BOHÉM ESTÉK, KARAKÁN BARÁTNŐK

A férfi negyvenes évei elején hárhatott, bár ha az ember jobban megfigyelte erősen kopaszodó fején, jóformán néhány árválkodó ezüstszínbe hajló szőrcsomó emlékeztetett egykori dús hajára.
Tizenhat éves, már majdnem önálló felnőtt lányát alig akarta elengedni bulizni, meg diszkózni, hiszen nagyon is jól tudhatta, hogy miféle ócska, sötét, semmirekellő alakok vannak a világban, akikben nemhogy nem szabad megbízni se – de egyenesen tilos velük mindennemű ismerkedés, vagy tartósnak becézett kapcsolattartás.
– Jaj apu! Most mit kell ennyit ízélned! – morcoskodott, durcáskodott kissé túlzásba vitt, erősen kisminkelve, és sokat sejtető minikoktélruhát viselő kamaszlánya, amikor már javában készülődött a bulira, mert úgy volt hogy egyik nagyon jófej csajos barátnője beugrik erte, mert az ősei kölcsönadták neki a vadiúj BMV-jük slusszkulcsait.
– Kérlek szívem… én csak… nagyon aggódom érted… - próbálkozott megbékíteni lázadó, ellenszegülő lányát az aggodó apuka. Hiszen már születésétől kezdve, amint csak megtette legelső lépéseit a mászókára való mászástól kezdve a biciklizésig, és egyéb balesetforrásokig az apuka szinte mindentől igyekezett gondoskodón megóvni lányát, mert azt gondolta ezt megköveteli gyermeke fizikális és lelki fejlődése. Most viszont úgy tűnt, hogy azonnal rombadől hosszú évtizedek alatt felépített teóriái a gyereknevelésről.
– Na nem édes kislányom! Így még véletlenül se mész sehova! Megértetted?! – tért ki kicsit a hitéből, és idegesítette fel magát a csinos, gyönyörű anyuka.
– Jaj anyucikám! Már mindjárt felnőtt csajszi vagyok! Légyszi engedd meg… esküszöm mindenre ami kedves és szent, hogy jó kislány leszek, és nem leszek részeg se, mert utálom a piát… - Kétségtelen, hogy a kamaszlánynak pörgött a nyelve, és megis volt a magához való esze, és tudta is manipulálni a felnőtteket, ha mindenképp elszerette volna érni, amit igazán akart.
– …Ez a smink is nagyon erős kislányom! – kötötte az ebet a karóhoz az anya. – Tudod mit? Ha megengeded, hogy rendbehozzam a sminkedet, akkor elmehetsz, de szigorúan este tíz óráig maradhatsz egy órával se később! – fogott egy nedves törlőkendőt és máris tisztogatni kezdte lánya arcát, majd kezdte rendbehozni szolidabb formában sminkjét. A vörös rúzs helyett inkább rózsaszín szájfényt tett szájára, mert úgy vélte ez mágiscsak konzervatív benyomást kölcsönöz.
– Egy másik ruhát is kellene rád adni, mert kilátszik szinte mindened! – esett újfent gondolkodóba az asszony.
– De anyu! Ez most a legújabb trendi kollekció! Ebben annyira szuperszexinek, és dögösnek érzem magam! Biztos hódítani fogok majd a pasik között! – pördült egyet kihívóan saját tengelye körül.
– Hát ez az édes kislányom! Sajnos ettól félek magam is… - vélekedett az anyuka. – De azért egy kabát biztosan kelleni fog, mert hüvösek az éjszakák…
Alig pár perc múlva, hogy a kamasz lány sminkje szépen rendbe lett hozva csengettek az ajtón. Az apuka ment ajtót nyitni.
– Tessék! Szia Alina! – köszöntötte lánya legjobb barátnőjét, aki szándékosan provokatívan rózsaszínűre festette tépett új frizuráját és kihívó ruhájából kis híján kibuggyanni látszott még fejlődésben lévő, körteformájú melle.
– Csókolom Pista bácsi! Szandráért jöttem… - jegyezte meg óvatosan, mert tudta, hogy a szülők házában nem árt betartani bizonyos kényes játékszabályokat. Végül néhány perc múltán felbukkant Szandra is és sugárzó, csinos lett.
– Szia csajszim! Annyira örülök, hogy mégsem ráztál le! Akkor mehetünk bulizni?
– Mi az hogy! Istenien áll rajtad ez a vadító ruci! – gratuált barátnőjének a vadóc lázadó lány.
– Nagyon köszi! Ez sokat jelent nekem!
– Egy pillanatra lányok! – szólt az ajtóból még utánuk az anyuka, akinek köszönt a másik lány.
– Ugye mondanom sem kell nektek, ha Szandra nincs itthon este pontosan tíz óra nulla nullára, akkor olyan büntetést kap, hogy egy életre elkíséri! Remélem világos voltam! – tette parancsolón keresztbe mindkét kezét a csinos, fiatalos asszony.
– Persze! Ne tessék aggódni semmi miatt Ilcsi néni! Épségben visszahozom!
– És semmi alkohol! Szeretném, ha színjózanok lennétek, amilyenek most vagytok!
– Nyugodtan számíthat rám Ilcsi néni! Értem én a célzást! – emelte esküre az egyik kezét a lázadó kamaszlány.
– Remélem is! Különben fel is út, meg le is út! Érezzétek nagyon jól magatokat! Vezess óvatosan! – adott búcsúzoul egy kicsit ciki anyus puszit kamaszlánya arcára, ügyelve sminkjére, majd ráadta a kabátot, és megvárta, míg beszállnak a másik lány szüleitől elcsórt BMVj-éjébe, és elhajtanak.
- Figyu! Nem akarlak csesztetni, de igazán megmondhatnád a szüleidnek, hogy szálljanak le rólad! Független, tökös csajszi vagy, akinek megvan a saját élete, és akit nem kell irányítaniuk! - Szandra barátnője mindig is híres volt szabadszájúságáról, és amint vezetett, és egymás után szedte be kellően nagy sebeséggel a kanyarokat ez valahogy a felszíne került.
- Alina! Te ezt nem értheted! Nagyon jófejek mindketten, de vannak elvárásaik! Az apám annak idején élt-halt volna ha felveszik a Színművészetire, de helyette tanárnak ment, mert pénzt kellett keresnie! Nagyon sok mindenről lemondtak csakis azért, hogy nekem jobb sorom legyen! Nem élhetek vissza ezzel.
- O.K. Csajszi vettem az adást! És mit szeretnél a bulin csinálni?!
- Tudod van egy jófejnek tűnő srác a Róbi, aki nagyon bejön és esetleg arra gondoltam... szóval... tudod...
- Te most hülyíteni akarsz??? - csodálkozott jócskán a másik lány. - Pont azt a szerencsétlen lúzer Róbit nézted ki magadnak, hogy sámroljatok, meg szexeljetek! Szánalmas egy ötlet, ha engem kérdezel!
- Alina légyszi ne legyél már ennyire genyó! Inkább segíthetnél! Fájdalmas dolog a szex?! - kérdezett rá nyíltan.
- Hát... attól függ kisanyám, hogy kinek mit jelent a testi, fizikális fájdalom nem igaz?! Egyébként nem annyira nagy kunszt, de azért óvszerre minden esetben szükségetek lesz, ha nem akarsz kilenc hónap után gyilkos bálna-pocakkal a gimiben fel-alá sétálgatni.
A BMV valósággal percek alatt ott termett a buli helyszínén. A felkapott szórakozóhely valósággal úgy zsongott, akár egy felzavart, megbolygatott mégkaptár benne sok ezernyi bulizni vágyó, főként kamaszkori fiatallal.
A két csinos kamaszlány egyszerre szállt ki az autóból, és kart-karba öltve indultak el a szórakozóhely felé, ahol máris két benga, kigyúrt biztonsági őr állta utjukat:
- Bocsika hölgyek, de ez a rendezvény nem ennyire fiatal kiscsajoknak való! - állta el az útjukat az első őr, ravaszkás mosoly kíséretében.
- Na akkor skubizzál ide tahókám! Vagy beengedsz de most rögtön minket, vagy elbúcsúzhatsz a húszezertől, amit megkaphatsz! A választás egyedül csak rajtad áll! - Alina már vette is ki a ropogós, vadiúj húszezer forintot kistáskájából, és feltűnően meglóbálta ösztönzésképp az őr előtt, aki most - úgy tűnt -, jobb belátásra tért, mert azonnal elállt az útjukból, majd kissé megszeppenten közölte, hogy két férőhely azért mégiscsak akad. A két kamasz vígan, jókedvűen besétált.
- Látod mit tesz egy kis készpénz! - vetette félvállról oda Alina barátnőjének, aki nem győzött csodálkozni.
A két lány máris a pulthoz lépkedett, és Alina mindkettejüknek rendelt valami alkohollal jócskán dúsított koktélt.
- Hölgyeim! Az italokat csak személyi igazolvány felmutatása eseten tudom kiadni! - közölte velük a jóképű, latinos arcú bármixer.
- Te most szórakozol velünk csávókám! Micsoda egy faramuci helyzet! - Alina megint belenyúlt a kistáskájába és rögtön két hamis igazolvánnyal rukkolt elő, majd meglobogtatta a mixer orra előtt.
- Így már jó lesz faszikám?!
- Természetesen! Jó szórakozást! - adta át a két koktélt, majd ment kiszolgálni a többi vendéget is.
- Látod csajszim! Csupán csak fellépés kérdése ez az egész! - Alina nagyot kortyolt a koktélba, és látszólag tett az egész világra.
Szandra elsőre félt megkóstolni egy koktélt, mert émelygéssel vegyes hányingerérzet kerítette hatalmába, ha alkohol közelébe került, de aztán meglepően kellemesnek találta koktélját.
– Na, csajszim? Hogy ízlik ez a kis koktélocska? – kérdezte kíváncsian Alinda.
– Hát egészen tűrhető, bár én ki nem állhatom az alkoholt! – jelentette ki Szandra, miközben igyekezett kicsit egyensúlyozni a színes, kacskaringós formájú szívószállal, hogy a szájába betaláljon.
Két kigyúrt, öltönybe bújt férfi szinte azonnal kiszúrta magának a két fruska, csinos lányt, mert most úgy tűnt mindketten felemelkedtek asztalaiktól, és egyenesen feléjük masíroztak:
– Na, mi a pálya lányok? Hogy telik az este? – kérdezte az egyik üzletember, spáci, méregdrága karórát, és jó vaskos aranyláncot viselt bika nyakán.
– Szerintem egész jól elvagyunk!
– Hát ez szuper! Tudjátok kislányok a haverommal arra gondoltunk, hogy meghívánk benneteket egy italra, és esetleg – persze csak, ha ti is jónak látjátok –, nyugodtan odaülhetnétek a mi asztalunkhoz! Hogy tetszik ez a felállás?! – Volt valami mohó birtoklási vágy a tekintetében, ami azt üzente: ,,Cserkéssze csak be nyugodtan a friss pipihúst!”
– Egyelőre itt nagyon jól elvagyunk, de kösz a meghívást kispajtás! – vágta ki magát Alina.
– Talán kérdezzük meg a szépséges barátnődet is, hogy ő vajon mit szól az ötletünkhöz! – fordult az öltönyös kigyúrt férfi Szandrához, és mohó vizslatni kezdte koktélruháját.
– Én… inkább a barátnőmmel értek egyet… de még egyszer nagyon köszi… – vallotta be félszeg kislányos hanggal.
– Hát ti tudjátok csajok, de ha mégis esetleg meggondolnátok magatokat akkor ott ücsörgünk a haverommal a hátsó V.I.P. boxokban. Nem bánnátok meg! – tett még egy kissé elcsépelt kísérletet a két kamasz lány megpuhítására.
– Hé kispajtás! Talán süket vagy, vagy mi a jó franc bajod van neked, mi?! Ha azt mondtuk, hogy köszi, de nem, akkor ezen mi annyira nem érthető?! Talán értelmi fogyatékos vagy, vagy mifene?! – fakadt ki Alina, ám a következő percben máris nagyon úgy tűnt, hogy azonnal megbánta, mert a kigyúrt férfi arcán vészjósló, bosszúszomjas kifejezés suhant át, mintha azt akarná üzenni itt helyben összeroppantja bárki csontjait.
– Attól tartok kicsi cicám te még nem tudod, hogy kivel beszélsz! – villantotta rá egyenesen agyarfogait. – De van egy olyan érzésem, hogy mire véget ér a bulizás megfogod tudni…
– Ez most fenyegetés akart lenni te bögyös Kingkong, mert kurvára megjedtem! – vágta a szemébe a válaszát Alina, és még csak meg se rezzent a hangja.
– További kellemes estét a hölgyeknek! – ezt már a kigyúrt férfi másik haverja mondta, aki belátta, hogy fölösleges balhékeverésre semmi szükség, és inkább visszamentek mindketten a saját V.I.P. páholyukba.
– Látod kisanyám! Így kell ezekkel a tahókkal bánni! – jelentette ki nem kis melldöntegő büszkeséggel hangjában Alina. – Sajnos az ilyen emberek más szóból ritkán értenek! Mindegyik csak az egyéjszakás kalandot keresi.
– Bizonyára…
– De most inkább táncoljunk, és szórakozzunk elvégre azért vagyunk itt, vagy mifene! – Azzal a kamasz lány szabályosan felrángatta barátnőjét ültő helyéből, és egyenesen a tágas táncparkettre vonszolta, ahol máris ringatózni, dogálni kezdte magát a techno, hip-hop és egyéb zenei stíluselemeket felvonultató zenére, és Szandra is igyekezett mindent megtenni, hogy úgy látszódjon, hogy azért jól, és felszabadultan érzi magát.
Később aztán rendeltek még jó pár koktélt, és mivel Szandra ez idáig nem ivott alkoholt az este közepére már majdhogynem totálisan elázott, és szervezete teljesen felmondta a józanság állapotát. Úgy festett mint egy folyamatosan ostobaságokat, semmiségeket fecserésző, állandóan mosolygó, és persze nagyon is jókedvű lány, aki igenis kimeri mondani saját véleményét bármiről, ha megkérdezik. Hiába! Az alkohol bizony jócskán megtette a hatását.
– Hát csajszim, te aztán jócskán eláztál! Mit szólnál, ha leintenék egy taxit és szépen hazamennék?! – kérdezte Alina, akin egy csöppet sem érződött, hogy az este folyamán ivott akár bármit is.
– Lehet, hogy igazad van… kicsit furán érzem magam… - válaszolta, majd egy óvatlan percben lehányta a bárpultot a bármixer srác nem kis megdöbbenésére, aki most nyomban a segítségre sietett, és éppen keze ügyében lévő rongyaival igyekezett feltakarítani a kiadós hányás érzékelhető nyomait.
– Hölgyeim! Minden rendben van? Hogy érzik magukat?! – érdeklődött aggódva, segítőkészen, miközben hevesen törölgetni kezdte az eláztatott pultot.
– Igen, minden rendben lesz hapsikám! A barátnőm kicsit sokat piált, de mindjárt hazaviszem!
– Esetleg hívjak egy taxit? – vetette fel jó ötlet gyanánt a srác.
– Mi tagadás az most kurva jó ötlet lenne! – egyezett bele a karakán kamaszlány.
A mixer srác azonnal hívott egy sárga taxit. Még szerencse, hogy pályafutása során rengeteg emberrel kötött kisebb-nagyobb ismeretséget, így pontosan tudhatta, hogy kik azok, akikre az életét és mások életét is nyugodt szívvel rá merné bizni, mert nem verik át az embert. A taxi tíz percen belül már a szórakozóhely melletti kis utcácskában várakozott utasaira. A mixer srác segített Alinának karon fogni az elázott másik kamasz lányt, és meghagyta taxis haverjának, hogy bánjon úriemberként a hölgyekkel.
– Nagyon köszi a segítséget hapsikám! – köszönte meg Alina, amint igyekeztek Szandrát óvatosan a kényelmesebb hátsó ülés biztonságába helyezni.
– Örülök, ha segíthettem! Egyébként Máté vagyok! – mutatkozott be a mixer kezét nyújtva.
– Alina! Én is örülök! – szorította meg a másik kezét, majd a taxi máris elviharzott Szandra szüleinek lakáscímére.
Amikor a taxi megállt Szandráék lakása előtt Alinának nem ártott valami fedősztrorit rögtönöznie – persze csak –, ha el akarta kerülni a totális beégést, hogy barátnőjét sikerült leitatnia.
Hármat csöngetett. A szülők közül még így hajnali három óra magasságában is ébren voltak, különösen az apuka aki mindennél jobban féltette lányát. Az anyuka nyitott ajtót, és valósággal alig kapott levegőt a döbbenettől. Még soha az életben nem látta lányát ittas állapotban, most pedig úgy nézett ki Alina karjai közt, akár egy kifacsart mosogatórongy.
– Hát mi? Hol jártatok?! – kérdezte karba tett kézzel.
– Ne tessék haragudni ránk Ilcsi néni, de bulizni voltunk egy menő szórakozóhelyen, és Szandra megkóstolta egynéhány alkoholos koktélt, aztán… szóval… tetszik tudni… kissé elázott és a fejébe szállt… – próbált tapintatosan fogalmazni, de más egyéb szerencsére nem történt, és legalább nem sérült meg senki.
– Á, értem! Nos nagyon köszönöm a segítségedet Alina! A többit majd elintézem! Most hazamehetsz! Üdvözlöm a kedves szüleidet is! – az Anyuka igyekezett gyöngéden, óvatosan átkarolni félig kómás, másnaposnak kinéző kamasz lányát, és óvatosan bevinni a lakásukba. Alina pedig ki tudja hova ment a furcsa este után.
A gondoskodó anyuka azonnal levetkőztette és pizsamáma bújtatta lányát, majd azonnal ágyba dúgta és betakargatta. Az alkohol utóhatását is jobb ha kialussza kamatostul az ember, és majd holnap kiadósan elbeszélgetnek. Egyelőre még nem döntötte el, hogy kamasznak való beszélgetés lesz-e vagy érett felnőtt nőnek való mondandó. Úgy vélte maradjon csak meg a kettő közötti kényes átmenetnél.

BARÁTOK SZÖVETSÉGE

Kornél egy nagyon szeretni való, örök-gyerek figura. Igaz, ami igaz százkilencvenöt centis, nagy melák, kellőképpen kihangsúlyozott úszógumikkal főként a dereka tájékán, mégis egy olyan fickó, akit – márha az ember -, egyáltalán őszintén, és teljesen igazán megismer azt mondja rám: Igen öregem! Ez egy igazán csupaszív pasas!
Éppen halálosan bele volt zúgva Zsófiba, akivel az egyetemen csoportársak voltunk, csak míg mi egy B-csoportban voltunk, neki – ki tudja miért? –, az A csoport jutott.
Kornél valami miatt sosem értette, hogy neki miért nincsen csaja? Illetve nem is igazán ez volt a szempont, elvégre a kamaszkorban az ember – legalább is –, fizikálisan hát jócskán megváltozik, és míg odabent szervezete bugyraiban mondhatni veszettül dobolnak, zsonganak, dolgoznak a milliónál is több hormonok, ami miatt totálisan felborul a milliónyi kis molekulája, és sejtje, addig az ún. szerelem néven ismert biókémiai folyamatban talán az endorfint termelő hormonok sem bizonyos, hogy egyedül a boldogságért felelősek. Így utólag visszagondolva Kornél azért viselkedett furcsán, mert míg a fiúk hasizmokat, bicepszeket villantgattak, és szándékosan bodis pólóingeket viseltek, hátha valami csoda folytán majd lesz egy-két kifejező tetkójuk, és a lányoknak is szép, gömbölyded formáik kerekedtek, addig szegény Kornél maradt olyan, amilyen volt: egy százkilencvenöt centis, kissé elhízott, és magas vérnyomással küszködő mackó Hulk, akin – márha nem ismerték –, kiadósan gúnyolódtak, és röhögtek a többiek.
– Kedves Kornél! Megbocsáss, de egy lényeges, és el nem hanyagolható kérdést szeretnék feltenni neked… – kezdem kicsit a kíváncsi furkálódást, elvégre talán a legjobb haverom ezúttal komolyan mégiscsak becsajozott, és ez bizony nem elhanyagolható szempont.
Rámnéz azokkal az ártatlanságot, gyermeki naivitást szándékosan tükröző, kifejezően bociszemeivel, és valósággal megrészegülve átmenetileg az idillikus szappanoperák világára olyannyira jellemző klissészerű, csöpögős romantikáktól jelentőségteljesen közli:
– Öregem! Ő álmaim asszonya! Annyira egy hullámhosszon vagyunk érted, hogy szó szerint be tudjuk fejezni, ha kell egymás gondolatait is! – pufók mackó arca valósággal sugárzik a férfiú önbecsülés kicsattanó boldogságától, mint aki ténylegesen megtalálta végre harmincöt éves korára a helyét a nagyvilágban, és végre kimondhatja: gyökereket fogok ereszteni, és már senki se hívhat Lúzernek!
– Hát öreg haver! Teljes szívemből gratulálok neked! – felelem, majd jön egy kissé faramuciskodó baráti kézfogás, miközben én arra gondolok, hogy vajon mit ronthattam el jelenlegi mennyasszonyjelöltemmel kapcsolatosan, amikor alig pár napja még minden a látszat-tökéletesség rúzsaszínszirupos Barbie-mintás ködében vesztegelt?!
– Szeretnélek megkérni kedves Ákos, hogy légy a tanúm! – jelenti be nem kis ünnepélyeséggel szónoki hangjában. Kijelentése – mondanom sem szükséges –, jócskán váratlanul ér, hiszen alig ismeri a barátnőjét. Óvatosan megpróbálok puhatolózni, hiszen legrégebbi barátom miatt szinte már kötelezőnek érzem, hogy megvédjem barátságunk sziklaszilrádnak hitt, és megingathatatlan intézményét:
– Figyelj csak, Kornél? Mióta ismered a hölgyet…? – kérdezek rá nyíltan.
– Egy hónapja! – legyint. – Már megbocsáss Ákos, de mégis ki a jó fenét izgat az, hogy mióta ismerem?! Lényeg a lényeg: egy hullmhosszon vagyunk, és eltéphetetlen kötelék van közöttünk, ami frenetikus szerelmeskedésbe torkollik, ha akárcsak a csajomra valahol, vagy valamikor rájön a prütykölhetnék! Csak nem vagy máris féltékeny?! – sandán néz rám, mint kisrác korunkban, amikor – nagy általánosságban –, neki kellett megvédenie ha felbukkantak sanyargatott, szánalmas életünkben a bandavezérek, és rendszerint megakartak verni.
– Ugyan már, hapsikám! Hát hova gondolsz?! – kérdezek vissza, majd magamban úgy döntök, hogy legalább is egyelőre jobban teszem, ha jegelem a témát, hogy fel ne izgassam haveromat. Inkább másra terelem a szót.
– …És mondd csak édes egy öregem? Miént és hogyan tervezed a lánykérést, mert feltételezem, hogy romantikus és luxuskörülmények között, igaz?! – nézek rá, mint aki még egyáltalán nincs beavatva a nagy titokba, és ez bizonyos szempontból még igaz is.
– Hát… arra gondoltam, hogy Jutka imádja a Maldív-szigeteket, vagy Thaiföld esetleg… nem is tudom… - habozik, mint aki még nem egészen biztos a dolgában, majd hozzámfordul afféle mentőöv-segítségért, hátha tudnék rögtönözni valamit.
– Hú! Hát nehéz kérdés! Valami gyönyörű és egzotikus hely kétségtelen, hogy azonnal leveszi a lábáról, de szerintem azért nem árt, ha anyagilag – legalább is –, kicsit utánaérdeklődsz, hogy mi mennyibe kerül.
– Ó, azzal nem lesz gond! Jutka már vagy tonnányi prospektust, meg katalógust megnézett, és kis füzetecskébe fel is írta a trópusi, még megfizethető szigeteket. Na és mi a helyzet Óceánia, Frizsi, vagy esetleg Balival?! – néz rám boci-bamba kisfiús szemeivel tétován.
– Figyelj öreg! Ezt te is tudod, hogy nektek kell eldöntenetek, elvégre ti vagytok belezúgva egymásba totálisan! Ha a gyönyörű barátnőd imád, akkor bárhol boldogok lesztek! – adom meg barátomnak a végső löketet, mert hirtelen felpattan ülőhelyéről, mint akit valami barátságtalan bolha, vagy szunyog csípett meg, újból kezetrázunk, majd közli, hogy a héten valamikor szeretne felugrani a lakásomra, hogy bemutassa álmai nagy őjét.
– O.K. Öreg! Annak szívből örülök! – búcsúzom tőle, majd mint aki még mondani akar valamit, de nem meri bevágja magát a középkategóriás kocsijába, amit nemrég hozatott a szalonból, hogy aztán fűnek-fának kicsit eldicsekedhessen vele kicsorgó kerekekkel már ki is lő a közúti forgalomba.
A következő héten valahogy nekem sem úgy megy a meló, ahogy azt szigorúan elsősorban önmagammal szemben megkövetelem. Előbb a kotyogós kávéfőzőm mondja be az unalmast, amit alig két hete vettem, később pedig, amikor kaját szeretnék melegíteni home office üzemmódban a vadoúj, szuperszónikus mikrohullámúm is beadja a kulcsot. Még szerencse, hogy mindkét garancialevelet, és jótállási papírt gondosan elzártam, és megtartottam, mert a nap hátralévő része azzal telik, hogy visszaügetek autóval az egyik közelbe lévő nagyelektronikai üzletlánc áruházába, és megkérek egy fiatal előadót, hogy segítsen ki. Az idő sajnos még így is eltelik, mert fél egy lesz mire a vadiúj kávéfőzővel, és zsír új mikrohullámú sütőmmel boldog büszkeséggel kitolom a bevásárlókocsimat az áruház autóparkolójába. Persze a nap nem volna az igazi, ha egy szemfüles és kissé gyanakvó biztonsági őr azonnal nem állítana meg, és kérdéseivel nem fírtatná, hogy az adott elektronikai műszaki cikkekre miként és hogyan tettem szert. Megpróbálom pánikhangulatomat, és notórius idegességhullámomat visszafogni, amikor megmutatom az összes blokkot, és hivatalos, pecséttel ellátott formanyamtatványt, mire a marcona, kigyúrt őr mindent rendben talál, és végre valahára utamra enged.
Amikor hazaérek első dolgom, hogy beálljak a forró zuhany alá, és megpróbáljam kitisztítani a fejem, és gondolataim, miközben azon agyalok, hogy nem ártana Kornélnek valamiféle ajándék, elvégre mégiscsak nagy döntésre készül, és ez sosem elhanyagolható szempont.
Végül aztán a hét közepetáján délután három óra magasságában okostelefonom párat csörög. Mint később kiderül Kornél az, és szeretne barátnőjével meglátogatni, persze csak ha nem gond.
– Te most hülyeskedsz hapsikám?! Várlak benneteket nagy szeretettel! – közlöm vele egyértelműen, hiszen más se jut eszembe. A vonal túlsó végén még hallható egy kuncogó, kicsit idegeskedő női vihogás. Biztos az aktuális barátnő lehetett az.
Mikor kora estefelé betoppanak szinte szóhoz sem jutok. Kornél mintha szándékosan csak erre az ünnepi alkalomra megemberelte volna magát; elegáns, méregdrága öltönyt, inget, és fekete szövetnadrágot vett, míg mennyasszonyjelöltjén a legújabb divatkollekció pompázik, és olyan csinos, bombázó és dögös, akár egy szupermodell. Kinyitom előttük a lakás ajtaját, mire mindketten kissé tétován, megszeppenten belépnek, miközben illendően leveszik cipőjüket, holott kicsit még ragaszkodtam volna hogy tartsák csak nyugodtan a lábaikon.
– Hát… kedves barátom Ákos! Szeretném neked bemutatni a mennyasszonyomat... - közli tétován, kissé idióta, gyerekes vigyorral a száján, majd maga elé tessékeli gyöngéden, óvatosan a gyönyörű, karizmatikus, és rendkívül vonzó szupermodellt.
- Novák Boróka! - nyújtja nagyon finom, hosszú kezeit kissé megilletődötten, szabadkozva, de azért még mindig határozottan. - Igazán örülök! Kornél már nagyon sokat mesélt rólad! - jegyzi meg, majd cinkosok módján mintha féloldalról össze is kacsintana megszeppentnek látszó vőlegényével.
- Hát ennek igazán örülök! - megpróbálom viszonozni kissé szerencsétlenkedve a kézfogást, mert bevallom férfiasan ennyire szuperdögös, egzotikus hölgyeménnyel azért mégiscsak meglepően ritkán találkozhat az ember. - Nyugodtan foglaljatok helyet a nappaliban, ha nem okoz gondot! Érezzétek magatokat teljesen otthon! Csak kényelmesen! - meglehet kicsit máris utasításszagúra vettem a figurát, mert Kornél bizalmasan rámmosolyog, majd bevezeti az arajelöltet a nappaliba, ahol jóformán egy nagyképernyős plazmatévé, egy legalább tíz évet betöltött Dvd-lejátszó, és vagy tonnányi könyvek kupacai sorakoznak; igaz nem ábécé sorrendben, sokkal inkább műfajok szerint csoportosítva.
Vesztett kapkodó gyorsasággal igyekszem kirohanni a kiskonyhába, hogy egy kis üdítővel, vagy aperitiffel kedveskedjek, aztán azonnal kapcsolok, hogy semmi alkohol nincs a lakásom táján, elvégre sosem iszom szeszt. Kissé kiábrándultan térek vissza a nappaliba mindössze három poharat szorongatva, és egy kétliteres kólásflakont.
- Bocs, de csak ez van itthon! Elnézéseteket kérem... - mintha máris mentegetőznék, holott elviekben ez az én lakásom.
- Semmi gond haver! Én is már régóta próbálok leszokni! Káros szokás! - jegyzi meg lezseren viccelődve haverom, mire a szuperbombázó hölgyemény is elereszt egy gyönyörű, kifejező mosolyt. Arra gondolok, hogy vajon én miért nem voltam ennyire szerencsés szinte sosem, hogy legalább egy fantasztikus barátnő lett volna mellettem, aki kivételesen kicsit még szeretett volna is! Aztán a pillanatnyi féltékenység kis szörnyecskéje mintha beférkőzne hevesen dobogó, zakatoló szívembe, hogy aztán óvatosan leüljek a fotelbe, és szemmel tartsam a turbékoló szerelmes párt.
- ...És hogy ismerkedtetek össze, ha szabad megkérdezni? - fontos, nem elhanyagolható kérdés.
Tétován, kérdőn egymásra néznek, mint akik máris szavak nélkül is tökéletesen képesek a gondolatok spontán cseréjére, majd a gyönyörű nő elkezd vége-hossz nincs történetébe:
- Hú... tehát én konferansziéként is dolgozom néhány rendezvényen, melyet cégeknek, multinacionális vállalatoknak szoktak tartani, és hát - ahogy az lenni szokott -, az egyik ilyen rendezvény keretében amikor egy mikrofonnal zsonglőrködtem, mert kisebb technikai problémák adódtak azonnal megakadt a szemem egy nagyon jóképű pasin... és a rendezvény után beszélgetni kezdtünk, majd Kornél megkérdezte, hogy nem venném-e tolakodásnak, vagy nyomulásnak, ha randit kérne tőlem, mire azt feleltem, hogy ritka az olyan pasi, aki egyszerre jófej, és még humorérzéke is van, így hát már az első hét után megtartottuk az első randinkat, amit aztán jó sok követett, és most itt vagyunk! - Hangja csilingelő, vágyakozó egyszerre. Mintha egy szerelmes nő szeretné az érzéseket is megélni, nem csupán tétova szavak formájában. Ahogy az ember hallgatja mintha megtalálná az oly régóta sóvárgott tökéletes, és kiegyensúlyozott lelki békéjét, ami - azért valljuk be -, ritka dolog.
- Persze azért nem volt éppen egyszerű dolog eljutni a randira... - szól közbe dörmögősen Kornél, csakhogy ő is mondhasson valamit. - Mire sikerült egyáltalán számos vicces jelenet lejátszódott kettőnk között...
- Amikor a Margit-szigeten sétáltunk, és egy bámészkodó kutyus éppen megszaglászta a tűsarkú cipőmet, majd gondolt egyet és azonnal levizelt, az nem volt éppen egy kellemes dolog, de Kornél igazi lovag volt, mert megpróbálta egy tiszta zsebkendővel eltüntetni a kutyapisi nyomait... - itt vágyakozó szempillarebegtetésekkel igyekszik mustrálni a vőlegényt.
- Ó... hát ez... valóban kellemetlen lehetett...
- Az is volt, de az én csajom tökös és talpraesett, mert szinte fel se vette, és nagyon jó kis randi lett belőle a nap végére.
- ...És mi a helyzet veled Ákos? - fordul felém érdeklődve a gyönyörű nő. - Mivel foglalkozol? Van barátnőd?
Be kell vallanom, hogy igen-igen kényes témát hozott fel, de talán jobb is, ha az ember az őszinteségbe próbál belekapaszkodni, minden más csupán csak utána következik.
- Édesem ezt a témát talán... - óvatosan megpróbálja figyelmeztetni mennyasszonyát Kornél, mert érzi, és tudja, hogy nekem egyéni játékszabályaim vannak, amikre igenis oda kell figyelni, és muszáj betartani őket.
- Ó, bocsáss meg! Csak ha szeretnéd... - szabadkozik, mint aki így kíván máris elnézését kérni, hogy szóba hozta.
- Semmi baj! Megpróbálok válaszolni. – kontrázok, mert az a célom, hogy azért a közvetlen, oldott jó hangulatot mindenképp megőrizzem. – Tudod volt egy komoly kapcsolatom, és borzasztóan sokára hevertem ki ennek mindenrendű utóhatásait.
– Én őszintén sajnálom… - böki ki, és valahogy annyira tüneményesen, bájosan, és őszintére sikeredik ez az egész, hogy kivételesen szeretnék neki hinni. – …De azért gondolom azóta voltak kapcsolataid… - puhatolózik, mert lehetséges, hogy ösztönző kíváncsisága erősebb.
– Az a szomorú igazság, hogy sajnos nem… - vallom be.
– Tudod édesem Ákos egy különc csodabogár, akinek szabályai vannak… – szól közbe Kornél, aki kötelességének érzi most is, mint már annyiszor, hogy tartós védelmemre kelljen, már amennyiben veszély fenyegetne.
– Mivel foglalkozol most éppen jelenleg? – tér át rögtön egy másik kevésbé kínos témára.
– Nemrég belevágtam csak úgy a magam kedvtelésébe a forgatókönyvírásba, de írok még verseket, regényeket, novellákat stb. – kezdem szépen fejtegetni. Úgy tűnik a gyönyörű nő érdeklődését egy csapásra felkelthetem, mert mintha homlokegyenest azonnal egy megváltozott hozzáállással kezdene hozzám viszonyulni.
– Ez nagyon izgalmas, mert nekem is van jópár tévés kollegám, és szakmabéli. Ha szeretnéd egyszer szívesen összehoznék számodra egy szakmai találkozót. Hátha valami jó dolog is kisülhetne belőle.
– Tudod édesem Ákos annak idején filmet szeretett volna készíteni, csakhát ezt is leírták mint az összes többi gyerekes, naiv álmot, amit a kreatív, alkotók valaha is kitaláltam.
– Igen! Szomorúan hallottam én is bizonyos dolgokat, de azért nem szabadna így nekikeseredni, nem igaz?! – Esküszöm van valami mélyen elrejtett belső lélekenergia a sugárzó hölgyeményben, ami jótékonyan, optimistán hat szinte minden ember személyiségére, akivel csak kapcsolatba került eddig. Észreveszem, hogy már nem szorongok, nem esek totálisan kétségbe annyira, mint előtte.
– Hát… igen…
– Tudod van van néhány barátnőm, akik nagyon szívesen megismerkednének veled! – jelenti ki. Nem ismerem az ok-okozati összefüggések láncolatait, holott sosem voltam tapasztalt a hölgyügyek zavaros vizeiben, mindenesetre néhány hónappal később öltönyben jelenek meg, mint az egyik legjobb barátom tanúja a haverom kissé puccos esküvőjén. Mindenki nagyon boldog, és sugárzik a boldogságtól, és mikor a mennyasszony is fogadja a közel háromszáz fős vendégsereg gratulációit az újdonsült feleség bizalmasan kézen fog, és elvezet engem egy legalább ötfős hölgykoszorúhoz, mert megígérte:
– Sziasztok csajok! Nagyon köszönöm, hogy eljöttetek az esküvőmre! Szeretnék bemutatni egy valódi különc legendát, aki az újdonsült férjem legjobb barátja, és szeretne ismerkedni… – közli barátnői felé fordulva ravaszkás mosolya kíséretében, majd átad a szebbnél szebb szintén szupermodelszerű hölgyeknek, akik tüstént érdeklőve, kíváncsian kezdik hallgatni hajótörött, kissé kisiklott Robinson-életem bukfenceit, és bukásait, és mikor a díszes násznép a lakodalomra készül két gyönyörű hölgy zokszó nélkül karon fog és együtt megyünk mulatni, míg én – szerencsémre –, színjózan vagyok, hogy megéljem tiszta fejjel a szerencsés pillanatokat.

LÁTSZATOK FOGSÁGÁBAN

Hányszor kívántam volna fű-fickó koromban
a titkos csiga-járatokon át
színész-öltözőkbe beosonni,
mint láthatatlan túlvilági barátságos kísértet,
kósza szellem.

Jó lett volna akkor csalódva kicsit
csalva a tágas recsegő-ropogó
deszkákra fellépni s akár Jámbor Yorick,
Fastaff, vagy Graciano felemelt fejjel
a nézők közé megvallva kimondani
a hétköznapi élet kicsinyes, naiv,
ártatlannak tetsző, szent-hazugságait.

Ó, gondolatban úgy üdvözöltek engem
Thália nemes panoptikumában,
mint régi visszajáró kedves vendéget,
aki csupán legfeljebb csak addig marad,
míg kedvenc színésznője arcát
egészen közelről láthatja kívánva neki:
,,Nagy kalappalt” – a nyilvános szerepléshez.
– Bokros tréfa, emberi gesztus
– annyi sem sok nem tett a színház,
mert a pénz mindig felülről csörgezedett,
s mert egy színésznek
minduntalan megvan kötve a keze!

Rajzolt-mosolyt, ragasztott glóriát,
angyalszárnyat ragaszt magára,
hogy az átlag ember
már minden esetben híven-hűen elhigyje,
hogy a Valóság is csupán
csak egyfajta megbocsátható,
idilli látszat, gyerekes kis csacskaság.

Sosem érthettem,
hogyha bárki eljátszik
egy karakter-szereplőt,
s szeményiségét radikálisan átalakítja,
viselkedés, etikett s mi egyebek
– miért van az,
hogy a világot jelentő deszkákról
való lelépést követve úrrá lészen
rajta a gyilkos hübrisz-gőg,
fennhéjázó flegma-kivagyiság?!
,,Az csak egy szerep volt Kedves Uram!
Remélem megérti!” – felelt.

– Figyeltem sebezhető lelkemben
a szomorúság, s nyughatatlan bántatok
sodrását s akárcsak
egy árva kisgyerek tiltakozón sírásban
törtem ki a felújított mellékhelységek egyikében,
s odakint egyre zajlott
a mindenkit megtévesztő nagy színjáték!

TITKOS, ROMANTIKUS VÁGYAK 

– Szia… – hallottam azt a semmivel sem összetéveszthető, kellemesen bájos, ugyanakkor huncut csicsergő hangot, amit csak a valódi csupaszív emberek képesek kimondani.
– Ö… Üdvözlöllek… Segíthetek valamiben…?! – érdeklődtem a magam szerény, ártatlan, gyerekes naivságában, hiszen fogalmam sem lehetett, hogy a mobil túlsó végén vajon milyen hölgy csacsoghat velem.
– Valld csak be édes drágám, hogy fingod sincs róla, hogy ki vagyok? – Hangja egyszerre volt kekeckedő, kicsit rámenős, ugyanakkor flörtölő is egyben, mint általában azoké az embereké, akik előszeretettel szeretik önmaguk szűkebben vett környezetét és benne az embertársaikat is tesztek, gyerekes tréfáknak alávetni, egész egyszerűen abbéli félelmükben, mert senkiben sem hajlandóak maximálisan, vagy eléggé bizalmat szavazni.
– Bocsáss meg… sajnos szabad a gazda… – a hangom levertnek, picit megbántottnak tűnhetett, mert a vonal túlsó végén hallottam egy nagyon jellegzetes, nagylélegzetű sóhajt, olyat, amiben benne van az egész nyomorúságos, és viszontagságos élet, majd – érdekes módon –, ez az egész átcsapott váratlanul őszinte pátyolgatós visztalásba:
– Jaj kis drágám! Te is tudod, hogy imádlak téged! Ne legyél már annyira durci! Hallod-e?! Sümegi Kinga vagyok a gimiből! – közölte, amikor már felismerhette, hogy a nem látott személyekkel bajban vagyok.
– Ó… – őszinte meglepetés. – De jó hallani a hangodat! Hogy vagy mostanság?! Mivel foglalkozol?! – váratlan ötlettől vezérelve valósággal rohamot indítottak összekúszált gondolataim házába a halmozott kérdések. Már legalább húszon egynehány éve egyáltalán nem is találkoztunk, és akkor egyszer csak a sors útjai váratlanul közbeavatkoztak – persze szigorúan véve –, jószándékúan szerteágazó, változatos életünkbe.
– Figyelj csak életem! Lenne itt egy kisebb problémám… – kezdett bele hosszúra ígérkező mondókájába. – Volna kedved talizni velem mondjuk a belvárosban, és ha meglehetne oldani akkor ma úgy a délelőtti órák környékén mondjuk fél tízkor?! – hangja egyszerre tűnt kissé zaklatottnak, szokatlannak, és elvesztettnek, mint akit elgázolt egy kisebbfajta kamion, vagy buldózer. Még a légzése is szabálytalan volt, mintha sírás környékezné.
– Ö… persze… semmi gond… rendben… Jól vagy drága…?! – éreztem, hogy ennél idiótább kérdést valószínűleg fel sem tehetek, aki talán éppen most megy át élete gyökeres felfordulásán, vagy letargiáin egyszerre.
– Annyira imádlak, hogy mindig másokért aggódsz, és hogy semmit se változtál a hosszú évtizedek alatt… Akkor nagyon várlak a belvárosban mondjuk a Ferenciek-terén. Rendben lesz így?! – kérdezett vissza a biztonság kedvéért.
– Hogyne! Természetesen! Szeretnéd, ha vinnék valamit?
– Egy nagy adag papírzsebkendőt, és sok-sok szereteted drágám! Milliosok puszit addig is! – azzal bontotta a mobilhívást, én pedig már azon filóztam, hogy megint vétettem egy fatális, idióta, nem szándékos baklövést, melyet valószínűleg brutálkemény meló lesz majd rendes helyrehozni.
Mivel fél tízig még azért volt bő két órám addig a hálóból gyorsan előbányásztam a kamaszkori, gimis osztálytablókat, és fényképeket, hogy egy kicsit szellemileg is nosztalgiázhassak a régi szép időkről. Kinga mindig is gyönyörű lány volt, nem csupán kívülről, de a lelkében is. Még most is élénken emlékszem az első találkozásunkra, mely azért jelentett számomra rendkívül sokat, mert alapból nehezen ismerkedő, és barátkozó, remete típusnak mondanak azok, akik még nem ismernek.
Később a közös osztálykirándulások alkalmával, amikor leégtem balszerencsémre a tűző napon, Kinga volt szíves, és akár egy totyogó kisgyereket megetetett abba a csárda étterembe, ahova a kissé szociopata beállítottságú ofőnk vitt el vacsizni bennünket. Abban a nagyon vadító, szexis, csábos, fekete csipkés koktélrucijában valósággal meghódította a szívemet. Már akkor nem mertem, és nem is tudtam neki elmondani milyen sokat jelent nekem ő mint egy teljesértékű ember.
Aztán egyszer csak észre se vettem, és hipp-hopp máris kilenc órát mutatott az óra. ,,Nem késhetek el!” – gondoltam. Még csak az hiányozna, meg minden! Ráadásul ennyi év után. Gyorsan magamra kaptam egy félig átvasalt farmert, és hozzá valami polót, meg azt a sportzakómat, melyet még legelső fizetésemből vettem, de csak azért, hogy kicsit elhencegjek apám előtt, hogy én tudok venni egy komplett zakót is, márha eléggé kedvem van hozzá, aztán gondosan felhúztam a sportcipőmet, bezártam a bejárati autót, és tömegközlekedéssel elindultam a megadott címre.
Amikor valamivel fél tíz után letett a 8-as busz a Ferenciek-terén a buszmegálló környékén, egy lélegzetelállítóan csinos, dögös nyolc hónapos terhes kismama lépett elém. Esküszöm mintha csak egy romantikus filmjelenet eleveett volna meg, persze lassítva, hogy még intenzívebb lehessen a hatás.
– Szia drágám! Na? Hogy festek?! – incselkedett ravaszkás mosollyal hangjában.
– Hűha! Hát… sokszor gratulálok nektek… – igyekeztem nem hasraesni első megdöbbenésemben, mert azért – kétségtelenül –, kicsit bele is gondoltam, hogy vajon mi lett volna, ha ez a földre szállt istennő, aki most fesztelenül, kislányos pajkosággal zokszó nélkül belémkarolt, és sétálgatni kezdett velem az én gyermekemmel lett volna várandós. Mi tagadás azóta is jópárszor átvillant már az agyamon.
– Jaj, nagyon köszi szívecském, de a párommal már egy ideje… - itt elhallgatott jelentőségteljesen, mint akinek bűne volt, hogy igazán, és őszintén mert szeretni bárkit is. – Szóval már nem vagyunk együtt… – fejezte ki magát kissé sejtelmesen.
– Ó… nagyon sajnálom… – böktem ki.
– Nincs miért édesem! Különben is egy rohadék szarházi alak volt! – jelentette ki könnyedén legyintve hosszú, finom ujjaival. – De te is fantasztikusan jól nézel ki! Nagyon csinos a zakód! Le is fogytál?! – lepődött meg miközben elismerő szavakat darált.
– Hát igen az jó lenne, de így se rossz…
– Nekem mondod! A legtöbb ismerősöm jócskán megbámul, hogy már most akkora vagyok, akár egy ábrás cet, vagy gyilkos bálna, de leszarom az egészet, mert a kisbabám most mindennél fontosabb! Nagyon szeretném őt! – jelentőségteljesen a két szemem közé nézett, mint aki garanciát vállal a törekeny bizalomra is.
– Akkor induljunk gyorsan, mert utálok elkésni! Gondolom te is így vagy ezzel?! – Máris húzni-vonni kezdte a karomat, anélkül, hogy megkérdezhettem volna tőle hova a fenébe is megyünk?
– Ha esetleg még nem mondtam volna a telóba szeretném, ha elkísérnél terhestornára, meg hasi ultrahangra…
Ki tudott volna neki ellenállni ebben a felemelő, ünnepélyes percben. Annyira jó lett volna magamhoz húzni, és megcsókolni hosszantartón, szenvedélyesen, miközben éreztem volna domboradó pocakján, hogy mozog, rúgdos a kis pocaklakó odabent.
Miközben kissé sietős léptekkel egy koszosfehér, hivatalos épületegyüttes felé igyekeztünk, melyről azért sejthető volt, hogy magánintézmény, és nem állami Kinga köszönt a portásnak, majd én is elmotyogtam egy köszönésfélét, és már a liftben álltunk mely felvitt bennünket a negyedik emeletre, elvégre egy kismamának szigorúan tilos a lepcsőt másznia.
Amikor felértünk már nyilt is ki az egyik irodaajtó, és kiszólt egy nővér hófehér köppenyben mondva Kinga nevét, és gimis osztálytársnőm valósággal már száguldott is méretes pocakjával be egyenesen az ajtón túlra, ami gyakorlatilag egy amolyan komfortosan felszerelt vizsgálónak felelt meg tekintélyes mennyiségű monitorokkal, és orvosi eszközökkel.
– Ó… Üdvözlöm Önöket kedves Kinga! Akkor kukkantsuk meg az imádnivaló kisbabáját, hogy érzi magát odabent. – közölte a középkorú doktornő, majd egy monitorhoz lépett, mialatt Kinga jóformán szabaddá tette percek alatt tekitnélyes méretű pocakját. A dokinő most egy kékszínű zselés anyagot spirccelt a hasára, majd mintha egy infravörös árcédulaleolvasót tenne a pocakra máris óvatosan körözni kezdett a zselés anyagon, és már a fekete-fehér monitoron látható is volt, miként mozog össze-vissza egy aprócska emberformájú lény.
– Látják azt a kis villogó kis kört? – kérdezte előbb Kingát, majd engem.
Mindketten vissafogottan bólintottuk, akár a hülyegyerekek.
– Az ott a kisbaba szíve, ami ver. Szép és egészséges! Szerintem megvan vagy három kiló! – jelentette ki büszkén.
Féloldalról pillantottam Kinga könnyekig meghatott arcát, és amint közösen egymásra néztünk a meghatottságtól mintha ténylegesen úgy viselkedtünk volna, akár egy furcsa, dilis házaspár.
– Drága Kinga! A vitaminokat továbbra is nyugodtan szedje, hiszen egészséges babát szeretnénk! Úgy látom, hogy minden rendben van! Akkor várom Önöket a következő alkalommal is sok szeretettel! – a dokinő lehúzta a kezéről a hófehér hártyás gumikeztyűt és kezetfogott velem, majd elszólította a kötelesség.
Kinga megengedte, hogy gyönyörűséges pocakjáról letörölgessem a gusztustalan kékszínű trutymót, majd óvatosan lesegítettem a vizsgálóasztalról, míg ő igyekezett begombolni ruhadarabjait.
– Hát egy terhes nőnek még az öltözködés is igen-igen nagy próbatétel! – jelentette ki nagyokat fújtatva közben.
– Az egyszer már biztos.
Most következett csak a munka dandárja a terhestorna, ami – mint kiderült – körülbelül pár méterrel arrébb volt megtartva ettől az épülettől, így akár lazán át is lehetett sétálni.
– Annyit sétálunk, és rohanunk, hogy ebből a babából bitos, hogy olimpikon lesz! – jegyeztem meg viccesen, hülyéskedve.
– Nem szeretnék ráerőltetni semmit! Majd ő eldönti, hogy mi szeretne lenne, ha felnő! – Kinga ezt is úgy jelentette ki, mint feltétlen bizonyosságot saját meggyőzédése felett.
A terhestorna egy közepesméretű tornateremszerű helyiségben volt, mint később megtudhattam. Akármerre csak néztem mindenütt kismamák, és kispapák, fiatal házasok, és fülig szerelmesek sorakoztak fel mindenütt, és állítom, ha az ember még életében nem csajozott, akkor most aztán egy csapásra bepótolhat akár egy szándékosan átaludt évszázadot is nyugodtan.
– Üdvözlöm a kedves párokat, és szülőket! – közölte a tornavezető hölgyemény, aki fejpánttal, hippicucban úgy nézett ki mint valami elfuserált jósasszony, vagy neandervölgyi bába. – Látom új tagjaink is vannak szép számmal… – itt egyenesen rám és Kingára nézett. – Mutatkozzatok be nyugodtan, és mondjatok magatokról pár szót, elvégre mindannyian barátok volnánk! – jelentette ki.
Kinga megszorította egyébként is jócskán verejtékező kezem. Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon azért-e, mert a kisbaba mozgolódott serénykedve hasában, vagy épp azért, mert az összehúzódástól fájdalmai voltak, mindenesetre elkezdte mondókáját:
– Üdvözlök mindenkit! Kingának hívnak, és ő itt a párom Balázs! – ebben a pillanatban Kinga valósággal sugárzik a megtalált boldogságtól, hogy méltó párjaként mutathat be a díszes kompániának, én pedig nem győzők pirulni megszeppentségemben.
- Gondolom az első gyerkőcötök lesz? – teszi fel kissé furkálódó, locsifecsi módon az első kérdést, majd mindekit arra utasít, hogy végezzük el előbb az első légzőgyakorlatot, majd ha ezzel megvagyunk a kismamák matracra kuporodnak, míg a párjuk a hátukat támassza, és enyhén masszírozza, miközben azért nem árt kicsit az illetékes pocaklakóval is kommunikálni.
A gyakorlatban szinte nincsen semmi számottevő ördöngösség, ha csak azt nem vesszük, hogy valósággal dől rolam sugárban az izzadság és Kinga kellemesen hűs, finom kezével nem győzi törölgetni, simogatni homlokom redőzetét, mintha én is valami génkezelt, elfuserált óriáscsecsemő lennék, aki éppen az imént szabadult ki valamelyik diliházból.
- Nagyon fontos, hogy a kisbaba mindenképp érezze a biztonságérzést, és a törődést. Semmi esetre sem szabad őt megrémiszteni fölöslegesen! – magyaráz a témavezető igen-igen nagy tapasztalattal, miközben rendre körbefordul, hogy mindenki hallja, és értse is a szavát, mire egyszer csak egy szupermodell szépség, akinek jól láthatóan tetszetős, és valószínűleg kisebb vagyonba is belekerülő mellimplantátumai vannak előbb felszisszen majd jó hangosan kinyilvánítja saját fájdalmait:
- Egy nagyon terhes nőnek viszont kurvára fáj a már így is kilométereket kitágult vaginája! – közli, mintha színdarabban szerepelne teétrálisan, mire persze mindenkiből – így belőlünk is -, dől a kis híján visszafogott röhögés.
A foglalkozás nem több mint kerek ötven perc melyet együtt tölthetek a világ legfantasztikusabb, és legyönyörűbb bombázó nőjével, aki szemében máris úgy festhetek mint egy szuperhős, aki a világ és emberiség megmentése érdekében tesz egy-két aprócska hősi szintű erőfszítést. Mikor a foglalkozásnak vége lesz, és a párok már száguldanak is ki a legelső ajtón egyelőre még jólesik kicsit a teremben maradni kettesben, mert a témavezető hölgynek másutt an dolga és aznnal magunkra hagy bennünket.
Kinga imádattal tekintetében csüng rajtam, akár egy ízik-vérig szerelmes nő, aki nemsokára anyai römökl elé néz majd. Apró lépésekkel közelebb jön, és mintha csak a hormonok ősi ösztön hívószavnak engedelmeskedne előbb óvatosan becézgetni kezdi telt, húsos számat, később pedig már egyértelműen megcsókol. Bevallom az érzés egyszerre felvillanyoz, totálisan kicserél, de ugyanakkor kissé meg is ijeszt, mert óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, hogy vajon mi fog történi a saját életünkben ezek után?! Kinga vajon miként látja a kettőnk idillinek elkönyvelt, és beállított kapcsolatát.
Kisétálunk karba tett kézzel az épületből, és mindketten kicsit úgy érezzük, hogy megérkeztünk valahova, ami talán mindig is rólunk szólt elsődlegesen, csak az idő a hely, vagy éppen a kamaszkor kisebb-nagyobb baklövései, és viszontagságai nem voltak kellőképp megfelelőek, hogy elhatározásra bírjuk sarkallni szerelmes szíveinket.
Kinga megáll egy pillanatra, majd amikor a naplemente már kicsit alkonyba hajlik, akár egy romantikus filmrészlet szembefordul velem, és kifejező komolysággal megszólal:
- Tudod, magam sem gondoltam volna, de nagyon fontos lettél nekem, és szeretném, ha megpróbálnánk ezt a kapcsolatot… - szabadkozva kicsit még le is hajtja fejét.
Mintha egy jótékony, földközeli álomban élnék ebben a pillanatban, melynek nagyon is közel van a valósághoz hitelen elocsudok, ránézek, különös, kicsit gyerekes mosollyal előbb bólintok, majd cspán csak annyit teszek hozzá, mint aki megtalálta azt, amit egész életében keresett, és végre talán rvbe is ért: - Miért is ne!

EGY INFLUENCER ANYUKA MASZKJA MÖGÖTT

A közösségi médiákba kiposztolt fényképek rendre megvezetik, de egyúttal be is csapják az embert, ha kellőképp nem érdeklődik, vagy jár utána bizonyos dolgoknak, és összefüggések miértjeinek.
Az adott hatásos relámkapánynak is egészen nyugodtan elmemenő fényképen egy gyönyörűséges, csábos hófehér bikinit viselő huszas éveinek végén járó, bombázó hölgyemény nevetgél a maga kislányos huncutságával az adott digitális kamerába, míg egyik kezében egy tetszetős, és lédúsan finom görögdinnyeszeletet markolász, és a fénykép alá főként a hűséges követőinek csupán csak annyi lett kiírva: ,,Na? Szerintetek kisfiú vagy kislány lesz-e?!” – Amivel úgy nagyjából összességében még nem is lenne baj, sokkal inkább a hétköznapra időzített könnyed, kellemesen lezser, laza sztárinterjú beszélgetéssel az egyik versenség hírében álló bulvárcsatorna studiójában, ahol a meghívott ,,sztárvendég” erősen artikulálva, és gesztikulációja tökéletesen kihangsúlyozott, és kellőképpen túlzásba vitt képességében arról kezd nevetgélve csacsogni, akár egy butoska fruska bakfis, hogy számos követője, és rajongója azt gondolta, hogy terhes, és hogy nemsokára gyereke születik. Gondolhatnák mindenki, hogy hogyan már! Miért volna ez annyira egetrengetően szokatlan, és különös? A válasz homlokegyenes egyszerű: ti. a híres sztárinfluenszer ténylegesen anyai örömök elé fog nézni alig pár hónapon belül, csupán a szándékolt manipuláció és megtévesztés nevében akarta rajongó és követőtáborát egy kicsit a maga provokatíven szánalmas módján megtréfálni, és mikor aztán később néhány követő, és rajongó szóvá is teszi az adott oldalán, hogy ez azért nem volt éppen méltó húzás tőle az adott sztárnak muszáj azonnal interjút és podcast-ot csinálnia, hogy jelképes keretek közt, kellőképpen hatásosan kimagyarázhassa magát. Ez is annyira szánalmas, és ugyanakkor valóságosan is mesterkélt húzás tóle.
A másik bombázó fénykép ezúttal pár hónappal később készült az immáron ténylegesen is szépséges gömbölyödő pocakkal megáldott kismamáról, aki egyik kezét gömbölyödő pocakjára helyezi, simogató pózban, míg a másik kezével egy éppen abban a pillanatban lehajló virágos ágat szimatol, valószínűleg a virágillat elementáris vonzása folytán, miközben újfent felteszi a szokványos kérdéseket követőinek, rajongóinak: ,,Szerintetek kisfiú lesz-e vagy kislány?!” – Ehhez hasonló kérdésektől az egyszer átlagember, aki józan mérlegelve próbálja szemlélni az életét egy kicsit megcsömörlik, és agyhúgykövet kap, hiszen a legfontosabb, hogy a gyerek szeretve legyen méghozzá kicsinyes, mohó, és önző feltételek nélkül, és mit számít hogy milyen lesz a neme!
Ahogy az lenni szokott később a sztárkismama persze jól megfizetett interjú keretében elmeséli jó velősen, hogy míg a párja kislányt szeretett volna, ő egyértelműen egy kis trónörököst, mert úgy hallotta a kisfiúkkal mégiscsak kevesebb a gond, mint a kislányokkal.
– … És mondd csak drágám? Hogyan sikerült a szülés lebonyolítása? – kérdezi meg incslkedő, kíváncsiskodó kolibri hangon a volt szupermodelből lett társműsorvezető, miközben szinte jóformán nincs is olyan mondat, melyet ne a keze között szorongatott papírból lesne ki amolyan szándékos puskázás gyanánt.
– Hát tudod ez egy nehéz kérdés, mert eredetileg úgy volt hogy négy évig próbálkoztunk mire Benett megfoganhatott, és az se ment éppen könnyen… – tér valósággal azonnal a tárgyra az újdonsült sztáranyuka, és senkinek se vallaná be, hogy az interjúk előtt biztos, ami biztos alapon felkereste kedvenc, menő konditermét, hogy egyébként is kellőképp bombázó, és szexis alakán még jobban domborítsanak, és persze kellőképp provokatív ruhát is vett fel erre az alkalomra, hogy a figyelemre és szenzációra éhező operatőr, és a kameraember minden pikáns részletét megtudjon mutatni a kedves nézőknek.
– De azért gondolom a párod azért mindenből igyekszik kivenni a maga részét és támogatni, ugye?! – Úgy hangzik ez az enyhén vájkálós, már-már szándékosan provokatív kérdés a műsorvezető nő szájából, mintha csak aziránt érdeklődne barátilag, hogy lehet-e egy párkapcsolatnak, melyet alapvetően a felszínes külsőségek, és sablonok tartanak össze egyáltalán még jövője?
A sztárkismama kicsit elcsodálkozik a válaszon, majd egy kifejező, ám kissé erőltetett bájmosoly kíséretében megemlíti, hogy párja valósággal a tenyerén hordozza, és nemrégiben meglepte egy full extrás, négykerék meghajtású, méregdrága sötétített üvegű luxusterepjáróval, mely vétek a városi forgalomban, hiszen teremadottságait csupán csak a vidéki viszonylatokhoz képest lehet stílszerűen, és eredményesen kihasználni.
A beszélgetés meglepően rövidre sikerül, mert a többi vendéget is muszáj valamilyen formában szóhoz juttatni, így a műsorvezető és a sztáranyuka jelképesen összeborulnak, és megölelik egymást, mintha csak a legjobb barátnők volnának, akik éppen aznap összefutottak egy meghitt, kávézgatós beszélgetésre, majd a sztáranyuka széles, diplomatikus mosollyal máris búcsúzkodik, és elhagyja a studiót, arról természetesen említést sem téve, hogy vélhetően aznapra még számos olyan tévésszerepléssel együttjáró kötelezettségnek szükséges megfelelnie ami miatt az előre betervezett napi programja homlokegyenest felborulni látszik.
Később már az egyik kereskedelmi rádió podcast műsorában mesél kissé hányatott, zaklatott gyerek és tinédzserkoráról, és hogy folyamatosan megfelelési kényszerrel küszködött egy időben, mert mivel csak fiú barátai voltak, jóformán ő is fiús lánynak képzelte magát, és egészen a huszas évek közepéig nem is igazán tudhatta, hogy miként kellene – ahogy fogalmaz –, kicsivel nőcisebben, és csajosabban viselkednie. Mire persze a rádiós műsorvezetőnek is van egy-két pikáns, és kellőképp provokatív beszólása arról, hogy a kilencvenes években a dolgok még sokkalta egyértelműbbek, és maguktól értetődőbbek voltak, mint mondjuk mostanság, mire a sztáranyuka gyorsan igyekszik kivágni magát, mintegy jelképesen megmentve a kissé kényesre sikerült helyzetet egy gyerekesen naiv viccel, hátha így még valamicskét fel is oldhatja a magában tartott, robbanással fenyegető feszültségeket.
– …De azért gondolom most elsősorban a kisbabádra szeretnél minden erőbedobásoddal fókuszálni, és koncentrálni, igaz-e?! – kérdezi meg tőle az egyérteműnek hangzó választ a műsorvezető.
– Igen, abszolút, mindenképpen! – fogalmaz egyértelműen, majd mintha kissé már unatkozna, vagy csupán csak úgy tesz, mintha az adott beszélgetés ellaposodott irányba tartana, és nem különsebben érdekelné ez az egész. Később még jópofizgat a következő meghívott sztárvendéggel – csupán ténylegesen csak –, néhány rövidke kerek perc erejéig, mert az illem, és az etikett ezt így kívánná meg, a valóság azonban az, hogy valamilyen szinten azért mégiscsak kezd erősen viszketni, akárcsak egy fránya, csúnyáscska pattanás a bőrén a mindent átható szirupos, felszínes exibicionizmus, mely a világot úgy nagyjából teljes mértékben megfertőzte, és ha úgy vesszük már régóta rabigában tartja.
– Hát akkor nagyon köszönöm a beszélgetést és köszi, hogy eljöttél a studióba! – Zárva végre úgy közel negyvenöt-ötven percre rúgó, erősen reklám és bulvárközpontú podcast-beszélgetését a riporter, akin meglátszik, hogy már régi motorosnak számít a szakmában, és valószínűleg halálosan unja ezt az egészet, de hát valakinek ezt is muszáj kénytelen-kelletlen megcsinálnia.
– Én köszönöm, hogy itt lehettem! – feleli dilpomatikusággal a sztáranyuka miközben előkotorja méregdrága tetszetősen dizájnos retiküljéből a szintén másfél milliót érő okostelefonját (ez itt a reklám abszolúte helye), és megereszt egy telefont a bébiszitternek, hogy a kisebbik gyereke vajon ténylegesen elkaphatta-e a tüsszős mandulagyulladást valamelyik másik gyerkőctől az alapítványi, Montessori-jellegű luxusigényeket is kielégítő ovódában, vagy éppenséggel nem árt másra is felkészülni.
Amikor a sztáranyuka kilép a rádió studiójának felújított épületegyütteséből, és beül márkáns autójába, majd nagy gázt ad, eszébe sem igen jut, hogy rokkantsági igazolványa még mindig a visszapillantótükör alján fityeg tetszetősen, minthacsak egy fenyő, vagy tobozformájú légfrissítő lenne…
A csúcsforgalmi dúgó körülbelül délelőtt tíz órára áll be totálisan főként a belváros bizonyos népszerű, és felkapott helyein. Még szerencse, hogy az influenszer nő ismeri azokat a rejtett elkerülőútvonalakat is, hála a vadiúj, és modern intergalaktikus GPS-műszernek, mely – hála –, a műholdaknak szuperszónikus jeeleket küld minden másodpercben az autó fedélzeti ketyeréjébe, így pillanatok alatt átvághat néhány sávot, és kikerülheti a mindennapokra annyira jellemző közlekedési káoszt, és kisebb-nagyobb katasztrófákat.
Amikor végre hazakeveredik közvetlenül a főváros melletti lakóparki, zöld és pihenőövezetbe, mely – mondani sem szükséges –, hogy ugyancsak nem volt olcsó, márha az ingatlanpiaci árfekvéseket vesszük szemügyre azonnal kinyitja a bejárati ajtót, és felrohan az emeletre a puccos, és álomszép gyerekszobába, ahol elviekben betegeskedő kislánya fekszik a kiságyban és rosszul fest.
– Drága kincsem! Anyu itt van! Hogy érzed magad?! – Igyekszik egyáltalán nem pánikolni, és még csak nem is fél vállról kezelni ezeket a dolgokat, de valami benső tudat arra kényszeríti, hogy vigye csak nyugodtan túlzásba a már egyébként is idegőrlő aggódást. Most egyre másra sürgető kérdések vonulnak át agyán, miszerint: ,,Hol kaphatta el a kislány ezt a csúnya betegséget?! stb.” – S mivel válasz csupán csak ritkán érkezhet a bébiszitter véleményét is muszáj megvizsgálni, így akár egy vizsgálóbíró most soron kívül őt veszi elő, és amennyire csak képes igyekszik tűrtőztetni magát, hogy az alig tizenhét éves fruska kamasz csajnak még véletlenül se ordítsa le a fejét, vagy visszakézből ne keverjen le egy oltári nagy pofont, pedig az a nagy büdös igazság, hogy most jócskán lenne hozzá kedve.
– Dorina! Légy szíves mindent mesélj el nekem! – egyenesen szigor-kemény hangon parancsolva követeli ezt, és szinte várja már a percet, hogy a megrémült, és bizony jócskán beijedt csinos bébiszitter lány vajon milyen mentséget, indokot, kisebb szánalmas hazugságot fog majd kitalálni, ehelyett azonban – átmenetileg –, megnyugszik, amikor azt hallja, hogy a kislányt elvitte ovódába és az ovónő őt hívta fel mobilon, miután a sztáranyuka átmenetileg nem volt kapcsolható.
– Kérem szépen… tényleg ne tessék rám haragudni… - szabadkozik kezeit tördelve, mint aki olyasmit is megbánt, amint igazándiból el sem követett. – Az ovóvő hívott a mobilon, hogy Maya hányt is, és valami vírust szedhetett össze. Gyorsan elhoztam az oviból, mert úgy éreztem ezt kell tennem… - A sztáranyukának valahogy jól esik az őszinteség, és az igazság ilyentén tolmácsolása, mert egyre inkább kisimulnak főként homlokán a barázdák, és a kisebb-nagyobb redők. Most azon van hogy megnyugtassa, megvigasztalja a bébiszittert, majd kifizeti a napi díját és útjára bocsátja. Valamivel később felhívja saját jónevű gyerekorvosukat és időpontot kér, hogy – soron kívül –, az adott doktornő mikor tudna házhoz jönni, elvégre egy fertőző betegséggel azért mégsem jó felelőtlen módon játszadozni.
S miközben levetkőzik és a tükörbe bámulja előbb tükörképét, később bombázó, sportos testét, amin – hála –, a konditermi edzéseknek, és kora hajnali futásoknak egy deka fölösleges zsírszövet sincs kicsit úgy érzi magát, mintha önmagát is minden egyes nap becsapna gyilkos maximalizmusra és kiegyensúlyozottságra való törekvésével.

EGY TUDATOS BOLOND MESÉJE

A föld alól, mint titkos,
Elioti Senkiföldje vakondjáratok
váratlan-hirtelen szobádba zuhan
nem csak a gyermekkoriéjszakáktól,
rémálmoktól való már-már tudatos
s egykedvű gyáva rettegés-félelem,
– de a hétköznapok sokszor
visszataszító súlyossága is.
Sokszor kiáltó csönddel megátkoz,
olcsó, kis mihaszna cafka-jajokkal
fenyegetőzik s kérdőre von:
,,Miért maradtál örök-Gyerek?!”
– Aggódó hüppögő sírásom már
lassacskán penészlik, rothad tört-fehér falon.

Életemre egyre ritkábban
húzhat elképzelt-álmokat a Létezés,
az még mindig beteljesületlen marad,
míg csak tartható-tűrhető a zsigeri Lét.
– Ajtómban előbb csupán
sarkig-tárt magány kuporog,
akár egy fogatlan kutya,
később már láthatatlan szellemekkel
motyogok s vitatkozom:
,,No, lássuk csak!
Ti talán jobban csináltátok volna ezt vagy azt?!”
Szívembe valaki beleültette titkon
előbb a romantikus szerelmet
s csupán csak aztán
a súlyosabb bűnbak infarktust.

Koffein-homályban,
tejeskávé-mámorban
mégis mindig jobb kicsit magamhoz
térni a éjjeli zimankós, verejtékezős kábulatból.
Hátam mögött egyre keservesebb,
szándékos akadályokkal-szabdalt
útkereszteződések tanúskodnak,
próbálnának tanítani a változtathatóságra,
mely tán minden ember sajátja.

Jó volna még, ha akadhatna
valahol nem csupán pénzért megvehető,
manipulatív vendégszeretet,
– de olyan tartósnak mondható ember-szövetség,
ahol a Bizalom s Őszinteség lehetne az egyedüli,
s lehetséges szilárd tartópillér.
Az ember számára egyetlen mentség maradhat:
A Várakozás! Igen ám,
de vajon még meddig?!

A BÖLCSÉSZ TAKARÍTÓ, AVAGY AZ IRODAI ROMÁNC

Ignác világ életében takarító volt. Egy diplomás, önálló értelmiségi takarító. Mondhatnák a laikusabbak, hogy hát igen! Mert olyan világ volt, hogy akinek bizalmi, - mondhatni –, protekciónális, és egyéb befolyásos jellegű kapcsolatai akadtak, azok érvényesültek jóformán az élet bármilyen területén.
Pedig ha valaki akkor aztán Ignác a maga sokszor különös, különc már-már kissé csetlő-botló, szeleburdi, és persze méltán habókos módján a targoncavezetői, árufeltöltői tanfolyamoktól kezdve egészen a szoftver, és számítástechnikai tanfolyamokig jóformán minden vitéz módon elvégzett, és bár számos hivatalos papírt, és nyomtatvány birtokosa volt, amit megcsinált abban a percben, hogy az egyetemen is átvette szerénykedő bölcsészdiplomáját cumma cum laude egyre kiábrándult realizmussal, és cinikusan tapasztalta, hogy az éppen esedékes munkaerőpiac egyszerűen nem kívánatos elemnek tekinti, és persze nem is tart rá igényt.
– Hát kedves Ignác… – csúválta bőszen nagy tudálékos fejét egy tipikus HR-es kollega. – Sajnos ki kell ábrándítanom magát… az Ön felkészültségével, és szakmai kompetenciáival egész egyszerűen nem fog menni, hogy az adott cégcsoporthoz fel is vegyék… – próbált egyezkedő, megnyerő, kompromisszumot képviselni a HR-es.
– Bocsásson meg a kérdésem miatt Tisztelt Uram, de megtudhatnm, hogy miért nem?! – kérte ki magának, amikor már elege lett belőle, hogy jóformán majdnem minden egyes állásinterjún hasonló szövegeket vágnak a fejéhez, holott ő minden feltételnek igyekezett maradéktalanul megfelelni.
– Ha a saját véleményemre kíváncsi kedves Uram, sajnos azt kell mondanom, hogy a bunkók, és tahók országában élünk, ahová bőségesen elegendő csekélyke nyolc osztály is, és néminemű kapcsolat! Mindenesetre nagyra értékelem, hogy azért eljött erre a meghallgatásra és további sikereket, és eredményes dolgokat kívánok magának az életben! – a HR-es kollega felállt, begombolta zakóját, mely egy-két mérettel, mintha szűk lett volna a hasán, majd kezet rázott az ideges Ignáccal, és ki is kisérte az irodaajtóig.
Később Ignác meglátott egy papírfecnit, amin takarítókat kerestek egy vállalat üvegházi irodáinak tisztán tartására, és minthogy Ignácnak – akárcsak bármelyik átlagos embernek –, pénzre volt szüksége, hogy számláit, és költségeit fizetni tudja mi sem természetesebb, minthogy elment a megadott címre, ami a II. kerület körényékén húzódott meg, és a recepciónál posztoló két benga gorillatestű biztonsági fickónak megmondta, hogy állásügyben jött. A két őr végigmérte, majd közölték vele, hogy a hátsó ajtón lesz szíves befáradni. Így tehát Ignác fogta magát és a recepciós elektronikus kapun belépve a személyi liftek melletti igen aprócska kis ajtóhoz ment, és kopogtatott párat, mire vette a bátorságot és be mert lépni.
Odabent egy tömzsi, alacsony termetű, molett fiatal, mosolygós hölgy fogadta – mint később megtudta –, ő volt a takarítók összekötője, és alfőnöke, mert a valódi főnöknő, mint kiderült soha az életben nem mutatkozott, csupán a hónap végén, hogy a befolyt pénzek felett kedvére rendelkezzék.
– Üdvözlöm kedves Uram! Nyugodtan foglaljon helyet! – invitálta mosolygósan, kedvesen.
Ignác kissé csetlő-botló botlábúsággal foglalt helyet magának, és igyekezett precízen felvenni a másikkal a szemkontaktust, és kimért határozottsággal válaszolni a soron következő kérdésekre. Persze azonnal táskájába kotort, és kivette szakmai önéletrajzát, majd egyenesen a fiatal hölgy tömzsi ujjacskái közé nyomta.
– Á! Látom Ön rendkívül felkészült, és még életrajzot is hozott! Ez tetszik! – Nem lehetett pontosan megítélni, hogy a mosolygós nő valóban neki szánta-e a mosolyát, vagy csupán ez is egy olyan tetetett álgesztus volt, mint az összes többi tulajdonság, mellyel alapvetően az állástvállalókat fogadták itt.
– Ó, nocsak! – lepődött meg. – Diplomás tanár! Ilyen még nem volt! Megkérdezhetem, hogy mi volt a probléma?! – A nőn is meglátszott, hogy szereti, ha nyomatékot ad saját szavainak, és persze egyből a tárgyra is tért.
Ignác úgy gondolta jobb ha kertelés nélkül elmondja az igazat, minthogy tevervényes magyarázkodások összekúszált hálóiba bagalyodna, melyekből később egyre kevésbé képes kiszabadulni. Így hát megmaradt a jó öreg, bevált igazságnál.
– Eredetileg az SZFÉ-re szerettem volna járni forgatókönyvíró, dramaturg vagy valami hasonló szakra, és mivel sajnos nem vettek fel, de viszont mindig is rajongásig szerettem a könyveket, és az irodalmat így kerültem a bölcsészetre…
– A tanári pályával mi volt a probléma? – jött egy újabb kicsit válykálós kérdés.
– Sajnos alapvető dolgok nem voltam megteremtve, és nézetkülönbségek alakultak ki köztem, és tanárkollegáim miatt… – érezte, hogy muszáj egy nagyot nyelnie, mert mintha egy kellemetlen gombóc akadt volna fenn a torkán. Most jól esett volna egy kis kóla, vagy valamilyen üdítő.
– Értem! Hát… igen! A tanári szakma mindig is egy nehéz terület volt! – jelentette ki kicsit becsmérlően a hangjában, de nem sértőn. – …De azért gondolom, amíg dolgozott megállta a helyét?!
– Természetesen! – válaszolta.
– Nos, hát… ha gondolja éppenséggel fel tudnám venni magát, és mondjuk holnap akár már kezdhet is! Mi a válasza?! – meredt rá kíváncsi, kérdő tekintettel, miközben szándékosan gyanakodva résnyire összehúzta nagy barna szemeit.
– Az nagyszerű volna… – Ignác lelkébe visszaköltözött a pillanatnyi optimizmus.
– A fizetésről majd a főnöknő dönt, de ő csupán a hónap vége felé szokott ittlenni az egyéb anyagi dolgok függvényében! Nos adok magának egy hivatalos formanyomtatványt – itt íróasztalához nyúlt, és kivett a fiókból egy hófehér papírt, majd átnyújtotta egyenesen a férfinak. – Olvassa el részletesen, és ha nincs több kérdése írja alá a lap alján a kijelölt rovatban.
Ignác részletesen átolvasta a nagyon hivatalos, és nagyon szakzsargonnal ellátott, kissé emészthetetlen rizsaszöveget, mely a munkavállaló feladatairól, és kötelezetségeiről is precíz pontossággal rendelkezett, majd következett néhány száraz jogi paragrafus, aztán a lap alján az akkori dátum, és az aláírás, ahova a nevét lefirkantotta.
Amikor aláírva visszaadta a hivatalos nyomtatványt és a molett nő mosolyogva elvette tőle, mintha még utoljára olyasmit említett volna hófehér fogaival, hogy ,,jó döntést hozott, meghogy nem fogja megbánni” stb. Ám az igazság az volt, hogy Ignác nagyon bánta, hogy nem sikeredett neki más állást találnia, és keresnie.
Másnap aztán már a munkaidő megkezdése előtt megjelent a recepciónál a két benga biztonsági őr legnagyobb megleptésére, akik újfent beengedték, és csodálkoztak, hogy miért jött ennyire korán?
Ignác azonnal a liftek melletti kis irodai ajtóhoz lépett, majd kopogott párat és belépett.
– Jó reggelt! – köszönt illemtudóan.
– Maga aztán olyan pontos, akár egy svájci óra! Mondja csak?! Miért jött ennyire korán? – kérdezte tőle ugyanaz a molett, de csinos nő, aki interjúztatta.
– Tetszik tudni szeretek mindenhova idejében megérkezni, így legalább senkitől sem rabolom el a drága időt! – adta meg a helyes választ.
– Hogy mennyire igaza van kedves Ignác! Akkor körbevezetem! Előbb azonban adok magáak néhány dolgot. – itt kinyitott egy falba ágyazott ajtót, melyen belül takarítóeszközök, és tisztítószeres flakonok, és néhány műanyag vödör volt megtalálható. – Válaszon magának vödröt, moppot, felmosót, és tisztítószereket, és aztán mehetünk. Ignác gyorsan kiválasztott egy felmosóvödröt, és pirosszínű moppot, és néhány tisztítószert, és felmosószert, majd azonnal követte főnökét, aki bezárta irodája ajtaját, majd beszálltak közösen a liftbe, mely aztán meg sem állt velük az irodaház tetőszintjéig ahol a tőzsde kapott helyet.
– Amint látja kedves Ignác megérkeztünk a tőzsdei szinte! Itt minden esetben fokozatosan résen kell lennie! Ha érti, hogy mire gondolok? A számítógépeket is makulátlanul le kell akár napjában többször is takarítani, mert itt szabályosan nyüzsögni szoktak az emberek. A szemeteskukákat rendszeresen ürítenie kell, illetve nem árthat egy alapos porszívózás sem. – Amikor elmondta a maga mondókáját újból beszálltak a liftbe, hogy aztán emeletekként vegyék sorra az egyes puccos, és modern berendezéssel bíró irodákat, miközben a molett nő folyamatosan, megállás nélkül beszélt:
– Nagyon fontos, hogyha igazgatói irodába megyünk azokban a helyiségekben kamerák figyelik az ember minden mozgását. Egy árva tűt sem lehet leejteni, mert azonnal hangtalan riasztást küld a központnak, és akkor még a rendőrség is kijöhet! – érezhetően lehalkította a hangját, mint aki szigorúan titkos információt oszt meg beosztottjával. – Törölgetni lehet, szemetest üríteni is, de ezekben az irodákban makulátlanul ragyognia kell ám az íróasztaloktól kezdve az olvasólámpákig mindennek. Remélem, megértett?! – fordult kissé gyakakodva felé.
Ignác hevesen bólintott párat, majd tovább mentek, és néhány folyosót, és személyzeti konyhát is körbe jártak. Amikor a konyhában voltak a molett nő megjegyezte szintén jócskán lehalkítva a hangját:
– Még egy lényeges dolog! A konyhában nyugodtan étkezhet, ha van hozzá kedve, ha pizzásdobozokat, görögsalátát, vagy fésűskagylót találna, ami már nem kell senkinek előbb várjon legalább harmincöt-negyven percet, hogy biztosan nem kell-e senkinek, aztán szemétbe dobhatja, vagy ha szereti a pizzát, akkor meg is eheti. Érti?!
– Igen, azt hiszem… – válaszolta kissé meghunyászkodva, mint akin éppen kegyet gyakoroltak.
A nap hátralévő részében a mosolygós nő továbbra is lyukat beszélt szegény Ignác hasába, mire végül is tisztázta azokat a rendszabályokat, melyeket a takarítószemélyzetnek minden esetben szigorúan szükséges betartania, aztán végül kezet fogott Ignáccal, és jó munkát kívánva magára hagyta, hogy dolgozgasson egy kicsit.
Így történt, hogy Ignác ezúttal, mint teljes jogú munkavállaló műanyag vizes vöbrével, és felmosómoppjával felszerelkezve, akárcsak egy védelmező, vagy harcos készen állt, hogy hadat üzenjen a kosz, piszok, a bakapelyhek sokszor keservesen masszív, és ritkán tisztántartható vegyülékeinek. A forróvízbe tett tisztítószereket, mert elsőre arra gondolt, hogy néhány kisebb helyiséget, közöttük is a hangulatosabb konyhai részleggel kezdi a munkát, ám amint ténylegesen elkezdte volna a tulajdonképpeni felmosást hamar rájött, hogy azért egy emeleten negyven szoba van, és abba milliónál is több szemeteskuka, tehát logikus, hogy előbb azokat szükséges kiürítenie, és tiszta sötétszínű szemeteszsákot pakolnia a kukákba. Így is mire egyetlen emelet mind a negyven szobájával végzett, és közben gyönyörű, szupermodel hölgyekben sem volt hiány, akik látván, hogy ,,friss hal” érkezett flörtölő és csábító pasiérzékelésük középpontjába azonnal egyre csábítóbban, egyre kihívóbban, kekeckedve kezdtek Ignác jelenlétében viselkedni.
Egyik nap, amint Ignác éppen az egyik emeleti konyhában sertepertélt és a rahedli sok tányért és evőeszközök egész garmadáját súrolta, és mosogatta egy kosztümös, rendkívül egzotikus vonásokkal rendelkező Pocahontasi nő lépett be a konyhába kissé sietősen, és türelmetlenül, miközben egyik kezében méregdrága okostelefonján éppen beszélgetett valakivel, akitől nagyon mérges lett.
– Hogy képzeled te szemétláda seggfej, hogy megcsalsz engem, mi?! Neked elmentek hazulról?! – valóssággal önmagából kikelve már üvöltött a telefonba, és mikor hirtelen körbenézett csupán akkor vette észre a gyanútlan takarítót, aki egyben fültanúja is volt a kellemetlen események láncolatának.
– Bocsásson meg kedves Uram, de ha nem zavarja ez egy magánbeszélgetés lenne… – kérte ki magának a gyönyörű, fiatal nő, és úgy tűnt legszívesebben azonnal elsírja magát. Ignácot heves lelkiismeret-furdalás kerítette hatalmába ti. ha elmegy onnét, és magára hagyja fájdalmában, lelki válságában a hölgyet, akkor lehetséges, hogy talán élete egyik legfelelőtlenebb baklövését követi el, míg ha marad akkor tutti biztos, hogy máris magára vonja a nő elemi erejű, és pusztító, acsarkodó haragját, így végső soron úgy döntött, hogy legalább is a konyhából kisomfordál – legalább is egyelőre.
Így is bő fél órába egészen biztosan beletelt mire a gyönyörű nő heves hangulat és dühkitöréseket produkálva végzett a telefonállással, majd kissé megtört testtartással, és nedves szemekkel jött ki a konyhából. Látszódott, hogy a még mindig makulátlannak tűnő szempillafestéke is vékony fekete vonalként fog lecsurogni arcán, ha erre sem figyel. Most úgy tűnt, hogy egy kis vigasztalás igazán nem árthat, így Ignác segítő szándékkal előlépett:
– Bocsásson meg kedves hölgyem… tudom semmi közöm hozzá, csak szeretnék érdeklődni, hogy… minden rendben ment-e?! – tette fel bárgyúnak, gyerekesnek ható kérdését.
– Igaza van kedves Uram! Semmi köze a magánéletemhez, most pedig, ha megbocsát… – heves, szigorú hangja meg-megreszketett, amint sírásra görbült a szája. Ignác sem tétlenkedett rögtön tiszta papírzsebkendőt nyújtott át némán a megilletődött, könnyes szemű nő finom, hosszú kezei közé, majd ment a maga dolgára.
Másnap ugyanannál az egzotikus nő irodájánál takarított, és ürítette ki a szemeteskukák tartalmát, amikor az egzotikus, gyönyörű nő pár percre behívta egy amolyan ,,kötetlen beszélgetésfélére” tágas irodájába.
– Elnézését kérem kedves Uram a tegnapi viselkedésemért… igazándiból kedves is tudok lenni… – szabadkozott, miközben bájosnak, kislányosnak tűnt, amint tördeli hosszú kezeit.
– Én kérem bocsánatot, ha megbántottam volna! – szabadkozott Ignác.
– Ó, még be sem mutatkoztunk egymásnak! Dr. Linda vagyok! – nyújtott elfogódottan kezet, és őszintén, kedvesen mosolygott makuláltanul vakítóan hófehér fogsorával.
– Ö… Ignác… – óvatosan kezetfogott ezzel a sugárzó nővel, és mindketten olyasfajta jóleső, bizsergető érzés járta át mindkettejüket, amire ritkán volt példa.
Észre se vették, és azonnal megbeszéltek egy amolyan romantikus találkát, és a gyönyörű nő ragaszkodott hozzá, hogy Ignác sokat beszéljen magáról, de nagyra értékelte, ha az ő élettörténetét is megértő empátiával, és toleranciával végighallgatja valaki.

TÁNCLÉPÉSEK A SZÍVHEZ

Fantasztikus, vibráló ősznek ígérkezett. Annál in inkább, mert a pufók, jópofa, kicsit molett srác, akit – titokban a háta mögött –, csak idiótának, vagy lükének neveztek először ment úgy kirándulni, hogy titkolt szerelme is vele együtt utazott – igaz nem a mellette lévő ülésen –, az adott kibérelt buszon.
A pufók srácnak egyébként is jócskán meggyűlt a baja a kamaszkorral, hiszen míg másokból bombázók lettek, vag sportosan izmosak, egy deka, gusztustalanul fityegő tokaszalonnás úszógumi nélkül, addig a kövér srác sajnos még mindig súlyproblémákkal, és krónikus magas vérnyomással küszködött.
Míg tartott az út Mátraszentimrére addig a kis társaság szinte összes tagja barátilag elbeszélgetett egymással. Fiúk a fiúkkal vitatták meg a kényesebb dolgoat, míg lányok főként lányokkal osztották meg észrevételeiket, és az egész brancsot áthatotta valami magától értetődő baráti, kollektív szellemiség, mely az összetartozást volt hivatott fényjelezni.
A közel két és fél órás út után végül egy hangulatos, erdő mlyén megbújó, eredeti vadászházban kaptak szállt, melynek bejárati ajtaját egy tekintélytparancsoló szarvasagancskoponya díszített, és aminek üreges csontváz szeme úgy mered mindenkire, mintha legalább is vallatná az idetévedt turistáskodó vendégeket.
A fiúk és lányok külön-külön voltak elszállásolva. Volt egy hosszanti folyosó, és míg a társaság egyik fele a bal oldalon lévő szobákat foglalta le magának, addig a lányoké volt a valamivel sokkal rokonszenvesebb jobb oldali szobák többsége.
Amikor eljött a takarodó ideje, ami nagyjából este nyolc-kilenc tájban történt a kövér srác szerelme észrevétlen kilopakodott szobájából tetszetős, pillangómintás pizsamájában, mely előnyösen megmutatta sportos, és gömbölyödésnek indult, zsenge idomait. Kétszer kopogtatott a kövér srác szobájának ajtaján, mire a kövér srác azonnal felugrott, mintha bolha csípte volna meg, és anélkül, hogy szobatársa egy jóval idősebb, vörös kecskeszakállat viselő srác felébredt volna édesded álmaiból óvatosan kinyitotta a lánynak az ajtót.
– Szia Tibikém! Hogy milyen édes vagy ebben a pizsiben! Nagyon bejön! – jegyezte meg pirulva, és elfodódottan. – Kölcsönkérhetem a römi kártyádat?! Láttam, hogy te hoztál magaddal egy paklit, és esetleg arra gondoltam… - szabadkozva elpirult, mint akit már a puszta kérés is jócskán veszélyez, vagy zavarba hoz, mire a kövér srác azonnal hátizsákjában kezdett óvatosan kutatni, és azonnal meg is találta, amit keresett. Óvatosan adta oda a kártyát a gyönyörű, kamaszlány kezébe. Ahogy összeért a kezük mintha lelkük mélyén bizsergésnek indult volna bennük milliónál is több apró sejtecske, és molekula.
– Jaj, annyira kösz! Imádlak! – kétoldalról megpuszilta pufók arcát, majd milliókat is megérő bájmosolyával visszament a szobájába, persze jó éjszakát kívánva a jócskán meglepett srácnak.
Másnap aztán a kövér srác – általánosságban –, már jó kora hajnalban felkelt, hiszen ehhez volt hozzászokva, és miután melegítőt vett, hiszen őszre járt az idő, és a hegyekben azért mégiscsak hideg van, kiment a vadászház elé, hogy kicsit magányában vehesse tüzetesebben szemügyre a természetét.
Néhány pillanat múltán összerezzent, akár egy zörgő falevél, mert néhány méterre tőle szarvasbőgést hallott. Mintha egy szarvasbika éppen hívta volna kicsit kétségbeesett szónoklással elveszettnek gondolt párját, akit még nem talált meg. A kövér srác azonnal forgatni kezdte félősen, ijedősen fejét, hogy vajon az erdő melyik szegletéből jöhet az ismeretlen, hátborzongató hang.
Valamivel később aztán biztos, ami biztos meggondolta magát, és inkább úgy döntött, hogy visszamegy a házba, ahol főként a kísérő tanárok többsége már ébredezni kezdett. Tibi is úgy döntött, hogy megeszi paprikásszalámis szendvicsét, melyet még anyukája csomagolt neki. Ivott hozzá egy kis frissen főzött csipkebogyóteát sok citrommal.
Végül aztán a lányok többsége is felkelt kiadósan holdkorosságban szenvedve. Egyedül szerelme Kriszta volt fitt és éber, és mosolygósan, újabb cuppanós puszival üdvözölte a pufók srácot:
– Annyira jót aludtam, mint a bunda egész éjjel! Neked hogy telt az éjszakád Tibus? – kérdezte pajkosan flörtölve, incselgetve.
– Azt hiszem jól… - esett kicsit gondolkodóba a válaszon, mert szíve reménytelenül, és eszeveszett kalapálásba kezdett.
– Az se rossz! Ma szerintem kemény napunk lesz. Egész nap táncolhatunk! Jócskán el leszünk fáradva mire végzünk, de nem adjuk fel, mert kibírjuk a gyűrődést! Igaz?!
– Azt hiszem…
– Egy kicsit nem ártana Tibus, ha optimisábban fognád fel ezt az egészet! Meglásd jó buli lesz! Mit szólnál, ha te lennél a párom?!
– Roland nem fog érte megharagudni?! – kérdezte bizonytalanul.
– Csak nem azt hiszed, hogy engem érdekel a Roli? Haha! Ez jó vicc! Arra gondoltam, hogy jó lesz ha megpróbljuk ketten! Én nagyon élvezném! – megint azzal a jellegzetesen csábos, csábító, kihívó pillantással nézett vele farkasszemet, és Tibi nem csoda ha valósággal azonnal bezsongott.
Reggel fél nyolckor a tánccsoport kis létszámú tagjai közöttük Tibi és Kriszta is átvonultak abban a szocialista kultúrterembe, ami elég nagy méretekkel rendelkezett, hogy mozogni, és táncolni is lehessen majd benne, és azonnal fejest ugrottak a verejtékcseppeket jócskán termelő tánc és koreográfiás vége-hossza nincs gyakorlatokba. A felügyelő tanár – aki nem mellesleg egyben az irodalomtanárnő pasija is volt –, valóságos terminátorszintű vasfegyelmet, és kitartó szorgalmat követelt meg mindenkitől, mert pontosan tudta, hogy a közönségnek – vagy így, vagy úgy –, de a maximumot kell nyújtani.
– O.K. Srácok! Akkor álljatok párokba, és nézzük az alapállásokat és lépéseket. – Itt szinte azonnal kiválasztotta Tibit és Krisztát és máris Tibi kezét Kriszta derekára, míg a másikat a vállára tette, hogy mindenki pontosan leutánozhassa.
– Mindenki látja, hogy mit csinálok?! Ez az alapállás, ami most következik az lesz a nyújtott kezdő lépések. Egy két há, és egy, két há! – Elkezdett lasított ütemben pörögni, és fordulni Tibivel, és Krisztával, akik egyre jobban felszabadulhattak főként egymás társaságában, és mintha egyszeriben szinte azonnal meg is szűnt volna körülöttük a világ.
Nagyjából nyolc-kilenc perc múlva a tanár már hagyta, hogy egyedül is megpróbálják a gyakorlatot.
– Majd elfelejtem! Fiúk Lányok! Minden esetben fontos a szemkontaktus! Mindig nézzetek egymás szemébe, hiszen úgy életszerű az egész! – adta ki saját utasításait, majd egy újabb párost vett gorcső alá, hogy ellenőrizze a megfelelő koreográfiát.
– Hú! Ez nem semmi! – muszáj volt hogy kicsit lassítsanak a pörgős ütemen, mert Tibiről valósággal gusztustalanul dőlni kezdett az izzadság, és Kriszta felkötött hajából is apró kis vízszilánkok gyöngyöztek.
– Tényleg kicsit nem ártana lazítani a gyeplőn, hogy tovább bírjuk! – álltak le mindketten. – Nagyon jól mozogsz! Hol tanultad a lépéseket? – érdeklődött kedvesen, amíg pár percig mindketten szusszanhattak, és legalább – átmeneti jelleggel –, kifújhatták magukat.
– Hát sok tévét néztem, meg persze ott volt a klasszikus Dirty dancing… - szabadkozott.
– Hát ez szuper! Akkor hát ezért, te kis cukorfalat géppuskalábú! Jobb vagy, mint Michel Flatly hallod-e?
– Hát… nem igazán tudom…
– Dehogy is nem! Még egy-két nap, és meglásd zajos sikereket fogunk aratni, ha itt lesz a fellépés.
Amikor végetértek a délutáni edzések délutánra – általában –, mindenkinek szabadfoglalkozása volt. Így Kriszta is elindult csajos barátnőivel túrázni a közeli hegyekbe, és úgy festett akár egy csinos hegymászó amazon. A bajok akkor következtek be, amikor – ősz lévén –, hirtelen, és váratlanul besötétedett, és Kriszta kivicamította az egyik bokáját, mert így csupán csak sántikálva, nagyon apró lépésekkel volt képes egy másik fiú vállaira támaszkodva a vadászházig elbicegni. Tibi valósággal halálosan aggódva, dübörgő szívvel várta őket késő este a lépcsős verandán, hátha kell bármiben is segítenie, és amikor meglátta bicegő, és sajgó végtagú szerelmét zokszó nélkül odament hozzá, átkarolta sportos testét, ölbe vette, mint egy hősszerelmes és óvatosan egyik fokot a másik után vitte őt fel a lépcsőn a vadászház belsejébe, aztán a lányok szobájába, majd magára hagyta, hogy megtisztálkodjék, és átöltözzék.
Később Tibi bundáskenyérből, és frissen főzött csikebogyóteából készült vacsorával kedveskedett Krisztának, akinek sajgó bokáját párnákkal fel kellett pockolni, és jócskán pihentetni kellett, amíg helyre nem jön az a csúnya vicam.
Tibi óvatosan kopogtatott az ajtón, majd benyitott, és ágyban, pizsamában ülve találta Krisztát, ami megpróbált kierőszakolni ajkairól egy kifejező mosolyt, de inkább torz, fájdalmas kifejezés ült ki arcára.
– Jó estét! Hoztam egy kis… vacsorát… - szabadkozva letette az éjjeliszekrényre a műanyag nagyméretű tálcát rajta az összes finomsággal a legtöbb csajos barátnő huhogó hangjai közepette, majd újabb elnézéssel ki is ment a szobából.
– Nem is tudtam, hogy te így bele vagy zúgva ebbe a nyominger szerencsétlenbe?! – vonta kérdőre egyik barátnője Krisztát.
– Nem is nyominger! Hogy lehetsz ilyen! Annyira cukipofa, nagyon rendes srác! Azt hiszem kezdek belészeretni.
Erre a kijelentésre aztán tomboló hangorkán ováció vette kezdetét a lányok között, hogy kinek volt már komolyan szexuális kapcsolata is, no meg, hogy ki volt az, aki már igazából szexelt.
– …És mondd csak, csajszi?! Lefeküdtél már vele? Milyen az ágyban? Mekkora a szerszáma? stb. – végre-hossza nincs kíváncsi, naiv, kellőképp gerekes kérdések következtek, mire már Kriszta is valósággal annyira zavarba jött, hogy inkább föle tövégig vörös lett, és több kérdésre már nem volt hajlandó válaszolni, hiszen jócskán megterhelő, és kimerítő volt az adott nap, főleg a sajgó bokavicam.
Másnap Tibi kora reggel ismét kopogtatott az ajtón, ám ezúttal reggelit hozott. Friss tojásrántotta és narancslé volt felpakolva a közepesméretű manyag tálcára, és egyenesen Kriszta ágyába vitte a reggelit, aki nem győzött ámulni a jófej, kövér srác kedves előzékenységén, és romantikus lovagiasságán.
Később amikor pár nap múltán a bokaficam helyre jött, és Kriszta ismét táncolhatott igyekezett nagyon óvatosan, és körültekintően lépni, nehogy megint fájdalom hasítson lábaiba. Amikor aztán végül fellépésre került sor immáron az idősek otthonában Tibi és Kriszta egy színpadon táncoltak, méghozzá annyira összeszokott ritmusban, és precíz koreográfiával, hogy hatalmas, elismerő vastapsot kaptam a főként idős nyugdíjasokból álló lelkes közönségtől. Amikor hazafelé tartott az útjuk Kriszta ragaszkodott hozzá, hogy Tibi mellé ülhessen a buszon, és egy cseppet sem zavartatta magát, hogy vajon miként vélekednek majd csajos barátnői.
Végigbeszélgették az útat Mátrazentimrétől egészen Budapestig, és mire cirka két és fél óra múltán beértek a fővárosba mindketten úgy érezték, mintha már ezer éve ismernék egymást.
– Még sosem meséltél magadról ennyi mindent. Hogy csinálod? – kérdezte bizalmasan lehalkítva hangját Kriszta és a srác felé fordulva.
– Hát tudod… sajnos nagyon gyanakvó vagyok, és nagyon kevés emberben merek megbízni, mert sokszor visszaéltek már a bizalmammal… – fejtette ki.
– Ez teljesen érthető! Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Tudod mit?! Mit szólnál, ha a gimi hátralévő két évében járnánk egymással?! – most kész tények elé álíttotta Tibit, akinek még soha az életben nem volt se komoly párkapcsolata, sem rendes barátnője.
– Ez nagyon jól hangzik… - felelte töprengve.
– Szerintem is! Annyira jó, hogy végre barátok lettünk! Képzeld csak ha erre módjuk a kétezres évek elején került volna sor?
– Hát igen…
– Na ugye! Cseréljünk teefonszámot, és lakáscímet, hogy bármikor elérhetőek lehessünk! – Azzal Kriszta már nyult is bele hátizsákjába és kihalászott egy kisebbméretű jegyzetfüzetet, amibe lefirkálta saját otthoni telefonszámát, és lakáscímét, és Tibi is odaadta a magáét, majd végül cseréltek.
Amikor a busz csikorgó fékezéssel végül megállt a Dél pályaudvarhoz közel, mert onnét bármi elérhető Kriszta végül búcsúzás gyannánt szájon csókolta a jócskán meglepett Tibit, aki köpni-nyelni sem tudott a meglepetésektől.
Amikor már végzősök voltak, és nagyon közel volt az érettségi Kriszta azzal a jócskán merész ötlettel állt elő, hogy odaköltözik Tibiék lakásába, hogy közös életüket kialakíthassák. Tibi kissé konzervatív szülei valósággal me voltak döbbenve, hiszen mindenki azt hitte, hogy Tibi egy amolyan magánakvaló, sótlan, és kellőképp begyepesedett agyú srác, ám amikor elhozta hivatalosan is bemutatni csinos barátnőjét a szülei szinte azonnal megkedvelték a határozott, és szókimondó Krisztát.
Ahogyan aztán teltek-múltak az évek és Tibiből bölcsész, míg Krisztából ügyvédi irodai asszisztens lett úgy tervezték, hogy egy szolid, kis esküvő keretében az óceán paartján mondják ki egymásnak a boldogító igeneket. Alig telt el pár hónap, és Kriszta sugárzó boldogsággal ecsetelte Tibinek, hogy a terhességi teszt szerint egészen biztosan terhes, hiszen késig a menzesze. Így nem csoda, hogy kilenc hónap múltán gyönyörű kislánynak adott életet.

Átjárások veszteglő napok között

Legalább egy csipet halványodó gyanú
mindenkor elkellene manapság főként,
ha azt halljuk:
Úgy imádlak Életem!
vagy mikor jössz haza kicsi szívem?!
Befizettem a Tabu-sárga csekket!
Ilyenkor jobb volna könyvespolcok
kuckói közé menekülni bent,
egészen mélyen s hagyni,
hogy dolgok s történések
nélkülünk történjenek.

Végül is nem is olyan sok kell
az átmeneti menedék-otthonossághoz,
nem igaz?!
Egy elhasznált,
molyrágta koszos matrac,
működőképes radiátorok átható,
por-keringető szivattyú-melege,
hogy a mínuszokat sebiben
ki is küszöbölhesse,
és némi olvasnivaló irodalom,
és valamicske ehető harapnivaló.

Kezdetben mintha senki sem venné észre,
hogy a gyorsuló Hóhér-Idő is
puszta realitás-fogalom,
hogy a mulandó, megszámlált percek
– igaz ugyan -,
hogy egy cifra örökkévalóságig telnek,
mégis csupán a fizikai intervallumot
érezzük magunkon,
miközben lelkünk örök-gyermek fiatal!

– Legjobb volna mindent tudatosan,
szándékkal hátra hagyni
s inkább kipottyanni
a mindennapok taposómalmából,
az álszent Tartuffe-i hazugsággyárak
okozta tartós közönyösségből,
mint kavics a tóból
megmenteni még a menthetőt!
A koszos tócsa is megteszi,
már ha nincs kéznél varázslat,
hogy kikerülhesse az abszolút
felnőttek egyeduralmát.

A Létezéssel az a gond,
hogy van Kezdet és Vég mint két ismereti,
megkerülhetetlen Vég-pont,
s közte az ember beleragad,
belesüppedő könyörtelen-kíméletlen,
brutális hétköznapok s Holnapok
megkerülhetetlen izgága,
értelmetlen robotolásaiba,

mert a cél:
A totális felhalmozás megvalósítása
a megérdemelt Boldogság
szándékos kikerülésével.
Miként a gyöngéd, halhatatlan szerelmet
is szándékosan inkább elkerüljük
hiszen alamuszi Lúzer-csórók
szánalmas menedék-meséje!

S már a puszta bókolás,
a kedveskedő, romantikus gesztusok
érezhetősége is totálisan
gyanakvásra ad okot,
hiszen kedves barátunk szegény,
akárcsak a templom rágcsáló
egere s sosem lesz neki se Ferrárija,
vagy Porschéje,
sem nyaralója a Maldív-szigeten!

SZÖVETSÉG A BAKLÖVÉSEK ELLEN

A két fiatal nő kezdő egyetemistaként a dózsa kollégiumban ismerkedett össze egymással, és – ahogy mondani szokás –, szinte azonnal nagyon rokonszenves, csajos, testvéri szövetség alakult ki kettejük között.
Később mint valami különleges alkut, vagy paktumot egymás között megfogadták, hogy örökre barátnők lesznek, és bárhova is sodorja majd őket az élet támogatni, segíteni, és szeretni fogják egymást. Az ünnepélyes diplomaosztón a fekete tallárban, és csákós sipkájukban úgy pózoltak a digitális fényképezőgépek lencséjében, - mintha legalább is –, megnyertek volna egy kisebb világméretű konfliktust, vagy győztes csatát.
Később az egyik a fővárosban maradt, mert azt vallotta, hogy minden ami történik az pesthez köthető, míg a másik inkább úgy volt vele, hogy visszaköltözik vidékre Mezőcsát térségébe. Úgy is már régóta udvarolgatott neki egy gépészmérnök hallgató a Műegyetemről, így senki sem csodálkozott azon, hogy a másik lány hamar esküvő, és gyerekáldás elé nézett, míg a fővárosi nő kicsit talán még úgy is volt vele, mint akit szándékosan hátbaszúrtak, és el is árultak, de ettől függetlenül nagyon örült barátnője őszinte boldogságának. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy ő lett az első keresztanyja barátnője legelső kislányának, akit egy kisfiúcska is követett.
Ha idejük megengedte mindenképp igyekeztek személyesen is találkozni. Ekkor rendszerint az történt, hogy vagy a fővárosi nő utazott le vonattal, vagy távolsági busszal Mezőcsát mellé, vagy a vidéki hölgy kérte meg férjét, hogy pattanjanak be az autóba és utazzanak fel Pestre.
Most épp esedékes volt, hogy a vidéki nő tegyen látogatást Pesten barátnője lakásán, és akár egy kamasz türelmetlen izgatottságával készült a régen várt személyes találkozásra. Arra gondolt, hogy jó volna kicsit bepasiztatni legjobb barátnőjét, mert – legalább is –, úgy hallotta, hogy eddig nem igazán akadt a horgára senki, aki még úgy elfogadhatóan partiképes lenne, és hát mi tagadás, ha szeretne még gyerkőcöt, akkor nem ártana kicsit belehúznia a pasifogó hdműveletekbe.
Amint férje Feri autóval felvitte Pestre egyenesen barátnője lakására Ági azonnal kiszállt az autóból semmivel, és senkivel se foglalkozva férje kisebb megdöbbenésére.
– Akkor majd gyere értem drágám! – közölte vele kimérten. – Négy-öt órás tartalmas beszélgetésre számíts!
A férje eből könnyűszerrel megértette, a a két ritkán látott legjobb barátnő csajos traccspartit rendez, akkor – nagy valószínűséggel –,sokkal több lesz ez puszta négy-öt órás beszélgetésnél.
Ági háromszor csengetett, biztos, ami biztos alapon. Aztán egyszer csak a kissé gyártási hibásnak kinéző, rozsdásodásnak indult kapuelefonon recsegő hanggal beeszólt álmos hanggal:
– Ki a fene az?!
– Csak egy régi jóbarát! Hát szépen megvagyunk!
– Ági??? Tényleg te vagy az?! – hitetlenkedett a megleptéstől.
– Nem te lüke! Majd a dalai láma! Beeressztessz végre, vagy hagysz itt rostokolni napestig?!
–Ja, persze bocs. Gyere csak nyugodtan! – azonnal megnyomta a kapunyitó gombot, hogy barátnője bemehessen a kapun.
Mire Ági felért a lifttel barátnője már ott várta a folyosón, ahol a lift komótos kedvvel megállt. Mikor kinyilt a liftajtó alig hitt a szemének, hogy barátnője végre személyesen is eltudott jönni az éves, esedékes személyes találkájukra.
Egymásba borultak, és megölelték egymást. Már több mint két éve hogy csupán cak futólag tudtak találkozni, mert Áginak már volt két gyereke, és férje meg kialakított családi helyzete, így nem meglepő, hogy alig-alig sikeredett összeegyeztetniük a lehető legkedvezőbb időpontokat.
– Üdvözöllek drága barátnőm Petra! Te aztán semmi se változtál! – jegyezte meg Ági miközben kritikusan, kicsit össehúzott szemöldökkel recíen végigmérte ré nem látott barátnőjét.
–Én pedig azt hallottam, hogy te viszont annál többet! Ó, jut is eszembe! – kapott a fejéhez. – Sok szeretettel gratulálok a kis trónörökösötökhöz! – utalt itt a nemrégiben született kisfiúra.
– Hát bizony-bizony! Az aztán brutál egy kemény meló volt, mert farekvéses volt, és jobb volt ha megcsászároznak, de már semmi vész. – mutatta meg nem kis büszkeséggel hasa alatt a forradás nyomát.
– Az a fontos, hogy jól vagytok, és hogy mindenki egészséges! – vélekedett Petra.
– Igen, teljes mértékben egyetértek veled édesem, de… - hosszú kicsit fáradt sóhaj következett, mely arra engedte következtetni a barátnőt, hogy azért mégiscsak nem fenékig tejfel Ági élete sem. – Sokszor annyira szeretnék kicsit kiszakadni a mindennapok taposómalmából, és végre csinálni valami őrült, csajos hülyeséget! Érted ezt?! – nézett rá kérdő szemekkel.
– Tökéletesen értem, mire gondolsz, de azért biztos vagyok benne, hogy valamit csak ki lehet találni. Nagyszülők, unoktesók, vagy nagybácsik esetleg?!
– Haha! Ez nagyon jópofa! – jegyezte meg enyhén irónizálva. – Szerinted, ha lenne egy arra alkalmas rokonom, akkor nem kértem volna már régen meg, hogy mentsen ki a szorult helyzetből?!
– Hát nem tagadom. Megfordult a fejemben, de azért ki lehetne valamit találni. Neked vannak ötleteid?! – nézett rá kutatva a válaszok után.
– Igen, mondhatni, amikor két peluscsere, és böfiztetés között féluton megállok, és azon kezdek agyalni, hogy mennyire nem gondoltam át teljesen a gyerkőcneveléssel adodó kisebb-nagyobb feladatokat, miközben folyamatosan vádolom, meg marcangolom magam, hogy vajon elég jó anyuka vagyok-e.
– Figyelj! Tudom, hogy közhely lesz, amit most hallasz, de még mindig igaz. Senki sem mondta, hogy a gyereknevelés egyszerű feladat, de azt ember előbb-utóbb szépen, fokozatosan belejön. Ez is olyan, mint a biciklizés, vagy nem?!
– Nos hát azért van benne néminemű igazság, de én sokkalta sarkallatosabban fogalmaznék. Mindenesetre lehetséges, hogy egy megfizethető bébiszittert fogok felvenni – legalább is -, a kezdeti időkben, amíg megszokom a dolgok rutinját, aztán később egyedül is fog menni. A másik fontos dolog, hogy már nem is emlékszem mikor utaztunk el a pasimmal csak úgy kettesben valahova, hogy adjunk magunknak elegendő időt, és kényeztessük egymást. – újabb nagy vége-hossza nincs sóhaj következett, ami Petrát is elgondolkoztatta.
– Na de semmi susskuss és kecc-mecc! Most hadd hallom, hogy mi a nagy harcihelyzet veled? Semmit ne titkolj el, ha kérhetem!
– Hú! Hát eléggé viharosra sikeredett az egyik komolynak nevezhető párkapcsolatom, mert jegygyűrűt, és esküvőt reméltem, de ehelyett tartós megcsalás várt, és akkor még volt képe azt mondani egyenesen a szemem közé, hogy megfojtom őt ebben a kapcsolatban, meg, hogy nem hagyok neki elegendő gondolkodási időt, miközben akárhova is mentünk ő aztán minden kínálkozó alkalmat kihasznált, hogy bárkivel flörtöljön. Pokoli egy négy hónap volt. Szerintem öregedtem is vagy fél évszázadot, és lassan kisebb plasztikai beavatkozást kell végrehajtani rajtam, hogy egyáltalán még emlékezzek egykori bombázó önmagamra. – Most Ptrán volt a sor, hogy kiürítse lelke legmélyebb, féltve őrzött bugyrait, mert érezte, hogy barátnője soisem élne vissza felkínált bizalmával.
– Hát ez sajnálatos édesem! Legszívesebben én levágnám az expasid összes mogyoróját. Tanulja csak meg, hogy egy nővel nem érdemes packázni! – erre aztán mindketten egy oltári nagyot röhögtek.
Később aztán előkerültem előbb a gimis, majd az egyetemi emlékek, és átélt csajos kalandok is.
– Emlékszel még retorika órán arra a furcsa srácra, aki úgy tűnt egyenesen hozzád beszélt, amikor szónoki beszédet kellett írni?! – kérdezte Ági barátnőjét.
– Igen. Nem is tudom… Volt benne valami nagyon kisfiús elvesztettség és édes-bús szomorúság. Az ember úgy érezhette, hogy ezt a srácot szinte azonnal babusgatni, meg pátyolgatni kell. Később úgy hallottam, hogy nem jött el a diplomaosztóra. Bár ha én lettem volna az ő helyében valószínűleg én sem megyek el.
– Ugyan már! Miért nem?! – kérdezte kíváncsian a másik.
– Képzeld csak magadat a srác helyébe! Mindenki azt mondta, hogy nem való magyar szakra, miközben zseniális prózaverseket, novellákat írt, és akkor félévkor közlik vele, hogy a nyelvészeti problémák miatt le kell adnia az egész magyar szakot. Nem csoda, ha kurva mérges lett, és be is rágott.
– Most hogy mondod ebben lehet valami! Jut is eszembe! – kapott a fejéhez, mint aki elfelejtett valami fontosat. – Képzeld Annamari Hollywoodba költözött Miklóskával, és úgy néz ki egy közös, kis költségvetésű produkcióban is látható lesz majd a tévében. Azért ez szerintem szenzációs hír. Valakinek sikerült.
– Hát… Nem is tudom… Tudod, ha arra gondolok, hogy engem se vettek fel a SZFÉ-re míg Anamari már nemzetközi karriert csinálhat a puszta véletlen közjátékaként, hát bizony jócskán furcsálom ezt az egészet.
– Ezért jó a külföld. Ott az lehetsz, ami akarsz, és szinte majdnem mindenben kipróbálhatod magad. Apropó! Mondd hogy elmentél arra a tévés castingra, még anno 2011-ben?
– Őszintén remélem, hogy nem fogsz rituálisan megkövezni, amit mondok, de előbb hasmenés kezdett gyötörni hajnal felé, később pedig a tartósan émelyítő hányinger.
– Jaj, olyan kis buta tudsz lenni! Miért nem adtál magadnak egy esélyt. Szerintem szenzációs bemondó, vagy hírszerkesztő vagy micsoda lettél volna. Még az is lehet, hogy egy-két filmsztárral is összetaliztál volna, akik meghívtak volna vacsorázni, és egy-két görbe éjszakára… - huncutmód kacsintott párat a szemeivel.
– Ugyan már! Hová is gondolsz! Most home officeban vagyok, és bár nem keresek annyit, amennyit szeretnék legalább ez is valami! A mostani munkaerőpiac valjuk be nem éppen a lehetőségek hazája. – szögezte le szomorúan.
– Szerintem rosszul állsz hozzá a dolgokhoz kisanyám! – vélekedett. – Miért nem próbálsz meg pályázni, vagy valami ötletgazdaként eladni kreatívkodásod csíráit?
– Te most hülyíteni akarsz, mi?! Nem veszed észre, hogy mi folyik itt! A kis és középvállalkozásoknak jóformán esélyük sem lehet, mert valamelyik idiota nagyágyú üzletember stróman egyszer csak gondol egyet, és azonnal megvesz bármit, amit kigondolt. – vélekedett bölcs éleslátással Petra.
– Ez mondjuk tökre igaz, de azért valami akkor is muszáj volna csinálni.
– Tudod már kezdem nagyon bánni és sajnálni, hogy érettségi után nem mentem én is külföldre! Lealább kipróbálhattam volna magamat bizonyos területeken, vagy akár még be is pasizhattam volna. A nyelvi sokszínűség sem lett volna akadály.
– Hát akkor nem értem, hogy mire vársz még te dinka?! Vágj bele, és irány külföld. Hátha sikeresen tudsz boldogulni, mint ezen a szarkupacon. Már bocs.
– Imádom a nyers és zsigeri szintű őszinteségedet! Lehetséges, hogy meg fogom csinálni.
– Figyelj nem akarok beleszólni, de ha még a következő hónapban is ebben a hangulatos kis lakásodban foglak találni, akkor az rád nézve lesz rohadt nagy szívás!
– O.K. Megértettem! A többiekről tudsz esetleg valamit?! – Petra igyekezett témát váltani. Már épp eleget beszélgettek életük kisiklásairól, baklövéseiről.
– Érdekes módon alig-alig! Azt utálom, ha az egyetemen akkora barátságok szövődtek, akkor hol a fészkes fenében vannak azok a jófej csajok, akik esküvel fogadták, hogy kitartanak a másik mellett, meg hogy segítik, és támogatják egymást?! Érthetetlen!
– Hát igen! Azt gondolnád, hogy a tartalmas négy év mindenkiben mély nyomokat éget, aztán amikor az egész herce-hurcának vége szakad, egyszerre a nagy légüres térben, és semmi között találod magad. Ez számomra is értelmetlen, de hát így kell boldogulni.
– Jut eszembe találkoztam Robival, és arra kért, hogy mindenképp adjam oda az elérhetőségeit.
Petra mintha azonnal zavarba jött volna a férfinév említése hallatán; jócskán füle tövéig elpirult, és bárhogy is tagadhatta volna valósággal dobolni kezdett szíve fülében.
– Látom, amit látok! Szóval, akkor érzel valami iránta drágám, igaz?! – megint a huncut kacsintó mosoly.
– Nem is értem, hogy hogy történhetett! Utoljára a Rákóczi úton jártunk – tudod -, abban a hangulatos, kis kínai kifőzdében, ahol én borsós rizottót ettem, a Róbi pedig szecsúáni csípős tésztát, és… mintha tökéletesen egy hullámhosszon lettünk volna… - ábrándozott el, amint az emlék lelkében újból élni kezdett.
– Hát kisanyám! Akkor nincs más hátra, minthogy újra felhív, és amilyen gyorsan csak lehet talizzatok!
– Tudod bűntudatom van, mert a diploma előtti hónapokban nem voltam éppen egy földreszállt angyal vele, és kicsit még ki is használtam, hogy előbbre jussak.
– Figyelj csajszi! Mindig a lényegre koncentrálj! Akarod a pasit, vagy sem?! Ez itt a kérdés!
– Igazad van! Most mindjárt fel is hívom! – Petra valósággal már repült is a konyhába, ahol az okostelefonját hagyta, és igyekezett bepötyögni a számot, amit barátnőjétől kapott. Így is több mint húsz perc telt el, mire visszatért a szobába, ahol Ági legalább annyira volt kislányosan izgatott, mint ő.
– Na? Mi történt csajszi?!
– Szeretne találkozni velem, és nagyon sokszor gondolt rám… - nyögte ki kicsit megrészegülten a mondatok súlyától.
– Ez egy kurva jó hír aranyanyám! Látod! Én mondom neked, végre csak horogra akadt egy rendes pasas!
– De jó is lenne!
A két barátnő, amikor már jócskán besötétedett búcsút vettek egymástól. Áginak még férjét is sikerült gyorsan bemutatni Petrának, aki nem győzött gratulálni a férfinak, hogy milyen fantasztikus társa lett. Ez a találkozás is egy jólcsengő, de annál fontosabb ígérettel zárult. Mindketten megígérték, hogy hamarosan újra találkoznak, és újabb csajos traccspartit rendeznek, ahol majd kiadósan kivesézik életük, és a világ dolgait.