KÖRKÉP ADOTT HELYZETRŐL

Többre – meglehet -,
már nem maradhatott méltó, nemes Időm.
Most csakis az együgyű,
önostorozó várakozás,
a kétségbeeséssel vegyes
boldogtalanság izgat,
mérgez egyre, s a vaksi,
balszerencsés hunyorgás
alamuszi sunyítók felé.
Az utolsó roham előtti ádáz,
egykedvű szélcsend.
Álnok ösztönök ármányos munkálkodása
a Jövőbe vetett bizalom omladozó oltárán,
amibe tán jobb lehetett
volna még belekapaszkodni…

Az álmok csalóka légvárai
is hamarosan ledőlnek.
Mostan a nyugtalanító kétségbeesésből építgetnek
,,egyesek” maguknak mohó,
sikerhajhász álomkarriereket,
luxus életmódokat,
melyekhez az egyszerű
átlag közömbös egykedvűséggel asszisztál.
E látvány-forgatag egyszerre oszlik
s örvénylik maga alá temetve-gyűrve mindent.
Az üresség baljós hiánya
lüktet Nirvána-szívekben,
míg a tehetetlenség szaporodva nyüzsgő,
rágcsáló férgei felzabálják eltompított,
agymosott értelmeket.

Bűzlő genny-váladékot
ont magából a régi seb.
A felszínes látszat, akárcsak díszes,
méregdrága ruhák, ál-maszkokon át
sminkek s gesztusok
szakadozva foszlanak,
akár a mihaszna rostok.
Mindenki átérezheti a tudatos
szégyen parázna torzsalkodását;
röstelkedés, tutyimutyiskodó
hezitálás kínzó csípései közt
– akár a nyomorultság tartós
göncei belülről húzzák,
feszítik, kínozzák a Golgotai lelkeket,

Ostorpattintásra vakon ugrándozó kisegerek
lettek az emberekből.
Mindenki csupán csak önző megélhetést,
biztonságát féltheti immár
– önigazolást kunyerál-keres
a cinkosok alamuszi tábora,
éppen úgy, akár a némák.

Kényszerpályákon rendre
magukra maradottan kisiklik:
álmok, vágyak, karrierek
lassuló teher-vonata.
Igénytelenségek,
talmi perc-hírnevek pöcegödreibe
hamar belepottyanhatunk!

A VÁRATLAN GYÁM

Tipikusan ügyvédnő külsejű, magas, szupermodell-alkatú nő sietett át az egyik épületbe.
Mint kiderült legrégebbi gyerekkori barátja végrendeletében nagyon sok mindent ráhagyott, és egy titkosított záradék formájában - mint később kiderült -, egy alig öt éves kislány nevelését, és gondozását is rábízta.
Mondani sem szükséges, hogy ez a meghökkentő, és váratlan fejlememény valósággal azonnal a feje tetejére állította a modern, állandóan csupán csak a munkájának élő, nagyvilági nő egész éltvitelét.
,,Elvégre micsoda dolog már, hogy éppen ő vigyázzon, és gondoskodjon egy kislányról, amikor még egyszobanövényről sem tudna megfelelően gondoskodni, hiszen annyira extrém, mondhatni pörgős életet él, és amit - legalább is egyelőre -, semmi szín alatt nem volthajlandó feladni." - töprengett, amint belépett a szűkös, egérlyukszerű irodába, ahol már egy SZTK-keretes borzasztóan merev, ideg, idősebb ügyvéd várt rá, és egy amolyan állam által hivatalosan kijelölt gyermekgondozó, aki most egy alig öt éves kislányt terelgetett, vezetgetett, akinek a kis pufók kezei között egy smaragdzöldszínű krokodil plüssállatot szorongatott.
– Sok szeretettel üdvözlöm kedves hölgyem! – köszöntötte először a gyermekgondozó, és csupán csak azt követően nyújtotta kézfogásra kezét a jócskán marcona, és kissé ellenszenves, idősebb ügyvéd.
– Ez a kis angyalka itt Bogika, és kissé… félénk, és szégyellős, de egy valódi kis tündér. Igaz-e aranyom?! – szólongatta a kislányt, igaz nem sok sikerrel, hiszen a kislány rémült, és ijedt tekintetet vágott, és úgy festett mint aki ott helyben sírógörcsöt kap.
– Semmi baj kincsim! Nyugodj meg! Itt biztonságban vagy! Senki nem fog bántani! – igyekezett megvigasztalni a gyanakvó, és jócskán bizalmatlan gyereket a gondozónő, aki most a fiatal ügyvédnőhöz fordult:
– Bizonyára tisztában van vele kedves hölgyem, hogy most egy kisgyermek sorsáról szükséges döntenünk, akinek mghalt az édesapja, míg az édesanyja sajnos képtelen gondoskodni saját gyermekéről, ezért az apa végrendeletében Önt nevezte meg gyámnak, persze csak, amennyiben nincsen ellenvetése.
,,Micsoda képtelen, és faramuci egy ötlet! Méghogy ő gyám! Szánalmas és nevetséges feltételezés!” – vonta le másodpercek alatt saját mélyreható következtéseit az ügyvédnő.
,,Sem ideje, sem energiája foglalkozni, és nevelni egy kisgyereket, amikor fényes jövőről, és karrierről álmodott, és egy luxussal kecsegtető álomélet után sóvárgott, amit – egyelőre -, még meg kellene valahogy valósítania. No azt nem! Szó sem lehet pesztraságról!” – határozta el magát, de elég volt csupán egy-két tétován elejtett árva pilantást vetnie a nagyon szomorú, és nagyon félénk, gyönyörű kislányra, hogy kőkeményre edzett szíve valósággal azonnal megenyhüljön. Elvégre volt gyerekkori barátja ezek szerint mégiscsak láthatott benne valami különleges, nemes tulajdonságot, hogy ekkora horderejű feladattal éppen őt bízta meg, és mondjuk nem mást.
Tehát azért mégiscsak lehet benne valami, nem igaz?! – szőtte továbbra is a maga összefüggéseit terémszetesen magában.
– Tehát a Kovács hagyatéki tárgyalást ezennel megnyitom! – hangzott a merev, ellenszenves ügyvéd mondata.
– Jelen vannak még a szobában a gyermekgondozó, és a végrendeletben foglalt személy, mint örökös. Nos tehát… – Az ügyvéd itt barokkosan dagályos jogi szakkifejezések, és egyéb papírszagú paragrafusok hivatalos taglalásába kezdett, amitől az embernek persze máris olyan érzése volt, mintha egy álló örökkévalóságig tartana, mire a hagyaték és végrendelet ismertetésének a legvégére ér:
– …Végezetül Én Kováts Árpád kislányom Kováts Boglárka gondozását a fent említett Somogyi Szilviára bízom abban a biztos tudatban, hogy a kisgyermek minden létszükségleti, szociális és gondvislői feladatát példásan elfogja tudni látni… Dátum, aláírás” – kántálta mintha csak egy ritmusos verset skandálna fenhangon az ügyvéd. – Tisztelt hölgyem, megkérem, hogy nagyon alaposan, és részletesen olvassa át a hivatalos dokumentumot, és amennyiben nincsen hozzáfűznivalója kérem írja alá a dokumentum alján a pontozott résznél. – saját márkás tollát nyújtotta át az aláírás megtételéhez.
– Bocsánatot kérek… elnézését, itt biztos valami félreértés történt, mert… - hebegett, ami eléggé szokatlan volt egy alapból határozott, és temperamentumos nőhöz képest, akit sosem lehetett megfélemlíteni, sem pedig zavarba hozni. Hisz amennyiben aláírja máris csapdában találhatja saját magát, elvégre egy kislány további élete és sorsa lesz a tét, arról aztán már nem is beszélve, hogy záros határidőn belül ő is azonnal búcsút mondhat az ún. bulizásos, ,,hajnalig a szorakózóhelyen vagyok” korszaknak.
,,Na nem! Arról aztán szó sem lehet! Ezt egész biztosan nem fogja megengedni, mégha a feje tetejére is áll ez az egész nyamvadt, alattomos egy világ! De hát akkor most mit csináljon?!” – tette fel magának a logikus kérdést, melyet előbb-utóbb a mogorva ügyvéd is megkérdezett volna tőle.
– Kaphatnék esetleg néhány nap gondolkodási időt…? – bökte ki aztán végül hosszú percek után.
A gyermekgondozó egy ártatlan mosolyféleséggel elintézte azt egészet, mondván; egészen biztosan csak viccel, vagy kisebb fekete humorral igyekszik oldani az időközben jócskán felgyülemlett feszültséget.
A marcona ügyvéd ábrázata alapján viszont már korántsem volt ennyire megbocsátó. Ismételten tetőtől-talpig végigmérte őt, mintha méregetné, vagy mérlegre tenné jó, és rossz tulajdonságait egyaránt, majd ellentmondást nem tűrően közölte észrevételeit:
– Drága kedves hölgyem! Ön most egy hagyatéki tárgyaláson van! Szíveskedjék a helyzet komolyságának megfelelően viselkedni, és határozottan betartani a játékszabályokat! – hangja – nem is tagadhatta volna -, jócskán fenyegetően, és jéghidegen csengett.
,,Hát ennek aztán már a fele sem tréfa! Nem igaz?!” – gondolhatta, végül kissé beletörödötten, hogy nem sikerült a terve a felkínált tollért nyúlt, és aláfirkantotta a hivatalos dokumentum alján a nevét.
Itt már annyira egyértelmű, és sziklaszilárd pontosságú volt minden, hogy fölösleges és gyerekes is lett volna a további határozott tiltakozás, avagy passzív ellenállás.
A gyerekgondozó most leült a kislány melletti székre közvetlenül, és érthetően, lassan, hogy egy kisgyerek is megértse beszélni kezdett:
– Bogika! Most sajnos el kell búcsúznunk egymástól! Tudod sajnos vannak szabályok, és törvények, és ezzel a kedves nénivel fogsz egyelőre élni, amíg be nem töltöd a tizennyolcadik évedet! Nem kell izgulnod, aggódnod semmi miatt! Továbbra is sűrűn fogjuk mi méglátni egymást, és az új otthonodban is rendszeres vendég leszek! – itt jelentőségteljesen a csinos, fiatal nővel nézett farkasszemt, mintha hallgatólagosan máris szövetséget akart volna kötni vele.
A kislány annyira árvának, szomorúnak látszott, és annyira szorosan, görcsösen igyekezett aprócska, hurka ujjacskáival magához szorítani a zöldszínű plüss krokodilt, mintha az élete múlna rajta.
– A hagyatéki tárgyalást ezennel befejezettnek nyilvánítom! – jelentette ki fennhangon tényként a marcona ügyvéd, majd mintha máris el kellene mennie máshova sürgősen pakolni kezdte fontos iratait az aktatáskájába, azátn mint aki elvégezte a rászabott feladatot kinyitotta az eddig becsukásra ítélt ajtót, és már ki is lépett az irodából.
– Hú! – vett egy nagyobbacska levegőt a csinos nő. – Úgy tűnik, hogy a kedves ügyvéd úrnak kissé sietős lett egyszerre a dolga, nem de bár?! – tette fel inkább ténymegállapításként, semmint valóságos kérdésként saját észrevételit.
– Tudja neki állandóan munkája van! De sajnos ez már csak így megy! – válaszolt a gyerekgondozó, majd egy nagy sporttáskát adott a fiatal nőnek, amiben a kislány holmijai, és fontos cuccai kaptak helyet.
A fiatal nő kissé tétován, és értetlenül meredt a sporttáskára, majd biztos, ami biztos alapon meg is kérdezte, mintha folyamatosan ellentmondásba keveredett volna elsősorban önmagával:
– Bocsásson meg, de akkor én most mihez kezdjek?! – úgy várta volna sóvárgón a választ, mint a megváltást egy olyan problémára, aminek talán nincs is igazándiból megoldása.
– Nézze kedves hölgyem! A legfontosabb dolog, hogy a kislány érezze a lelki biztonságot, és törődést. Attól tartok, hogy az eddigi életvitelét is nem árt, ha gyökeresen átszervezi, egész egyszerűen mert muszáj lesz! A legfontosabb, hogy ennek a gyerknek nyugodt, kiegyensúlyozott környezetet teremtsen!
– Bocsánat! Ezt mind értem, de mégis… nem tudna esetleg tanácsot adni, hogy hogyan is foghatnék hozzá?! – kérdezte tanácstalanságában.
– Nyugodjon meg először is! Nincs vége a világnak, de ezentúl minden másként lesz! Nos nem tudom, hogy a családtagaival mennyire jó a kapcsolata, de ha én az Ön helyében volnék egész biztosan felhívnám az anyámat és tanácsot kérnék tőle! A lényeg, hogy sohasem szabad magára hagynia a gyereket, mert ő még kicsi, így csak Ön tudja számára biztosítani az élethez, és túléléshez szükséges alapvető feltételeket! Ha bármi problémája lenne engem mindig megtalál ebben az épületben! – most lehajolt a kislányhoz, és szorosan magához ölelte.
Úgy tűnt a szívszorító pillanathoz még az is hozzájött, hogy a kislány nem akarta elengedni a gyermekgondozót.
– Semmi baj kicsim… nyugodj meg… sajnos most már muszáj menned… - óvatosan lefejtette magáról a kis pufók ujjacskákat, és odavezette óvatosan a csinos nőhöz.
– Viselje nagyon jól gondját! – búcsúzott tőlük, majd hogy ne kelljen még fájdalmasabbá tennie az elválást átment gyorsan a másik szobába, ahol nem láthatták, hogy egy jelentős könnycseppet sikeredett kitörölnie szeméből.
– Szia Bogi! Engem Szilvinek hívnak, és úgy fest, hogy most jó hosszú ideig egymásra fogunk vigyázni… - kezdte a beszédét csinos nő, de csak annyit ért el, hogy a kislány megakart tőle szökni, de sehova sem tudott menekülni, hiszen alapból egy zárt helyiségben voltak, aminek csupán egytlen ajtaját a csinos nő állta el.
A kislány érezte, hogy csapdába került, és sírásra görbült a szája bizonytalan félelmében.
– Na… nézd csak… nem kell sírnod… azért nem vagyok olyan szigorú, és temperamentumos, mint a valódi életben… - most aztán zsigerileg érezte, hogy pácba került, hiszen sosem tudott a gyerekekkel bánni.
Most viszont kénytelen lesz valahogy elnyerni a bizalmát. Ez a legelső lépés.
– Tudod, amikor annyi idős lehettem, mint most te elveszítettem a nagypapámat, aki apám helyet apám volt, és egész álló nap csak a szobámban ücsörögtem, mert képtelen lettem volna megbízni a legtöbb felnőttben… aztán kicsit később megéheztem, hiszen a gyerekek elég hamar megéheznek, és anyukám készített nekem egy nagy tál mákos gubát, amit rajongásig imádok, és utána kicsit könnyebben ment… - igyekezett elnyerni a bizalmat.
A kislány elgondolkodott a történeten, majd vett egy mély lélegzetet, és beletörödött szomorúsággal hagyta, hogy Szilvi lépésekben haladva kisétáljon kézenfogva vele az épületből.
Mivel Szilvi márkáns autójában gyerekülés nem volt, ezért úgy döntött, hogy az anyósülésre fogja berakni a kislányt, és biztonsági övvel jócskán beszíjazza.
Így is legalább negyvenöt percig tarott a hazafelé vezető út a dumóban és a cúcsforgalomban, de Szilvi úgy volt vele, hogyígy legalább megpróbál kicsit összebarátkozni a kislánnyal.
Amikor aztán később végre hazaértek Szilvi legelső dolga az volt, hogy felhívja édesanyját, aki fantasztikusan belevaló anyuka volt, és szinte bármilyen helyzetben lehetett rá számítani.
– Szia anyu… ne haragudj, hogy kereslek, de áttudnál ugrani a lakásomra?! – tette fel talán a legfontosabb kérdést.
– Csak nem történt valami baj kislányom?! – kérdezte aggodó hangon az asszony.
– Probléma nincs, de szükségem lenne a segítségedre és a tanácsodra!
– Körülbelül húsz perc múlva már ott is vagyok! – adta meg a választ, és tényleg igazat szólt, mert bő húsz percen belül már ott is volt Szilvi lakásának bejárati ajtaja előtt.
– De hát mi történt kicsim?! – tette fel szokásos kérdéseit az anyuka.
– Dióhéjban annyi, hogy biztos emlékszel a régi gimis osztálytársamra! Szóval neki van egy imádnivaló kislánya, és engem nevezett meg a végrendeletében gyámnak, és hasonlók… - válaszolta ténylegesen csak a lényegre koncentrálva, és ami főbb igyekezve megőrizni saját higgadtságát, és józan gondolatait.
– Ez aztán a váratlan fejlemény kislányom! – konstatálta az anyuka jócskán meglepődve, amint belépett lánya tágas, othonos lakásába, és megszabadult ruhadarabjaitól.
Amint bekukkantott a nappali szobába szinte azonnal meglátta az imádnivaló kislányt, aki plüss krokodiljával játszott, és úgy tűnt beszél a játékhoz, hogy ne érezze magát olyannyira egyedül.
– Hát édes kislányom! Most aztán magadra vess! Egyáltalán hogyan jutott eszedbe, hogy gyámja leszel egy kislánynak, mikor sosem voltál az a szülő típus?! – anyja cinikus kérdésfeltevése enyhény szólva is teljes mértékben kiábrádította Szilvit.
– Köszi a biztatást anyu! Igazán annyira jólesik, ez pár gondoskodó, megértő szó. – nyugtázta szintén gyilkos iróniával anyja megjegyzéseit. – Nagyon örülnék neki, ha részletesen elmagyaráznád, hogy mit kell egy gyerekkel csinálni?! – érezte, hogy valószínűleg ennél ostobább, és gyerekesebb kérdés talán nincs is.
– Hogy-hogy mit kell vele csinálni?! Szeretni, tőrődni, és nevelni kell! Nem egy nagy ördöngősség, és bele is lehet tanulni, márha veszik rá a fáradságot! – Anyja itt önkéntelenül Szilvi bulizós múltjára utalt, persze burkoltan.
– …És szabad megkérdezne, hogy mégis miként fogjak hozzá?
– Mi sem egyszerűbb ennél! – az anyuka máris odament a szomorkás kislányhoz és bemutatkozott neki, és megpróbálta elnyerni a bizalmát. Alig tíz percen belül az anyuka visszatért felnőtt lányához, és beszámolt a fejleményekről:
– Bogika imádja a paradicsomlevest igazi betűtésztával, és a grizes tésztát, meg a fahéjas porcukros turógombócot. Tehát leszögezhetjük, hogy az étvágyával nincs probléma.
– Akkor velem miért annyira elutasító, és merev?!
– Hát azt már neked kell kiderítened kislányom. – Anyja mindig ,,kislányként” utalt felnőtt lányára, és ezt Szilvi egy idő után alig bírta megemészteni.
– Most mégis hova mész anyu??? – fakadt ki, amikor úgy tűnt az asszony máris a fogashoz lép, és öltözködésbe kezdett.
– Nyugalom! Nem megyek messzire, de gondolom nincs a hűtődben egy kis paradicsomleves betűtésztával, ugye?! Elugrom a boltba bevásárolni, és a költségeken majd osztozunk.
– …És szerinted én addig mit csináljak?! – tette kicsit idegesebben csípőre a kezét.
– Ilyen ostobaságot kérdezni édes lányom! Szépen fogod magad és beszélgetsz vele, hogy ne érezze magát egyedül! Nem egy nagy ördöngösség! Mindjárt visszajövök! – azzal az anyuka vette a kabátját és a cuccait, és gyorsan elment, hogy a szükséges dolgokat, és élelmiszereket – melyeket vélhetően egy gyerek is szívesen elfogyaszt -, megvegye.
Szilvi eközben letelepdett a kanapéra magaköré gyűjtve saját kis plüssmackó gyűjteményét és legokészletét, és megpróbált őszintén összebarátkozni a tünemény kislánnyal, miközben máris játszani kezdett a játékokkal, és igyekezett gyerekfejjel gondolkodni, és érezni.

EGY L.A.-i ROMÁNC TITKAI

Valósággal alig akarta elhinni, hogy ő mint egy totálisan lesajnált biztonsági őr, aki jóformán egész álló nap csupán egy sorompó melletti kis házikóban posztol egész nap, és a napja legnagyobb részében megállítja a márkáns autócsodákat, és hosszú fekete óriáskígyókra hasonlító limuzinokat abban a kivételes, és persze nem elhanyagolható szerencsében lesz majd része, hogy maga személyesen a befolyásos filmmogul fog vele pár szót váltani.
- Üdvözlöm Mr. Jenkins! - köszönt szófogadóan, amikor a nagyon hosszú, sötétített üvgű limuzin behajtott a piros-fehér sávos sorompó elé, nem kis meglepetést okozva ezzel a jócskán meglepődött biztonsági őrnek.
- Jó napot! - a sötétített üveg automatikus leereszkedett az ablakonon, és kiszólt belőle egy pöttöm, folyamatosan márkás szivart pöféklő emberke. - Mondja csak... mi is a nevem kedves barátom?! - kérdezte gyanakvó ,méregető szemekkel. Úgy fstett mintha aznapra direkt valakin szerette volna mgköszörülni a fogait, vagy legalább is jócskán példát statuálni.
- Ö... Bill vagyok Mr. Jenkins... - hebegte az őr, és gondolatban már felkészült a legrosszabb forgatókönyvre; miszerint záros határidőn belül azonnalki fogják rúgni állásából.
- Hát kedves barátom Bill, ha ebédszünete van lesz szíves majd benézni egy-két percre az irodába! - közölte sejteljesen, kimérten.
- Hogyne, természetesen Mr. Jenkins... - hebegte. ,,Na most aztán végleg jócskán elkapálhatta magát" - gondolhatta. Hiába a filmiparban, és a bizonytalan showbiusnessben már csak így mennek a dolgok. Egyik nap még a cúcson érezheted magad, míg a másik percben már te vagy az ellneség, akit minden eszközzel el kell taposni, és tartósan a földbe kell döngölni.
,,Mégis mi a fenét szeretne tőle a nagyfőnök szmélyesen?!" - tette felmagának a kérdés a nap hátalévő részére és mgpróbált elfogadható történeteket, amolyan sablonszintú fedősztorikat kitalálni magának arra az esetre, ha mégis nagyon balul sülnének el szóban forgó dolgai.
Egy piros mustráng kabrio állt meg most a sorompónál. A vezetőülésben egy álomszépséges, szőkehajú szupermodellalkatú nő ült, és nagylencséjű szemüvegén át máris úgy tűnhetett, hogy flörtölő pillantásokkal kíséri a kissé ügyetlenkedő biztonsági őr rutinszerű ügyetlenkedéseit, legalább is, amíg azt a fránya sopompót fel nem húzza.
- Üdvözlöm Bill! Hogy van ezen a szép napon? - köszönt oda neki, és élvezte, hogy hatalma van a férfiak felett.
- Jó reggelt Miss Alyssa... ö... remekül... nagyon napos idő van... - jegyezte meg, mintha csak az aktuális időjárás jelentést mondaná fel.
- Ha van kedve néhány barátommal beülünk valahová a forgatások után kicsit kiereszteni a gőzt, és lazítani. Ha van kedve nyugodtan csatlakozhat! - válaszolta kedves magabiztos közvetlenséggel a bombázó nő. Nem lehett tudni, hogy lehet-e hitelt adni a szavának, mindenesetre a biztonsági őr annyira mélyen elpirult, hogy a nő kunogva nevetett míg a sorompó felemelkedett, és elfogadták belépőkáryáját a filmstudióba.
- Köszönöm Miss Alyssa... legyen szép napja... - adta vissza a belépőkártyát kicsit reszketve az őr.
- Magának is kedves Bill! - azzal gázt adott és a gyönyörű sportkocsi már bent is termett a studió udvarán.
,,Hát igen! Az életet egyszerre kellene élni, és ugyanakkor élvezni..." - töprengett tovább. Nem sokkal ebédszünet előtt történt egy kisebbfajta icidens. Az egyik filmcsillag aktuális jócskán sokat ivott pasija téntorgott be a kis bódé elé, és megpróbálta átugrani sikertelenül az autómatikus sorompót.
– Hát maga meg mi az istent művel itt jóember?! – kérdezte kíváncsian a biztonsági őr.
– Mégis mit gondolsz kis csóka?! Hukkk… Szuperhős volnék vagy mifene… - A pasi annyira szánalmasnak, közhelyesnek hatott, mint akit tényleg egy pöcegödör mélyéről húztak elő.
– De hát ember, nem látja, hogy ez itt egy filmstúdió?! – tért máris a lényegre az őr.
– Dehogy is nem… a csajomért jöttem, hukkk… - akkorát böfögött, hogy attól kellett tartani, hogy kapásból bárkit azonnal lehány, aki csak kapcsolatba kerül vele.
– Hát annyit mondok kedves uram, hogyha így meglátja magát a barátnője egész biztosan nemlesz túlzottan elragadtatva a fizimiskájától.
– Most akkor beengedsz te kisstílű seggfej, vagy hívjak ide egy belevaló, tökös legényt?! – cinikus, pöffszkedő hangja mintha jócskán fejbevágta volna a biztonsági őr önbecsülését, holott sosem volt az a tipikusan beképzelt pacák. Nem úgy, mint a jelek szerint egyesek. Azért biztos, ami biztos alapon tett még egy utlsó, csenevész kisérletet:
– …És mondja csak kedves uram, hogy is hívják a maga barátnőjét, ha szabad kérdenem?!
– Alyssának, ha tudni akarod te kókány köcsög!
– Ó, nocsak! – Le sem tagadhatta volna, hogy ez a váratlan információ bizony jócskán meglepte. ,,Vajon egy olyan egzotikusan kifinomult, és rendkívül intelligens Grace Kelly sílusú nő mi a fenét akarhat egy olyan szánalmas senkiházi alaktól, mint ez itt?!” – töprengett,majd visszament a kis fülkébe, és telefonon felhívta a filmstúdió megfelelő részlgét, hogy adják át a művésznőnek az üzenetet, miszerint: az aktuális holtrészeg pasija van itt, és megpróbál újabb és újabb sikertelen kísérletet tenni arra nézve, hogy átmásszon egy automatizált sorompón.
Nem sokkal később maga a gyönyörű nő rohant ki az egyik stúdió ajtaján, és jócskán leszidta aktuális totál be nem számítható lovagját.
– Brad, mi a fenét keresel itt?! És hogy nézel ki?! Csak nem megint részeg vagy?! – csattant a hangja, akár egy jól irányzott ostorcsapás.
– De hát édes kis tündérem… mi volt az a pár pohárka tequila egy ilyen kurva forró napon… - válaszolta kótyagos fejjel.
– Most azonnal hívok neked egy taxit. Hazamész és lefekszel aludni, amíg józan nem leszel!- parancsolt rá, és már épp készült elővenni mobilját, hogy havon egy ubert.
– Te nem akarsz egy kicsit huncutkodni velem bébi?! Nem bánnád meg! – kacsintott párat feléje.
– Ha esetleg nem vetted volna észre, most kettőnk helyet is dolgoznom kell! – jegyezte meg csípősen, és látszott rajta, hogy legszívesebben majd elsüllyedt volna szégyenében, hogy a biztonsági őr ennek a kellemetlen közjátéknak szem, és fültanúja volt.
Az uber-taxi alig hat perc múltán már meg is érkezett. A színésznő belekarolt elázott lovagjába, beültette a taxiba, és a sofőrnek megmondta a lakcímt, ahova a jómadarat haza kellett fuvaroznia. Mikor a taxi nagy gázzal elhajtott a gyönyörű nő visszafordult a biztonsági őr felé, majd pár lépést tett a fülkéjéhez.
– Kedves Bill bocsásson meg nekem ezért a kis közjátékért. – szabadkozva bocsánatot kért, és éreezni lehetett, hogyborzalmasan mgviselhette az eset, mert leplezni igyekezett sírását. A biztonsági őr azonnal gyöngéden egy tiszta papír zsebkendő után nyújt, és készült átnyújtani ennek a rendkívüli nőnek. A nő nagyon meglepődött fátyolos, óceánkékségben ragyogó szemeivel, és kicsit még sikerült is neki félénken elmosolyodnia:
– Bill Ön egy valódi romantikus úriember! Nagyon köszönöm, hogy nem ítélkezik felettem… - felelte, majd hozzálépett és gyengéden megpuszilta a jócskán meglepett őr pirospozsgás, pufók arcát. – Az ajálatom továbbra is áll, és nagyon sokat jelentene, ha esetleg ma este eljönne velem, és néhány barátommal szórakozni egy kicsit…
– Igen Miss Alyssa, az tényleg nagyon jó lenne!
– Akkor ezt megbeszéltük! És kérem ne foglalkozzon vele, hogy másik mit gondolnak! Szerintem Ön egy nagyon különleges főnyeremény! – azzal akár egy szökellő, rugalmasléptű őzike máris visszatipegett a filmstúdióba, hogy tovább folytathassa megkezdett munkáját.
Bill csupán csak most vette észre, hogy őt ebédszünetben várja az egyik fejes filmmugul. ,,Na a jó kis KFC-s rántott csirkemeleknek, és a sültkrumpliknak máris lőttek!” – gondolhatta. Aprócska méretű golfautóba pattant és meg sem állt a nagyfőnök irodájáig. Amikor belépett a légkondicionált helységbe hirtelen azonnal megcsapta a kellemesen hűsítő levegő. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy a légkondicionálóktól bármikor megfázhat, és beteg is lehet az ember.
– Kéz csókolom drága! A nagyfőnökhöz jöttem! – válaszolta a dögös bögyös titkárnőnek, aki amolyan tipikusan üresfejű libának látszott, akit csupán azért tettek be ebbe az állásba, mert észbontóan nézett ki.
– Mindjárt szólok neki! – válaszolta csicsergő hangon, majd megnyomott egy gombot a kis négyzetalakú dobozon, mely közvetlen összeköttetést biztosított a nagyfőnök irodájával:
– Mr. Jenkins! Egy úr keresi! – közölte.
A vonal másik végén máris visszaszólt a gépesített hang: – Jöjjön be azonnal!
– Bemehet!
– Nagyon köszönöm drága! Legyen szép napja! – közölte a titkárnővel, majd óvatosan belépett a fél focipályányi irodába, ahol egy hatalmas asztal mögött élet és halál urával találozhatott személyesen.
– Látni kívánt Mr. Jenkins? – tette fel bátortalanul a kérdést.
– Jöjjön csak közelebb Bill! – invitálta közelebb magához, mire az őr kissé bátortalanul, de öles léptekkel máris ott termett a nagyméretű asztal előtt.
– Lássuk csak! Mióta is dolgozik maga itt?! – tette fel az első jelentős kérdést, mint aki azonnal támadásba lendült, és nem szereti a felesleges szószártyárodást.
– Tizenkilenc éve, és hat hónapja Mr. Jenkins! – vágta rá kapásból a választ, mintha egy számológép volna.
– Na ne mondja! Ki hitte volna igaz, hogy repül az idő… - gondolkodott anagyhatalmú filmmogul hangosan. – Mikor is kapott maga fizetésemelést kedves Bill?!
– Hát… szóval… mostanság nem igen… - vallotta be mgint csak szégyenkezve, hiszen az elmúlt öt-tíz évben valami miatt mindig elmaradt az év végi prémium, és persze egyéb irányú juttatások is.
– Á, ezt szomorúan hallom! Nos nyugodjon meg! A fizetését a következő hónaptól harminc-negyven százalékkal megemeljük. – közölte kimérten.
– Ó, Mr. Jenkins én… igazán nem is tudom, hogy mit mondjak…? – hebegett, habogott, hiszen gondolatban arra számított, hogy a filmmogul azonnali hatállyal ki fogja rúgni nyugis állásából, de úgy tűnt a jelek szerint most egészen másról lehet szó.
– Jó, jó! Csak semmi ceremónia! Magának kedves Bill az lesz a feladata, hogy megfigyeljen bizonyos embereket, és természetesen alkalomadtán jelentést tegyen nekem személyesen ebben az irodában, persze csak, ha ez magának megfelel?! – nézett vele komolyan farkasszemet, mert időközben a biztonsági őrt valósággal teljesen kiverte a veríték.
– Ö… Mr. Jenkins és mi lesz ha balul sülne el a dolog…? – kockáztatott meg egy ártatlannak tetsző kérdést.
– Nos magának mint említettem a megfigyelés, és információgyűjtés lesz az egyedüli feladata, majd jelent közvetlenül nekem! Ha ezt megtudja tenni én akkor elintézem a többit! – azzal felállt kényelmes, méregdrága bőrfoteljából, és kezt nyújtott, amit az őr vonakodva bár, de megrázott.
– Látja mennyire egyszerűen eltudunk mi beszélgetni egymással! Nos köszönöm, hogy benézett hozzám, és további jó munkát kívánok! Most elmehet! – készségesen még az ajtón kívül is kikisérte, akárcsak egy befolyásos üzlti partnert látott volna vendégül.
Később a műszak végén Billt erős kétségek kezdték gyötörni. Hiszen ha spicliskedni és kémkedni fog persze jó fizetéséért a mogulnak, akkor ez kicsit olyan, mintha visszaélne mások bizalmával is. S miközben ezen agyalt magában a tűzpiros sportkocsiban ülő Grace Kelly stílusú színésznő máris lefékezett a sorompó előtt és kedvesen mosolygósan megkérdezte:
– Kérem drága Bill! Mondjon igent a ma esti meghívásra!
– Nagyon szívesen elmegyek Önökkel Mis Alyssa! – kulcsra zárta a az őrfülkét, és miután minden szükséges holmiját bepakolta a hátizsákjába óvatosan beszállt a sugárzó, egzotikus nő mellé az anyósülésre, míg a hátizsákját óvatosan a hátsó ülésre tette.
Miközben áthajtottak Los Angeles belvárosának szívében a gyönyörű színésznő folyamatosan saját életéről mesélt a férfinak. Meglehet olyan bizalmas történeteket is elmondott, amit nem szokás kiteregetni senki előtt,mégis amikor alig negyven perc múltán megérkeztek a puccos étterembe, ahová csak nagymenők, és pénzeszsákok jártak mintha a gyönyörű nő szívéről egyszer és mindenkorra leestek volna a súlyos kövek, melyeket eddig hurcolászni kényszerült.
Mivel még este nyolc sem volt, és gyereknek számított az idő a színésznő gyorsan rendelt egy gusztosos, és finom ételt magának, és az őrnek is, és miközben vártak az ételeikre a színésznő valósággal máris kiöntötte lelkét a barátságos férfinak:
– Drága Bill! Tudja sokszor úgy érzem magam, mint egy naiv, gyerekes kislány, akik a felnőttek játékországába tévedt, és nem tudtam kiismerni a megfelelő játékszabályokat. Biztosan nem fogja elhinni, de utálom a felszínességét, és a hazugságot, mely mindig is meghatározta a filmipart ésa showbiusnesst. – annyira törekénynek, sebezhetőnek, őszintének tűnt ebben a jelentős pillanatban, hogy Bill valóságosan is úgy képzelte beletudna azonnal szeretni, és boldogan élnének.
– Igen, inden bizonnyal… - felelte.
– Tudja egy kisvárosban nőttem fel középnyugaton, és ott az emberek mivel ismerték egymást, ezért ismeretlen fogalom volt a hazugság. Kislányként hamar rájöttem, hogy a legnagyobb kincs, ha az ember számíthat az őszinte, egyszerű emberek igazságaira! Önnek mi a véleménye?!
– Igen, teljes mértékben egyetértek Miss Alyssa! A nagyvárosi embrek többsége semmitmondó ígéreteket tesz a másiknak, és mikor kiderül a dolog a felelősséget lgszívesebben szeretik eltussolni, vagy kikerülni.
– A számból vtte ki a szót kedves Bill! – érződött, hogy egy ilyen gyönyörű nőnek mennyire jólesik az őszinte, igaz beszéd, amiből mostanság egyre kevesebb része juthatott.
Nem sokkal később befutottak a színésznő lgjobb barátai, és ismerősei, akik jócskán meglepődtek azon, hogy barátjukat egy egyszerű, kissé átlagos férfi társaságában látják, és szemmel láthatóan nagyon is élvezték egymás társaságát.
Azt beszélték egyes bennfentesek, hogy később a gyönyörű színésznő kirúgta folyamatosan részegeskedő pasiját, és a biztonsági őrhöz költözött, aki el sem akarta hinni, hogy ekkora mázlija lett a való életben.

CÉLZOTT JÓS-ÜZLET

Odakint a hajnali pirkadó ködben,
beteg hernyóként
sárgaszín villamosok vánszorognak;
újból megindul immár a hajnali józan robot,
amíg a vaksötét kirakatüvegek
bezárt arcán fel-feldereng
egy-egy fény-szülte, szikár mosoly.
Önmagában még csupán csak
most kezd fuldoklani
szénmonoxid-mérgében e zsongó,
haszontalan város.

Egy-egy pocsolya,
vagy zsúfoltnak tűnt
kék-vörös alkonyok lázgörbéiben
megmért tócsafoltok.
– Rózsa-illatú reggelek bontogatják nehéz,
terhes, viselős szirmaikat
– szétzihált, ikrásodott fény
háborogva, kacéran
ömlik fel golyóütöttetört-falakra.

Nagy odakozmált rétegekben
épp most hámlik a Nap;
mintha csak önmagában
akarna kéttéhasadni a táj.
Őrült zuhanórepülésbe tetszett
egy-egy vijjogó sirály majd lebukott
öngyilkos-teszhalott sietve
a hömpölygő hangok közé…

A feloldozott szél harangütése
fel-felzaklatott ha légtölcséreket kürtölt a vihar.
Hangyaként dolgozott,
tűrt vagy épp verejtékezett az ember
– ám inkább megrémült Laókonnak látszott,
ki tétlenül kiordítaná magát az életből is,
márha megtehetné.
Mi a bűnöm mondd?!

Hideg lucskokban hánykolódnak
borvirágos hajléktalanok,
inkubátorok cella-magányában
gügyögő kisdedek;
fölpattannak a komiszkodó virradatra.
Medúza s Gorgó-szemek,
tétovázó lépésekkel üzen
megannyi vándor-utas.
A munkahelyeken csüggedt,
tékozló Júdás-tenyerekben
kihűlt kézfogás fogadja gyanútlan áldozatait.

Önmaguknak is szándékkal
hazudozó sunyító arcmásuk
bilincs-szigonyát addig-addig
mondogatják őszinteségre reagáló lelkeiknek,
míg szárny-szegetten
a bizonytalan Jövőbe belehullnak…

A GYERMEKEMÉRT BÁRMIT

Az igazság sajnos az volt, hogy mint fiatal anyuka, gondoskodó feleség, és ugyanakkor határozott, néhol jogosan is temperamentus, harmincas nő belefáradt a szülői értekezletek sehova sem vezető, szerteágazó útvesztőibe, melyeknek - a legtöbb szülővel egyetértésben -, sok értelme nem volt.
Igyekezett jócskán megszaporázni lépteit, mert kedvenc bőrcsizmáját vette fel feburár első hete lévén, és az időjárás előrejelzés egyébként is hószállingózást jósolt. Kisfia otthon maradt, mert gyenge immunrendszere lévén már megint elkapta a barátságtalan szamárköhögéssel, és állandó orrfújással, gyulladt torokkal járó influenzát és így semmi szín alatt nem mehetett az iskolába. Igaz férje rengeteg mindenben igyekezett segíteni, és támogatni őt, mégis valahogy a nyolcvanas évekhez képest, amikor megesküdtek a kilencvenes évek valamilyen különös, ddig nagyon is ismeretlen átmenetet képviselt.
Átvágott a zebrán, és még szerencse, hogy az iskola épülete a lakótelep övezetében volt, így nem kellett tartania a rendszerint dühös, agresszív, és kellemetlen autósok türelmetlen dudakoncertjeitől.
Amikor megérkezett azonnal a portásfülkéhez ment, és megmondta, hogy hogy hívják, és hogy a szülői értekezletet keresi, mire az idősebb, nyugdíjaskorú, bajszos férfi azonnal útba is igazította sok szerencsét kívánva neki.
Érezte, hogy jó meleg, és kibélelt csizmája ellenére majd leszakad a lába, hiszen azért egész álló nap mégiscsak kötelezettségét kellett a munkahelyén is teljesítenie, és állandóan loti-futit játszania, mintha valami cseléd, vagy háziszolga lenne, - holott már a hetvenes évek végétől a vállalat alkalmazásában állt, tehát ha úgy vesszük tözsgyökeres, megbízható közalkalmazotti státuszba lett utalva.
A legtöbb szülő a párjával érkezett, amikor belépett a hangyabolyként nyüzsgő tanterembe, ahol a szülői értekezletet tartották. Mindenkinek köszönt udvarias könnyedséggel, majd - mivel soha az életben nem szeretett elvegyülni a többség között, így nem mglepő, ha főként a hátsó padsorokat szemelte ki magának, melyek legalább is úgy néztek ki, mintha előnyösebben közelebb esnének a fűtőtstekhez, melyek persze a kivételesség kedvéért most működtek, nem úgy, amikor a kisfia újra és újra megfázott, és neki muszáj volt harisnyát húzni a lábaira, amitől a legtöbb osztálytársa szinte azonnal gúnyosan csúfolni kezdte.
- Jó estét kedves szülők! - kántálta, mintha csak egy előadáson lenne a huszas éveiben járó, még rendkívül fiatalos, szemüveges osztályfőnöknő. - A mai napon gyorsan áttekintjük a legfontosabb teendőket, és az osztálypénzek kérdését, majd a névsorban ábécé szerint menve minden gyerekkel kapcsolatosan elmondanám a legfontosabb tudnivalókat.
,,Na még egy halálosan unalmas riszaszövegelés! - gondolta magában az anyuka, és muszáj volt bármiáron megőriznie lankadó ébersége aprócska morzsáit, mert igazság szerint, legszívesbben azonnal benyomta volna a szunyókálást, hadd szövgeljen csak egészen nyugodtan érthetetlen frázisokat továbbra is az osztályfőnök.
- Nos kérem! Az osztálypénzből fizetjük az iskolaikirándulásokat, a tanulmányi versenyeket, illetve olyan pénzügyi kiadásokat, melyekre értelemszerűen sajnos nem volna egyébként az iskolának anyagi apanázsa... - darálta továbbra is a bejáratott szöveget. - most nézett fel először papírjaiból, és kutató, kíváncsi gombszemeivel alaposan igyekeztt végigtekinteni az egybesereglett szülők közösségén.
- ... Mindamelett tudom ez nagy kérés, de muszáj volna pénzügyi forrásokat elkülönítenünk a szülői munkaközösség részére is...
A teremben az anyagiak emlegetése, mintha csak olaj lett volna a tűzre; egyszerre minden felnőtt ember hangoskodva beszélni kzdett, és persze a kutya sem értette meg a sokszor átláthatatlan pénzügyi manőverek tulajdonképpeni zsonglőrmutatványait. A legtöbb szülő egyébként sem ezért volt itt, hanem, hogy meghallgassa miket mondd majd imádott gyermekükkel kapcsolatban a szemüveges, gülüszemű osztályfőnök.
- Végezetül néhány szót a gyerekekkel kapcsolatsan. - itt a tanárnő minden érintett szülőhöz odament, és részletesen elkezdte kifejteni, hogy az adott gyereknek miben is kellene fejlődést és egyéb személyiségjegyeket mutatnia, hogy eredményesebben tanulmányi teljesítményt tudjon nyújtani a tanórákon.
Mire a fiatalos anyukához érkzett addigra a legtöbb szülő már úgy gondolta, hogy éppen eleget voltak már ők itt, és távoztak a tanteremből, így a jócskánkiürült tanteremben csupán csak az osztályfőnöknő, és a fiatalosanyuka volt jelen.
- Üdvözlöm kedves Kincsesné! - köszöntötte, mintha csak a legrégebbi ismerősök volnának.
- Jó estét kívánok! - Az anyuka valamiért megérzhette, hogy a kellőképp udvarias bájvigyorgás - félő -, ide talán már korántsem lesz majd elég.
- Róberttel kapcsolatosan néhány sarkallatos észrevételt, ha megengedi! - bizalmasan közelebb jött az anyuka padjához, majd szó nélkül helyet foglalt egy gyerekek számára készült széken.
- Tessék, hallgatom... - próbált figyelmesen koncentrálni, de igazság szerint kezdett nagyon elege lenni ebből a színpadias megközelítésből.
- Nos, igen... Róbert nagyon szorgalmas, udvarias, nagyon rendes gyerek, de az utóbbi időben, mintha valami történt volna vele, mert eltekintve a humán tantárgyakbeli eredményeit a reál tantárgyakból borzalmasan gyengén szerepel, és mindig összepisili magát, ha felelésnél a táblához szólítom... - kezdett mindenre kitekintő mondókájába.
- Igen... hát... sajnos ez előfordul... - muszáj volt egy hatalmasat ásítania, hiszen általánosságban minden hétköznap már hajnali három-négy óra magasságában fent volt.
- Nézze kedves asszonyom! Megértem, ha magánéleti problémáik vannak, de Róbert esete kezd egy speciális esethez hasonlítani. Esetleg talán a kedves férjével megbeszélhetnék, hogy a gyermeküket egy másik, jobban felkészült iskolába írassák be, aminek talán Róbert is örülne?! - kérdése meglepően furcsán, és szokatlanul hatott. De hiszen már annyit beszéltek róla. És különben is a férje egyből lehurrogná, mondván: az ő fiacskája nem bolond, és nem is hülye. Hát akkor mi lehet a probléma gyökere?! Egymás után kezdtek kergetőzni fejében a gondolatok, és jó lett volna sürgősen megoldást találni, mert akárhányszor csak beszélnie kellett az osztályfőnöknővel szinte mindig előjött nála a migrénes alapú fejfájás.
- Asszonyom? Megértette amit próbáltam elmagyarázni Önnek?! - tette fel szokásos tanáros kérdését.
- Igen, természetesen! - vágta rá kapásból. ,,Nem vagyok süket, te ostoba liba!" - tette hozzá máris gondolatban.
- Nos, akkor az a javaslatom, hogy beszélgessenek erről a kedves férjével, és egy Önök által választott időpont kertében még visszatérünk erre a beszélgetésre! Köszöm, ha befáradt! - rázott vele kezt, majd kisétált a teremből magára hagyva a még töprengő, és fáradt anyukát.
Az anyuka ismét jó melegen felöltözködött, és sálat is tekert nyaka és arca elé, mert időközben sűrű pelyhekben máris hullni kezdett a hó.
Még szerencse, hogy a lakótelepről már csupán csak egy nagyobbacska köpés volt a lakóhelye, így legalább a havas utcák köztéri világítása megnyugatta, és persze addig is míg hazafele baktatott a lába alatt csikorgón ropogós hóval, volt ideje minden mondatot legalább háromszor is jócskán megemészteni.
,,Férje nem fog repesni az örömtől, ha ezt majd meghallja, de a legfontosabb dolog, hogy Róbert érdekeit muszáj volna szemelőtt tartani.” – körülbelül huszonöt perc alatt már otthon is volt tárasházi panellakásukban, és mire felért az emeleten lévő lakásukba, úgy érezte mintha két jókora vaskos betontömb lenne vékony, és karcsú lábainak a helyén. Férje már az ajtóban állva várta, és kisfiús, pimasz mosolyával igyekezett lehúzni felesége lábáról a csizmát.
– Szia cicám! Na, mesélj? Ilyen napod volt?! – kicsit gyermeteg, és naiv kérdésnek hatott, ha hozzávesszük azt, hogy az asszonynak, még szülőire is be kellett kötelességből ugronia.
– Jaj, ne is kérdezd! – fújta ki a nagy levegőt, hogy lgalább átmenetileg megkönnyebbülhessen. – Esküszöm az osztályfőnöknő valósággal majdnem az összes szülőt mjd felnyársalta azzal a gyilkos tekinttével, majd szándékosan én következtem legutolsóként. – lehámozta magáról csizmáját, majd harisnyában előbb a bejárati ajtó mellett lévő gyerekszobába ment, hogy megnézze lement-e kisfia láza, és javult-e bármit is egészségi állapota?
– Szia kincsem! Hogy érzed magad?! – fáradt mosollyal tette fel a kérdést, mintha csak önmagához beszélne.
A kisfiú jócskán izzadó, sötétbarnás hajával, és összeizzadt pizsamájával, bekötött torkával ténylegesen úgy festett, mint aki kisebb csatatereket járhatott ment az eltelt órák leforgása alatt. Szomorkásan bólintott párat, hogy imádott anyukája megnyugodhasson, mert most ha beszélnie kellett fájdalmas lettek volna a kimondásra ítélt szavak, még a nyelés is nehezére esett.
– A kanalas orvosságot beadtad neki? – fordult kíváncsian a férjéhez, majd a biztonság kedvéért ellenőrizte az orvosságos üveg tartalmát. Valamivel később a kiskonyhából hozott egy kiskanalat és egy közepesméretű orvosságot cseppentett a kiskanálra, amit óvatosan megitatott a betegeskedő gyerekkel.
– Én is csak nemrég jöttem haza, mert kész tumultus volt a cégnél… - védekezett magát mentegetve az apuka. – De azért már sokkal emberibb formája van, nemigaz?! – állapította meg.
– Az attól függ… mihez képest?! – vettette fel az anyuka, majd újból kiment a kiskonyhába, hogy főtt ételt melegítsen a mikrohullámú sütőben, mert délelőtt óta nagyon megéhezett, és a gyereknek sem fog megártani legalább pár jótékony falat.
Miközben kivette a mikroból a felmelegített tegnapi ételt, és helyetfoglalt a kis étkezőhelységben a konyha szomszédságában kíváncsiskodó, örökké gyanakvó férje valósággal egymás után tette fel neki a kérdéseket:
– Milyen volt a szülői? Mit mondtak a fiunkról?!
Az asszonynak a legkevésbé sem volt ínyére, hogy agyonbonyolított, és már-már totálisan összetett gondolatokat keljen a férje előtt elemeznie, mert egyrészt holtfáradt volt, aki csupán pihenni vágyott, másrészt, nagyon is jól tudhatta, ha most előhozakodik azzal, amit az osztályfőnök mondott, miszerint; Róbertnak egy másik intézményben sokkalta jobb dolga lenne a férjétől még az is kitelik, hogy fölöslegesen felidegesítve magát egész álló éjjel vegzálja és szóval tartsa, és akkor aztán agyő nyugodt, kellemes zsongító álom.
– Annyit mondott az osztályfőnöke, hogy szeretne szmélyesen is beszélni mindkettünkkel! Tudom, hogy ez téged kényelmetlenül érint, de ez rád is vonatkozik! – fogalmazott tárgyilagosan, józan eszére hagyatkozva.
Néhány héttel később, amikor történetesen az apuka is kivett valamilyen homályos okból néhány nap szabadságot a vállalattól, ahol dolgozott férj, és feleség együtt mentek az iskolába egyfajta személyes konzultációra az osztályfőnökkel. A férjnek már akkor totálisan csömöre volt az egész hercehurcától, amikor beléptek az iskola épületébe.
– Ne izgulj semmit! Háromnegyed órát csak kibírsz! – igyekezett lelket önteni belé felesége, aki elvárta, hogy férje még nyakkendőt is viseljen, csakmert az olyan ,,polgári viselet.”
A fiatalos, szemüveges osztályfőnöknő szívélyesen, mézes-mázos rutinszagú gesztusokat puffogtatva fogadta a szülőket közvetlenül atantestületi szoba melletti kissé szűkösebb tanári szertárban, és értékes időt nem veszteget szinte azonnal a lényegre tért:
– Nos nagyon szépen köszönöm, hogy közösen eltudtak jönni erre a megbeszélésre! Érdeklődve hallgatom, hogy mi az álláspontjuk?! – nézett előbb a jócskán meghökkent férfira, később pedig az asszonyra.
– Sokat beszélgettünk erről a kisfiunkkal, és – legalább is egyelőre -, nem tudunk döntésre jutni néhány fontos kérdés tekintetében… - a feleség érezte, hogy sokkal bölcsebb gondolat, hogy elsősorban ő vigye a szót, mert férje valósággal azonnal leblokkol, és pánikroham keríti hatalmában, amennyiben váratlanul keresztkérdésekkel kezdik őt bombázni.
– Ez teljesen természetes, és érthető! Megkérdezhetem, hogy Róbertnek mi erről a véleménye?! – tett fel egy soron következő kérést a gyanakvó osztályfőnöknő.
– Nos ő azt mondta, hogy jól érzi magát az osztályban, csak egyetlen problémája van, hogy nagyon kevés barátja van, és úgy gondolja, hogy teljesn elszigetelődik a többi hasonló korú társától.
– Igen, sajnos ez jellemző, de sajnos ezt a problémára már akkor igyekeztem felhívni szíves figyelmüket, amikor – annak idején -, átvettem az osztályfőnökség teendőit nyugdíjba vonult kollegámtól. – A fiatalos, szemüveges nőnek úgy hangzott ez a fajta nyers, már-már szándékosan provokatív kijelentése, mintha egyenesen a szülőket akarná felelőssé tenni azért, ami gyermekükkel rendszeresen előfordult, és megtörtént. Az anyuka igyekezett összeszorított, csikorgó fogakkal visszafogni magát, pdig legszívesebben most jócskán lett volna néhány igen-igen velős, és brutál-kemény, kendőzetlen megjegyzése ennek a nőnek az állításaival kapcsolatban. De akkor sem fogja megengedni, hogy ez a nő így beszéljen sem vele, sem pedig kisfiával kapcsolatban.
– Nézze kedves tanárnő! Mi becsületes, dolgozó emberek vagyunk, akik nagyon sok mindent nem engedhetnek meg maguknak, de emellett sajnos nem lehetünk eléggé tájékozottak sem arról, hogy hova lenne érdemes átíratni a fiunkat, így – legalább is egyelőre -, maradnánk ebben az intézményben… - miközben igyekezett precízen megfogalmazott szavakat használni, melyek jól csengtek a másik nő füleinek valósággal rögtön megérezte ennek az ellenszenves nőnek az igazibb, nyers természetét, és sajnos önmagában azonnal le is vonta a keserédes konklúziót, miszerint: vannak olyan emberek, akik csakis a saját véleményeikkel lehetnek egyedül a legboldogabbak.
– Nos megértem kedves asszonyom! Akkor maradjunk annyiban, hogy én igyekszem Róbertet mindenben támogatni, és segíteni, és megpróbálok neki barátokat szerezni! – zárta mglepően rövidre a megkezdett alig cirka fél órás beszélgetésüket.
– Az nagyszerű volna. Köszönjük szépen! – Az anyuka készült felállni, és elhagynia a helyiséget. A férj már javában kint posztolt a kongó ürességű folyosón, amikor az osztályfőnök még egy megjegyzést tett az asszony felé:
– Én az Önök helyében akár még az önvédelmi tanfolyam lehetőségét is megvizsgálnám!
– Nos, nagyon köszönjük! További minden jót! – Az asszony erősen belekarolt férje karjába és valósággal futólépésben húzta a férfit maga után egyenesenki a nyílt utcára, mert ennek a masszívan ellenszenves nőnek a látványától már a tartós hányinger kerülegette. Odakint az iskola előtt a férje kíváncsian megkérdezte, hogy valójában mi a fene történt odabent?
– Ó, igazán semmi! Tudod csak kíváncsi voltam ennek a gusztustalan sziportyós macának az igazi jellemére! – felelte az asszony, majd határozott lepésekkel hazasétáltak betegeskedő kisfiúkhoz.

EMLÉKEZET-FÉNYBEN

Negyven év körüli, frissen borotvált, márkás öltönyt, nyakkendőt, és fekete télikabátot viselő férfi kötözte be terepjáró típusú autójába gondosan ingbe, nadrágba öltöztett hat év körüli kisfiát.
– Apu? Hova együnk? – kérdezte kíváncsiskodva, izgatottsággal kisegér hangjában a kisgyerek.
– Most meglátogatunk egy nagyon kedves idős bácsit az egyik öregek otthonában! Nem lesz semmi baj! – adta meg választ, és kicsit még el is hitte, hogy igaza lehet.
– Apu?
– Tessék Balázs? Valami baj van?! Rosszul érzed magad?!
– Kicsit félek az idegen bácsiktól, és néniktől… - jegyezte meg óvatosan a gyerek, mint aki máris attól tart, hogy valami hiba fog történni, amit nem tud helyrehozni.
– Megígérem neked, hogy nem lesz semmi baj! Meglátod egy újabb kalanddal több az életedben! – igyekezett biztatni, bátorítani folyamatosan, ha már a saját önbizalomhiányos gyerekkorából ez nála kimaradt.
– Anyu nem jön velünk?
– Anyukád korán reggel elment dolgozni! De azt igérte vacsorára mindenképp hazajön.
A kisfiú tovább már egyetlen szót sem szólt, inkább kedvenc transformers robotjával kezdett játszadozni. Addig is legalább igyekezett megfeldkezni a feszült izgatottságról, mely áthatotta egész lelkét.
Az idősek otthona a lepusztult gyárnegyedekkel telezsúfolt külvárosban helyezkedett el, ahol az ember nem szívesen teszi be a lábát, ha leszáll a vaksötétség. Az apuka vérprofi, rutinos vezető lévén egyik kanyart szdte a másik után, természetesen ügyelve a megfelelő közlekedési szabályok betartására.
– Szeretnél esetleg egy rajzfilmet nézni Balázs? – szólt hátra a vezetőülésből az aggodó apuka, míg fél szemmel folyamatosan igyekezett, mint valami gondokodó börtönőr szemmel tartani egyszem fiát.
– Nem… inkább játszok kicsit… - jött a halk válasz, így az apa úgy vélte talán jobb, ha nem feszegeti többet a gyereke így is bonyolult érzelmeit. Balázs – korához képest -, nagyon komoly, kicsit talán koravén kisgyerek volt, vele egykorú társaihoz képest, és nagyon nehezen talált magának barátokat a kezdeti időkben.
A terepjáró bekanyarodott egy aprócska dombszerű mellékutcába, és a férfi úgy döntött, hogy ez az utcácska éppen megfelelő lesz majd, hogy ne kelljen fölöslegesen a parkolásáért fizetni. Elvégre parkolóautómatát nemlátott.
– Megérkeztünk kishaver! Kiszállás! – szállt ki a vezetőülésből, majd kinyitotta a gyerekhez legközelebbi hátsó ajtót. A kisfiú félszegen, kissé gyámoltalanul szállt ki, majd felvette téli sapkáját, és úgy magára kötötte nagyméretű sálját, akár egy mini űrhajós, aki lépniis alig képes a súlyos, vaskos szkafanderében.
– De jól nézel ki Balázs! Igazi férfi lettél! – A férfi mindig is nagyon büszke volt gyerekére, ám az utóbbi időben, mintha kissé nehezére esett volna őszinte érzelmeit kimutatnia. Most mégis megsimogatta a gyereke sapkás fejét, majd benyomta a kocsiriasztót, mely egy füst alatt automaikus pityegő hanggal le is zárta az autózárakat, és apa és kisfia elindultak az idősek otthona felé. Jót tesz a friss levegő, és lgalább addig is van egy kis idejük, hogy mindent pontosan megbeszéljenek, mit fognak csinálni.
– Én beszélek majd az egyik nővér nénivel, aki az idős embert kezeli, te addig szépen nyugodtan, és csendben megvársz a reecpciós pultnál. Nem lesz semmi baj! – magyarázott folyamatosan kisfiának. Talán csak önmagát szerette volna minél hatékonyabban megnyugtatni.
– Rendben… - egyezett bele halkan a kisfiú.
Amint végigsétáltak a hangulatos, aprócska, szinte jelentéktelennek tűnő kertvárosias jellegű utcácskán, melynek majdnem a végéhez érve helyezkedett el az idősek otthona koszosfehér színű, kissé lepusztított, pusztulásnak indult épülete a férfi valamivel erősebben szorította meg fia aprócska, pöttöm hurka ujjacskáit, amitől a kisfiú enyhén felszisszent. Amikor ezt a férfi észrevette rögtön enyhített erős keze szorításán, és biccentéssel igykezett bocsánatot kérni.
– Megjöttünk! Számítok rád Balázs! – válaszolta, ami jelzés volt a kisgyerek számára, hogy próbáljn meg rendesen viselkedni, és veszteg maradni krül, amibe kerül.
Közösen léptek be a komor, letagrikus, kórházi hangulatot árasztó, lepusztult épületbe, ahol a legtöbb nő, és férfi nagyon merev, és hivataos hófehér ápolói formaöltözéket viselt, és mindenki olyan hidegen, és komolyan viselkedett, akárcsak a beprogramozható automata robotok.
– Balázs, megkérlek, hogy itt várjál meg! El ne mozdulj! – kérte az apuka, majd egyensen a nővérpult felé vette az irányt, ahol egy félmázsás súlyú, termetes középkorú asszonyság nézte a számítógépes nyilvántartást, és írt is valamit egy naplóformájú nagyalakú füzetbe tollal. Mikor a férfi megjelent előtte valósággal rögtön felnézett szemüveges tekintétéből:
– Miben segíthetek önnek kedves uram?! – kérdezte szokványos hivatalossággal.
– Kezét csókolom asszonyom! Érdeklődnék, hogy egy bizonyos Árpád itt akik-e önöknél, és ha igen hol találhanám meg?
– Rokona, vagy hozzátartozója e az illető?! – folytatta továbbra is egyhangú, sablonos kérdéseit.
– A fia vagyok, és amint láthatja az a fiatalember ott a széken az unokája. – közölte egyelőre kellőképp visszafogva magát, tárgylagosan, mert megérzte titokban a nővérszerű nő kisebb ellenszenvességét.
– Pillanat türelmét kérném uram… - a nő azzal máris beütötte a megfelelő nevet a számítógépes nyilvántartásba, majd közölte, hogy az ötszáztizen kettes szóbában tartózkodik a keresett személy.
– Ötszáztizenkettes szóba!
– Ha esetleg volna olyan kedves, és segítene megmutatni, hogy merre van?! – kérte illedelmesen. Ennél udvariasabb már ritkán lehetett volna.
– Hát hogyne! Az egyik kollegának mindjárt szólok! – azzal hívott egy tagbaszakadt, kigyúrt ápolóembert, aki odavezette a férfit, és a fiát a kívánt ajtóhoz. Miközben végighaladtak a hosszú, szemeet bántó neonfényes, gusztustala zöld linoleumos folyosón a férfiápoló folyamatosan az idős ember egészségi állapotát magyarázta a férfinak: – Árpi bácsinak előrehaladott Alzheimere van, így vannak rossz, és nagyon jó napjai! Reménykedjünk benne, hogy most jó napja lesz! – azzal máris kopogott, és benyitott a szobába.
A szoba fehérre meszelt helyiség volt, mégis takaros. Frissen lehúzot ágynemű volt benne, míg a falakon különféle szövegek, és idézetek díszítették.
– Jó reggelt Árpi bácsi! Hát hogy vagyunk ma?! – kérdezte az öreget, aki szemlátomást kissé talán még meg is ütközött kicsit az ártalmatlan kérdés hallatán:
– Szerinted mégis hogy érezné magát fél lábbal a sírban egy fonnyadt vénember?! - kérdezte nem kis ellenszenvel, és önutálattal a hangjában egy frissen borotvált, kardigánt, és inget viselő szakállas öregember.
- De hát Árpi bácsi! Nem szabadna ennyire elkeseredni! Vendégei érkeztek! - mutatott a férfira és a kisfiúra, akik még mindig úgy toporogtak helyüket nem találva tétován.
Az öregember mintha kicserélték volna, vagy elektromos áram rázta volna meg hirtelen nagyon élénk, és érdeklődő lett, de azért fenntartotta saját gyanakvását:
- Nocsak! Szép jónapot! - köszönt előbb a férfinak tüzetesen szemügyre véve fizikai megjelenését, majd tekintete a kisfiúra vándorolt. - Szervusz kisöreg!
A kisfiú tétova tekintettel apja arcát kereste, aki bólintott, tehát nem lehetett belőle nagy baj, ha megmondta a nevét:
- Csókolom, bácsi Balázs vagyok!
- Szervusz kedves barátom! Igazán örvendek a szrencsének! - máris kezetrázott a megszeppent kisgyerekkel, mintha csak régi jó ismerősök lennének. - És Önben kit tisztelhetek kedves Uram?! - nézett kérdőn a férfire.
- Szép jónapot! Tudja arra gondoltunk a kisfiammal, hogy setleg szívesen örülne a társaságunknak, és egy kicsit talán beszélgehetnénk is...
- Miért is ne! - gondolt egyet az öreg. - Üljenek csak le, ahova csak szeretnének.
A férfi azonnal széket vett elő, és előbb a kisfiúnak adta, majd maga is helyet foglalt. Az öregember is leült kényelembe helyezve magát saját különbejáratú hintaszékébe, míg a kigyúrt ápoló magukra hagyta őket.
- Mi járatban vannak nálam?! - kérdezte az öregember.
- Nos ez egy nagyon hosszú történet kedves Uram! - válaszota a férfi kimérten.
- Azok a kedvenceim! Csak fogjon neki bátran, ki tudja mi sül majd ki belőle.
A férfi nagy levegőt vett, nagyot sóhajtott, mintha csak megérezné, hogy kimondott szavainak legalább is most az egyszer valódi súlya lesz, és elkezdett mesélni gyerekkoráról. Kövér kifiúként nem csupán osztálytársai gonosz tréfáinak célponjává vált, de alig talált magának barátokat, és még az apja is renszeresn megalázta őt, és becsmérelte, és néhány pofont imádott feleségének is jócsán kiosztott.
- Én biztosan letörném a kezét annak az átkozott gazembernek! Micsoda dolog egy finom, igazi gyönyörű nőt megpofozni?! - kelt ki magából az öreg.
- Hát... így is mondhatjuk...
- Szomorú gyerekkora volt kedves Uram... - töprengett el hangosan. - Nagyon sajnálom, amit az apja tett magával.
- Igen... én is...
- ...És mi a helyzet veled kedves barátom? - fordult figyelmesen a kisfiúhoz, aki megszeppentnek, és kissé félősnak látszott.
- A bácsi szereti a gumicukrot...? - a kisgyereknek egyéb nem jutott eszébe.
- Még hogy szeretem-e? Hiszen egyik alapvető,létfontosságú eledelem. Mondd csak? Van nálad egy kis csemegére való? - kérdezte kacsintva.
A kisfiú megint apjára nézett pozítív megerősítését várva, mire úgy tűnik az apuka felkészlhetett,mert egy nagy zacskós Haribo gumimacit húzott elő kabátja belső zsebéből, és óvatosan átadta a kisfiúnak, aki kedvesen megkínálta az öregembert.
- Köszönöm szépen kedves barátom! Mennyi csemege! Nagyon hiányzik! - azzal máris jóízűen csámcsogni, szopogatni kezdte műprotézise között.
– …És milyen az iskola? Hányadikos is vagy édes öcsém?! – kérdezte.
Most viszont a férfi vette át a szót a gyerektől:
– Balázs még csak most fog majd iskolába menni, egyelőre még óvódás!
– Ó, ezer bocsánat! Bevallok valamit! – húzódott kicsit közelebb hozzájuk az öreg, és bizalmasan lehalkította a hangját, mint aki valóban nagy titkokat készül megosztani újdonsült vendégeivel. – Sajnos nem voltam valami jó apa, és imádott feleségemmel sem úgy bántam, ahogy kellett volna. Tejben-vajban kellett volna fürösztenem őket, és én nem becsültem meg azt a fajta életet, mely számomra adatott… - itt elhallgatott, mintha nagyon szomorú, és megviselt lett volna egész fizkai valója. Szakállas arcán is átduhanni látszott a mélyen meggyökeresedett szomorúságok érzésvilágai, melyek mintha egyre intenzívebbeknek tűntek volna. – Aztán, ahogy mondani szokás a gyerekek felnőttek, imádott feleségemet pedig elragadta a halál, és valahogy én is kicsit… kiüresedtem… talán engem is beszippantott a hiányérzet… - enyhén könnyes, fátyolossá vált a szeme, amit szeretett volna mindenáron takargatni vendégei előtt, de valahogy nem sikerült.
A férfi most kivett pár darab patyolattisztaságú papírzsebkendőt és az öreg reszkető kezébe adta, hogy hozza kicsit rendbe magát. Az öregember hálás szívvel vette magához a papírzebkendőket és megtörölve nedves szemeit, még az orrát is kifújta.
– Őszintén sajnálom kedves uram, ami önnel, és családjával történt… - válaszolta a férfi, és érződött rajta is, hogy minden lélekjelenléttel azon van, hogy túlélje a következő perceket.
– De elég már ebből a búval bélelt szomorú hangulatból, nem igaz…?! – rázta meg magát újfent. Most felpattant hintaszékéből, és a kis olvasópolchoz batatott, amin különféle kézműves kerámiák, fafaragványok sorakoztak példás katonás sorrendben. Az öreg leemelt egy szépen kifaragott paripát és a kisfiúnak adta.
– Tessék kedves barátom! Ez mst már a tiéd, mert meglátogattál, és gumicukot is adtál! – adta oda a kisfiúnak a fából készített faragványt.
– Mit kell mondani Balázs?! – szólt rá kicsivel szigorúbban az apja.
– Köszönöm szépen bácsi! – kántálta a gyerek, akár egy gördülékenyen betanult leckét.
A több mint negyvenöt perces látogatási időnak hamar végeszakadt, pdig mindhárman úgy érezték, mintha csak éppen most kezdtek volna el beszélgetni. A kigyúrt, bicszeps ápolólegény újból bejött kopogtatva a szobába, és közölte, hogy letelt a megszabott időkeret.
– A következő hetekben még egészen nyugodtan meglátogathatják Árpi bácsit! – jelentette ki, hogy azért ne tegye tönkre az oldott, jó hangulatot.
– Nagyon köszönjük, hogy időt szakított ránk kedves Uram! – rázott kezet a férfi a szakállas öreggel, majd a gyerek is kezet nyújtott és kisétáltak az épületből.
A férfi úgy érezte valósággal majd megfullad a benti épületben, így amikor kiértek a nyílt utcára és újfennt végigsétáltak autójukig a férfi igyekezett mélyeket szippntani a télies hangulatú levegőből. Mikor becsatolta a kisfiút a kocsi hátsó ülésén lévő gyerekülésbe a gyerek halkan megkérdezte:
– Apu? Ki volt ez a különös bácsi?!
– A nagyapád… - felelte, majd beindította a kocsit és kikanyarodtak a főútra.

SZÉGYELNIVALÓ BÖLCSELKEDÉS

A butító dögszag most még egyre
csak növeszti önző önmagát bennünk;
egyre mohóbban, gátlástalanul követelőzve;
reményeink is - már ha voltak egyáltalán -,
csupán csak zsugorodni képesek,
hiszen zsugori szívünk már
nem akar megbízni szinte senkiben.
Mindenütt undok, kétértelmű alkuk
egész hányaveti sorozatába botlik
bele öntudatlan tétova tettek,
elvetélt cselekedetek sora.

Az agymosott ostobák is
egyre inkább hitegetik magukat,
hogy maradt emberi arcuk egyáltalán,
s miközben toporgunk, téblábolunk
a szándékosan bizonytalan Jövő
emberhez is méltatlan útvesztő pöcegödreiben,
életünk ideje korán összedőlhet
akár valami kisemmizett kártyavár,
amiből kispórolták az anyagi többletet.

Az új kapzsiság is egymás után
sorrendben falja fel egy-egy óvatlan pillanatban
gyanútlanná lett áldozatait; bólintgatnak alázkodva,
álszent némán, hátha még meghallatja őket valaki,
mert egyszerre csillagtalan, számkivetett,
mostoha Sors ez a mostani,
ami az itt ragadottaknak kijuthatott.
A pernahajderek, kisstílű gennyes árulók
már olyan egyformaságba dermedtek,
hogy az egyszerű átlag is egyre
kevésbé képes immár őket
méltómód megkülönböztetni.

Az elkurvultnak ítélt mihaszna,
felszínes Életet még jó volna egyszer,
egyszer úgy istenigazán megcáfolni,
miszerint: lehetne másként és máshogyan,
ha egy adott társadalmi berendezkedés
nem lenne szándékosan kiszolgáltatva
egy adott Rendszernek melyben
szinte mindenki csakis saját zsebre dolgozik.

Mintha sejtenék azok,
kik megérzik a dolgokat,
s nem csupán csak átélik
a gaz bitang jelenvalót;
árnyjátékot játszik a sebezhető ember is,
aki két lelki börtönfallal magát
szándékosan körbeveszi, mert tudja,
hátha máskor becsapják,
vagy épp elárulják sok mindenért.

SZAKÍTÁS SZENTESTE

Mennyire szánalmas, ócska dolog már, ha az ember mondjuk pont szentestén szakít párjával, nem?!
Jennifer húszas éveiben járt, és alig várta, hogy szuperszexis, izmos tesztoszerontitán pasija Ákos végre valahára megkérje a kezét, és végre gyerekeket szülhessen neki.
– Kiscicukám pattan ide mellém, jó… - kérte, amikor feldíszítették a háromméteresnek tűnő, ám igazából alig százhetven centis normandiai ezüstfenyőt, melyet trendi stílusosan fel is díszítettek.
– Annyira szupi, bébi, hogy együtt vagyunk! Annyira szeretlek, és szeretnék tőled kisbabákat is! – Jennifer pontosan tudta magáról, hogy naiv, gyerekes ábrándokat kerget, mégis annyira álomszerűnek tűnt ez az egész, hogy inkább romantikus tündérmesébe ringatta magát, még ha – legalábbis egyelőre –, fogalma sem igen lehetett a készülő viharról, mely a feje felett gyülekezett.
– Na szóval cicám, az van, hogy… - Ákos vett egy mélyebb lélegzett, mint amikor az ember a fekvenyomás alkalmával tonnányi súlyokkal dolgozik, és nem ért mindenre vigyáznia.
Még be sem tudta jóformán fejezni a mondatot Jennifer már javában kigyúrt bikanyakába ugrott, és össze-vissza nyálazta:
– Hogy kérdezhetsz ilyet, édesem?! Hát persze,hogy mindennél jobban a tiéd akarok lenni, és nem számít, hogy mekkora jegygyűrűt is kapok! – felelte saját mondatain kuncogva, vihogva, miközben képzeletben máris elképzelte miként fog hamvas, vékony ujjacskáin víritani a fehéraranyból készült karikagyűrű.
– Szóval bébi… az úgy van, hogy… jobb, ha egy hosszú idig jegeljük a kapcsolatunkat… - fogalmazott egyértelműen.
– Jaj, te kis csacsi fiúcska! Imádom, amikor ennyire ellenállhatatlanul komoly, és határozott tudsz lenni! Szabad a gazda, nagyfiú! Megvacsizhatunk, és utána ajándékbontás következik! – Annyira ujjongott, és izgatott volt akár egy kislány a cukorkaboltban, akinek persze még véletlenül sem magyarázták el, hogy nem fgnak teljesülni álmai, és vágyai, hiszen a Jézuska, és a Mikulás csupán csak egy ábrándkép, amit a felnőttek találtak ki a gyerekek megnyugtatása végett.
Gyorsan felugrott, és kiviharzott az amerikai stílusú konyhába, hogy megnézze készen van-e már a sültcsirke, és a krumplisaláta, és a rántott nyelvhalfilé, melyet még – szerencse –, hogyaz utolsó percben sikerült megvásárolni.
Mikor visszatért a konyhai foglaltosságából Ákos már javában csomagolt, és azt hihette a Bahamákra, Balira, vagy a Maldív-szigetekre fognak álomnászútra menni. Ebből azonban semmi sem volt igaz.
– Jaj, hogy te mennyire cuki, és aranyos vagy! Annyira imádlak, hogy máris az utazás jár a fejedben. De szívem ezt ráérünk még a két ünnep között is megszerezni. – nézett rá csillogó, ragyogó gombszemeivel.
Úgy tűnt, hogy Ákos már nem bírja tovább, és váratlanul kirobbant belőle:
– Te hülye, szánalmas picsa! Fogd már fel végre, hogy közöttünk mindennek vége! Elhagylak téged! – csomagolta be gurulós, tetszetős, és strapabíró utazóbőröndjét, miközben hívott magának egy taxit.
Jenniferben valósággal azonnal megállt az ütő. Hirtelenjében szóhoz sem jutott, és alig kapott levegőt.
Igaz, ami igaz voltak már közöttük kisebb-nagyobb nézetkülömbségek, de ez azért burtálisan durvának hangzott:
– De hát… én ezt… nem értem mackóm… - csak hebegni tudott, miközben jól láthatóan kavarogtak benne az összetört, szomorú, vegyes érzések.
– Nézd cicuskám! Hidd el, hogy én sem így akartam szakítani veled, de hát, ami megtörtént, az megtörtént. Biztos találsz majd magadnak egyre rendesebb, jófej pasit, és lesz majd egy rakás gyereketek, de nekem szabadság és függetlenségre van szükségem, és ebbe te most nem férsz bele.
– Kegyetlenül odavágott szavak voltak ezek, majd Ákos fogta a cuccait, és mint akit mélyről jövő lelkierő irányít határozottan kilépett közös lakásuk ajtaján.
– Édesem… ne hagyj magamra… félek egyedül… - Jennifer halkan sírdogálni kezdett,melyet heves zokogási roham váltott fel.
Időközben megcsörrent a vezetékes telefonja is. Szokásához híven kissé minden lében kanál, kotnyeleskedni szerető anyukája telefonált, hogy megtudakolja, mi a helyzet lesz-e esküvő?
– Szia kincsem! Boldog Karácsonyt nektek! Na? Gratulálhatok? Mikor lesz esküvő? A nagymamák is nagyon izgatottak. – mondta a telefonba az anyuka a jókívánságokat.
– Ákos szakított velem anyu… - hüppögte elkeserdetten a kagylóba a fiatal hölgy.
– Te most ugye szórakozol velem éds kislányom??? – kapott a fejéhez az anyuka.
– ...Anyu… azt mondta, hogy már nem szeret, és hogy jobb lesz, ha soha többet nem találkozunk… - hüppögte folyamatosan, miközben jól érézelhetően a vonal túlsó végén aggodó, idegeskedő anyja is kezdett kijönni az ingatag béketűrésből.
– Hogy mit csinált az a kisstílű, aljas szemétláda?! – robbant most ki anyjából.
– Jaj anyucikám… és pont karácsonykor, amikor mindenkitől azt lehet hallani, hogy ez a szeretet és a megbocsátás ünnepe… - Jennifer talán még életében nem volt ennyire kiszolgáltatva önsajnáló, pesszimizmussal jócskán beoltott, tartós, és szilárdnak gondolt szomorúságának.
A legrosszabb talán az volt, hogy fogalma sem igen lehetett, hogy miként kellene tovább folytatnia az életét Ákos nélkül.
– Szót se többet édes kislányom! – parancsolta az anyuka. – Máris otta megyek hozzád! Addig eszedbe se jusson bármifél ostobaságot csinálni, világos?! – rendelkezett az anyuka.
– Meg-meg-megígérem… - alig jöttek ki a torkából a hangok, mint aki már mindent elvesztett, és képtelen magához térni.
Jennifer anyukája valamikor szépségkirálynő versenyt nyert, és amikor megszületett szintén álomszép, és bombázó, ám kissé üresfejű lánya valósággal kicsit bele is betegedett a masszív gondolatba, hogy a legtöbb ember hamar megöregszik, és bár foggal-körömmel mindig is igyekezett tiltakozni a plaszikai, szépészeti beavatkozások ellen, nem akarta letagani sem, hogy a hosszúra nyúlt évek során kisebbfajta korrekciókat mégiscsak végeztetett magán, hogy legalább a fiatalságának álcáját fennt tudja tartani, és persze, ha senki sem figyelt oda kedvére flörtölgetett is a fiatalabb pasikkal.
Ilyenkor kicsit önmaga is úgy hihette, hogy még mindig szép, és fiatal, aki bárkit, és bármit megkaphat még ebben az életben.
De az a mostani eset, ami az ő édes kicsi lányával megtörtént azért mégiscsak túl soknak tetszett.
,,Hogy is képzelheti az a jöttment vadbunkó paraszt, aki naphosszat csak a konditeremben emelgette a súlyzóit, hogy megkaphajta az ő egzotikus, álomszép lányát, és elcsúfította volna a testét a gyerekvállalás összes nyügével?!” – föl nem foghatta. Autóva vágta magát és meg sem állt lánya nagyvárosi lakóövezetben található, összkomfortros házáig, amit – anno –, ő is jelentősen hozzájárult.
Háromszor csöngetett a kaputelefonba, mire egy hüppögő, halk hang beereszette.
– Édes kicsi drágám! Itt is vagyok! Szegénykém! Mit tett veled az a büdös paraszt barom?! – simogatta meg lánya könnyben ázó arcát, és igyekezett tőle telhetően megvigasztalni.
– Jaj anyucikám… annyira megsértett, és a lelkembe gázolt térdig… - sírdogált vigasztalhatatlan anyja óvó karjai között.
– Tudod kis drágám, de azért vagyok itt, hogy szépen rendbe hozzuk a dolgokat! – vette át az írányítást összetört lelkivilágú lánya felett az anyuka.
– Pedig azt hittem feleségül fog venni, és utána Balira fogunk álomnészútra utazni… annyi, de annyi közös tervünk volt… - vigasztalhatatlannak tűnt az egész helyzet.
– Édesem, az ilyen vadbarmokat egyedül csak saját maguk érdeklik! Talán jobb is, hogy így alakult. Meglásd találsz majd valakit, aki elfogad olyannak, amilyen vagy, és önmagadért fog tisztelni, és szeretni! – igyekezett vigaztalni lányát az anyuka.
– ...De én még most is annyira szeretem Ákost… - hüppögte továbbra is Jennifer.
– Ezt most rögtön fejezd be édes kislányom! – parancsolta az anyuka. – Soha többet még csak a nevét se említsd meg előttem annak az átkozott gazembernek, aki így rutul becsapott, megsértett, és megalázott. Megértetted?!
– ...De hát… akkor most velem mi lesz…?! – kérdezte elveszetten, tartósan kétségbeesetten.
– Fiatal, gyönyörű nő vagy, akinek kell egy kis ösztönző lökés, és meglásd szépen, és könnyedén elfogsz a magad lábán is boldogulni ebben az életben!
– ...De én nem ilyen életet szerettem volna magamnak! – tört ki belőle a megkeseredett kiábrándulás.
– ezzel nem vagy egyedül édes lányom! Most pedig együnk pár falatot, meg jócskán megéheztem! – az anyuka levetette ruháit, majd bement a konyhába, ahol valóságos ízkavalkád fogadta.
Mindenből sikeredett a legfinomabb fogásokat elkészítenie felnőtt lányának.
,,Nocsak, nocsak! Talán felnőtt lánya mégiscsak tanult valamit tőle is?!” -morfondírozott magában, míg igyekezett szépen megteríteni az ünnepi asztalt, és hozzáláttak az étkezéshez.
– Jó étvágyakat kicsim! – nem zavartatta magát, azonnal jóízűen megkóstolt egy kis manézes burgonyasalátát, és egy falatka szálkamentes halat.
– Anyucikám… nem baj, ha nem vagyok éhes…? – kérdezte kislányos hangon.
– Micsoda butaságokat beszélsz lányom már megint?! Ki hallott még olyasmit, hogy nem vagy éhes! Tessék legalább egy pár falatot tenni az ünnep kedvéért!
Jennifer igyekezett egy-két falatot leerőszakolni torkán, majd ivott rá egy kis vizet.
– Meglásd kicsim hamar túl fog lépni Ákoson, és akkor minden visszatérhet majd a rendes kerékvágásba! – vélekedett az anyuka.
– Igen… igazad lehet… most először próbálta átgondolni a zaklatott nap megtörtént szomorú eseményeit.
Amikor végeztek az étkezéssel jöhetett a szokásos kötelezően előírt ajándékozás ideje.
Jennifer méregdrága, kötött vajpuha sálat vett az anyjának, míg anyja egy karácsonyi karkötőt adott felnőtt lányának. Eredetileg nászajándékot is akart adni, de hát ha elmarad az esküvő, ez már felesleges.
– Most pedig részletesen tessék elmesélni, hogy mi is történt valójában?! – foglalt helyet a nappaliban lévő hosszú, kényelmes kanapén az anyuka.
Jennifer mindent úgy tett, ahogy anyja mondta neki, és töviről-hegyire elmesélte az egész szakítós sztorit.
Mire Jennifer végzett az egész történettel, mely látszólag rendkívül nagyon megviselte anyja alig talált szavakat a hallottak alapján, és csak hümmögni tudott.
– hát ez nagyon érdekes édes lányom… - válaszolta, mintha csak hangosan akarna gondolkodni.
– ...És a legislegrosszabb az, hogy mindent el is hittem annak a szemétnek…
- Nyugodj meg kincsem! Nem lesz semmi baj, ameddig engem látsz! - nyugtatta az anya.
- Jó volna egy kicsit külföldre utazni, hogy újra megtalálhassam magam... - vettette fel ötlet gyanánt Jennifer.
- Micsoda bolond beszéd ez édes lányom?! - csdálkozott el az anya. - Szépen fogod magad,mint akármelyik dolgozó nő, és állást fogsz vállalni. Engem az sem érdekel, ha egész nap szemetet szedsz valamelyik parkolóba, csak végre kezdj valamit az életeddel, és ne sajnáltsd magad, mint egy hisztiző ötéves kislány.
- Pontosan ezt szeretném tenni anyu, ha adnál végre egy lehetőséget... - kérlelte anyját Jennifer már-már tántoríthatatlanul, elvégre, ha a makacskdó asszonyság egyszer valamit is a fejébe vett, akkor azt tüzön-vízen át keresztül vitte.
- Jól van kislányom! Nyugodj meg! Nincsen semmi baj! Felnőtt, intelligens nő vagy, majdcsak túljutsz ezen az akadályon is, nemigaz?!
- Nagyon szeretném megpróbálni...
- Akkor úgy is lesz. Nekem elhiheted!
Az egész karácsony estét jóformán átbeszélgették, és közösen igyekeztek rájönni a megoldásra, hogy mit kellene Jennifernek kezdenie eddigi jól alakuló, ám most hirtelen romba dőlt életével?
Amikor aztán másnap dec 25-én reggel anya és lánya felébredtek egy kiadósan elköltött reggelizést követően az anyuka tanácsára Jennifer régi barátnői, barátai közül felcsörgett párat,hogy hátha át tudnának ugrani egy amolyan régi barátnők közötti csajos tracspartira. Bár ünnep lévén csupán soványka reményféleségbe kapaszkodhattak, annál is inkább, mert az egykori csajos barátnők, és srácok többsége már családos anyukának, és apukának számított.
Jennifer gondolt egyet, és kiválasztotta főként azokat a gimis srácokat, akik mindig tisztelettudóan, és szabályokat betartva viselkedtek vele.
Az utolsó ,,most vagy soha” jelölt nevét nyomta meg okostelefonján, akit jócskán sikeredett meglepnie, hogy a gimi leggyönyörűbb, dögös bombázója segítségét kéri, amikor anno – szó, ami szó -, nem volt éppen valami kedves vele.
– Figyelj csak, Bencuka! Tényleg ne haragudj, hogy olyan idióta, hülye, számító csaj voltam a gimiben, de életbe vágó lenne, ha kicsit ide tudnál jönni, és segítené nekem… - csupán csak ennyit mondott, és visszatartott feszültséggel várta, hogy vajon mit fog szólni rá a másik?
– Hát… rendben van… Máris ott leszek… - egyezett bele végül.
Alig fél órán belül már ott is volt barnásszínű, szépen karban tartott Skoda Fabiájával, és Jennifer egészen jóképűnek találta.
– Mi volt annyira sűrgős, amit nem lehet e-mailben közülni? – tette fel az első kérdést.
– Tényleg ne haragudj, de most az van, hogy az elmúlt pár nap jócskán megviselt… - vallotta be megtört hangon, és látszott rajta, hogy teljesen kivan idegileg.
– Bocsáss meg… én voltam jogosan bunkó, és tapintatlan… - odalépett a gyönyörű nőhöz, és zokszó nélkül vigasztalón átölelte, hadd engedje ki egyori osztálytársa minden bánatát.
– Tudod a pasim szakított velem, és ez borzasztóan megviselt, és mivel már az összes ismerősöm családos meg minden te maradtál az egyetlen reményem arra, hogy mellettem légy a bajban…
Bence is jócskán meglepődött a szokatlan kérésen, hiszen meglepően szokatlan volt ekkora őszinteség és igazmondás a gimi nagyon hiú bombázójától. De hát – ahogy mondani szokás -, az idők, és emberek ugyebár változhatnak.
– Miben segíthetek?! – tette kérdőn, érdeklődve komolyan kresztbe maga előtt mindkét kezét, és ezzel olyan felnőtt ember megbízható komolyságát vetítette előbbre Jennifer szemében, akib feltétel nélkül meg lehet bízni.
– Egy hatalmas szívességet szertnék kérni tőled!
– Ajjaj! Már rosszul kezdődik! – forgatta égne emelve szemeit.
– Kérlek szépen fejezd be, és figyelj rám!
– Csupa fül vagyok!
– Szeretnélek megkérni rá, persze csak, ha nem gond, hogy tölts velem egy pár napot egy tengerparti nyaraláson, hogy kipihenhessem a szakításom fájdalmait… - nehezen jöttek szívére a szavak.
– Hogy micsoda??? Talán rosszul hallottam?! Miről is volna szó egészen pontosan? – A másik férfit erősen érdekelni kezdte egykori osztálytársa jócskán meghökkentő, és gyerekes ötlete, mégis volt benne valami megkapó bolondosság. Így hát belement a játékba.
– Figyelj, nem nagy cucc az egész! Elutazunk kettesben egy paradicsomi helyre, ahol azt csinálsz, amit csak akarsz. Ha kell egész álló nap nem muszáj még köszönnünk sem egymásnak, csak jó volna gy őszinte ember barátsága. Ennyire gondoltam…
Volt valami kislányosan csicsergő hangjában, mely erősen gondolkodóba ejtette a férfit.
– Rendben! Segítek neked! – vett egy nagy levegőt, mert valósággal írtózott a montrumszerű repülőgépektől és persze a repüléstől.
– Nem is tudod Bencuska, hogy milyen sokat is jelent ez nekem! – valósággal a karjaiba ugrott és össze-vissza szerette volna nyálazni a férfit, aki sikeresen ki is tért az útjából.
Közvetlenül dec 30-án már indultak is a Liszt Ferenc reptérről, és miközben Bence liftező, hányinger és émelységszerű hangulatban folyamatosan azt nézte miként siklik a hatalmas szárnyas gép a kifutópályán, hogy aztán másodpercek alatt máris a horizont egén repüljön Jennifer megszorította a kezét, és szavak nélkül is képessé vált a biztatásra és a megnyugtatásra, és kicsit kezdett magára úgy gondolni, akár egy felelősségteljes, kiegyensúlyozott, érett nő, aki képes túlélni az élet komisz megpróbáltatásait.

KARÁCSONYI SZERZŐDÉS KÉT SZÍV KÖZÖTT

Nem akart ingatlan jogász lenni. az, ami igaz, hogy jogászprofesszorai egytől egyig nagy jövőt josoltak a számára, de ő inkább úgy gondolta, hogy ez is puszta véletlen lehetett csupán.
A belváros patinás, modern építészeti megoldásokkal operáló, amolyan ,,luxusnegyedében" volt az irodája és kisebbfajta büszke megelégedettség érzés hatotta át, valahányszor autóját leállította az épület előtt, és magassarkú, kopogó cipőjében tekintélyt, komoly méltóságot sugalmazva végiglépkedett a folyosón.
És még saját irodai asszisztenst is kapott, aki az ún. piti ügyekkel foglalatoskodott.
- Szia... Na, mi újság? - kérdezte csinos titkárnőjét, aki éppen szokásos cappuccinóját kortyolgatta az élvezetek extázisaként, és - nagy általánosságban -, ilyen esetekben nem lehetett hozzászólni, hiszen nem látott, és nem hallott.
- Ó... - lepődött meg, hogy testközelből láthatja főnökét. - Semmi különös, csak gondoltam, míg meg nem érkezel, addig elkortyolgatom a kávécskámat, persze csak a szabad?! És mellesleg feldíszíteettem a karácsonyi dekorációt is, mert tudom mennyire adsz a formaságokra! - nézett rá kérdő boci szemekkel, tétován.
- Csak egészen nyugodtan, és ha végeztél szeretnélek megkérni, hogy a szükséges ingatlan akták összes anyagát rakd ki az asztalomra. Egyébként szép lett a karácsonyi dísz is, szép napot! - vetette még oda, amint tovább lépkedett irodája felé.
Az iroda tágas helység volt. Talán a legnagyobb helyiség már az épületen belül, mégis nagyon sokszor úgy érezte, hogy nincsen elegendő szabad tere, hogy kitölthesse azt a fajta különös hiányt, ami körbevette.
Már egy ideje gondolkodott rajta jócskán, hogy miért választotta a szakmai karriert a családi boldogság helyet, és persze ilyen esetekben kicsit mindig is hajlamos volt hazudni magának, amikor azt vallotta: egyszerűen csak így alakult. Ugyanakkor nagyon szeretett volna végre egy normális, rendes párkapcsolatot, és talán még egy-két gyereket is, akikre rápazarolhatja elkényeztetésnek szánt tartós, és egyetemes szeretetét, ám valamiért az útóbbi öt-tíz évben ez az idillikus terve is rendre csődöt mondott.
,,Vajon miért történhetett ez?!" - tette fel magának jó sokszor a megkerülhetetlen kérdést. Talán azért, mert igazándiból a sikeresség, és a szakmai előbbrejutás mindig is elsőbbséget élvezett az átlagos élet hétköznapi csodáinál?!
Minél inkább agyalt ezen annál jobban nem sikerült megoldást találnia igazándiból miért is siklott ki ennyire váratlanul magánélete.
Igaz, ami igaz randizott befolyásos, és tehetős, főként üzletember férfiakkal is, ám hamar kiárdándult belőlük, különösen akkor, amikor hamar rájöhetett, hogy a nagyhatalmú, befolyásos emberek többsége egyáltalán nem érdekli az egyszerű élet problémái, ám minden esetben a felszínesség, a csillogó látszatvalóság abszolút, és megingathatatlan fenntarthatóságát akarják bármi áron megvalósítani, másszóval elsősorban egy trófefeleséget akarnak maguk mellé, aki - nagyon sok esetben -, úgy viselkedik, akár egy viasz, bologató bábú, és csak bazsajognia, és mosolyognia illik, és jópofiskodnia ország-világnak, hiszen egy ilyen felszínes ál-világban az őszinte, és igazi érzelmek fabatkát sem igen érnek, és mit se számítanak.
Titkárnője valamivel reggel nyolc óra pár perckor hozta be az aktákat halmazait, és igyekezett óvatosan lepakolni a nagyméretű mahagóni iróasztalra.
- Mi tartott ilyen sokáig?! - lepődött meg, amikor meglátta az aktakupacokkal zsonglőrkiént egyensúlyozó titkárnőjét.
- Van neked arról fogalmad mekkora fáradtságba kerül, mire az ember ábécé-sorrendben minden szükséges információt és papírdarabot összerak?! - tette csípőre a kezét a kollegája, mintha láthatatlan máris megharagudott volna valakire.
- Nos, ténylegesen sajnálom, hogy igényt formáltam a szolgálataidra, de tudtommal még te dolgozol nekem, és nem fordítva. - nézett rá kérdőn, mint akinek teljes mértékben igaza van.
- Jól van már na! Fogtam az adást! Itt vannak az akták mind egy szálig! Most pedig bocsáss meg, és visszamegyek a szolgálati helyemre, mert valakinek azt a melót is el kell végeznie! - azzal fogta magát, mint egy hívalkodó, és önérzetében megsértett pávamadár, és visszatért saját asztala, és telefonja mellé, hiszen biztos volt benne, hogy a nap folyamán még bőséggel akad majd tennivalója.
Időközben átnézte az összes ingatlanokkal foglalkozó aktákat, és a legelső ügyfélre nem is kellett olyan sokat várni, már fél kilenckor ott volt.
Egy idősebb bottal járó, nyugdíjas bácsi volt, akinek a családi házát jelzálog terhelte, és tanácsot szeretett volna kérni, hogy most mi tévő legyen.
- Üdvözlöm Kádas úr! - nyújtott kezet, miután felállt kényelmes irodai székéből. - Foglaljon kérem helyet. Miben segíthetek?! - nézett rá türelmesen, és megvárta, míg az öreg elkezdi.
- Jó napot kisasszony! Lenne egy családi házam, viszont attól rettegek, hogy a nyugdíjam sem elég rá, hogy a közüzemi számlákat, és egyéb tartózásaimat kifizessem... - vallotta be erős bűntudattal. Érződött rajta, hogy egykor büszke ember lehetett, akinek minden bizonnyla volt tartása, mert most valósággal szégyelte, hogy olyasmit kér, amire talán nincs, és nem is lehet joga.
- Nos, hát... igen... Az első kérdésem, hogy vannak-e családtagjai, vagy rokonai, akik kezességet vállalhatnának azért, hogy a szóban forgó tartozásait, és egyéb adósságait törleszthesse?!
Az öreg aggastyánkorú ember tanácstalanul, tétován nézett rá, mint egy félős kisgyerek, aki már attól is fél, ha nem helyes választ mond a a szigorú felnőtteknek.
- Jaj kisasszonyka! Volt egy gyönyörű feleségem, akit rákos lett és a felnőtt gyerekeim, unokáim pedig nem igazán akarnak már törődni, foglalkkozni velem. Tudja kérem így van ez! Ha az ember megöregszik hirtelen már a kutyának sem kell! - az öreg hangja recsegő, repedt fazékra hasonlított, és annyira törődött, és szomorú volt, hogy azonnal megesett rajta a szíve.
- Drága Kádas Úr! Ne tessék ennyire szomorúnak lenni, mert akkor szomorúságában nekem is muszáj osztoznom! Megígérhetem, hogy csak találni fogunk valami megoldását! Van most magánál pénz? Evett ma valamit? - tett fel egy sor szükséges, de kissé tolakodó kérdést.
Az öreg tanácstalanul mered rá, majd kinyögte, hogy ma még egy falatot sem evett.
- Várjon csak egy pillanatra! - azonnal felvette a mobilt, és egy ételrendelő applkikáció segítségével máris két adag meleg, főtt ételt rendelt az irodájába, ami alig tíz percen belül már meg is érkezett. Ezt Önnek adom. Fogyassza el jó étvággyal.
- Jaj kisasszonyka! A jó Isten fizesse meg, hogy ilyen nemeslelkű hozzám... - rebegte az öreg elfuló hanggal, miközben szinte azonnal falatozni kezdett.
Amikor végzett az evéssel a jogász hölgy megígérte, hogy mindent elfog követni, hogy biztosan elkerülhessék a jogi hercehurcát, és a pénzügyi boszokányüldözést.
- Tessék nyugodtan hazamenni, és megnyugodni egy kicsit! Kézben tartom a dolgokat! Ne tessék aggódni! - feállt és kikisérte a megtört öregembert.
A következő ügyfele viszont már korántsem volt ennyire kedves és bűnbánó. Egy harmincas éveiben járó, flegma, arrogáns üzletember volt, akinek pusztán csak egyetlen kérdés körül forgott egész élete, nevezetesen , miként, és hogyan tud úgy ügyeskedni, hogy adókedvezményekben részesüljön, és hogyan úszhassa meg, hogy több milliót érő ingatlanjai után kelljen neki még plusz milliókat fizetnie?
- Nézze kedves uram! Ez sajnos nagyon sok dologtól függ, és nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt Ön elképzeli! - válaszolt kimért tárgyilagosággal a feltett kérdésekre.
Jócskán erős lélekjelenlétre volt szüksége, hiszen jól ismerhette már ezeket a kiállhatatlan felszínes alakokat, akiktől valósággal a hányingerérzés kerülgette.
- Ezt én is tudom tündérem, de azért egy kis sumáksággal mégiscsak célt lehetne érni, vagy nem?! - az üzletember egyszerre flörtölni akart, és azt hitte macsó menőségével egy füst alatt tartós hatást is gyakorol a jogásznőre, ám elképzelése csúfos bukásra volt ítélve, hiszen most a jogásznőn volt a sor, hogy kikérje magának ezt a fajta erősen provokatív, és helytelen viselkedési formát:
- Bocsánat kedves Uram! Minek nevezett az imént?! - szúrós, villogó kék szemei semmi kétséget se hagytak afelől, hogy sértve érzi magát a szöveg miatt.
- Jaj cicabogár! Ebből miért kell ekkora feneket kerekíteni, mi?! Ha gondolod szívesen elhívlak valami négycsillagos helyre vacsizni! Na, mit szólsz hozzá?! - tett fel egy másik otromba, tolakodó kérdést.
- Attól tartok kedves Uram, hogy itt nem segíthetünk magának! De ha egy másik irodájánál próbálkozna azt nagyon megköszönném! - megnyomott egy gombot az asztalán lévő kis készüléken:
- Kérlek kisérd ki az urat az épületből! – utasította beosztottját szigorúan.
A titkárnő azonnal a szomában termett és az ámuló férfihoz lépett, akinek megfogta a karját, és már mentek is kifelé.
,,Mégis mi a frászt képzelt ez magáról, hogy ki vagyok én?! egy egyszerű prostituált?!" - morfondírozott magában.
Ebédidőre járt és arra gondolt bekap egy két falatot, hátha attól majd jobban fog menni a munka.
Éppen csak beleevett tofus kínai tésztájába, amikor egy harmincas éveiben járó, frissen borotvált, szemüveges, szimpatikus férfi lépett be az irodába, aki egy kissé félős szőkehajú kislány kezét fogta akit vezetett.
- Ö... üdvözlöm, miben segíthetek... - váratlanul megdobbant a szíve, és nem is tagadhatta, hogy mélységes ronokszenvett érez az ismertlen férfi, és imádnivaló kislánya iránt.
- Kicsim! - hajolt le a kislányhoz a férfi. - Beszélnem kell ezzel a nagyon kedves nénivel, de te ne félj semmitől. Apu mindig vigyázni fog rád!
- Apuci... miért vagyunk itt? - kérdezte alig halható egérke hangon a kislány.
- Azért édesem, mert nagy néhány fontos dolog, amit apunak muszáj elintéznie. Te addig kérlek marad csendben, jó?! - kérte kedvesen miközben megpuszilta gömbölyded arcocskáját.
A jogásznő ment most a kislányhoz, és ugyanúgy kedvesen lehajolt hozzá, hogy egy magasságba kerülhessenek:
- Szervusz! Hogy hívnak? Én Maya vagyok... - nyújtott kezet, és megvárta míg a bizalmatlan kislány is beleteszi pufók kezecskéit az övébe. A kislány még mindig tétován apja felé sandított, mert fél az idegenektől, mire apja barátságosan bólintott, így jelezve, hogy elárulhatja a nevét:
- Az én nevem Fanni... - jelentette ki valamivel több bátorsággal.
- Nagyon szép neved van Fanni! Örülök, hogy találkoztunk... Megengeded nekem, hogy apukáddal beszélgessek egy kicsit?
A kislány tétován bólintott.
- Köszönöm szépen, drága vagy! Mondd csak? Szereted a plüssállatokat?
A kislány bólintott, és csillogni látszott a tekintete.
- A kolleganőmnek is rengeteg plüssállata van, mert megnyugtatja! - íróasztalán lévő gyorshívógombot nyomta meg mire azonnal megjelent az ajtóban amindig tettrekész titkárnő.
- Szólítál? - kérdezte.
- Igen, ami azt illeti! Szeretném, ha játszanál egy kicsit Fannival, oké?!
- Hát... persze... – felelte, majd bemutatkozott a megszeppent kislánynak, és kiment vele kézenfogva a másik irodahelyiségbe.
– Elnézését kérem kedves ügyvédnő, hogy csak így beállítottunk, de úgy alakult, hogy ma én vigyázok a gyönyörű kislányomra… - szabadkozott kissé szégyenlősen a férfi, és kicsit le is hajtotta a fejét, mint akinek sok bűne van.
– Gyönyörű kislánya van kedves Uram! Sokszor gratulálok hozzá! – nem vette észre, de a kijelentésre úgy elpirult, akár egy szerelmes kamasz, aki alig várja, hogy megízlelhesse a szerelem gyönyöreit.
– Hát nagyon szépen köszönöm… napról-napra egyre jobban hasonlít az anyukájára… - vallotta meg őszintén.
– Megkérdezhtem, hogy milyen ügyben keeresett fel? – tért váratlanul a tárgyra a nő.
– Sajnos a volt apósom váratlanul elhunyt, és a végrendeletében bizonyos dolgokban megemlíti az én és a kislányom nevét is. Sajnos a jogi területeken néminemű aprócska analfabétizmussal küszködök, és abban szeretném kérni a segítségét, hogy mit is szükséges ilyen esetekben csinálni? – vallotta be őszintén.
Az ügyvédnő már sokszor elképzelte magában, hogy milyen is lesz, ha végül majd találkozni fog a nagybetűs igazival, de azt még romantikus álmaiban sem hitte volna, hogy éppen ehhez a férfihoz fog kötődni, nem mintha nem lett volna jóképű, stílusosan elegáns, és hihetetlenül gondoskodó szülő.
Ezek mind-mind plusz jópontokat értek az ún. titkos pasiskálán, melyet elsősorban saját magának talált ki, hogy ezzel is jelképesen igyekezzék kategórizálni az embereket.
– Ez csak természetes kedves… Bocsásson meg még a nevét sem tudom… - szabadkozott.
– Ó, milyen faragatlan vagyok… - dorgálta meg kissé színpadiasan önmagát:
– Dr. Deák Olivér vagyok… - nyújtott kezet, és ahogy az ügyvédnő is kezet nyújtott és először szorította meg enyhén a férfi kezét, mintha máris működése lépett volna kölcsönösen kettejük között a titkos kémia.
– Nos, igazán örvendek kedves Olivér! Hozott esetleg bármilyen fajta hivatalos dokumentumot a végrendeletről, illetve egyéb dolgokat illetően?! – tette fel szokásos kérdéseit.
– Természetesen… - a férfi azonnal kipattintotta műbőr tekintélyt, és hivatalos eleganciát sugalló aktatáskáját, és a szükséges dokumentumokat máris átadta az ügyvédőnőnek.
– Látom, Ön mindenre felkészült kedves Olivér! Ez dicséretes… - a heves szívdobogását egy korty vízzel igyekezett többé-kevésbé kordában tartani.
Miközben fontos, lényeges ügyeket beszéltek meg az ügyvédnő titkárnője egyre jobban összebarátkozott a férfi kislányával, és nagyon jót játszottak, és mulattak mindenféle plüssállat társaságában, később pedig sokat rajzoltak is közösen.
Mire a hivatalos megbeszélés véget ért, és a férfi kilépett az ajtón, hogy ismét magához ölelje hiányzó, tüneményes kislányát, az egész világ új alakban, és összefüggésekben kezdett körvonalazódni.
– Akkor a továbbiakat majd még megbeszéljük kedves Olivér! Igazán nagyon örülök, hogy megismerhettem Önt, és gyönyörű kislányát. – lehajolt a megszeppent szőkehajú kis hercegnőhöz:
– Kérlek vigyázz apukádra is! – gyöngéden megsimogatta a fejét.
– Kérem, ha bármiben tudok még nagyon szívesen segítek! – újabb bensőségesre sikerdett kézfogásuk mintha csak már előre jelezte volna kettejük számára, hogy egész biztosan fognak még ők találkozni ebben a nagybetűs életben.

MÁSVILÁGI GONDOLATOK 

Ha már föld alatt, vagy olcsósága
folytán pöttöm urnában lakoznék,
de csak egyszerűen,
mint egy könnyedén feledhető porszem,
vagy jelentéktelen,
könnyen feláldozható sakkfigura,
és nem tudnám milye okból felejtettek
szándékosan el azok,
kiket egykoron barátokként

emlegetett amnéziára hajlamos emlékzetem,
s olyan könnyű, légáteresztő lennék,
akár a mi misztikus pára,
vagy suttogni vágyó,
őszies köd és lehet,
hogy magamban még százszor
legalább elmotyognám:
Kik voltak árulók? Kik szentek? Kik gazok?

Ki volt az, ki még
nem kevert le sohanapján
egy meggondolatlan, égetőpofont?!
Amúgy is tizennyolcéves koromig masszívan
– ha kellett, ha nem -, bepisiltem.
S még lő is fordult,
hogy szánalmasan pelenkáztak.

– Ha már halott volnék,
de csak úgy, mint ismeretlen aggastyán
- hontalan, kivert állat kinek
már a kerek erdő sem adhat
óvó-védő menedéket
szólítanám a hitves-Kedvest
ki kopasz fejemet simogatná
s csókjai mézével becézgetne
a hirtelen visszatetsző magányból.

Akár egy magára maradt, fénye-vesztett,
öregedő csillag eltűnnék
emberek kívánságára-ítéltetett,
bárgyú tekintete elől
– eltűnnék zuhanva önmagamba.
Vajon úgy láthatnék-e a fenyegető Alvilág
ismeretlen birodalmában,
amint feleségem egymaga
neveli kislányunkat,
míg pici fiúnk keseregve
sírdogállva szólítaná apját?

Nagy s letisztult gondolatokkal
terhesült az igazságtalan Élet:
megelőlegezett jövőbe-látó Theirésziász,
ha volnék s akkor megláthatnám;
az Igazakat, Jókat, Hűségeseket.
– Lehettem volna teljesebb értékű Ember,
vagy csupán szőrös, nyers Enkidu-ivadék?!