A BÖLCSÉSZ TAKARÍTÓ, AVAGY AZ IRODAI ROMÁNC

Ignác világ életében takarító volt. Egy diplomás, önálló értelmiségi takarító. Mondhatnák a laikusabbak, hogy hát igen! Mert olyan világ volt, hogy akinek bizalmi, - mondhatni –, protekciónális, és egyéb befolyásos jellegű kapcsolatai akadtak, azok érvényesültek jóformán az élet bármilyen területén.
Pedig ha valaki akkor aztán Ignác a maga sokszor különös, különc már-már kissé csetlő-botló, szeleburdi, és persze méltán habókos módján a targoncavezetői, árufeltöltői tanfolyamoktól kezdve egészen a szoftver, és számítástechnikai tanfolyamokig jóformán minden vitéz módon elvégzett, és bár számos hivatalos papírt, és nyomtatvány birtokosa volt, amit megcsinált abban a percben, hogy az egyetemen is átvette szerénykedő bölcsészdiplomáját cumma cum laude egyre kiábrándult realizmussal, és cinikusan tapasztalta, hogy az éppen esedékes munkaerőpiac egyszerűen nem kívánatos elemnek tekinti, és persze nem is tart rá igényt.
– Hát kedves Ignác… – csúválta bőszen nagy tudálékos fejét egy tipikus HR-es kollega. – Sajnos ki kell ábrándítanom magát… az Ön felkészültségével, és szakmai kompetenciáival egész egyszerűen nem fog menni, hogy az adott cégcsoporthoz fel is vegyék… – próbált egyezkedő, megnyerő, kompromisszumot képviselni a HR-es.
– Bocsásson meg a kérdésem miatt Tisztelt Uram, de megtudhatnm, hogy miért nem?! – kérte ki magának, amikor már elege lett belőle, hogy jóformán majdnem minden egyes állásinterjún hasonló szövegeket vágnak a fejéhez, holott ő minden feltételnek igyekezett maradéktalanul megfelelni.
– Ha a saját véleményemre kíváncsi kedves Uram, sajnos azt kell mondanom, hogy a bunkók, és tahók országában élünk, ahová bőségesen elegendő csekélyke nyolc osztály is, és néminemű kapcsolat! Mindenesetre nagyra értékelem, hogy azért eljött erre a meghallgatásra és további sikereket, és eredményes dolgokat kívánok magának az életben! – a HR-es kollega felállt, begombolta zakóját, mely egy-két mérettel, mintha szűk lett volna a hasán, majd kezet rázott az ideges Ignáccal, és ki is kisérte az irodaajtóig.
Később Ignác meglátott egy papírfecnit, amin takarítókat kerestek egy vállalat üvegházi irodáinak tisztán tartására, és minthogy Ignácnak – akárcsak bármelyik átlagos embernek –, pénzre volt szüksége, hogy számláit, és költségeit fizetni tudja mi sem természetesebb, minthogy elment a megadott címre, ami a II. kerület körényékén húzódott meg, és a recepciónál posztoló két benga gorillatestű biztonsági fickónak megmondta, hogy állásügyben jött. A két őr végigmérte, majd közölték vele, hogy a hátsó ajtón lesz szíves befáradni. Így tehát Ignác fogta magát és a recepciós elektronikus kapun belépve a személyi liftek melletti igen aprócska kis ajtóhoz ment, és kopogtatott párat, mire vette a bátorságot és be mert lépni.
Odabent egy tömzsi, alacsony termetű, molett fiatal, mosolygós hölgy fogadta – mint később megtudta –, ő volt a takarítók összekötője, és alfőnöke, mert a valódi főnöknő, mint kiderült soha az életben nem mutatkozott, csupán a hónap végén, hogy a befolyt pénzek felett kedvére rendelkezzék.
– Üdvözlöm kedves Uram! Nyugodtan foglaljon helyet! – invitálta mosolygósan, kedvesen.
Ignác kissé csetlő-botló botlábúsággal foglalt helyet magának, és igyekezett precízen felvenni a másikkal a szemkontaktust, és kimért határozottsággal válaszolni a soron következő kérdésekre. Persze azonnal táskájába kotort, és kivette szakmai önéletrajzát, majd egyenesen a fiatal hölgy tömzsi ujjacskái közé nyomta.
– Á! Látom Ön rendkívül felkészült, és még életrajzot is hozott! Ez tetszik! – Nem lehetett pontosan megítélni, hogy a mosolygós nő valóban neki szánta-e a mosolyát, vagy csupán ez is egy olyan tetetett álgesztus volt, mint az összes többi tulajdonság, mellyel alapvetően az állástvállalókat fogadták itt.
– Ó, nocsak! – lepődött meg. – Diplomás tanár! Ilyen még nem volt! Megkérdezhetem, hogy mi volt a probléma?! – A nőn is meglátszott, hogy szereti, ha nyomatékot ad saját szavainak, és persze egyből a tárgyra is tért.
Ignác úgy gondolta jobb ha kertelés nélkül elmondja az igazat, minthogy tevervényes magyarázkodások összekúszált hálóiba bagalyodna, melyekből később egyre kevésbé képes kiszabadulni. Így hát megmaradt a jó öreg, bevált igazságnál.
– Eredetileg az SZFÉ-re szerettem volna járni forgatókönyvíró, dramaturg vagy valami hasonló szakra, és mivel sajnos nem vettek fel, de viszont mindig is rajongásig szerettem a könyveket, és az irodalmat így kerültem a bölcsészetre…
– A tanári pályával mi volt a probléma? – jött egy újabb kicsit válykálós kérdés.
– Sajnos alapvető dolgok nem voltam megteremtve, és nézetkülönbségek alakultak ki köztem, és tanárkollegáim miatt… – érezte, hogy muszáj egy nagyot nyelnie, mert mintha egy kellemetlen gombóc akadt volna fenn a torkán. Most jól esett volna egy kis kóla, vagy valamilyen üdítő.
– Értem! Hát… igen! A tanári szakma mindig is egy nehéz terület volt! – jelentette ki kicsit becsmérlően a hangjában, de nem sértőn. – …De azért gondolom, amíg dolgozott megállta a helyét?!
– Természetesen! – válaszolta.
– Nos, hát… ha gondolja éppenséggel fel tudnám venni magát, és mondjuk holnap akár már kezdhet is! Mi a válasza?! – meredt rá kíváncsi, kérdő tekintettel, miközben szándékosan gyanakodva résnyire összehúzta nagy barna szemeit.
– Az nagyszerű volna… – Ignác lelkébe visszaköltözött a pillanatnyi optimizmus.
– A fizetésről majd a főnöknő dönt, de ő csupán a hónap vége felé szokott ittlenni az egyéb anyagi dolgok függvényében! Nos adok magának egy hivatalos formanyomtatványt – itt íróasztalához nyúlt, és kivett a fiókból egy hófehér papírt, majd átnyújtotta egyenesen a férfinak. – Olvassa el részletesen, és ha nincs több kérdése írja alá a lap alján a kijelölt rovatban.
Ignác részletesen átolvasta a nagyon hivatalos, és nagyon szakzsargonnal ellátott, kissé emészthetetlen rizsaszöveget, mely a munkavállaló feladatairól, és kötelezetségeiről is precíz pontossággal rendelkezett, majd következett néhány száraz jogi paragrafus, aztán a lap alján az akkori dátum, és az aláírás, ahova a nevét lefirkantotta.
Amikor aláírva visszaadta a hivatalos nyomtatványt és a molett nő mosolyogva elvette tőle, mintha még utoljára olyasmit említett volna hófehér fogaival, hogy ,,jó döntést hozott, meghogy nem fogja megbánni” stb. Ám az igazság az volt, hogy Ignác nagyon bánta, hogy nem sikeredett neki más állást találnia, és keresnie.
Másnap aztán már a munkaidő megkezdése előtt megjelent a recepciónál a két benga biztonsági őr legnagyobb megleptésére, akik újfent beengedték, és csodálkoztak, hogy miért jött ennyire korán?
Ignác azonnal a liftek melletti kis irodai ajtóhoz lépett, majd kopogott párat és belépett.
– Jó reggelt! – köszönt illemtudóan.
– Maga aztán olyan pontos, akár egy svájci óra! Mondja csak?! Miért jött ennyire korán? – kérdezte tőle ugyanaz a molett, de csinos nő, aki interjúztatta.
– Tetszik tudni szeretek mindenhova idejében megérkezni, így legalább senkitől sem rabolom el a drága időt! – adta meg a helyes választ.
– Hogy mennyire igaza van kedves Ignác! Akkor körbevezetem! Előbb azonban adok magáak néhány dolgot. – itt kinyitott egy falba ágyazott ajtót, melyen belül takarítóeszközök, és tisztítószeres flakonok, és néhány műanyag vödör volt megtalálható. – Válaszon magának vödröt, moppot, felmosót, és tisztítószereket, és aztán mehetünk. Ignác gyorsan kiválasztott egy felmosóvödröt, és pirosszínű moppot, és néhány tisztítószert, és felmosószert, majd azonnal követte főnökét, aki bezárta irodája ajtaját, majd beszálltak közösen a liftbe, mely aztán meg sem állt velük az irodaház tetőszintjéig ahol a tőzsde kapott helyet.
– Amint látja kedves Ignác megérkeztünk a tőzsdei szinte! Itt minden esetben fokozatosan résen kell lennie! Ha érti, hogy mire gondolok? A számítógépeket is makulátlanul le kell akár napjában többször is takarítani, mert itt szabályosan nyüzsögni szoktak az emberek. A szemeteskukákat rendszeresen ürítenie kell, illetve nem árthat egy alapos porszívózás sem. – Amikor elmondta a maga mondókáját újból beszálltak a liftbe, hogy aztán emeletekként vegyék sorra az egyes puccos, és modern berendezéssel bíró irodákat, miközben a molett nő folyamatosan, megállás nélkül beszélt:
– Nagyon fontos, hogyha igazgatói irodába megyünk azokban a helyiségekben kamerák figyelik az ember minden mozgását. Egy árva tűt sem lehet leejteni, mert azonnal hangtalan riasztást küld a központnak, és akkor még a rendőrség is kijöhet! – érezhetően lehalkította a hangját, mint aki szigorúan titkos információt oszt meg beosztottjával. – Törölgetni lehet, szemetest üríteni is, de ezekben az irodákban makulátlanul ragyognia kell ám az íróasztaloktól kezdve az olvasólámpákig mindennek. Remélem, megértett?! – fordult kissé gyakakodva felé.
Ignác hevesen bólintott párat, majd tovább mentek, és néhány folyosót, és személyzeti konyhát is körbe jártak. Amikor a konyhában voltak a molett nő megjegyezte szintén jócskán lehalkítva a hangját:
– Még egy lényeges dolog! A konyhában nyugodtan étkezhet, ha van hozzá kedve, ha pizzásdobozokat, görögsalátát, vagy fésűskagylót találna, ami már nem kell senkinek előbb várjon legalább harmincöt-negyven percet, hogy biztosan nem kell-e senkinek, aztán szemétbe dobhatja, vagy ha szereti a pizzát, akkor meg is eheti. Érti?!
– Igen, azt hiszem… – válaszolta kissé meghunyászkodva, mint akin éppen kegyet gyakoroltak.
A nap hátralévő részében a mosolygós nő továbbra is lyukat beszélt szegény Ignác hasába, mire végül is tisztázta azokat a rendszabályokat, melyeket a takarítószemélyzetnek minden esetben szigorúan szükséges betartania, aztán végül kezet fogott Ignáccal, és jó munkát kívánva magára hagyta, hogy dolgozgasson egy kicsit.
Így történt, hogy Ignác ezúttal, mint teljes jogú munkavállaló műanyag vizes vöbrével, és felmosómoppjával felszerelkezve, akárcsak egy védelmező, vagy harcos készen állt, hogy hadat üzenjen a kosz, piszok, a bakapelyhek sokszor keservesen masszív, és ritkán tisztántartható vegyülékeinek. A forróvízbe tett tisztítószereket, mert elsőre arra gondolt, hogy néhány kisebb helyiséget, közöttük is a hangulatosabb konyhai részleggel kezdi a munkát, ám amint ténylegesen elkezdte volna a tulajdonképpeni felmosást hamar rájött, hogy azért egy emeleten negyven szoba van, és abba milliónál is több szemeteskuka, tehát logikus, hogy előbb azokat szükséges kiürítenie, és tiszta sötétszínű szemeteszsákot pakolnia a kukákba. Így is mire egyetlen emelet mind a negyven szobájával végzett, és közben gyönyörű, szupermodel hölgyekben sem volt hiány, akik látván, hogy ,,friss hal” érkezett flörtölő és csábító pasiérzékelésük középpontjába azonnal egyre csábítóbban, egyre kihívóbban, kekeckedve kezdtek Ignác jelenlétében viselkedni.
Egyik nap, amint Ignác éppen az egyik emeleti konyhában sertepertélt és a rahedli sok tányért és evőeszközök egész garmadáját súrolta, és mosogatta egy kosztümös, rendkívül egzotikus vonásokkal rendelkező Pocahontasi nő lépett be a konyhába kissé sietősen, és türelmetlenül, miközben egyik kezében méregdrága okostelefonján éppen beszélgetett valakivel, akitől nagyon mérges lett.
– Hogy képzeled te szemétláda seggfej, hogy megcsalsz engem, mi?! Neked elmentek hazulról?! – valóssággal önmagából kikelve már üvöltött a telefonba, és mikor hirtelen körbenézett csupán akkor vette észre a gyanútlan takarítót, aki egyben fültanúja is volt a kellemetlen események láncolatának.
– Bocsásson meg kedves Uram, de ha nem zavarja ez egy magánbeszélgetés lenne… – kérte ki magának a gyönyörű, fiatal nő, és úgy tűnt legszívesebben azonnal elsírja magát. Ignácot heves lelkiismeret-furdalás kerítette hatalmába ti. ha elmegy onnét, és magára hagyja fájdalmában, lelki válságában a hölgyet, akkor lehetséges, hogy talán élete egyik legfelelőtlenebb baklövését követi el, míg ha marad akkor tutti biztos, hogy máris magára vonja a nő elemi erejű, és pusztító, acsarkodó haragját, így végső soron úgy döntött, hogy legalább is a konyhából kisomfordál – legalább is egyelőre.
Így is bő fél órába egészen biztosan beletelt mire a gyönyörű nő heves hangulat és dühkitöréseket produkálva végzett a telefonállással, majd kissé megtört testtartással, és nedves szemekkel jött ki a konyhából. Látszódott, hogy a még mindig makulátlannak tűnő szempillafestéke is vékony fekete vonalként fog lecsurogni arcán, ha erre sem figyel. Most úgy tűnt, hogy egy kis vigasztalás igazán nem árthat, így Ignác segítő szándékkal előlépett:
– Bocsásson meg kedves hölgyem… tudom semmi közöm hozzá, csak szeretnék érdeklődni, hogy… minden rendben ment-e?! – tette fel bárgyúnak, gyerekesnek ható kérdését.
– Igaza van kedves Uram! Semmi köze a magánéletemhez, most pedig, ha megbocsát… – heves, szigorú hangja meg-megreszketett, amint sírásra görbült a szája. Ignác sem tétlenkedett rögtön tiszta papírzsebkendőt nyújtott át némán a megilletődött, könnyes szemű nő finom, hosszú kezei közé, majd ment a maga dolgára.
Másnap ugyanannál az egzotikus nő irodájánál takarított, és ürítette ki a szemeteskukák tartalmát, amikor az egzotikus, gyönyörű nő pár percre behívta egy amolyan ,,kötetlen beszélgetésfélére” tágas irodájába.
– Elnézését kérem kedves Uram a tegnapi viselkedésemért… igazándiból kedves is tudok lenni… – szabadkozott, miközben bájosnak, kislányosnak tűnt, amint tördeli hosszú kezeit.
– Én kérem bocsánatot, ha megbántottam volna! – szabadkozott Ignác.
– Ó, még be sem mutatkoztunk egymásnak! Dr. Linda vagyok! – nyújtott elfogódottan kezet, és őszintén, kedvesen mosolygott makuláltanul vakítóan hófehér fogsorával.
– Ö… Ignác… – óvatosan kezetfogott ezzel a sugárzó nővel, és mindketten olyasfajta jóleső, bizsergető érzés járta át mindkettejüket, amire ritkán volt példa.
Észre se vették, és azonnal megbeszéltek egy amolyan romantikus találkát, és a gyönyörű nő ragaszkodott hozzá, hogy Ignác sokat beszéljen magáról, de nagyra értékelte, ha az ő élettörténetét is megértő empátiával, és toleranciával végighallgatja valaki.