást, és mert jóbarátok maradtuk.
– Addig tegyük be a cuccokat és a bőröndödet a kocsimba! – Az autóriasztóval máris kétszer pittyegett, és egy full extrás terepjáró volt a kocsija.
– Hú! Ez ám a járkány! Gratulálok! – A férfi nem győzött ámuldozni.
– Tudod ezt csak nemrég vettem, mert általában a kisebb kocsikhoz vagyok szokva a praktikusság miatt, de azért ez sem rossz, csak kicsit nehezebben megy vele a manőverezés. – Kinyitotta a nagyon tágas csomagteret, ahova a férfi máris könnyűszerrel betehette csomagjait, és bőröndjét, majd mindketten beszálltak és a hölgy máris gázt adott és kivergődtek a forgalomba.
– Tudod a gimi után nagyon jó lett volna összefutni, meg dumálni, hogy kivel mi történt, és kiből mi lett, de azt vettem észre, hogy mindenki ment a saját feje után.
– Igen, minden bizonnyal!
– Mi a baj szívem? Olyan lehangoltnak tűnsz?! – nézett rá aggódva.
– Tudod a mennyasszonyom nemrég kirúgott, mert szerinte nem vagyok képes biztosítani számára egy elit színvonalat, és úgy érzem, hogy három éven át igazándiból nem is szeretett… - bökte ki.
– Jaj, édesem! Ez borzasztó! – kanyarodott jobbra, majd alig fél óra múltán már meg is érkeztek egy álomszép, hófehér mészkőből épült kisebbfajta villához, melyet sugár pálmafák szegélyeztek.
– Hú! Nem is találok szavakat! Te itt laksz?! – meresztette a szemét.
– Nos hát nagyjából igen, de van egy lakásom Párizsban is, mert a melómhoz kell néhány dolog. – teljesen közvetlenül és őszintén mondta ezt. Nem volt benne semmi arrogancia, vagy beképzeltség.
– Hűha! Gratulálok!
– Köszönöm! Te még mindig a szüleiddel laksz?
– Igen az ő lakásukat örököltem meg! Apám néhány éve infarktusban meghalt, és édesanyám kiköltözött a mamához, hogy mindenben segítsen neki, úgyhogy jelenleg szingli vagyok… - de nehezére esett mindezt kimondania.
– Ó… - lepődött meg a hír hallatán a hölgy. – Fogadd őszinte részvétemet apukád miatt!
– Nagyon köszönöm!
A terepjáró gyorsan belállt a villa melletti garázsba, majd mindketten kiszálltak, és Gyöngyi megmutatta fantasztikus, és lenyűgöző házát.
– Tudod mit arra gondoltam, hogy nagyon szívesen bemutatnálak néhány nagyon kedves barátomnak, akik igazán nagyon jófejek. Azt hiszem neked most éppen arra van szükséged, hogy ne legyél teljesen egyedül.
– Igazad lehet…
Mivel már így is kora estefelé járt az idő, ezért Gyöngyi gyorsan elment átöltözni, és amikor visszatért a férfihez még gyönyörűbb, és sugárzóbb volt, mint valaha.
– Fantasztikusan áll az új ruhád!
– Nagyon köszi! Csak magamra kaptam valamit! Te nem szeretnél átöltözni?! – mérte végig a férfit, akin még mindig ugyanaz a bermudanadrág, és kockás ing volt, amiben eredetileg idejött.
– Nem is tudom, hogy mit vehetnék fel?! Nem igazán készültem ilyesmire! – vallotta be őszintén.
– Nagyon szeretem, hogy önmagad maradtál, és mindig őszinte vagy! Ez inspirál! – A hölgy átment egy másik szintén puccos, tágas szobába, majd azonnal visszajött kezében tiszta, rövidujjú inggel, nyakkndővel, fekete nadrággal, és egy zakóféleséggel.
– Nyugodtan felpróbálhatod ezeket a holmikat! Azt hiszem ezek lesznek a megfelelő méretek!
A férfi hálásan elvette a jóminőségű ruhákat, majd egy félreeső részen máris átöltözött; igaz sosem tanult meg rendesen nyakkendőt kötni, így az most Gyöngyi feladata lett.
– Szerintem fantasztikusan srámos vagy! – közölte vele, amint sikeresen megkötötte nyakán a nyakkendőt. – Szerintem indulhatunk szórakozni, és dumcsizni egy kicsit.
Most kivételesen egy másik autócsodába szálltak be mindketten. A férfi a biztonság kedvéért még rá is kérdezett, hogy Gyöngyi esetleg nem szeretné-e bezárni a villa ajtaját, ám a hölgy könnyedén legyintett, majd közölte, hogy arra semmi szükség, mert a rivérán senki se szokott lopni, nem úgy mint odahaza. A férfi nagyon is érdekesnek találta ezt a megállapítást.
Egy éjszakai bárba mentek, melyből félig-eddig diszkószintű, dübörgő zene hallatzott ki, és ahová főként a huszas-harmincas korosztály szokott járni, de azért voltak elszeparált, exkluzív páholyok is, ahová most Gyöngyiék is tartottak, ahova csupán csak bizonyos embereket engedtek be. Mivel Gyöngyi szinte ismert mindenkit, és úgy tűnt hasznos kapcsolatokat is kiépített a két marcona, nagydarab gorillatestű biztonsági őr szó nélkül beengedte és a férfit is.
Gyöngyi baráti tárasága hölgyekből, és urakból állt vegyesen. Mindannyian érdeklődve, és mosolygósan puszikkal üdvözölték egymást, és félig francia, félig angol nyelven máris duruzsolni kezdtek, miközben azért részletesen megnézték maguknak a Gyöngyivel érkező félszeg, megszeppent ismeretlen férfit.
– Drága kedves barátaim! Hadd mutassam be nektek Barnát, aki egy nagyon régi gimis csoporttársam, és akinek most minden támogatásra, lelki fröccsre szüksége lesz, mert kirúgta a mennyasszonya! – Amint ezt kimondta a vegyes társaság tagjai jószerivel egyszerre döbbentek meg, és nem győztek sóhajtozni, hogy milyen emberek vannak. Főként dögös, szupermodel típusú hölgyek simogatták meg a férfit, és biztosították empátiájukról. Az est folyamán a társaság tagjai azért kedvükre táncolhattak a diszkózenére, de mindenki a férfi életére volt kíváncsi, ezért alig husz perc múltán már mindannyian a páholy asztalánál ültek dermedt, néma csendben, és míg Barna elmesélte életét, és Gyöngyi igyekezett lefordítania mondókáját hol franciára, hol angolra érezni lehetett, hogy barátságos légkör veszi őket körbe.
A este folyamán aztán egy-két tehetséges színésznő is megfordult a páholyban, akikről kiderült, hogy Gyöngyi ügyfelei, és ismerősei, és ők is becsatlakoztak az ismerkedésbe és a beszélgetésbe. A legtöbb ember máris névjegyet adott át és közölte a férfival, ha bármiben tud nagyon szívesen segít rajta, csupán csak egy telefonba kerül az egész.
A férfi nagy nehezen az est végére kezdett igazán felódodni, és bár alkoholt nem fogyasztott, mégis úgy érezte hogy szüksége volt erre a kisebbfajta szabadságra, hogy kitudjon szakadni a zűrős, gondterhes hétköznapok viszontságaiból. Ezt követő pár napban Barna és Gyöngyi fantasztikusan önfeledten, és nagyon jól érezték magukat egymás társaságában. Gyöngyi mindent megmutatott, és fantasztikus kirándulóhelyekre vitte el régi barátját, aztán együtt mentek búvárturára is, lemerülve az óceán szívébe. Később amikor a férfinek haza kellett volna mennie Gyöngyi egy szép napon eléje állt:
– Figyelj csak drágám! Nagyon jól éreztem magam az utóbbi pár napban! Tudod… nagyon mélyen megérintett az, hogy újból találkozhattam veled, és olyan érzéseim is támadtak, melyekről azt sem tudtam, hogy még léteznek… ha nem okoz gondot nagyon szeretném, hogy maradj még egy kis ideig… - tétován egyik lábáról a másikra állt egyensúlyozva, és kicsit tördelni kezdte finom, hosszú kezeit.
– Azt én is nagyon szeretném… - válaszolta a férfi, és most végre őszintén megpróbált mosolyogni.

VISZÁLY-FORGÓ

Árva-hidegre sírják magukat az ikrásodott kráter-szemek.
Retinák bonyolult ág-labirintusaiban
csonkolt csontváz-fák remegnek.
Alant hamvas barackarcokon igazmondó,
tanúskodó könnycsepp-hosszantartón világol;
tán még maga sem igen tudja
hazudjon-e egy-egy újabb mihaszna,
céda-szerelmet önmagának,
vagy épp csak őszintén szeressen?!

Egyazon Élet-pocsolyában
Júdás-pénzek s kozmosz-csillagok
békés szomszédságban
egymással már mind megférnek.
Nyírkos, holdtölte-sugarakat
szív magába mohón,
számítón az alakoskodó, a megalkuvó.
Még most is ott álldogál
tétován önmagába roskadón
a próféta-aggastyán kinek
bosszúálló ítéleteire
éppen úgy hallgatni kellett volna,
akárcsak hírmondó
aranyköpéseit megfogadni.

Mozdíthatatlan, tisztán,
akár az ősszobor, vagy szentelt ereklye
állt némán holt-idők beszédes fenekén
s nem tudhatta már,
hogy e mostani becstelen,
hiéna Kor vajon miként
s hogyan fogadhatná önmaga előtt
is rejtegetett eléket, tetteit?!

Rozoga zörgő testének testetlen,
lebegő kísértet-árnya öntudatlan
hatással volt már mindenkire.
Inkubátorok-kalitkájába száműzött
védtelen csecsemőket,
partiképes mihaszna Celeb-arcokat
ajkált a meghibbant Világ.
Itt mot nem lett senki egekig
dicsérhető hő,
sem pedig hibáit beváltó,
felhasználható bűnbak.
Csupán jelenben veszteglő,
szánalmas senkiházi perc-emberke.

Pár jól megfizethető álarc-gesztussal,
melyek gyorsabban leperegnek
– mindenki saját gesztenyéjét
akarná megsütni s kikaparni.
Nincsen, talán már nem is lehet
feloldozás, sem szabadulás.
Céda-kupec Korszak elátkozott
rákfenéje ím végleg elkövetkezett.
Kevesen maradhattak az igazak,
kik hajlandóak őszintén felfedni
mindent s megbecsülni önmagukat!

EGY ÓVSZER, EGY VÁRATLAN TERHESSÉG

Aznap valahogy már minden mindegynek tetszett, már minden csak úgy összejött. Számos olyan szituáció előfordul az emberek életében, amikor egész egyszereűn csupán csak rosszkor voltak rossz helyen.
– Nálad van koton?! – kérdezte az alig százhatvannégy centis, kicsit kisnövésű, de gyönyörű szőkeség barnahajú barátnőjét.
– Ez most valami hülye vicc Edo?! – kérdezte a másik, mintha csak rosszul hallana. – És akkor úgy mégis áruld már el nekem, hogy én mégis mit húzzak a pasim szerszámára?! – majdnem kijött instabil sodrából.
– Jól van! Tudod mit?! Felejtsd csak el nyugodtan! Legyen tiéd a koton, mi meg majd legfeljebb használunk alufóliát! – vetette oda könnyedén a lenge, szinte alig takaró hófehér selyemszerű hálóinget viselő szőkeség, mely alatt a bombázó női test lapult.
– Remélem ez nem hat ki a barátságunkra, amit gyerekként egymásnak megfogadtunk?! – kérdezett vissza a barnahajú nő, de a szőkeség kotonnal a likakkozott kezében már vissza is tért lakásuk másik szobájába, hogy a fellegekig repíthessék egymást épp aktuális pasijával.
A csinos, gyönyörű, és sugárzó mosolyú barna nő is visszatért a maga szobájába akutális pasijához, és szerelmeskedni kezdtek egymással.
Az átbulizott, és testi gyönyörök élvezetének feládozott éjszaka végén a két gyanútlan pasi látszólag úgy távozott a két gyönyörű hölgyemény lakásáról, mint akik tökéletes biztonságban lehetnek, hiszen megtettek – remélhetően –, minden szükséges óvintézkedést.
A két csajos barátnő pedig mit sem sejtve tovább élte mindennapi életét. A dolgok állása körülbelül három és fél hónap múltán jelentkezett, amikor a barnahajú bombázó nő egyszer hajnal felé egyszer csak kínzó émelygést, és hányingert érzett, és a reggeli sonkás rántotta és narancslé is inkább visszafelé kívánkozott gyomrából, mintsem megtartotta volna azt a gyomra.
– Csenge, jól érzed magad?! – lepődött meg barátnője viselkedésén a szőkeség, és még szép hogy azonnal gyanakodni kezdett.
– Kösz szépen Edo! Szerinted mégis, hogy kellene éreznem magam?! Éppen most jött ki szinte minden, ami bennem volt, és még azon túl is… – letépett egy nagyobbacska darab vécépapírt, és megpróbálta óvatosan megtörölni vele hányásos száját.
– Tudom, hogy haragszol rám a koton miatt, de szerintem jobb lenne, ha vennél egy terhességi tesztet a drógériában! Tudod, biztos, ami biztos! – ajánlotta a barátnő.
– Hogy te milyen jópofa tudsz lenni Edo! Micsoda nagylelkűség! – vette kissé cinikusabbra már így is rendkívüli modorát.
– Hékás! Ezt most miért kell csinálni, mi?! Nem én voltam az, akinek csak egyetlen kotonja maradt! Állítsd le magad egy percre! – most viszont Editen volt a sor, hogy kicsit temperametusabban beolvasson barátnőjének, aki szemlátomást nagyon zokon vette ezt, mert alig sikerült visszanyelni kitöréssel fenyegető könnycseppjeit.
– Már megbocsáss… - igyekezett megtörölni ruhaujjába arcát. – Ha ez fordítva történt volna meg, és te lennél az én helyemben rám mindenben számíthatnál, és nem cikiznélek ki, ahogy most te teszed… - érződött a hangján, hogy végtelenségig kétségbeesett és nagyon el van keseredve.
Edo most kicsit közelebb ment hozzá, és rájött arra, hogy kicsit a megengedetnél egy hangyányival ténylegesebben bunkóbb stílust képviselt:
– Jól van már te buta! Nem vagyok én olyan gonosz spiné, mint szörnyella! Ne haragudj! Tudod mit?! Ha hazaugrom a melóból elmegyek veled együtt terhességi tesztet venni, meg ugyis kell még néhány tampon a háztartásba! – javasolta, mintha ez most a legjobb mentőötlet volna.
– Köszi, nagyon aranyos rendes vagy, de majdcsak megoldom valahogy…
– Figyelj, tényleg segíteni szeretnék… most őszintén… - próbálkozott utoljára, mert Csenge vette a cuccait, és elindult a munkahelyére, mert sosem szeretett elkésni. Igaz erre sosem került még sor.
Csenge útközben részletekig menően igyekezett minden lehetséges választási lehetőséget precízen átgondolni. Az első és legeslegfontosabb dolog az volt, hogy mindenáron akarta ezt a babát, és ha más már nem is fog neki összejönni ebben az életben, de szívesen belekóstolna aba az elképzelésbe, hogy vajon milyen anyuka is vállna belőle. Elvégre neki is van egy kissé furcsa, habókos öccse, akit gyerekkorában ,,nevelgetett” és aki azóta bizony nagy hóhányó lett, hogy csupán csak egy évben karácsonykor kegyeskedik meglátogatni az anyjukat, és persze hozzá is beugrik úgy körülbelül fél órácskákra.
,,Mit izgatom magam?! Felnőtt, kiegyensúlyozott, határozott csajszi vagyok! Ezzel is megtudok bírkózni!” - igyekezett valamicske önbizalmat csepegtetni folyamatosan önmarcangoló lelkiismeretébe, míg metróval megtette a szükséges távolságokat a hatalmasnak tetsző, impozáns üvegpalotáig, ahol bizonyos adminisztratív jellegű ügyekért volt felelős.
A kollegáival igyekezett harmónikus, baráti, kiegyensúlyozott légkört teremteni, ami azért valljuk be azért volt egyszerre körülményes, nehéz, ugyanakkor kissé faramuci egy helyzet, mert a legtöbb nagyvállalat és cég üzletpolitikáját rendre a nyomulós, smuzolós versengés hatja át, mely aztán az alkalmazottakra is átragad, és akinek nem sikerül a vállalat érdekeit és előmenetelét előmozdítania vagy így, vagy úgy akkor az akár már holnap szedheti is a sátorfáját, mert most a nélkülözhető munkaerők korszaka köszöntött az emberiségre.
Csenge hívta a személyzetis liftet, - amit elviekben –, az illetékes főnökök használhattak egyedül, mert úgy vélték, hogy a cég alkalmazottai járjanak csak nyugodtan lépcsőkön pár emeletet, de Csenge úgy gondolta már bőségesen letett annyit az asztalra hatékony munkavégézésével, aki mások hasznára szolgált, így megérdemli, ha egyszer-egyszer igénybe veszi a lift szolgáltatásait.
Megnyomta a megfelelő emelet gombját és alig néhány percen belül kiszállt az ötödiken, majd egyenesen kihangsúlyozott, elszántan törtető lépésekkel megközelítette saját miniatűr irodáját, ami kissé szűkös és kicsi volt.
A délelőtti munkavégzést igyekezett villámgyorsan, precízen, és persze minél hatékonyabban megvalósítani, hogy remélhetőleg semmi panasz ne érkezzen rá. Aztán kicsivel ebédidő után, amikor már érezte, hogy nem ártana enni valamit úgy tervezte rendel valamit egy ételfutár cégtől, majd esetleg kiugrik a drogériába. Gondolatai közt egyre inkább intenzív tudatosággal lebegni kezdett egy aprócsa, nagyon pici kisember, akiért immáron egyedül ő volt a teljhatalmú felelős.
Ugyanakkor azt is többször megkérdezte önmagától, hogy kollegái közül egyáltalán beavasson-e bárkit is abba, hogy terhes lett?
Úgy döntött, hogy amíg érdemben nincsenek fizikális nyomai, mint az erősen gömbölyödő terhespocak, és visszeres, donga-bálna lábak, addig nem szól senkinek. Voltak olyan barátnői, és ismerősei is ugyanis, akik sugárzó boldogsággal fűnek-fának kikotyogták ezt az egészet, és mire felocsudtak addigra az adott főnökeik úgy döntöttek, hogy határozatlan ideig szabadságra küldik őket. ,,Na nem! Ezt semmi szín alatt nem fogja hagyni! Amikor ha csak a bébiholmikat veszi kész vagyonba kerülnek a legapróbb ruhák is!” - Majd legfeljebb átvált rejtőzködő, ninja-üzemmódba és kerülni fogja a pontenciális veszélyforrású kollegákat, akik alapból pletykásak, akár a kicsinyeskedő spiclik.
– Szia Csengus! – köszönt be az irodába egy csinos kolleganő. – Figyelj arra gondoltam, hogy esetleg a meló után elmehetnénk shoppingolni egy kicsit. Láttam egy isteni pántos koktélruhát ami rajtad is észbontóan állna! – vetette fel ötlet gyanánt, ám Csengének egészen másutt jártak összetett gondolatai.
– Halló… jól érzed magad…? – kérdezte.
– Ö… persze… minden a legnagyobb rendben…
– Akkor van kedved meló után ruhákat venni? – kérdezte meg újból.
– Ez nagyon szuper ötlet Linda, de attól tartok ma nem fog menni, mert… lett egy-két fontos dolog, amit muszáj lesz megcsinálnom… - kicsit talán homályosabban és rejtélyesebben is fogalmazott, mint azt eredetileg tervezte, és ha csak a terhességi tesztre gondolt, amit ma még szintúgy meg kell vennie valósággal beleborzongott már a puszta gondolatba is.
– Akkor te tudod! De csak szólj nyugodtan, ha mégis aktuális lenne!
– Mindenképp… és nagyon köszi. – próbálta megköszönni őszinte hangon, ám csinos kolleganője mintha máris megsértődött volna válaszára azonnal kiviharzott az irodából, és vissza se nézett.
Az ételfutár – szerencsére –, alig tizenöt perc múlva futott be. Kis robogó motorral érkezett és amint meglátta Csengét mintha a lélegzete is kihagyott volna pár percre:
– Szép jó napot! Ö… ötezerhatszáz forintot kérnék szépen… - közölte félszegen, csodálkozva kérését, miközben igyekezett ételcsomagját óvatosan letenni a nagyméretű íróasztal sarkára, mert a többi helyen szétszórt papírkupacok, és színes mappák feküdtek, lévén, hogy itt valaki ténylegesen is dolgozik, és nem csupán csak a lábát lóbázza.
– Tessék! Az aprót megtarthatod! – Csenge a villámgyors kiszállításért most még boravalóra is hajlandó volt, holott azért ez nem volt mindig szokása. Felnézett a nyurga, sportos srácra és kedvesen mosolygott rá, amitől a srác valósággal máris a fellegekben érezhette magát, mert kicsit botladozva megindult hátrafelé, és ha nem vigyáz még véletlenségből megüthette volna saját magát összegabalyodó lábai miatt. Miután kiment az ajtón Csenge kissé furcsán is nézett utána. Talán azt hihette, hogy a srác totálisan bele van esve.
Jóízűen kibontotta a tetszetős kis ételcsomagot, és mivel úgy is ebédidő volt eldöntötte, ha a világ összedől most akkor is enni fog, mert farkaséhesnek érezte magát. ,,Talán ez is a terhesség egy bizonyos állapota” – gondolkodott, és amint lenyelt pár falatot jóleső érzésekkel simogatta meg még egyelőre lapos hasát.
Amikor a munkaidő kicsivel délután fél öt magasságában lejárt azonnal autóba vágta magát, és elindult a legközelebbi drogéria irányába, hogy vegyen egy terhességi tesztet. Még szerencse, hogy alig fél órán belül talált is egy útba esőt. A fiatal patikus lány nem lehetett több, mint húszéves, mégis annyira készségesen, segítőkészen tette le a pultra legalább vagy hatféle különböző márkájú tesztet, hogy Csenge azt sem tudta melyiket lenne érdemes választania.
– Ne haragudj, de megkérdezhetem, hogy szerinted melyik válik be?! – kockáztatott meg egy ártatlan kérdést, ám látva a fiatal lány hezitálását inkább úgy döntött mind a hat darab tesztet megveszi, elvégre valamelyik csak jó, és a szex megfellebbezhetetlen tényét már úgy is hiába való dolog lenne letagadni, hiszen emlékszik rá, és meg is történt.
Kilépett a kis drógériából, majd újból autójába pattant, és megpróbált kicsit megnyugodni. Azt olvasta, hogy a laknusz-papírra minden esetben rá kell pisilni, hogy jól láthatóvá váljanak az időközben elszíneződött terhességi csíkok. Ez nem lehet akkora kunszt, vagy akadály. Ha más nem akad odahaza, akkor legfeljebb majd iszik hagyományos csapvizet, amit utált, de az is jobb, mint a semmi.
Hazaérve gyorsan levezkőzött, át is öltözött, majd mint akire veszélyesen mohó szomjúság tört volna rá, vagy tökéletesen kiszáradt szaharai sivatag lenne a bensejében a narancslétől kezdve a csokistejen át a megmaradt tejeskávé maradékáig minden létező folyadékot lenyelt csakhogy minél előbb pisilnie kelljen menni. Néhány perc múltán már jelentkezett is a hatás és amint a legelső terhességi teszt laknusz-papírjára pisilt, majd várt egy-két másodpercet az útmutató szerint maga is megbizonyosodhatott róla, hogy bizony rózsaszínűre színeződött mind a két csík. Tehát nincs ezen mit merengeni terhes, és ez így is van rendjén, elvégre huszonkilenc éves elmúlt, de mit fog mondani örökké szószártyár és kotnyeleskedésben csúcstartó anyjának, és a legközelebbi családtagjainak? Egyáltalán, ha kíváncsiság gyanánt bármelyikük megkérdezi, hogy ki egyáltalán a gyerekének az apja akkor mit fog majd szólni, hogy fogalma sincs, sőt még a nevére sem emlékszik?! Ez azért halál ciki.
Később hazajött csajos barátnője is Edo is, akit egy Harley Davidsonos rockercsávó kísért be egészen az ajtóig. Marcona, tetkós, szakállas fickó volt, olyasféle, akivel nem tanácsos éjnek évadján kikezdeni, de még segítséget se kérni tőle.
– Mikor láthatlak újra kisvirágom? – kérdezte a megtermett rocker.
– Édes vagy kismackóm, de most a barátnőmnek is muszáj segítenem, mert – itt szándékosan lehalkította bizalmasan a hangját – Tudod terhes lett, mert csupán csak egyetlen átkozott kotonunk volt az egész lakásban, és ettől totálisan kiakadt.
– Semmi gond bébi! A legjobbakat kívánom, és ha szükségetek van bébiszitterre én mindig szabad vagyok! – újabb nyelves smárolás következett, mintha soha ebben az életben nem akarnának egymástól ténylegesen elszakadni, majd Edo úgy rúgta le magáról a méregdrága dizájnos cipőcskéit, mint akit már jópárszor a fellegekbe repítettek ráadásul egyetlen nap leforgása alatt.
– Szia Edo! Te meg hol a fenébe csámborogtál?! – kérdezte kissé vallatón Csenge.
– Most mit izélsz már kisanyám! Mint ahogy te is, én is elmentem melózni, majd megismerkedtem egy rocker félistennel, aki istenien smárol, és akivel még nem szándékozom lefeküdni! Most boldog vagy?! – dobta le magáról az összes utcai göncét, hogy egy szakadt pólot, és egy streccs cucanadrágot vegyen fel. Azonnal összerakta a részleteket, amint a földön meglátta a tucatnál is több terhességi tesztet, amiből leegfeljebb ha kettőt-hármat használtak el.
– Na és mi lett az eeredmény?! Úgy értem, hogy kislány, vagy kisfiú?! – hirtelen annyira lelkes lett, hogy valóággal teljesen bezsongott, mert arra gondolt milyen fantasztikus keresztanyuka és nagynéni válhat majd belőle.
Csenge odaadta mind a három elszíneződött lankuszpapírt, és még most sem tudhatta igazán, hogy sírjon-e vagy nevessen, hiszen mostantól kezdve az élete gyökerestől megváltozik.
– Semmi gond csajszi! Egyet sem kell aggódnod, amíg én melletted vagyok! Meglásd fantasztikus anyukák leszünk majd mi ketten, és a kanos pasik csak úgy tapadni fognak ránk, akár a szar a légypapírra! – fogalmazott kissé nyersen, és vaskosan, miközben a kanapén kezeit tördelő barátnőjéhez lépett, leült mellé, és bátorítva átölelte és megpróbálta megvigasztalni.

TÖRÉKENY BÉKE

A ház vagy – vagy ha tetszik –, valóságos mini kastély leginkább egy olyan megközelíthetetlen, már-már tökéletesen szupertitkos, és maximálisan biztonságos erdőszélen terült el, melyet a legtöbb kémfilm rendezője első szemrevételezésre nagyon is megkedvelt volna. Mintha a maffia egyik titkos szállásán lennék.
Alig voltak öten a szupermodel-típusú hölgyemény elhozta éppen aktuális, ám valóságosan is átlagos, és átlagosan keveset kereső pasiját a teljhatalmú, újgazdag apuka és annak legalább harminc évvel fiatalabb csinibaba feleségéhez – miután első jó ötvenes, és még mindig filignán, és csinos feleségtől –, ki tudja miért elvált olyan villámgyorsan, mielőbb még megszáradt volna a toll a vállási okmányokon.
A békés csöndre is óhatatlanul rátelepedett valami masszív, szirupos fojtogatás, mintha az ember torkát egy belső, láthatatlan erő soha az életben nem akarná végleg elereszteni.
A nagyon is trendi és dizájnos kerti tavacskában méregdrága aranyhalak úszkáltak cikázva fel-le, mintha egyben a nagy vadász hírében álló, terminátor családfő egyben kicsit babonás is lenne, hogy olyasmikben is hisz, melyek a mostani világban szinte csak a mesékben léteznek.
– Boldog Szülinapooot! Boldog Szülinapoot! – énekelte előbb a családfő nagyon vadító, nagyon dögös koktélruhás szupermodel ,,kislánya” néhány perccel később pedig az újdonsült szintén csábos, és dögös mostohaanyuka is.
A családfő arrogáns fensőbbségességgel valósággal úgy trónolt saját nagyon kényelmesnek látszó kerti székében, akár egy kiskirály, aki bármit megtehet amit csak akar, hiszen befolyásos kapcsolatokkal, és elegendő pénzzel is rendelkezik, hogy bárkinek keresztbe tehessen, vagy éppen hogy végleg elvágja érvényesülési útvonalait.
Kifogástalan méregdrága zakója és rövidujjú inge, nyakkendője úgy állt rajta, mint örökösen egy üzleti komferenciára, vagy rendkívül fontos szakmai értekezletre készülődne, és most csupán csak azért lenne itt, mert sikerült nyernie magának egy-két órácskát és beugrott, hogy a maga sajátságos módján szemrevételezze az adott helyezetet.
Megvárta hatásvadász célzattal, hogy mindenki elénekelje az őt dicsőitő kis gyermeteg dalt, majd egyetlen fújással elfújta a legalább háromemeletes, nagyméretű marcipántortát díszíti kissé puccos, és gicces égő gyertyákat.
A fiatal, dögös mostohaanyauka mintha csak egy újabb sikeresnek mondható szenzációt szimatolt volna vidáman összecsapta vékony kis tenyereit, majd valósággal cuppanós csókot adott a jóval idősebb férjének. Szinte szándékosan úgy fordította a fejét, mintha egy nyálas romantikus filmben szerepeltek volna együtt, mert apró, rózsaszín hegyes nyelvét valósággal ledugta a nálánál évtizedekkel öregebb férfi torkán, amit az – szemlátomásként –, nagyon is viszonzott.
A szupermodel lánya szemei valósággal máris szikrákat szórtak, hogy a nagyon butuska, fiatal nőszemély már most birtokolni akarja az ő anyjának szerepét és helyét a családban, ezért amikor megfogta a tortavágó kést és felakarta szeletelni a tetszetős marcipánból készült nagyméretű tortát erősen tűrtőztetnie kellett magát, nehogy olyasmit tegyen, amiért szigorított börtönévek járnak.
A pasija látta, hogy jövendőbeli apósa amióta csak betették a birtokára a lábukat egyre kihívóbban, egyre gyanakododóbban figyeli. Szemlátomást ki nem állhatja a középosztály tagjaihoz tartozó egyszerű átlagembereket, mert szerinte egyetlen kislánya ezzel a fajta viselkedéssel csupán csak az ő kötélidegeit akarja unos-untalan kiadósan próbára tenni.
– Ki vezetett?! – A családfő hangjában totális despota hatalom, és rejtett arrogáns piszkálódás rejlett.
– Jaj apukám! – igyekezett letorkolni a felnőtt lánya. – Természetesen én, mert Ricsinek még nincs jogsija. – A szupermodel hölgyemény ezt olyan természeteséggel, és lezserséggel vetette oda, mintha a világ leg magától értetődőbb dolga lenne, ha egy jó negyvenes férfi még mindig nem tud vezetni.
– Édes kislányom! A párodnak is van szája! – igyekezett megdorgálni lányát a családfő, ám valójában mindvégig hozzám intézte kicsinyeskedő, furkálódó kérdéseit.
– Ö… sajnos nem tudok vezetni… - próbálkozott meg a kissé félős férfi egy kurtára sikeredett válaszféleséggel. Az asztal alatt a szupermodel hölgy máris megszorította a pasija kezét, hogy az érezhesse a törődő támogatást, és biztatást, amire most igen-igen nagy szüksége volt.
– Jellemző… Ki sem néztem volna belőled! – hangja kritikusan, élesen elmetszette a köztünk lévő légüres teret, akár egy borotvaélesre fent szamurájkard.
– Szép Alexandra új autója, igaz?! – jött egy újabb kritikus kérdés.
– Apukám, ezt most miért kell?! – fakadt ki amolyan jellegzetesen kislányos grimasz-daccal a gyönyörű hölgyemény, de azonnal megálljt parancsolt, miután apja szigorú, parancsoló tekintetére tévedt pillantása.
– Szóval?
– Ö… szerintem nagyon… stílusos és menő… - kockáztatott meg egy feleletet, majd igyekezett a gombocot lenyelni a torkában.
– …És hogy megy a suli? – ezt már mintegy mentőötlet megoldásként vetette fel a csinos, nagyon fruskaarcú mostohaanya. Ám a despota családfőn jócskán érződött, hogy mindig ő fog diktálni nem csupán a párkapcsolatok, de egyéb kapcsolatok így a család területén is.
– Neked hogy megy a munka?! – fordult ismét a kissé kétségbeeesett tekintetű férfi felé, lenéző, arrogáns ajakbigyesztéssel, mint aki tökéletesen lenézi őt.
– Hát… ízé… tűrhetően… - makogott bele a levegőbe.
– Szóval dolgozgatsz?!
A férfi gyerekesen bólintott párat.
– És mit dolgozgatsz?! – Mintha egyenesen kést akarnának megforgatni egy szerencsétlen, ám velejéig ártatlan ember szívében.
– Vízvezeték szerelő vagyok, amolyan mindenes. Még villanykörtéket is szoktam cserélni… márha a szükség úgy hozza…
A családfő lévén büszke, arrogáns ember egész idő alatt mintha szándékosan kérkedett volna még azzal is, hogy esze ágában sincs megkóstolni legalább egyetlen ártatlan falat erejéig az ínycsiklandóan gusztusos tortacsodát, ami kisebb vagyonokba is belekerülhetett, mert rettentően büszke volt kisportolt tetóválást viselő, atletikus testére.
– Te nem igazán kedvelsz engem igaz-e?! – szegezte a férfinak újabb kérdését.
– Nos… nem igaz, hogy nem kedvelem, inkább félek Öntől… - bukott ki a férfiból.
A családfő sátáni, gonosz vigyorral mosolyodott el, mint aki pontosan ehhez hasonló válaszokat várt volna el egy beosztottjától, vagy munkatársától. Ekkor azonban a szupermodel lányának mentőötlete támadt:
– Ricsivel kisbabánk lesz!
A családfő arckifejezése váratlanul fölényhelyzetből azonnal megváltozott; szemlátomást úgy nézett ki, mint aki előbb csak falfehérré változott, később pedig okádékzöldes színárnyalatok váltják egymást arcán.
– Bocsáss meg kislányom, de sajnos nem egészen jól hallottalak! Megismételnéd, kérlek! – parancsolt alig hallhatóan.
– Kisbabánk lesz a párommal, és annyira boldogok és elégedettek vagyunk együtt! – Mintha csak egy jól begyakorolt színpadi előadás lett volna érzelmes, hosszantartó, forró csókot adott a jócskán megilletődött férfinak, aki alig kapott levegőt a szuperbombázó csaja reakciójától.
– Hkmmm… - mintha a családfőt máris erős fuldoklási roham környékezné, amiből egyre kevésbé tud kiszabadulni. Előbb csak a torkára akadt aprócska tortaszelet darabkáját sikerült kiköhögnie, majd vöröslő fejével, mint aki máris bosszút tervez egyenesen felnőtt lányának szegezte kérdéseit:
– Igen??? Jól hallottam, hogy gyereketek lesz?! – erősítette meg a választ, mint aki rosszul hallotta.
A szupermodel hölgyemény helyeslően bólogatott párat.
– …És persze most azt gondoljátok, hogy ez mennyire jópofa, meg sikkes dolog, meg hogy a pelenkapénzt is én fogom kifizetni, mi?! – tért ki felbőszülten a hitéből.
– Apuci! Kérlek ne veszekedjünk… – próbált a gyönyörű felnőtt nő mérgeskedvű apja lelkére beszélni szinte hasztalan, hiszen a nyugdíjaskorú férfiban jócskán túltengett a harag, és indulat. Méghogy az ő egyetlen hercegnőnek nevelt kislányát felcsinálja egy ilyen jöttment szerelőcske! No hát arról szó sem lehet! – ez volt a ki nem mondott általános vélekedés.
– De drágám te is jól tudod, hogy Szandra már nem kislány, hanem felnőtt nő, akinek megvannak a maga magándolgai… - ezt már a csicsergő hangú, szintén szexis mostohaanya igyekezett eldarálni felbőszült férjének, és úgy tűnt sikerül egy picikét csillapítania a családfő bosszúszomját a leendő veje iránt.
– Akkor mi elmegyünk egyet sétálni! Megmutatom Andriskának a házat… - szabadkozott Szandra, majd amilyen gyorsan csak lehet felugrott a székéről, és már húzta is maga után kutyafuttában jócskán megszeppent pasiját, mint akik szabályosan menekülnek egyetlen ember haragjától.
– Na látod édesem?! Sikeresen elüldözted őket, pedig olyan szépen alakult ez a szülinap! – vetette oda félvállról a csinos feleség.
– Ne kezd már te is! Hát nem látod a lényeget?! Az az ágrólszakadt fickó csak erre hajt. Nem láttad hogy meresztette a szemét a ház, és a környezet láttán, mint aki tisztában van vele, hogy soha az életben nem fogja sokra vinni, mert mindig elérhetetlen gazdagság felé fg vágyakozni, hacsak valaki meg nem adja neki azt, amit igazán akar! – jelentette ki a saját igazságait a családfő.
– Ugyan már szívecske! Bolondokat beszélsz! Meglásd milyen szép pár lesznek! Hisz ránk is mondtak kígyót, meg békát! Akkor mi a gond?! – csodálkozott.
– Már megbocsáss az egész más volt! Tudtommal te nem voltál terhes, és én nem voltam soha az életben szegény csóró! – Érezni lehetett, hogy a családfőt egyre kevésbé lehetséges logikusan felépített észérvekkel meggyőzni.
Időközben Szandra és újdonsült párja körbesétálták a tekitélyes birtokot, és kicsit még az erdőszélen is barangoltak. Szandra akárcsak egy lelkes idegenvezető minden titkos helyet megmutatott választottjának, ahová csak kíváncsi, cserfes kislányként elvetődött:
– Ez az egyik kedvenc helyem! – mutatott egy kis téglarakásra, mely olyan volt akár egy vakolatlan házikó, malter és egyéb tartóanyag nélkül. Lehajtották a fejüket és beléptek a kellemes hűvös kis lyukba.
– Nahát! Ezt nevezem! – mondta elismerően a férfi. – Ezt te egyedül építetted?!
– Hát nem egészen! – vallotta be Szandra. – Tudod amikor építkezések votak nálunk, és jöttek a munkások, akkor apukám mindig megkért pár embert, hogy a maradékanyagból csináljanak valami kis játékos helyszínt nekem, és hát így alakultak, formálódtak az itt található dolgok.
– Bámulatos…
– Figyelj csak! Látom rajtad, hogy kicsit megviselt ez a baba kérdés, de meglásd apu nagyon jó ember, csak nehezen szokja meg az új, váratlan helyzeteket!
– Igen! Hát azt magam is volt szerencsém észrevenni! – szögezte le nagyot nyelve, visszafojta ideges feszültségét.
– Jaj, ne legyél már olyan butuska! Én mondom, hogy nem lesz itt semmi baj! Miért? Mit tud tenni?!
– Erre ne kérd, hogy válaszoljak! Szerintem egy olyan befolyásos ember, mint a te apád szinte bármire képes, ha az akarata úgy kívánja! – jelentette ki teljes meggyőződéssel a férfi, és jócskán meglátszott rajta, hogy bizony egyáltalán nem tréfál.
– Jól van! Téma lezárva! Szereted a lovakat?
– Édesanyám rajongásig imádta őket, én is szeretem, de csupán távolról, mert jobb a békesség, márha érted, hogy miről süketelek?
– Csak nem azt akarod mondani, hogy egy ilyen vonzó, és szexis pasi fél az állatoktól?! – játszotta a meglepettet.
– Miért volna ez akkora baj?!
– Semmi az egész! Sőt! Örülök, hogy ez is kiderült! De ettől függetlenül gyere szeretném megmutatni őket. – azzal magával húzta a férfi karját, és nemsokára elérkeztek egy kisebb istáló felé, ahol legalább nyolc ló volt szépen egymás mellett álldogálva, és jobbára csupán csak bámészkodtak, de amint Szandra feltűnt a színen néhány ló jó hangosan felnyerített így üzenve meg, hogy kedvenc gazdájuk ismét visszatért.
– Én is nagyon örülök ám nektek drágáim! – paskolta meg egymás után a fejüket, majd a hátukat Szandra, és mindegyiket meg is simogatta. Egy kisebb zabot vett a tenyerébe és Andrisnak is elmagyarázta, hogy vegyen a markába egy kis eleséget.
– A legfontosabb dolog, hogy hagyd hogy megszaglássza a kezedet, hogy a bizalom kialakuljon, aztán óvatosan megetetheted őket! – azzal már nyitotta is ki az istálló ajtaját, és bement a méretes állathoz, majd kézből meg is etette. A férfi megvárta hogy végezzen, majd ő is óvatosan belépett az istállóba, és óvatosan közelített az állathoz. Amikor a ló közelebb jött kinyújtotta kezét, hogy megszagolhassa, majd óvatosan markát is szétnyitotta, hogy az állat elfogadhassa belőle a felkínált ennivalót. Aztán lassan megsimogatta sörényét, amit a ló engedelmesen tűrt.
– Igazi szakértője vagy a témának! – gratulált párjának a gyönyörű nő. – Mit szólnál, ha lovagolnánk egyet!
– Te csak nyugodtan pattanj fel a nyeregbe! Én majd nézlek! – vetette oda a férfi, mert – nem tagadhatta –, időközben újfent visszatért páni félelme.
– Akkor felnyergelek és teszek néhány kört! Te addig menj ki a futtatóra! Én is mindjárt jövök!
A férfi villámgyorsan kisietett az istállóból, és míg a gyönyörű nő felnyergelte egyik kedvenc hátasát, amivel szinte gyerekkora óta már lovagolt azonnal nyeregbe pattant, és kiütegett az istálóból egyenesen a kifutóra.
– Na? Szerinted, hogy csinálom eddig?! – kérdezte lován ülve jócskán meglepett pasiját.
– Szerintem szenzációs! – próbált lelkesedni a férfi, bár valójában igenis nagyon aggódott a párja testi épségéért, hiszen most már terhes volt, és egy másik életet is hordozott a testében.
– Már nagyon hiányzott ez az érzés… - sóhajtott, aztán óvatosan lépésre váltott, és odament a férfihez, aki a fából ácsolt deszkakerítést támasztotta.
– Tudod régebben sokat gondolkodtam azon, hogy vajon mi lett volna, ha mondjuk állatorvos, vagy valami hasonló leszek, aztán nem is tudom… valahogy másként alakult az egész életem… - kisebb szomorúság vegyült komolykodó hangjába, mint akinek le kellett mondania bizonyos dolgokról.
– A legfontosabb, hogy szeresd azt, amivel éppen foglalkozol! Ezt egyébként mindig anyukám mondogatta.
– …És mennyire igaza van! Tudod mit menjünk vissza a házba és szerelmeskedjünk a saját szobánkban! – romantikus pillanat volt, amit nem lehetett visszautasítani, mégis a férfin érződött, hogy jobb ha betartja a családfő játékszabályait. Így is kisebbfajta botrány kerekedett a kisbaba kérdésből.
– Nem mondd azt édesem, hogy apám miatt fő a fejed?!
– De pontosan miatta! Szerintem irtóra dühös rám, és egy cseppet sem kedvel! – szögezte le, és kicsit máris alábhagyott férfiúi lelkesedése.
– Semmi gond drágám! – fürge villámgyorsasággal már le is ugrott a nyeregből, és kantárszáron visszavezette kedvenc négylábúját az istállóba, hogy újra leszerszámozza. Amikor cirka húsz perc alatt végzett, megint elbővülő, felszabadult mosoly kezdett játszadozni az ajkán.
Kézenfogva sétáltak vissza a kastélyszerű házba, ahol már várta őket a csinos, fiatalos mostohaanyuka.
– Ne haragudjatok a férjemre! Ti is tudhatjátok mennyire régivágású ember. – fogalmazott körültekintően. – De nagyon szeret benneteket! – Itt jelentőségteljesen mostohalánya párja felé fordult: – A munka becsülete sosem szégyen, és bárki bármit mondjon is rám mindenben számíthattok! Érezzétek jól magatokat és persze gratulálok a picihez is! – Két cuppanós puszit adott mindkettőnek, majd elegánsan távozott.
– Hú! Hát mit is mondhatnék?! – vett Szandra egy hatalmas levegőt, majd kifújta. – Nagy kő esett le a szívemről! Nem is annyira rossz mostohaanyukának!
– Szó, ami szó! De ettől még nem nyugodtan meg teljesen…
– Nos ezen segíthetünk, persze csak ha te is akarod?! – nézett rá csábító tekintettel, majd mindketten bementek a tágas, összkomfortos lakosztályukba.

MAGÁRAHAGYOTT JÁTÉKOS 

Négyszemközt vagy külön-külön
tán már semmi jóra sem számíthatunk.
Manipulatív, stratégiai
balett-tánc már az összes nonverbális gesztus,
hitvány, semmirevaló beszéd.
Az ember nyíltan, tömegben elveszti önmagát,
akár az egykori hűséges barátot,
mert kölcsönt adott s pénzét
sosem látja viszont.
Bizalmát is elkótyavetyélte
használt adok-veszek fórumokon.

A burok-magányost
önző-makacs egyedülléte
tartja sakkban s mégis neki tán még lehet
s van esélye a szabad-döntések alanyi jogához,
bár ha jogorvoslat nem lehetséges.
Bűntudat s haszonlesés
mintha már egyszerre alakulnak
s változna át valaki kézzelfogható,
ugyanakkor valóságosan
is tapintható anyaggá.

– Komor-sötét alagutakon át
egészen vesztőhely-gödörig
terjed a trágyalé-bűz,
s az ember akárhányszor
mosakszik ígérgetős, kecsegetős
szép-szavakkal, szappannal,
s tusfürdővel két és fél órán át
a fürdőszobában;
valahogy mindennap egyre
mocskosabban érezheti önmagát.

Miért kell rádöbbenni arra,
hogy sorstragédiák,
s csapások sem egyformák,
– inkább különbözőek?!
Az arcok összetett szimmetriáiban félelem,
s rettenet a jövőtől kocsonyásodva hájasodik.
Önmaga lábában is rendre hasra bukik
a kötéltáncos, még ha figyel
is flörtölő szakadékokra.

A szégyenből rendre halogatott
találkozások egyszer
még váratlanul beköszönnek,
s az embert kérdőre vonják:
,,No! Akkor lássuk csak!
Te hogy csinálnád életed?!”
– meggondolható válaszok helyett
már megint az a szirupos,
Hiányt-pótló, felszínes üresség
fogadja hosszantűrő áldozatait!

BOHÉM ESTÉK, KARAKÁN BARÁTNŐK

A férfi negyvenes évei elején hárhatott, bár ha az ember jobban megfigyelte erősen kopaszodó fején, jóformán néhány árválkodó ezüstszínbe hajló szőrcsomó emlékeztetett egykori dús hajára.
Tizenhat éves, már majdnem önálló felnőtt lányát alig akarta elengedni bulizni, meg diszkózni, hiszen nagyon is jól tudhatta, hogy miféle ócska, sötét, semmirekellő alakok vannak a világban, akikben nemhogy nem szabad megbízni se – de egyenesen tilos velük mindennemű ismerkedés, vagy tartósnak becézett kapcsolattartás.
– Jaj apu! Most mit kell ennyit ízélned! – morcoskodott, durcáskodott kissé túlzásba vitt, erősen kisminkelve, és sokat sejtető minikoktélruhát viselő kamaszlánya, amikor már javában készülődött a bulira, mert úgy volt hogy egyik nagyon jófej csajos barátnője beugrik erte, mert az ősei kölcsönadták neki a vadiúj BMV-jük slusszkulcsait.
– Kérlek szívem… én csak… nagyon aggódom érted… - próbálkozott megbékíteni lázadó, ellenszegülő lányát az aggodó apuka. Hiszen már születésétől kezdve, amint csak megtette legelső lépéseit a mászókára való mászástól kezdve a biciklizésig, és egyéb balesetforrásokig az apuka szinte mindentől igyekezett gondoskodón megóvni lányát, mert azt gondolta ezt megköveteli gyermeke fizikális és lelki fejlődése. Most viszont úgy tűnt, hogy azonnal rombadől hosszú évtizedek alatt felépített teóriái a gyereknevelésről.
– Na nem édes kislányom! Így még véletlenül se mész sehova! Megértetted?! – tért ki kicsit a hitéből, és idegesítette fel magát a csinos, gyönyörű anyuka.
– Jaj anyucikám! Már mindjárt felnőtt csajszi vagyok! Légyszi engedd meg… esküszöm mindenre ami kedves és szent, hogy jó kislány leszek, és nem leszek részeg se, mert utálom a piát… - Kétségtelen, hogy a kamaszlánynak pörgött a nyelve, és megis volt a magához való esze, és tudta is manipulálni a felnőtteket, ha mindenképp elszerette volna érni, amit igazán akart.
– …Ez a smink is nagyon erős kislányom! – kötötte az ebet a karóhoz az anya. – Tudod mit? Ha megengeded, hogy rendbehozzam a sminkedet, akkor elmehetsz, de szigorúan este tíz óráig maradhatsz egy órával se később! – fogott egy nedves törlőkendőt és máris tisztogatni kezdte lánya arcát, majd kezdte rendbehozni szolidabb formában sminkjét. A vörös rúzs helyett inkább rózsaszín szájfényt tett szájára, mert úgy vélte ez mágiscsak konzervatív benyomást kölcsönöz.
– Egy másik ruhát is kellene rád adni, mert kilátszik szinte mindened! – esett újfent gondolkodóba az asszony.
– De anyu! Ez most a legújabb trendi kollekció! Ebben annyira szuperszexinek, és dögösnek érzem magam! Biztos hódítani fogok majd a pasik között! – pördült egyet kihívóan saját tengelye körül.
– Hát ez az édes kislányom! Sajnos ettól félek magam is… - vélekedett az anyuka. – De azért egy kabát biztosan kelleni fog, mert hüvösek az éjszakák…
Alig pár perc múlva, hogy a kamasz lány sminkje szépen rendbe lett hozva csengettek az ajtón. Az apuka ment ajtót nyitni.
– Tessék! Szia Alina! – köszöntötte lánya legjobb barátnőjét, aki szándékosan provokatívan rózsaszínűre festette tépett új frizuráját és kihívó ruhájából kis híján kibuggyanni látszott még fejlődésben lévő, körteformájú melle.
– Csókolom Pista bácsi! Szandráért jöttem… - jegyezte meg óvatosan, mert tudta, hogy a szülők házában nem árt betartani bizonyos kényes játékszabályokat. Végül néhány perc múltán felbukkant Szandra is és sugárzó, csinos lett.
– Szia csajszim! Annyira örülök, hogy mégsem ráztál le! Akkor mehetünk bulizni?
– Mi az hogy! Istenien áll rajtad ez a vadító ruci! – gratuált barátnőjének a vadóc lázadó lány.
– Nagyon köszi! Ez sokat jelent nekem!
– Egy pillanatra lányok! – szólt az ajtóból még utánuk az anyuka, akinek köszönt a másik lány.
– Ugye mondanom sem kell nektek, ha Szandra nincs itthon este pontosan tíz óra nulla nullára, akkor olyan büntetést kap, hogy egy életre elkíséri! Remélem világos voltam! – tette parancsolón keresztbe mindkét kezét a csinos, fiatalos asszony.
– Persze! Ne tessék aggódni semmi miatt Ilcsi néni! Épségben visszahozom!
– És semmi alkohol! Szeretném, ha színjózanok lennétek, amilyenek most vagytok!
– Nyugodtan számíthat rám Ilcsi néni! Értem én a célzást! – emelte esküre az egyik kezét a lázadó kamaszlány.
– Remélem is! Különben fel is út, meg le is út! Érezzétek nagyon jól magatokat! Vezess óvatosan! – adott búcsúzoul egy kicsit ciki anyus puszit kamaszlánya arcára, ügyelve sminkjére, majd ráadta a kabátot, és megvárta, míg beszállnak a másik lány szüleitől elcsórt BMVj-éjébe, és elhajtanak.
- Figyu! Nem akarlak csesztetni, de igazán megmondhatnád a szüleidnek, hogy szálljanak le rólad! Független, tökös csajszi vagy, akinek megvan a saját élete, és akit nem kell irányítaniuk! - Szandra barátnője mindig is híres volt szabadszájúságáról, és amint vezetett, és egymás után szedte be kellően nagy sebeséggel a kanyarokat ez valahogy a felszíne került.
- Alina! Te ezt nem értheted! Nagyon jófejek mindketten, de vannak elvárásaik! Az apám annak idején élt-halt volna ha felveszik a Színművészetire, de helyette tanárnak ment, mert pénzt kellett keresnie! Nagyon sok mindenről lemondtak csakis azért, hogy nekem jobb sorom legyen! Nem élhetek vissza ezzel.
- O.K. Csajszi vettem az adást! És mit szeretnél a bulin csinálni?!
- Tudod van egy jófejnek tűnő srác a Róbi, aki nagyon bejön és esetleg arra gondoltam... szóval... tudod...
- Te most hülyíteni akarsz??? - csodálkozott jócskán a másik lány. - Pont azt a szerencsétlen lúzer Róbit nézted ki magadnak, hogy sámroljatok, meg szexeljetek! Szánalmas egy ötlet, ha engem kérdezel!
- Alina légyszi ne legyél már ennyire genyó! Inkább segíthetnél! Fájdalmas dolog a szex?! - kérdezett rá nyíltan.
- Hát... attól függ kisanyám, hogy kinek mit jelent a testi, fizikális fájdalom nem igaz?! Egyébként nem annyira nagy kunszt, de azért óvszerre minden esetben szükségetek lesz, ha nem akarsz kilenc hónap után gyilkos bálna-pocakkal a gimiben fel-alá sétálgatni.
A BMV valósággal percek alatt ott termett a buli helyszínén. A felkapott szórakozóhely valósággal úgy zsongott, akár egy felzavart, megbolygatott mégkaptár benne sok ezernyi bulizni vágyó, főként kamaszkori fiatallal.
A két csinos kamaszlány egyszerre szállt ki az autóból, és kart-karba öltve indultak el a szórakozóhely felé, ahol máris két benga, kigyúrt biztonsági őr állta utjukat:
- Bocsika hölgyek, de ez a rendezvény nem ennyire fiatal kiscsajoknak való! - állta el az útjukat az első őr, ravaszkás mosoly kíséretében.
- Na akkor skubizzál ide tahókám! Vagy beengedsz de most rögtön minket, vagy elbúcsúzhatsz a húszezertől, amit megkaphatsz! A választás egyedül csak rajtad áll! - Alina már vette is ki a ropogós, vadiúj húszezer forintot kistáskájából, és feltűnően meglóbálta ösztönzésképp az őr előtt, aki most - úgy tűnt -, jobb belátásra tért, mert azonnal elállt az útjukból, majd kissé megszeppenten közölte, hogy két férőhely azért mégiscsak akad. A két kamasz vígan, jókedvűen besétált.
- Látod mit tesz egy kis készpénz! - vetette félvállról oda Alina barátnőjének, aki nem győzött csodálkozni.
A két lány máris a pulthoz lépkedett, és Alina mindkettejüknek rendelt valami alkohollal jócskán dúsított koktélt.
- Hölgyeim! Az italokat csak személyi igazolvány felmutatása eseten tudom kiadni! - közölte velük a jóképű, latinos arcú bármixer.
- Te most szórakozol velünk csávókám! Micsoda egy faramuci helyzet! - Alina megint belenyúlt a kistáskájába és rögtön két hamis igazolvánnyal rukkolt elő, majd meglobogtatta a mixer orra előtt.
- Így már jó lesz faszikám?!
- Természetesen! Jó szórakozást! - adta át a két koktélt, majd ment kiszolgálni a többi vendéget is.
- Látod csajszim! Csupán csak fellépés kérdése ez az egész! - Alina nagyot kortyolt a koktélba, és látszólag tett az egész világra.
Szandra elsőre félt megkóstolni egy koktélt, mert émelygéssel vegyes hányingerérzet kerítette hatalmába, ha alkohol közelébe került, de aztán meglepően kellemesnek találta koktélját.
– Na, csajszim? Hogy ízlik ez a kis koktélocska? – kérdezte kíváncsian Alinda.
– Hát egészen tűrhető, bár én ki nem állhatom az alkoholt! – jelentette ki Szandra, miközben igyekezett kicsit egyensúlyozni a színes, kacskaringós formájú szívószállal, hogy a szájába betaláljon.
Két kigyúrt, öltönybe bújt férfi szinte azonnal kiszúrta magának a két fruska, csinos lányt, mert most úgy tűnt mindketten felemelkedtek asztalaiktól, és egyenesen feléjük masíroztak:
– Na, mi a pálya lányok? Hogy telik az este? – kérdezte az egyik üzletember, spáci, méregdrága karórát, és jó vaskos aranyláncot viselt bika nyakán.
– Szerintem egész jól elvagyunk!
– Hát ez szuper! Tudjátok kislányok a haverommal arra gondoltunk, hogy meghívánk benneteket egy italra, és esetleg – persze csak, ha ti is jónak látjátok –, nyugodtan odaülhetnétek a mi asztalunkhoz! Hogy tetszik ez a felállás?! – Volt valami mohó birtoklási vágy a tekintetében, ami azt üzente: ,,Cserkéssze csak be nyugodtan a friss pipihúst!”
– Egyelőre itt nagyon jól elvagyunk, de kösz a meghívást kispajtás! – vágta ki magát Alina.
– Talán kérdezzük meg a szépséges barátnődet is, hogy ő vajon mit szól az ötletünkhöz! – fordult az öltönyös kigyúrt férfi Szandrához, és mohó vizslatni kezdte koktélruháját.
– Én… inkább a barátnőmmel értek egyet… de még egyszer nagyon köszi… – vallotta be félszeg kislányos hanggal.
– Hát ti tudjátok csajok, de ha mégis esetleg meggondolnátok magatokat akkor ott ücsörgünk a haverommal a hátsó V.I.P. boxokban. Nem bánnátok meg! – tett még egy kissé elcsépelt kísérletet a két kamasz lány megpuhítására.
– Hé kispajtás! Talán süket vagy, vagy mi a jó franc bajod van neked, mi?! Ha azt mondtuk, hogy köszi, de nem, akkor ezen mi annyira nem érthető?! Talán értelmi fogyatékos vagy, vagy mifene?! – fakadt ki Alina, ám a következő percben máris nagyon úgy tűnt, hogy azonnal megbánta, mert a kigyúrt férfi arcán vészjósló, bosszúszomjas kifejezés suhant át, mintha azt akarná üzenni itt helyben összeroppantja bárki csontjait.
– Attól tartok kicsi cicám te még nem tudod, hogy kivel beszélsz! – villantotta rá egyenesen agyarfogait. – De van egy olyan érzésem, hogy mire véget ér a bulizás megfogod tudni…
– Ez most fenyegetés akart lenni te bögyös Kingkong, mert kurvára megjedtem! – vágta a szemébe a válaszát Alina, és még csak meg se rezzent a hangja.
– További kellemes estét a hölgyeknek! – ezt már a kigyúrt férfi másik haverja mondta, aki belátta, hogy fölösleges balhékeverésre semmi szükség, és inkább visszamentek mindketten a saját V.I.P. páholyukba.
– Látod kisanyám! Így kell ezekkel a tahókkal bánni! – jelentette ki nem kis melldöntegő büszkeséggel hangjában Alina. – Sajnos az ilyen emberek más szóból ritkán értenek! Mindegyik csak az egyéjszakás kalandot keresi.
– Bizonyára…
– De most inkább táncoljunk, és szórakozzunk elvégre azért vagyunk itt, vagy mifene! – Azzal a kamasz lány szabályosan felrángatta barátnőjét ültő helyéből, és egyenesen a tágas táncparkettre vonszolta, ahol máris ringatózni, dogálni kezdte magát a techno, hip-hop és egyéb zenei stíluselemeket felvonultató zenére, és Szandra is igyekezett mindent megtenni, hogy úgy látszódjon, hogy azért jól, és felszabadultan érzi magát.
Később aztán rendeltek még jó pár koktélt, és mivel Szandra ez idáig nem ivott alkoholt az este közepére már majdhogynem totálisan elázott, és szervezete teljesen felmondta a józanság állapotát. Úgy festett mint egy folyamatosan ostobaságokat, semmiségeket fecserésző, állandóan mosolygó, és persze nagyon is jókedvű lány, aki igenis kimeri mondani saját véleményét bármiről, ha megkérdezik. Hiába! Az alkohol bizony jócskán megtette a hatását.
– Hát csajszim, te aztán jócskán eláztál! Mit szólnál, ha leintenék egy taxit és szépen hazamennék?! – kérdezte Alina, akin egy csöppet sem érződött, hogy az este folyamán ivott akár bármit is.
– Lehet, hogy igazad van… kicsit furán érzem magam… - válaszolta, majd egy óvatlan percben lehányta a bárpultot a bármixer srác nem kis megdöbbenésére, aki most nyomban a segítségre sietett, és éppen keze ügyében lévő rongyaival igyekezett feltakarítani a kiadós hányás érzékelhető nyomait.
– Hölgyeim! Minden rendben van? Hogy érzik magukat?! – érdeklődött aggódva, segítőkészen, miközben hevesen törölgetni kezdte az eláztatott pultot.
– Igen, minden rendben lesz hapsikám! A barátnőm kicsit sokat piált, de mindjárt hazaviszem!
– Esetleg hívjak egy taxit? – vetette fel jó ötlet gyanánt a srác.
– Mi tagadás az most kurva jó ötlet lenne! – egyezett bele a karakán kamaszlány.
A mixer srác azonnal hívott egy sárga taxit. Még szerencse, hogy pályafutása során rengeteg emberrel kötött kisebb-nagyobb ismeretséget, így pontosan tudhatta, hogy kik azok, akikre az életét és mások életét is nyugodt szívvel rá merné bizni, mert nem verik át az embert. A taxi tíz percen belül már a szórakozóhely melletti kis utcácskában várakozott utasaira. A mixer srác segített Alinának karon fogni az elázott másik kamasz lányt, és meghagyta taxis haverjának, hogy bánjon úriemberként a hölgyekkel.
– Nagyon köszi a segítséget hapsikám! – köszönte meg Alina, amint igyekeztek Szandrát óvatosan a kényelmesebb hátsó ülés biztonságába helyezni.
– Örülök, ha segíthettem! Egyébként Máté vagyok! – mutatkozott be a mixer kezét nyújtva.
– Alina! Én is örülök! – szorította meg a másik kezét, majd a taxi máris elviharzott Szandra szüleinek lakáscímére.
Amikor a taxi megállt Szandráék lakása előtt Alinának nem ártott valami fedősztrorit rögtönöznie – persze csak –, ha el akarta kerülni a totális beégést, hogy barátnőjét sikerült leitatnia.
Hármat csöngetett. A szülők közül még így hajnali három óra magasságában is ébren voltak, különösen az apuka aki mindennél jobban féltette lányát. Az anyuka nyitott ajtót, és valósággal alig kapott levegőt a döbbenettől. Még soha az életben nem látta lányát ittas állapotban, most pedig úgy nézett ki Alina karjai közt, akár egy kifacsart mosogatórongy.
– Hát mi? Hol jártatok?! – kérdezte karba tett kézzel.
– Ne tessék haragudni ránk Ilcsi néni, de bulizni voltunk egy menő szórakozóhelyen, és Szandra megkóstolta egynéhány alkoholos koktélt, aztán… szóval… tetszik tudni… kissé elázott és a fejébe szállt… – próbált tapintatosan fogalmazni, de más egyéb szerencsére nem történt, és legalább nem sérült meg senki.
– Á, értem! Nos nagyon köszönöm a segítségedet Alina! A többit majd elintézem! Most hazamehetsz! Üdvözlöm a kedves szüleidet is! – az Anyuka igyekezett gyöngéden, óvatosan átkarolni félig kómás, másnaposnak kinéző kamasz lányát, és óvatosan bevinni a lakásukba. Alina pedig ki tudja hova ment a furcsa este után.
A gondoskodó anyuka azonnal levetkőztette és pizsamáma bújtatta lányát, majd azonnal ágyba dúgta és betakargatta. Az alkohol utóhatását is jobb ha kialussza kamatostul az ember, és majd holnap kiadósan elbeszélgetnek. Egyelőre még nem döntötte el, hogy kamasznak való beszélgetés lesz-e vagy érett felnőtt nőnek való mondandó. Úgy vélte maradjon csak meg a kettő közötti kényes átmenetnél.