HAJÓTÖRÖTT LELKEK GORDIUSZI CSÓMÓI

Talán már nem lehetséges,
s nem is maradhat
olyan nyughatatlan,
megalkuvó éj,
mikor lelkem szabad
madárként vándorolva
kiszállna tohonya,
hajótörött testem
börtön-ketrecéből
s utazásra kelne;
mert jócskán rágódom,
őrlöm saját kötéltáncot-járt
örök-gyerek idegem:

miként s hogyan juthattam odáig,
hogy megbíztam emberekben
kik könnyed legyintéssel
átvertek a palánkon
s vissza se néztem immár,
hogy vajon az a kutyába se
vett szerencsétlen
pufók Don Quijote,
aki vagyok él-e,
vagy hal-e e méla
egykedvű évtizedben?!

Elvetélt lázálmokat
zárhat még magába
egyre makacskodóbb
szilárd némaságom,
ha aranyat lehet sajtolni
a kincset érő lélekből
tán még az egyszerű
emberek is jóval elégedettebbek,
gazdagabbak lehetnének
– persze csak,
ha nem számítjuk ide
az anyagi tömegfogyasztói
társadalom túlzásokba
esett életszemléletét.

Kicsinyes lélek-csapdák
között félúton egyetlen
ellenérv maradhat mellettem:
valahol kicsit tán értem is
moccanhat még élni akaró
remény placenták
burok-sötét tengereiben.

Most nem árt,
ha vigyázok önmagamra,
hisz más nem teszi.
A világ mostan egyre
inkább már megint
csúszómászó pondróké,
s alantosabb, kétszínű
férgeké csak olyan
,,adok-veszek” másodlagos,
nélkülözhető alapokon.

Bűzös keselyű-dögszájúak
szándékosan elnyeli a kultúra
és tudás kreatív-inspiráló kincseit,
melyeket aztán pusztulásra
ítéltet agymosott prédikációk
egész sora csakhogy
gondolkodni inkább sose kelljen.

Fokozatosan dobjuk el
magunktól személyes
humánumunk megkülönböztethető
minőség-jeleit;
koncentrikus köreit
a Sors rendre kiveti,
akár a nagyméretű
halászhálót gyanútlan,
naiv fejeink felett;
élet s halál örök stafétabotja
– meglehet -,
sokszor inkább egy és ugyanaz!

A KISIKLOTT SORS

A nyári esőnek, akárcsak a legtöbb ún. természeti jelenségnek, melyeknek az ember kénytelen-kelletlen felvenni a küzdelmet azt szokták mondani, hogy megvan a maguk sajátságos és kiszámított pikantériája.
Miért történik az, hogy a legtöbb szerelmi szakítás nyáron történik? Talán azért mert a hideg évszakot nem különösebben kedveli senki sem?!
Június első hetében járt a naptár, és éppen Billie Myers: Kiss the rain c. száma ment az egyik rádiócsatornán. Jó kis szakítás, nosztolagiázós szám. Egy olyan dal, amin előbb-utóbb nincs is olyan ember, aki még ne gondolkodott volna el.
Ilyen barátságtalan időben a férfi kiszállt autójából, és okostelefonján felcsörgette élete hölgyét, akivel úgy hitte majd új életet kezdhet, és esetleg - persze ha minden összejön -, családot is alapíthat.
- Halló... tessék! - még mindig álomteli, kicsit bugó romantikus női hang a vonal végén.
- Szia... Norina... én vagyok... - alig tudott megszólalni.
- Szia... Andris... – a nő hangjában meglepetés bújkált.
- Hogy vagy...? – ártatlan kérdéssel szeretett volna indítani, mert kíváncsi is volt, hogy sikerülnek a dolgok.
- Na, jó! Ezt most rögtön fejezd be, oké?! - határozott, és komoly volt a hangja. Mint aki nem tűr ellentmondást.
- Bocsáss meg... mindenért... nagy hatással vagy rám, és szerelmes vagyok beléd... - nyögte ki jó sokára.
- Erre nem tudok mit mondani Andriska! – szólt a válasz.
– Én tényleg… nagyon… szeretnem, ha… esetleg… működhetne… ez a kapcsolat… - a férfi legszívesebben a legutolsó szalmaszálba is belekapaszkodott volna, márha lett volna még utolsó lehetőség.
– Andris! Kérlek… megismerkedtem valakivel, és… - A nő nem tudta eldönteni, hogy vajon melyik lehet a rosszabbik felállás: folytatni, vagy épp abbahagyni?! – Tudom, hogy ez most nagyon nehéz neked, de hidd el, hogy sokkal jobb lesz nélkülem!
– Három évig voltunk együtt Norina… Vettem neked jeggyűrűt is… - végre kimondta ami lelkében feszült.
– Tudom, és hidd el nagyon szép emlékeim vannak, és imádom a nagyikádat és anyukádat, és sajnálom, hogy apád hirtelen meghalt, de nem veled képzelem el a jövőmet! Bocsáss meg, de most leteszem inkább! – azzal hirtelen egyszer csak végleg kinyomta az okostelefonját.
Mintha már egyáltalán nem is érdekelte volna, hogy az imént egy elcseszett kísérlet történt rá, hogy megkérjék a kezét.
András nagyon hosszú, örökkévalóságnyi percig állt a zuhogó, nyári esőben, mely nagyon úgy tűnhetett, hogy az istennek se akar elállni. Egyre csak ömlött, mintha az égből valaki megengedett volna egy örökké zubogó tűzcsapot.
András megszégyenülten kollogott haza társasházi lakásukba, melyet – annak idején –, Norinával közösen vettek olyan hetven harminc arányban az exbarátnő javára.
Csöndesen nyitotta ki a bejárati ajtót, pedig tombolni támadt kedve, és úgy érezte a szomorúság, kétségbeesett reményvesztettség kis híján széttépi megmaradt kötélidegeit is.
Mintha képtelen lett volna immár logikusan, következetesen gondolkodni elsősorban saját jövőjét illetően. Halálos fáradtsággal vetkőzött le, hogy tüdőgyulladás elkerülése véget bezuhanjon kedvenc nappaliban álló foteljába, és betegye a Pop, csajok, satöbbi c. DVD-t a lejátszóba.
,,Micsoda párhuzam! – gondolta. Mintha John Cusack éppen ő lenne, aki a szerelmi szakításról oszt meg bölcs, és mélyenszántó gondolatokat. Persze az igazi írómester itt is Nick Hornby volt, aki az eredeti regényt megalkotta.
,,Hát most mi a jó büdös franchoz kezdjek?!” – tette fel magában a megkerülhetetlen kérdést, mely mindvégig fejében motoszkált, és nem engedte, hogy lazítson, vagy kicsapolodjon egy kicsit.
Norinával – anno –, az egyetemen ismerkedtek össze, amikor egy tipikusan kigyúrt tesztoszterontitán gorilla – ő volt Norina pasija –, gyakorlatilag mérgében majdnem felakarta pofozni barátnőjét, amiért Norina kategórikusan visszautasította, hogy lefeküdjön vele.
– Hé bébi! Azt hiszed ennyivel megúszod! Na gyere csak ide! – úgy megragadta és magához húzta agresszíven a karját, hogy Norina kis híján azonnal felsikoltott váratlan fájdalmában.
– Ez nagyon fáj Ákos! Kérlek engedd el… - nyögdécselte, de úgy tűnt a kigyúrt gorilla ezt biztatásnak vette, hiszen nemhogy engedett volna már így is satukemény szorításán, de még rá is tett jócskán pár lapáttal.
– Akkor ez virágnyelven azt jelenti, hogy lefekszel velem, és szexelünk is?! – kérdezte kéjes élvezettel, mint akit a fizikai erőszak indít be csak igazán.
– Megteszek neked bármit! – esküdözött égre-földre -, csak engedj már el végre! – könyörgő hangot vett fel, hátha beválik.
– Ezt már szeretem! – máris engedett a szorításon. – Látod kisanyám! Lehet velem beszélni! Tudok ám én nagyon jófej is lenni!
Ekkor lépett be a képbe András.
Amolyan tipikusan ,,rossz helyen, rossz időben” pillanat volt ez, viszont éppen ezt volt képes a maga előnyére fordítva kihasználni Norina, aki máris mint valami titokzatos megmentőhöz máris András karjaiba szaladt, és testbeszéde arról árulkodott, hogy védje őt meg.
– Jaj de jó hogy itt vagy! Ez az idióta szemétláda molesztál engem! – úgy kapaszkodott András karájba, mintha egy valóságos szuperhős, vagy lovag lett volna, akinek minden esetben az a feladata, hogy megvédje a gyöngéket és az ártatlanokat.
– Mit keresel itt te kis húgyagyú pöcs?! Na húzzál el de gyorsan, míg szépen mondom! – Az izmos mogyorónyi agyú gorilla egyre fenyegetőbben jött közelebb, és már lendíteni készült irdatlan nagy öklét, amikor – szerencsére –, megjelentek Norina ún. csajos barátnői, és kíváncsi érdeklődéssel, akár a szorgos méhecskék kezdtek duruzsolni, és nyüzsőgni, hogy vajon ki lehet Norina új pasija.
– Hát sziasztok! Szia csajszi! Mondd csak?! Ki az új pasijelölted?! – mintha direkt tudták volna, hogy András csupán jó helyen volt, ám azért mégiscsak vegyes helyzetben, hiszen Norina annyira szexis, szuperdögös volt már az egyetemen, hogy András nem lehetett éppen a zsánere.
– Ő itt az én új párom… - mutatta be a csinos hölgyek gyülekezetének a jócskán megszeppent, és szemlátomást azonnal karót nyelt lovagot. – Jaj, bocsika… hogy is hívnak?
– Ö… ízé… András… - nyögte ki szinte alig hallhatóan.
– Tehát Andris! annyira aranyos, és nagyon bátor volt, hogy könnyedén le tudta szerelni azt a vabarom Ákost! El se tudjátok képzelni! – Norinának mindig is érzéke volt hozzá, hogy hatásos lélektani módszerekkel manipuláljon másokat, így nem meglepő, ha csajos barátnői nem győztek ámulni, és bámulni, hogy egy alapvetően dagadék, molett alkatú emberke egyszerűen ki tudta készíteni Ákost, aki lekopott. Ez eléggé hihetetlen történetnek hangzott.
– Én én hősöm! Ezt most mindjárt meg is ünnepeljük! – Norina valósággal húzni kezdte maga után a tétova, és tanácstalan megilletődött férfit, és kilépve az egyetemről máris a Rákóczi út sarkán lévő kávézó-étterembe cipelte – persze csajos barátnői társaságában, akik úgy legyeskedtek körülöttük, akár a filmes statiszták a hollywoodi dívák körül.
Norina mintha csak otthon lenne valósággal azonnal utasítgatni, és parancsolgatni kezdett az étteremben tartózkodó pár embernek, akik tüstént lesték szinte minden kívánságát, elvégre pénzes kuncsaftokat már messziről is ki lehetett szagolni.
– Én kérnék egy cézársalátát desszing nélkül, és egy 7upot. Te mit kérsz drága hősöm? – fordult a megszeppent András felé.
– Az úriember itt kér egy kólát és egy kis sült krumplit valami húsféleséggel!
Az egyik kiszolgáló srác felvette a rendelést és pár percen belül továbbította a másik embernek, aki az étterem hátsó részében – az lehetett a konyha –, máris szorgoskodni kezdett az ételek körül. Miközben rendeléseikre várakozta beültek egy hangulazos hátsó részen lévő boxba dumcsizni, amihez mind Norina és persze csajos barátnői is igen-igen értettek.
Innentől kezdve – ahogy mondani szokás –, egyáltalán nem volt megállás, hiszen másnap aztán gyakorlatilag megszakítás nélkül három és fél éven át míg lediplomáztak András lett Norina legújabb behálózott ,,kabalapasija” és ügyeletes szépfiúja is. Ami annyit jelentett, hogy András bármit is csinált éppen, vagy bárhová is ment nem volt olyan eset, hogy legalább két-három lopakodó, bizalmi ember ne figyelte volna meg magánélete szinte minden egyes mozzanatát, amitől a kezdeti paranoia, és az üldözési betegség is felütötte lelkében valósággal azonnal a fejét.
Később András történész diplomát szerzett, míg Norina üzleti kommunikáció és manager szakon szerzett képesítést és eltökélt szándéka volt, hogy önálló, ütőképes és persze nyereséges vállalkozása legyen, és természetesen ehhez hozzátartozott, hogy egy hónapban legalább két-három alkalommal külföldre szándékozott nyaralni menni, ahol – mint állította –, kimagaslóan vérprofibb kiszolgálást kap szinte minden szinten, mint idehaza valamelyik lepusztult négycsillagos wellnessnek mondott szállódában.
Később amikor már együtt éltek, véletlenségből párszor kicsöngött Norina okostelefonja, amíg ő a fürdőszobában volt, és megkérte Andrást, hogy vegye fel, mert lehetséges, hogy éppen munkaügyben keresik, és semmi esetre sem akarta elszalasztani az alkalmat.
Amikor András felvette a kagylót egy férfi szólt bele, majd téves hívásra hívatkozva azonnal le is tette a telefont. Mint később kiderült ez a férfi volt mindvégig Norina másik pasija, akit sikeresen behálózott.
Most rajta volt a sor, hogy kérdőre vonja párját. Igen ám! De mégis, miként és hogyan kezdjen hozzá, hogy ne okozzon lelki sérülést szíve hölgyének?! Ez kemény diónak bizonyult, és ezt ő is tudta.
– Édesem! Szeretnék veled komolyan beszélni! Ha volna esetleg pár perced! – elszánt volt, és határozott. Volt kitől tanulnia.
– Nocsak! Még sosem voltál ennyire komoly drágám! – lepődött meg a barátnő. – Csak nem anyukáddal, vagy a nagyikával történt valami?! – kérdezte aggódva.
– Nem szerencsére mindenki jól van! Emlékszel, hogy arra kértél, hogy vegyem fel a telefonod, mert hátha állásügyben keresnek, és egy ismeretlen férfihang jelentkezett… - András volt a legkíváncsibb arra, hogy vajon mit fog lépni manipulálásban jelesre vizsgázó barátnője.
– Kérdezett, vagy mondott valamit az illető?! Netán bemutatkozott? – kérdezett vissza nyugodt hangon, mint akit csöppet sem izgat titkos viszonya.
– Semmi ilyesmi nem történt, de azért ez kissé furcsa…
– Ne foglalkozz vele drágám! Most mennem kell dolgozni! Kaja van a frigóban, ha megéheznél, de azért nekem is hagyj egy pár falatot! – cuppanós puszi következett, majd csábos fenékriszálás, és már ott se volt. András mintha sejtette volna, hogy most valószínűleg alkalmi szeretőjéhez ment.
András ettől fogva mintha már senkiben sem tudott volna teljes mértékig, és száz százalékig megbízni, vagy más ismerőseit egyáltalán a bizalmába avatni. Úgy járt-kelt a világban mintha mindenki gyanús volna, és a legcsekélyebb árulkodó mozdulatot számon kellene tartania, hogy később az illetőt felelősségre vonhassa.
Maga se vette észre, de kis idő multán már sajátos játékszabályokat igyekezett kifejleszteni, és tesztelte az embereket. Aki nem tartotta be saját szabályait, vagy megbukott azokkal soha többet nem állt szóba – sőt egyenesen szándékosan elkerülte őket.
Aztán megbízta egyik ismerősét, hogy figyelje tisztes távolságból barátnőjét és minden gyanús dolgot említsen meg neki. Az illető követni kezdte Norinát, és azonnal leadta Andrásnak a drótot a mobilján, miszerint: A csinos, gyönyörű barátnője elment a munkahelyéig, de nem egyenesen a munkahelyére ment, hanem az egyik utcába és ott is maradt legalább négy-öt órán keresztül. Az utcából kijövet pedig egy jólszituált, sportos öltönyös üzletemberforma férfival látták.
,,Végre lehult a lepel!” – vonta le a maga sarkallatos következményeit András, amikor estefelé Norina megjátszva a halálos fáradtságot hazajött a munkából.
– Hogy telt a napod?! – megint egy ártatlan kérdéssel kezdte.
– Jaj ne is mondd! Közöltem a főnökömmel, hogy szükségem van legalább két hét tartós szabadságra, hogy végre kipihenhessem magam az álompasimmal, és hogy megújult energiával vethessem bele magam a munka világába! – hatásos hazugságnak bizonyult. Mintha csak a nagykönyvből olvasná szemrebbenés nélkül.
– Ez nagyon jól hangzik szívem! Melegítettem neked vacsorát, ha kérsz?
– Tündéri drága vagy! Éhen halok! – Norina máris aztalhoz ült, és olyan jóízűen falatozott, mintha semmi se történt volna, amiről számot kellene adnia.
Nem kellett hozzá sok idő, és Norina tényleg szabadságot vett ki, ám Andrásnak azt mondta mindvégig külföldön fog majd dolgozni, ezért ő most nem jöhet vele. Mint később kiderült aktuális pasiját vitte magával, és holtbitos, hogy nem csupán csak dolgozgattak egész álló nap. Amikor ez kiderült Andrást egyrészt örült, hogy mégiscsak létezik igazság, másrészt nagy lyukas sebet kapott a szíve, hogy élete szerelme így átverte, és elárulta őt.
A nyári esős szakításnak másnapra aztán nyoma sem volt. Mintha elfújták volna az összes barátságtalan kellemetlenségével együtt. András arra gondolt visszaviszi a jegygyűrűt az ékszerboltba, ahonnét jócskán borsos áron megvette.
Az eladók csak hümmögtek, és sokáig meglepődve bámulni tudtak rá, mert azt hitték csak a méret nem stimmel, ám amikor András határozottan közölte, hogy mennyasszonya szakított vele mindannyian meglepődtek, és – maguk se tudják, hogy miért –, látványosan vigasztalni, pátyolgatni kezdték bőkezű kuncsaftjukat.
– Jaj kedves Uram! Micsoda szerencsétlen balszerencse! Őszintén sajnáljuk a dolgot! De reméljük az ékszerre nem volt panasza?! – érdeklődtek reklámfogás gyanánt. Mintha bármikor is Norina kezébe adta volna a kis fekete dobozkát.
Beadta az ékszert, amiről tapott egy visszaigazoló nyugtát, és ezzel lépett ki a boltból.

CSÓNAK-KALAND A BALATON PARTJÁN

Kornél apjának támadt egy szuper ötlete.
Nyár lévén ugyanis azt találta ki, hogy egyetlen fia egészen nyugodtan menjen csak le az öccséhez annak balatoni kemping bungalójába, és akkor már a gyerek kétszeresen is nyert. Egyrészt ugyebár ingyen és bérmentve fürödhet, strandolhat unokatesóival, ami nem elhanyagolható szempont, másrészt a szállás és a kajára sem lehet panasza, elvégre öccse imádnivaló felesége nagyon jól főz, és a gyerkőcök szeretni szokták az ún. ,,kutyult kajákat” bármit is akarjon ez az utóbbi kifejezés jelenteni.
Így történt, hogy egy rendkívül meleg május végi napon az apuka felpakolta fia minden cuccát az akkor még Dácia típusú kocsi csomagtartójába, és máris gázt adva elindultak, hogy a srácot levigyék pár hónapi nyári vakációra a Balcsi partjára, ahogy sokan emlegették a magyar tengert.
– Egy tizes skálán te hányast adnál magadnak Kornél?! – próbált beszélgetni fiával az apa kevés sikerrel, mert a srác jobban szeretett a négy fal biztonságos magánya között a Comondor 64-típusú számítógéppel bíbelődni, és játékokat játszani.
A leghalványabb kedve sem volt, hogy egész álló nap szunyogok hadserege vadásszon rá, és minden másodpercben vért szívjanak pufók, hájas testéből, ahhoz pedig különösen nem füllött a foga, hogy kissé undokoskodó unokatesóival együtt vakációzzon, meg hülyéskedjen, - annál is inkább, hiszen majdnem minden unokatesója sovány és vézna volt, és ő volt a családban az egyetlen aki jóformán magas vérnyomástól, és tartósnak becézett túlsúlytól szenvedett.
– Hát… talán… esetleg… hármast…? – kérdezett vissza bizonytalanul.
– Ácsi! Méghogy hármas???? – döbbent meg az apuka, mintha valami oltári nagy sületlenséget mondott volna fia. – Szerintem nagy jóindulattal sem lehetsz több kettesnél!
Kornél megsértődött. Miért kell valahányszor apja beszélgetést próbálna kezdeményezni egy füst alatt – mintha szándékosan csinálná –, meg is aláznia, és porig rombolnia amúgy is ingatag lábakon álló, soványka önbizalmát.
– Ö… nem tudom… - motyogta maga elé.
– Pedig nagyon egyszerű aranygyerekem! Először is nem vagy egy barátkozós típus! Ez mínusz egy pont. Akkor egyetlen barátod sincs, akivel lóghatnál. Ez már mínusz két pont. És folytathatnám a sort! Nem igaz anyus? – fordult most kíváncsian felesége felé, hogy vajon ő majd mit szól mindenhez?
– Azért nem ennyire szörnyű a helyzet apukám! Kornélnak megvan a maga egyéni, felnőttes stílusa és saját játékszabályai is vannak! Egyáltalán nem tehet róla, ha a világ nem úgy működik, ahogyan azt sokan elvárnák! Szerintem nyolcas is lehet!
– Anyukám! Türelmes ember vagyok, de a hülyeségedtől hamar felkapom a vizet!
– Már megint mi a bajod Géza?! – kérte ki magának az asszony.
– Nézd már meg a fiad! Szerinted hogy lehetne egy ilyen szánalmas, puhány kis pöcs nyolcas a tízből, amikor olyan gyámoltalan anyámasszonykatonája?! – most az apukán volt a sor, hogy felkapja azt a bizonyos vizet és agyát kicsit elöntse a fortyogó epe.
– Azért Gézám ez nem volt éppen szép! Így ledegradálni a saját fiadat! Kérlek ne felejtsd el, hogy kivel is beszélsz! – figyelmeztette határozottan, és szigorúan az asszony urát.
– Hát akkor ennyit erről a tartalmas beszélgetésről! – További szót már nem is vesztegetett. Inkább helyette bekapcsolta az autósrádiót, hogy azt kelljen hallgatni.
– Kincsem! Meglásd olyan hamar elrepül ez a nyár, hogy mire suliba kell menned már észre se fogod venni, hogy hiányzott bármi is az életedből! – Az anyuka mindig jobban megértette fia igényeit, mint a családfő.
A fővárosból körülbelül két és fél órás úttal máris eléjük tárult a nyüzsgő, hömpölygő autós forgalom. Mintha minden egyes ember egyszerre akart volna elmenekülni, és egyszer és mindenkorra megszabadulni a rekkenő hőségtől.
– Hol a fészkes rossebbe van az a kis rozzant kulipintyójuk? – kérdezte de csak úgy a levegőbe belebokszolva sajátságosan ciknikus és feszült mondatait az apa.
– Biztosan itt van a közelben apukám! Megtaláljuk, csak nem szabad kétségbe esni! Ne izgasd fel magad, mert az árt a vérnyomásodnak! – szólt rá kicsit erélyesebben az anyuka.
– Hát nagyon kösz a tippet anyus! Nem elég, hogy rohadt meleg időnk van, képtelenség megtalálni egy nyamvadt kis utcát és benne egy tipikus faházikót. – miközben végighajtottak az egyik főutcán, hogy aztán azonnal rákanyarodhassanak egy amolyan jellegzetesen poros, döngölt földútra, mely egy mellékutcába vitt a kissé idegeskedő családfő szemeivel egyfoytában a legfelelő lakcímet pásztázta. Szerencse nem is kellett olyan erősen keresgélnie, mert váratlanul az egyik sarkon máris felfedezte Kornél unokatestvéreit, akik visongva, visítva rohamozták meg autójukat.
– Csókolom! Szia Kornél! – köszöntötték őket kórusban.
– Szevasztok skacok! Hogy vagytok ebben a rohadt meleg időben? – érdeklődött máris mosolyt erőltetve magára az apa, akinek így is jócskán belevolt már a hócipője az egész vakációval.
– Nagyon jó a víz! Szuper! – lelkesedtek a gyerekek, akik közül többen fürdőruhát viseltek, és csurom vízesek is voltak.
– Az jó! Szólnátok Laci bácsinak, hogy megérkeztünk? – kérte viccesen az apuka a lelkes unokatestvéreket, mire azok közül páran visszaszaladtak a fabungalóba és visítva szóltak, hogy vendégek érkeztek.
Laci bácsi volt a családfő össze, és bumbordi, csupaszív felesége, akik – annak idején –, jutányos áron jutottak hozza ehhez a kisebbfajta víz melletti telekhez, és máris busásan megtérülni látszott befektetésük – persze eltekintve a még mindig egyre inkább roskadozásnak indult bungalótól, mely első pillantásra úgy tűnt, mintha azonnal össze akarna dőlni.
– Sziasztok! Szevasz Géza és kis család! – köszöntötte Laci bácsi őket. – Hogy telt az utazás? Oltári nagy dúgó van odakint, mi?!
– Szevasz Lacikám! Hát mit mondjak? Az van! Alig tudtuk megtalálni, hogy hol a fenébe laktok! – méltatlankodott az apuka, miközben kezet rázott rég nem látott öccsével.
– Hogy ez mekkora baromság Petikém! Hiszen még térképet is rajzoltam!
– Már megbocsáss, de én a helyedben nem nevezném térképnem azokat az ákombákomokat, amiket te arra a hitvány cetlire rávéstél! – itt jelentőségteljesen elővette azt a jócskán meggyűrődött cetlit, amire öccse annak idején lefirkálta, azt, hogy melyik úton célszerű eltalálni ide, aztán valahogy mégsem úgy sikerült a dolog, ahogy kellett volna.
– Annyi baj legyen! Kértek sört, vagy üdítőt, vagy bármit?!
– Nem, nem! Csupán csak a srácot adjuk be nektek egy kicsit vakációzni! De aztán semmi balhés kaland, oké? Mert nagyon… érzékeny! – A kissé feszült apuka az ,,érzékeny” szót szándékosan megnyomta kissé ezzel is érzékeltetve, hogy Kornél egy rendkívül művelt, és nagyon is furcsa srác.
– Miért, csak nem beteg a srác?! – kérdezett vissza Laci bácsi.
– Ugyan dehogy! Csak tudod… vannak bizonyos fura rigolyái, amik különösen hatnak a normális emberek szemében! – vallotta be az apuka, de szándékosan lehallkította saját hangját, mert nem akart feleségével konfrontálódni, aki időközben segített Kornélnak kicsomagolni a holmiját és bevinni azt a komfortosnak aligha nevezhető bungalóba.
– Anyusom, készen vagy, mert mennünk kéne máshova is?! – igyekezett megsürgetni az apuka feleségét, aki még maradt volna legalább egy teljes órát, hogy biztosan tudja fiára vigyázni fognak, és nem történhet semmi baj.
– Apukám! Te is nagyon jól tudod, hogy mi a helyzet! Leszel szíves és nem sürgetni, mert attól meg én kapok agyhúgykövet! – jócskán kinyilvánította véleményét a temperamentusos tűzről pattant anyuka, és az apuka pont ezért szerette feleségét. ,,Ami a szívén, az a száján” – volt a hitvallása.
– Kincsem! Érezd nagyon jól magad és vigyázz a nappal le ne égj, mert az nagyon tud ám fájni! – kötötte Kornél lelkére jótanácsait.
– Anyu? Nem mehetnék mégis inkább veletek?! – kicsit szomorkás, méla hanggal kérdezte ezt, mint ami már a gondolatától is rosszul van, ha még egyetlen napot is el kell itt töltenie.
– Ugyan már drágám! Ne csacsiskodj! Nagyfiú vagy és próbáld megélvezni a dolgot! Legalább a kedvemért! – magához ölelte hosszan a fiát, majd megpuszilta pufók arcát, és anélkül hogy Kornél vagy a családfő láthatta volna gyorsan beszállt férje mellé az anyósülésre, mert nem akarta hogy könnyei miatt gyengének lássák mások, a rokonok meg pláne, hogy nem.
– Ne izgasd magad anyus! A srác jó helyen van! Ha mégsem seggbe fogom rúgni a hülye öcsémet! – próbálta megnyugtatni párját az apuka miközben gázt adott, és kikanyarodtak a főútvonalra.
Kornélnak fogalma sem volt, hogy mihez is kezdhetne magával ezen az isten háta mögötti helyen, ahol nincsen számítógépes játék, se olvasnia való könyvek, vagy tévé, viszont van fürdésre lehetőség, és ha egy kicsit körbepillant az ember remek kalandokba lehet belekeveredni. Igen ám, de Kornél sosem volt egy amolyan vállalkozószellemű kalandokba keveredő emberke, mint mondjuk vagány unokatesói közül többen is.
Mivel Kornél világ életében korán kelőnek számított mi sem természetesebb annál, minthogy már kora hajnalban kikászálódott nagyon csendesen abból a kempingágyból, ahol meghúzta magát és mivel a telek végében volt egy fából tákolt kapu, amin át már ott volt a buján burjánzó nádi világ és a balaton vize egy eredeti, kikötözött, ringatózó facsónakkal csábító ötletnek ígérkezett, hogy egyedül felkerekedjen és egy kicsit tüzetesebben is szemügyre vehesse az élővilágot és a nagy vizet.
Felvette bermudanadrágját és egy hófehér, frissen vasalt ropogós atlétatrikót, majd baseball-sapkát tett a fejére a káros napsugarak ellen és mint egy lopakodó ninja, vagy törpe titkosügynök máris halkan megközelítette a kert végében álló fakerítést. Nem volt nehéz dolga. Csupán csak egy faéket kellett kipeckelnie és máris szabadon bejuthatott a burjánzó dzsungeli nádas mélyére, mely alig egy-két megtett lépés után már ragadós iszaprétegben állt, hiszen a víz kiterjedt egészen idáig.
Folyamatosan a lábát figyelte, mert hamar rájött, hogy a nádlevél, és a letört nádvégek is vannak az iszapos, nedves talajban, és azok bizony könnyedén felsértik, és meg is sebesítik az ember test bármely részét, így szemével legalább háromszor is meggondolta, hogy merre és hova léphet.
Aztán egyszer csak ott állt teljes pompájában a fából készült, méretes csónak, melyet kellemesen ringatott a hullámzó pocsolyás víz. Egyetlen cukorspárgaszerű kötél és egy pózna segítségével volt kikötözve, melyet könnyedén el lehetett oldani. Kornél valósággal azonnal kísértésbe esett. Annak idején vagy százszor megnézte a Kincses szigetet, és már jó lett volna elolvasni, valahogy a kalózos filmeket jobban szerette, mint a papírszagú olvasmányokat.
Pufók kezeivel máris gondosan szemügyre vette a kötél csómóit, majd egy-két húzigálás itt, néminemű rántás ott, és a termetes facsónak azonnal szabad lett, és úgy tűnt csakis vállalkozó szellemű fiatal utasára várakozik. Mivel a két irdatlanul nagy evezőt meg sem bírta mozdítani Kornél azt gondolta legfeljebb majd szabadkézzel, vagy valami bottal fog evezni. Máris beleült és szabadkézzel megindult a nádas egyik irányába, ahol úgy tűnt, mintha valami folyósót képzett volna a természet a vízzel. Nem tévedett. Alig pár méterrel odébb máris kiért a nyílt vízre, és két kezével valósággal csak úgy tapkolva szelte a szelíd és nyugodt hullámokat. Valóságos hajóskapitánynak képzelte magát, és még párszor el is kurjantotta magát, hadd tudják csak meg nyugodtan mások, hogy most itt ő parancsol.
Időközben nagybátyja felesége volt az első, aki felébredt és azonnal észrevette, hogy Kornél eltűnt. Hirtelen pánik hangulat uralkodott el rajta és elkezdte keresni, hogy vajon hová is lehetett a srác? Időközben a többi unokatestvér is álomszuszék módján kikászálódott fekhelyéről, és felébredt Laci bácsi is.
– Jó reggelt! Mi a nagy harci helyzet?! – kérdezte idegeskedő feleségét. – Csak nem dőlt össze a ház?!
– Ne hülyéskedj! Kornél eltűnt!
– Ezt hogy kell érteni?! – nézett rá értetlenkedve.
– Nem volt az ágyában és most se találom sehol!
– Oké! Először is nyugalom! Biztos nincsen semmi baja, csupán elkószált egy kicsit! Megesik az ilyesmi! Egy kis független szabadságot akart! Hová tűnhetett?!
– Fogalmam sincs! Szerintem szólni kellene a rendőröknek! Lehet, hogy ők többet tudnak mint mi!
– Persze! Majd pont ők fognak nekünk segíteni! Micsoda egy idióta ötlet! – legyintett.
Ekkor veték észre, hogy kertjük végében nyitva van a vízhez vezető fakapu. Laci bácsi azonnal lélekszakadva ott termett, és be is ment a kapun a nádas belsejébe. Ekkor vette észre, hogy eltűnt a nagyméretű facsónak.
– Hát igazán talpraesett srác, annyi szent! – jött vissza a nádas felül.
– Miért? Mi csinált? – kérdezte aggódva a felesége.
– Elvitte a csónakot!
– Gyorsan muszáj megkeresnünk! És ha történik vele valami! Sosem bocsánatám meg magamnak!
– Bolhából csinálsz elefántot drágám! Meglásd napnyugtára már itthon is lesz! – jegyezte meg különös mosollyal az arcán a férfi.
– Csak nehogy megbánjuk! – figyelmeztette az asszony.
Időközben nyárias kánikulai meleg telepedett rá a napszakra, miközben Kornél egyre csak evezett és evezett. Egy idő után úgy tűnt, mintha csak víz venné körbe, sehol szárazföld. Ez egy kissé megrémisztette. Egy-két perc múltán a távolból feltűnt valami mentőcsónakféle, amely szélsebesen szelte maga előtt a hullámokat. Úgy tűnt két egyenruhás ember ül benne, akik rögtön felfedezték a nagy csónakot, melyben csak ez gyerek ült senki más.
– Hé, te gyerek! – szólt rá hangosan az egyik egyenruhás. – Te meg hogy kerültél ide?!
– Csókolom, bácsi! – köszönt Kornél, mert úgy tanították.
– Azt kérdeztem, hogy kerültél idáig?! Tudod te hol vagy egyáltalán?!
– A Balatonban…? – kérdezett rá.
– Nahát még szép hogy kisöreg! Mindjárt itt van a Tihanyi rév! Jó messzire eljöttél! Hogy hívnak?
– Kornél!
– Merre vannak a szüleid?!
– Visszamentek Budapestre, most a nygybátyáméknál lakom! – jelentette ki kisebbfajta büszkeséggel.
– Azt legalább tudod, hogy ők hol laknak?
– Arra ott a nádas mellett! – mutatott pufók kezeivel a távolba.
A két egyenruhás őr úgy gondolhatta, hogy bizony ennek a fele se tréfa. Elvégre egy gyerek nem indulat csak úgy egy szál maga kalandtúrára. Így az egyikük megfogtak a csónak kötelét, majd hozzákötötték saját motorcsónakjukhoz és máris elindultak vele abba a feltételezett irányba, ahonnét Kornél jöhetett.
Időközben Kornél nagybátyjáékat felhívta Kornél anyukája telefonon, hogy megkérdezze minden rendben van-e, és még szerencse, hogy sógornője nem buktatta le őt, de nem küldte Kornélt a telefonhoz, mert azt mondta, hogy kimentek játszani a többi gyerekkel.
Tényleg beizagolódott Laci bácsi elmés mondása, mert mire lemenőben volt egy motorcsónak úszott be észrevétlen abba a nádasba, aminek a tőszomszédságában laktak Kornél nagybátyjáék.
A két egyenruhás őr eloldozta a nagyméretű facsónakot, majd kikötötték oda, ahonnét Kornél elkötötte, aztán mindhárman bementek a kis fából készült kertikapun egyenesen a kertbe, ahol már a népes kompánia minden tagja lázasan Kornélt kereste, és nagy volt az ámuló megdöbbenés, hogy mit keres Kornél két vízi járőr mellett?
– Jónapot kívánok! – köszönt a két őr.
– Ez a kisfiú azt állítja, hogy Önök vigyáznak rá, amíg a szülei távol vannak. Igaz ez?! – kérdezte egyikük.
– Mindegyik szó! – vágta rá kissé nevetősen Laci bácsi.
– Megkérném Önöket, hogy legközelebb kicsit próbáljanak meg jobban ügyelni, és vigyázni erre a fiúra nehogy még komolyabb baj legyen belőle! – figyelmeztette őket.
– Igen, hogyne! Természetesen! Mindenképpen vigyázni fogunk! – válaszolta aggódva a feleség.
– Viszont látására! Szervusz Kornél! – A két őr szalutált, mintha Kornélt máris előléptették volna vérbeli hajóskapitánnyá, majd mindketten visszamentek motorcsónakjukhoz.
– Hát szépen elkószáltál édes fiacskám, annyit mondhatok! – jegyezte meg Laci bácsi. – De most már nincsen semmi vész, elvégre megkerültél!
Kornél végre kisebbfajta büszkeség töltötte el, miszerint: lám csak, azért ő is képes még erre-arra ebben az életben.

ÁTVONULÓ REZDÜLÉS

Borongó, bús melódiát szűr át a Lelkem
a Lét sokat-tűrt borongó magányán,
ringatva nyughatatlan álmát
vissza-visszatérő Béke-idős emlékek árnyain
s vágyott Mindenség-romantikák
motozó vágyain át a végső
beteljesedésről ábrándozik
ennem az elárvult 40 éves férfi,
s a pöttöm pingvin-gyerek.
Oldozván végleg Lelkem
béklyókba kényszerített, baljóslatú terhein,
– így biztatnám még önmagamat
sziklákat-mozdító, karakán akaratra.

Tán még önmagamnak is rég hazudnék,
ha többre vágynék szánalmasan
körbe futnék
a meg-nem-érdemelt boldogság után.
Túl kellene immáron lépnem
sok semmis-talmi lim-lom bajon,
amit vesztegzár-kezével alantomban rám
aggatott lelki seb s méltatlan,
mihaszna fájdalom.

Mert már régen tudhatom: megfáradt,
száraz szirom lett a Remény,
mely úgy lelkemre települ,
hogy zaklatott szívemet is
folyamatos rétegekben kisemmizte.
Álmaim szánalmas megrablója:
vágy s tetető romantika.
Miért kell, hogy e két szánalmas
érzelem iránt híven s hűséggel ragaszkodjak?!

Kegyesen hazudni már nem akarnék többet,
mert már unalommá lett mindenekkel pörlekedni
s perben állni, bár évről-évre jócskán
fenyegetnek innen-onnan
ordas zsákmány-orzó indulatok,
szitok-szavú kis királyok.
Mostan galád-gonosz mohó sóvárgás,
alamuszi kéj gyötri az élőket
rom-napok semmitmondó túlélései is
– meglehet tán -, rég bizonytalan jövőbe vesztek.

S mostan vajon a kultúra
s a szellemek újító, avatgarde-magvát hová hintik?
S egyáltalán még maradhattak-e lelkes,
leleményes magvető-Próféták
akik rendre újjászületik alkotói
kezeik között a fejlődést-performaceot?!
– Kevesen maradhattak csupán,
kiknek még éltető dafke-akarat
is kezén fogva az egyszer-egy
kapaszkodókon tovább görgethette
cél-orientált, ügybuzgó álmait.

CSAJOS ESTI DILEMMÁK

Május elején jártak még csupán, de a fővárosra még így is szinte azonnal rátelepedett valami izzasztó, afrikai típusú hőség, és könyörtelen páratartalom, ami a legtöbb embert arra kényszerítette hogy húzódjon tartósan hűvösebb helyekre, vagy nagyteljesítményű légkondicionáló berendezést szereltessen be akár még saját otthonába is.
A belvárosi bohém nyüzsgő kavalkád egyetlen szempillantásra megtelt a szinte semmiből előbukkanó embersokadalommal, akik mind-mind vagy bulizni indultak, vagy akár késő éjjelig bezáróan kiereszteni a feszültséget és a fáradt gőzt, melyet az adott hét kisebb-nagyobb megpróbáltatása okozott.
Négy csajos barátnő beszélt meg bizalmas találkozót, és amolyan igazi csajos pasimustrát és már alig várták, hogy személyesen is találkozhassanak, mert egy-egy találkozó szinte már abban a percben meghiúsulni látszott, hogy ötletként kipattant egyik vagy másik barátnő fejéből.
A csajos barátnők közül már majdnem mindenki boldog családanyának számított egy kivétellel, és kezdtek egymás közt kicsit úgy viselkedni, mintha szándékosan le kellene körözniük, vagy épp nyűgözniük egymást csupán csak azért, hogy még mindig vonzó, szexis, kiegyensúlyozott nőknek tekintsék önmagukat, akiken nem fog a modern kor folyamatosan stresszelő rohanása és exibicionista, felszínes külsőségei.
– Ne hülyíts kisanyám! Nem most jöttem le a falvédőről! – méltatlankodott egy bombázó szőkeség, miközben csajos barátnőivel éppen a belváros egyik felkapottabb szórakozóhelyén ücsörögtek, és alapvetően pasis ügyeket kezdtek önmaguk szórakoztatására velősen kivesézni.
– Pedig esküszöm az anyám életére! Sőt! Annyira aranyos és cukorfalat volt, mert gyertyákat helyezett el a hálószobában, persze kis híja hogy nem gyúlad fel a függöny, és letérdelt és megkérdezte hogy szeretnék-e vele élni! Én komolyan mondom akkor azonnal beleszerettem! – vett egy nagy mély sóhajt, amiben benne volt egy egész élet.
– Csajszim! Esküszöm mindenre ami szent, hogy neked totálisan megzakkant a kis agyacskád! – kortyolt máris egy hatalmasat koktéljába egy barna bombázó, akiről az ember ritkán mondhatta volna meg, hogy háromgyerekes anyuka.
– Jaj, csajok! Ugyan már! Fruzsi egész biztos tudja, hogy mit csinál! Mi a fenének kell őt állandóan szekírozni, meg gyötörni?! – kérdezte vallatón barátnőit egy másik hölgyemény aki ugyancsak beillett volna szépségkirálynőnek.
– Rendben! Ott a pont! Akkor elő a farbával Fruzsika! Hogy is állsz te a híres romantikus lovagoddal?! – fordult kérdőn velé az előbbi szőke szépség. Kicsivel később az összes csajos barátnő is élénken, kissé türelmetlenül kezdte figyelni, hogy vajon Fruzsi mit fog mondani.
– Jaj olyan undokok tudtok lenni csajok! – dorgálta meg őket kedvesen. Szinte már gyerekkoruk óta a legjobb barátnők voltak, és titkos esküvel meg is fogadták egymás között, hogy évtizedek jöhetnek mehetnek ők mit sem fognak változni.
– Mi csupán aggódunk érted kicsi szívem, mert a te híres romantikus lovagod nincs túlzottan eleresztve, már ami az anyagi természetű dolgokat illeti! – volt valami a szőkeség leereszkedő, és irónikus hangjában amitől Fruzsi majdnem méregbe gurult, de úrinő lévén pontosan megtanulhatta már kezelni az effajta kényes, és ingatag szituációkat.
– Kérdésedre válaszolva Kornélnak van egy alapfizetése, de nagyon rendes, becsületes és imádom, hogy mellette igazi nőnek érezhetem magam. Még verseket is ír hozzám rendszeresen, amitől bezsongok, és olvadok! A ti kigyúrt macsó pasitok hányszor írt bármit is hozzátok?! Azt se tudják, hogy mi fán terem a kortárs irodalom! – tette támadólag keresztbe a kezét, és ez egy jelzés volt barátnői részére, hogy komolyan is gondolja, amit mondd.
– Hékás! Nyugi, nyugi! Nem akartunk mi semmi rosszat! Igaz csajszik?! Csak dumcsizunk róla, akárcsak a régi szép időkben! Időközben felbukkant egy nyurga pincérféle srác aki újabb italokat szervírozott, majd ahogy megjelent pár percre úgy el is tűnt.
– Meg kell mondanom csajszik eléggé hangulatos kis hely ez!
– Na hallod még szép! Egyébként nekem már V.I.P. tagságom is van! – Az egzotikus szépség valósággal látványosan meglobogtatta barátnői szeme előtt a fél milliót is megérő táskájából elővett kis platinakártyáját, és olyan büszke volt, akár egy hívalkodó pávamadár.
– Jaj Szandra! Ez most komoly?! Mit akarsz te ezzel a hülye kártyáddal?! Azt hiszed ha itt lobogtatod a szemünk előtt attól majd változni fog bármi is! Inkább küldhetnél az asztalunkhoz néhány igazán belevaló, macsós chipendale-fiúcskát! – javasolta a modelalkatú hölgy.
Szandrának sem kellett több unszolás. Máris szólt egy fekete öltönyös, marconaképű Hulknak, aki néhány perccel később három izmos chipandale-fiút küldött a csajos barátnők asztalához, akik ritmusos zenére máris látványos vetkőzésekbe kezdtek a csajos hölgyek pedig nem győztek ujjongani, és sikoltozni felszabadult örömükben mintha süldő tinédzserek lennének akik először akarnak szexelni.
– Ó csajszik! Ez már nagyon kellett! Imádom az ilyen macsó pasikat, akik aztán valóban tudják, hogy mi egy egy igazi nőnek! – A szőkeség máris végigsimította ujjacskáit az egyik kigyúrt, meztelen pasi hasizmán, majd kicsit még meg is paskolta a fenekét.
Fruzsi pedig nem győzött pirulni, hogy legrégebbi barátnőitől ilyen viselkedést lát. Ami őt illeti neki nagyon fontosak voltak nem csupán a gyerekkori fogdalmak, de a játékszabályok is, mert ezek által biztos súlypontokat jelölhetett ki önmagának és életének, és nem kellett feleslegesen izgatnia magát amiatt, hogy bármilyen tervébe akárcsak a legapróbb hiba csúszik.
Miközben a három kigyúrt chipandale-pasi meztelenül vonatglott és erotikus táncot lejtett a barátnők ölében, - persze Fruzsi kivéve –, Fruzsi ténylegesen elgondolkozott azon, hogy igazándiból talán nem is volt annyira jó ötlet legjobb barátnőit beavatnia magánélete fordulópontjába. Pedig mennyire jó lett volna, ha megkapja a várva várt barátnői jóváhagyást afelett, hogy bátran hozzámehet pasijához még akkor is, ha ezentúl majd átlagos és közepes életszínvonalat kell élnie, és sokkalta kevesebbet költhet olyan dolgokra, melyeket ezidáig megengedhetett magának.
A chipendale-pasik aztán ahogy előbukkantak a semmiből úgy alig fél órás külön műsorszámukat követően vissza is mentek dolgozni, míg akadt néhány csajos barátnő, akik jócskán sóhajtoztak utánnuk:
– Öregem! Esküszöm, hogy kipróbálnám a hármas felállást! Talán még az én mackókámat is rá tudnám beszélni az új kreatív ötletek élvezetére! – fogalmazott egyértelműen a bombázó szőkeség.
– De Szandra, kérlek! Felnőtt emberek, és szülők vagyunk már mindannyian! Viselkedjünk méltóan a nőiességünkhöz! – dorgálta meg a barnahajú modelhölgy.
– Hékás kisanyám! Csakis a saját nevedben beszélj, elvégre a mi Fruzsink még se nem anyuka, és a pasijával szerintem még csupán csak a dolgok kezdeténél tartanak! Igazam van?! – nézett előbb sandán, majd egyre mohóbb kíváncsisággal barátnőjére, aki most nem győzött pirulni, hogy olyasminek volt fültanúja amire eddig nem nagyon volt jellemző – legalább is –, bensőséges baráti körökben.
– Való igaz! Különben is megbeszéltem Kornéllal, hogy nem rohanunk sehova! Ha jönni fog a baba, akkor mi leszünk majd a legsugárzóbb, legboldogabb álompár, akit valaha is a hátán hordott a föld! – jelentette ki, hogy mindenki jól megértse van egy olyan privát intimsége a magánéletének, ahova – értelemszerűen –, mást nem szívesen enged be legyen az akár még a legrégebbi barátnői közül valaki.
– Nocsak, nocsak! Hát csak kibújt a szög a zsákból! A mi kis hercegnőnk beijedt! Eltaláltam?!
– Szandra! Ne kezd el megint! Fruzsi azért akart találkozni, mert igenis fontos a pozítív megerősítés, és a támogatásunk számára! Az hogy ki mit gondol szerintem más lapra tartozik! – konrtázott a szépség kijelentésére a barnahajú nő.
– Hát szerintem pedig kurvára tévedt kedves Edina!
– Valóban?! És ha szabad kérdeznem akkor miben is?! – most már kicsit úgy festett ez a csajos dumálgatás mintha nyílt ellenségeskedés, vagy viadal folyt volna Fruzsi kegyeiért, aki kissé tétován, és bizonytalanul állt a szituáció előtt.
– Azért te liba, mert ha nem vetted volna észre Fruzsika most mindannyiunknak a szemébe hazudott! – emelte fel a hangját, mire az összes barátnő jócskán megdöbbent.
– Ezt meg hogy akarod érteni?! – emelte fel a hangját Edina is.
– Jaj az ég szerelmére! Ne legyetek már ennyire sült idióta fapicsák! Fruzsi azért mesélt az ő lovagjáról, mert megerősítést akar, hogy egyáltalán van-e jövője a kapcsolatnak. Tehát mi vagyunk négyen Fruzsit is beleértve, de ő nem voksolhat saját magára, így hármunk között áll vagy bukik a kérdés, hogy vajon hogyan döntünk! Ha azt mondjuk, hogy gáz a pasija, akkor ez egy jelzés Fruzsinak, hogy esetleg át kellene gondolnia a további kapcsolatát! Értitek már?! – nézett rá mindenkire. Most mintha a levegő és a lélegzet is megállt volna a levegőben. Beletelt jó pár tartalmas percbe mire egyáltalán bárki is szóhoz juthatott.
– Én szerintem nagyon jó dolog, hogy Fruzsi végre talált magának egy nagyon kedves és tök jófej pasit, mert ezáltal sokkal kiegyensúlyozotabb lett!
– Hha! Mondja ezt egy olyan anyuka, aki már vagy tizenöt éve minden egyes alkalommal vagy a Balatonra megy, vagy a Tiszára, mert az olcsóbb, pedig lenne rá bőven lóvéja, hogy külföldön süttese a hasát.
– Jaj ugyan kérlek! Ne szórakozz!
– Csajszik! Viccet félretéve! Szerintetek szavaznunk kellene, vagy inkább mindenki mondja el a saját véleményét?! – tette fel a kérdést a harmadik hölgy.
– Akár titkos szavazást is csinálhatunk, de nem ér lesni, vagy csalni! Ez szigorú szabály! – kötötte az ebet a karóhoz Szandra.
– …És hadd kérdezzem meg, ha lezajlik a szavazás, akkor mindenki boldogan fellélegezhet, vagy Fruzsi lesz boldogtalan?! – most valóban a lényegre tapintott Edina.
– Ugyan már, te dinka! Attól mi még ugyanolyan jó barátnők maradunk mit eddig, de Fruzsinak majd döntést kell hoznia a saját életével kapcsolatban.
A három nő elővett egy kis noteszpapírt, majd mindenki firkált rá valamit elsősorban Fruzsi új pasijával Kornéllal kapcsolatosan, akivel még az életben nem találkoztak. Aztán szóltak az egyik pincérsrácnak, hogy hozzon egy közepesméretű üvegtálat, amibe beledobták a cetliket, majd akárcsak egy sorsoláson jócskán megkeverték a papírfecniket aztán következett a pillanat, hogy Fruzsi megtudja hányadán is állnak vele barátnői.
– Úgy látom, hogy megszületett a döntő szavazat! Kettő mellette és egy tartózkodik! – jelentette ki Szandra ünnepélyesen, majd azonnal fel is hörpintette koktélja maradékát.
– Ezt most mégis hogyan kell érteni?! – kérdezték többen.
– A gyengébbek kedvéért ez azt jelenti, hogy mindhárman támogatjuk Fruzsi új kapcsolatát, ám egyikünk még tartózkodik, tehát nem bíztos a válaszában. Világos?!
– És akkor most mégis mit kellene csinálni?! – kérdezte valaki.
– Hát ez nem igaz! Hogy hova kerültem?! Ez ovóda vagy kisdedóvó?! Nem lehettek ennyire retardáltak! Ez azt jelenti, hogy Fruzsi nyugodtan belevághat az új kapcsolatába, de azért nem árt, ha észnél van, és persze használja azt a nagy eszét!
– Ó, hát az már mindjárt más! – válaszolta a harmadik anyuka.
A négy barátnő bőszen koktélozgatott még egy ideig, majd hajnali három magasságában hívattak maguknak egy Über taxit, de a tarifát testvériesen elosztották egymás között. Mire mindenkit sikeresen hazafuvaroztak csupán csak Fruzsi maradt a taxi hátsó ülésén. Ő a város másik végén lakott egy társasházban.
Amíg hazafelé tartott valósággal zsongott, és kavarogtak a gondolatai. Próbálta részletesen átgondolni a történtek mellett csajos barátnői véleményét az élete összefüggéseivel kapcsolatosan. ,,Vajon ténylegesen ők változtak meg pusztán azáltal, hogy anyukák és szülők lettek, és belesimultak a szürke hétköznapokba, vagy a világ is egy hatalmas tótágast állt, és az egyszerű átlagember már egyre kevésbé képes benne rendesen eligazodni?!” – Míg ezen töprengett a taxi kitette közös lakásuk előtt. Kifizette az útiköltséget, majd lifttel felment a hatodik emeletre. A bejárati ajóban már Kornél várt kicsit aggódva.
– Szia!
– Szia! Bocsáss meg, hogy most jöttem, de nagyon jót dumcsiztunk a barátnőimmel! – azonnal át kellett hogy ölelje nem csupán azért, hogy érezhesse a férfi testét, de hogy a lelki kiegyensúlyozottsága is tartós legyen.
– Örülök, ha igazi barátaid vannak! Nincs ebben semmi rossz! Szerintem!
– Igen! Én is nagyon örülök! Tudod miről beszélgettünk órák hosszat?
– Gondolom olyan csajos ízékről…?
– Hát igaz, ami igaz volt belőlük bőven, de rólad is ejtettünk jó sok szót!
– Ez virágnyelven annyit jelent, hogy aggódnom kellene a kialakulófélben lévő kapcsolatunk miatt?! – nézett rá kissé gyanakodva.
– Ugyan már drágám! – könnyed puszit adott a férfi arcára. – Csak nagyon kíváncsi voltak a reakcióra, hogy a legrégebbi barátnőim miként fogják fogadni a mi kettünk kapcsolatát. Egyébként a lelkemre kötötték, hogyha akad néhány szabadnapod mindenképp vigyelek majd magammal, mert szeretnének személyesen is megismerni téged! Nyugi, tök jófejek, meg minden!
– Részemről a szerencse! Látom, hogy kicsit fáradt vagy! Gyere be és pihend ki magad! – gyöngéden karonfogta barátnőjét és bekísérte a benti szobába.

APASZÍV ÉS SZERELEMHULLÁMOK

– Mit szólnál hozzá kisvirágom, ha apu levinne téged a tengerparta? – kérdezte kislányát Mayát az apukája, aki jóformán még csupán alig volt hat-hét hónapos, és nevét a Maya a méhecske c. rajzifilmsorozatról kapta, mert az apjának hirtelen csak ez jutott elsőként kapásból eszébe. Nézte, bámulta imádnivaló, bájos, gyönyörűséges kisbabáját, aki most egy mini etetőszékben üldögélt, és látszólag fogalma sem volt arról, hogy mit is próbált tőle kérdezni nagyon is kíváncsi apukája, ehelyett inkább igyekezett betartani a szülő-gyerek protokollt, és diplomatikusan mosolygott.
– Kérsz egy kis finom, ínycsiklandó sütőtökpürét kis hercegnőm? – érdeklődött mézes-mázosan incselkedve, és kinyitva a bébiétel kupakját egy aprócska mokástanállal máris beletúrt a kissé gusztustalan narancssárga színű gyümölcshúsos pépbe, ami – elvileg –, minden kisbabának nagyon ízlik, mert eszik, akár kacsa a nokedlit. Maya azonban alig egy-két kanálka után – ki tudja miért –, máris fújolni kezdett, és határozottan kiállt saját álláspontja mellett, hogy miszerint: most inkább köszöni szépen, de mégsem kér.
– Semmi baj drágám! Majd akkor ebédre eszünk valami finomat! – óvatosan, gyöngéden, mintha felbecsülhetetlen kincs lenne kivette a kisbabát az etetőszék fogságából, majd ráadott egy mini uszódresszt, és egy helyes kis nyárias kalapot, majd miután a strandtáskát összekészítette a szükséges kisbabáknak szánt holmik tömkelegével; ki nem felejtve a bőséges pelenkakészletet, naptejet a leégés ellen biztos, ami biztos, illetve néhány bébitápszert, ha esetleg Maya újfent megéhezne, máris készen álltak egy kis strandolásra.
– Akkor most apu elvisz egy kicsit fürdeni csillagos galambom! Még nem is tudod, hogy mennyire szeretsz majd fürdeni! – babusgatta szavaival a kislányát, és Maya egyből ujjungani, sikongatni kezdett, amikor apja grimaszolni kezdett, és más hangokon kezdett beszélni.
Maya anyukája egy úrinő, volt szépségkirálynő volt, aki egyik napról a másikra kikötötte, hogy mivel most éli fénykorát és a vállalkozása is sínen van még véletlenül se fér bele kiszámított, és beosztott, nagyvilági életébe egy csecsemő, így amikor a kislány megszületett már az első három nap után szó nélkül lelépett otthagyja a síró kisbabát az apja gondjaira, akinek bizony – legalább is kezdetben –, nagyon is komoly fejtörést okozott, hogy vajon mit is tudna kezdeni egy pöttöm kis angyali lénnyel?!
De aztán végül – hála az apuka gondoskodó anyjának, és kisebb segítségnek –, egészen szépen belejött már a pelenkázásba, büfiztetésbe, és altatásba is. Még szerencse, hogy Maya tejfogai még nem bújtak ki, így legalább az éjjeleket viszonylag zökkwnőmentesen megúszta, de hát ami késik az nem biztos, hogy múlik.
Magára csatolta a bébihordót, majd széles vállalira vette a pelenkázószettet, és a közepesméretű sporttáskát, amibe minden szükséges holmit elviekben belezsúfolt, majd gondosan bezárta az ajtót, és szépen slattyogva elindultak a napfényes tengerpart irányába, mely – szerencsére a kora délelőtti órák környékén –, még jószerivel tökéletesen elhagyottnak, és lakatlannak tetszett.
Az apuka egy-két ismerőse, és barátja előre szólt, hogyha egy kisbabával mutatkozik a legtöbb dögös bombázó nő azonnal valóságos ostrom alá fogja venni, hogy csupán csak egy röpke pillantást vethessenek az imádnivaló kislányra, és aztán – meglehet –, hogy őt is mint szingli apukát azonnal beakarják majd cserkészni, ám az apuka – mivel a szupermodel barátnővel már jócskán megégette magát –, így egyáltalán nem foglalkozott a rosszindulatú pletykákkal.
A parta hamar kiértek. A sós levegő és a fokozatos melegedő idő valósággal azonnal megcsapta a férfi orrát, amint egy nyugodt, és viszonylag árnyékos helyen letáboroztak. Az apuka azonnal kifeszítette a napernyőt, és igyekezett úgy leültetni a kislányát, hogy az mindvégig hűvösben maradjon. Aztán máris testápolót, és naptejet vett elő, és bekente a kislány arcocskáját és gyakorlatilag mindenét, hogy a káros napsugarak kárt ne tehessenek benne.
Alig kente be jó alaposan a kisbaba arcocskáját a ragadós tejfehér masszával váratlanul a még kissé hideg tenger habjaiból egy lebarnult, bikinis bombázó hölgy lépett ki. Mintha az ember egy szándékosan lassított filmet nézne egy olyan emberről, akin minden szinte szó szerint tökéletesen a helyén van, és persze rendkívül vonzó. Ahogy kilépett a vízből és kicsvarta derékig érő, hullámos, fekete haját mintha máris megpillantotta volna a férfit, aki szándékosan úgy tett, mintha kislányával lenne elfoglalva, és kisebb gondja is nagyobb lenne annál, minthogy akárcsak bárkivel is flörtöljön.
A barna szupermodel bombázó tett pár tétova lépést, majd – úgy tűnt –, egyre közelebb merészkedik, hiszen ki tudja ellenállni egy imádnivalóan gyönyörűséges és huncut, pajkos kisbabának, nem igaz?! Ez akár még csajozáshoz is bőségesen elegendő.
– Hello… - köszönt a levegőbe tétován.
A férfi még mindig a kisbabával foglalkozott, mire a bombázó hölgy tett még egy kísérletet a biztonság kedvéért.
– Ne haragudjon… - szólította meg kicsit hangosabban.
– Ó… én kérek bocsánatot… - játszotta el az őszintén meglepettet a férfit, holott pontosan tudta, hogy a gyönyörű nő őt figyeli. – Éppen a kislányomat próbáltam meg bekenni leégés ellen… - mutatott ügyetlenül a naptejes flakonra.
– Hát azt magam is látom! – A gyönyörű bikini nő azonnal lehuppant a homokba, és szemügyre vette a tetőtől-taplig testápolóban tocsogó kislányt. – Nem haragszik meg, ha kicsit segítek?! – annyira igéző, ellenállhatatlan, és varázslatos mosolyú volt ebben a percben, hogy az apuka szíve önkéntelenül is megdobbant, és váratlanul érte, hogy a romantikus érzések újra rátörnek, és birtokba veszik egész lényét.
– Ö… csak tessék…
A bikinis gyönyörű nő gyöngéden, mégis értő mozdulatokkal vette ölébe a kisbabát, aki most nagyon nyugodt, és szófogadónak tűnt, és látszólag kíváncsian szemlélte, hogy vajon mi a csudát akarhat tőle ez a gyönyörű, kedves néni?
– Hát szia te gyönyörűség! Gyönyörű kislány vagy! Hadd nézzelek! – hosszú kezével máris végigmérte, hogy min kell változtatni. – Tudna nekem adni egy nedves ruhát, vagy popsitörlőkendőt?
– Ö… persze! Természetesen! – Az apuka máris benyúlt a sporttáskájába és addig kotorászott, míg a keze ügyébe nem akadt egy.
– Nagyon köszönöm… - gyöngéden igyekezett letörölni a fölösleges tejfehér masszát a kislány arcocskájáról, és orráról is. – Így már sokkal jobb igaz drágám? – kérdezgette, becézgette a kislányt, aki szemmel láthatóan rendkívül élvezte, hogy végre valaki csakis kizáróan vele foglalkozik.
– Jaj bocsásson meg, még be sem mutatkoztam… - hirtelen észbe kapott a gyönyörű nő. – Gabrielle vagyok! Nagyon örülök a találkozásnak! – nyújtotta ki hosszú kezeit, és hagyta hogy a férfi megérintse. Nem is kellett több. Az a bizonyos belső vágyakozás és szikra valósággal azonnal kipattant.
– Dávid! – felelte.
A gyönyörű nő, mintha csak kisebbfajta bolha, vagy szúnyog csípte vona meg azonnal visszahúzta a kezét, de kellemesen el is pirult. Az apuka is rendkívül zavarban volt, de szíve veszettül megdobbant. A kora délelőttből hamar dél lett és a nap izzó vaskályhaként kezdte bombázni az emberek bőrét, így az aggodó apuka jobbnak látta, ha kisbabájával tartósan árnyékos részbe vonulnak.
– Nagyon meleg idő lett! Valóságos trópusi kánikula! – jegyezte meg, majd elővett egy papírzsebkendőt, hogy megtörölje jócskán izzadó homlokát, és persze, hogy átmenetileg leplezze gyerekes zavarát. – Azt hiszem jobb lesz ha Maya és én árnyékba vonulunk.
– Hát az már biztos! Ha megengedi szeretném Önöket elkísérni egy darabon… – jelentette ki kisebbfajta büszkeséggel a hangjában az egzotikus szépség.
– Ö… ha ráér, és nem okozunk gondot, miért is ne?! – Az apuka szíve úgy dübörgött mellkasában, mintha valósággal ordítozna, és azt mondaná: ,,Csókold már meg végre ezt a földre szállt istennőt, de azonnal!” – mégis visszfogta magát, hiszen talpig úriember volt.
A férfi gondos alaposággal összepakolta a kisbaba holmiját, majd a kifeszített, nagyméretű napernyőt is gondosan összehajtotta, a sporttáskájába minden szükséges dolgot betett, és amikor a bébihordót kellett volna felcsatolnia benne a kisbabájával, a gyönyörű nő tett egy ajánlatot:
– Ne haragudjon, de ha adhatok egy baráti tanácsot: szerintem sokkal könnyebb lesz, ha Ön cipeli a holmijukat, míg én viszem a kislányát. Mit szól hozzá?! – annyira esengő őzikeszemei voltak, hogy a férfinak képtelenségnek tetszett nemet mondania. Látszott a gyönyörű, fiatal nőn, hogy valósággal ég a vágytól, hogy dédelgethesse egy kicsit a kislányt.
– Csak egészen nyugodtan! – válaszolta, majd lassan elindultak. Ebben a percben ténylegesen úgy festettek a külső szemlélők szemében, akár egy igazi háromtagú család.
– Volt már olyan érzése Dávid, hogy találkozott valakivel, akiről azt gondolta, hogy élete nagy szerelme lesz, gyerekei apja és az illető alig hét hónapnyi fergeteges kapcsolat után egyszer csak kiszállt és lelépett az életéből?! – Zsigerileg őszinte kérdése nagyon meglepte a férfit, hiszen néhány hónappal ezelőtt már ő is átélt egy komoly szerelmi szakítást.
– Sajnos igen… Maya anyukája kilépett a kapcsolatunkból, és azóta még a kislányát sem akarja látni, mert független bulizós életet akar magának! – vallotta be.
– Már megbocsásson, de ez aztán már mindennek a teteje! Egy ilyen gyönyörűséges és imádnivaló kislánnyal ilyet művelni! – lászott a nőn, hogy rendkívül bosszús és mérges amiatt, ami a férfivel és a kilányával történt.
– Tudja kedves Gabrielle, én is millioszor átrágtam már magam ezzel a témával kapcsolatban, és rájöttem, hogy nem érdemes erőltetni! Ha Maya anyukája nem akar szervesen részt vállalni a gyereknevelésben és egyebekben nem lehet őt erre kötelezni,vagy kényszeríteni!
– Hát ebben lehet valami… - töprengett el egy pillanatra. – De azért ami sok az sok! – nyíltan, őszintén kimondta, ami bántotta és a férfi egyre inkább vonzónak találta ezt a tulajdonságát.
Miközben hazafelé sétálgattak a hűvös árnyékot adó, terebélyes lombozatú fák alatt a gyönyörű nő kezte úgy érezni magát, mint aki máris tartozik valakikhez, és ezt a fenséges és megváltó érzést semmi és senki kedvéért sem cserélte volna el.
– Hol laknak egész pontosan? – kérdezte.
– Itt a közelben! Tudja szerencsére közel van a part és van egy-két bolt ahol, ha kell valami Mayának azt be tudom szerezni!
– Okos ötlet! – jegyezte meg.
A gyönyörű nő egészen hazáig kísérte az apukát és kislányát.
– Hát… megérkeztünk… itt lakunk! Bejön esetleg…? – kérdezte miközben kulcsaival babrálva igyekezett kinyitni a kerítéskaput.
– Azt hiszem jobb ha… megyek… - szabadkozott. – Megsimogatta, megölelgette a huncutan mosolygó, imádnivaló kislányt, majd gyöngéden visszaadta az apukának.
– Nagyon köszönjük Mayával a segítséget! Tényleg a legjobbkor jött!
– Ha nem bánják akkor szeretnék még sokszor találkozni Önökkel… - szandálját kezdte bámulni attól való félelmében, hogyha vágyakozva ránéz a férfira megint elfogja az átható pirulás.
– Nagyon örülnénk neki! Igaz Maya? – kérdezte a mosolygós kisbabát.
– Legyen fantasztikusan szép napjuk együtt! – válaszolta búcsúzoul a gyönyörű nő, majd elsétált, mert úgy érezte váratlanul érte, hogy megint szerelmes lehet, vagy hogy újból őszintén megszerethet valakit. Szívében és lelkében egymást kergették az összetett gondolatok. Valakitől egyszer azt hallotta, ha a szívére hallgat az ember az sosem fogja becsapni! Most mégsem akarta elkapkodni ezt a nagyon jóleső, bizsergető érzést. Felszabadultan sétálgatott a tengerparton.

SANYARÚ SORSSZERŰSÉG

Lassan oszló, hófehér homály
karcolja meg a tudatos ébredést,
amit a kósza álom magával visz.
Titkon már egymásra rakódik
rétegzetten a van-volt-lesz alappillére.

A hangok illattá, szagokká,
fojtogató semmivé torzulnak
álszerényen idebenn.
Hétköznapok szánalmas,
csőlátású pupilláján egy mozdulat,
elvetélt gesztus,
akár a légypapír mindig fennakad.

Merengve üldögél benned játékos mosoly,
kíváncsiskodni készt baráti akarat.
A Semmi megkezdett fonalán a Létezés,
akár elszáradt falevél hamar lehullik,
melyről már azt hihetted könnyedén feledhető.
Lüktető, éles érintésre
minden sebesült önmagába húzódik,
visszavonulót fúj.

Szemek szirmainak sötétedése
számodra jelentéssel bír s többet elárul,
felfed, mint olcsón eregetett,
hivalkodó szavak, gesztusok komisz üzenete.
Gyermeki szorongás kaphat
így új értelmet a nyers s önelégült valóra,
amit muszáj volna még megvigasztalni
– de nem lehet, sem tartós,
biztonságot nyújtó megváltás,
sem toleráns megértés,
hát megalkuszol s megbékülsz végül vele.

Ösztöneid rátarti türelmetlensége
jogosan egyre forrong,
rettegő félelmeid háttereibe,
kulissza titkaiba már egyre
kevésbé húzódhatsz.
Nyughatatlan Odüsszeia-lelked
örökkön máshová vágyódik.
Burkolt arcodat folyamatos
Janusz-kétségek sebzik,
sebesítik szüntelen.

,,Vajon jól tetted-e, hogy alkonyatok
szent haldokló lángrózsáinál
nem vallottál színt s örök szerelmet?!”
– De ehelyett a tartós magánnyal
s örök hiánnyal léptél szövetségre.
Lelked kókuszdió-kérgeit repesztgetnék,
törnék fel szorgalmas angyalok.
Te azonban mégsem hagyhatod
mert az egy-Valaki szólít
egyedül magához törvényeket ülni feletted!

A BUKÁS ÁRNYÉKA

Ideges hascsikarást, tartósnak ígérkező hányingert érzett, mintha – legalább is –, képzeletben máris megkínoznák, vagy kiadósan hasba rúgnák. Nyolcadikos volt, és a félévben máris kapásból bukásra állt matekból.
,,Most mi a fenét kellene neki csinálnia?! – vallatta magát. Az adott tanárnő egyébként is egy velejéig bosszúszomjas boszorka, hárpia, aki öregebb mint az országút, és ráadásul pocsék tanárnő, mert egyszer nem kérdezte volna meg az osztályt, hogy vajon érti-e mindenki a hatványozást, vagy azt az átkozott gyökvonást!” – A reáltantárgyak tekintetében valahogy mindig is hadilábon állt, mert sehogy sem akart sem az adott tananyag, sem a házi feladat a fejébe menni, és mikor egyszer-egyszer az illető tanárnő kihívta a rettegett táblához felelésre csupán csak makogni, mekegni mert mint valami dadogós, dagadék kecske, vagy egy olyan háziállat, ami még nem ismerheti az emberi beszédet.
– Hát… hát kedves Balázs! Mondd meg a szüleidnek, hogy szeretnék velük elbeszélgetni! – közölte a tanárnő, majd befirkantott egy bejegyzést az ellenőrzőkönyv hátuljába a ,,szülők” rovatba, aztán odaadta a kis füzetet Balázsnak, aki szégyen szemre a helyére kullogott.
,,Hát kellett ez neki?!” – faggatta magát továbbra is miközben átkelt majdnem a fél lakótelep meglehetősen egykedvű, és sívár pusztaságán, mert anyukája képes volt a lehetetlen vállalkozásra és sikeresen kerített a számára egy matek korrepetáló tanárnőt, aki nagyon kedves és szimpatikus volt – legalább is –, a kezdeti időkben.
Amint átvágott a lakótelepen a Knight Rider c. sorozat legújabb része járt az eszében, meg az, hogy kevés barátja lévén ő miért nem tud magának megspórolt zsebpénzéből egy beszélő, éjfekete csodaautót vásárolni. Talán még anyukája is belemenne apja bármennyire is ellenezné ezt a gyerekes fantazmagóriát.
Lehorgasztott fejjel közlekedett rendszerint, mint akinek már így is egynél több bűne, vagy vétsége akad, amit a lelke számlájára írhat a legtöbb ember, pedig csupán egyetlen bűne volt, hogy tiszta szívből rühellte, és utálta a matekot, de hamar belátta, hogy valamit muszáj lesz csinálnia, ha nem akar évet ismételni, és nyári tanfolyam keretében a suliban rohadni.
A lakótelep végében állt egy szintén paneles társasház valamivel kisebb emeletű, mint az ő házuk. Balázs most ide csengetett be a kaputelefonon, és mikor meghallotta a szimpaikus hangot már nyílt is az ajtó.
– Csókolom… Balázs vagyok…
– Szia… gyerek csak be nyugodtan… - hangzott a válasz immár a bejárati ajtóból, mert időközben a fiatalos, és energikus matektanárnő egy másik diákkal is foglakozott, akiről később kiderült, hogy Balázs gyerekkori haverja Tomi.
– Ö… bocsánat tanárnő… rosszkor jöttem…?! – kérdezte nyeglén.
– Ugyan dehogy! Nyugodtan telepedj le a másik szobában, én is mindjárt jövök!
– Szia Tomi… - köszönt régi haverjának Balázs.
– Szia… - vetette oda semmitmondóan a másik srác.
Balázs szótlanul, és kedvetlen hangulatban telepedett le a másik nagyon csöndes, és hűvös szobában. Elővette a szükséges felszerelését; tankönyvét, füzeteit, és persze az aznapi leckéjét és háziját, és engedelmesen megvárta míg a fiatalos, csinos tanárnő végez. Alig nyolc percen belül a tanárnő már be is viharzott a szobába, és azonnal szemügyre vette az aznapi igen-igen bonyolultnak látszó, és átláthatatlan összefüggésekkel tarkított házi feladatot.
– A rettegett lánctörtek! Igaz-e?! – kérdezett egyszerre különösen mosolyogva, mégis nagyon bizalmasan, mint aki tudja hogy diákja valósággal retteg már a puszta gondolattól is, hogy egész napját matekozással töltse.
– Igen… - jegyezte meg nagyot nyelve Balázs.
– No, ugyan már! Fel a fejjel! Ezt multkor még tudtad! – dorgálta meg kedveskedve, kicsit még viccelődve is, amit Balázs nem tudott egészen hova tenni, mert bár értette a tréfát, és a viccet, de ki nem állhatta ha megalázzák.
– Bocsánatot kérek tanárnő… igyekszem javulni… - kért elnézést, mert úgy tapasztalta eddigi élete során, ha mindig jól, szófogadóan viselkedik akkor még a legmarconább felnőtt is rendre elnéző lesz vele.
– Jaj Balázskám! Nincs miért bocsánatot kérned! Sőt! Még senkit nem láttam a korosztályodból, aki ennyire kitartóan, és akarattal szeretett volna fejlődni, mint te! A legfontosabb dolog szerintem, hogy az alapokkal legyél tisztában! A többi pedig előbb-utóbb meglásd ki fog alakulni! – vallotta a tanárnő, és Balázs nagyon hálás volt neki, amiért a folyamatosan ingatag lábakon álló önbizalmát folyamatosan megerősítette.
– Akkor nézzük meg a házidat és utána jöhetnek a többi feladatok…
Balázs félszegen, segítségkérőn nézett a csinos, fiatalos tanárnőre, aki nagyon megszerette őt.
– Valami baj van, Balázs?! Beszélhetsz egészen nyugodtan, ha valami bánt, vagy nem oké!
– Ági néni szerint van esélyem, hogy ne kelljen évet ismételnem… - hangja valósággal remegett akár a nyárfalevél, és érződött hogy hihetetlen lelki stressz és feszültség tombol egész bensejében.
– Azon fogunk dolgozni közösen, hogy ilyesmi még csak gondolatban se fordulhasson elő. Szerintem nem lesz itt semmi gond. – vallotta, majd amikor Balázs régi haverja Tomi alig húsz perc múlva végzett elment, és a tanárnő visszajött a szobába, hogy végre csakis diákjával foglalkozhasson.
– Akkor lássuk csak mi a mai lecke? – nézett kérdőn diákjára, aki időközben már elő is készítette a szükséges tankönyvet, és nagyalakú spirálfüzetét, amit azért utált, mert balkezes lévén a rossz oldalon helyezkedett el a spirál, így gyakorlatilag mindig meg kellett fordítania a füzetet fejjel lefelé, ha írnia kellett.
A tanárnő máris levezette az adott leckét és alig öt perc alatt készen is volt az egész cikornyás és áttekinthetetlen feladatsorral. Most jött csak a dolgok neheze. Az adott feladatsort a lehető legapróbb részekig le kellett bontania még apróbb feladatokra, és összefüggésekre, hogy Balázs megérthesse, hogy miként működik egyáltalán a számok világa. Balázs nagy nehezen megoldotta a feladat egyik részét, viszont mivel sohasem bízott magában eléggé mindig hihetetlenül nagy szüksége volt pozítív megerősítésre, amit viszont iskolai matektanárnőjétől sosem kapott meg, nem csoda, hogy egész eddigi életével a tartós önbizalomhiánnyal küszködött.
– Tehát ha mondjuk példaként megvizsgáljuk a törteket mi a legfontosabb tennivaló? – kérdezte türelmesen.
– Hát a közös nevezőre való hozás! – darálta az unalomig ismert szöveget.
– Így is van! Akkor próbáljuk meg a két oszlopot közös nevezőre hozni!
Balázs addig próbálkozott, amíg nem ment neki egyedül is, miközben mindvégig az járt a fejében, hogy miként és vajon hogyan fogja a boszorka tanárnő átengedni matekból, márha azt a bizonyos dolgozatot is előbb-utóbb muszáj megírnia.
– Nagyon jól csinálod! Látod megy ez! Nem egy nagy ördöngösség! Most nézzünk egy másik példát.
A kora délután hátralévő negyvenöt percében a tanárnő igyekezett annyi feladatot, és tudásanyagot összesűríteni, hogy mire végeztek Balázsnak – szó szerint –, zsongott minden agyi tekervénye a hangyabolyként nyüzsgő számoktól.
– Szerintem menni fog! Csak kérlek ne felejtsd el, hogy próbáld meg átgyakorolni a feladatsort, ha van egy kis szabad perced! Akkor találkozunk a következő alkalommal, jó!
– Ági néni, mikor kell kifizetnem az órát? – eresztett meg egy anyagias kérdést, mert anyukája a lelkére kötötte, hogy mindenképp kérdezze meg.
– Ó, az ráér még bőven utólag is! – legyintett, mint akinek nem szükséges azonnal fizetni.
Balázs mivel nem kapott egyértelmű, és kristálytiszta választ kérdésre elővette hátizsákjából kisebbfajta műbőr pénztárcáját, amitől kicsit felnőttesebb lett a viselkedése és a ropogós bankjegyeket máris kezdte kirakni az íróasztal szélére.
– Balázskám, tedd csak el azt a pénzt! Mondtam, hogy ez még ráér bőven! Előbb nézzük meg, hogy mit kell még gyakorolnunk! – vallotta a tanárnő, majd kikísérte a bejárati ajtóig fiatal tanítványát.
Balázs úgy ment haza a lakótelepen át mint aki egyszerre megnyugodhat – elvégre a házi feladata meg lett csinálva, másrészt kapott egy nagyon fontos jövőbeni ígéretet is arra nézvést, hogy nem kell megismételnie a nyolcadik osztályt, és ez azért mégiscsak nem utolsó szempont. Nyughatatlan, és folyamatosan önmarcangoló lelke azonban állandóan gyanakodott, és egyetlen pillanat erejéig sem nyugodott meg.
Amikor hazaért apja már javában kedvenc nappaliban lévő foteljában üldögélt és újságot olvasott, miközben valami idióta sportközvetítés duruzsuló hangja zizegett a tévéből.
– Szevasz kispajtás! Hát te meg, hol mászkáltál?! – kérdezte mikor belépett hátizsákjával.
– Szia, apu… a korepátáló tanárnőnél voltam… gyakoroltunk… - felelte alig halhatóan, mert apja szerint ez is anyja nagyzolási mániájának eredménye volt, és merő pénzkidobás. Szerinte fiának jobban kellett volna a matekórán odafigyelnie, akkor – meglehet –, nem állt volna bukásra ebből a tantárgyból.
– Áhá! Értem! Éhes vagy?
– Nem igazán… inkább megcsinálom a többi házit is, míg anyu haza nem jön… - azzal máris a fürdőszobába ment, hogy átvehesse utcai ruháit az otthoni jóillatú melegítőre és polóra, majd kicsit tűntetően bevonult a saját gyerekszobájába, hogy leckét írjon, és hogy – remélhetőleg –, őt ne zavarja senki emberfia, legkevésbé örökösen megjegyzésekkel, kritikai észrevételekkel traktáló, szőrszálhasogató apja. Az idő meglepően gyorsan elrohant mire este háromnegyed öt magasságában fáradtan a csinos anyuka is hazaérkezett jócskán megpakolva szatyrokkal, és csomagokkal, mert bevásárolt, és a piacon is járt, mert kifogyott ez-az az háztartásukból.
– Sziasztok fiúk! Milyen napotok volt? – érdeklődött, amint Balázs automatikusan kijött szobájából, és segített behordani a szatyrokat a kiskonyhába, míg apja is kissé tesze-toszán feltápászkodott ülő helyéből.
– Nagy volt ma a forgalom, és néhány autós bizony összekoccant! Még a híradó is mutatta! – jelentette ki kisebbfajta büszkeséggel az apuka, mint aki nagyon büszke arra, hogy nagyon jól informált, és rendkívüli mértékben tájékozott. – …És neked milyen napod volt anyukám?!
– Nagyon fárasztó! Az agyi munka szerintem még megerőltetőbb mint a fizikai… - vett egy mély sóhajt mire elmondta ezt az egyetlen mondatot.
Alig pár perc múlva mindhárman asztalhoz ültek, és kezdődhetett a finom vacsorával egybekötött kisebbfajta családi traccsparti, ami olyan volt akár egy valóságos kupaktanács, persze azzal a különbséggel, hogy Balázs akarata sem mindig érvényesült a szülőkkel szemben.
– …És veled mi a helyzet kincsem? – fordult most a fáradt anyuka kamaszfia felé. – Jól sikerült Ági nénivel a gyakorlás?
– Igen… minden rendben ment…
– Megkérdezted, hogy mennyivel tartozol? Tudod mindig nagyon fontos, hogy kérdez rá, mert egy magántanár azért mégiscsak pénzbe kerül!
– Megkérdeztem, és azt mondta, hogy ráérek még, hogy kifizessük… - vallotta be.
– Talán jobb volna, ha én is megkérdezném. Biztos ami biztos! – villájára tűzött egy aprócska petrezselymes krumplit, és egy falatka sülthús kíséretében megette.
A vacsorával alig fél órán belül végeztek, majd szokásos módon mindenki visszatért teendőihez. Az apuka újfent visszasöppedt kedvenc foteljába miközben a tévét bámulta, míg Balázs elmosogatott a kiskonyhában.
Másnap nagy szenzáció kísérte a matekórát, mert a vén boszorka tanárnő valami miatt nem jött be tanítani, és egy gyönyörű, fiatal tanárnő vette át ideiglenesen a helyét, akiből csak úgy sugárzott az egészséges közérzet és a harmónikus jókedv. Mindenkinek bemutatkozott, és mintha nyárias, könnyű szellő járta volna át az egész termet, amikor belekezdett az unalmas órai tananyag ismétlésébe. Ez után kinyitotta a naplót, és valósággal azonnal megakadt a szeme a legtöbb elégtelennel rendelkezők névsorán, közöttük is Balázsán.
– Akkor most felelünk egyet!
Az osztályban valósággal megdemedt az már egyébként is fagyos hangulat, elvégre ha ez az új tanárnő feleltetni fog akkor tutti biztos, hogy az még jópár egyest jelent majd az osztály színvonalán, és képességein.
– Fodor Balázs merre van?! – kérdezett mindenkit.
Balázs szinte kortyokban igyekezett lenyelni rettegő félelmét. ,,Most aztán megbukik! Eljött a napja, hogy évet kell ismételnie, és míg más srácok már a gimibe, vagy a szakközép suliba készülnek ő az egész álló nyalat bliflázó magolással és retorzikókkal lesz kénytelen eldönteni!” – Valósággal máris pattanásig feszültek már egyébként is szakadófélben lévő köteleken függő idegei, melyek bármelyik pillanatban elszakadhattak.
– Merre van Balázs?! – kérdezte újfent a teremben lévőket a tanárnő.
Balázs nagy nehezen feltápászkodott az első padsorból, és mint aki a vérpadra készül máris a táblához lépkedett, mint aki karót nyelt, majd megállt előtte nagyon szomorúan, és feszülten.
– Ó, egy bátor jelentkező! – lepődött meg a csinos, mosolygós tanárnő. – Akkor hát lássuk! Rajzoljunk egy egyenesszárú háromszöget, és jelöljük meg A, B, és C-vel.
Balázs tette, amit kért tőle a tanárnő. Szándékosan lassan rajzolt a krétával, hogy maradjon elegendő ideje felkészülni a tanárnő reakcióra, ha esetleg valami balul sülne el.
– Tehát akkor kaptunk egy egyenlő szárú háromszöget három befugóval! Számítsuk ki ennek a háromszögnek a kerületét! – A tanárnő most odalépkedett a táblához, és saját krétájával máris felírt egy képletet a táblára ügyelve rá, hogy Balázs majd behelyetesíthesse a megfelelő számsort. – Mindenki figyeljen gyerekek, mert ez később még hasznos lehet! – fordult a diákokhoz, akik bámészkodva, vagy egykedvű közönnyel fogadták észrevételeit.
– Akkor kedves Balázs most az a legfontosabb, hogy a megadott képletbe írjuk be a számsort, majd számítsuk ki a végeredményt! – adta meg a pontos instrukciókat a tanárnő. Őt számlátomást rendkívül inspirálta és fel is csigázta az adott feladat, mint a kétségbeesett kinézetű Balázst. Végül Balázs megpróbálta a megadott számsor alapján kiszámítani a végeredményt. Még kicsit számológépét is magával hozta a padsorból, amivel – elviekben –, a legbyonyolultabb számításkat is eltudta végezni. Aztán egyszer csak megszólalt a kicsengetést jelző csengő és az osztály zsibongani, mozgolódni kezdett…
– Úgy látom egyesek már mennének! Hát nem bánom! Akkor a többiek elmehetnek! Balázs kérlek még maradj itt!
Az osztály összes tagja kiviharzott a teremből. Már csupán a tanárnő, és Balázs tartózkodott a teremben. A tanárnő megértő türelemmel a számsort beírta a megfelelő képletbe, és kérte Balázsot, hogy pötyögje be a zsebszámológépén az adott számsort, majd az egészet szorozza be.
– Akkor mennyi lesz a végeredmény?
– 4560? – válaszolta bizonytalanul.
– Ezt most kérdezed, vagy mondod?
– Ö… mondom… - felelte még mindig kételkedve magában.
A tanárnő kicsit ravaszkás mosollyal bólintott, hogy diákjának igaza van.
– Helyes válasz! Amint látom szükséged van a jó jegyekre! Ezért adok neked egy négyes alát! Úgy látom főként az irodalmat és a történelmet szereted, ugye?! – kérdezett vissza. Balázs hevesen bólogatott párat. Alig akarta elhinni, hogy valaha ebben a nyomorúságos életben ő valaha is kaphat négyes alát, ráadásul éppen matekból, amit világ életében gyűlölt.
– Tudom, hogy most úgy érzed, hogy bajba kerültél, és nincs kiút, de meglátod, hogy minden rendbe fog jönni! – bátorította. – Most elmehetsz!
– Köszönöm szépen tanárnő… - válaszolta és mintha még hófehér, pufók arcába is visszatért volna az élet szikrája.
Néhány héttel később sor került a rettegett matek ismétlő dolgozat megírására a boszorka tanárnővel, de érdekes módon a fiatal, gyönyörű tanárnő is be-bekukkantott a terembe, hogy ezzel is bíztassa, és ösztönözze a diákokat. Amikor később megtudták az eredményeket Balázs hajszál híján egy jól irányzott kettes alával végül megkaphatta a nyolcadik osztályos bizonyítványát, így a két tannyelvű gimnáziumot már ,,tiszta lappal” kezdhette.

EGY KÜLÖNC TANÁR DIADALA

Aznap megint késésben volt, pedig soha az életben nem késett még el szinte sehonnan sem. Sőt! Szándékosan tíz-húsz perccel igyekezett mindenhova előbb odaérni, ahova várták, vagy ahova éppen jelenése volt.
Még egy utolsó simítás az előszobai egész alakos tükörben. Kicsit mindig csálén állt a vöröses bordó nyakkendője, melyet néhai apjától örökölt (az igazsághoz persze hozzátartozott, hogy nem tudott megtanulni tisztességesen még nyakkendőt kötni sem, mert félt az apjától segítséget kérni, így mindig egy éppen arra tévedő, és segítőkész szomszéd tette meg a szívélyes gesztust helyette) Ez is roppant zavarta, mint szinte annyi minden más.
Zaklatottan, és tétován indult el előbb a buszmegállóig, majd később a metróalagút felé, mert onnan biztosabbnak vélte a hatékonyságot míg munkahelyéig elér.
Érezte, hogy ez a nap valószínűleg más lesz, mint a többi, mert még a héten kisebb összetűzése támadt a nagyhatalmú, és autokrata igazgatóval, mert az osztályok közül – akiket volt szerencséje tanítani –, a szövegértő olvasással gyültek meg a gondok. Ti. az illető osztályban – bár kétségtelen, hogy a gyerekek többsége tudott olvasni –, a probléma abból következett, hogy senki sem értette azokat a hosszú, már-már cikornyásan barokkos, és – sok esetben –, kellőképpen nyakatekert mondatokat, melyeket az adott írók, költők használtak műveik nyelvezetében. Ennélfogva nem is tudott megfelelően osztályozni, legfeljebb részletekig menő szöveges értékelésekkel, és terjedelmes lábjegyzetekkel igyekezett ellátni a gusztustalan okádékzöldszínű naplót.
– Nem értem Önt kedves kollega! – értetlenkedett hatalmas íróasztala mögül a tekintélyt parancsoló igazgató, aki szerette megjátszani magát, és ilyen esetekben sokkal inkább egy stucc vagy pávamadárra hasonlított, aki ha mérges, vagy bosszús felborzolja díszes tollait, hogy ezzel ijessze el nem kívánatos ellenfeleit.
– Igazgató Úr kérem szépen… a diákjaimat nem tudom rendesen leosztályozni, mert nem tudják, hogy mit olvasnak, és hát szóval… lennének itt egyéb dolgok is… – jegyezte meg félszegen szabadkozva, lehajtott bűnbánó fejjel, hiszen pontosan tudhatta, hogy az adott igazgató nemhogy engedni fog bárminemű javaslatnak, vagy kérésnek, de már csak azért is jókora nagy lapáttal rátesz, hogy az ő munkájának is keresztbe tegyen.
– Kedves kollega! Ez nem a maga dolga! Ne foglalkozzék ilyen bagatell kérdésekkel! Menjen szépen vissza az osztályához, és tanítsa meg a lelkes fiatalokat gondolkodni! Ez csak nem lehet akkora egetrengető feladat, nem igaz?! – vélekedett hangosan az igazgató, és persze tökéletesen megvolt róla győződve, hogy egyedül neki lehet csupán igaza.
– Igazgató úr… kérem… megértem az álláspontját, de miként kellene értékelnem a diákjaim órai munkáját, ha nem tudják, hogy mi áll a szövegben?!
Ez az egész kezdett egy húzd meg, ereszd meg zsibvásárszerű cirkuszi zsonglőrmutatványhoz hasonlítani, ahol az ártatlan és most megvádolt tanár váratlan hirtelen egy bíró előtt találta magát, akinek mondhatott akármit, érvelhetett a logika szent és sérthetetlen szabályai akkor sem másította meg a saját önző véleményét.
– Kedves kollega! Ne haragudjék, de úgy látom, hogy ez a beszélgetés kezd egy olyan irányba elmenni, amihez semmi közöm, és semmi kedvem! Amennyiben problémája van esetleg kérhetne segítséget a többi kollegájától. Maguk kicsit mindig is csodabogarasabbak voltak, mint mondjuk a reál tantárgyak képviselői. – jelentette ki. – Ön is nagyon jól tudja kedves kollega, hogy nekem az iskola érdekeit kell képviselnem, és ha valami hibát találnak odafönt, akkor értelem szerűen azonnal fejek fognak hullani! – olyannyira vaskosan, és egyértelmű egyszerűséggel fogalmazott, hogy azt ritkán lehetett volna félreérteni. – Most pedig legyszíves és menjen és végezze a feladatát! – A tanár úgy igyekezett kifelé, mint akit jócskán leforrázott az igazgató minden áskálodó, szálkamondata. Még mielőtt kiment volna a nagyméretű irodaajtón az igazgató utána szólt, mint aki elfelejtett valamit: – Kollega! Ha kérhetem ezentúl jól gondolja meg, hogy milyen ügyben mer engem zavarni! Világos voltam?!
– Igazgató Úr… teljes mértékben… - válaszolt, majd óvatosan becsukta maga után az ajtót.
,,Most akkor mihez is fogjon?! Egyáltalán kezdje megint előlről az egészet az ábécé betűivel?! Miként kellene megtanítania diákjait a szövegértő olvasás alapjaira, ha már jócskán benne járnak a félévben, hiszen nemsokára megint csak itt vannak a nyakukon a félév végi összefoglaló, ismétlő dolgozatok?!” – Töprengett, és amint visszafelé baktatott, megint csak lehorgasztott fejével a nagy téglalapalakú, kongó, és legkisebb apró neszekre is milliósan visszhangot verő folyosón egyre inkább törte a fejét, és összezavarodtak néhány percel ezelőtt még letisztult gondolatai.
Diákjai megsejthették, hogy valami nagy-nagy probléma lehet készülében, mert a szokásos gyerekesen nyüzsgő ricsajozás helyett azonnal hevesen érdeklődni kezdtek, hogy mi történt kedvenc ,,csodabogár” tanárjukkal:
– Oszi bácsi ki fogják rúgni?! – kérdezték korúsban.
– Ugyan már gyerekek! Még ilyen marhaságot! – igyekezett könnyedén legyinteni, mintha csak egy jó viccet hallott vona az imént, ám semmi kedve sem volt jóízűen nevetni.
– Pedig anyukámnak is volt egy-két tanár ismerőse, és őket is kirúgták, mint a pinty, mert leépítések voltak, vagy mi! – jelentette ki egy cofot viselő, cserfes kislány csicsergő kanári hangjával.
– Oszi bácsit nem engedjük, hogy elmenjen innét! – állt fel a helyéről egy jóval magasabb, langalétra gyerek, aki jó pár évvel egészen biztosan idősebb is lehetett, mint osztálytársai, most mégis teljes mellszéleséggel nyilvánította ki tökéletesen eltökélt meggyőződését.
– Semmi baj sincsen gyerekek! Üljetek le és lássunk munkához, mert bár az idő halad még nagyon sok dolgunk lenne! – válaszolta a tanár szabályosan magára erőltetve a fegyelmezett határozottság és higgadtság álcáját, ám akik igazán ismerhették hamar átláttak a szitén, hogy sajnos mindez csupán hamis illúzió.
– Akkor tehát… lépett a katedrára fel… melyik versszaknál is tartottunk Toldi Miklós történetében? Ki tudja?!
– Az a rész jön, amikor a Toldi elkezd bírkózni azzal a toportyánnal vagy milyen mutánssal… - nyögte be a hátsó sorok mélyéről valaki.
Oszi bácsinak óhatatlanul is nevetnékje támadt e frappáns, szellemes beszólástól, így egy kis idő után több diákja is csatlakozott hozzá.
– Ez nagyon szellemes… jegyezte meg megpróbálva leplezni elfojtott kuncogását. – Ki tudja, hogy vajon milyen állat lehet ez a bestiális toportyán? – tette fel egy lényeges kérdést.
Többen is valósággal majd kiestek a padsorból, csakhogy őket szólítsa fel a hóbortos tanár. Végül felszólított egy gyereket, aki kibámult az ablakon, és szemlátomást nem igazán mutatott semmifajta érdeklődést az irodalom megértése és tanulmányozása iránt.
– Neked mi a véleményed Matyi? – kérdezte érdeklődve felé fordulva.
– Rohadtul leszarom! Alig várom hogy elkerülhessek végre erről a tárgyafos helyről! – jelentette ki megkeseredett, cinikus keserűséggel.
Az osztályban mindenki felszisszent, és azonnal sugdolózni kezdett, mert tudhatták, ha csak egyvalaki is csúnyán beszél akkor ennek következménye lesznek, most azonban valósággal megdöbbentek, hogy a középkorú tanár peckesen odagalopozott a hátsó padsorban ülő problémásabb gyerekek táborához, és mintha csak a legjobb haverjuk lenne beszélgetést kezdeményezett velük:
– Te milyen állatnak képzelnéd el ezt a toportyánt kedves Mátyás?! – direkt a teljes nevén szólította a balhés gyereket, mert pontosan tudta, hogy utálja ha így szólítják. Nem árt néha felpiszkálni azt a bizonyos parazsat a lélek mélyén…
– Kurvára nem érdekel! Kérdezzen inkább mást tanár úr! – jelentette ki, és úgy tett mint aki már másra figyel, és nem hajlandó a szemkonkatusra sem.
– Hát a mi Mátyás barátunk úgy gondolja, hogy az ő kreatív, és termékeny gondolatai fabatkát sem érnek, de előrebocsátom, hogy minden vélemény értékes lehet, ha egy bizonyos szövegben vizsgáljuk. – Most az osztály felé fordult és mindenkitől kérdezte:
– Lássuk csak! Szerintetek hány lába lehet ennek a fenevadnak?! Szabad a gazda.
Az osztályból szinte mindenki mondott egy számot. Valaki még a tizennyolc lábot is megemlítette.
– Nem rossz, de maradjunk egyelőre a négy lábnál. Szerintetek Toldi milyen környezetben találkozott ezzel a vadállattal? Keressük csak ki együtt a szövegben… - Azt akarta elérni, hogy diákjai próbáljanak logikusan gondolkodni.
– Valami nádasban lehetett… - jegyezte meg valaki.
– Nagyon jó! És miféle állatok élhetnek egy nádasban, ha a vizi élőlényeket nem számítjuk?! – lehetséges, hogy kérdése mégsem volt olyan egyszerű, mint amit eredetileg szeretett volna, hiszen máris hosszas, hangos bekiabálós találgatások vették kezdetüket.
Mire vége lett az órának úgy ahogy kiderült, hogy a toportyán szó nem mást jelöl, mint egy farkaskutyát, akinek nem volt szerencséje, hogy összeakadt vitéz Toldi Miklóssal.
A gyerekek valósággal mintha új erőre, és frissességre kaptam volna ezalatt a bő fél óra alatt, és ezt hóbortos és fantasztikus humorú tanáruknak köszönhették. Sajnos azonban a derék jó tanárember sem úszhatta meg a bűnbakoknak kijáró felelősségre vonást. Már a következő héten hívatták az igazgatói irodába, ahol egy több mint két és fél órás, szigorúan bizalmas megbeszélés keretében szerződését felmondták, és bár a tény nem lepte meg, mert lélekben megpróbált felkészülni rá legtöbb tanárkollegája határozott passzivitása és tunya közönye rendkívül elkeserítette, és megsebezte.
Az utolsó munkanapján az iskolában mégis úgy döntött, hogy a szomorkodás helyett kedves diákjai tartsák meg őt jó emlékezetükben, így találóskérdéseket és irodalmi témájú vetélkedőket rendezett számukra, hogy a kis ideig karban legyen tartva fogékony, és kreatív intelligenciájuk. Amikor viszont eljött a könnyes búcsúzkodás ideje a gyerekek valósággal kivonszolták kedvenc tanárjukat a tágas, betonplacszerű iskolai udvarra, ahol embermagasságú, színes szalagok, és papírmasé zászlók, transzparensek lobogtak az egyhe szélben, rajtuk a felírat: ,,KÖSZÖNJÜK TANÁR ÚR!”
A szülők és a gyerekek valóságos dübörgő tapasviharban, és éljenzésekben részesítették a tanárembert, aki mondani sem kell, hogy a sok kellemetlenség dacára valósággal máris könnyekig meghatódott. S míg zajlott a kisebbfajta búcsúztatós ünneplés csupán csak egyetlen ember volt távol a népes, ünnepi kompániától az iskola nagyhatalmú, autokrata igazgatója, aki mint valami bújócskázó keselyű irodája félreeső ablakából mindvégig kicsit irigy és féltékenykedő figyelemmel kísérte mint vesz örökre búcsút egy fantasztikusan különleges embertől az iskolája apraja-nagyja.

HALÁL-TÁNC

Pufók csontvázam, e hitvány,
emberi szerkezet lassacskán felemészti testemet.
Már naponta ropogva, fájva, nyúzva,
akár aggastyán-átok meggyötör
– s hangulatok otromba,
tompa ördög-görcs ingadozásainál
tán jobb volna az üres szemgödör.
Testem már így is egyre nehezebb
s minduntalan figyelmeztet
titkosított vészjelekben
egy mögöttesebb, bensőbb hangra.

A pergamenszerű vázról lassacskán
majd csak eltűnik minden felesleges szégyen;
érzelem-folt, zubogó alkonyi vér,
mint dús nektár visszatér oda,
ahonnét tán mindig is vétetett.
Olyanná lettem sokszor akár
egy szerencsétlen, tohonya,
zselévé paszírozott, összeesett kocsonya.
S ha mostan így kellene
végig mennem a strandon,
romantikus tengerparton
a nyilvános megszégyenítés
átka kacaj-sorozata hullna
zihált fejemre érdemtelen.

Bizony mondom:
holtomig próbáltam hitegetni magam.
Igen! Egyszer majdcsak enyém lesz
az egy-Valaki ki megfogja a vezetgeti
majdan Enkidu-kezem
s lyukas-szívem balzsamos
Mindenség-pillantásként meggyógyítja;
hab-tajtékos tenger előtt tettünk volna
önmaguknak halhatatlan Hűség-fogadalmat.
– Azóta már hány hiábavaló
évtized döcögött nincstelen tova?!

Lettem senki, síró sündisznó,
hitvány gályarab, akit bilincsbe ver
robotmunka míg mások kedvükre
rángathatnak elvágható, cifra-madzagon.
S amikor úgy érezhettem,
mindaz miért hittem
s dolgoztam kukába dobandó.
Sorsom s vak végzetem
bosszúálló hatalmait
vallatom gyermek-alázatosan:

,,Mi végre voltam, éltem itt s reméltem e sártekén,
ha már semmi sem sikerülhetett akként,
ahogy precíz-szorgosan elterveztem?!”
– Jaj, de nem lehetséges immár
adakozó segítő szándék-remény
míg nyughatatlan nirvána-lelkem
önmagában búslakodik, kering!