KÉT GENERÁCIÓ EGY SZÍVVEL

A Kőbánya-kispesti metróállomás valóságos csillogó-villogó ünnepi kavalkádba öltözött. Mintha egy hatalmas, örökkétartó ünnepséget akartak volnaszervezni számára. Persze eltekintve attól a groteszk, nonszensz valóságtól, mely leginkább az elgórált szemetes és chipsszes zacskókban, az ingyen főtt ételért kígyozó sort álló hajléktalanokban mutatkozott meg.
Angélát már csak egy hajszál választotta el az eredményesnek nvezhető érettségi vizsgahéttől, amikor is társadalmi munkát is kellett vállalnia, mert egy felsőbb vezető ezt kitalálta.
A folyamatosan lázadó kamasz lánynak ez csöppet sem tetszett. Elvégre ha valaki érettségire készül nagy gőzerővel, akkor a legkevésbé sem fogja érdekelni a kötelezően előírt társadalmi, szociális munkavállalások száma, melyek persze kötelező érvénnyel bekerülnek személyi profiladatai közé.
A piercinget viselő, extravagáns ruházatú, szöges bakancsot, és jóformán fekete ruhát viselő lány kedvetlenül, marcona arccal vágott neki kötelezően előírt kötlezettségeink.
Miközben leszállt a mtróállomáson, és a zsibongó, folyamatosan tolakodó tömeg-embereket igyekezett méltó módon kikerülni sűrű elnézését és bocsánatékérések közepette egy kis idő múltán inkább már feladta és úgy nyomakodott, tülekedett, ahogy csak tőle telt, mert utált elkésni.
Valahogy felpréselte magát a száztizennyolcas csuklós buszra, mely aztán egy valóságosan apokalitpikus gyárnegyed felé vitte, és mikor leszállt az egyik megállóban és szemügyre vette a lepusztult senkiföldjét, mintha egy Mad Max-szerű film díszletei köszöntek volna vissza a sívár, szándékosan lepusztított senkiföldje láttán.
,,A rohadt életbe! Micsoda egy sívár hely" - állapította meg magában, bár az se lett volna baj, ha jó hangosan világgá ordítja kifogásait, neheztelését, elvégre itt az isten háta mögött ugyan ki a fene hallhatná meg?! - Tovább baktatott a jócsán megrepedezett aszfaltú járdán, melyet javarészt hitvány törmelékkupacokból hordtak össze, és amire persze már jócskán ráfért volna a felújítás.
Amikor elért a szocialista építészeti stílusjegyeket ötvöző, merev, komor, piszkosfehér épületegyütteshez, mely leginkább egy börtönhöz hasonlított, és becsöngetett a kapun a kis portásfülkébn poszoló bajszus, szemüveges, nyugdíjaskorú ember pár percig értetlenül meredt a marcona vadóc kamasz lányra.
- Jó napot kislány! Segíthetek?! - érdeklődött.
- Jó napot! Ha minden igaz akkor ide osztottak be szociális munkára... - közölte kissé bizalmatlaul, mégis határozottan Angéla.
- Ó! - lepődött meg szinte azonnal a nyugdíjaskorú öregember. - Pillanat türelmét kérem kislány csak megeresztek egy telfont... - azzal már serénykedve tárcsázott is, mintha csak az élete múlott volna rajta. Alig néhány perc múltán letette a vonalas készüléket és beengedte a gombnyomással a gyanús külsejű kamasz lányt.
- Hát kislány... az a helyzet, hogy a recepción többet tudnak ezzel a munkával kapcsolatosan mondani... további szép napot! - felelte segítőkészen az öreg.
- Nagyon kösz! - válaszolta cinikusan Angéla, hiszen már most egészen biztosra vette, hogy innét, ahol most van valószínűleg napestéig nem szabadul, és hogy egész eddigi szánalmas életét kidobhatja a kukába.
Belépett a barátságtalan, és elmegyógyintézet-hangulatú váróhelységbe, ahol azonnal a recepcós pulthoz igyekzett, ahol egy szépen feldíszített, szaloncukrokkal telaggatott mini műfenyőfa posztolt a várópulton.
Egy szintén középkorúságát erősen hátrahagyó nő éppen néhány papírral vacakolt, amikor kissé megdöbbent, hogy a különös, furcsa kinézetű kamasz lány áll előtte.
– Miben segíthetek?! - kérdezte gyanakodva.
– Kezét csókolom! Az iskolám úgy tűnik ide osztott be szociláis munkára... - közölte nyugodtan, tárgyilagosan.
– Pillanat türelmet... - azzal a középkorú, házsártos nő is lázas kutatásba kezdett. Mivel Angéla megmondta a nevét a házsártos nő azonnal beütötte a számítógépbe, és kicsit még örült is, hogy kicsit kiismerheti magát a számítástechnika kezdő rejtelmeiben.
– Hát az a helyzet drága hölgyem, hogy a gépben erről semmilyen információ nem található, de ha azt állítja, hogy beosztották, akkor ez minden bizonnyal igaz lehet... - újból tetőtől-talpig tüzetesen végigmérte, majd kiállított a számára egy ideiglenes beléptetőkártyát, amíg itt van addig ezt kötelezően viselnie kell, nehogy valami gazdátlan porszem kerüljön a gördülékenyn ritkán működő államigépezetbe.
– Tessék... itt a kártyája... - nyújtotta át a pulton keresztül a kis névjegyalakú kartonált kártyát. – Ha kérik ezt kötelezően mutassa meg!
– Bocsánat... - vágott a szavába a nőnek, amit a másik ritkán torelált. – Mi lesz a feladatom?! – kérdezte.
– Hát ez jó kerdés! Azt hiszi, hogy nekem mindent tudnom kell?! Tudja kedveském, hogy mióta posztolok itt, és mióta válaszolok értelmetlen, ostoba kérdésekre?! - tört ki egyszerre a házsártos nőből az elégetlenség.
Angélát sem kelett félteni, mert erős volt az igazságérzete; legszívesebben ott helyben kiadósan leteremtette volna a kellemetlenkedő nőszemélyt, ám ehelyett megpróbált észérvekkel előhozakodni:
– Ne tessék haragudni, de én is kaptam egy feladatot, amit mármost rühellek, mégis muszáj elvégeznem, mert nemsokára érettségi vizsgát is kellene tennem. - hangja olyannyira őszintének, és határozottnak teszett, hogy a marcona nő - úgy tűnt -, máris igyekszik visszafogni temperamentumosságát, és hirtelen támadt haragját.
– Rendben van! - vett egy mély sóhajt. – Megértem Önt! Pillanat türelmet, mindjárt küldök magáért egy kollegát, aki segíteni fog... – azzal felhívott valakit telefonon mire egy hófehér ruhába öltözött, jócskán megtermett, de barátságos tagbaszakadt ember jelent meg a pultnál.
– Valami gond van Ilcsi néni?! - kérdezte aggódva.
– Semmi probléma Péter! Van itt egy ifjú hölgy – itt Angélára mutatott -, akinek valamilyen szociális munkát kell kötelezően elvégeznie az iskolája számára... ha esetleg tudnál neki segíteni...?
– Persze, semmi akadálya! - válaszolta a közel kétméteres hústorony.
– Nagyon köszönöm! - felelte, majd Angélához fordult:
– Kövesse ezt az embert, ő majd eligazítja magát! További szép napot! – búcsúzott és máris papírhalmazaiba temetkezett.
– Köszönöm a segítséget! - köszönte meg Angéla a recepciós nőnek a segítséget akineklegszívesebben kiadósan megmondta volna nem finomkodó, vaskos, provokatív véleményét de úgy döntött nem éri meg a vesződést, majd gyorsított lépésekkel máris követni kezdte a hústornyot.
– ...Megkérdezhetem, hogy miért ide jöttél? – kérdezte barátságosan a férfi.
– Nekem csak annyit mondtak, hogy a délelőtti órák környékén itt jelenjek meg...
– Á, értem...
Sietős lépésekkel végigmentek a kígyozó hosszúságú folyosói részlegen, majd bekanyarodtak a folyosó végén, ahol már ajtók,és szobák is voltak, ahol az idős, főként nyugdíjas, vagy ápolásra szoruló emberek laktak.
A tagbazakadt erős férfi folyamatosan ismertette az intézmény működésére vonatkozó legfontosabb előírásokat, szabályokat, házi rendet:
– ...És végső soron a legfontosabb, hogy ezek a beteg idős emberek számítanak rád, hiszen te azért vagy, hogy elnyerd a bizalmukat, de tilos visszaélned a befektetett bizalommal! Világos?! - fordult feléje, amint megálltak egy ajtónál. Az izomember háromszor kopogtatott, mire egy érdes, de markáns öregedő férfihang szólt ki belülről:
– Szabad!
Mindketten beléptek a szépen kidíszített szobába, ahol még egy kisebbfajta műfenyőt is sikerült beszerezni az ünnepekre való tekintettel.
– Jó reggelt kedves Miklós bácsi! Hogy érzi magát ezen a szép délelőttön? Mindjárt itt a karácsony! - üdvözölte barátságos hanggal az öregembert, aki úgy nézett ki, mintha Hemingway szakasztott hasonmása volna. Ápolt szakálla volt, és szomorkás, múltba révedő tekintete.
– Köszönöm kérdésed édes fiam! Inkább úgy fogalmaznék, hogy vagyogatok! - közölte ellentmondást nem tűrőn a megtermett szakápolóval, majd tekintete azonnal a mellette lévő különös megjelenésű lányt kezdte méricskélni. – És az ifjú hölgy kicsoda volna?! - kérdezte érdeklődve.
– Jaj,meg is feledkeztem róla! Ő itt egy nagyon tehetséges gimnazista, akit ide küldtek szociláis munkagyakorlatra. Szerintem hamar összefognak majd barátkozni!
– Nos édes fiacskám, azt kötve hiszem... - felelte az öregember bizalmatlanul, gyanakodva.
– Na Miklós bácsi! Legyen egy kis szíve, legalább karácsonykor. – kérlelte szépen hízelegve a szakápoló, majd Angélához fordult: – Itt fogsz beszélgetni egy kicsit Miklós bácsival! Ha kér valamit, akkor odaadod neki! Ha bármi baj van a folyosó végén leszek! Van kérdésed?!
– Azt hiszemminden világos… - válaszolta, majd nagyot nyelt, mint aki megemésztette a mondata valódi értelmét.
– Nagyszerű! Akkor szép napot Önöknek! – búcsúzott – legalábbis –, egyelőre a szakápoló, és ment a saját munkája után, míg Angéla és az öregember egy szobában maradtak ketten.
– Hány éves a kisasszony? – kérdezte az öreg.
– Tizennyolc leszek augusztusban hivatalosan, de valójában harmincnak érzem magamat! – jelentette ki kihúzva magát, és büszkén.
– Tudja drága az unokám is hasonlókorú, mint magácska… még csak a fáradtságot sem veszi, hogy öreg, betegeskedő nagyapját legalább egyszer egy évben meglátogassa, de nem hibáztatom, mert annak idején nekem sem igen sikeredett a lányommal a gyereknevelés… - úgy tűnt az öreg kiábrándult, szomorkás hangja, mint aki már mindent legalább százszor megbánt.
– Ezt igazán sajnálom… - Angéla most hirtelen saját nagyapjára gondolt, akit kilenc éves korában veszített el hirtelen. Ő is ugyanilyen markánshangú, nagyon jó mesélő, fantasztikus ember volt, akit alig ötvenkilenc éves korában ragadott magához a halál.
– Úgy látom ifjú hölgyem, hogy magácska már kész nő. Vannak udvarlói? Férje? Gyerekei? – Az öregember szemmel láthatóan minden részletre kiterjedően szerette volna magának jó alaposan kivallatni újdonsült ápolóját, ám Angéla sosem volt az a közlékenyfajta típus, aki már a legelső alkalommal azonnal kitárulkozik egy vadidegen embernek, most azonban gondolt egyet – talán az ünnepekre való tekintettel –, mesélni kezdte zaklatott gyerekkorát, és hánykodó kamaszéveit.
Az öregember érdeklődve, türelmesen hallgatta, néhányszor hümmögve vette tudomásul a kamaszlányt ért sérelmeket, szülei válását szerelmi csalódások emlékeit, és azt, hogy milyen iszonyatosan kemény dolog idejekorán felnőttként viselkedni, amikor mégjavában élvezni kellene a gyerekkort.
– ...Ákos annyira fantasztikus pasi volt, csak egy szemétláda faszkalap… volt pofája azt mondani, hogy Melindával csak barátok, miközben a szalagavatón bálon javában smároltak, és lehet, hogy prütyköltek is… - vallotta be keserű hanggal. Érződött, hogy vérig megsértették, és hogy mennyire csalódott szinte majdnem minden esetben az emberekben.
– Nagyon sajnálom… tudom ez egy öregember szájából, aki olyan öreg, akár az őskor kicsit furcsán hangozhat, de én is voltam fiatal… - most az öregen volt a sor, hogy kicsit meséljen fiatal férfikoráról a türelmesen érdeklődő lánynak.
– Annak idején szerelmes verseket írtam annak a hölgynek, akiről úgy gondoltam majd gyermkeink anyja lesz, és boldog családi légkört teremthetünk közösen… de sajnos a sors közbeszólt, és a választottam egy másik gazdagabb ember felesége lett, én pedig valósággal összetörtem, és mélységes önsajnálat és depressziós korszak vette kezdetét, ha nincsenek mellettem barátaim, talán túl sem élem fiatalságom virágéveit… - vallotta be, és éppen már amikor nagyon mélyen magam alatt voltam találkoztam egy intelligens és gyönyörű nővel, akivel valósággal azonnal egymásra hangolódtunk főként irodalmi, és kulturális szinten, hiszen iskolában tanított. Aztán, ahogy lenni szokott jöttek a gyerekek, és családunk lett, majd imádott feleségem hamar beteg lett, és alig három hónap múltán meghalt. – az öregember egy könnycseppet igyekezett azonnal rejtegetve elmorzsolni májfoltos, göcsörtös kezei között, hiszen a régi világban még úgy tanulta, hogy egy férfinak sosem szabad kimutatnia legbensőbb érzéseit.
– Ez nagyon szomorú… - Angéla egyre jobban érezte, hogy kezdi megkedvelni ezt a furcsa öregembert, aki nagyon is élénke emlékeztette őt szerető nagyapjára.
– A feleségem arra kért, hogy a halála után próbáljak meg új életet kezdeni, és újra boldog lenni, de én képtelen voltam erre, mert gyáva voltam, és elfutottam kicsinyes problémáim elől… aztán egyik évtized jött a másik után és kiábrándult, cinikus balek ostoba öregemberré váltam, aki megutálta az egész életét… - annyira szívhezszolóan, érzelmekre játszva beszélt, hogy Angélát valósággal azonnal meghódította, és le is nyűgözte.
– Őszintén sajnálom, ami történt… - bökte ki nagy nehezen, hiszen fogalma nem volt, hogy ilyen helyzetekbe mi is lehetett volna a kézenfekvő megoldás. – Én kilenc éves koromban borultam ki de nagyon, amikor meghalt a nagyapám, és a szüleim eldöntötték, hogy utálni fogják egymást! Rohadtul kiborultam, és hosszú évekig azt hittem, hogy a világ valósággal összeesküvést szőtt ellenem. De aztán – szerencsére –, remek barátnőkre tettem szert a gimiben, ahova jelenleg is járok, és nélkülük azt gondolom minden más lenne.
– Vannak olyan helyzetek, amikor az ember egyedül a legjobb barátaiban bízhat! – jelentette ki hangosan az öreg.
A nap hátralévő részében egymást követték az anekdotás kedvű kisebb történetmesélések, sztorizgatások sorozatai, és mire eljött az ebédidő ideje már nem két vadidegen méregette gyanakvón egymást és tett fel néhány kompromittáló, furkáló keresztkérdést a másiknak, sokkal inkább olyanok voltak, mint egy unoka, aki meglátogatta rég nem látott nagyapját. A tagbaszakadt, termetes szakápoló is visszanézett a szobába és jóleső érzéssel nézte végig, amint ,,gazdálkodj okosant” társasjátékot játszanak közösen, és az öregember arcán rendre futó, jelntőségteljes mosoly villan át.
– Úgy látom, hogy hamar megtalálták maguk között a közös hangot… - szólt közbe, amikor visszatért. – Hoztam egy kis ennivalót, és néhány szendvicset is, ha megéheztek volna. – szabadkozva máris letette az élelmet egy kis asztalra, majd Angélához fordult:
– Hát ennyi lett volna mára a feladatod! Élvezted a munkád?!
– Igen, minden percét határozottan! – lelkesedett izgalomtól kicsit máris kipirultan.
– Ez remek! Akkor a két ünnep között, és a következő évben is szeretettel várlak, és a többit majd közösen kitaláljuk! Békés ünnepeket kívánok neked!
– Nagyon köszönöm… viszont… ez igazán kedves… - Angéla hirtelen alig talált megfelelő szavakat, hogy kifejezze nagyrabecsülését ezek iránt a nagyszerű emberek iránt, akiket most megismerhetett.
Ettől kezdve Angéla már egyáltalán nem kínzó tehertételként élete át, hogy szociális munkára kötelezte iskolája. Még a két ünnep között, és azt újév hónapjaiban is rendszeresen meglátogatta újdonsült idős ismerősét, és valósággal alig várta, hogy egy tartalmasan jót beszélgethessen a furcsa öregemberrel, akivel jó barátok lettek. Később Angéla büszkén mutatta érettségi bizonyítványát az idős férfinek, majd kitörő ujjongó örömmel közölte, hogy felvették az egyetemre, ahol művelődésszervező, forgatókönyvírás mellett irodalmat és főként humán tantárgyakat is hallgatott. Az öreg nem győzte hallgatni, és ő is büszke volt tiszteletbeni fogadott ,,unokája” érdemeire.

SZALAGOS KINCSEK A MÚLTBÓL

A gyönyörű, harmincas hölgy, akiben megtestesült Grace Kelly eleganciája, és a modern kori extravagánsnak mondható elegancia éppen egy nagyméretű irodaház emeleti irodájában ücsörgött, és éppen részletes munkáit igyekezett rendezni, kategórizálni, illtve bizonyos szakmai, és üzleti prezentációkat elkészíteni, amikor egy váratlan, tragikus telefonhívás szakította félbe kreatívkodását:
– Halló… Váradi Linda? - egy öreges férfihang szólt bele a kagylóba. Érződött, hogy jócskán hezitál a hangja.
– Igen… Üdvözlöm. Miben segíthetek?! – kérdezte segítőkészen.
– Bocsásson meg, de attól tartok, hogy… rossz hírt kell közölnöm… az édesapjáról van szó… - elharapta a mondatot, hogy a másik is megértse miről lesz szó.
– Mi történt az apámmal?! – robbant ki zaklatott idegességgel, és feszült kiabálással belőle.
– Sajnos a szíve nem bírta, és ma kora délelőtt váratlanul elhunyt… - közölte a férfihang.
Linda először el sem akarta hinni.
,,Ez is biztos csak valami nagyon ostoba, morbid, idióta félreértés lehet” – gondolhatta. Vagy lehet, hogy bizonyos emberek csupán csak így akarnak bosszút állni amiatt, hogy ő karriert épített méghozzá sikeresen.” – Képtelen volt megítélni, mindenesetre most azonnal kideríti, hogy mi is történhetett valójában:
– Köszönöm, hogy szólt… kedves uram… amint lehet rohanok haza… - közölte ellentmondást nem tűrően, és amint visszatette a telefonkagylót a helyére, jószerivel egymást kergették fel és alá zaklatott, ideges gondolatai. ,,Pedig alig pár napja, hogy bszéltek, és a hétvégi ebéd alkalmával is nayon jól érezték magukat! Mi változott meg ennyire?!” – tette fel magának a kérdést, miközbn kijött hatalmasnak tetsző irodájából, és máris gyorsan átfutott egy fél folyosónyi méretet, hogy aztán főnöke irodája ajtaján hármat kopogtasson.
– Búj be! – hallatszott a hang dabentről, mire Linda kissé óvatosan benyitott.
– Á, Linduska drága! Mi a probléma, melyet haladéktalan orvosolni kell?! – kérdezte ötvenes éveiben járó, potrohos hasú főnöke, aki megélt már egyet mást a vállalat történetében, így ritkán lepődött meg. Most viszont szeemügyre véve Linda jócskán feszült, idegeskedő, és nagyon szomorú arckifejezését a helyzet egészen biztosan nagyon komolynak tűnhetett.
– Bocsásson meg igazgató úr, hogy zavarom, de most azonnal haza kell mennem… - válaszolta rémülten.
– Csak nem történt valami baj?! – hökkent meg azonnal a főnök.
– Attól tartok nagy baj van… az apám nemrég váratlanul… - az utolsó szót nem bírta kimondani, mert veszettül koncentrálnia kellett, hogy fogait összeszorítva rá ne törjön a hirtelen támadt, heves zokogási hullám, és tartós sírógörcs.
– Ó, ezt őszintén sajnálom! Persze menjen csak nyugodtan! A család az első! – közölte diplomatikus szöveggel. – Ha bármire szüksége lenne nyugodtan szóljon. – szólt még utána, amint Linda máris valósággal kiviharzott az ajtón.
Visszarohant az irodájába, vette a táskáját, és a szükséges holmijait, majd amíg a személyzeti liften lement a lenti parkolóházba addig igyekezett előkotorni táskája mélyéről a slusszkulcsot. Amikor megtalálta a kissé nyirkos levegőjű, céges parkolóházban autóját azonnal hatástalanította két pityegéssel a kocsiriasztót, majd beült, gázt adott és azonnal kikanyarodott a parkolóból.
A délelőtti csúsforgalomban így is úgy tűnt, mintha beton, vagy ólomlábakon állnának a tehetetlen percek. Így is jó negyvenöt percébe került mire apja panellakásához ért. Gyorsan felment a hatodik emeletre és kinyitotta a kulcssal az ajtót.
A hangulatos kis lakásban rend és tisztaság uralkodott, márha nem számítjuk a bakapelyhek apró kisebbfajta bolyhait, melyek valósággal rendre bárhol megtapadhattak a szobákban, ezzel kellemetlen köhögési rohamokat előidézve.
Linda gyorsan levetkőzött, és megpróbált logikusan, észszerűen átgondolni a dolgokat. Elfelejtette megkérdezni az öregebb férfihangtól a nevét, és azt, hogy hol érheti utol. Semmi gond. Akkor biztos majd a gondnok megmondja.
Fogta magát és azonnal a földszinti kisebb portásfüle felé vette az irányt, ahol az éppen posztoló gondnok szokta fogadni a ház lakóinak összes panaszát. Párat kopogtatott az ajtón, mire kinyílt és egy görnyedt hátú, totyogós, SZTK-keretes szemüveges bácsi nézett vele kérdőn farkasszemet:
– Jó napot ifjú hölgyem! Miben segíthetek?!
– Üdvözlöm Váradi Linda vagyok, és érdeklődnék, hogy esetleg nem-e Ön volt az a személy, aki pár órával ezelőtt a munkahelyemre telefonált, hogy közölje, hogy meghalt az apám?! – most merte csak először kimondani, hogy imádott apja nincs többé.
– Ó… Ön lenne az, kisasszony??? – lepődött mg jócskán a kisöreg. – Őszinte részvétem! A kora délelőtti órákban találtam meg… úgy tűnt békésen szunyókál a fotelban… tudja minden lakáshoz van olyan szerszámom, aminek a segítségével bemehetek, ha valami probléma adódna.
– Nem tudja véletlenül, hogy mi volt a baja? – kérdezte.
– Egészségügyileg annyira makkegészségesnek tűnt, amikor utoljára pár napja nála ebédeltem… – Linda mintha csak saját magát akarta volna megnyugtatni, ez viszont nem úgy sikeredett, ahogy azt magával kapcsolatban elvárta volna.
– Hát kedves hölgyem… én csupán annyit tudok mondani, hogy a tegnapi napon nem volt mozgás az apja lakásában, és ez gyanúra adott indokot, mert azért Váradi úr mindig is egy tevékeny, cselekvő embernek számított. A halottkém is kijött, és ő mondta, hogy békésen valószínűleg álmában hunyt el…
– Ó, értem… Nem tudja véletlenül, hogy hova szállították esetleg…?!
– Sajnos fogalmam sincs… mivel temészetes halált állapítottak meg nála nem lehet tudni, hogy a bonctan majd mit mutat ki. Ha gondolja kisasszony én nagyon szívesen segítek magának mindenben, amiben csak tudok… - kezdte tördelni a kezeit az öreg gondnok, mintha bűntudata lenne.
– Nagyon köszönöm… majd szólni fogok… - éppen készült visszamenni az apja lakásába, amikor váratlanul még visszafordult:
– Visszamehetek a lakásba kicsit körbenézni?!
– Persze, természetesen… szóljon, ha tudok segíteni… – közölte a gondnok, és addig a kis füle ajtajában állt, míg Linda újból vissza nem ment apja lakásába.
Miközben apja régi dolgai között kutatott, személődött a kis étkezőuckóban szinte azonnal kezébe akadt apjának régi magnókazettái, melyeken pontosan fel volt vezetve az ő kislány hangja.
A nyolcvanas évek végétől egészen a kétezres évek hajnaláig, amikor már fiatal, kiegyensúlyozott felnőttként el sem akarta hinni, hogy még - anno -, neki is volt ilyen hangja, tervei, és álmai. Szerencsére apja semmitsem dobott ki, és mindent precíz aprólékosággal dokumentált, és megőrzött, kezdve Linda legelső hajfürtjén át, az egyik kiesett tejfogát, az első gyurmából készített hamutartót és a legkülönfélébb, jelentéktelennek tetsző dolgokat, melyeket a legtöbb ember szinte hajlamos bagatell semmiségeknek tekinteni.
A Sencor-típusú félig kazettás, félig CD-s magnóba tette féltve őrzött kincsként az első kislányoshangú magnókazettát és önmagában azért fohászkodott, hogy a szalagot - remélhetőleg -, ne csípje be a magnó, amikor lenyomja a ,,LEJÁTSZÁS” gombot.
Kicsit recsegett, ropogott a nyolcvanas évek végi felvétel, ahol egy kis egérkehangú kislány félénken, félszegen szólt bele abba a felvevőbe, melyet az apja hozott Ausztriából:
- Ma 1989 nyara van Hölgyeim és Uraim, és itt ül közöttünk imádnivaló hercegnő Váradi Linda aki az álmairól fog beszélni kicsit... - felcsendült szeretett apja kicsit markáns, érces, karizmatikus hangja, és érezte, hogy szíve ott helyben majdnem összefacsarodik a hirtelen jött meglepetés hallatán.
- Mi szerenél lenni, ha nagy leszel kis Hercegnőm? - kérdezte apja a kislányát.
- Szeretném egy Barbie-házat, egy unikornist, és egy kifestőkönyvet... - válaszolta kislányhangon.
Linda meg-megmosolyogta saját magát, aztán újabb kazettát tett a magnó lejátszójába. Ezen a felvételen már erősen kivehető volt a kamaszokra jellemző kissé nyers provokatív, lázadó stílus, és a hangszíne is egy magabiztos, felnőttesebb nőről árulkodott:
- Ma 2002 karácsonya van és újfent összeült a család. Itt van mellettem Váradi Linda, aki időközben gyönyörű hölgy lett. Oszd meg a kedves hallgatókkal a gondolataidat. - kérlelte apja.
- Én is sok szeretettel köszöntök mindenkit! - hallotta erőteljes, kissé félős hangját. - Nagyon tetszik egy srác a gimiben, és alig várom, hogy vele táncolhassak a szalagavatón... - válaszolta és el is pirult, amint kimondta ezt a pár sort. - Életemben először vagyok szerelmes és csak azt mondhatom, hogy kurvajó... bocsánat a csúnya szóért - helyesbített -, fantasztikus, frenetikus érzés.
- Hát akkor fantasztikus szalagavatót és szerelmet neked drága kincsem... - hallotta apja hangját.
- Nagyon szépen köszönöm apukám... - hallotta huncut, mosolygós hangját.
Újabb kazettát vett ki, ez már a 2010-es években készült, tehát viszonylag frissnek számított.
- Üdvözlünk minden kedves hallgatót... - így az apja. - Itt ül Váradi Linda, ait további életéről kérdeztünk... hogy érzed magad? Mik aterveid, elképzléseid?
- Én s köszöntök mindenkit... - halhatóan nagy sóhaj. - Hú... ez egy nagyon nehézkes kérdés, de megpróbálok válaszolni... Nemrég fejeztem be Bölcsészeti tanulmányaimat, és bár imádok gyerkőcökkel foglalkozni, és élvezem a tanítás minden csínját-binját nem biztos, hogy ezzel szeretnék hátralévő életemben is foglalkozni...
- Bármit is csinálsz kincsem szeretém ha éreznéd, és tudnád, hogy mi édesanyáddal rendkívül büszkék vagyunk rád, és ha úgy érzed, hogy mást szeretnél akkor egyszerűen csak vágj bele... - hallotta apja biztató, bátorító hangját, és úgy érezte ismét elerednek vigasztalhatatlan könnyei.
- Igen... azt én is nagyon szeretném... – hangja bizonytalan volt, de ugyanakkor reményedő is, mert szerette volna az ismeretlen jövő ígéretét hordozni.
- Gyertek kész a finom vacsora... - meghallotta imádott édesanyja hangját is, és feltartóztatathatatlanul elöntötték az érzelmek. Édesanyja is csupán alig három éve hagyta itt őket, és apja halálával Linda végérvényesen magára maradt. Hiába volt magabiztos, határozott, kiegyensúlyozott felnőtt nő, akinek felivelő, szakmai karrierje, és önálló, szépen berendezett élete volt, úgy érezte most csupán csak egy maga van, és a nagy ismeretlen, veszélyes világ, amiben mintha nem találná a helyét.
Az öreg gondnok éppen jókor kopogtatott, így Linda talán kicsit még össze is szedhette magát.
– Bocsásson meg kisasszonyka, hogy zavarom… csak néhány levelet hoztam fel, ami már régóta az apja postaládádában árválkodott.
Linda gyorsan igyekezett egy papírzsebkendővel megtörölni könnyekben ázó arcát, de az öregember mindent észrevett, mégis tiszteletből inkább elfordította fejét, míg a felnőtt nő végez.
– Köszönöm, hogy ennyi mindenben segít… rebegte. – Nagyra értékelem…
– Igazán nincs mit kedves kisaszonyka… ha bármiben tudok, akkor nagyon szívesen, csak szóljon egészen nyugodtan… - Az öregember még toporgott kissé elveszetten, tétlenül a szobában, mert nem igazá tudta, hogy ilyen helyzetekben valójában mi is lenne a helyes teendő, majd óvatosan, halk csoszogó léptekkel újfent kiment, hogy gondolatai közt hagyja a gyönyörű fiatal nőt.
Linda úgy döntött, hogy a szalagos magnókazettákat, melyekből egész felcímkézett dobozok sorozata volt megtalálható apja íróasztalának fiókjaiban hazaviszi magával emlékbe, és a Sencor-típusú kazettás magnót is, és ha esetleg tönkremenne az sem baj, mert vagy megjavíttatja, vagy vesz egy újat.
A számára rendkívül becses, felbecsülhetetlen, kincs-felvételeket később egészen biztosan digitalizáltatni fogja, így igyekszik majd a modern technika segítségével átmenteni, és megőrizni az utókornak.
A hét hátralévő részében úgy gondolta lelkekben egészen biztosan jobban jár, ha kivesz egy pár nap szabadságot. És még a temetésről is muszáj volt intézkednie.
Amikor ezt az egész hercehurcát végigcsinálta, visszament minden kényelemmel felszerelt, modern lakásába, és elejétől a végéig újra és újra meghallgatta a felvételeket. Néha sírt, néha együtt nevetett velük, mintha csak az apja még mindig ott lenne vele együtt a szobában, és együtt örülne annak, hogy valami mégicsak sikerült elérniük ebben nagyon kacfántosra sikeredett boldog-szomorú életben. Magában sem merte igazság szerint bevallani, de talán így igyekezett a – maga módján –, feldolgozni a veszteség tartós érzését.

CSELEKVŐ XXI. SZÁZADI ÓDA

Kikönyökölve emostani velejéig
hóhér-rágta Időmből,
még idáig hallatszik szánalmasan
nyüzsgő utcák szívdobbanásában ordas,
krokodil-részegek tivornyás szópárbaja.
Egy-egy itt ragadt Tandori-veréb
még tűntetőn a csupasz ágakon csüng.
A szomszéd hold-kráteres tájban
tehervonat füttyent kiáltva hajnalok kezdetén.

Hasított, jóltáplált sertéseket visznek vágóhidakra,
akár Foneguti-montázsként.
Lisztes kötényét még le se
vette a pék s akár az ítélkező,
bikanyakú Danton; finom,
hamvas tésztaveknikbe
nagyot köp, hogy jobban csúszhasson.
Lapátol üveggolyókat izzadva magából
az idillikusnak tetsző pokolbéli
kemencék mellett.

Ordas-erejű, kósza szél
vísít zírénák echójaként
ordítja szerte szét:
megint nem lehetett életmentő segítség.
Már megint meghalt Egy-valaki.
– A szerelmes Vénusz-csillag többet
már nem pazarolhatja drága,
páratlan fényét páváskodó luxusfeleségekre,
csicsergő dívákra, leendő gyermek-anyákat
sem bíztat immár csecsemő-ringatásra.
Talán angyalok is kacaghatnak
egyszer még inkubátoros csecsemők szemeiben.
– Aki tud el bujdosik inkább rögvest:
ki külföldi mágnások fényűző paradicsomába,
ki valóra már nem váltható
nosztalgikus álmok nercbundái közé.

Már 2022 van.
Luxusmagángépekkel szállítják ám
a valóban dúsgazdag vendégeket akár
a gyarmatosítható Holdra is.
Akárha komisz galambok keresnék
feltűnési viszketegségükben az édent.
Egymás őszinte s tán igazibb
megismerése szinte azonnal feloldódik
a röpke, egyéjszakás kalandokban.
Saját önakaratából egy négytagú,
harmonikus család sem utazhat
a közkedvelt Maldív-szigetekre,
vagy éppen Balira.

Mintha az ártatlanságba becsomagolt
kiskorúaknak hirtelen alanyi jogon
járhatna a lelki kitaszított érettség.
Hol vannak már a kedveskedő versekben
elremegett bókok,
halhatatlan lángoló romantikák?!
Vajon e mostani modernkori
ember nem zülleszti-e
le totálisan saját magát egy vadbunkó,
alpári szintre?!

KALANDOS ÚT A HÍRNÉVHEZ

Csontsovány, fiatalos, szőke őzikeszemű nő sitett át a zebrán egy forgalmasnak nevezhető útkereszteződésen. Hófehér kesztyűt, tetszetős kis kalapot, és nagyon csinos szoknyás ruhát viselt, amiben úgy festett, mintha egy híres sztár. A húszas éveiben járhatott.
Mint aki szabályosan elkésett egy nagyon fontos találkozóról úgy igyekezett magának egyre nagyobb teret vágni a legtöbb szintén munkába igyekvő embersokadalom között. A külvilág hangjai – bár kétségtelen –, hogy precíz pontossággal beszűrődtek fotográfikus memóriája szövetei közé, mégis mintha igykezett volna a számára kockázattal járó, zavaró tényezőket tökéletesen kizárni határozott, és minden bizonnyal megfontolt életstílusából. Okostelefonja váratlanul megcsörrent, és mintha saját maga lenne egy nem kívánt, fölöttébb kínos és kellemetlen eset tanúja igyekezett a járdára fellépve egy valamivel alkalmasabb helyet találni, ahol szabadon mozoghat.
– Halló, tessék… - szólt bele miután felkapta a készüléket. – Bocsáss meg, de sajnos az ma nem igazán fog sikerülni, mert millió és egy dolgom mellett mindjárt meetingre kell rohannom… talán majd valamelyik nap csörögj rám újra oké?! – kérdezett vissza mire a kissé sértődött férfihang a vonal túlsó végén azonnal lerakta a mobilt.
,,Mit képzelnek ezek magukról, hogy majd lotok-futok, akár valami elfuserált, vagy szánalmas pincsikutyus?!” – kérdezte saját magától, persze gondolatban, hiszen hogy vette volna az ki magát, ha a délelőtti csúcsforgalom idején egyszer csak feltűnően elkezd magában beszélni. Ilyesmit – legalábbis –, a mostani pozíciójában, és karrierje kezdeti sikerei után egyszerűen nem engedhetett meg magának. Annál is inkább, mert lehetséges, hogy az egyik bulvárcsatorna műsorvezetői állására esélys, és a Foton felépített filmgyárban is nagyon komoly színészi feladatokat kaphat. Minden azon múlik, hogy a fejesek, és a producerek egyáltalán látnak-e benne lehetőséget, fantáziát, elhivatott tehetséget. Persze mint mindig most is szép számmal voltak tartós, önmarcangoló kétségei, hiszen a múlkor is majdnem megkapta azt a rádiós állást, csak hát egy celeb-üdvöske azonnal elhappolta előle, mert jobban tudott sírni-ríni, és ezáltal manipulálni is kedvére az embereket, mint akárki más. Gyors léptekkel máris az egyik mellékutca felé vette az irányt, ahol egy autószalon felajánlásával egy vadiúj, ötajtós autócsodát tesztelhetett kedvére és elég jó fizetés is járt hozzá, ha ezzel a kocsival fúrikázik, és mindenki látja. Még szerencse, hogy – anno tiznhét éves korában –, amint lehetősége nyílt rá rögvest le is rakta ajogsit, mert így legalább nem kellett taxit hívnia, ha állandóan mennie kellett valahova. Később aztán sokat agyalt azon, hogy valójában ténylegesen megérte ez a felszínes exibicionizmusról, és pusztán csak a csillogó-villogó külsőségekről szoló szakma, és karrier, mert ennyi erővel egészen nyugodtan kimehetett volna külföldre, és hátha ott több lehetőséget is felkínálhattak volna számára. De hát, ha egyszer már így alakult, akkor legalább igyekszik minél többet megtenni annak érdekében, hogy elismerjék, és maximálisan értékelni is tudják bizonyos szakmai, és persze egyéb körökben. Elővette kis táskájához a kocsi slusszkulcsát, amire egy automata riasztót is szereltek az autószalonban, pusztán csak a biztonság kedvéért, majd kétszeri pittyegés után a kocsiajtó máris feloldotta a zárakat és beszállva a vezetőülésbe azonnal gázt adott és sikeresen elnavigálta magát az időközben jócskán dugóvá növekedett közúti forgalomban. Mindig is elítélte azokat, akik – ha meghetenék –, még a vécére is kocsival mennének, és bár sokszor tényelgesen vonzóbbnak tűnt a tömegközlekedés, mégis ha az embernek időre kell mennie valahova, akkor értelemszerűen nem ér rá tökölni.
Bekanyarodott egy impozáns, nagyon magas és karcsú irodaházba alagsorban lévő autóparkolójába, aminek digitális chipkártyás sorompója volt, tehát az egyszerű átlag még csak be sem mehetett, ha nem volt kártyája, majd egy kissé sötét, és nyírkos parkolóhelyen azonnal le is parkolt. Aztán kicsit hosszú lépéseket kellett megtennie, hogy elérhesse az egyik kivilágított lépcsőházat, melyen belül egy afféle személyi lift is megvolt található. Most ezt fogja használni, mondhat bárki bármit. Megnyomta a középső emelet gombját és a lift halk surranással pillanatok múltán már fel is vitte a kívánt emeletre. Szokásos meetingre jött, és csupán csak abba kapaszkodhatott, hogy nyugodt, sziklaszilárd határozottsága és kiegyensúlyozottságát remélhetőleg értékelni fogják azok a HR-esek, akiket megbíztak azzal a kötelességszerű, ugyanakkor nagyon is kellemetlen feladattal, hogy szortírozzák és szorják ki a nem megfelelő munkavállalókat, ám hogy ez a valóságban, emberi nyelvre lefordítva valójábn mit is jelent, azt értelemszerűen nem tudhatta meg a kutya se.
A rendkívül tágas, panorámaablakos irodai helységbe lépett, ahol egy középkorú nő posztolt, látszólag halálosan unatkozva, és fonnyadt, kissé szarkalábas szemei tartós életuntságról, és unalomról árulkodtak. Több mint valószínű, hogy ezen a szent naponvár még rá jó pár interjúztatás, és úgy nézett ki, mint akinek már most totálisan elege van az egészből.
– Jó napot kívánok! – köszönt illedelmesen a fiatal, energikus nő miután belépett a helyiségbe.
– Üdvözlöm! Foglaljon helyet kérem! – a középkorúságában megrekedt nő még csak fel sem nézett hivatalos papírjai kisebbfajta halomjai közül, hanem szabályosan csupán az orra alatt igyekezett elmotyogni egy-két keresetlen, odavetett megjegyzést.
– Köszönöm szépen! Milyen kellemes időnk van! – közölte jókdvűen, kedves közvetlenéggel, mely nem igazán volt jellemző főként azokra, akik meetingre, vagy mghallgatásra jöttek. A másik nő csupán csak most nézett fel, és igyekezett aprólékosan szemügyre venni a jövevényt.
– Tehát kedves Boglárka! Miért is szeretne nálunk dolgozni, mint műsorvezető? – tette fel legelső, megkerülhetetlen kérdését a hivataloshangú nő.
– Szeretném kipróbálni önmagamat más szakmai jellegű területen is! – jött határozott érdeklődéssel a válasz.
– Hát igen… igen… - morfondírozott hangosan a hivatalnoknő. – A megküldött szakmai önéletrajzában bizony találtunk egy-két furcsaságot. – itt vetett egy pillanást bekapcsolt laptopja képernyőjére és párszor lenyomta a egeret. – Tehát az SZFÉ-n végzett, és haj jók az információk, akkor egy-két rklámfilm mellett filmekben és vígjátékokban is szerepelt.
– Igen, természtesen, de szeretném megpróbálni ezt az új területet is… - hangja mintha hirelen halkabbá vált volna. Úgy festett, mint akit valósággal teljesen elbizonytalanít a másik hivatalos személy kissé nemtörődöm, és hanyag hozzáállása.
– Ez dicséretes! Gratulálok, ám sajnos illik figyelmeztetnem, hogy mi nem művésznőket keresünk, akiket imádnak a kamerák, és a nézők, hanem elsősorban olyan embereket, akik a magunk szemszögéből kiindulva határozotan képesek növelni persze az adott csatorna érdekében a nézettséget. – annyira kioktató, és didaktikusra sikeredett a beszéde, hogy Bogi legszívesebben azon nyomban otthagyta volna ezt a sótlan, savanyú ecetes, rideg nőszemélyt. Most azonban színészi képességeit felhasználva inkább úgy döntött, hogy kivárja, hogy mi lesz.
– Megértem… ne haragudjon, hogy megkérdezem, és tolakodó leszk, de akadt már olyan az állásra jelentkezők közül, akiket szándékukban állt komolyan venni, ésesetleg adni nekik egy lehetőséget? – hangja ennél jobban aligha tapinthatott volna a lényegre, annál is inkább, mert a másik hivatalnoknő, mintha kisebb provokációnak tekintette volna ezt az esetet, és rögvest más hangnemet kezdett használni:
– ...Tehát kedves drága hölgyem! Ha jól értettem a szavait, akkor maga szerint nekünk jogunkban állna minden jöttment, kuntakinte emberkét felvenni, amíg csak ki nem derül, hogy az illető egyáltalán alkalmas-e az adott munkakör betöltésére?! – kérdezte ellenségesen.
– Elnézését kérem, ha a lényegre tapintottam, de akkor, persze csak, ha megengedi, akkor visszakérdeznék: miért is ne? Miért ne lehetne egyszerre akár több különböző kompetenciákkal rendelkező embereket felvenni, amíg a későbbiekben ki nem derül, hogy ki alkalmas egy-egy pozícióra? – most Bogin volt a sor, hogy megpróbáljon saját eszközeivel érvényt szerezni saját meggyőzédéseinek.
– Hát kedves Boglárka! Azt az egyet azért meg kell hagyni, hogy amit a fejébe vesz, azt gondolom tüzön-vizen át el is éri?!
– Sohsem szerettem dicsekedni a képességeimmel, de igen, szeretm tudni, hogy jól végeztem-e a feladataimat.
– Hát ez nagyon dicséretes! Köszönjük, hogy befáradt mihozzánk, és pár napon belül értesítjük, hogy megkapta-e az állást! További szép napot! – azzal mintha ott se lett volna a zsémbeskedvű hivatalnoknő újfent belemélyedt a hivatalos papírok kupacába és tudáomást sem vett a fiatal nőről.
– Nagyon köszönöm a lehetőséget! – állt fel helyéből, hogy még véletlenül se gyűrje össze elegáns és kifinomultságot tükröző ruhadarabjait, majd kisétált előbb azirodából, később pedig a hatalmas monstrumnak tetsző csupaüveg irodaházból.
,,Na itt se fogok én álláshoz jutni!” – gondolhatta magában, de egyelőre nem volt ideje sopánkodni, mert kissé szerencsétlen módon gy olyan mellékutcácskában sikeredett leparkolnia kocsiját, ahol előszeretettel ,,járőröztek” néhány erőteljesen buzgómócsing közterület felügyelő emberke. Az egyik úgy tűnik máris körmölgetni kezdett valamit a jegyzetfüzetébe, és már éppen készült rá, hogy mit aki maximálisan jólvégzi a munkáját az autó szélvédőre akassza a birságot. Épp akkor termett ott szükellő, gazellalépéseivel Bogi, aki – szerencsére -, azonnal igyekezett minden színészi és nőies praktikáit bevetni.
– Bocsásson meg kedves uram… - szólította meg nagyon kedvesen. – Ne haragudjon rám, amiért ide kellett, hogy parkoljak, de másutt aligha találhattam volna szabad helyet. Ünepélyesen megígérem, hogy soha többet nem fog előfordulni. A másik felügyelő úgy nézett rá, mintha a gyönyörű, karcsú nő legalább is nem volna százas, és tovább körmölgette a cetlijeit.
– Drága hölgyem! Tudja azt maga, hogy én naponta hány és hány ugyanilyen történetet kell, hogy végighallgassak?! Azt hiszi, hogy ez valami jó vicc. Nem látta a táblát, hogy ez fizetős parkoló?! – úgy tette fel a maga pikírt, tolakodóan nyers kérdéseit, mintha legalább is még ő volna vérig sértve, és nem Bogi.
– Elnézését kérem, de tényleg nem láttam! Tudja voltak fontosabb dolgaim is! – kötötte határozottan, és egyre temperamentumosabban az ebet a karóhoz.
– Nézze drága hölgyem! Őszintén sajnálom a gondját-baját, de ha azt várja tőlem, hogy tegyük semmissé ezt a büntetést, akkor engem vesznek elő a főnökeim, és akkor agyő állás, nomeg a nyugdíj! – vallotta be őszintén a közterületis.
– Megértettem kedves Uram, és bocsásson meg, ha bármi kellemetlenség érte volna! – kért elnézését Bogi. A legkevésbé sem hiányzott neki főként a mai kissé rohanós, zaklatottra sikeredett nap délelőttjén, hogy még egy ártatlannak tetsző parkolási bírságot is begyűjtsön magának. A közterületi felügyelő végzett a bírság körmölésével, átnyújtotta a cetlit, és felszólította Bogit, hogy a bírság kifizetésére harminc nap áll rendelkezésére, majd további szép napot kívánt, és ment a további dolgára.
,,Hát ezt jól megcsináltam! – vonta le a következtetést. Kellett ez nekem? És ráadásul éppen ma?!” – Beült az autójába és kikanyarodott a forgalomba, hogy a következő meghallgatáson vegyen részt. Az idő már jócskán ebédhez közeledett, és jócskán korgó gyomra nem győzte figyelmeztetni, hogy most már azért igazán ehetne is valamit, de ha most eszegetni kezd akkor tutti biztos, hogy megint elkésik egy fontos találkáról, azt pedig nem engedhette meg. Így gyorsan megpróbált a lehető legrövidebb kerülőúvonalakat használva ellavírozni a belvároson keresztül, hogy végül egy újabb patinás irodaiépület előtt állítsa le autóját.
– Na végre valahára! – méltatlankodott az egyik fejes producer. – Te meg hogy a nyavalyába voltál ennyi ideig?! Van fogalmad róla, hogy mit be kellett vetnem, amíg végre üzletet tudtam kötni a többi hígagyú fejessel?! – bosszankodott fogát csikorgatva rossz szokásaként a producer, aki már annyi filmet leforgatott.
– Bocsáss meg a késés miatt, de eléggé szar napom volt. Márha egyáltalán érdekel, és a tetejébe még ráadásul meg is bírságoltak, ha esetleg kíváncsi vagy rá! – közölte magyarázatként, majd türelmesen megvárta a producer reakcióját.
– Hogy micsoda??? Mi az, hogy megbírságolnak egy ilyen dögös szupermodellnek is nyugodtan beillő, intlligens színésznőt?! Hová jut így ez a rohadt, gennyes világ?! – méltatlankodott az égre emelve tekintetét. – No de semmi szózaporítás a továbbiakban, mert most azonnal bszélni akarnak veled a filmről, amiben szerepet kaptál! Gyorsan menjünk fel az irodákba, mert már valósággal tűkö ülnek, és tudod, hogy az idő pénz! – gyorsan karonfogta Bogit és már szaladtak is a liftekhez, majd fel az emeleten található márványasztalos tárgyalóba, ahol néhány külföldi befektető mellett filmes nagykutyák képviseleti tagjai is megjelentek, és érdeklődve fordultak az éppen sebtében betoppanó gyönyörű, fiatal tehetséges nő felé.
– Uraim! Nagyon köszönjük, hogy megvártak bennüket! – közölte kmért tárgyilagosággal a producer tört angol nyelven, majd Bogihoz fordulva bemutatta a tehetséges művésznőt a többi filmes üzletembernek. – Hadd mutassam be az egyik fantasztikusan inspiráló, és sokoldalú magyar hírességet, aki mint azt Önök is tudhatják nemrég fejezte be az egyik sikeres romantikus műfajú sorozatát… - a producer szövegelésével csupán egyetlen probléma volt a baj, hogy nem felelt meg a szűkebben vett valóságnak. Igaz ugyan, hogy Bogi szerepelt néhány jelenet erejéig egy krimi sorozatban, és néhány reklámfilmben, ám számottevő, emlékezetes filmográfiát – legalább is egyelőre -, még nem tudott felmutatni. Így teljesen természetes, hogy szíve mélyén annyira feszült, és frusztrált volt, mint aki jogosan attól tart, hogy bármelyik pillanatban lebukhat.
A öt főből álló külföldi filmes üzletemberek többsége azonnal ismertette angolul, hogy milyen műfajú, és tartalmú filmre gondoltak, és természetesen a forgatókönyveket – állítólag -, már hónapokkal ezelőtt megküldték minden szereplőnek, és stábtagnak, a producer erről azonban – ki tudja miért? -, mélyen hallgatott. Talán megvolt a saját terve.
Bogi tört angolsággal igyekezett válaszolgatni a hozzá intézett kérdések özönére kezdve azzal, hogy miként képzelimajd felépíteni a megformálására váró karakterét, és hogy hogyan látja gördülékeny lesz-e a történetvezetés és maga a fogatókönyv is. Kölcsönös, műmosolygós jópofizás, és gazsulálgatás volt ez a felek résézéről, mégis a közös munka szempontjából valósággal elengedhetetlennek bizonyult, hiszen a külföldi filmesek szerződéssel érkezek, és készek voltak megállapodni. Bogi még életében nemlátott ennyi nullát méghozzá euróban mérve. A producer udvarias diplomatikusággal úgy fogalmazott, hogy egy pár nap gondolkodási időt szeretnénk kérni, amíg a színésznő rendesen hozzálát a feladtaihoz, mire az ötfős társaság azonnal megköszönte a szívélyes vendéglátását és máris távoztak az épületből.
Néhány héttel később a producer éppen a Fóti filmgyár vonzáskörzetében tartozkodott és megeresztett egy mobilhívást, hogy kedvenc színésznője azonnal vágja magát kocsiba, és utazzék le Fótra. Boginak bőséges órákba került mire a hangulatos kis vidéki városkába leért. A producer mézes-mázos mosollyal fogadta:
– Kisanyám! Ezt nem fogod elhinni! Bevették a szövegedet, és ez azt jelenti, hogy megkaptad a szerepet, úgyhogy írány London!
– Most ugye hülyéskedsz velem?! – Bogi el sem akarta hinni.
– Ugyan már kisanyám! Hát miért tenném?! Te vagy a nagy sztár, vagy nem?!
– Szóhoz sem jutok! Most mit kell csinálnom?! – annyira megdöbbent, hogy jópár perc is beltelt mire képes volt összerakni az összefüggéseket, és megemészteni a hallottakat.
– Nyugi kisanyám! Nagy levegőt, majd kifújás! A te dolgod, hogy összepakold a holmidat, meg ami kell, és a forgatókönyvet is, és meg se állj Londonig, ahol már szállástól kezdve mindent előkészítettek neked és a stáb többi tagjai számára. Ne izgulj semmit! Vérprofi vagy, aki nm retten meg ilyen kaliberű kihívásoktól, igaz-e?!
– Nos én biztosan nem fogalmaznék ennyire… lényegre törően… - felelte bizonytalanul.
– Semmi vész! Most pedig azonnal menj haza, pakold be a cuccaidat, és a Liszt Ferenc reptéren bő két és fél óra múlva találkozunk! Rendben van?! – kérdezett vissza.
– Hát… rendben… - válaszolta Bogi, majd újfent autóba pattant, és visszahajtott Budapestre a lakására, hogy a szükséges holmijait összeszedje. Még így is rengeteg mindent nem vitt magával abban ahiszemben, hogy odakint majd mindenről gondoskodnak.
Amikor kivitette magát egy sárga taxival a reptérre a producere már izgatottan várt rá. Segített becsekkolni a csomagjait, és bőröndjeit, majd megvette a beszállókártyáját, aztán következett két arcra való, kissé nyálas cuppanós puszi, és Bogi pillanatokon belül már egy London felé tartó repülőjárat turistaosztályán utazott, és el sem akarta hinni, hogy bárkinek is lehet egyáltalán ekkora mázlija, és szerencséje.

KALANDOS ÚT A HÍRNÉVHEZ

Csontsovány, fiatalos, szőke őzikeszemű nő sitett át a zebrán egy forgalmasnak nevezhető útkereszteződésen. Hófehér kesztyűt, tetszetős kis kalapot, és nagyon csinos szoknyás ruhát viselt, amiben úgy festett, mintha egy híres sztár. A húszas éveiben járhatott.
Mint aki szabályosan elkésett egy nagyon fontos találkozóról úgy igyekezett magának egyre nagyobb teret vágni a legtöbb szintén munkába igyekvő embersokadalom között. A külvilág hangjai – bár kétségtelen –, hogy precíz pontossággal beszűrődtek fotográfikus memóriája szövetei közé, mégis mintha igykezett volna a számára kockázattal járó, zavaró tényezőket tökéletesen kizárni határozott, és minden bizonnyal megfontolt életstílusából. Okostelefonja váratlanul megcsörrent, és mintha saját maga lenne egy nem kívánt, fölöttébb kínos és kellemetlen eset tanúja igyekezett a járdára fellépve egy valamivel alkalmasabb helyet találni, ahol szabadon mozoghat.
– Halló, tessék… - szólt bele miután felkapta a készüléket. – Bocsáss meg, de sajnos az ma nem igazán fog sikerülni, mert millió és egy dolgom mellett mindjárt meetingre kell rohannom… talán majd valamelyik nap csörögj rám újra oké?! – kérdezett vissza mire a kissé sértődött férfihang a vonal túlsó végén azonnal lerakta a mobilt.
,,Mit képzelnek ezek magukról, hogy majd lotok-futok, akár valami elfuserált, vagy szánalmas pincsikutyus?!” – kérdezte saját magától, persze gondolatban, hiszen hogy vette volna az ki magát, ha a délelőtti csúcsforgalom idején egyszer csak feltűnően elkezd magában beszélni. Ilyesmit – legalábbis –, a mostani pozíciójában, és karrierje kezdeti sikerei után egyszerűen nem engedhetett meg magának. Annál is inkább, mert lehetséges, hogy az egyik bulvárcsatorna műsorvezetői állására esélys, és a Foton felépített filmgyárban is nagyon komoly színészi feladatokat kaphat. Minden azon múlik, hogy a fejesek, és a producerek egyáltalán látnak-e benne lehetőséget, fantáziát, elhivatott tehetséget. Persze mint mindig most is szép számmal voltak tartós, önmarcangoló kétségei, hiszen a múlkor is majdnem megkapta azt a rádiós állást, csak hát egy celeb-üdvöske azonnal elhappolta előle, mert jobban tudott sírni-ríni, és ezáltal manipulálni is kedvére az embereket, mint akárki más. Gyors léptekkel máris az egyik mellékutca felé vette az irányt, ahol egy autószalon felajánlásával egy vadiúj, ötajtós autócsodát tesztelhetett kedvére és elég jó fizetés is járt hozzá, ha ezzel a kocsival fúrikázik, és mindenki látja. Még szerencse, hogy – anno tiznhét éves korában –, amint lehetősége nyílt rá rögvest le is rakta ajogsit, mert így legalább nem kellett taxit hívnia, ha állandóan mennie kellett valahova. Később aztán sokat agyalt azon, hogy valójában ténylegesen megérte ez a felszínes exibicionizmusról, és pusztán csak a csillogó-villogó külsőségekről szoló szakma, és karrier, mert ennyi erővel egészen nyugodtan kimehetett volna külföldre, és hátha ott több lehetőséget is felkínálhattak volna számára. De hát, ha egyszer már így alakult, akkor legalább igyekszik minél többet megtenni annak érdekében, hogy elismerjék, és maximálisan értékelni is tudják bizonyos szakmai, és persze egyéb körökben. Elővette kis táskájához a kocsi slusszkulcsát, amire egy automata riasztót is szereltek az autószalonban, pusztán csak a biztonság kedvéért, majd kétszeri pittyegés után a kocsiajtó máris feloldotta a zárakat és beszállva a vezetőülésbe azonnal gázt adott és sikeresen elnavigálta magát az időközben jócskán dugóvá növekedett közúti forgalomban. Mindig is elítélte azokat, akik – ha meghetenék –, még a vécére is kocsival mennének, és bár sokszor tényelgesen vonzóbbnak tűnt a tömegközlekedés, mégis ha az embernek időre kell mennie valahova, akkor értelemszerűen nem ér rá tökölni.
Bekanyarodott egy impozáns, nagyon magas és karcsú irodaházba alagsorban lévő autóparkolójába, aminek digitális chipkártyás sorompója volt, tehát az egyszerű átlag még csak be sem mehetett, ha nem volt kártyája, majd egy kissé sötét, és nyírkos parkolóhelyen azonnal le is parkolt. Aztán kicsit hosszú lépéseket kellett megtennie, hogy elérhesse az egyik kivilágított lépcsőházat, melyen belül egy afféle személyi lift is megvolt található. Most ezt fogja használni, mondhat bárki bármit. Megnyomta a középső emelet gombját és a lift halk surranással pillanatok múltán már fel is vitte a kívánt emeletre. Szokásos meetingre jött, és csupán csak abba kapaszkodhatott, hogy nyugodt, sziklaszilárd határozottsága és kiegyensúlyozottságát remélhetőleg értékelni fogják azok a HR-esek, akiket megbíztak azzal a kötelességszerű, ugyanakkor nagyon is kellemetlen feladattal, hogy szortírozzák és szorják ki a nem megfelelő munkavállalókat, ám hogy ez a valóságban, emberi nyelvre lefordítva valójábn mit is jelent, azt értelemszerűen nem tudhatta meg a kutya se.
A rendkívül tágas, panorámaablakos irodai helységbe lépett, ahol egy középkorú nő posztolt, látszólag halálosan unatkozva, és fonnyadt, kissé szarkalábas szemei tartós életuntságról, és unalomról árulkodtak. Több mint valószínű, hogy ezen a szent naponvár még rá jó pár interjúztatás, és úgy nézett ki, mint akinek már most totálisan elege van az egészből.
– Jó napot kívánok! – köszönt illedelmesen a fiatal, energikus nő miután belépett a helyiségbe.
– Üdvözlöm! Foglaljon helyet kérem! – a középkorúságában megrekedt nő még csak fel sem nézett hivatalos papírjai kisebbfajta halomjai közül, hanem szabályosan csupán az orra alatt igyekezett elmotyogni egy-két keresetlen, odavetett megjegyzést.
– Köszönöm szépen! Milyen kellemes időnk van! – közölte jókdvűen, kedves közvetlenéggel, mely nem igazán volt jellemző főként azokra, akik meetingre, vagy mghallgatásra jöttek. A másik nő csupán csak most nézett fel, és igyekezett aprólékosan szemügyre venni a jövevényt.
– Tehát kedves Boglárka! Miért is szeretne nálunk dolgozni, mint műsorvezető? – tette fel legelső, megkerülhetetlen kérdését a hivataloshangú nő.
– Szeretném kipróbálni önmagamat más szakmai jellegű területen is! – jött határozott érdeklődéssel a válasz.
– Hát igen… igen… - morfondírozott hangosan a hivatalnoknő. – A megküldött szakmai önéletrajzában bizony találtunk egy-két furcsaságot. – itt vetett egy pillanást bekapcsolt laptopja képernyőjére és párszor lenyomta a egeret. – Tehát az SZFÉ-n végzett, és haj jók az információk, akkor egy-két rklámfilm mellett filmekben és vígjátékokban is szerepelt.
– Igen, természtesen, de szeretném megpróbálni ezt az új területet is… - hangja mintha hirelen halkabbá vált volna. Úgy festett, mint akit valósággal teljesen elbizonytalanít a másik hivatalos személy kissé nemtörődöm, és hanyag hozzáállása.
– Ez dicséretes! Gratulálok, ám sajnos illik figyelmeztetnem, hogy mi nem művésznőket keresünk, akiket imádnak a kamerák, és a nézők, hanem elsősorban olyan embereket, akik a magunk szemszögéből kiindulva határozotan képesek növelni persze az adott csatorna érdekében a nézettséget. – annyira kioktató, és didaktikusra sikeredett a beszéde, hogy Bogi legszívesebben azon nyomban otthagyta volna ezt a sótlan, savanyú ecetes, rideg nőszemélyt. Most azonban színészi képességeit felhasználva inkább úgy döntött, hogy kivárja, hogy mi lesz.
– Megértem… ne haragudjon, hogy megkérdezem, és tolakodó leszk, de akadt már olyan az állásra jelentkezők közül, akiket szándékukban állt komolyan venni, ésesetleg adni nekik egy lehetőséget? – hangja ennél jobban aligha tapinthatott volna a lényegre, annál is inkább, mert a másik hivatalnoknő, mintha kisebb provokációnak tekintette volna ezt az esetet, és rögvest más hangnemet kezdett használni:
– ...Tehát kedves drága hölgyem! Ha jól értettem a szavait, akkor maga szerint nekünk jogunkban állna minden jöttment, kuntakinte emberkét felvenni, amíg csak ki nem derül, hogy az illető egyáltalán alkalmas-e az adott munkakör betöltésére?! – kérdezte ellenségesen.
– Elnézését kérem, ha a lényegre tapintottam, de akkor, persze csak, ha megengedi, akkor visszakérdeznék: miért is ne? Miért ne lehetne egyszerre akár több különböző kompetenciákkal rendelkező embereket felvenni, amíg a későbbiekben ki nem derül, hogy ki alkalmas egy-egy pozícióra? – most Bogin volt a sor, hogy megpróbáljon saját eszközeivel érvényt szerezni saját meggyőzédéseinek.
– Hát kedves Boglárka! Azt az egyet azért meg kell hagyni, hogy amit a fejébe vesz, azt gondolom tüzön-vizen át el is éri?!
– Sohsem szerettem dicsekedni a képességeimmel, de igen, szeretm tudni, hogy jól végeztem-e a feladataimat.
– Hát ez nagyon dicséretes! Köszönjük, hogy befáradt mihozzánk, és pár napon belül értesítjük, hogy megkapta-e az állást! További szép napot! – azzal mintha ott se lett volna a zsémbeskedvű hivatalnoknő újfent belemélyedt a hivatalos papírok kupacába és tudáomást sem vett a fiatal nőről.
– Nagyon köszönöm a lehetőséget! – állt fel helyéből, hogy még véletlenül se gyűrje össze elegáns és kifinomultságot tükröző ruhadarabjait, majd kisétált előbb azirodából, később pedig a hatalmas monstrumnak tetsző csupaüveg irodaházból.
,,Na itt se fogok én álláshoz jutni!” – gondolhatta magában, de egyelőre nem volt ideje sopánkodni, mert kissé szerencsétlen módon gy olyan mellékutcácskában sikeredett leparkolnia kocsiját, ahol előszeretettel ,,járőröztek” néhány erőteljesen buzgómócsing közterület felügyelő emberke. Az egyik úgy tűnik máris körmölgetni kezdett valamit a jegyzetfüzetébe, és már éppen készült rá, hogy mit aki maximálisan jólvégzi a munkáját az autó szélvédőre akassza a birságot. Épp akkor termett ott szükellő, gazellalépéseivel Bogi, aki – szerencsére -, azonnal igyekezett minden színészi és nőies praktikáit bevetni.
– Bocsásson meg kedves uram… - szólította meg nagyon kedvesen. – Ne haragudjon rám, amiért ide kellett, hogy parkoljak, de másutt aligha találhattam volna szabad helyet. Ünepélyesen megígérem, hogy soha többet nem fog előfordulni. A másik felügyelő úgy nézett rá, mintha a gyönyörű, karcsú nő legalább is nem volna százas, és tovább körmölgette a cetlijeit.
– Drága hölgyem! Tudja azt maga, hogy én naponta hány és hány ugyanilyen történetet kell, hogy végighallgassak?! Azt hiszi, hogy ez valami jó vicc. Nem látta a táblát, hogy ez fizetős parkoló?! – úgy tette fel a maga pikírt, tolakodóan nyers kérdéseit, mintha legalább is még ő volna vérig sértve, és nem Bogi.
– Elnézését kérem, de tényleg nem láttam! Tudja voltak fontosabb dolgaim is! – kötötte határozottan, és egyre temperamentumosabban az ebet a karóhoz.
– Nézze drága hölgyem! Őszintén sajnálom a gondját-baját, de ha azt várja tőlem, hogy tegyük semmissé ezt a büntetést, akkor engem vesznek elő a főnökeim, és akkor agyő állás, nomeg a nyugdíj! – vallotta be őszintén a közterületis.
– Megértettem kedves Uram, és bocsásson meg, ha bármi kellemetlenség érte volna! – kért elnézését Bogi. A legkevésbé sem hiányzott neki főként a mai kissé rohanós, zaklatottra sikeredett nap délelőttjén, hogy még egy ártatlannak tetsző parkolási bírságot is begyűjtsön magának. A közterületi felügyelő végzett a bírság körmölésével, átnyújtotta a cetlit, és felszólította Bogit, hogy a bírság kifizetésére harminc nap áll rendelkezésére, majd további szép napot kívánt, és ment a további dolgára.
,,Hát ezt jól megcsináltam! – vonta le a következtetést. Kellett ez nekem? És ráadásul éppen ma?!” – Beült az autójába és kikanyarodott a forgalomba, hogy a következő meghallgatáson vegyen részt. Az idő már jócskán ebédhez közeledett, és jócskán korgó gyomra nem győzte figyelmeztetni, hogy most már azért igazán ehetne is valamit, de ha most eszegetni kezd akkor tutti biztos, hogy megint elkésik egy fontos találkáról, azt pedig nem engedhette meg. Így gyorsan megpróbált a lehető legrövidebb kerülőúvonalakat használva ellavírozni a belvároson keresztül, hogy végül egy újabb patinás irodaiépület előtt állítsa le autóját.
– Na végre valahára! – méltatlankodott az egyik fejes producer. – Te meg hogy a nyavalyába voltál ennyi ideig?! Van fogalmad róla, hogy mit be kellett vetnem, amíg végre üzletet tudtam kötni a többi hígagyú fejessel?! – bosszankodott fogát csikorgatva rossz szokásaként a producer, aki már annyi filmet leforgatott.
– Bocsáss meg a késés miatt, de eléggé szar napom volt. Márha egyáltalán érdekel, és a tetejébe még ráadásul meg is bírságoltak, ha esetleg kíváncsi vagy rá! – közölte magyarázatként, majd türelmesen megvárta a producer reakcióját.
– Hogy micsoda??? Mi az, hogy megbírságolnak egy ilyen dögös szupermodellnek is nyugodtan beillő, intlligens színésznőt?! Hová jut így ez a rohadt, gennyes világ?! – méltatlankodott az égre emelve tekintetét. – No de semmi szózaporítás a továbbiakban, mert most azonnal bszélni akarnak veled a filmről, amiben szerepet kaptál! Gyorsan menjünk fel az irodákba, mert már valósággal tűkö ülnek, és tudod, hogy az idő pénz! – gyorsan karonfogta Bogit és már szaladtak is a liftekhez, majd fel az emeleten található márványasztalos tárgyalóba, ahol néhány külföldi befektető mellett filmes nagykutyák képviseleti tagjai is megjelentek, és érdeklődve fordultak az éppen sebtében betoppanó gyönyörű, fiatal tehetséges nő felé.
– Uraim! Nagyon köszönjük, hogy megvártak bennüket! – közölte kmért tárgyilagosággal a producer tört angol nyelven, majd Bogihoz fordulva bemutatta a tehetséges művésznőt a többi filmes üzletembernek. – Hadd mutassam be az egyik fantasztikusan inspiráló, és sokoldalú magyar hírességet, aki mint azt Önök is tudhatják nemrég fejezte be az egyik sikeres romantikus műfajú sorozatát… - a producer szövegelésével csupán egyetlen probléma volt a baj, hogy nem felelt meg a szűkebben vett valóságnak. Igaz ugyan, hogy Bogi szerepelt néhány jelenet erejéig egy krimi sorozatban, és néhány reklámfilmben, ám számottevő, emlékezetes filmográfiát – legalább is egyelőre -, még nem tudott felmutatni. Így teljesen természetes, hogy szíve mélyén annyira feszült, és frusztrált volt, mint aki jogosan attól tart, hogy bármelyik pillanatban lebukhat.
A öt főből álló külföldi filmes üzletemberek többsége azonnal ismertette angolul, hogy milyen műfajú, és tartalmú filmre gondoltak, és természetesen a forgatókönyveket – állítólag -, már hónapokkal ezelőtt megküldték minden szereplőnek, és stábtagnak, a producer erről azonban – ki tudja miért? -, mélyen hallgatott. Talán megvolt a saját terve.
Bogi tört angolsággal igyekezett válaszolgatni a hozzá intézett kérdések özönére kezdve azzal, hogy miként képzelimajd felépíteni a megformálására váró karakterét, és hogy hogyan látja gördülékeny lesz-e a történetvezetés és maga a fogatókönyv is. Kölcsönös, műmosolygós jópofizás, és gazsulálgatás volt ez a felek résézéről, mégis a közös munka szempontjából valósággal elengedhetetlennek bizonyult, hiszen a külföldi filmesek szerződéssel érkezek, és készek voltak megállapodni. Bogi még életében nemlátott ennyi nullát méghozzá euróban mérve. A producer udvarias diplomatikusággal úgy fogalmazott, hogy egy pár nap gondolkodási időt szeretnénk kérni, amíg a színésznő rendesen hozzálát a feladtaihoz, mire az ötfős társaság azonnal megköszönte a szívélyes vendéglátását és máris távoztak az épületből.
Néhány héttel később a producer éppen a Fóti filmgyár vonzáskörzetében tartozkodott és megeresztett egy mobilhívást, hogy kedvenc színésznője azonnal vágja magát kocsiba, és utazzék le Fótra. Boginak bőséges órákba került mire a hangulatos kis vidéki városkába leért. A producer mézes-mázos mosollyal fogadta:
– Kisanyám! Ezt nem fogod elhinni! Bevették a szövegedet, és ez azt jelenti, hogy megkaptad a szerepet, úgyhogy írány London!
– Most ugye hülyéskedsz velem?! – Bogi el sem akarta hinni.
– Ugyan már kisanyám! Hát miért tenném?! Te vagy a nagy sztár, vagy nem?!
– Szóhoz sem jutok! Most mit kell csinálnom?! – annyira megdöbbent, hogy jópár perc is beltelt mire képes volt összerakni az összefüggéseket, és megemészteni a hallottakat.
– Nyugi kisanyám! Nagy levegőt, majd kifújás! A te dolgod, hogy összepakold a holmidat, meg ami kell, és a forgatókönyvet is, és meg se állj Londonig, ahol már szállástól kezdve mindent előkészítettek neked és a stáb többi tagjai számára. Ne izgulj semmit! Vérprofi vagy, aki nm retten meg ilyen kaliberű kihívásoktól, igaz-e?!
– Nos én biztosan nem fogalmaznék ennyire… lényegre törően… - felelte bizonytalanul.
– Semmi vész! Most pedig azonnal menj haza, pakold be a cuccaidat, és a Liszt Ferenc reptéren bő két és fél óra múlva találkozunk! Rendben van?! – kérdezett vissza.
– Hát… rendben… - válaszolta Bogi, majd újfent autóba pattant, és visszahajtott Budapestre a lakására, hogy a szükséges holmijait összeszedje. Még így is rengeteg mindent nem vitt magával abban ahiszemben, hogy odakint majd mindenről gondoskodnak.
Amikor kivitette magát egy sárga taxival a reptérre a producere már izgatottan várt rá. Segített becsekkolni a csomagjait, és bőröndjeit, majd megvette a beszállókártyáját, aztán következett két arcra való, kissé nyálas cuppanós puszi, és Bogi pillanatokon belül már egy London felé tartó repülőjárat turistaosztályán utazott, és el sem akarta hinni, hogy bárkinek is lehet egyáltalán ekkora mázlija, és szerencséje.

A SORS KEGYES SZÁLAI

1989 vízválasztó egy év volt annyi szent. Igaz felsőcsoportos ovódásként akkor még egyáltalán nem az érdekelte, hogy vajon kisiskolásként milyen is lehet tulajdonképpeni élete, sokkal inkább az izgatta kissé setesuta, mondhatni csenevész fantáziáját, hogy miért kellett egyedül csak nki malacjelmezt viselnie az ovódai évadzáró ünnepségen az összes szülők, és persze mindenki előtt. Mondani sem kell, hogy keserves, vigasztalhatatlan, rázkodó zokogásra fakadt, és édesanyjának is legalább két-három órájába egészen biztosan beletelt mire reszkető, nagyon szomorú kisfiát megvigasztalta. És azt sem értette, hogy miért kell az ovoda nyugodt kigyensúlyozottságra, biztonságra való törekvését alig három és fél év után ennyire könnyűszerrel feladnia?
A kislány – akivel szeretett volna barátkozni –, és akinek szülei egyik karikagyűrűjét adta jócskán meglepődött, amikor kinyújtotta markát és beletette aprócska, pöttöm ujjacskái közé az értékes ékszert. Később úgy emlékezett, hogy az ő és a kislány tehetős szüleit is behívatta az igazgatónő, és miután tisztázta a homályos részleteket rávilágított, hogy a kisfiú csupán barátkozni szeretett volna, és egyáltalán nem akart semmi rosszat.
– Az én lányomat jobban teszi a tisztes távolságból elkerüli! – fenyegette meg a kislány anyukája a kisfiú anyukáját, akinek több sem kellett máris egy anyatigris határozott temperamentumával állt ki teljes mellszélességgel kisfia mellett:
– Az én fiam nagyon rendes, okos, nagyon udvarias gyerek! Miért baj az, ha szeretett volna beilleszkedni?! – szerette volna kérdőre vonni a másik szülőt, ám a másik anyuka köszönte szépen egyáltalán nem kért sem a logikus beszédből, sem másból sem. Miután a kissé kínos beszélgetés lezajlott az igazgatónő irodájában, és a karikagyűrű visszakerült jogos tulajdonosához a továbbiakban már nem is igen beszéltek róla a kisfiú szülei. Később aztán a kisfiúból váratlan kamasz lett a 90-es évek végére, és szinte mindenkire gyanakvással, vagy félelemmel tekintett, hiszen sosem tudott kellőképp bevágódni, vagy érintkezni saját korosztályával. Mindig is az idősebb, érettebb, tapasztaltabb emberek között érezhette magát biztonságban. A kislánykából is gyönyörűséges, nádszálkarcsú hölgyemény vált, aki viszont igyekezett mindent elkövetni annak érdekében, hogy szeressék, elfogadják, és becsüljék meg elsősorban saját csajos barátnőinek alig öt főre korlátozodott, aprócska brancsa. Alig múlt tizenhárom amikor először kóstolta meg milyen égető benzin érzésű a vodkával kevert narancslé, és hogy milyen hamar az ember fejébe száll váratlan hirtelen, és emellett már tizenhat volt, amikor módos szülei külföldre mentek vakációzni, és bár a nagymama sokszor vigyázott rá, a kamasz lány kikötötte, hogy már egyáltalán nem kisbaba, aki folyamatosan rászorul a pátyolgatásra, ezért nyári vakációját javarészt egyedül töltötte, és lefeküdt a számára ideális álompasival. Előtte persze igyekezett utánnanézni, hogy ez egészen pontosan mivel jár és hogy mennyire fog fájni még jócskán fejlődőfélben lévő testének, és miután sokáig csókolóztak a hosszúra elnyújtott előjátékban amikor befeküdtek az ágyba és sötétben csinálták először tényleg fájt egy kicsit, de aztán ez is annyira tűnt természetesnek mint mikor az ember biciklizés közben jócskán lehorzsolja a térdét, és fájdalmai lesznek egy vagy két napig.
A kamasz fiú érettségi bankettjén szeretett volna szíve hölgyének versek formájában szerelmet vallani, aki viszont olyan részeg lett, akár egy csicsergő csacsi, és barátnőivel egyetemben totálisan elázott, míg a kamasz fiú egy csepp alkoholt sem fogyasztott, mert ki nem állhatta émelyítő, hányingerkeltő szagát. Igaz úgyan hogy később már egyetemista korában a Déli pályaudvar metróállomásában megvallotta gimis szerelmének, hogy halálosan bele volt zúgva, de akkor már mit is számított ez az egész?!
Tehát a kamasz fiú bölcsész lett, és miután a kamasz lány sem igazán tudhatta, hogy vajon hová is kellene felvételiznie – bár kétségtelen –, hogy nagy hatással volt rá mind a színésztábori tanflyam, mind pedig egy szinistúdióban eltöltött cirka három-négy hónap, ahol rengeteget lehetett főként a színészmesterségről, és különböző helyzetgyakorlatokból profitálni, és tanulni mégis úgy döntött, hogy ő is megpróbálja a rettegett magyar-szakot.
A fiatal felnőtt ember mindig frissen borotvált, kissé szomorkás ábrázattal jelent meg másodpercre pontosan az egyetemi szemináriumokon, és nagyelőadókban tartandó előadásokon. Precíz alapossággal készítette elő nagy méretű spirálfüzetei mellett tollait, jegyzetfüzeteit, és bölcs sztoikus nyugalommal igyekezett a legtöbb esetben óraadó docensek, és professzorok szavait lejegyzetelni, és tovább gondolni. Legtöbb esetben mindig egyedül üldögélt főként a fenti karzaton, mintha egy mágikus, láthatatlan védőburok venné körbe, amibe csupán legfeljebb csak a kiválasztottak léphetnek be, hiszen egyébként az sértené a termékeny magányhoz való hozzáállást. Így történt, hogy miközben az egyik modern irodalmi előadáson a felnőtt fiatalember és a gyönyörű felnőtt nő is mindketten beültek a nő volt az, aki láthatott a férfiban valami nagyon ismerős rokonszenvet, amit miután sehova sem tudott hova tenni teljesen természetesnek találta, hogy izgatni, és azonnal bizsergetni kezdte a belső lelkiismeretét. Úgy vette megfontoltan, a legapróbb részletekig kiterjedően szemügyre az ismerős férfit, mintha legalábbis azonnal a veséjébe, vagy a lelkébe akarna látni. Mintha már látta volna ezt az arcot valamikor gyerekkrában, vagy a múltban.Mégsem ugrott be elsőre, hogy hol, ezért mindent szeretett volna elkövetni, hogy megfejthesse a számára is kíváncsisággal felérő talányt.
– Szia! Ne haragudj, de szabad melletted ez a hely? – kérdezte szándékosan szendén, bátortalanul, mert ez is hozzátartozott mesteri tervéhez.
A fiatal férfi először alig vette észre, hogy ül mellette bárki is. Gondosan már-már alaposan belemélyedt spirálfüzetébe, és minden aprócska szófoszlányt, melyet az illető irodalomprof visszhangzón kiejtett a száján aprólékosan leírt, hogy semmi se vesszen el. Miután végzett a körmöléssel akkor fordult először a csinos nő felé.
– Persze, tessék csak nyugodtan… - válaszolta könnyedén, mintha ez volna a világ legkönnyebb dolga.
– Köszönöm, igazán kedves vagy… - a nő most füle tövéig elpirult, mint aki máris a legelső alkalommal pőrére vetkőztette lelkét, de egyáltalán nem bánta. Már nagyon régóta nem érzett ilyesmit, és ez most – úgy tűnt –, hogy nagyon is imponál neki.
A férfi amikor ismétlten meghallotta a prof dörgedelmes tenorhangját máris jegyzetelni, körmölgetni kezdett és a csinos nő is inkább úgy döntött, hogy megpróbál odafigyelni. De a valóság persze az volt, hogy minden idegszálával a férfit nézte, érezte és még most is képtelen volt beazonosítani a nagyon ismerős arcát. ,,Vajon hol a fenébe találkozhatott vele?!” – kérdezgette magától.
Amikor az irodalomtörténeti előadásnak cirka ötven perc múltán vége lett, és hömpölygő egyetemistaáradat széledt szerteszét a nagy előadóteremből a nő végre bátorságot gyűjtött és igyekezett felfedni őszinte szándékait:
– Ne haragudj, de tudnál rám szánni egy pár percet? – szólt a már fejben másutt járó férfi után, akit jócskán meglepett a kérdés. Elvégre egy ennyire bombázóan csinos, és gyönyörű nő nem szokta kapásból leszólítani. Vajon mi lehet emögött?! Megállt és nyomban visszafordult a nő irányába.
– Tessék… Valam baj van?! – kérdezte érdeklődve.
– Tudod azt gondoltam, hogy itt mindenkit ismerek, és aztán rájöttem, hogy te nagyon ismerős vagy nekem, csak sajnos foglalmam sincs, hogy honnét… - mintha gondolatait szóban akarná kifejteni.
– Lehetséges… igen… sokszor felismernek… - szabadkozott.
– Tudod szerintem azért ez még sem olyan egyszerű! Te például nem találod különösnek, hogy nekünk mindenképp találkozniunk kellett…?
– Szeretnék hinni a végzetben, és a a sorsban is, csak az a baj, hogy az élet rendre átírja az ember saját játékszabályait is.
– Bölcs meglátás! Most lesz még órád, vagy valami különleges elfoglaltságod? – érdeklődött tovább.
– Sajnos este fél nyolcra be vagyok írva alkalmazott pszichológia szeminárumra, egyébként szabad a napom.
– Mit szólnál hozzá, ha együtt töltenénk?! – mosolygott ellenálhatatlan fogkrémes mosollyal.
– Ezt most úgy érted, hogy szeretnél megismerni, és elbeszélgetni velem?! – kérdezett rá nyíltan, és őszintén.
– Persze csak, ha nem baj?
– Nem, szó sincs róla! Akkor hova szeretnél menni?
– Az aula mellett van egy üresen kongó tanterem. Szerintem ott simán eldumálgathatnánk, márha egyet értessz?!
– Semmi akadálya!
A hölgy most kedvesen azonnal belekarolt a jócskán megszeppent fiatal férfi jobb karjába, hiszen a balban ütött-kopott degeszre tömött aktatáskáját cipelte.
Gyorsan bementek az aula melletti halálosan kihalt tanterembe, majd mindketten leültek egy padba és főként a nő volt az, ai mindent tudni szeretett volna az illető férfi magánéletével kapcsolatosan.
– Tudod volt néhány nehezebb évem – kezdte el saját sztoriját a csinos nő. – Azt hiszem túlságosan is magamra veszek dolgokat…
– Hogy értve? – kérdezett vissza a férfi.
– Nem is tudom… - kifújta a tüdejében felgyülemlett levegőt. – Például a minap is, amikor az a szemétláda docens tanár azonnal elégtelent adott a zárthelyimre, és énmégcsak nem is bizonyíthattam be a saját magam igazát!
– Nagyon is ismerős helyzet! Nem szeretnélek kiábrándítani, de sajnos ezen az elátkozott helyen már egyáltalán nem a tudást és azegyéb kompetenciákat nézik. – állapította meg keserűen, kissé fanyar hangsúllyal.
– Persze eztén mind megértem, csak egyszerűn a szemétkedések, és a gonoszságok mennek az agyamra. Te hogy bírod? – most először nézett a szemébe komolyan, és magát is meglepte, hogy a vágy és az ösztön úgy tűnik máris működésbe lépett szívében.
– Hú, ezt a kérdést talán majd akkor kellene újból feltenned, amikor mindketten átvesszük a saját diplománkat.
– Na, de most komolyan, légyszi! – kérlelte, és érződött, hogy addig nem nyugszik, amíg a férfi végre el nem mondja a saját verzióját.
– O.K. rendben! Nyertél! A válaszom az, hogy olyan vagyok akár egy hajótörött. Szeretnék megkapaszkodni valakibe, vagy valamibe, de attól tartok, hogy bizony a jelenlegi helyzetemre gondolva harmatosan gyenge. Hogy hogy is bírom? Hát mivel sajnos mindig is sebezhető ember voltam, már gyerekkoromtól kezdve így vannak kifejezetten rossz napjaim.
Volt valami nagyon is megkapó a férfi kellemes, mégis kifejező, választékosságra törekvő hangjában, melyre fogékony volt a hölgy.
– Most egy kicsit provokatív kérdés következik, ha nem gond?
– Ajjaj. Mit követtem el?! – emelte fohászkodva égnek a tekintetét.
– Nyugi, nem fog fájni! Tehát mikorra teszed az első komoly szexulális együttlétedet egy nővel?
– Bocsáss meg, de ez mintha máris túlmenne a józan, és belátó etikusság határán. Már-már a nyílt, és pikáns provokációt súrolja!
– Na, fogd fel úgy a dolgot, hogy egy izgalmas kísérlet főszereplője lehetsz.
– Hát kösz szépen, de mindig is utáltam, és rüheltem kísérleti nyúl lenni! De ha már ennyire kíváncsi vagy, ám legyen! – törödött bele a kérdésbe, mert titkon kicsit mintha tudta vola, hogy később mire számítson. – Volt egy fantasztikusan gyönyörű, talpraesett gimis osztálytársnőm, akinek az érettségi banketten szerettem volna szerelmet vallani, ám a dolog szinte azonnal gellert kapott, és menten befagyott, amikor Kriszta részeg lett, akár egy csicsergő csacsi.
– Ó, ezt őszintén sajnálom, de nem ez volt a kérdés! – kötötte az ebet a karóhoz.
– Nézd csak! Tudom, hogy önbizalomhiányos voltam, és valószínűleg az leszek halálom napjáig, de én valami olyan fantasztikus, idilli, romantikus tündérmesének képzelem azt, ha egy nő és egy férfi egymásba szeret, mint azokon a régi sziruposan csöpögős Hollywoodi filmeken.
– Ó, nocsak! Nagyon csípem az olyan pasikat, akik még tudják mit is jelent egy igazi nő számára a romantika. Fogadni mernék, hogy titokban még most is száznál több levelet, versikét, és képeslapot őrizgetsz az aztalfiókod mélyén, mert szeretnél hinni a csodában, mely egy szép napon talán rád is rádtalál.
– Nos a lényegre tapintottál! Miről szeretnél beszélgetni még?
– A Rákóczi út közepén közel a hetes busz megállójához van egy hangulatos kis kínai büfé, ahol elképesztően csúcsfinom kajákat árulnak, és van mindenféle finomság. Mit szólnál hozzá, ha most kivételesen én hívnálak meg téged? – kérdezte incselkedőn, és jókat kuncogott magában, hogy a megszeppent férfit sikeresen kibillentette már így is ingatag önértékeléséből.
– Hát… én… nem is… tudom… talán… - annyira hezitált, hogy azt se tudta, valójában mit is kell ilyenkor mondania.
– Látod kedves barátom! Éppen ebben a szent pillanatban buktattad le saját magadat pusztán a hezitálásoddal. Fogadok veled bármiben, hogy még az életedben nem voltál együtt úgy istenigazán egy valódi hús-vér nővel! Igazam van, vagy igazam van?! – valósággal most támadóan karba tett kézzel, és szétterpesztett, hosszú, karcsú lábakkal tüntetően, támadásra kész állt meg a férfi padja előtt.
– Most megakarsz ütni?! – kérdezte fájdalmasan szomorú tekintettel.
– Ne hülyéskedj már! Te nem bántottál meg, sőt, nagyon bejössz a magányos úriemberes szövegeddel! Akkor van kedved most rögtön kajolni egy jót?! – kérdezte türelmesen.
A férfi a biztonság kedvéért az órájára nézett, és bár negyed tizenkettőt mutatott a számlapos számlálója, ,,miért is ne?” – gondolta magában, és tétován bólintott.
– Ez nagyszerű! Látod mindig mondtam, hogy a rokonlelkek ha törik, ha szakad előbb-utóbb csak egymásra találnak.
Mindketten összeszedték táskáikat, majd kabátot vettek fel. A férfi segített a nőre feladni a kabátot, aki újfent elpirult, és nem is tagadhatta volna le, hogy ahogy megérezte a férfi vaskos ujjainak gyöngéd, ugyanakkor udvariasan figyelmes, lágy érintését szinte azonnal a fellegekbe érezte magát.
Még szerencse, hogy a Rákóczi út csupán csak egy köpésre volt a Múzeum körúttól így kényelmesen alig tíz perc alatt át is értek az út másik oldalára.
Amikor beértek a kis kínai büfébe, melyet valamiért ,,Vörös Sárkányra” kereszteltek el, ezzel is a távol-keleti misztikumot hangsúlyozandó a nő profin máris csípős tésztabundában sült csirkemelleket rendelt egy kis tofuval, és szójaszószos tésztával.
Öt perc alatt már készen is állt nagy méretű műanyag tálcán rendelésük, melyet a férfi vett át a kisnövésű, tört magyar akcentussal gagyarászó kínai emberkétől, hogy a felső lépcsős emeleti étkezőhelységben, ahol rajtuk kívül egy teremtett lélek sem volt nyugod körülmények közt falatozhassanak.
– Szerintem nagyon szuper, és hangulatos egy hely. Van benne valami titkos energia, ami feltölti az embert! – lelkesedett a nő, és azonnal bekapott egy csípős, fűszeres sült csirkemell csíkot egy csipetnyi fehér rizzsel. – Ó, ez isteni! Muszáj mgkóstolnod! – villájára tűzött egy újabb gusztusos csirkemellcsíkot, és már adta is oda azételben kételkedő férfinak, aki ha jót akart magának jobban tette, ha megkóstolta.
– Hú… ez aztán a csípős kaja… jegyezte meg. – Ez még a lábujjamról is leégeti a szőrt.
– Jaj, ugyan már! Legyél egy kicsit tökösebb, és vállalkozó szelleműbb! Hiszen nem élhetsz le úgy egy egész életet, hogy bizonyos dolgokat még nem is próbáltál ki. Nem igaz?! – újabb gusztusos, tökéletes falat következett, és nő nem győzött elismerően hümmögni párat.
– Tudod évtizedek óta ez volt az első olyan alkalom, amikor egy gyönyörű nő hívott meg, és kivételesen kezdem magam jól érezni! – vallotta be, magát is meglepve nyíltságával, és őszinteségével.
– Na látod, barátocskám! De jó, hogy végre megismerkedtünk,nem igaz?! – mintha a nőben szöget ütött volna a felismerés azonnal rákérdezett arra, ami mindvégig motoszkált lelkében:
– Bocsi, de meg kell kérdeznem! Te is a rózsavirág ovódába jártál?!
A férfi azonnal félrenyelte a csípős csirkemell falatot, és úgy tűnt kisebb fuldoklási roham tör rá. Gyorsan igyekezett egy-két jótékony korty vizet kortyolni, hogy elmulassza fulladását.
– Bocsáss meg… kicsit csípős volt a kaja… - szabadkozott.
– Semmi baj! Szóval? Elő a farbával! Ki vele! – követelőzött ellenállhatatlanul mosolyogva.
– Való igaz anno én is ott vendégeskedtem… - vallotta be szomorúan.
– ...És pusztán csak kíváncsiságból nem adtál véletlenül egy aprócska karikagyűrűt egy kislánynak?! – nézett vele farkasszemet komolyan.
– Mi tagadás, lehetséges, hogy adtam, de ez már olyan régen történt… - igyekezett hárítani nem sok sikerrel.
– Na végre! Annyira örülök, hogy újra megtaláltalak Gábor! – mintha nagy kő esett volna le szívéről zokszó nélkül felállt és magához ölelte rég nem látott gyerekkori ismerősét. A férfi hirtelenjében azt sem tudta, hogy mit mondhatna erre, ráadásul ennyi évtized elteltével? Végül kinyögte:
– Az ember előbb-utóbb mindig visszatér azokhoz, akiket igazán szeret…

IDŐK ÜZENETE 

Nem lehet méltán elégedett s boldog a Kor,
mely már nem értheti a kedves önzetlenséget,
kortárs költőket inkább szándékosan
titkos elefántcsonttornyokba száműzi,
torz-grimaszokat vágva rájuk,
mintha büdösek volnának.
Megtöri az összes valamirevaló
álláslehetőség sanda,
megvesztegethető, idill-reményét;
kiváltságok s ígéretek
még így se emeltek
soha kalapot kisemberek
mihaszna élete előtt.

Nem boldog egy csöppet se az a Kor,
mely szándékosan agyat mos,
értelmet butít, s elpazarolja
őszinte-nyílt érzelmeit.
Szabadgondolkodók pikáns-provokatív
ítéleteitől tart s színházak kultúráit
inkább parlagon hagyja senyvedni.
S tart attól, ki nem csupán a testéből,
öntömjénező szépségiparból akar meggazdagodni.

Mert nem lehet boldog,
elégedett a Kor, ha nem kopogtat
önzetlen-segítőkészen elárvult emberek rozoga ajtaján.
Szándékosan inkább meghamisítja a múltat,
töprengő jelent, bizonytalanított jövendőt.
Önzetlen, nyílt humanitásokban
legfeljebb csak karácsony tájékán, ha bízik.
Nem érthet empátiát-toleranciát, kötelességeket
– véli csupán az van, amit épp elrabol,
elvesz önkényesen, míg másokat elgázol.

Nem lehet boldog a Kor,
mely tán sosem kérdezi fennhangon a prófétákat,
hallgatag töprengőket:
mi az, amin muszáj volna
gyökerestül változtatniuk?!
Nem figyl már oda, ha egyesek öngyilkosok,
mások tartósan munkanélküliek,
s összetört-szív vesztettek lettek.

S míg újító performace-gondolatok
teremtődnek minden utcabokorban,
melyen sajnos inkább hobbi-irodalmárok,
lelkes könyves bloggerek
is csupán nevetni tudnak
– elássák, s legyintenek inkább azok,
kiknek a befolyás s az incselkedő hatalom fontosabb.
– Léptek alatt már jó régen megindult
a rothadás s elsüllyedt a föld
s a kiáltani vágyó visszhang!

LUXUS ÉS SZÍVÜGYEK

Annyira álomszerűnek tűnt az egész.
A fantasztikusan jóképű, gazdag, valósággal hercegi tartású álompasi – aki nem mellesleg –, egy híres külföldi focista csatár, és menő üzletember is volt egy személyben egyszer csak betoppant Deák Arabella életébe, és – ahogy mondani szokás –, fenekestül felforgassa szinte mindent, ami eddig kiszámítható, és megszokottnak tűnt.
Az egész egy pezsgős fogadáson történt, ahol jobbára az újgazdag, és tehetősebb elit, a felső tízezer híres, prominens ünnepelt emberei tették tiszteletüket, és – ahogy az lenni szokott –, valami magától értetődő prüd prüdantéria és arrogánsan pöffszekdő sznobizmussal igyekeztek lenézni a középosztály tagjait és elsősorban azokat, akikről már messziről látszott, hogy soha ebben az életben nem emelkedhetnek fel a mindig kiváltságos, és törvényeket, szabályokat csak és saját maguk számára alkotó és teremtő társadalmi rétegek közé.
– Annyira liftezik a gyomrom, és szabályos hányinger kerülget ebben a ruhában! Majd megfulladok! – Arabella utált panaszkodni, nem is volt egyébként szokása, de látván ezt a felszínes embertömeg sokadalmat bizony nem kis elhatározás hiányzott hozzá, hogy végképp otthagyja ezt az egész dáridozó, és csupán csak egymásnak gazsuláló, kicsinyeskedő bagázst.
– Ugyan már csajszi! Hogy mondhatsz ekkora hülyeséget! Vadító bombázó vagy, aki akármelyik jóképű seggfejet megkaphatja magának! Egyáltalán nem értem miért kell neked állandóan farkast kiáltanod?! – vetette óvatosan a szemére másik szupermodell-testű barátnője, akinek egzotikus szépségért megint csak nem kellett plasztikai sebész segítségét igénybe vennie. – Tessék drága barátnőm! – adott máris egy kristályszínű pezsgőspoharat a másik nő kezébe. – Ezt most azonnal felhajtod, és meglátod, hogy egy csapásra elszáll majd minden gondod, és ha mégsem akkor legfeljebb majd közösen keressük meg aztaz átkozott vécét. Azzal megvárta, míg Arabella a pezsgőspohár tartalmát egy húzásra kiissza, és gondolatban kicsit még elismerően is gratulált magának amiatt, hogy sikerült rávennie barátnőjét ekkora lezser, és kissé provokatív viselkedésre.
Arabellának kicsit fejébe is szállt a buborékos alkoholos nedü, hiszen egyáltalán nem fogyasztott alkoholt, még szilveszter vagy ünnepnapokon is alig.
Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon az irtóra jóképű, és vadítóan srámos, enyhén borostás külföldi csatár focistának mikor akadhatott meg rajta a szeme, mindenesetre az este egy halálosan unlmas pontján egyszer csak ott állt a két jócskán megdöbbent estélyi ruhás nő előtt méregdrága Armani öltönyében, ezüstözött, szintén kisebb vagyont kóstáló, vízhatlan karórájával kezén, és ellenállhatatlanul mosolygott:
– Buonasera care signore! Come ti senti? – köszönt kellemesen mélyülő, férfias hanggal, és érdeklődött, hogyan érzik magukat?
– Oh, hello! – köszöntek mindketten, mert csupán csak angolul beszéltek tört akcentussal. A csatár férfi észrevehette, hogy az olasz nyelvvel még valószínűleg adódhatnak próblémáik, ezért inkább ő is átváltott nemzetközi angolra:
– Bocsássanak meg, de úgy vettem észre, hogy két ilyen gyönyörű hölgynek, amilyen Önök is nem volna szabad kísérő nélkül mutatkozniuk egy effajta társadalmi összejövetelen. – közölte egyértelműen, majd mint aki elfejtette az úriemberes jómodort észhez kapott, és úgy döntött, hogy jólneveltsége okán illendően bemutatkozik. – Ó, elnézésüket kérem a faragatlanágomért, még be sem mutatkoztam Fabrizio D'Andrea-nak hívnak, és nagyon örülök, hogy Önökkel személyesen is találkozhattam. – A két bombázó nő számára valószínűleg csak most követkzett el a romantikus pillanatok netovábbja, ugyanis az olasz hódító lovag egyenként meghajolt előttük, és mindkettőnek kezet csókolt, mintha ez egy letűnt, már erősen kikopófélben lévő, ősi romantikus szokás volna.
– Ó, micsoda gáláns úriember Ön! Igazán nagyon örülünk a társaságának beszélt Arabella helyett inkább csacsogni szerető barátnője, aki szándékosan úgy igyekzett előnyesebb testhelyzetében kihúzni magát, hogy mellbősége látványosan nagyobbnak, és teltebbnek hasson, már amennyiben egy óvatolan és kíváncsi szem mellkasát akarná szmügyre venni.
– Bocsásson meg drága hölgyem, de úgy vettem észre, hogy a kedves barátnője valószínűleg nagyon boldogtalannak tűnik, és bár semmi közöm a magánélet szentségéhez, mégis bátorkodnám megkérdezni, hogy mi ennek a valódi oka?! – nézett kíváncsi kérdő tekintettel elsősorban Arabellára, aki – kétséget kizáróan –, tényleg nem festett valami jól, és több mint valószínű, hogy ebben az egy pohárka pezsgő is szervesen közre játszhatott.
– Igazán kedves, hogy aggódik, és érdeklődik! Tudja azén imádott drága barátnőm Arabella nem igazán bírja az alkoholt és kicsit megártott neki… - válaszolta a barátnő. Az olasz focista gáláns úriember lévén azonnal úgy értékelte az adott helyzetet, mintha Arabellát most rögtön egy jól felszerelt kórházba kellene szállítani, vagy azonnal életmentő beavatkozást végrehajtani rajta. Levette méregdrága Armani zakóját, zokszó nélkül a gyönyörű nő szabadon hagyott, kicsit rázkodó vállalira terítette, majd ajánlatot is tett, hogy miért nem mennek ki a friss levegőre, úgy is fent van a hold, és tesznek egy kellemes sétát a parkban?
– Ez ténylegesen kiváló ötlet kedves Fabrizio! Örömmel elfogadjuk! – Arabella barátnője megfogta kissé tétován, ingatagon járó barátnője karját, majd segített, hogy rátámaszkodhasson, míg az olasz focista a másik oldalon kulcsolta át és óvatosan kisegítették a friss éjszakai levegőre. A legtöbb meghívott híres vendéget ez – úgy tűnt –, csöppet sem zavarja és nem is lepődtek meg rajta túlságosan.
Nem is kellett sokat várni, hogy Arabella jótékonyan magához térhessen. Alig tíz perc múltán már kezdett visszatérni belé az élet, és gyönyörű, kifejező, hamvas arcának is kezdett elfogadható színe lenni mind a barátnő, mind az olasz focista legnagyobb megelégedésére.
– Hogy érzi magát drága Arabella? Remélem, már azért jobban?! – Fabrizio folyamatosan aggodó pillantást vetett a jócskán meglepett hölgyre, akit valósággal a tenyerén hordozott, és leste jóformán minden kívánságát. – Hozok Önnek egy pohár vizet! – ajánlkozott és azonnal elrohant az egyik pincérért, akinél lehetett víz is. Alig öt perc múltán már hozta is a kristálypohárban a friss vizet, és ahogy szőrös, erős ujjai váratlanul Arabella ujjaihoz értek, mintha mindkettejüket egyszerre rázta volna meg valami különleges, kifejező elektromos szikra, és kellemes bizsergést is éreztek.
– Ezt igya meg drága Arabella, de nagyon lassan. Nem kell sietni. – válaszolta a focista.
Arabella tette, amire kérték, és amint a pohár tartalmát is kiitta hirtelen olyan melege lett egész bizsergő testében, amire kamaszkora óta nem volt példa. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért támadtak fel váratlanul olyan ösztönérzések lelkében, melyeket inkább szeretett volna örökre eltmetni, vagy legalábbis elfelejteni mióta szakított vőlegényével, de úgy tűnik, hogy a sorsnak is jutott egy kártya, melyet aztán az élet most benyújtott és ki is játszott.
– Grazie, nagyon köszönöm… - kicsit erőtlenre és egérke hangúra sikeredett a hangja, amitól a focista markáns arcát is a gondok, és bajok kezdték keresztezni, de végül a két barátnő a focistával középen egymás karjaiba karolva tettek egy hangulatos, romntikus sétát abban a parkban, mely körülölelte azt az épületegyüttest, ahol ez a rendezvény megrendezésre került.
– Nagyon köszönjük kedves, drága Fabrizio, hogy igazi úriemberként megmentette imádott barátnőm Arabella életét! Hálánk üldözni fogja egészen a sírig! – váltott kissé melodramaikus hangnemre a barátnő.
– Kérem, drága hölgyeim! Ha nem probléma szeretnék Önökkel kapcsolatban maradni, márha nem veszik túlzottan is tolakodásnak a személyemet! – ez egy macsó férfitől flhívás volt, hogy szeretne még sokszor találkozni a két barátnővel.
– Ó, ez igazán nagyon kedves drága Fabrizio! – A barátnő máris aprócska retiküljében kezdett egy aprócska jegyzetpapír után kutatni, majd amikor megtalálta látványos szempillarebegtetések kíséretében a focistához fordult:
– Van tolla drága Fabrizio?
– Hogyne, természtesen! – A férfi azonnal benyult zakója egyik belső zsebébe és kihúzott egy márkás tollat. – Tessék, parancsoljon! – nyújtotta át az írószerszámot, hogy a barátnő felírhassa a cetlire mobilszámukat és további elérhetőségüket.
– Nagyon köszönöm drága hölgyeim! Ha nem bánják szívesen elkíísérném Önöket az autójukig. És nem fogadok el nemleges választ! – ajánlkozott készségesen.
– Ön igazi úriember és romantikus lovag egy személyben drága Fabrizio! – A barátnő továbbra is igyekzett támogatni Arabellát, aki bár – kétségtelen –, hogy valamivel jobban érezte magát, de hát azért mégiscsak jobb biztosra menni. Kiértek az autóparkolóba, ahol egymás mellett sorakoztak katonás rendben a luxuskategóriákba tartozó autócsodák, és sportkocsik. Az olasz focistának is volt belőlük bőven pár értékesebb, és különlegesebb darabja.
Arabella barátnője most tényleg félni kezdett, mert ha azt hazudja, hogy a sofőrjük lelépett, akkor az olasz macsó – meglehet –, azt fogja gondolni, hogy mit akar ez a két szerencsétlen hölgyemény. Ehelyett inkább diplomatikus ködösítéssel úgy fogalmazott, hogy sajnos nem autóval érkeztek, így kénytelenek lesznek a tömegközlekedést igénybe venni.
– Arról aztán igazán szó sem lehet! Ragaszkodom hozzá, hogy hazafuvarozhassom Önöket! – jelentette ki kategórikusan Fabrizio, és ebből aztán tényleg nem engedett. Mindkét hölgyeményt gyengéden beültötte tágas és kényelmes Bentley-jébe, és igyekezett olyan óvatosan vezetni, amennyire csak tudott mire a két hölgyet a megadott lakáscímükre vitte.
– Kérem, ha bármire szükségük lenne, vagy bármi probléma adódna ne habozzanak azonnal felhívni, vagy üzenetet küldeni! – kötötte a lelkükre, majd távozott a bejárati ajtójuk elől.
A következő héten jóformán egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy az olasz focista ne hívta volna felhol egyik, hol a másik nőt, és ne érdeklődött volna, hogy hogyan érzik magukat, és nincs-e esetleg szükségük bármire is. Aztán kisebb kitérővel sor került az első randira is egy aprócska, helyi pizzázó kertjében. Arabella kicsit provokatívnak, kirívónak érezte a fekete, kifinomult, letiszultan elegáns ruhát, amit barátnője jóformán reerőltetett, és csupán csak egyetlen aranynyalánca volt minden ékszere, de még így is szemkápráztató látványt nyújtott, ahogy az olasz macsó először meglátta.
Kellemes, nagyon tartalmas, jó hangulatú estét töltöttek el egymás társaságában, és nem is igyekeztek tagadni, hogy valósággal máris szikrázik közöttük a levegő.
– Bocsásson meg, de megenged egy kérdést? – érezhető volt az olasz macsó hangján, hogy még hezitálna legalább vagy fél órát, ha Arabella kedves, közvetlenül meg nem előzi.
– Gondolom azt szerette volna megkérdezni kedves Fabrizio, hogy tegeződhetnénk-e?! – nézett rá azzal a huncut, kislányos, őzikeszemű tekintetével, mely egész biztosan számos férfiszívet hódított és tört össze.
– Lehet? – kérdezett vissza.
– Csak nyugodtan! – újból az a lefegyverző, igéző, varázslatos mosoly volt a válasz, melyre talán csak az igazán különleges emberek képesek.
Fabrizio elvitte Arabellát imádott nagymamájához vidékre is egy kis olasz faluba. Arabella – igaz –, már számos olasz városban megfordult, ám a kis zegzugos, méltán rejtett falvak szinte minduntalan kimaradtak sűrű, és tartalmas elfoglaltságaiból. Amikor Fabrizio megölelte, és megpuszilta imádott, szemüveges, de nagyon is határozott véleénnyel bíró nagymamáját, aki valóságos matriarcha volt a családban, és saját gazdagságot, és vállalkozást is igazgatott, az idős, komoly hölgy máris tüzetesen szemügyre vette a magyar nőt, és arra volt kíváncsi, hogy mennyire is szereti-e az ő unokáját? Fabrizio volt a tolmács ebben a vegyesre sikeredett beszélgetésben, és mire asztalhoz ültek az ebédnél az idős hölgy ragaszkodott hozzá, hogy Arabella mellé üljön. Mire végeztek a családlátogatással Arabella is megölelgette és megpuszilgatta a nagymamát, aki nagyon megörült a gesztusnak, hogy unokája végre egy rendes, és minden bizonnyal jóravaló lányt talált magához. Fabrizioban legalább azért volt annyi tapintat, hogy a házasságról szoló kissé feszélyező részeket szándékosan elhallgatta Arabella előtt, mert azt akarta, hogy ők saját maguk döntsék el vajon jó irányba halad-e kapcsolatuk.
– Tüneményes és nagyon imádnivaló nagymamád van! Annyira kedves és aranyos. – áradozott Arabella, amint az olasz focista sportkocsján átszelték a vadregényesen romantikus olasz vidéket, hogy visszaérjenek a nyüzsgő városba.
– Igen, nekemis nagy, felbecsülhetetlen kedvencem! Gyermekkorom óta mindig támogatott és mindig megvigasztalt, ha a suliban bántottak rendszerint a nagyobb fiúk. – vallotta kertelés nélkül be.
– Ó, ezt sajnálom! A suli nekem is eléggé zűrös tudott lenni… - töprengett el a pillanatra. Később egy hangulatos völgy ölén megbújó zöldszínű tisztáson piknikeztek szedvicsekkel, parmezán sajtokkal, és egy kis jóféle olasz borral, ám Arabella köszönettel visszautasította a bort, hiszen nem akart úgy járni, mint anno a rendezvényen, ahol megismerkedtek.
A következő alkalommal Fabrizio esjtóernyős ugrásra vitte Arabellát, ám mivel bekötötte mind a két szemét, mert meglepetést akart szerezni Arabella kissé félni, és gyanakodni kezdett. Aztán, amikor kiszálltak az ajtóból, és Arabella fejéről is lekerült a vászonkendő már egy hangulatos kis reptéren voltak, ahonnét kis gépek, és csesznák, vitorlázógépek indultak egethódító útjukra.
– Fabrizio! Kérlek nyugtass meg, hogy ez nem az, amire gondolok?! – Arabella érezte, hgy jobb ha nyugodtan megpróbálja lenyelni a méretes gombócokként feszítő félelmét a torkából. Fabrizio azonban megfogta a kezét, mélyen a szemébe nézett és szavak nélkül is valami olyan belső nyugalmat sugárzott, amitől valósággal szinte azonnal elmúlt minden további idegessége, izgatottsága, végtagjaiban áramló feszültsége.
Előbb Fabrizio vette fel az ejtőernyősruhát, és a szemüveget, és a bukósisakot, majd ezt a műveletet kellő tapintattal, és gyöngéséggel Arabellával is megismételte, aztán amikor készen voltak jöhetett a felszállás. Fabrizio olasz nyelven baráti hanggal bszélgetett, viccelődött a pilótával. Nagyon úgy tűnt, mintha már régi ismerősök, és barátok lennének, majd az egyfedeles cseszna típusú repülőgép fokozatos gyorsulással pillanatokon belül a levegőbe emelkedett, és bár Arabella nyugodtságot igyekezett erőltetni lelkére, rájött, hogy kisebb émelygés és hányinger kerülgetni valószínűleg tartósan liftező gyomra következtében.
A pilota elérve a megfelelő kiugrási magasságot bekapcsolta a piros lámpát, ezzel jelezve, hogy meg lehet kezdeni az ugrást, és persze a mikrofonba sok szerencsét kívánt utólag aggodó utasainak. Fabrizio azt találta ki, hogy a hevederét összekapcsolja Arabella ruhájával, így közösen mint egyetlen összekapcsoldó test fognak kiugrani a gépből. S mielőtt Arabella egyáltalán tiltakozhatott volna Fabrizio egy hatalmas ,,Genorimo” felkiáltással már ki is ugrott vele együtt a repülőgépből több száz méternek tetsző magasságból. Arabella úgy sikoltozott, akár egy jócskán meglepett kislány, és turbo töltöttségű adrenalinbomba mely másodpercek alatt újabb lökéseket pumpált szívébe és sejtjeibe – úgy tűnt –, hogy egyre fokozódik. Később amikor Fabrizio kifeszítette mindkét karját, hogy a gyorsulást, és a szabadesést is lassítsa végre Arabella is szemügyre vehette az ég páratlanul szikrázó óceánkékségét és a szikrázó napsugarakat, mely annyira közelinek tűntek.
Az ugrás nem tartott tovább, mint huszonöt perc, s mikor Fabrizio hirtelen megrántotta az ejtőernyője zsinórját és kinyílt a hatalmasra duzzadt szrányas ernyő végre Arabella is vehetett egy mély lélegzetet. Azt beszélik, ha az ember valami jelentős, vagy sorsfordító élményt él át, akkor ezt követően a boldogsághormonok megtriplázódása miatt frenetikus lehet a szexuális együttlét. Bár Arabella önmagában most hálát rebegett, amiért baleset, és sérülés nélkül földet értek.
Amikor Fabrizio kioldotta a hevederét és lecsatolta Arabella ruháját is, majd megszapadult az ejtőernyőtől is ruhájából egy tetszetős kis kockaalakú dobozkát húzott elő, majd fél térdre ereszkedett. A pillanat halhatatlan ünnepélyességét – még ha akarták volna –, sem lehetett félreérteni.
– Arra gondoltam drága Arabella, hogyha te is szeretnéd, akkor megkérdezlek, hogy lennél-e életem szerelme, és gyermekeink anyukája?
Annyira édes, és gyerekes volt ebben a pillanatban, hogy Arabella arra gondolt emellett a férfi mellett talán a boldogságot is maradéktalan módon megtudná valósítani. Egyébként is volt bőven tapasztalata kétes, össze-vissza hazudozó, sunyi pasikkal, akik azt ígérték, hogy elhagyják feleségeiket, és vele legyenek, aztán jött a kiábrándító, véresen komoly szakítás.
– IGEN!!! – üvöltötte szét a reptéren Arabella, és azt sem érdekelte különösképp, hogy vajon hányan, és kik hallják ragyogó boldogságát.
Az esküvő szándékosan volt szűk körű. Csupán csak Fabrizio egy-két barátja, és imádott nagymamája vett rajta részt, míg Arabella szüleit repülőre kellett ültetni, és áthozni Olaszországba. De Fabrizio kiterjedt, és szerteágazó kapcsolatainak hála ez nem lehetett a probléma akadálya.
A Szent Barth szigetén lévő álomgyönyörű nászút is maga volt a testet öltött mindenség. Fabrizio még halat is fogott egy kihegyezett fából eszkábált dárdanyéllel, míg Arabella gyönyörű kagylókat gyűjtött. A két hetes varázslatos nászút minden napját végigszerelmeskedték, és többször előfordult, hogy meztelenül is fürődtek, holott a nudizmust a francia törvények szigorúan megtiltották.
Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon az apró-cseprő gondok mikor is jelentkeztek. Annyi azonban bizonyos, hogy Arabella egyre kevésbé örült annak, hogy állandóan felszínes, újgazdag emberek társaságában szükséges fordolodnia, mintha valami elfuserált diplomáciai attasé volna, hogy ezzel ünnepelt, és persze méltán híres férfjének még több jópontot szerezzen. Emellett az sem igazán volt vonzó számára, ha a legtöbb focista feleséggel egyetemben állandóan vásárogatni mentek, és vagy egy hribbilis összegű legújabb trendi ruhakölteményt vásároltak, vagy egy újabb pár cipőt, táskát, és gyéb kiegészítőkt, melyek minden korban meghatározták a női divatot. Mintha ezek a felszínes, ugyanakkor semmitmondó értéktárgyak egy kiegyensúlyozott párkapcsolat elengedhetetlen részesei volnának, holott egyáltalán nem ezek lettek volna a legfontosabb dolgok közös életük történetében.
– Drágám? Beszélhetnénk négyszem között, kérlek?! – tette fel a kérdést az egyik nap Arabella, amikor kimosta férje már most vagyonokat érő focimezét, mely az edzésektől jócskán sárosnak, és fűfoltosnak látszott.
– Valami baj van édes egyetlenem?! – lepődött meg Fabrizio, mielőtt elment volna lezuhanyozni.
– Figyelj csak… az van, hogy őszinte leszek, és el kell mondanom sok mindent… - Arabella hangja talán még sosem volt ennyire kimért, és úgyanakor komoly. Nem csoda hát, hogy a férfi kicsit aggódni is kezdett.
– Te vagy számomra a legfontosabb! Mondd el kérlek, hogy mi bánt?! – figyelmesen leült az egyik székre, és hallgatni kezdte felesége mondókáját.
– Figyelj csak drágám! Az van, hogy én nem szeretek vásárolni, mást se csinálunk, ha te elmész focizni, vagy üzleti ügyeket intézni, mint valamelyik méregdrága üzletben összevásárolunk egy csomó, fölösleges haszontalanságot, ahelyett, hogy valami hasznos dologra is fordíthatnánk a pénzünket. És itt van még a többi felszínes, kissé ostoba, és előszeretettel manipulatív focistafeleség, akik csupa-csupa értelmetlen dologról képesek naphosszat fecserészni! A minap is adtam egy kis pénzt egy hajléktalan, kedves idős bácsinak, és kártem, hogy üljön le közénk az étterembe ebédelni, amikor megjelnt két idiota hústorony gorilla, és azonnal kivezették a kis öreget, holott felszólítottamőket, hogy az idős ember velm van. A legtöbb focistafeleség még csak közbe se lépett, mert egyáltalán nem érdekelte őket, hogy mi lesz annak a szerencsétlenül járt bácsinak a sorsa. Fölháborító, és annyira szomorú volt ez az egész jelenet!
– Jaj, édesem! Annyira sajnálom… - húzta magához közel a férfi, hogy megvigaszalhassa, de Arabella most egyáltalán nem ért se a vigasztalásból, legkevésbé pedig a pátyolgatásból.
– Kérlek drágám… ezt nem ne, jó?! Inkább áruld el nekem, hogy felszínes semmiségek helyett hogyan lehetne segítni a kevésbé szerencsés embereken?! – a feleség barnaszínű szememost különös, izzó lánggal, és tetvággyal égett, úgy hogy a férfi újra kezdett belészeretni.
– Látod édesem ez egy jó kérdés, de van számos üzleti partnerem, akikkel kapcsolatban állok, és majd találni fogunk rá megoldást. Addig azt mondom, hogy ne is foglalkozz a többi üresfejű libával, ha nem akarsz! Foglalkozz inkább a számodra értékes emberekkel, akik a valóság talaján állnak, és akik kedvesek, és közvetlenek. – ajánlotta ötletként a férje.
– Pontosan ezt fogom csinálni drágám! – Arabellának sem kellett kétszer elmondani a dolgokat, mert amikor at újgazdag focistafeleségek legközelebb meghívták ebédelni, és egyéb programokra Arabella helyette fogta magát, és meglátogatott jó pár hajléktalanokkal foglalkozó menhlyet, karitatív, szociláis alapítványt, és jótékonysági intézményt. Ennek természetesn rövid idő múltán híre ment, és Fabriziot kezdték úgy emlegetni bizalmi körökben, mint egy olyan vállalkozó üzletembert, és focistát, akinek külföldi felesége egy kicsit félkegyelmű, de legalábbis nem százas.
Fabrizio pedig valósággal bálványozta imádott asszonyát, és rendkívül büszke volt rá, hogy az üresfejű luxusfeleségekkel ellentétben Arabella igenis időt, pénzt, és munkát nem kímélve talált magánakegy jó, és nemes ügyet, ami mellé érdemes odaállnia.
A legfantasztiusabb dolog volt, amikor egy szép napon, miután megreggeliztek Arabella titokzatoskodni kezdett, majd egy pozitív terhességi tesztet tolt férje orra alá, miközben éppen az akutális híreket olvasgatta okostelefonján. Fabrizionál aligha lehetett boldogabb kispapa, és a nap hátralévő részét azzal töltötte, hogy játékboltról játékboltra járt és a plüssállatoktól kezdve a repülő unikornisokon át minden apró kis játékszert, vagy csecsebecsét megvett a születőben lévő trónörökösnek. A legfontosabb, hogy a kisbaba és a kismama is egészségesek maradhassanak.
Amikor aztán kiderült, hogy Arabellának ikrei lesznek egy kislány és egy kisfiú Fabrizio még boldogabb volt, és valóban úgy érezhette magát, mintha az élet gondtalan császára lenne. A szülés – természetesen –, egy minden orvosi eszközzel ellátott, modern magánkórházban zajlott le gondtalanul, és fájdalommentesen. A két kis csöppség, és a kismama is nagyon jó egészségnek örveztek.
Később ahogy a gyerekek cseperedtek Fabriziot állandó kételyek kezték gyötörni: vajon jó apa lesz-e? Vajon képes rendesen ellátni szülői feladatait, és kötelezettségeit? Csupa-csupaeldöntendő kérdést igyekezett megfogalmazni, ami – legalábbis –, egyelőre a jövő zenéje volt.
Bombaként robbant később a hír, amint a bulvársajtó persze azonnal meg is szellőztetett, miszerint: a híres üzletember csatár egy V.I.P. partin pár koznum-hölgy társaságában mulatta az időt, miközben terhes felesége egy magánkórházban vajúdott. Amikor ez az egész kitudódott Arabella valósággal azt se tudta, hogy sírjon-e, és hullassa a könnyeit, vagy hisztiskedvűen toporzékoljon, és férjéhez vágja-e az értékes, állítólag Ming-dinasztia korabeli vázakülönlgességet.
– Édesem, drágám! Kérlek hallgass meg, ez nem az aminek látszik… – próbálta mentni a menthetőt a férfi, de már Arabella is eléggé kikészült, és feszült állapotba került hozzá, hogy ne vitatkozzanak többet.
– Most rögtön összepakolom a holmimat, és elmegyek a nagymamához. Viszem a gyerekeinket is! Ne próbálj meg meg állítani! – azzal mindent összecsomagolt, a gyerekek összesruháival egyetemben, hívott egy Über-taxit és máris elutazott a kis olasz faluba az imádott nagymamához.
Fabrizio most aztán valóban nagy bajban volt! Hiszen sosem csalná meg a feleségét, hiszen valósággal imádja őt, és a tenyerén hordozza. Ez egészen biztosan csak valami aljas, lejárató rágalom lehet! – töpengett. Majd azonnal felhívta ügyvédjét, és titkoban máris megbízást adott egy jó nevű magánnyomozónak, hogy minden szükséges, és bizalmas információt derítsen ki ezzel az üggyel kapcsolatban. Nem is kellett okáig várnia, mert a magánnyomozó alig öt nap leforgása alatt jóformán mindent kiderített az üggyel kapcsolatban, és a szálak Fabrizio korábbi, bosszúálló exmenyasszonyához vezettek, aki eldöntötte, hogy egyszer és mindenkora tönkreteszi őt, és a boldogságát, ha már nem lehetett csak az övé.
Fabrizio meglátogatta bosszúszomjas exmennyasszonyát és feljelentést tett ellene. Nem volt nehéz dolga, hiszen a magánnyomozó minden szükséges bizonyítékot képesvolt prezentálni. Fabrizio amilyen gyorsan csak tudott visszament a kis olasz faluba imádott nagymamája és feleségéhez, és mivel vele volt a magányomozó, és exmennyasszonya is tanúk jelenlétében követelte, hogy volt mnnyasszonya mindent meséljen el Arabellának, aki nem győzött meghökkenve hüledezni a történtek miatt, és persze egyre jobban nőtt benne a megvetés most már főként Fabrizio volt barátnője miatt. Amikor a kellőképp kacifántos törénet végére értek, és a magánnyomozóis megerősítette a sztori hitelességét nem volt más hátra, minthogy végre Fabrizio és Arabella újból közelebb kerüljenek egymáshoz.
– Drágám… én nem is tudom, hogy mit mondhatnék…? Olyan hülye idióta voltam, hogy nem hallgattam kapásból a szívemre, amikor éreztem, hogy te vagy a legjobb ember a világon! – kért könnyek közt bocsánatot Arabella.
– Drágám! Én voltam a bolond, mert azt hittem, hogy a volt exemmel békésen is lehet rendezni a konfiliktusokat, de sajnos a jelek szerint mégsem! Megtudsz nekem bocsátani drága?! – nézett felesége sugárzóan szerelmes tekintetébe.
– Micsoda kérdéses ez édesem?! Most pedig inkább üljünk aztalhoz, a gyerekeink már alig várják, hogy imádott apujájukkal lehessenek! – azonnal átölelte férjét, hogy érezze szívdobbanását, mely mindig is érte fog lüktetni, míg világ a világ.

CSILLAGVÁLASZTÁS: SZERELEM, ÁRULÁS, ÚJ KEZDETEK

Először meg sem hallotta, hogy bármifajta váltság felmerült volna saját, tökéletesnek hitt házasságával, avagy párkapcsolatával kapcsolatosan. Na jó, talán ha hozzávesszük, hogy Balázs kütyümániásként lőszeretettel túráztatta a legújabb okos plazmatévét a nappali kellős közepén, és majd agyonunatkozta magát, ha elmentek akár öt napra is egy csöndes, békés kis faluba az isten háta mögé a Mecsekbe.
Edina elsőként arra gondolt, hogy párja csak viccel vele; elvégre volt két gyönyörű, tüneményes gyerekük, akiket magánoktatásban részesítettek, és alapítványi sulikba járattak, és megengedhették maguknak a minden évben esedékes akár kétszer, háromszor is igénybe vehető családi nyalalást valahol a Maldiv-szigetek, Bali, Taiföld közt félúton. ,,De ez a mostani egy kicsit talán mégiscsak komolyabb, és határozottabb beszélgetés lesz.” – gondolhatta Edina, aki már-már kínosan ügyelt saját mgjelenésére, és kifinomultan elegáns, lezser öltözködésére, és egyáltalán nem is sajnálta a pénzt, ha tudta, hogy minőségi ruhadarabokat és tárgyakat is megengedhet magának. Balázsnak egyébként is volt valami jól menő számítástechnikai cége, melyben produceri munkákat is ellátott, és néhány reklámfilm jogdíjjaiból szépen lehetett kasználni, még akkor is ha az adót természetesen befizették, és persze – legalábbis –, ez idáig senkinek nem tűnt fel semmi. Edina elegáns, feketeszínű garbót vett fel felsőnek, és egy farmerjellegű szoknyát, mely előnyösen kidomborította tomporát, amire mindig is kicsit büszke isvolt, akárcsak kirobbanóan bombázó, sportos alakjára, melyet hetente háromszori konditerembe járással, és a Margit-szigeti futkorászással ért el. Egyébként pedig szerncsés genetikát örökölt szüleitől, hiszen bármit ehetett akkor sem hízott el, ami főként a mostani felszínes, és külsőségekről szóló világban igenis nagy szó. Kedvenc kávébarna, hosszúszárú csizmáját vette lábaira, majd következhetett tényleg egy szolid alapozó smink, és már terepjárójába is volt, hogy a belváros felé vegye az útját, ahol Balázzsal kellett találkoznia. A feketelevesszerű meghökkenés abban a szent pillanatban következett el, amint Edina könnyed gazellalépésekkel belépett az elegáns, art deco stílust képviselő kávéház-étterem hangulatosan kialakított kávézó részébe, és azonnal kiszúrta férjét, aki egy alig tizenhét-tizennyolc éves, fruska, kicsit idiótán vigyorgó szőkeséget simogatott.
– Hát szervusztok! Hogy vagytok? Kellemesen telik a napotok?! – kérdezte előbb a jócskán meglepett férfit, később pedig fiataloska barátnőjét, aki köpni-nyelni sem tudott a váratlan meglepetéstől. Úgy festett, mint aki kapót nyelt.
– Szia kicsim… nem is tudtam, hogy itt leszel… - szabadkozott, mint akinek fogalma sincs a találkáról, pedig háromszor is a fülébe rágták. – A gyerkőcökkel minden rendben van…?! – gondolta megkockáztat egy mégiscsak ártatlan, és magától értetődő kérdést, hátha ezzel sikeresen elterelheti – persze csak átmenetileg –, önmagáról a kissé kínossá váló figyelmet.
Edina támadólag maga előtt keresztbe tette a kezét, valósággal azonnal szikrákat kezdett szórni a szeme. El em tudta képzelni, hogy imádott, jóképű, és mindig szexis férjének ugyan miféle idiota ötlete lehetett arra, hogy megcsalja őt, és összejöjjön egy teljölösszámú tinédzserrel, akinek a legkisebb gondja, hogy melyik rúzst, vagy szájfényt használja, és több, mint valószínű, hogy fogalma sincs miként kell egy háztartást hatákonyan vezetni, és hogyan kell gyerekeket nevelni. Na ná, hogy most berágott és olyan mérges, és dühös lett, hogy nem is igazán értette miként is sikerülhetett ennyire sikeresen türtőztetnie magát.
– Nos kérlek… kérdésedre felelve a gyerekeink jól vannak,jól érzik magukat, és nagyon is hiányolják imádott apukájukat. Ami a kérdés második részére vonatkozik viszont már erős kétségeim vannak. Ugye tudod, hogy mire is gondolok igazából?! – szegezte neki a kérdést, de úgy hogy a férfi nem menekülhetett.
– Igen… már akartam khm beszélni veled róla, hogy… khm… - mintha folyamatos krágogás, és köhögés kezdte óvatlanul kínozni az elmúlt pár halálosan kínos percben. Persze újdonsült csicserő barátnője azonnal elkezdett beszélni a férfi helyett is.
– Annyira szupi, hogy végre összetaliztunk! Annyira imádtam a sorozatodat! Igazi példaakép, és ikonja vagy a fiataloknak, még ha kicsit öregecske is! – jelentette ki hetyke büszkeséggel a csitriszerű kamaszlány, amitől Edina jócskán veszített nőies méltóságából, és emberi tartásából. Ugyanakkor nagyon is szemmel tartotta, ha most esetleg merő váratlanságból elszakad az a bizonyos cérna hajszálvékony idegrendszerében, akkor ennek bizony – könnyen meglehet –, hogy tartós híre megy, és aztán akár már másnap erről fognak cikkezni a bulvár és online magazinok. A legrosszabb rémálmaiban már láttalelki szemei előtt a szalagcímeket is. ,,SZAKÍTOTT A SZTÁRPÁR! EGYEDÜL MARADHATNAK A SZTÁRCSEMETÉK!”
,,Micsoda egy szánalmas és megalázó gondolat egyáltalán!” - gondolta. Ezt nem fogja sem megengedni, sem pedig eltűrni, elvégre úrinőnek nevelték, aki százszorta intelligensebb, és rátermetebb mint akármelyik ostoba tinédszerkorú lány.
– Nos igazán köszönöm, hogy valaki még emlékszik a fénykoromra… Ez igazán jólesik, és kedves gesztus! – nyugtázta hangosan a gratulációt, majd egyenesen férje felé fordult, aki megpróbált levegővé válni, hiszen számára kezdett kínossá válni az egész jelenet.
– Balázs drágám, légy szíves és mondd meg a kis barátnődnek, hogy szeretnénk kettesben csak úgy magunk között beszélgetni egy kicsit! Ha volnál szíves! – újfent kersztbe rakta maga előtt a kezét, mint valami igazgató, vagy főnökasszony és esze ágába sem volt véleményét megmásítani. Férjén jócskán mglátszott, hogy jóformán köpni-nyelni is alig bír a jócskán kínos incidens miatt, és szégyenkezik is, hiszen a jó nevű kávézó-étteremben majdnem mindenki ismerte őket, hiszen itt főként hires, prominens személyiségek is mgfordultak. Még csak az hiányzik neki, hogy egy riporterféle megszimatolja, hogy mi készülődik a házuk táján, hogy aztán azonnal elpletykálhassa a többi szenzációajhász kisstílű fotósnak, és voilá! Máris kész a totális botrány a bukás csokrával átkötve. Hátköszi szépen, de ő ebből aztán végképp nemkér. És különben is! Megtudják ők közösen oldani a problémáikat, elvégre mindketten felnőtt emberek vagy mi fene. Csupán azt a fogcsikorgató jogi herce-hurcát kellene megúszni, ami több mint valószínű, hogy még ott fog lógni a levegőben. De hát csupán csak megfelelő sztárügyvéd kérdése az egész, nem igaz?!
– Kicsi tündérem! – fordult a férfi kamaszkorú kedvese felé. – Itt van némi pénz. Miért nem mész és veszel magadnak valami szépet! Én állom! – azzal máris pénztárcájába nyúlt, és elővett egy kisebb köteg, ropogós bankjegyet. Bár kétségtelen, hogy mindenütt a kártyáját használta, vagy az okosóráját,mégis úgy gondolta, hogy most talán a kp talán sokkal hatékonyabb, és kifizetődőbb megoldás.
– Hát renden kis gorillám! – trillázta a csinos szőkeség. – Akkor majd talizunk, ha ti is dumcsiztatok egy jót! Pá! – felállt az asztaltól, fogta a kis retiküljét, és a legalább tíz centis magassarkújában fitten és vigan igyekezett kinos feltűnés feltűnés nélkül eltipegni.
Edina most legszívesebben ráborított, vagy széttört volna valamit félrelépő férje fején, aki ebben a szent pillanatban valósággal úgy bámult rá, mint egy bamba hatökör, akinek – látszólag –, fogalma sincsen róla, hogy mekkora bajban van.
– Ha megengeded, akkor most helyet foglalnék… prsze csak, ha szabad. – Edina eldöntötte, hogy most megjátsza kicsit a kifinomult úrinőt, amihez egyrészt minden joga megvolt, hiszen volt önálló fizetése, és karrierje is, további nemrég kezdett el – csak úgy könnyed kedvtelés gyanánt –, festegetni egy kicsit, és olyan tehetségesen, és szépen haladt, hogy szinte máris felkeltette néhány galériatulajdonos figyelmét, akik minden bizonnyal szívesen kiállítanák egy-két ígéretesnek tűnő munkáját.
– Ó, hát persze… ülj csak le! – vetette oda könnyedén férje ezt a hanyag mondatot, és persze esze ágába se volt kihúzni gyönyörű, és elegáns felesége előtt aszéket, hogy valamicskét udvariasságából, és lovagiasságából is megmutathasson.
– Hát… köszönöm. – Edina saját maga húzta ki tűntetően széket, még mindig remélve, hogy hátha férjének végre leesik a tanktusz, ámmiután a hozzálállása jotttányit sem változott az eltelt pár perc alatt inkább úgy döntött toávbb már nem is próbálkozik, mert nem látta értelmét.
– Nos, akkor miről is beszélgessünk?! – nézett rá kérdő, boci szmekkl, mint aki ténylegesen arra kíváncsi mi is lesz ennek a végkifejlete.
– Például elmagyarázhatnád, hogy miért csaltál meg, ráadásul egy ennyire szinte még gyerek fruskával?! – most a fiatalasszonyon volt a sor, hogy bizony kiadósan kérdőre vonhassa férjét, akit szemlátomást a legkevésbé sem lepett meg a kérdés. Sőt! Egyenesen még kicsit örült is neki, hogy felesége megkérdezte.
– Tudod már régóta éreztem, hogy valahogy nem stimmel a kettőnk kapcsolata… kérlek ne érts félre, és ne próblj meg máris manipulálni – igyekezett leinteni már a kezdet kezdetén –, és akkor egyszer csak betoppant az életembe Napsugár. Mit lehetett tenni?! Hiába mondogattam, hogy ,,nézd csak, kis szívem! Én boldog házasságban élek!” – őt ez az egész nm érdekelte, és hát szóval… összejöttünk és kész! Most mit nézel, így?! Miért kell neked mindig ekkora hűhót csaknod minden körül. Miért nem vagy képes elfogadni bizonyos dolgokat.
– Ha már kérdezed, akkor hadd mndjam el neked, hogy elfogadtam a kütyümániádat. Elfogadtam, hogy utálod a zöldborsót, meg a rakottkarfiolt, ami szerintem egészséges és finom is. Elfogadtam, hogy össze-visza dobálod magad körül a cuccaidat, és hogy mindig szándékosan elfeejted magad után lehúzni a vécét. De számos példátmondhatnék, most a legfontosabb kérdést fogom feltenni. Remélem figyelsz?!
– Csupa fül vagyok édesem!
– Mi lesz a gyerekeinkkel?! Mit fogunk mondani nekik, ha egyik-másik megkérdezi, hogy miért nem vagyunk már úgy együtt?!
– Azt hiszed, hogy nem gondoltam mindenre?! – jött indulatba felesége kimért szövegeitől.
– Szerintem téged csupán csak a dákód vezérel, és saját magadból csinálsz egy kapitálisan nagy idiótát, de én nem szólok bele. Azt csinálsz, amit akarsz! Akkor? Várom a válaszodat!
– Figyelj csak drágám! Ez egy nagyon bonyolult, és összetett kérdés, amire nem lehet olyan villámgyorsasággal felelni, ahogy azt te eltervezted… - tulajdonképp váratlanul értemár maga a kérdést, ezért csak hebegni-habogni tudott.
– Semmi gond! Látom, hogy téged a szőkeséged már totálisan befűzött! Akkor majd én elmondom Matyinak és Szonjának, hogy sajnos az apukájuk egy másik nénivel van, és nagyon jó a kapcsolatuk! Így már megfelel, gondolom?! – valósággal azonnal sarokba szorította férjét, aki látványosan izzadni kezdett a stresszes feszültség miatt, és persze azért is, mert képtelen volt bármi hasznosat, vagy logikus gondolatot kifundálni, amivel könnyedén leszerelhette volna határozott, és talpraesett feleségét.
– Ja, majd elfelejtettem! – kel fel a székéről Edina, ahol eddig kényelmsen üldögélt. – Szeretném, ha még a héten elköltöznél! Remélem megoldható a dolog, különben hívok pár költöztető embert, akik már korántsem lesznek ennyire kedvesek, mint most én. És szeretnék elválni!
– De hát… miért ennyire gyorsan… ez övön aluli ütés volt édesem… - hebegte a megszeppent férfi, mintha egyes egyedül ő volna a szenvedő áldozat, és nem gyönyörű felesége.
– Ne gyerekeskedj Balázs! Ismerlek téged már annyira, hoy tudjam számodra szinte minden illúzió, és színjáték. Talán még a mi párkapcsolatunk is az volt… - elhallgatott, mintha váratlanul rátörtek volna az emlékekkel vegyes érzelmek.
– Nemmondd, hogy csak így faképnél akarsz hagyni?! – fakadt ki újfent a férfi.
– Pedig bármennyire is meglep lesz számodra pontosan ezt fogom tenni, és szeretnélek figyelmeztetni, ha ártani próbálsz nekem, vagy a gyerekeinknek megvannak a hatékony módszerem, hogy egy életre tönkre tegyelek! Legyen szép napod a kis barátnőddel! – Edina méltóságteljesen, akár egy igazi hercegnő, felmelt fejjel lépett ki az étteremből, hogy alegtöbb híres vendég csak úgy pislogott utána. Bizonyára gondolhatták maguk közt, még egy párkapcsolat, mely ideje korán zátonyra futott.
Edina még ennél is jobban aggódott, és feszült volt, amiatt, hogy mit is mondhatna gyerekeinek. Elvégre olyan fantasztikus éveket sikeredett összehozniuk, és minden flottul ment, akár a karikacsapás, és akkor most tessék ez történik. A legfontosabb dolog, hogy a két gyereknek lelki biztonságot muszáj nyújtani, és még véletlenül sem szabad azt érzékeltetni velük, hogy ők felelősek azért, mert a szüleiknek válságba került a már így is kihűlt kapcsolata.
Még szerecse, hogy a gyerekeket csak kora délután kell elhoznia az iskolából, addig is marad egy kis ideje, hogy bekapjon valamit, és legalább rendes, normális körülmények között átgondolhassa a további életét.
Gyorsan hazahajtott autóján, majd a főthető garázsba parkolt le teremjárójával, és azonnal felment a lakásba; átöltözött, majd főzött valami finomat vacsorára a gyerekeknek, és mire úgy ahogy mindennel elkészült, már ott volt hogy délután fél egyre járt az idő, és készülődni kellett, hogy Matyit és Szonját elhozza a suliból. Remélem, hogy minden simán fog menni!” – igyekezett biztatni magát több-kevesebb sikerrel, majd újból felöltözött kényelmes utcai ruhájába, autóba vágta magát, és irány az iskola.
Mindkét gyereket sikeresen hazahozta és megpróbált annyira fesztelenül, és gondtalan idámsággal viselkedni velük, mintha nem szakított volna apukkal.
– Anyuci? Apu most is sokáig dolgozik? – kérdezte a nagyobbik gyerek Szonja.
– Sajnos kicsim, apunak most nagyon sok dolga van, de gondolom vacsira megjöhet!
– Anyu, ma ellopták a színes gyurmámat a padonból. – közölte Matyi, aki kisebb volt, mint Szonja.
– Semmi baj kincsem! Majd kapsz másikat és úgy is beszélnem kell az osztályfőnököddel!
Hamar otthon is voltak, és mialatt a gyerekek engedelmesen elvonultak saját különbejáratú gyerekszobáikba leckét, és házi feladatot írni Edina csak abban reménykedhetett, hogy hűtlen férje nem csinál egy egetrengető ostobaságot azzal, hogy új üdvöskéjét a vacsoráa is magával cipeli.
Amikor eljött a szokásos ötórai vacsora idő a nap már régóta lement az égről. Edina esztétikusan megterítette a hatalmasnak látszó ebédlőasztalt, majd szólt a gyerekeknek, hogy ideje vacsorázni. A két gyereket sem kellett különösképp ösztönözni azonnal visongva asztalhoz ültek, miután gondosan szappannal megmosták kezeiket.
Edina milánói spagettit készített parmezán sajttal, ami egyrészt villámgyorsan kész volt, másrészt a gyerekek egyik kedvence volt, tehát jobban is érezhették magukat. Nem sokkal miután vacsorázni kezdtek váratlanul kicsit előbb hazajött a férj, és magával hozta a kamasz szőkeséget Edina legnagyobb megdöbbenésére. A célzást és további provokáció nm lehetett félreérteni. Ez nyílt hadüzenet volt süppedő kapcsolatukkal szemben.
– Hát sziasztok srácok! Jó itthon lenni! – köszöntötte gyerekeit a férfi, miközben Edináról szándékosan tudomást se vett.
– Apuuu! – a két gyerek spagettiszószos, maszatos szájjal üvöltve rohant apjuk karjaiba és azonnal megülelték őt, miközben a szőkeség csak toporgott tétován, és kivárta míg rákerül a sor.
– Jól van gyerekek! Figyeljetek rám egy kicsit! Szeretnék bemutatni valakit! – azzal intett a szőkeségnek, hogy most eljött az ő nagy pillanata, mire a kamasz lány is csatlakozott hozzájuk.
– Helosztok srácok! Milyen arik vagytok!
– Köszönjetek szépen ennek a kedves néninek srácok! – kérte gyerekeit az apa, mire a két gyerek azonnal anyjukra nézett, aki bólintott, mire a két gyerek illedelmesen köszöntötte a szőkeséget.
– Gyerekek! Kérlek üljetek vissza a helyetekre és fgyasszátok el a spagettit, mielőtt teljesenkihűl. – adott egyértelmű utasítást Edina és a két gyerek meghallhatta anyuk hangjában az idegességet, mert szó nélkül engedelmeskedett. – Addig mi apuval kicsit beszélgetünk a konyhában! – Edina valósággal húzni kezdte megszeppnt férjét az amerikai stílusúra kialakított nagy méretű konyhába, és azonnal szikrázó indulatok közepette kérdőre vonta:
– Balázs! Neked hogy volt képed ezt a nőt idehozni a mi saját házunkba?! – valósággal nekitámadt.
– Hogyhogy hogy volt?! Nem értelek cicám! – tárta szét tanácstalanul mindkét kezét.
– Hogy merészelted ezt a kis fruskát idehozni, azt kérdeztem?! – Edina legszívesebben azonnal szétkarmolta volna hűtlen férje arcát, de igyekezett megőrizni, és magában tartani indulatait.
– Azt csinálok, amit akarok! Elvégre mindketten felnőttek vagyunk! Nem fogok mentségeket gyártani! Napsugár különben is kíváncsi volt a gyerekekre! Vagy ezt sem tudtad?!
– Töröld le azt a szánalmas vigyort az arcodról, vagy én teszem meg! Látod ezért vagy te rossz férj, és apa is! A gyerekeket elő kellett volna készíteni arra, hogy megmondjam nekik mi történt a kapcsolatunkkal, erre te a legnagyobb hülyeséget csinálod, csakmert megteheted! Tudod mit?! Elegem van belőled! Ha jót akarsz a gyerekeinknek most azonnal fogod ezt azüresfejű kis libát és eltakarodsz, vagy komoly baj lesz!
– Hát jó! Látom, hogy veled most nem lehet értelmesen beszélni, mert majd fölrobbansz a kendőzetlen indulattól. – közölte kimérten. – Akkor egy alkalmasabb időpontban majd még a héten visszanézek. De szeretnék elköszönni a gyereketől, ha lehetséges. – azzal visszament az ebédlőbe, hogy cuppanós puszit adjon a gyerekeinek, akik nem értették, hogy apunak váratlanul miért kell megint útra kellnie az új szőke nénivel együtt.
Miután a hűtlen férj távozott a házból a gyerekek kérdőn anyukra meredtek, és tekintetük valósággal beszélt helyettük is. Edina megpróbálta elkészíteni a talajt:
– Gyerekek mosssátok le magatokról a spagetti szószt, aztán gyertek a nappaliba, mert komolyan szeretnék veletek beszélni!
A két gyerek azonnal a tágas fürdőszobába ment, és alig öt perc után patyolattisztán már vissza is tértek anyukhoz a tágasan berendezett nappaliba.
– Üljetek le! Tudjátok apátokkal sajnos történtek dolgok… és mi már nem lehetünk többet együtt… - fogott bele, és érezte azt, hogy valózínűleg talán ez lesz élete legeslegnagyobb megpróbáltatása két ártatlan, védtelen gyerek számára úgy elmagyarázni, és megértetni a sziklaszilárd igazáságot, hogy – remélhetőleg –, egyikük se szenvedjen nagyon.

CÉLZOTT JÓS-ÜZLET

Odakint a hajnali pirkadó ködben,
beteg hernyóként sárgaszín
villamosok vánszorognak;
újból megindul immár
a hajnali józan robot,
amíg a vaksötét kirakatüvegek
bezárt arcán fel-feldereng egy-egy
fény-szülte, szikár mosoly.

Önmagában még csupán csak
most kezd fuldoklani
szénmonoxid-mérgében
e zsongó, haszontalan város.

Egy-egy pocsolya, vagy zsúfoltnak tűnt
kék-vörös alkonyok lázgörbéiben
megmért tócsafoltok.
– Rózsa-illatú reggelek bontogatják nehéz,
terhes, viselős szirmaikat
– szétzihált, ikrásodott fény háborogva,
kacéran ömlik fel golyóütötte tört-falakra.

Nagy odakozmált rétegekben
épp most hámlik a Nap;
mintha csak önmagában
akarna kéttéhasadni a táj.
Őrült zuhanórepülésbe tetszett
egy-egy vijjogó sirály majd lebukott
öngyilkos-teszhalott sietve
a hömpölygő hangok közé…

A feloldozott szél harangütése
fel-felzaklatott ha légtölcséreket
kürtölt a vihar.
Hangyaként dolgozott,
tűrt vagy épp verejtékezett az ember
– ám inkább megrémült Laókonnak látszott,
ki tétlenül kiordítaná magát az életből is,
márha megtehetné. Mi a bűnöm mondd?!

Hideg lucskokban hánykolódnak
borvirágos hajléktalan, inkubátorok
cella-magányában gügyögő kisdedek;
fölpattannak a komiszkodó virradatra.
Medúza s Gorgó-szemek,
tétovázó lépésekkel üzen
megannyi vándor-utas.

A munkahelyeken csüggedt, tékozló
Júdás-tenyerekben kihűlt kézfogás
fogadja gyanútlan áldozatait.
Önmaguknak is szándékkal hazudozó
sunyító arcmásuk bilincs-szigonyát
addig-addig mondogatják őszinteségre
reagáló lelkeiknek,
míg szárny-szegetten
a bizonytalan Jövőbe belehullnak…