NAPPALOK ÁRNYAI

Az adrenalin valósággal mind a két ember vérkerngését szabályosan felrobbantotta. A szándékosan elfojtottnak gondolt indulatok pedig, akár a robbanással fenyegetőző puskaporos hordók pusztító, mindent romba döntő robbanással fenyegettek…
Mindketten újabb nehéz napokon voltak túl. Ki tudja immáron hányadikon.
A gyönyörű, egzotikus vonásokkal is büszkélgető fiatalasszony a szoba egyik sarkában álldogált gyönyörű ruhában, mely egész biztos mérgdrága lehetett elvégre aki az Andrássy út, vagy épp a váci utca sarkán vásárolgat azt csupán a minnél nagyobb hatásvadászat, és felhajtás érdekli. Bokapántos szandálját is ízléses, elegáns csillogó mütyür díszítette, amihez persze a pasija mit sem ért, elvégre a stílust csupn csak egészen kivételes, és különleges emberek birtokolhatják, és tarthajták meg, elsősorban saját maguknak.
Mézszőke, hullámos hajának királynői külsőt kölcsözött a szigorú konty, - amibe a legtöbb esetben fogta -, ám most kingedte lazán lebarnult vállaira omló fürtjeit. Az egyik csuklóján szintén elegáns, vagyonokat érő ezüstös karkötő csillogott.
A férfi már a gyönyörű, igéző nő testtartásából pontosan tudhatta, hogy mire számítson. Már napok óta érezte, hogy feszültté, és gondterheltté vált kettejük számára a mindennapi élet.
– Már megbocsáss, de nem vagyok hajlandó ezt tovább tűrni, és csinálni… Kész, végeztem! Ennyi volt!
A férfi pattanásig feszülő, kötélidegeit mintha ebben a percben valósággal satuba szorították volna, hogy még jobban összeroppantsák. Hideg verejték csorgott végig szőrös hátán, mely aztán szinte azonnal hozzátapadt sportzakója alatt viselt polóingéhez.
– Kérlek édesem… - próbált egyezkedni hasztalan -, kérlek próbáljuk meg rendbehozni a közös dolgainkat.
– Ne haragudj, de ez sajnos nemfog menni! Azt akarok, hogy most rögtön tűnj el innét! – A nő tekintete hirtelen az ablakra tévedt, mintha csak a nyári vakító napsugárt akarta volna arcával magába fogadni.
– Figyelj! Tényleg nem haragszom rád! De muszáj megértened, hogy ami közöttünk történt annak egyszerűen vége! Már nem érzek semmit irántad! – mondta az asszony, és egyszerű, kimondott szavai valósággal éles késpengeként szabdalták fel a férfi – mindig is-, sebezhető szívét.
A férfi ernyedten leejtette a legalább száz szálból összeállított, tetszetős, és drága rózsacsokrot, ami barátnője egyik kedvenc virága volt. Az ernyedt virágszirmok, mintha csak maguk is hirtelen fonnyadásnak indultak volna, amikor a szobaszőnyegére hulltak dermedt némasággal.
A fiatalasszony úgy tűnhetett egyre dühösebb lesz már attól a puszta gondolattól is, hogy immáron expasija megpróbál egy végső, utolsó kísérletet tenni arra, hogy szerencsétlenkedve visszahódítsa, ám nem fog szerencsével járni. Nem engedheti.
– Belefáradtam Robi! Kérlek most azonnal tűnj el!
– Rendben van! Elmegyek, de szeretném látni látni a kislányt…
– Te is tudod, hogy a szabály nálunk a lefekvésre is kiterjed.
– Akor is szeretnék tőle elbúcsúzni! Hogy lehetsz ennyire szívtelen?!
– Ugye tudod, hogy ezzel csupán csak önmagad alatt vágod a fát?!
A férfi már nem akarta barátnője ellenségeskedését végighallgatni. Valósággal beszaladt az eelőszoba végén lévő gyerekszobába, melyet unikornislovak díszítettek, kislánya kedvenc állatai. Óvatosan lábujjhegyen egynsúlyozva közeledett kislánya ágyához, aki édesdeden szuszogott, és – látszólag -, semmit sem vett észre az egészből.
– Apuci?
A kislány szőke hrcegnős haja valósággal szétterült az ágyán, haja a homlokára tapadt, és élénk, kíváncsian figyelő gombszemével mintha az ember lelkébe látott volna, legféltetebb titkai közé…
A férfi megpróbált nyugodt arco vágni, de érezte, hogy ez most bizony nehéz dió lesz.
– Csupán jó éjszakát jöttem kívánni kincsem. – válaszolta halkan, suttogva.
A kislány ásított egyet, mint a kisállatok zoktak, majd halványan, álmosan apjára mosolyott.
– Apuci, elmegyünk megnézni az állatokat?
– Hmm… meglátjuk édesem… – felelte.
– Szertintem az állatoknak is van lelkük…
A férfi megpróbált valahogy uralkodni tartósnak nevezhető elkeseredettségén, és férfiasan összeszorította fogát, hogy még véletlenül se buggyanhassanak ki szomorúságának könnyei.
Gondolatok cikáztak keresztül-kasul összezavarodott agyában.
,,Muszáj lennie valami szilárd és tartósnak nevezhető megoldásnak, különben örökre elveszíthetem a lányomat!” – rágta meg gondolatait.
A barátnő az ajtóban állt határozott szigorúsággal.
– Édesem, mi lenne most a dolgod?! – metsző, éles hangja, akár a sarkvidéki hideg levegő kétséget sem hagyott afelől, hogy lejárt a búcsúzkodás ideje. – Légy szíves próbálj meg aludni, holnap nehéz napod lesz, és apu is nagyon elfoglalt. Még sok dolga van.
– Bogi…
– Mindannyiunk számára így lesz a legkönnyebb.
– Micsoda ostoba szöveg! A legkönnyebb? Talán neked. Pontosan kinek használsz vele, ha szétrombolod azt, amit felépítettünk?!
– Nem akarod többet hallani erről a témáról! Megértetted?! – kérdezte egy rideg bérgyilkos komolyságával.
– Miért nem vagy képes meghallgatni legalább egyszer úgy istenigazán?! – fakadt ki a férfi.
– Ezt majd a nappaliban megbeszéljük! – vetette ellen az asszony.
– Sajnos kicsim apunak most el kell mennie, de ha jó leszel, akkor elmehetünk az állatkertbe majd esetleg a jövő héten! Most szépen próbálj meg aludni, hogy holnap energikus és kipihent legyél! – gyöngéden jóéjtpuszit adott a kislány homlokára, mire befordult, és segített betakargatni aprócska testét.
Miközben a két szülő a nappaliba ment, hogy valamivel nyugodtabb körülmények közt beszélgethessenek észre se vették, hogy a kislányuk titokban követte őket lábujjhegyen és jóformán kihallgatta beszélgetésüket.
– Hallgatlak! Most mit akarsz csinálni?! – tért a tárgyra a férfi.
– Ne gyerekeskedj! Ez a te bajod! Te még mindig azt gondolod, hogy a világ egyszerűen működik, de valójában az a nagy büdös helyzet, hogy semmi semolyan egyszerű, mint azt gondolod.
– Látom, hogy neked tökéleteen elegendő a saját jól bevál hangod, ami eloszlatja a kétségeidet, de itt egy kisgyerek további életéről van szó. Felfogtad ezt?!
– Most azonnal fog be a szádat! – kiáltott dühösen rá. – Fejezd be, de rögtön! Elegem van!
– Anyuci…?
Mindketten azonnal a kis egérkeszerű hang irányába fordították fejeiket.
A kislány éppen elbújt a cipősszekrény belsejébe – egyik kedvenc búvóhelyére -, és onnét jött elő egyik plüssállatát kezében szorongatva. Szeme valósággal kikerekdett a tartós rémülettől.
– Minden rendben van szívem… apuval csak beszélgettünk, igaz kicsivel hangosabban…
Róbert szíve valósággal dörömbölt, és attól félt, hogy most mindent megvall kislányának. Eszébe se jutott, hogy beijessze lányát, ezért fogta magát és amilyen gyorsan csak tudott kilépett becsukva maga után a bejárati ajtót.
A fiatalasszony pedig alaposan bezárta a férfi után az ajtót.
Róbert nem tudta, hogy kihez is fordulhatna ebben a nagyon kritikus, rizikós helyzetben. Apja infakrtusban meghalt, édesanyját hamar megtámadta a rákos megbetegedés. Úgy érezte egyszerre magára van utalva, és ki is van szolgáltatva az élet kényének-kedvének.
Egy barátjánál húzta meg magát -legalább is egyelőre.
A következő hét még pokolibbnak tűnt, mint az első, hiszen exbarátnője beszélt egy nagyhatalmú ügyvéddel, aki azonnal keresetet nyújtott be gyerektartásra és asszonytartásra vegyesen, és mivel Róbert bármennyire is nem volt jártasbizonyos bonyolult, cirkalmas jogilépésekben felhívott egy megbízható ügyvédet, akihez volt heverja kísérte el. Az ügyvéd részletesen, emberi egyszerű nyelven elmondta, hogy a gyerekartás nemes egyszerűséggel muszáj kifizetnie, ha nem akar máris egy sorozatosan megismétlődő bírósági tárgyalás szenvedő alanyává válni, így Róbert belement ebbe az egyezségbe, annak ellenére, hogy még mindig rajongó, naiv-gyerekes szerelemmel imádta az időközben újabb pasit szerző volt exbarátnőjét.
A kislánynak megígérte, hogy elmennek az állatkertbe, így szavához híven egyik héten, amikor a volt barátnő nem tartozkodott otthon Róbert besont a lakásba – elvégre volt hozzá kulcsa -, és magával vitte a kislányt.
– Szia kincsem! Van kedved állatkertbe menni, és sok furcsa állatot nézni?! Azt csinálunk, amit csak szeretnél! – kaptam gyorsan karjaibaaz újjongó, és ragyogó mosolyú kislányt.
– Júj de jó apuci! Anyuci mitszól majd hozzá? – a kislány korához képest lényegre tapintó kérdést tett fel, így az apukának muszáj volt rá egyenesen, és őszintén válaszolnia.
– Tudod mit, kicsim?! Anyunak ne szóljunk erről! Maradjon ez a mi közös titkunk! Apunak nagyon fontos lenne! Megígéred, édesem?! – nézett rá kedvesen, de komolyan, hogy a gyerek érezze az apuka most nehéz helyzetben van.
– Megígérem apuci, csak ne légy szomorú… – válaszolta, majd aprócska, szinte pöttöm ketecskéivel belekarolt apja tenyeres-talpas kezeibe, és együtt mentek előbb a férfi autójához, később pedig – ahogy az apuka megígérte -, az állat és növénykertbe.
Fantasztikus és csodálatos napot tölöttek együtt, és az apuka kicsit édes-bús nosztalgikus vággyal gondolt vissza rá, hogy néhány hónapja még mind a hárman mennyireboldogok voltak, és mennyire könnyedén voltak képesek örülni az élet legapróbb örömeinek is.
Kora délutánra járt már, amikor visszaérkeztek a családi házhoz, ahol a kislány és anyukája laktak. A méregtől alig látó, gyönyörű fiatalasszony az ajóba állt karbatett kezekkel, és gyanakodva, bosszúsan vizsgálgatta miként tudna ismételten belekötni volt párjába, aki átvitt értelemben néhány órácskára ,,elrabolta” a kislányukat.
– Anyuci, képzeld csak! Apuci elvitt az állatkertbe és kaptam egy nagy plüssmackót is! Olyan hatalmas mint egy felnőtt! – ujjongott lekesedve a kislány, ám úgy tűnt minden odalett, amikor megpillantotta az anya mérges, haragos arckifejezését.
– Ennek ngyon örülök szívem! Légy szíves most menj be, moss kezet, és öltözz át! Nemsokára vacsoraidő van! – parancsolt rá határozottan. A kislány még visszafordult kétségbeesett, sóvárgó szeretettel apjához, és várt vola tőle valami halvány reményt, vagy biztatásféleséget:
– Apuci? Elmegyünk még? – kérdezte szomorú tekintettel, mint aki titokban már jó előre sejti a választ.
– Meglátjuk hercegnőm! – hajolt le hozzá apja, hogy megölje és utoljára megpuszilja. – Kérlek, most menj be és csináld azt, amit anyu kért, oké?
– Apucikám nagyon szeretlek… – A kislány enyhén rázkodó testével szorosan apjához bújt, mint egy védtelen, árvaságra jutott kis állat, aki bármi áron lelki biztonságot, és menedéket szeretne találni egy másik felnőtt által.
– Énis nagyon szeretlek édesem! Menj szépen! Nem lesz semmi baj! – megsimogatta párszor a kislány rázkodó kis testét, amíg elállt a hüppögés, aztán megvárt amíg az embermagasságú plüssmackóval a kislány bemegy a házba.
A fiatalasszony gyors léptekkel máris közelített felé, és visszakézből szájonvágta:
– Hogy merészelted elvinni a lányomat az állatkertbe mi?! Azt hiszed megúszhatod ennyivel?! Életed végéig be foglak perelni! Vésd az eszedbe! – valósággal mennydörgött a haragja.
– Judit… Ez szemét hozzállás volt, és ezt te is tudod… Szerettem volna veled felnőttek módjára megbeszélni a közös dolgainkat, de miután jócskán megtapasztaltam, hogy hasztalan minden logikai próbálkozás így én is lépéseket fogok tenni! – Éppen készült már rá, hogy otthagyja a teljesen magánkívül lévő, mérgében füstölgő asszonyt, amikor váratlanul az új pasi jelent meg, és látványos, csöpögős teátrális gesztusok kíséretében máris vigasztalni, babusgatni kezdte a nőt:
– …De hát édes kis tündérem, mi történt veled?! – kérdezgette a nőt letérdelve, részvéttel a hangjában, mint aki tényleg semmiről sem tud semmit.
– Semmi. Minden rendben, jól vagyok! Az Úr éppen menni készült! – jelentette ki.
– Hé, hapasikám! Neked aztán van ám bőr a pofádon! Idaállítasz, és aztán azonnal fájdalmat okozol mindenkinek! – lendült azonnal támadásba volt barátnője új párja.
– Ezt nem veled fogom megbeszélni! Egyébként hogy is hívnak téged? Mintha még nem hallottam volna a neved!
– Ahhoz neked semmi közöd kis csóka! Csak azt ajánlom húzd el innét a tetves beledet, míg szépen beszélek! – kezdett kistsílű, szánalmas fenyegetőzésekbe.
– Épp ezt akartam tenni, mielőtt megjelentél! Nos, a volt feleségem iránti tiszteletből nem fogok verekedni egy magadfajta emberrel, de azért résen leszek, és figyelek! – Jócskán lelki erőfeszítésbe került megőriznie higgadságát, és hidegvérű gondolkodását, mert legszívesbben azonnal felképelte volna ezt a sutyó, beképzelt Don Juant. A férfi beszállt az autójába és hirtelen gázt adva csikorgó kerekekkel elhajtott.

KULTÚRÁK SORSA 

Kedves költő barátom!
Nos mondd csak?
Mi a helyzet mostanság az irodalmi helyzettel?
Gúnyvigyorba miért is foncsorul
hobbi-irodalmárok kacagó szája ellened?!
Valld csak be bátran, mivégre vagy,
mi lesz veled-belőled?!
Szólamokat puffogtató korteskedő,
dilettáns rikkancs akarsz-e maradni,
vagy kísérletező avantgarde-újító
ki nem kisstílű seggnyalója,
sem szolgálója senkinek?!

Hajdan még alamizsnán tengődtél
magad is nagyurak kegyelméből,
akik mondadódban
kutatták-keresték a maradandót,
a halhatatlanságot; dehogy is a tiédet!
A magukét! Jaj, kártékony,
olcsó hazug-talmi lett már minden!
Elvégre mostanság ha az író is éhkoppon marad,
rühes koldusként inkább behódol
vagy kapitulál a díjakat könnyedén
osztogatók táborai előtt,
tán még hajlong is!

Mostanság görbe-tükrök mezején
terjeng a hitvány bölcselet,
éppen úgy, akárcsak a szabad-gondolat,
míg a szó elveszti megváltó varázsát,
amiért épp létrehozták;
hogy fölrázó lángoló akarat,
nemes cél-eszköz lehessen
s nem csupán egyszemélyes
exibicionista frázis-puffogtatás!
Mivé lettél költő-író? Néma prófétává,
vagy alkalmi bohóccá süllyesztett
eme elsüllyedt Atlantisz-század?!

Orákulumot ritkán,
ha várnak mostanság tetőled,
mert vagy kiröhögnek, vagy leköpnek.
Ahányszor csak szólnál, kérdeznél,
vallatnál valami gusztustalan
senkiházi kunta-kinte dilettáns-fajankó
Olcsó János szájadra ver,
meggyaláz, megszégyenít:
vátesz-álarcok mögül
zengő udvaroncként nem adod
a szolga balek-ostobát,
inkább a tudatos burok-magány!
A kulturált szórakozást
ma inkább hitvány botrány
s bestszeller–szenny-propagandába méricskélik.

S mert magában szándékosan lesajnál,
kiröhög, megvet a Hiéna-Világ,
s szánalmas írói műhelyekben
egymás szövegeit szétcsonkítják
kontár-kezek, még mindig
megmarad tebenned a nyilvános,
rettegő megaláztatás stigma-bélyege,
melyet nem gyógyíthat
szánalmas léhűtő akarat!
Így is legalább még ötszáz év
kimaradt mire az értő olvasók
közül egynehányan valaki jószívvel felfedez!
Azt még fogcsikorgatón végig kellene tűrni!

A TEJFOGAK ÉJSZAKÁJA

Nem sokat aludtak aznap este, éjjel is jóformán alig. Az egész leginkább egy futurisztius, hibernált kómás rémálomhoz volt inkább hasonlatos, semmint rendes, testet-lelket felfrissítő természetes, regeneráló alváshoz.
Előbb éjjel két-háromóra között riadt fel a férfi, míg néhány perccel később a gyönyörű, fiatal feleség, akik nem tudták mire vélni, hogy a gyerekszobából jócskán hallható visító, ordító, fájdalmas hangok gyakorlatilag azt jelzik, hogy a kisbabának jönnek a tejfogai, és ha igazít írt a net akkor bizony-bizony még jó pár hónapig nem árt, ha tartósan készenléti állapotra rendezkednek be mindketten, és persze igyeksznek úgy megszrvezni precíz pontosságú, túlzottan is kiszámítható életmódjukat, hogy – remélhetőleg -, mindenben alkalmazkodjon a kislányuk elvárásaihoz.
– Drágám… édesem… Miklóska… sír a baba… – a gyönyörű nő félkómás, még nagyon álmos hangon közölte ezt az egyszerű tényt a férjével, aki azonnal pizsamában száguldott át senkivel, és semmivel se foglalkozva a gyerekszobai kiságyhoz, ahol elviekben a kisbabának még javában édesdeden kellett volna csicsikálnia. Ehelyett a kislányka úgy üvöltött, rúgkapált, és keservsen üvöltözve sírdogált, mintha emberi fájdalma ténylegesen egy megtörtént, kozmikus világfájdalom lenne, amibe – legalább is egyelőre -, csupán csak egyedül saját maga osztozhat.
– Édes drága kisbogár! Mi történt?! Rosszakat álmodtál? Félsz a sötétben?! Gyere ide, apu mindjárt elringat! – óvatosan kivette a babát a kiságy fogságából, majd ahogy a kismamagondozás tanfolyamon láthatta és tapasztalhatta – persze akkor még egy törtkarú műanyag játékbaba volt a segédeszköz -, karjába vette és óvatosan előre-hátra hintázott vele, mert úgy tanulta, hogy a kicsiket megnyugtatja a folyamatos, ritmikus mozgás. A kisbaba néhány pillanatra valóban úgy tett, mint akit tökéletesen megnyugtat, mondhatni azonnal kikapcsol, és meg is vigasztal godoskodó, aggodó apukája tartósnak mondható jelenléte, ám amikor kis szájában a pokoli, és brutális fájdalom újfent felütötte fejét újfent ordítani kezdett rázkodó kicsiny teste pdig segítséget követelt.
– Édes kicsi szívem! Nemlesz semmi baj… apu itt marad, amíg jobban leszel… – még magának sem akart hazudni, de a sanyarú igazság az volt, hogy majd leragadt a szeme, és csupán csak a megmaradt, soványka lelkierjére tudott támaszkodni, mely átmenetileg kiverte a fejéből az álom, és a pihenés vágyálmait.
Nm sokkal később a csinos, gyönyörű anyuka is feltűnt az unikornisokkal kifestett gyerekszoba ajtajában, és aggódva szemlélte, hogy párja milyen hősies erőfeszítéseket tesz meg azért, hogy végre a szülők is kicsit pihenhessenek. S minthogy ennek szikrányi esélye sem maradt az anyuka azonnal belépett a kis szobába, és óvatosan érdeklődött a baba hogyléte felől:
– Hogy van a kis hercegnőnk drágám?! – kérdezte jócskán aggódva, fiom, hosszú ujjait tördelve ideges kimrültségében.
– Hát van két rossz hírem édesem! Az első, hogy szerintem a tejfogak lesznek a ludasok, míg a másik már egyértelműen arra vonakozik, hogy amíg minden fogacskája ki nem bújik addig lőttek a pihenttő, békés, nyugodalmas alvások felhőtlen korszakának. – közölte nemes egyszerűséggel a fiatalasszonnyal, aki már az első kijelentés alkalmával is jócskán meg volt ijedve, de azért minden lélekjelenléttel azon volt, hogy egy védelmző anyaigris benyomását kelthesse.
– Majd én átveszem egy kicsit!Lehet, hogy az én karomban hamar megnyugszik… – óvatos gyöngédséggel nyúlt a kisbabához férje karján, és ő is megpróbálta ringatni, becézgetni, babusgatni látszólag tökéletes hasztalansággal, hiszen a kislány úgy visított, mintha valóságosan pokoli fájdlmakkal kellene felvennie azélet-halál küzdelmet.
– Édesem! Nem szeretnélek nagyon felidegesíteni, de szerintem jobb, ha felhívom a gyerekorvost. Elvégre azok mégiscsak szakemberek, és hátha tudnak valami hatékony megoldást! – ajánlotta bölcs előrelátással a férj.
– Ebben teljesen igazat adok neked drágám! telefonálnál, addig én vigyázok a babára!
– Persze! Máris hívom az orvost! – A férfi azzal kiment a gyerekszoba védett magányából, és a konyhába ment, hogy felkapcsolt lámpa mellett megeresszen egy mobilhívást a gyerekorvosnak.
– Halló… doktornő? Bocsássonmeg, hogy ennyire későn zavarom, de azt hiszem a kisbabánknak jönnek a tejfogai… – hadarta rohamléptekkel az szükséges információkat mire a doktornő ténylegesen fölfogta, hogy mi a valódi probléma gyökere.
– Nyugodjon meg kedves apuka! Nemlesz semmi baj! Ez egy természetes élettani folyamat. Amint tudok máris indulok az Önök házához! Merrefelé is lakna egészen pontosan? – tudakolta édeklődőn, tapintatosan.
– Budaörs közelében! Kérem, doktornő! Nem szeretném sietetni, de kérem ha egy mód van rá siessen, mert nagyon sír és üvölt a baba! – válaszolta a mobilba az aggódó apuka. Azegészben az volt a legrosszabb, hogy a valós életbeni szituációkat a szakkönyvek mintha szándékosan a szőnyeg alá akarták volna söpörni, akárcsak az adott problémák szakszerű, és pontos megoldási lehetőségeit.
Az apuka gyorsan visszarohant a gyerekszobába, ahol a kisbaba újból ordítós sírógörcsökbe kezdett, és szinte a morzsányi megmaradt remény is ideje korán elszállt, hogy bármit is javult volna az adott kritikus, idegileg toálisan kimerítő helyzet.
– Átvegyem, szívem?! – érdeklődött halkan, gyöngéden.
– Az most nagyon jó lenne… – mlyeket igyekezett sóhajtani az asszony, hátha attól kicsit visszanyerheti lélekjelenlétét. – Felteszek egy kis kavénak valót! Remélem a doktornő is hamarosan ideér. – Fogta magát és mintha már eleve késében volna kiment a konyhába feltenni a kávánakvalót.
A kisbaba apja karmai közt keresett magának átmeneti menedéket. Mindig úgy tűnt, mintha azonnal megnyugodna, hogy aztán pillanatnyi szünet után újból fojathassa a már előre megkezdett bömbölést.
Amikor már mindketen úgy éreezhették, hogy pattanásig feszített, és persze jócskán kimerült idegrendszerük kapásból ott a helyszínen felmondja a szolgálatot, és kis híján elszakad az a bizonyos lelki cérna brutálkemény negyven prc múltán megérkezett a gyerekorvos, aki kicsattanónak, és fittnek tűnt, mint a két agyonsrapált szülő együttéve. Gyorsan lvetkőzött, és holmiját azonnal a férfi kezébe nyomta, mintha az legalább is valami hordár, vagy inas lenne.
– Szép jó estét Önöknek! Gondoltam megnézem miként boldogulnak a kis jövevénnyel! – jelentette be valósággal ünnepélyes hangon, mintha csak egy avatóünnepség szónoka lenne, nem pedig egy gyerekorvos, aki kivételesen még a dolgát is érti.
Elővette mini fekete kistáskájából a sztetoszkopot, melynek acélszín heneralakú gömbjét máris a baba kis dundorodó hasára tette, hogy miként ver kicsi, fürge kalapáló szíve. Aztán egy sor szokásos, értelmetlen vizsgálat következett, míg végül rátért a szájára, és meglátta, hogy az apukának mindnben igazat kellett volna adni, hiszen a kis hercegnőnek énylegesen jönnek aprócska,tűhegyesnek látszó tejfogai, ami miatt nagy fájdalmai lehetnek.
– Hát persze! – kiáltott fel a levegőbe, amikor a baba szájában szemügyre vette szemüvegével a látottakat. – Hát kedves szülők! Nem vitás a tejfogak okozzák most a nagy galibát zaklatott életükben! – kissé fensőbbséges hangsúllyal ejtette ki ezt a végtelenségig szimpla és egyszerűnek hangzó mondatot, ami persze azonnal szöget is ütött főleg a férfi elméjében.
– Azonnal felírok önöknek néhány bevált receptet, és antibiotikumra is szükség lesz, ha nyuodt, és békétető éjszakákat szeretnének biztosítani.
A gyönyörű felesége gyanakova, mérgetve karba tett kezekkel megkockáztatott egy fonos, lényeges kérdést:
– Doktornő szeretném megkérdezni, hogy meddig fog tartani, amíg az összes tejfog kijön a kislányunk száján?!
– Attól tartok kedves asszonyom, hogy bizony akár több hónapig is elhúzódhat tekintettel a babák fizikális állapotára, és még számos egyéb dologra! – válaszolt kapásból miközben egy recepttömbe firkálgatott, alig olvasható, macskakapárásszerű betűivel.
– Ezekből a gyógyszerekből adjanak be neki háromszor egyet naponta, míg a gyulladáscsöppentő kenőcssel próbálják meg gyöngéd, és óvatos mozdulatokkal bekenegetia duzzad, vöröslő ínyét. De vigyázat! Csak óvatosan! – adta tudtukra, majd miután mindent viszonylagos rendben talált újból összepakolta cuccait, elvette a férjtől a kabátját és azonnal távozott a lakásból.
– Ha bármiben tudok nagyon szívesen segítek önöknek! Nemsokára nekem is indul a legelső műszakom, úgyhogy gyakorlatilag máris csatlakoztam Önökkel együtt a holdkórosok társaságához. – próbálta egy áratlannak tetsző, kissé gyrekes viccel elütni a mostani komoly szituációt, de maga is érezte, hogy kissé faramucira sikeredett ez az egész, így már ment is saját autójhoz, mely az utca hátsó végében parkolt.
A férfi visszajött a kinti térből, és kissé elveszetten élete asszonyára nézett, aki szinén kételkedő, jócskán tétova arckifejezéssel gondolataiba merült. Aztán később újfent megpróbálták lefekteni a kislányt, és legalább pár órát szuszogtak még a hajnali pirkadat előtt. Persze most is, mint mindig előbb a férfi kellt ki az ágyból, és rögtön átviharzott a gyerekszobába, hogy szemügyre vegye a babát, aki úgy tűnt most kiegyensúlyozottan, és nyugodtan szuszog. ,,Csak óvatosan! Alig halható halk léptekkel szükséges tevékenykednie!” – figyelmeztete magát, majd kilopakodott a konyhába, és a még éjjel folyamán megfőzött, és most kihűlt feketekávét igyekezett felmelegíteni a mikroban. Azon morfondírozott, hogy vajon nem volna hatásosabb módszer, ha esetleg kivenne pár szabadnapot – egyébként is jön egy-két szívességgel a főnöke neki -, és akkor gyorsan beugrana a gyógyszertárba kiváltani a flírt gyógyszereket és egyebeket. Talán az lesz a biztos megoldás, ha a párját kérdezi meg, hogy akkor most mihez kezdjenek.
A feleségnek elegendő volt délelőtt fél tízre bent lennie munkahelyén, így a férfi úgy döntött, hogy biztos, ami biztos kivesz néhány nap szabadnapot, hiszen a felesége is fontos poziciót töltött be a cégcsoport életében, és sajnos egyre több olyan munkahelyi házirend lett a mérce, mely nem szívesen törődik a beosztottak magánéleti problémáival, csupán csak a profitorienált stratégiák minél hatékonyabb kivitelezésével, így családosokat kicsitmég le is nézték, persze csak szigorúan bizalmasan.
A férfi gyorsan átölözött a pizsamáról egy poló, melegítőalsó kombinációra és újrafőzött friss kávéval, és piritóssal kedveskedett mire az asszony is felébred. A nő valamivel délelőtt nyolc óra magasságában ébredt fel, és a kisbaba újbóli pokoli fájdalmakkal együttjáró sírógörcseire ébredve.
– Jó reggelt drágám! Főztem friss kávét és készítettem egy kis pirítóst! Remélem nem baj?! – töltötte ki egy hófehér porcelánbögrébe a feketekávét sok tejjel, hogy az asszony szrette, majd amikor könösben leült az ékezőasztalhoz azonnal eléje tette a vajas dzsemes friss piritósokat is, aminkláthatóan nagyon örült a nő, mert hálás és sugárzó, de fáradt mosoly suhant át pillanatnyilag arcán.
– Drága vagy mint mindig édesem! Ez a kávé is most életmentő! – a zaklaott, és lelkiekben jócskán megviselt éjszaka után most valósággal életmentőnek tűnt a fekete, bikaerős nedű sok tejjel. Aztán egy nagy harapás a pirítósból, ami – szerencsére -, megint csak jó választásnak bizonyult, hiszen elismerősen bólintott párat mire az összes morzsákig elfogyasztotta.
– Tudod mit édesem? Arra gondoltam, hogy kiveszek néhány napszabadságot, és ma beugrok a gyógyszertárba, hogy megvegyem amit a dokinő felírt. Mi szólsz?! Te addig nyugodtan elmehetsz dolgozni… – vetette fel megoldás gyanánt.
– Hú, ez látod nem is haszontalan ötlet! A tegnap éjjel fiaskó borzalmasan megviselt. Legszívesebben jól megmondtam volna a véleményemet annak a beképzelt, trampli nőszemélynek. Hát komolyan mondomannyira megjátszósan, és parancsolgaósan viselkedett, mintha mi az alattvalói volnánk. Remélem, hogy legalább a gyógyszerek, amiket ajánlott segíteni fognak a kislányunknak, hogy szüneteltessék a fájdalmait! – hangjában őszinte aggodalom csendült ki.
– Akkor ezt megbeszéltük! A kérdés már csak az, hogy amíg elugrok a gyógyszrtárba, ami nemsokára kinyit kit kellene mekérni, hogy vigyázzon a kicsire?!
– Nem gond! Nekem csak fél tízre kell mennem! De majd beszólok, hogy kicsit késni fogok. Nem nagy ügy.
– Az igazán remek lenne!
Kettesben, egymás kezét szorongatva, akárcsak a kamasz szerelmesek csöndben üldögéltek még az étkezőben, és felválltva őrködtek a babájuk ágya felett is, mire kinyitott a gyógyszertár a sarkon, és férj máris leugrott, hogy a szükséges gyógyszereket, és ínykenőcsöt megvegye. Amikor visszajött a gyógyszertárból ránézett gyönyörű feleségére, és amikor pillantásuk összekapcsolódott mintha átérezték volna, hogy bármit is tartogathat még nekik a nagybetűs élet, ők kitartóan, és hűségesen szembe fognak menni a megpróbálgatásokkal, és mindennapok próbatételeivel.

EGY ROHANÓS NAP ELŐNYEI ÉS HÁTRÁNYAI

Már megint egy oltári ngy rohanós katyvasz. Előbb csak a reggeli tejeskávé fröccsent – persze csak -, merő véletlenségből az arcába, később pedig a baracklekvárral megtöltött tésztás táska, hiszen imádnivaló kislányának az volt a kedvence, és ugybár egy jó rggelt jó reggelivel is szokás elindítani.
– Kicsim! Merre jószmékelsz már?! Ugye te sem szeretnél elkésni?! – érezhetőbben kicsit idegesebben, frusztrálva tette fel ezt a lényeges kérdést, bár szégyellte magának bevallani, ha nem volna annyira lényeges a külső megjelenése munkahelyén talán kevesebb idővel is egész nyugodtan beérné a nagyméretű fürdőszobában.
– Anyu! Nem találom a hátizsákomat! – panaszkodott a kislány, és lehetett hallani, hogy most valószínűleg az következik, hogy totál káosz fogadja majd minek után a gyerekszoba kész csatatér.
– Várjnéhány percet drágám! Anyu mindjárt megy és segít! – ,,Akkor sem fog megőrülni! – döntötte el magában. Nem fogja megengedni, hogy egy ennyire bagtell, valósággal jelentéktelen kisapróság egyszerűen csak tönkretegye sem az ő sem pedig lánya pillananyi jókedvét, melyre a nap későbbi folyamán bizony jócskán szükségük lehet.
– Anyu? Megfésülnéd hullámosra a hajamat?! – újabb kérdés kislányától, mire bizony nem árt, ha válaszol az ember, különben a tartós bizonytalanság állapotát kockáztatja a gyereknél.
– Édesem! Várnál egy másodpercet légy szíves?! – most érzi, hogy elérkezik a sorsdöntő pillanat, - már ami -, saját idegeinek pattanásig feszülő köteleken való tartós táncolását jelenti, de akkor ismuszáj uralkodnia magán, hiszen kislánya smmiről nem tehet. Egyálalán nem is ő hibáa, hogy még nem alakult ki nála a tartósnak nevezhető időérzék.
Még egy utolsó igazítás saját sminkjén. Egy lehelletnyi szájfény, amitől egyszerre sikkes, divatos, és remélhetőleg csábítóan szexissé varázsolta enyhén telt ajkait, és bár vállközépig leérő, mézszőke haja úgy fest, mint aki a farkasokkal táncolt, talán ha kontyba feltűzi, vagy később egy befőttesgumival becsavarja az igenis sokat segít a későbbiekben.
– Anyu! Nem találom a holmimat! – újabb követelőzés a gyerekszoba irányából. Hát nincs mese. Valakinek muszj irányítania isa dolgokat, nem csupán csak fecserészni róla, ahogy a férje szokta.
– Azonnal Drágám anyu máris uton van! – elkezd harisnyás lábaival előbb sietősen ügetni, majd ávált könnyed szaladásba, mintha legalább is azonnal a félmaratonra készülne, hiszen kevesebbel úgy se volna hajlandó beérni, végül aztán amikor rálép egy szúrós, eldobott játékra, melyet a kislánya – vélhetően -, feledékenységből hagyott az előszoba közepén, pedig vagy milliószor meg lett neki magyarázva, hogy bizonyos dolgok balesetvszélyesek váratlanul nem bírja apró flszisszenő fájdalmában visszafogni magát és mérgesen megdorgálja – persze csupán csak a levegőbe belebeszélve lányát:
– Napsugár! Hányszor megbeszéltük drágám, hogy a vacak játékaidat ne hagyd szerteszéjjl, mert balesetveszélysek?! Anyu nagyon mérges lesz ám rád, ha ez még egyszer előfordul! – veti fel kecsegtető, kínálkozó lehetőség gyanánt. A gyerekszoba felől – legalább is -, egyelőre nem hall semmit. ,,Ki tudja? Talán máris akkora szentségtörést követett el, hogy önkéntelenül is megbántotta azt a valakit, akit a világ minden kincsénél jobban szert?” – fut át gyorsan az agyán, míg futva elérkezik a gyerekszobáig. Amikor belép kislánya éppen az ágy alatta keresihátizsákját, majd néhány pillanat múltán egészséges megnyugvással kostatálja, hogy meglett ategnap este kiadósan felpakolt hátizsák az összes szükséges iskolai holmijaival egyetemben.
– Minden rendben van drágám?! – kérdez rá csak a biztonság kedvéért,miközben bensőséges, és kicsit talán meg is ható ösztönből, és rutinból született anyai érzések törnek rá.
– Anyu? Megfésülöd a hajamat? – kérdezi most kíváncsian, kicsit talán még gyanakodva is, hogy anyukája vége valahára a folyamatos szolongatások ígéreteiből kegyeskedett végre megjelenni, és egy kicsit vele is foglalkozni.
– Édes kis angyalkám! Sajnos arra már nincs idő, de kapasz helyette majd egy szép frizurát. Nemsokára neked is le kell majd vágatni a hajadat!
A kislány sokáig eltöpreng ezen a már-már túlzottan is leegyszerűsített válaszon, majd kissé dacos fejszegéssel határozottan kijlenti, hogy egyik kis barátnőjének az osztályukban nagyo szép hajat készített a barátnője anyukája és neki is megígérte,hogy csinál neki gy hasonlót, ha szeretné, mert ért hozzá.
– Igen drágám! Ez nagyszerű lesz, biztosvagyok benne, de most már muszáj elindulnunk, ha nem akarunk elkésni még jobban! – válaszolja, talán csak azért, hogy önmagát egyszerre biztassa, és támogassa.
– Anyu? Nem reggelizunk csokis pelyhet? – kérdezi.
– Édesem! Most nem! A suli felé menet majd kapasz valami nagyon finomat! Most pedig légy szíves hozd a kabátodat és keresd elő a cipődet. Sapka, sál, mert azért mégmindig hideg idő van odakint, és épp csak kijöttél a náthádból! – figyelmezteti kellő tapintattal.
A kislány azonnal megkresi téliestíett kabátját, sapkáját és sálját.
– Anyu, milyen lesz az új hajam, ha a sapkámat is felveszem? – újabb kissé értelmetlen kérdés, de ez van, nincs mit tenni.
– Napsugár! Te már így is nagyon szép kislány vagy! Még akkor is ha most mindjárt felteszed a sapkádat! – A biztonság kedvéért kislánya szőkés fejbe nyomja a bolyhos, jó meleg sapkát. Szükség is van ám rá, majd amikor ő is sietősen elkészült, és mindent ellnőrzött, hogy le van-e kapcsolva, hogy ne legyen semmi áram alatt, sietősen kilépnek közösen a lakásukból, majd gondosan bezárja az ajtót, később a biztonsági ajtót is elindulnak.
A vadoi új furgonszerű minibuszban a kislány azonnal, amint beszáll a hátsó ülésre és maga mellé teszihátizsákját máris igyekszk magára tenni a biztonsági övét, és gondosan becsatolni magát, ahogy tanították neki szülei. Amikor az anyuka is beszállt az autóba és magára erőltette az övét rögtön elhangzik az első, megkerülhetetlen kérdés:
– Anyu? Nézhetek rajzfilmet?
– Ha azt szeretnél, én viszont nagyon szeretnék veled beszélgetni, mert úgy érzem, hogy egyre kvesebb időt töltük együtt közösen. – valósággal kibukik szájából a keserédes, és kissé marcangoló igazság, hiszen az elmúlt pár évben annyira kményen hajtotta magát az előléptetés fejében a munkahelyén, hogy sajnos nem vette észre, hogy sokszor önkéntelen is megfeledkezett és elhanyagolta egyetlen szeme fényét, ami miatt most valósággal gyötri és marcangolja a tartós bűntudat.
A kislány – úgy tűnik -, inkább rajzfilmet nézne, így az anyuka azonnal megnyom egy gombot a műszerfalon, mire a hátsó ülésekbe beszerelt miniképernyős tévé azonnal automatikusan bekapcsol, és máris kezdődhet a mesemaraton.
Miközben a suli felé tartanak, remélhtőleg betartva minden KRESZ-szel kapcsolatos faramucikodó szabályt a kislány a rajzfilm közepe felé egyszer csak váratlanul megszólal:
– Anyu? Haragszol valami miatt?!
Kérdése jócskán meglepi az anyukát. Akkor ezek szerint – több, mint valószínű -, hogy arról is pontosan tud, hogy ő és az apukája párszor kiadósat veszekedtek egymással, míg őt szándékosan beköldték a gyerekszobába házi feladatot írni.
– Nem drágám! Ugyan dehogy! Tudod a felnőttek dolgai… meglehetősen bonyolultak… ha kicsit nagyobb leszel, majd megérted… – Mintha csak tipikusan az ő anyját hallaná, hiszen amikor a kilencvenes évek derekán ő volt gyerek az ő anyukája ishaszonló, kissé kiábrándító szöveggel rukkolt elő, hiszen más egyéb nem igazán juthatott az eszébe.
– Apu és én rajongásig imádunk, és gy milliárd Túró Rudira szeretünk téged édesem… csak tudod… apunak is nagyon sok munkája akadt a mostani időben, hogy neked mindent megtudjunk vásárolni… de nyáron megígérem, hogy elutazunk valahova, és nagyonjól fogjuk magunkat együtt érezni… – mégis miért van olyan érzése, hogy mindent, amit a kislányának mondd az szemenszedett hazugság?!
– Anyu… ne haragudj rám, hogy bajt okoztam… - kissé pityergőssé vált át a kislány hangja és ekkor rögtön cselekedni kell, és muszáj lereagálni a helyzetet, mielőtt túl késő lenne. Óvatosan leáll az egyik következő mellékutcában, nem foglalkozva, hogy vajon kell-e a parkolásért fizetnie, majd amint megálltak azonnal kiszáll a vezetőülésből, kinyitja a hátsó ajtót, kicsatolja a kislány övét, és jó szorosan magához öleli, hogy érezze remegő, kis teste minden rezdülését.
– Hékás! Nyugodj meg! Nem történt semmi kicsi szívem! Én is nagyon szeretlek, csak tudod… az életben számos olyan, ha tetszik fontos dolog van… amiről nagyon nehéz beszélni és gondolkodni, mert nagyon fontos, és az ember sajnos csak később döbben rá arra, hogy mekkorát hibázott, vagy épp veszített… Meg tudod ezt érteni kicsim?! – papírzsebkendővel megpróbálta óvatosan letörölni a kislány könnycseppjeit.
– De ugye nem lesz semmi baj anyu…? – kérdezte halk egérkehangon kicsit még mindig szipogva.
– Hékás! Bizhatsz bennem! Tudod mit? Ha végeztél majda suliban, és hazajöttél elmehetnénk valahova csak mi kettesben, mit szólsz?! Csapunk egy igazi vérbeli csajos bulit!
– …De a házi feladatot és a leckét is megkell írni, ahogy mindig mondtad… – érvelt a kislány.
– Igen, nagyon helyes, de azért néhányszor nem árt, ha az ember egy kicsit megpróbál kikapcsolódni, különben könnyen lehet,hogy elveszti a fejét, vagy épp bedilizik! – minek traktálja saját lánya fejét ekkora sültlenségekkel? – kérdezte saját magát. Amikor a legfontosabb az ilyen korú gyerekeknél a pozitív megerősítés, és a biztatás, meg a mindenkori bátorítás, és akkor most jön egy ekkora faramuci ostobasággal. Ki hallott még ilyet?!
– Megnyugodtál egy kicsit szívem?! – kérdezte a hangjában kicsit maga is aggódva.
– Talán… - Igyekszett a zsebkendőt szorongatva mégjópárszor megtörölni két gomb szemét, amitől kisebb pír jelent meg a szemein, mint aki valóságosan is sírt.
– Megígérem, hogy vigyázok rád, és sosem hagyom, hogy bármi bajod essék! – Sajnos jobb ötlettel most igazán nem rukkolhatott elő, pedig a filmeken most szokott következni egy-egy ütősebb mondat, vagy monólog. – Akkor mehetünk, hercegnőm?!
A kislány bólintott avisszapllantó tükör fogságából, aztán inkább kibámult az autó alakon, mintha tüzetesen akarná szmügyre venni szűkebben vett környezetét.
Az iskolához közeli fizetős parkolóhelyeken – szokás szerint -, egy árva gombostűt sem lehetett volna elejteni akkora volt a forgalom. Azonban még így is akadtak szülők bőven, akik megspórolván a tetemes benzinköltségeket inkább a jól bevált gyalogos módszerrel vitték iskolába csemetéiket.
Napsugár szinte azonnal észrevette az autóablakból néhány osztálytársát, akik most szorgalmas, nyüzsgő kiscsibék módjára igyekeztek fecsrészni, beszélgetni egymással, és mikor egyikük meglátta Napsugárt az autóban szinte azonnal feléje fordultak íváncsian érdeklődve, míg néhány integettek is.
– Ó, nézd csak szívem! Néhány barátnőd már itt van! Van egy olyan igazán jó megértésem, hogy ez a mostani nap szenzációs és frenetikusan fog majd alakulni, majd meglátod! – Leállította az autót egy nyugodt helyen, majd kinyitotta hátsó ülést, segített kicsatolni a kislány biztonsági övét, majd cuppanós puszit adott pirospozsgás arcára és elhajtott a környékről. Már jó régen kitapasztalhatta, hogy a legtöbb szülő mindig akar valamit a másiktól, és csupán csak egyeseknek jut eszébe, hogy a kivételesség kedvéért embernek tekintsék a másikat is.
,,Valami szép ajándékkal kellene meglepnie Napsugárt!” – mélyedt tevékeny gondolataiba míg igyekezett a dugószintű forgalomba biztonságban ellavírozni kocsiját munkahelyéig.

HA GONDOLAT, KREATIVITÁS ELHALLGAT

Miért nem lehet egyszerűen csak lezárni,
befejezettnek tekinteni azt,
amiben éppen nyakig benne vagyunk?!
Miért nem lépünk ki szánalmas
s hivatalosan is totál kétségbeesett,
semmirekellő életünkből,
akár az ítélkező, pálcát-törő
történelemből s megyünk
egy egyetemesebb cél irányába?!

Fázósan takarók mélységeibe
szilárdan még beburkolózni,
miközben tapinthatóan még érzni lehet,
hogy a Kedves angyali teste felmelegít
egy-egy kritikusabb, elveszettebb pillanatban.
Mostanság mindenki a kíváncsi csodálkozók
szándékosan naiv-közönyös
rezervátumaiban csücsül,
vagy propagandisztikusan arról
papol-szónokol, hogyan kellene másként élni,
s boldogulni, mint eddig!

Sose mindegy,
hogy kifelé vagy befelé nyílik-e
egyazon bezárt ajtó,
s hogy vajon az ablakokon
még belóghat-e egy-egy arra érdemesebb?!
– Mintha már mindent szándékosan
elölről kellene kezdeni;
Világokat – igaz -, még szülhet
a megújuló remény, ám agymosott,
idióta embereket annál kevésbé ábrándít
e hiéna-Kor, melyben létezik a nyers,
sóvárgó brutalizmus,
az erkölcsi humánumok teljes eltiprása.

Mindennapos dolognak számít,
ha egy-egy ember szándékosan
átlép az árnyékokon,
de aki már önmagával sem felel,
hogy jobb élet reményében válthatott
– bitang megalkuvóvá azt
a lappangó lelkiismeret emészti fel.
Ha egyszer már baj lehet a nyilvánvaló,
miért kell tetézni, bagatellizálni
bizonyos kényes tabu-helyzeteket?!

Ki megretten felelőssége súlyaitól,
gyerekes-naiv lélekként
még azt hiheti bármit megtehet;
állandósulni látszik mosolygó
fejekben homály s köd vegyesen s jaj,
ha aztán majd szabad-gondolkodó
akaraton vígan győzedelmeskedik
az egysíkú, tompított perspektíva.
Újra eljöhet a tömegesedések hitvány korszaka!

KÉRDŐJELEK A SENKIFÖLDJÉN

A fiú valami miatt sokkal inkább kedvelte az elhagyatott, lakatlan külvárosi gyárnegyedek vidékét, melyek jóformán Kőbánya-Kispest, illetve a X. kerületre jellemzőek úgy nagy általánosságban.
Most is csupán csak azért ment errefelé, mert valami benső,megmagyarázhatatlan, hascsikaró kényszer egész egyszerűen mintha valósággal máris kényszerítette volna őt, hogy egytlen feladatot bíztak rá a láthatatlan istenek: foggal-körömmel túlélni a mindennapok pokoli, gyehennás hétköznapjait.
Mivel mindig is nehezen épített ki magának baráti, és főként társas kapcsolatokat rövid időn belül mindenki a magánakvalóként vagy egyszerűen csak a lúzer nyomingerként kezdte őt emlegetni ezzel is mintegy kölcsönösen vegyes, kicsnyes megbecsülést, és tiszteletet vívva ki osztálytársai, és főként a nagyobb, tehát eleve elvetemültebb, aljas, és gonosz fiúk körében.
Először arra gondolt, hogy a vasúti átjáróval kombináló kreszteződésen megy át, de gondolatai valósággal rendre elvonták el-elkalandozó értelmét, amimiatt képtelen volt összpontosítva koncentrálni. Az járt a fejében, hogy nyolcadk után mihez is kellene magával kezdenie, amikor a volt kevés barátsága is rendre tönkrement, és a valaki mindig szükségszerűen elhagy valakit egyetemes szindróma fog tartósan bekövetkezni, és ezáltal uralkodni későbbi kamasz évein. Sok minden még annyira zavaros, és emészthetetlennek tetszett, hogy nem igazán volt értelme, hogy fölöslegesen felidegesítse magát ilyen bagatell apróságokon, hiszen a múltkor is a Fűrész gyerek, amikor megkérdezték tőleaz órán, hogy mi akar lenni, ő lazán és nemes egyszerűséggel azonnal rávágta, hogy focista, mert azok kurva sokat kresnek. Szándékosan használta a ,,kurva” melléknevet, mint eegyfajta jellemzését saját dolgainak.
De most elősorban róla lenne szó, illetve az volna a cél, hogy egy frankóbb, emberközpontúbb suliba írassák majd be szülei, ahol – kivételesen még -, talán barátokat is bármikor szerezhet.
A buszon idefeléjövet megfordulni látszott a társadalom színe-java. Joformán telis-tele volt az adott járat nyugdíjas emberekkel, akik ügyes bajos dolgaikkal törödtek, illetve néhány fiatal suhanccal, akik cigizni akartak, miközben a buszvezető éles hangon figyelmeztetni igyekezett őket, hogy tilos a dohányzás a buszon.
– Szarunk bele örgapám! Bekaphatod a nagy büdös valagunkat! – kiáltott oda neki az egyik horihorgas suhanc, élhetőleg abban az illúzióba ringatva magát, hogy kicsinyes,már-már alávalóan gonosz ttténk úgy sem lesz semmi következménye. Ám néhány megállóval később a vezető egész egyszerűen kiállt a közforgalomból, leállította a motort, feállt eddig kényelmes székéből, kijött a sofőrfülkéből, majd egyenesen a balhézó, suhanc ötfős társasághoz galopozott, aki – érdekes módon -, most éppenmajd betojtak a tartós, és radikális félelemtől.
– No akkor drága aranygyerekeim! Hogy is volt ez a beszólogatás nekem?! – máris keresztbe rakta vaskos, tölgyfakarjait, melyeken azért azonnal meglátszott, hogy akár még egy oroszlánt is szét tudnának könnyedén tépni, márha olyasféle kedve van.
– Tényleg nem akarunk semmit öreghaver… tudod csak szórakoztunk… – próbálta az egyik csítítani, és talán még a lelkére is beszélni egy keveset, mire abuszvezető azonnal kinyitotta a tágasabb,középső ajtókat és udvariasan, de határozott mozdulattal grabacon ragadta az öt jómadarat és szabályosan lepakolta őket a leállósáv melletti füvesebb részre.
– Tessék édes fiacskáim! Itt aztán kedvtekre lehet ám szórakozni! – azzal azonnal visszament a buszba fülkéjébe, indított, és nagy gázzal már el is tűnt odét a döbbent utasok szeme láttára.
A fiú most félelemmel vegyes tisztelettel nézte, bámulta ezt az erős, határozott, és minden bizonnyal rátermett embrt, aki jócskán móresre tanította a galád suhacokat és bárcsak lett volna a nyolc évig tartó pokolszagú tortúra után egy olyan haverja, aki bármikor amikor csak szólt volna neki, hogy kiadósan lverték mindig segített volna megküzdeni az iskolai gonosztevők népesebb táboraival. Ám sajnos a legtöbb esetben ilyen nem igazán, vagy gyáltalán nem akadt.
Most úgy döntött, hogy a követkző megállónál mégiscsak leszáll. Talán majd a friss levegő, és egy kis séta segíteni fog tisztábban, és világosabban átlátni a világ egyébként is túlontúl bonyoult összefüggéseit. Gyorsan a hátsó ajtóhoz sietett, és mgnyomta a leszállást jelző gombot ami pirosan kezdett világítani.
Néhány perc múltán elérkeztek a tökéletesen kihalt, madárlátta buszmegállóhoz, ami neméppen a legbarátságosabb, és a legszívderítőbb hely volt az egész elhagyatott, lepusztult környéken. Mintha egy nukleáris háború utolsó menedéke lett volna a rengeteg sok törmelékhalom, és szemétkupac, mely a megálló körötti környéken egyre inkább láthatóvá vált.
Kivárt még néhány keresetlen percet, aztán amikor úgy giondolta, hogy tiszta a levegő, és senki sem követi elindult közvetlenül a buszmegállótkörbekerítő kisebb, jelentéktelenebb járdasziget mentén. Úgy lépkedett, mintha ingoványos, süppedős talajon vágna át, mintha egy mocsári világban kellene lépkednie, ahonnét nem bito hogy lehetséges a visszaút.
Néhány jó haverja akiket még az általános alsó tagozatában ismert meg most kedvükre cigizett az egyik hitvány, elentéktelen agyongrafitizett útkereszteződsnél. Először arra gondolt, hogy odamegy köszönni nekik, aztán sorozatban eszébe jutottak a kisebb-nagyobb megaláztatások emlékei, melyeket nagyobbrészt a barátkozós straégiája kövtkezményei voltak, így arra gondolt, hogyha egyszerűen levegőnek nézi őket, hátha nem ismerik fel. Hiszen már egyébként is olyan hosszú idő eltelt azóta.
–Nézzétek csak fiúk!Ki van itt?! Mindjárt beszarok! A hájgúnár személyesen! – kiáltott fel meglepetésében az egyik kamasz srác.
– Tényleg! Aki folyamatosan magában beszélt, meg maga alá vizelt ha csak rájött a rettegés! Hát ilyen nincs! Ezt a mázlit! Azzal mindannyian közösen körbevették, és érdeklődve próbálták megtudni tőle, hogy vajon mit is keres errefelé, ahol bizony még jószerivel a madár se jár.
–Sziasztk srácok! Hogy vagytok? – rdeklődött, amikor már előttük állt testközelből.
– Köszi a kérdést bumburnyák! Minden rendben a hazai fronton. És veled mi a nagy büdös helyet?! Még most is hajlamos vagy a gatyádba csinálni, ha valaki csesztet?! – kérdezgették tőle.
– Hát… az attól függ… – igyekezett természetesen viselkedni,bár ez kissé nehezére esett. – Veletek amúgy mi újság?
– Ó, tudod hapsikám ez álunk változó. – vetette fel az egyik nyurga srác, aki egyik cigiről igyekezett rágyújtani a másikra csakhogy megmutassa itl is döglik a menőség legye. Úgy tűnt a legtöbb kamasz hallgat rá, tehát ő lehet a kinevezett új fővezér a brancsban.
– Hát tudjátok most már talán jobb volna indulnom… - jegyezte meg aggódva, félszegen, mint aki valóban fél attól, hogy ennek a találkozásnak még súlyos következményei lehetnek.
– Jaj, ne csináld ezt öreg! Ez kurvára gáz! Mióta nem dumáltunk már a legrégebbi jó cimbinkell, igaz srácok?! – nézett körbe a nagy mafla srác cigivel a szájában. – Te és a csajokkal mi a helyzet?! Volt már valaki, aki komolyabb kapcsolatot akart veled?! – kérdezett rá nyíltan, mire a fiú fülig elvörösödött, és a társaság többi tagjából valósággal azonnal kirobbant a nevetés, és hahotázás.
– jól van skacok! Be lehet fejzni a vinyogást! Ez azt gondolom kurvára férfias kérdés volt. Vagy nem?! – nézett azonnal körbe a többieken, akik egyetértésben némán bólogattak.
– Na, ez a beszéd! Jómagam is így gondoltam! Naszóval! Akkor most kurvára sétálni fogunk egyet, és a mi drága kedves barátunk szépen elmesél nekünk minden szaftos, mocskos kis részletet, aztán majd meglátjuk!
Azzal a kamasz társaság zokszó nélkül közrefogta a fit, és minthacsak a személyes testőrük lenne azonnal elkezdtek vele a kihalt utcábab sétálni. ,,Talán jobb is így! Így legalább nincs egyedül, és ha baja kerülne talán számíthat a segítsgükre!” fordult meg a fejében.
Miközben megtettek pár métert az egyik utcasarokról a másikig, hogy aztán elegáns hátraarccal máris újrakezdék a soron következő sárkálást, sétálgatást a fiú – szerencsére nagyon jól tudott hazudni -, a leghajmeresztőbb történeteket igyekezett kitalálni a többi suhanc kamaszfiú számára, akik nem győztek szájukat tátani, és meghökkenten csodálkozni, hogy mikre nem képes ez a kövér fiú.
–Pedig úgy volt, ahogy mondom skacok! A csaj annyira beindult tőlem, hogy folyamatosan a nyelvét tornáztatta, meg körözött is vele,és aztán azonnal lesmárolt nem törödve, hogy mit gondolnak róla a csicsergő, álszent barátnői… – darálta vízesésszerűen a jólcsengő hazugságait, amiről persze egyedül csupán ő tudta, hogy fele sem igaz, de most semmi kedve sem volt meggondolni magát.
– Ne cseszd ki, öreg! Hogy te micsoda egy kurva nagy mázlista vagy! Hé, fiúk! A végén a kisfiúból igazi férfi válik! – igyekezett elismerő szavakat csempészni a történetébe a nyurga srác. – De most aztán ki vele? Mi a francot keresel itt, amikor te a lábad be nem tennéd egy iyn elákozott helyre? – kérdezte tóle a srác.
– Na jól van! Bevallom az igazat! Az van, hogy szükségem volt egy kis magányra és nyugira,hogy részletesen átgondolhassam a világ dolgait! De ez ugyebár aligha hihető történet?! – vallotta be az igazságot, és még ahhoz is volt elegendő mersze, hogy vissza merjen kérdezni, hogy vajon megértették-e jövetele igzib célját.
– Hát öreg harcos! Nem csalódtam benned! Te ugyanaz maradtál, mint voltál, és ezt kurvára tisztelem, igaz fiúk?! – nézett körbe minden jelenlévőn. – Aztán hogyan képzeled a továbbtanulást, meg az összes többi faszságot?! – tért váratlanul a lényegre.
– Hát jó volna egy gimi, esetleg valami menőbb középsuli. Tudjtok, ahol barátságokra és barátnői kapcsolatokra is bármikor könnyedén szert lehet tenni. – Csak most döbbent meg, hogy – meglehet -, önként merő véletlenségből lebuktatta saját magát, de a legtöbb kamasz srácot inkább az érdekelte, hogy személy szerint ő mit akar kezdeni az életével.
– Akkor szóval az őseid majd benyomnak valami elfuserlt mókamiki képzőbe, ahol lesz egy rakás új haverod, míg bennüket totálisan elfelejtesz, mert semmire se marad időd házi feladat, és leckeírás után! – állapította meg böcsen a nyurga fiú.
– Hát… én azt mondom, hogy tartsuk meg a kapcsolatainkat és majd csak összefutunk a közeljövőben. Nincs értelme feleslegesen agyalni, meg görcsölni azon, hogy mi lesz majd, ha esetleg többet már nem talizunk. – Magát is meglepte, hogy mennyire logikuis, észszeű, és ugyanakkor tökéletesen átgondolt észrevéteeket képes megosztani osztálytársaival.
– OK. Öreg! De egyet kurvára véss abba a nagy eszedbe! Szavadon fogunk, és igylejü minen épésedet! – A nyurga sráctól érkező jótanács inkább kisebb burkolt fenyegetésnek hangzott, aztán a tagok mindegyike különvált, és elengedték a kamaasz fiút, ai kicsit megszaporázta egyébként is rohanó lépteit, és sürgősen eltűnt a környékről.
Azt beszélték, hogy néhány év múltán a különös, félős kamasz fiút felvették valamelyik nivősabb belvárosi gimnáziumba, ahol később új örök barátságokat kötött,és ahol végül igazándiból szerelmes lett. S míg ő úgy érezte, hogy végre valahára sikerül megtalálnia elsősorban saját magát az életben, addig néhány régebbi barátsága sajnos nem igazán állta ki az idők vasfogú próbáját. A legtöbb volt haverja többsége még az érettségig sem igen jutott el, ehelyett ki miulyen módszerekkel állt be a sanyarú pénzkereseti sorba. Később például megtdta hogy a nyurga srácot állítólag lesittelték, mert lopott hitelkártyákkal és internetes csalásokkal igyekzett ügyeskedni néhány haverjával, és hogy azt remélte, hogy lesznek és maradnak majd olyan haverjai, akik kihúzzák őt minden balhéból, amibe továbbra is belekeveredett.
Később aztán a kamasz fiúnak is megszületett az első kislánya, és úgy érezte tartozik neki annyival, hogy mesél neki esti mesék mellett saját furcsára sikeredett, és hányatott gyerekkoráról. Néha még gyönyörű feleségével el-elsétált olyan külvárosi madárlátta helyekre ahol kamaszként megfordult, mert azt akarta, hogy élete asszonya is pontosan tudja és értse, hogy miként és ogyan lett később olyan ember, mint a jelen pillanatban. Nehéz arról beszélni, hogy valakit mi, vagy éppen milyen körülmények, emberi tényezők változtatnak meg, annyi azonban bizonyos és megfellebbezhetetlen tény marad, hogy minden ember jobban teszi, ha elsősorban saját magához és később azokhoz marad igazán őszinte, és hűséges, akiket lelkébe, és szívébe befogadott.

ANYASZÍVVEL A KONDITEREMBEN

A barátnős társaság tagjai sokságához híven a minden extraszolgáltatással felszerelt konditeremben találkozott egymással. Mindketten kisgyerekes anyukák voltak, akik valami titokzatos okból hajlamosak voltak úgy gondolni önmagukra, mintha átrobogott volna rajtuk a folyamatosan gyorsuló idő. Nincs is ebben semmi ördögi, vagy szégyellnivaló,mégis kezdtek úgy gondolni magukra, hogy férjeik csupán csak akkor szerethetik őket, ha elsősorban fizikális szempontból valósággal a hét minden napján jócskán, kiadósan tesznek azért, hogy egyébként is bombázó külalakjuk irigylésre méltó legyen, vagy megjelenhessen akár melyik kellőképpen pletykaéhes, szenzációhajhász sztár bilvármagazinban.
A legtöbb itt edző nő többsége éppen a munkahelyéről szabadult el, és már nem is igazán szándékozott visszatérni oda. Úgy voltak vele, hogy nekik is jár legalább egy, másfél óra könnyed kikapcsolódás. Ám nagyot tévedtek azok, akik a ,,könnyed kikapcsdolódást” azonnal hajlamosak voltak beazonosítani a tulajdonképpeni komplett erőfeszítéssel.
Egy kigyúrt, kopasz Dwyane Johnsonra hasonlító terminátor edző lépett be a terembe, és azonnal, mintha csak egy újabb unalomig ismerős katonaikiképzést vzényelne le a maga sajátságosan pattogó vezényszavaival, máris utasítgatni kezdte az egybegyűlt, - remélhetőleg fogyni vágyó hölgykoszorú néps tagjait:
- Jól van hölgyeim! Akkor most azonnal pattanjanak fel tetszetős kis foghagyma popsijukkal a biciklikre, és teperés de szaporán fél óráig, majd jöhet egy kis kiadós minden izomcsoportot rendesen átmozgató cardio. - most egy egész alakos álló tükörhöz lépett, és úgy kezdte tornáztatni, méregetni izmait, mint valami hiú, pávakakas, és - látszólag -, ügyet sem vetett a legtöbb jócskán verejtékben tocsogó bombázó anyukára, akik valósággal szabályosan vért izzadtak csupán csak azért, hogy bármilyen módon ennek a beképzelt tesztosztrontitán macsó kedvére tegyenek. Sok anyuka - nem is tagadta -, de a legnagyobb örömmel eltöltött volna ezzel a kigyúrt majommal egy sznzációs romantikus estét, ami frgeteges ágyjelenetbe torkolt volna anélkül persze, hogy halálosan unalmas férjeik erről tudomást szerezzenek. Nem volt ezen mit csodálkozni. Elvégre ha egy nőt hajlamosak elhanyagolni, akkor igazán nemlehet amiatt csodálkozni, ha másnál keresik a vágyott boldogságot, tartson akár egy napig, vagy csupán csak pár óráig.
- Te ez most tényleg komolyan is gondolja, amit mondd?! - nézett fel tartós üveggolyókat termelő verejtékezéséből az egyik bombázó, szőke anyuka.
- Ez itt a földipokol, és ott láthatod Drágám magát a karmestert! - nyugtázta barátnője kijelentését a másik dögös anyuka, akin semmifajta feleslegességszámba menő súlyfelesleges nemlátszott. Sőt! Még jobb is lett volna, ha mellei legalább két számmal kellemesen és vonzóan kidudorodnak tetszetős kis edződreszéből, melyet külön azért vásároltmagának, hogy kivívhassa a terminátor edző jóindulatát.
- Jaj csajok! Én most úgy felfalnék egy egész gyrostálat jó sok húsival... - fakadt ki egy másik anyuka, aki valósággal még jobban igyekezett sanargatni, kínozni önmagát, de ezzel legfeljebb csupán csak annyit érhetett el, hogy teste, és izmai kezdték megmakacsolni magukat kínzó, és pokoli izomlázakat teremtve már amúgy is totálisan sajgó végtagjaiban.
- Ugyan már drága barátnőm! Ne add fel! Meglásd, formába lehet itt lendülni. A jelszó: csak semmi önsajnálat! - válaszolta erre egy sportos fitneszkirálynő.
- Már megbocáss, de te most komolyan beszélsz?! Mert ha a barátnőm szeretnél maradni, akkor jobban tennéd, ha kicsit visszavennél ebből a sportmániás hozzálállásodból.
- Most mit kell már mgint itt megsértődni, meg nyavalyogni, mi?! - kérte ki magának. - Persze hogy a legjobb barátnőm vagy, de én most a hozzáállásról beszélek, hogy kiadósanmegdolgozzuk a farizmainkat, akkor mglássátok a befeketés igenis megtérül.
A teminátot edző most két jókora, vaskos súlyzót kzdett emelgtni, és kiadta az egyértelmű,ellenvetés nélküli parancsot:
- Jól van lányok! Most jöhet egy kis izomtömeg növelés! Meglátják a kemény fizkai munkától sokkal jobb lesz a szexuláis teljesítőképesség is. - azzal több szót nem vesztegetett, de valósággal veszettül emelgetni kezdte a nagyméretű súlyzókat, és élvezttel nézte, amint egyébként is méretes bicepszei dabadásnak indultak.
- Csajok, én nem szertnék senkit se meegsérteni, de ez az edző egy igazi vadállat... - igyekezett nem sok sikerrel egyenletesen venni a szaporán beszívott levegőt, bár nem sok sikerrel. - Én nagyon szívesen elszórakoznék egy ilyen igazi vadállattal az ágyban... - jegyezte meg kéjes, flörtszerűsóhajok kíéertében az egyik bombázó anyuka.
- Jaj, ne gyerekeskdjetek már, az ég áldjon meg titiket! Mindannyian belevaló, szexis nők vagyunk, akik pontosan tudják mitől döglik az a fránya légy, akkor meg nem értem, hogy mi a francért kell állandóan vernyákolnotok?!
– Ezt most csak úgy mondod édesem, mindenkinek a nevében, vagy saját álláspontra helyezkedsz?! – állapította meg egy másik bombázó hölgyemény, akinek még a verejtéke is olyan rózsaillatot árasztott magából, mintha éppen csak most jött volna a frissítő zuhanyból.
A terminátor edző most hirtelen, váratlanul felnézett, és meglátta, hogy az illető bombázó anyukák éppen kellemesen egymással csaccsognak, és bár látszólag úgy csinálnak, mintha testüket brutálisan sanyargatnák ennek igazándiból semmi köze sincs a tulajdonképpeni fizikai kondició feljavításához.
– Hölgyeim! Hát itt meg mi folyik?! Dolgozzanak azok a farizmok, recsegnenek azok a bordák! Mozgás, mozgás! Még legalább harmincat! – adta ki saját vezényszós utasításait legnagyobb megelégedettségére.
- Hogy micsoda??? – hökkkent egy egy újabb anyuka. – Képtelenség, hogy én egy tapodtat is többet csináljak meg ezekből az átkozott gyakorlatokból. – igyekezett kifújni magát, amint végre a szőnyegre dobta saját súlyzóit. Gondolhatta már éppen eleget szenvedett egy nap alatt, most a helyzet kivételessége okán szenvedjenek mások is.
- Gyorsan vedd fel azokat a súlyzókat csajszi, mert a végén miattad kerülünk bajba mindannyian! – igyekezett figyelmeztetni barátnőjét a szőke dögös bombázó, de úgy tűnt már késő, hiszen a kigyúrt kopasz gorilla egyenesen a súlyzóját szándékosan eldobott nőhöz ment nagy trapolászós lépéseivel, és kissé fenyegetően fölébe magasodott:
- Csak nincs valami probléma szépségem?! – lepődött meg, amint végignézett a nőn.
- Hát ami azt illeti… őszintén sajnálom kedves uram, de mára azt gondolom bőségesen túlteljesítettük a tervet a barátnőimmel együtt. Szíves engedélyével akkor én távoznék, ha szabad! – azzal már össze is csomagolta cókmókját, és éppen arra készült, hogy otthagyja ezt a cirkuszi kócerájt, amikor a rabtartó terminátor az útjába állt:
- Mégis hogy képzelte ezt, mi?! Engem azért fizetnek, hogy gondoskodjak a fizikai kondiciójukról, és kicsit formába hozzam magukat, és akkor erre jön egy ilyen magának való nőszemély, és elrontja az én gondosan felépített edzésprogramomat! – hangja most egy velejéig megsértett hisztikirálynőhöz tette hasonlatossá, amitől az egész olyan félig mókás, groteszk hangulatot kölcsönzött az egész szituációnak.
- Nézze kedves uram, engem aztán a legkevésbé sem érdekel, ha történetesen a dalai láma akar utasítgatni, vagy éppen maga. Én most fogom magam és mivel közeledik az ebédidő még jól is járok, mert vagy egy kedvenc helyem, ahol kiadósan be fogok kajálni. Én azt tanácsolnám, hogy ne próbáljon meg az utamba állni, vagy feltartóztatni, ha meg akarja tartani az állását. – a csinos, szexis, kiadósan megizzadt nő megfogta cuccait, és sporttáskáját és már ki is ment a konditeremből mindenki legnagyobb megdöbbenésére. Még saját barátnői is jócskán megdöbbentek az eset láttán.
- Mit szóltok csajok? Kövessük Szandrát?! – tette fel egyikük a kérdést.
- Egy mindenkiért, mindenki egyért aztz mondom! – azzal a szőke, karcsú modell bombázó is összepakolta a cuccát, és távozni készült. A terminátor személyi edzőn most – több, mint valószínű -, hogy eluralkodott a tartós pánik hangulat, hiszen azt látta, hogy egymás után hagyják ott a foglalkozását a dögös, szexis anyukák méghozzá sorrendben. Az irányítás egyértelműen kicsúszott a kezei közül, és ez természetesen meg is félemlítette.
- Várjatok meg csajok mi is megyünk! – szólt oda a csajos barátnők csoportjának a másik legalább tizenöt fős hölgytársaság.
- Álljunk csak meg hölgyek! Mit képzelnek?! Mi van itt?! Kitört a forradalom?! Mi ez a rendbontó viselkedés?! – igyekezett fenyegetően fellépni a kigyúrt macsó.
- Állj félre az útból te szánalmas segffej, különben véged! – vetette oda félvállról az egyik nő, és még ráadásul akkorát taposott edzőcipőjével a tesztoszterontitán lábára, hogy a pasi valósággal azonnal csillagokat látott a szeme körül.
- Auuu! De hát hölgyeim! Ki van fizetve a szolgáltatás és még mindig van legalább fél teljes óránk! Most mit csináljak?! – kérdezte kissé elveszve, kétségbeesetten önmagától.
- Ha adhatok egy baráti tanácsot, próbáljon meg egy kicsit visszavenni a brutális tempójából, és inkább lazítson egy kicsit Romeó! – vetette fel ötlet gyanánt az egyik anyuka.
A csajos barátnők társasága most bevette magát a legelső állóbüfébe, ahol mennyei gyrostálakat lehetett kapni, és közösen rendeltek vagy hét bőségtálat jó sok hússal és salátával, és egyéb dressing öntettel megsékelve, és jól belakmároztak.
- Jaj csajok! Esküszöm, hogy ez a mostani tudatos egészségmánia már a könyököm jön ki! Folyton ezt hallani a tévében, meg a közösségi média oldalakon… - vetette fel az egyik anyuka miközben kiadósat harapott a gondosan megtöltött pitába.
- Ezzel maximálisan egyetértek!
- akkor azt gondolom ezt jócskán kiveséztük!
- Igen, de azért valljátok be ti is majd bezsongatok a pasi izmaitól… - kérdezte az egyik anyuka.
- Jó nem bánom! Ha azt mondom igen, akkor ezzel lezárhatjuk a témát végre?!
- Ha már ennyire ragaszkodtok hozzá! Ám legyen!
A csajos társaság tagjai ennél őszintébb, barátibb szövetséget már nem is köthettek volna. Elvégre egyáltalán nem szégyen az, ha egyesek hűségesek képesek maradni saját magukhoz. Sőt! A legnagyobb emberi tulajdonságok egyike!

                               MEGTALÁLÁS                                 

Jó lenne lassan megállapodnunk:
Valami titkos jelenben, bizalmas kézfogásban,
öntudatlan Morze-kódok védelmében,
lefegyverző tekintetek kereszttüzében.
Valami titkos hangulat-helyben
ahol otthon lehetünk,
s ahol nem ellenségként nézünk
farkasszemmel barátként.
S ahol a létbizonytalanság is
könnyedén levetkezhető! 

Tömegnyomorban nem nyomorgatja
egymást tétován s tolakodón
de válaszainkra, lelki közös titkainkban:
Szeretet s megértést megérthetjük!
Bizalmunk két ősi titka:
Tetteink megismétlődő baklövéseit
őrizgeti buzgón a gyorsuló Idő,
s minden perc s tekintet,
gesztusok beszédes cselekedetei
táncra kelnek, halkan ígéreteket zengnek:

,,Veletek leszek!”
– S az mind gyanús ki szilárd makrancossággal
dédelgetve őrzi a Múltat:
Mint vétkező örökségét s nem menekülhet,
mert nincsen hova!
S hányszor mondjam még el
követelésre hogy légy már ember a gáton
– vetkőzd önsajnálatod les
dobd vígan szemétbe!

Kellő közönyösséged mutasd
a tékozló világhoz, ha van kedved!
– Botolva s tápászkodva mind egyre megingunk,
bizonytalan hajóként s nehéz parancsokat várunk:
Bábáskodó sírásunkra
azért gyenge pillanatunkban
is belecsimpaszkodunk!

Béke-hordozó arcokban feltöltődni,
feloldódni egészen:
Igazság-tartalmaktól ne kelljen rettegni!
A szorgalmas napok sorsunkat ölelgetik,
inda-csapdaként fogságba ejtenek:
Válaszokat kellene találni,
hogy megbékélhessünk…

EGY TÚLVÁLLALT VÉRPROFI SZÍVVERÉSE

Az az átkozott okostelefon állandóan csöngött. Mintha egy egész örökkévalóságig csöngött volna, ahol az idő már nem is létezik. Úgy érezte szinte azonnal kiadósanmgfájdul a feje, ha nem vehet be legalább két-három aszpirint egy kis üdítővel. Kissé hevesen, agresszivan masszírozni kezdte halántékát, majd fejét, és mintha visszketésnek indult volna makulátlan fejbőre is, amin most szigorú kontyot viselt.
– Igen… Köszönöm, hogy visszahívott sokat jelent… hát nézze… sajnos pillanatnyilag totálisan be vagyok táblázva, de talán az ebédszünetem szabad, ha az megfelel Önnek…? Az nagyszerű, akkor majd ott találkozunk fél tizenkettő magasságában… Én is várom már… visszhall… – Sokszor ténylegesen úgy érezte, mikor legalább is telefonon beszélt valakivel, hogy valósággal azonnal maga elé tudta képzelni már csak a puszta hangja alapján az illetőt, és aztán amikor a valódi hús-vér találkozóra sor került nem csodálkozott rajta, hogy nem is igazá tévedt olyan sokat, hiszen az adott illető pontosan úgy festett, ahogyan azt gondolataiban elképzelte. Most is próbálta megfejteni a rejtélyes telefonáló külső fizikális tulajdonságait, de talán a kínzó fejfájás miatt ez most jócskán próbára tette lelkierejét, és pattanásig feszült tűrőképességit.
– Iza, lényszíves a dél körüli megbeszélését kérlek pakold át holnapra, vagy amikor van némi szabad hely! – szólt ki sílusosan divatmániás titkárnőjének, aki majd meghalt csak azért, hogy végre egyenrangú partnernek érezhesse magát, legalább egy-két óráig.
– Máris intézkedem főnök! – katonásan pattogó hangon válaszolt, és örült neki, hogy végre testhezálló feladatot kaphat.
– Kérlek ne szólíts így! Ez annyira gáz és hivatalos! Inkább használjuk egymás kerszetneveit, oké?!
– Értem főnök! Azazhogy bocsika… Flóra!
– Ezt már szeretem! – fújta ki a nagy levegőt, majd biztos, ami biztos két aszpirit is bevett egy kis hideg vízzel, mert úgy érezte mintha szivacsos agyát valósággal egy motoros benzines láncfűrésszel fűrészelnék máris apró darabokra, és így képtelen volt aznapi feladataira koncentrálni.
Az ebédidőben arra gondolt, hogy bekap majd egy kis cézársalátát egy kis vékonyra vágott fokhagymás bagettel, és valami miatt mintha az utóbbiidőben kínosan már-már mániákusan számolta volt önmagán is a felgyülemlett kalóriákat. Tavaly karácsnykor aztán úgy tűnhetett, hogy végképp elszakadt a cérna, hiszen expasija mindenkinek elhíresztelte, hogy Flóra tetszetős, és nagyon szexi foghagymagerezd feneke az uóbbi időben inkább egy ringatozó, és előnytelen zsírpárnára hasonít, semmint igazi, kemény popsira, amint a legtöbb pasi bizony kedvére szeret fogdosni, így Flóra már a két ünnepek közti időszakot is inkább a konditeremben töltötte semmint családtagjaival, akik kellő mértékben degeszre tömhették magukat halászlével, töltött káposztával, mákos gubával, és még ezenyi finomsággal, amitől Flóra úgy gondolhatta, hogyha erősen rájuk gondol már a gondolattól is azonnal hízik legalább tíz kemény kilót. ,,Na, nem! Ezt azért semmi estre sem fogja megengedni magának!” – Határozta el.
Aztán mire beköszöntött a ködöd, zűzmarás és zimankós januári időszak Flóra meg is szabadult volt pasijától, hiszen azon túl, hogy fergeteges volt a szex szinte semmi közös nem maradt már bennük. Persze hülye expasija egyik csajos barátnőjével kezdett randizni, ami – mondani sem kell -, újból jócskán kiverte azt a bizonyos biztosítékot Flóránál, így gyilkos maximalizmusához híven teljesen szándékosan felgyülemlett munkájába temetkezett.
Az ebédidő bizony kicsit a vártnál korábban jött el, és mire feleszmélt már jóformán rohanhatott is a megbeszélt találkozó helyszínére.
– Iza, ha keresnek akkor házon kívül vagyok! – utasította titkárnőjét.
– …És ha nagyon fontos ügyfelek érkeznének?! – kérdezte.
– Akkor mondd meg nekik, hogy sajnos várniuk kell szófogadóan, és türelmesen! Egyébként pedig mint modern, dolgozó nőnek azért nekem is jogom van egy kis magánélethez! – jelentette ki határozottan, majd kicsit még a sarkával is sikeresen toppantott, amint kilépett saját irodájából, és lement a parkolóházba, ahol autóját hagyta. Gyorsan beült a vezetőülésbe, és percek alatt már a délelőtti csúcsforgalomban találta magát, ami akkora volt, hogy egy nikkelbolhát se lehetett benne szabadszemmel megtalálni.
Az illető férfi már várt rá. Éppen kávét rendelt, és miután fogalma sem volt, hogy Flóra mit iszik ezért udvarias gesztusként nki is rendelt egyet.
– Üdvözlöm… – határozottan fogott kezet a férfival, miközben igyekezett mélyen a szemébe nézni, hogy magabiztosságot mutasson. – Köszönöm, hogy megvárt! Bocsásson meg a késés miatt, de sajnos a közlekedés enyhén szólva is kritikán aluli. – mintha máris kifogásokat, és észérveket akarna felsorakoztatni elsősorban saját védelme érdekében. Amikor ujjaik érintették egymást mintha azonnal egy füst alatt el is tűnt volna Flóra agyából a zsongó, kibírhatatlan fejfájás, amitől új erőre kapott, és jócskán meg is könnyebbült.
– Remélem nincsen komolyabb baj?! – érdeklődött megnyerő, kedves hangon a férfi.
– Köszönöm kérdését! Szerencsére nincs, csak most ténylegesen túlzottan hagytam hogy sok munkám legyen az újévre. Tudja így könnyebb az embernek kihevernie, és megbírkóznia egy szakítás tényével… - most mondta ki először,és ráadásul egy vadidegen embernek, hogy magánélete sem fenékig tefjel.
– Ó, őszintén sajnálom, ami Önnel történt… - a férfin is meglátszott, hogy nem szükséges elmagyarázni mennyire összetett, és sokszor gigászira sikeredhet – legalább is bonylultság tekintetében -, egy-egy párkapcsolat, mégis Flóra most hálát érzett, amiért a férfi őszintének tűnt ezen a téren.
– Tehát akkor kedves Károly… - tért rá azonnal a lényegre, meg sem várva, hogy a jóképű férfi akárcsak bármit is reagálhasson. – Miben állhatok a rendelkezésére?
– Először is nagyon köszönöm, hogy sűrű elfoglatsága ellenére időt tudott rám szakítani. Nagyon érdekelne, hogy Ön szerint mostanság milyen vállalkozásokba lehetne kezdeni főként irodalmi, kultúrális területeken? – kockáztatott meg egy kérdést.
– Nézze kedves Károly! Nem fogok hazudni! Sajnos az irodalmi vállalkozások többsége max két-három hónapig ha életképes, és akkor még tapintatos voltam. Egyszerűen nálunk a kultúrának nincsen akkora befogadópiaca, mint teszem azt nyugat Európában, és főként a tengerentúli régióknál.
– Ó… értem… – látszott, hogy erősen koncentrál, miközben azon töpreng, és gondolkodik, hogy vajon akkor most mi legyen az a bizonyos következő lépése?
– Bocsásson meg kedves Károly, ha nyílt voltam, és egyenes, de azt gondolom, hogy az üzleti szférában, ha az ember nem beszél nyíltan, és egyértelműen, akkor másként aligha van értelme a dolgoknak! Ettől függetlenül azért szeretném, ha mesélne egy kicsit erről a kulturális, irodalmi vállalkozásról. Hátha talán még valami jó, kreatív ötlet is kisülheta dologból. – Flóra hangjából szinte azonnal eltűnni látszott a komoly szigorúság, és helyette egy végtelenül közvetlen, kedves, és empatikus hang lépett a helyére, melynek elsődleges feladata, hogy maga mellé állítsa és megnyerje az ügyfelek bizalmát.
A jóképű férfi pedig hosszadalmas mondókába kezdett arról, hogy mindig is szenvedélyesen érdekelte az olvasás, az irodalom szeretete, és mennyire gyerek volt még amikor a költészet is azonnal megérintette a lelkét:
– …Hát így történt, hogy főként a gimnázium végefelé az érttségi előtt a szüleim elvittek egy színitanodába, hogy bontogassam csak kedvemre kialakulófélben lévő érdeklődésemet, aztán később már a Bölcsész karon találtam magamat, ahol briliáns, és ragyogó professzoraim újfent jócskán fenyitották a szememet.
– Akkor gondolom lapul egy-két rejtett vagyonokat is megérő kézirat a fiókjában, ugye?! – Flóra képtelen volt eldönteni, hogy akkor most flörtöl ezzel a jóképű férfival, vagy csupán csak sóvárgó fantáziáját próbálja minduntalan kielégíteni.
,,Te jó ég! Muszáj hogy elfojtsa kitörni kész érzéseit, különben azonnal lebukik, és estleg még a jó hírnvét és szakmai karrierjét is eltúlzott kockázatnak fogja kitenni! Most azonnal vissza kell térnie a kimért, mrev, határozott, és legalább egy icipicit szigorú hivatalnoki, üzleti stílushoz,különbn azonnal lebukik!” – Igyekezett minden lélekjelenlétével figyelmeztetnie magát, de elegendő volt csupán csak egy futó, töredékpillanást vetnie erre a nagyon titokzatos és rejtélyes férfira, hogy szavak nélkül, az érzések nyelvén maradva szinte azonnal megkedvelje.
– És a kedves szülei mit szóltak az Ön pályaválasztási kísérleteihez?
– Természetesen ellentétesen viszonyultak hozzá. Édesanyám partner volt szinte mindenben, míg apám nagy általánosságban úgy volt vele, hogy sokkal jobban jártam volna, ha kitanulok valmi rendes, kétkezimunkát, hiszen az mindig is fix, és biztos pont lehet egy ember életében.
– Bár tudom, hogy semmi közöm a magánéletéhez kedves Károly, de so igazság van abban, amit az apja javasolt. – Önmagát is jócskán meglepte ez a kijelentést, holott kamaszként vadóc, és lázadó volt egyszerre aki rendre hajlamos voltmár csak azért is következetesen megszegni elsősorban a szülei által feállított sarkalatos játékszabályok többségét.
– Talán igaza volt, de véleményem szerint ez mégiscsak az én döntésem kellett, hogy legyen, még akkor is, ha később kaptam hideget-meleget egyaránt. – hirtelen megviselt, szomorkás lett a hangja, Flóra nem tudta mire vélni saját viselkedését valósággal ösztönös, védelmező reakcióként kinyújtotta az asztal fölött a kezét, és jó szorosan megszotította, hogy a férfi érezze nincs egyedül, és hogy törődnek vele.
– Igen kedves Károly ezzel is maximálisan egyetértek! Megenged nekem egy nagyon bizalmas, kicsit fájkálós kérdést?! – annyira izgalomba jött, akár egy bakfis lány a szalagavatója előtt. Még sosem érzett ilyen bizsergető melegséget, mely tökéletesen átjárta egész bensejét. Ez nagyn új, de annál jólesőbb érzés volt, amit eddig csupán csak elvétve, és legfeljebb ritkán ha tapasztalt.
– Csak egészen nyugodtan! – A férfi most bizalom gejesztően barna szemeibe nézett, mintha egyenesen lelke fétetebb, szándékosan eltitkolt, szégyelt szmélyiségét akarná felkutatni. Mintha zöldes szemeivel valóággal azonnal a másik lelkébe látott volna anélkül, hogy bármit is szükséges lenne tennie, vagy mondania. Ettől a rejtélyes érzelemtől Flóra egyszerre megijedt, de ugyanakkor rendkívül csábítónak érezte.
,,Csak le ne lepleződjön érzéseivel előtt, mert akkor vége lehet majd mindennek!” – gondolta, és megpróbálta furcsán, távolságtartón kezelni a férfi felvett szemkontaktusát.
– Van komoly párkapcsolata? Esetleg gyereke? – mintha máris zsonglőrmutatványokat akarna végrehajtani konkrét és lényegretapintó kérdéseivel.
– Attól tartok kedves hölgyem, ez egy kissé túlságosan is bizalmas információ… - mosolyodott el különleges, szívbe markoló mosollyal. Egy olyan férfi mosolya volt ez, aki nem fél kimutatni az érzéseit, mégis aki nagyon is pontosan tudja, és érzi, hogy egy-egy gesztusnak, vagy mozdulatnak mikor van a leghatásosabb módja, hogy megmutassa.
– Jaj, kedves Károly! Kérem félre ne értsen! – igyekezett sürgősen kijavítani önmagát, mielőtt túl késő lenne, vagy a férfi esetleg zokon vehetne túlzott tolakodó nyomulását. Erről azonban – legalább is a jelek szerint -, szó se volt.
– Tudja mindig is imponáltak nekem az olyan ,,ami a szívén az a száján” típusú emberek, akik kertelés nélkül kimondják ami a lelkük mélyén fekszik, vagy épp böki a csőrüket! Ezt nagyra tartom, és megbecsülöm! Ami a magánéletemet illeti mondjuk azt, hogy volt valakim, és szomorú szakítás lett a vége. Gyerek sajnos nincs! De nagyon szeretnék reménykedni benne, hogy talán még nem késtem le semmiről, és lehet. – ennél szentimentálisabban már nemis fogalmazhatott volna. – Mondja kedves hölgyem? Nem éhes, mert én majd éhen halok! Talán rendelhetnénk valamit, bár bizonyára már vissza kellene mennie dolgozni! – vetette fel.
Ami igaz, az igaz! Flórának még a nap hátralévő részében egy rakás hivatalos dokumentumot kellett volna átnéznie, aláírnia, és még lett volna legalább két-három hivatalos megbeszélése is ilyen-olyan ügyfelekkel, mégis valahogy ez a furcsa, és különleges férfi egész egyszerűen azonnal beférkőzött a legbensőbb tudatába, lelke legapróbb zugába, melyet senkinek se volt hajlandó megnyitni. Talán gészen mostanáig…
– Legyen szíves… rendelni szeretnénk… – szóltoda az egyik pincérkülsejű embernek a férfi, aki grafitceruzával és aprócska jegyzetfüzettel igyekezett lavírozni a megterített asztalok között.
– Mit szeretne enni kedves hölgyem? – fordult felé érdeklődő kíváncsisággal, és elenállhatatlan hódító sármmal a férfi.
– Ez igazán nagyon kedves kedves Károly, köszönöm! Egy cézársalátát kérnék vegyes zöldséges körettel, ha megoldható! – felelte a pincérnek, aki igyekezett ceruzával felírni a rendelést, míg a férfi – tipikus húsevő lévén -, maradt a jól bevált rántott borda, és sült burgonyás receptnél. Amkor a pincér sietősen távozott az asztaluktól, és miközben mindketten igyekeztek erőltetett türelmemmel várni rendeléseikre számos egyéb témákat beszélgettek át nagyvonalakban, akár két régi ismerős, vagy jóbarát, és maguk is alig akarták észre venni, hogy mintha máris milliónyinál is több láthatatlan érzelmi szállal kötődni kezdtek volna a másikhoz.

EGY ÖRÖK BARÁTSÁG ÉVSZAKAI

Minden egy gyerekkori csínytevéssel kezdődött. Fruzsi és Ági mióta csak az eszüket tudták a legjobb barátnők lettek jóformán már az ovódában. S míg a legtöbb gyerkőc valósággal küzdelmes harcot folytat csupán csak azért, hogy észrevegyék a többiek, és egész életéig kitartó barátságai lehessenek a két kis imádnivaló cinkos Ági és Fruzsi szinte már azonnal közös hullámhosszon voltak, hogy mindig kisebb-nagyobb borsot törjenek társaik orra alá.
Ez a kissé megdorgálni való furcsa szokásuk aztán folytatódott az általánosban, és a gimiben is, mígnem aztán történt egy zavaró körülmény, amire talán egyik lány sem igazán volt felkészülve. Ági totálisan belehabarodott egy nyurga, jóval idősebbnek tűnő iszonyúan modelképű srácba, aki – állítólag -, már szexelt is, és tudott valamit, amitől a lgtöbb lány valósággal azonnal bezsongott, és tombolni készülődött az egyébként is felbolydult meggyújtott puskaporos hordónak tűnő, folyamatosan zakatoló hormonháztartásuk.
A kínos közjátékra akkor került sor, amikor kiderült, hogy – állítólag -, a szalagvató utáni kisebb buli után a jóképű srác egyszerre két gyanútlan kamaszlányt is felvitt magához egy kis könnyed légyottra, és ez hamar kitudódott a gimi falain belül, arról már nem is beszélve, hogy amikor Ági kissé bátortalan, és félszeg módon, fülig vörösödve odabaktatott a nagyszünetben cigiző kamasz sráchoz, aki perszekisstílű merézséggel kedvére elhencegett vele az osztlytársainak, hogy egyszerre két fruskát is könnyű szerrel meghúzott Ági bosszúszomjas dühe valósággal nem ismert határokat. A fekete leves még csak azután jött, mert Fruzsi – aki köztudottan -, szintén halálosan szerelmes volt a kamasz Casanovába, már az ebédszünetet használta fel rá, hogy vallomást tegyen a beképzelt, egoista srác előtt:
– Figyel Miki… tudm, hogy halál ciki, és valózínűleg a legbénább szöveg lesz, amit hallani fogsz, de az a helyzet…szóval… hogy beléd szerettem… - azzal ő iselpirult, akárcsak néhány órával ezelőtt legjobb barátnője.
– Bocsesz kiscsaj, de tegnap két dögös bigével is lefeküdtem, és most nem igazán érek rá a magadfajta álmodozó szánalmas csajokkal foglalkozni! – vallotta be egyértelmű píkírt, flegma hangnemben a bunkó srác, jócskán megbántva ezzel Fruzsit, aki ott helyben némán elpityeredett és sírni kezdett.
– Na, mi van te kis picsa?! Eltörött a mécses?! – kérdezte a bunkó kamasz srác. – Srácok skubizzatok csak ide! – szólt oda mindenkihez hangosan, akik az iskolaudvaron őgyelegtek. – Ez a szánalmas kiscsaj azt állítja, hogy totál belém van esve, és amikor megmondom neki, hogy nem az esetem elkezd nekem hisztizni! Kopj le le szánalmas rüfe! – válaszolta kegyelemdöfést adva meg sem történt kapcsoatuknak a srác. De mivel Ági is a közelben volt mi sem természetesebb annál minthogy azonnal legrégebbi barátnője segítségére sietett:
– Ez kurva nagy szemét genyóság volt még tőled is Miki! Vedd tudomásul, hogy mi szerettünk nagyon téged, és akkor ekkora bunkó vadbarom módjára kell viselkedni!
A kamasz, nyurg srác erre az őszinte, és igaz mejegyzésre csak annyit tudott tenni, hogy kegyetlnül, és eszeveszetten elröhögte magát, és vagy fél órán keresztül megállás nélkül hahotázott.
– Nézzétek csak, skacok! A két idióta Marry Poppins! Kezet foghattok egymással csajszik. egyetlen dologra vagytok jók csupán, hogy elhuzzatok apácának, ott aztán majd megolajoznak benneteket, már úgysem teszi meg! – azzal megint egy hatalmasat, és gusztustalant röhögött.
A két legjobb barátnő állt még ott tétován, mint akiket teljesen leforrázott, és valóságos hidegzuhanyként ért a biztos felismerés, hogy ajóképű kamasz srác, akinek iszonyúan jó teste volt csupán egy idióta vadbarom pasi, akikből bővel akad minden kézre egy tucat. Megsézgyenülten kullogtak el az iskolaudvarról mindketten.
Később érettségi után minő véletlenségből mindketten az Államigazgatásira jelentkeztek, de Fruzsi úgy gondolta már a legelső szemeszter vége felé, hogy megpróblkozik a kommunikáció, és a közgazdasággal így egy másik egyetemre ment át, mely szintén a fővárosban székelt, és nemis esett olyan messze Ágitól.
A sorozatos megterhelő zárthelyi dolgozatok, aztán később a minden janurái hónapban esedéks vizsgaidőszak alatt jóformán alig találkoztak egymással, csupán csak a nyári vizsgák, és kollkviumok, szigorlatok letétele után tudtak összeverődni egy hatalmas csajos traccspartira.
Ahogy mondani szokás a bajok csőstül jönnek. Ági szinte azonnal felfedezte, hogy felnőttes barátnője ezuttal egy komolyodó férfi oldalán érkezett, aki valósággal romantikus úriemberként kihúzta előtte a széket, és valósággal minden gesztusával, és mozdulatával úgy bánt Fruzsival, mintha legalább is hercegnő lenne.
– Drága kedves barátnőm! Engedd meg, hogy bemutassam neked Ricsit! – itt a magas, tagbaszakadt pasira mutatott, aki máris kezet nyújtott, és meg is hajolt bemutatkozásképp a másik nő irányába.
– Ó, nocsak! Ezt a váratlan meglepetést! Mondhatom, te aztán nem vesztegetted a drága idődet! – Ági kicsit meglehet, hogy túllőtt a célzáson, hiszen minden mondatából valósággal csak úgy sütött a féltékeny irigység. Igaz, ami igaz neki is volt egy-két kapcsolata férfiakkal a főiskola mellett, de hogy végleg, és komolyan elkötelezze magát, az most – legalább is -, fel se merült benne.
– …És mondjátok csak, ha nem vagyok indiszkrét? Hogyan ismrkedtetek össze?! – nézett kíváncsian előbb barátnőjére, aztán vizslatón a férfira.
– Hát tudod… volt egy komolyabb fekvésű vizsgám, és Ricsi szinte azonnal szó szerint a segíségemre sietett, amikor a nagy központ alulában még az egyetemen valószínűleg megérzhette, hogy bajban vagyok, ha sűrgősen nem kapok valahonnét segítséget.
– Hát ez igazán fantasztikus hír! – nyugtázta kissé gyanakodva a hallottakat a barátnő. – És mikor szexeltetek utoljára?! – nem is szándékozott tagadni, hogy kérdése szándékosan volt provokatív, és kissé talán túlzottan is lekezelő.
– Jaj, Ági! Muszáj ezt pont most! – dorgálta le jogosan lgjobb barátnőjét Fruzsi.
– Most mit kényeskedsz itt mint valami partikirálynő! Teljesen trmészetes, hogy az egyenrangú felnőtt emberek mindent megvitatnak egymással! Vagy nem?! Neked mi a véleményed erről kedves Ricsi?! – fordult most Fruzsi pasija felé, aki hosszú percekig láthatóan köpni-nyelni se bírt.
– Tudom ám, hogy mire megy ki ez a kis játékod! – vallotta meg Fruzsi.
– Igazán?! És szerinted mire?!
– Én bepasiztam, neked pedig ha jól látom még mindig nincsen senkid, akivel komoly lenne a dolog! Eltaláltam?!
Kétségtelen, hogy Fruzsi most kissé messzire merészkedett az őszinteség mezsgyéjén, és nem fontolta meg kellőképpen szavait, és ez most – szemmel láthatóan –, rosszul esett barátnőjének.
– Ha már ennyire udvarasan érdklődsz Fruzsi, akkor igazad van! – vallotta be felszínes szépítések nélkül.
– Nézd csak! Sajnálom, hogy kimondtam, és tudom, hogy most haragszol rám, de szeretélek meghívni az esküvőnkre Ricsivel! Fogadok, hogy szuperül fogod magad érezni! –Mintha utolsó csepp lett volna a már így isfélig teli pohárban Ágin most aztán végleg jócsán meglátszott a neheztelés, hogy ti. a legrégebbi barátnője egyszrűen csak fogja magát, és a háta mögött férjhez megy.
– Hogy micsoda??? Most ugye csak viccelsz?! – valósággal látszódott rajta, hogy annyira meglepődött, mint még soha ebben az életben.
– Ilyen megfontolt, és határozott még én se voltam, de viccet félretéve – mondta tovább barátnője -, téyleg nagyon örülnénk neki. Igaz drágám?! – itt jelentőségteljesen vőlegényére vetett egy kifejező pillantást, aki hevesen bólogatott, majd kinyögte: – Igen, fetétlenül!
– Hát… azaz igazság, hogy most ngyon be vagyok havazva! Tudjátok számos projektmunkákon dolgozom, és a rabszolgahajcsár főnököm minden esetben a vállalat érdekeit tartja szem előtt, és hasonlók… – Ha Pinocciónak megnőtt az orra a sorozatos hazugságoktól, akkor most Ági is megérezte, hogy nem lett volna szabad hazudnia össze-vissza, pláne nem legjobb barátnőjének, akikkel olyanok voltak egymásnak, mintha vérbeli testvérek lennének.
– Fruzsi, nagyon rendes, aranyos vagy tényleg… de az az igazság, hogy most muszáj mennem… - itt jelentősen karórájára nézett, mintha tényleg késésben lenne –, majd fogta magát, felállt az asztal mellől, és sietősen elrohant. Fruzsi – mivel nagyon is ismerhette már barátnőjét, akár a rossz pénzt -, azonnal fogta magát és sietősen utánaszaladt, és mikor az egyik útkereszteződésnél utolérte, és szembefordultak egymással csak akkor vette észre, hogy Ági sírt.
– …De hát mi történt veled?Rosszul érzed magad?! Azt hittem örülni fogsz a boldogságunknak?! – lepődött meg, amikor kérdőre vonta.
– Most komolyan csajszi! Hát tényleg nem érted, hogy mi folyik körülötted?! Gondolkozz már! Ha te férjhez mész, és gyerekeket szülsz nekem mégis ki marad?! Egy deka olyan barátom sincs, aki szó nélkül othagyna csapot-papot hogy bármikor, ha szükséges felvidítson, megvigasztaljon, vagy csupán csak eldumálgasson velem!
Zöldre váltott a gyalogosátkelő, és mindketten sietősen átkeltek a járdán.
– Ági ne hülyéskedj már! Te mindig a legjobb, legrégebbi barátnőm leszel! Ezen semmi se változtathat! Ne gyerekeskedj, kérlek! – próbált a lelkére beszélni nem sok eredménnyel.
– Tudod mit Fruzsikám?! Menj csak szépen vissza a lovagodhoz, és legyetek nagyon boldogok, és elégedettek együtt, én pedig ezentúl a magam útját fogom majd járni! – azzal kihúzta magát, és emelt fejjel tovább ment magára hagyva gondolataiba merült barátnőjét, aki ténylegesen nem tudta hova tenni barátnője viselkedését.
Végül eljött Fruzsi nagy napja. Szándékosan családi,meghitt, szűk körű polgári szertartást szeretek volna rendezni maguknak, mert úgy érezték a mghitt, ünnepi alkalomhoz ez felel meg a leginkább. Fruzsi vőlegénye Ricsi szerencsére ismert egy gyönyörű helyet nem túl messze a fővárosi forgatagtól, egy kis tisztáson, ami mellett volt gy hangulatos tavacska is, akárcsak egy jól megkomponált Robert Frost versben.
– Valami bánt drágám?! – kérdezte Fruzsit az örömanya.
– Csak azt reméltem, hogy életm nagy napján a legrégebbi barátnőm is jelen lesz, de ezek szerint… még mindig haragszik rám… - jegyzte meg kisebb szomorú nosztalgiával a hangjában, aztán amikor később álomgyönyörű mennyasszonyi ruhakollekciójában mindketten az anyakönyvvezető elé álltak, hogy kimondhassák a boldogító végtelenül egyszerűsített igeneket Fruzsi szeme sarkában rögtön megpillantotta régi jó barátnőjét Ágit, aki a jeles nap alkalmából kiadósan kicsípte magát, elvégre mindig is értett hozzá, hogy miként kell maga körül nagy szenzációt, és feltűnést csapnia. Fruzsi bólintott barátnője felé, így köszönve meg, hogy nem felejtette el a jeles, nagy napot.
Amikor egymás ujjaira húzták a karikagyűrűket és megcsókolták egymást az alig öt fős kis társaság plusz az örömszülők is valósággal tomzódtak a boldogságtól. Később aztán mindenki igyekezett őszintén gratulálni a boldog ifjú párnak, míg végül természetesen Ági maradt utolsónak. Vele külön szeretett volna beszélni a fiatalasszony.
– Annyira örülök neki, hogy eltudtál jönni, és nem felejtetted el! Igazi jó barát vagy, és bocsáss meg nekem, ha kételkedtem volna benned… - felelte jelentős könnycsepp sem zavarta, mely vékony fonalban lecsöpögött arcáról.
– Ne hülyéskedj csajszi! Elvégre mennyi mindenen keresztül mentünk jóformán már az óvi óta! – ölelte meg őt. – …És mondd csak csajszi? – érdeklődött izgatottan. – Vannak itt jóképű pasik?
– Nos hát… akad egy pár azt garantálom, és mind nagyon jó fejek! – azzal már húzta is szabályosan magával legjobb barátnőjét, hogy méltó módon bemutathassa férje sármos barátainak.
Nem lehet csodálkozni, hogy alig három hónappal Fruzsi esküvője után Ági is úgy döntött, hogy vaditóan szexi menyasszony szeretne lenni, és ki mást kérhetett volna meg rá, hogy legyen a tanúja és koszorús lánya egyben, mint legjobb barátnőjét, akivel tényleg sok mindent átéltek. Az már csak hab a tortán, hogy Fruzsi és Ági később egymást túllicitálva akartak dicsekedni, miszerint egyszerre várnak gyereket, akik később – ismervén szüleiket -, remélhetőleg a legjobb barátok, és barátnők lesznek, ha egyszer már a kacifántos sors is így rendelkezett.