A SZÍV ÁRNYÉKAI

 Kalocsai Léna még szinte alig múlt öt éves, amikor imádott édesanyja váratlanul meghalt, és örökösen pénzszűkében tengődő, kissé simlis, és nagyotmondó apja a nagymamájához vitte azzal a szöveggel, hogy ott majd sokkal jobb lesz neki, mint odahaza. Alig két-három nappal azután, hogy visszaköltöztek a balhés múltú apuka szülői házába a nagymamához a férfi egyszer csak hirtlen szőrén szálán eltűnt. Csupán csak egy hibás helyesírással megírt levélféleséget hagyott hátra melyben igyekszik részletesen kifejteni, hogy miért kellett tüneményes és gyönyörű kislányát egyedül hagynia, hogy a nagymama gondoskodjon róla. Mint később kiderült a férfi totálisan csődöt mondott az anyagiak terén, és olyannyira el volt adósódva, hogy rengeteg sok mindent nem engedhetett volna megmagának, ha alkalmi lopásokból, tolvajlásokból nem tartja fenn magát. Mikor kislánya megkérdezte, amikor vásárolni voltak, hogy honnan lett apukájának hirtlen ilyen sok pénze rendre mindig azt a választ kapta, hogy megütötték a lottó ötöst. Amiből persze egyetlen szó sem volt igaz.
A kislányból néhány évvel később gyönyörű kamasz nagylány lett, és hamar megtanulta, ha ebben az életben egyáltalán boldogulni szeretne akkor sajnos kizáróan magára számíthat. Ezért volt bajban a barátságokkal, és az ismerkedéssekkel is, hiszen legtöbb osztálytársa, akik között több elvált szüljű csemete is akadt bővel képtelenek voltak ehinni a dajkamesét,miszerint: a kislány apja igenis nagymamájára bízta őt, és soha többet a színét se látták.
– Hiszi a piszi te kis taknyos! – csúfolódtak vele az osztályban fiúk, lányok vegyesen.
– Tudjátok mit! Kapjátok be mindannyian! – volt mindenre a válasza, és a nap hátralévő részében inkább a kinti iskolaudvaron sétálgatott, és próbálta kitalálni, hogy mihez is kezdhetne a jövőjével.
Sajnos – ahogyan az várható volt –, nem sokkal a tizennyolcadik szülinapja előtt imádott nagymamáját is elveszítette, és bár jogi szempontból már nagykorúnak minősült az állam kiutalt melléje valami elfuserált gondozó személyt, aki egy hónapban legalább három-négy alkalommal is felbukkant az életében, hogy szemügyre vegye a szociális és élettani körülményeket,hogy miként és hogyan boldogul egyedül a nagyvilágban?
Szerencsére akik közelbbről is megismerhették Lénát azok számára nem volt új keletű a dolog, hogy mindenben igyekeztek segíteni. Valaki egyenesen a saját zsebpénzéből adott jókora összeget, hogy Léna a sulibüfében tudjon magának venni legalább egy-két alkalommal rántotthúsos szendvicset, vagy amit éppen megkívánt, míg másoknak a szülei vittek száraz, tartós élelmiszert, tésztákat, és főtt ételeket, hiszen évek során nagyon is a szívükbe zárták a kamasz lányt.
Amikor aztán végre leérettségizett Léna jócskán fejtörést okozott neki az, hogy vajon miből fogja majd előteremteni a továbbtanuláshoz szükséges pénzt, így nem lehet csodálkozni, hogy néhány csajos barátnőjével máris lázás igyekezettel kezdték bújni főként a neten az összes állásokkal kapcsolatos portálokat, míg végül egy afféle gyoeséttermi lánc mellett döntöttek – legalábbis –, egyelőre, ami jóformán hónaponként vette fel magához zsenge, zöldfülű, és kissé tapasztalatlan alkalmazottait.
Léna – mondhatni –, kellő sikerrel vette az akadályokat. Már a legelső hónap végén főnöki dicséretben részesült mint a legszorgalmasabb, és egyben legsegítőbb dolgozó a gyorséttermi lánc történtében. Nem sokkal később már a takarítói részleget hátrahagyva átkerült a jóval kulturáltabb, és tisztább irodai részlegbe, mint afféle koordinációs munkatárs akinek elsősorban az volt a mindenkori feladata, hogy rendezze, és összefogja az éttermi hálózatok adminisztrációját és menedzsmentjét. Természetesen üzleti tanfolyamon is részt vett a Metropolitan egyetemen és sikeresen vizsgázott is. Munkatársai nagyon megkedvelték, és megszerették, mert ha maradt fölösleges ételmennyiség, melyre már nem volt szükség, akkor azt Léna saját kezűleg csomagolta be, és sok esetben előfordult, hogy az utcán kuporgó, gyanakvó, és kellőképpen bizalmatlan hajléktalan emberek közül hívott meg többeket, hogy kicsit melegedjenek meg, és fogyasszák el az eltett ételt. A többségük ugyanis hónapok óta nem evett rendes, főtt ételt, csupán csak ha ünnpek tájékán valami melegételes segélyszervezet egyáltalán hajlandónak mutatkozott, hogy ingyel ételadagokat osszon szét főként a forgalmasabbnak ítélt csomótpontokon, és tereken. Mondani sem kell, hogy ennek bizony híre ment a belső bizalmi, főként az igazgatóság köreiben, és Lénát személyesen az egyik fejes nagyfőnök kérette magához:
– Hát kedves kollegina! Nagyra értékeljük, amit a hajléktalanok társadami, és szociális ügye érdekében az elmúlt hónapok során példamutatóan teljesített, de kérem lássa be, hogy sajnos a mi cégcsoportunk nem ingyenkonyha és nem is menedékhely. Számunkra előrendű ügyrendi kérdés a profit és a haszon maximalizálási koncepciója. Amnnyiben továbbra is ezt az irgalmas szamaritánusi jószolgálati nagyköveti munkát óhajtja végezni, akkor abban az esetben talán egy másik munkahely és munkakör bizonyára testhezállóbb lenne magácskának! – közölte egyértelműen, fentartások nélkül a nagyfőnök, aki – mint később ki is derült –, igazi díjnyertes, oszlopos seggfej volt, akit egyedül csak a saját maga szakmai előbbrejutása érdekelt.
– Hát… köszönöm, hogy ennyire őszinte volt hozzám igazgató úr! Akkor kapom is a cókmókomat és már itt sem vagyok! – Léna már éppen készült felmondani, és a háta mögött hagyni ezt a gátlástalan üzletembert, amikor a nagyfőnök az ajtóból még utána szólt, hogy egy keresetlen ajánlatot tegyen:
– Várjon még egy pár percre kedves kollegina… - Léna visszafordult az ajtóból, és támadólag maga előbb azonnal keresztbe fonta mind a két kezét.
– Parancsol, igazgató úr?! – kérdezett vissza.
– Nos, amennyiben még mindig maradni szeretne, úgy megfontolhatná, hogy együtt tölthessünk egy kellemes, romantikus közös estét, aztán ki tudja…?! Nem tudom, hogy érti-e amit mondani szeretnék magának?! – tapintott egyértelműen a lényegre, miszerint: szívesen lefeküdne vele. Félre sem lehetett érteni a célzást.
– Noshát… nagyon köszönöm a megtisztlő bizalmat kedves igazgató úr, de attól tartok vissza kell, hogy utasítsam megtisztelő ajánlatát! További jónapot! – azzal sarkon fordult, és még aznap felmondott, míg a jócskán megszeppent, és pofára esett igazgató csupán csak bámulni volt képes utána.
Lénát – szerencsére –, egyáltalán nem abból a fából faragták, mint aki már a legelső életakadálynál hajlamossá válik a tartós bepánikolásra, épp ezért amikor hazament tüstént telefonált barátnőinek, hogy jó volna kicsit összejönni egy szokásos csajos dumcsira, ahol kiadósan kivesézhetik a napi aktualitások, magánéleti ügyek mellett azt, hogy vajon a munkaerőpiacon még milyen lehetőségekkel is számolhat vajon egy pályakezdő?!
– Egyet értek veled csajszi! Jól megmondtad neki! – gratulált egyik egyetemen megismert barátnője. – Én még rátettem volna azzal egy kiadós lapáttal, hogy kiadósan tökönrúgtam volna azt a gennyzsákot hadd főjön csak egész nyugodtan a saját levében, de így se rossz, ahogy csináltad! – koccintásra emelte üdítős poharát, hiszen Léna nem igazán csípte az alkoholt. Talán ha felnőttes életében egy pohárka pezsgőt ha megivott, és attól is majdnem a falnak ment szabályosan.
– Szerintem is vannakolyan nagy hatalmú, görény pasik, akik azt hiszik, hogy kiskirályok az emberek között, és bármit megtehetnek! Ha csak rájuk gondolok legszívesebben mindegyiknekkiadósan megcsavarnám a mogyóit! – kapcsolódott a beszélgetésbe egy másik szintén csinos, izgalmas lány, akit Léna még a gimnáziumban ismert meg.
– Rendben csajok! Miután kiveséztük a rohadék pasik anatómiáját talán foglalkozhatnánk egy kicsit az álláskeresés módszereivel is? Nm gondoljátok?! – kérdezte az egybegyűlt csajos társaság tagjait Léna.
– O.K. Részemről semmi akadálya! – felelte az egyik barátnő, majd sorrendben, kivétel nélkül catlakoztak hozzá egyenként a többiek is.
A délelőtt hátralévő része azzal telt, hogy míg Léna ebédet főzött barátnőinek, addig a legtöbb felnőtt hölgynek az volt a feladata, hogy kutasson, kutakodjék valami elfogadható állá után, ahol – remélhetőleg –, nem szükséges megszakadnia a nap huszonnégy órájában, nem mintha Léna nem lett volna harcedzett, vagy talpraesett.
- Csajok, készen van a kaja! Lehet asztalhoz ülni! Gyertek! - szólt barátnőinek, akik különleges kupaktanácsot alakítottak ki a kisméretű nappaliban, és próbáltak állásokat összeszedegetni a netről. Mikor megkóstolták Léna gasztrónomiai főztjét nem győztek elismerően gratulálni, és csodálkozni, hogy mennyire jól képes a különféle ízeket hatásosan, és finoman kombinálni, és vegyíteni.
– Te figyu csajszi! Arra még nem gondoltál, hogy esetleg megpróbálkozz a szakácssulival, vagy valami vendéglátói melóval? – kérdezgették egyszerre többen is.
Lénának támadt egy jó ötlete, és ezért főként vendéglátással, és éttermekkel kapcsolatos honlapokat kezdett bújni a neten, majd egy szép napon úgy döntött, hogy felkeres egy-két éttermet, és megkérdezi, hogy nincs-e számára valami elfogadható munka.
– Kisanyám! Őszinte leszek veled! – válaszolta az egyik pincér, akinek stresszes napja lehetett, mert egymás után gyújtott rá cigarettáira az étterem előterében, mivel zárt helyen szigorúan tiltva volt a dohányzás. – Itt kis tündérem a nap huszonnégy órájában maximálisan talpon kell ám lenni, és nem csak legeltetni az embernek a szemeit! Márha érted, hogy miről is süketelek?! – nézett rá kérdő tekintettel, mire Lénának sem kellett több azonnal rávágta:
– Ha nem okoz gondot kisöreg akkor én most ide bemennék, és tennék egy próbát! – azzal belépett a forgóajtós előtérbe és máris a recepciós pultnál találta magát, és a főnökkel szeretett volna beszélni.
– Hát szóval az van, hogy az igazgató úr ma rendkívül elfoglalt, és nem fogad senkit! – közölte vele a csicsergőhangú recepciós nő.
– Igen, ezt már több helyen is hallottam, de addig el nem megyek innét, ameddig nem lesz hajlandó fogadni! – tette keresztbe kezit, miközben igyekezett olyan határozott, és remélhetőlg komoly arcot vágni, amekkorát csak bírt. A tikárnőcske mennyezetre emelte szupermodel pofikáját, majd felvette a kagylót:
– Igazgató Úr! Elnézését, hogy zavarom, de van itt egy dühös fiatal lány, akkor nagyon szeretne Önnel találkozni. Mit csináljak vele?! – kérdezte a telefonkagylóba. A vonal túlsó végén kedvező válasz érkezhetett, mert néhány pillanattal később a titkárnő azt felele, hogy befáradhat az igazgató irodájába.
– Nagyon köszönöm!
– Örülök, ha segíthettem! – a titkárnőcske olyan gyorsan ment el onnét, mintha valami világvégi katasztrófától kellett volna tartania. Aztán a két hatalmas szárnyas ajtó váratlanul kitárult, és egy tarkopasz, szakállas, szivarral böfékelő férfi állt tágas, modern irodája kellős közpén, mely úgyfestett mint egy nagyobbacska lakosztály.
– Üdvözlöm drága ifjú hölgyem! Miben segíthetnék Önnek?! – nyújtotta szőrös kezét.
Léna kezetfogott vele markánsan, határozottan, és igyekezett – legalábbis nemmutatni mennyire meg van illetődve az események ilyentén alakulása folytán.
– Bocsásson meg, hogy halaszthatatlan dolgai között zavarom, de minél előbb valami állását szeretnék magamnak, mert sajnos szükségem van a pénzre! – Léna úgy döntött magában, jobb ha megmondta kertelés nélkül az igazat, így legalább nemlesz gyomorgörcse a kisebb fülentésektől.
– Értem… nos… ez a munkaerőfelvételi HR-es kollegák szakterülete, de mivel látom, hogy magácska valószínűleg mindig eléri, amit akar adok egy lehetőséget. Holnap pontban hajnali öt órára legyen itt. A konyhai személyzet tagjait majd én értesíteni fogom, hogy engedjék be az étterembe, amennyiben ez így megfelel magának?! – nézett kérdőn Lénára, ami legszívesebben majd kibújt volna a bőréből, hogy ennyire gördülékenyen ment az álláskeresés.
– Nagyon szépen köszönöm… ez tényleg csodás hír… - alig bírta magában tartani sugárzó örömét.
– Nézze nem ígérek semmi biztosat, de szívesen adok egy lehetőséget! Hogy is hívják?
– Kalocsai Léna! – mutatozott végre be.
– Hát örvndek a szerencsének kedves Léna! Meglátjuk, hogy mihez ért, és ha beválik akkora továbbiakról is tárgyalhatunk! Most ha megbocsát még nekem is számos elintéznivalóm akadna! – zárta rövidre a bizalmasjellegű beszélgetést az igazgató, mire Léna megköszönte még egyszer a segítséget és kilépett azirodából. Másnap aztán már hajnali fél négykor talpon volt, hogy legelső munkanapján el ne késsen.
A konyhai személyzet tagjaira – kivétel nélkül –, jellemző volt a korai kelés, és úgy tűnik, hogy tájékoztatást kaptak, hogy a csinos, filigrán hölgyet engedjék be, és mindenbe avassák be, ami az éttermi munkákat illeti. Léna így lett előbb konyhai mosogató, majd alig fél héten belül kisegítő a szakács mellett, aztán később pincér is, és nagyon rendesen, becsületesen megállta a helyét.
Egyik nap vátatlanul egy kszos, piszkos hajléktalannak látszó férfi bukkant fel az elegáns étterem ajtajában és megkérte az egyik fiatal pincérsrácot, aki szintén dohányzott, hogy hadd beszélhessen Lénával. Amikor Léna kilépett az éttteremből és meglátta gyerekkora óta nemlátott apját a harag, feszütség, indulat, és a tartós lelkiismeret-furdalás hirtelen ismét felszínre került, és kiadósan facsargatni kezdte szívét.
– Mit keresel itt?! – tette csípőre a kezét, és nagyon mérgesen nézett farkasszemet az apjával, aki már csak halvány árnyéka volt egykori önmagának. – Merre jártál ennyi ideig?! - most számos választérdemlő kérdés furakodott zsongó fejébe, melyekre egyértelmű válaszokat szeretett volna kapni.
– Szervusz kicsim! Gyönyörű nő lett belőled! – mérte végig az apja, akin jócskán meglátszott, hogy nincs valami jó bőrben. – Meg kell bocsátanod nekem, amiért – annak idején –, a nagyanyádnál hagytalak. Szomorúan értesültem a haláláról. – hajtotta le bőnbánóan a fejét, mint aki sok mindent megbánt.
– Annyi éven át miért nem próbáltál akár egyszer is megkeresni?! Azt gondoltam, hogy rosszul viselkedtem, és ezért nem szeretszmár engem! – hirtelen kibuggyantak kifejző, sötét szemeiből a könnyek, pedig megfogadta magának, hogy erős lesz, és sosem fog sírni, és tessék ez történik.
– Nézd csak! Sajnos… problémáim akadtak és… de tudom, hogy erre nincs mentség, mert egy valamire való szülőnek igenis a gyereke mellett lett volna a helye… - nagyon kemény, fájdalmas köhögés rázta meg, és úgy néz ki nagyon rosszul érezeti magát. Talán még fájdalmai is lehetnek. Lénának valamiért mégicsak megesett rajta a szíve.
– Kérlek… gyere be az étterembe pár percre… nem vagy éhes, szomjas?!
– Nem köszönöm… csak látni szerettelek volna… Légy boldog az életben… - azzal már éppen készült rá, hogy újra kiszállon felnőtt lánya életéből, de Léna megragadta a kezét és nem akarta elengedni. Sírva borult apja koszos, utcai öltözékéhez.
– Apu… nagyn hiányoztál… kérlek ne hagyj magamra… - pityergett, miközben igyekezett letörölni boldog-szomorú könnyeit.
– Én mindig melletted maradok kicsim… - most a szívére mutatott –, itt bent őrizlek téged, akárcsak a többi szeretteimet… - még egy nagyon nagy erejű, hörgős, és kegyetlen köhögés jött, aztán a zsebkendője, amit a férfi arcához tartott vér jött. Léna úgy határozott, hogy elcseréli aznapi műszakját, és azonnal elkíséri megtalált apját az orvoshoz, hogy vizsgálják meg.
Az orvos nem sokkal később közölte vele a borzalmas, megrendítő hírt, miszerint apjának legyengült szervezetében a rák tartós, és visszafordíthatatlan átéteket képezett, és hogy szerencsés esetben jó ha négy hete lehet hátra.
– Őszintén sajnálom… - még hallotta az orvos hangját, amint kezet fogott vele. Később visszament apjához.
Ezt követően, mivel nagyon is szorított az idő Léna minden idejét és szabad percét apjával töltötte és beszámolt neki gyerekkorától kezdve egészen kamasz évein át fiatal felnőtté válásának történetéig. Apja nem győzte hallgatni, hogy Léna mennyire jól, és élvezetesen meséli saját átélt életét.
– ...De azért remélem, hogy van már barátod, aki megkérte a kezed, ugye?! – szegezte neki a kérdést haldokló apja a történet végeztével.
– Hát… volt egy-két kapcslatom az életemben, de egyelőre még nem találtam meg az igazit, márha erre vagy kíváncsi? – kicsit még viccelődött is vele, bár igazából keservesen sírni támadt volna kedve.
– Kincsem… szeretnék kérni tőled egy szívességet… - váltott apja bölcsebb, komolyabb hangra, míg lánya kíváncsian, aggódva figyelte mondatait. – Ha már nem leszek szeretném, ha lenne melletted valaki, aki vigyáz rád, és gondoskodik rólad helyettem is, aki önmagadért tisztel és mindennél jobban szeret! Megérted ezt?!
Léna csak bólintani tudott, miözben megint megint úgy érezte, hogy sírhatnékja támad.
– Megígérem apa…
Másnap amikor Léna leugrott a szupermarketbe bevásárolni, és apjának is szeretett volna ezt-azt vásárolni a férfi váratlanul meghalt. Amikor Léna hazaért, és a nappali foteljában találta apját, akit valószínűleg álmában érhetett a halál térdre esett, és keservesen zokogásba kezdett, miközben simogatta,ölelgette apja holttestét. Később felhívta csajos barátnőit, és elújságolta nekik is a tragikus hírt. Barátnő természetesen azonnal meglátogatták, és igyekeztek támogatni mindenben. Amikor a hamvasztásos temetés lezajlott nem sokkal később Léna ismét visszament dolgozni az étterembe, mert mint mondta valamivel muszáj elterelni örökké zaklatott, és nyughatatlan gondolatait. Ekkor ismerkedett össze későbbi párjával, aki abban az étterembe járt, és akitől egy hasznos tanácsot kapott kapott már az első alkalom egyikén: ,,Ne változz meg soha!”

A VÁRATLAN LEHETŐSÉGEK NAPJA

A karácsonyai zsongással, látszat dáridós ünneplésekkel rendszerint az a baj, hogy valaki előbb-utóbb rendre megütheti a bokáját, és váratlanul elbocsáthatják akár még vezető állásából is kicsinyes indoklásokra való hivatkozás nélkül.
Amikor a kora hajnali váltás későn érkezett, hiszen csupán csak harminc centi hó esett, és kőkeményre fagytak a már amúgy is megkopott, és elhasznált sinek Tomcsek Dezső – mivel a közhiedelemben elsősorban az terjedt el róla, hogy olyan furcsa, különcfigura és persze száz százalékosan magának való ezért a karácsonyi afterparty keretében az egyik fejes igazgató egy kisebbfajta bizalmas beszélgetést igyekezett vele lebonyolítani a ,,színfalak mögött” hogy a többi kollegája remélhetőleg még véletlenül se vegye észre.
– Hát kedves Tomcsek! Megvitattuk a főnökökkel a maga helyzetét a vállalaton belül és mivel sajnos a következő új évben esedékes munkaerőleépítések várhatóak ezért úgy döntöttünk, hogy az év végére szeretnénk magát beosztani ügyeletesnek. Elvégre maga egyedülálló, és nincs családja. – közölte vele a sunyi, rókaképű, fiatalos igazgató, akinek vagyonokat érő karóra fityegett a kezén, és méregdrága öltönyt viselt. Még a drága cipője is úgy állt a lábán, mintha csak egyenesen ráöntötték volna.
– Igazgató Úr kérem szépen… valamit rosszul csináltam…?! – hirtelen azonnali, tartósnak ígérkező pánikroham, és heves vulkánkitörésszerű szívdobogás lett úrrá rajta, mintha azonnal egy kisebbfajta szívinfarktust akarna produkálni.
– Nyugodjon meg kedves Tomcsek! Egyelőre arról lenne szó, hogy beosztanánk magát a szilveszteri ügyeletesek közé, és amikor később a következő év huszadikán újra munkába jönnek az alkalmazottak sajnos további megszorítások várhatóak, melyek magát is érinthetik. De egyelőre semmi miatt sincs miért izgulnia! Addig is élvezze ezt a kellemes partit! – az Igazgató igyekezett megnyugtatni a kétségbeesés és reményvesztetség határmezsgyéjén ingatagon egyensúlyozó alkalmazottját, akit valóságosan hideg zuhanyként ért a fejlemény, miszerint: több mint valószínű, hogy az új évben tüstént nézhet új állás után, miután ezt a mostanit gyakorlatilag záros határidőn belül el fogja veszteni.
A karácsonyi afterparty hangulatát a továbbiakban Tomcsek már nem is igazán élvezhette, hiszen tartósan úrrá lett rajta a tudatos veszteség, hogy a jelek szerint nélkülözhetővé, feleslegessé vált a munkaköre és főnökei számára. De hát hova tudna menni így a negyvenes éveiben járva, amikor mióta csak az eszét tudta szinte mindig korán kelő volt, és mialatt egyesek tízkor keltek, és tizenkettőre mentek dolgozni addig ő már javában iktatta, kategórizálta és számítógépbe vitte a legtöbb hivatalos, bizalmas dokumentumot, és igyekezett akár még foggal-körömmel is összetartani az adott céget. És akkor lássanak csodát, most ez történik vele! Miért éppen vele történt mindez?! – tette fel magának az örökké elgondolkdó kérdést. Úgy érezte magát, mintha egyedül csakis őt érintené, és viselné meg, hogy – meglehet –, azonnali hatállyal el kell búcsúznia az állástól. Teljesen természetes reakció ilyen esetekben, hogy a legtöbb ember, akinek hasonló dolgok miatt fájhat a feje részletes listákat, kalkulációkat készít, hogy vajon szaképzettségét tekintve hol találhatna magának egy jól fizető, elfogadható állást, ahol kivételesen nem kell napjában akár harminchat órákban brutális iramot diktálva robotolnia. Tomcsek bárhogy is igyekezett törni a fejét – legalábbis –, egyelőre nem jött rá a megoldásra. Sőt! Amit eddig megtapasztalhatott és saját bőrén érezhetett az-az volt, hogy sajnos egyre inkább kezdett az adott céghez is betörni a végzettség nélküli, csupán csak a sógor-koma-jóbarát protekciós kapcsolatok hálója, ami már mintegy belső bizalmi alapon megelőlegezte és garanciát is igyekezett vállalni az újjonnan felvett emberekért, akik – mint ahogyan az az esetektöbbségében lenni szokott –, szerették félvállról kezelni adott munkájukat, és eszük ágában se volt, hogy kollektív csapatjátékosok módjára akár még elképzelhetően is együttműködhessenek jövendőbeli kollegáikkal. Sőt. Akadtak olyanok is, akik nem a kezdeteknél, vagy az alagsori postázóban kezdték, hanem egyenesen egy-egy vezérigazgató helyettes melletti tágas, és hatalmas irodátkapták meg viszonzásul, mert mindenben partnergondolkodásúaknak mutatkoztak. Ezt Tomcsek sem előbb, sem pedig később képtelen volt megérteni.
Miután lezajlott a karácsony és elérkezett a szilveszter is Tomcsek szokásához híven az éjjelei, és a hajnali órák idejét is a cég kisebbfajta portásfülkéjében töltötte, amit – általában –, néhány biztonsági őr osztozott. Most viszont olyan sivár és kihalt volt minden, hogy akár még a légy zümmögését is meg lehetett bátran hallani.
Mivel Tomcsek sosem volt egy amolyan álandóan a tévét bámuló ősember típus ezért jócskán igyekezett főként könyvekből, és verseskötetekből felpakolni, és azt találta ki, hogy önmagának fog verseket felmondani legkedvesebb költőtől. Aztán elérkezett a bővös, varázslatos éjféli óra, amikor -merő babonaságból –, Tomcsek úgy döntött, hogy kivánni fog, még akkor is, ha az új évben nem lesz állása, vagy a feje tetjére esik az egész világ. Kibontott egy üveg kölyökpezsgőt, miután a rendes pezsgőtől hányingert, és émelygés lett úrrá rajta rendszeresen, aztán amikor leesett a mutató és a fővárosban egymás után szólaltak meg a papírtormbiták, és durrogtak ezerrel a tűzijátékrakéták, kisebb petárda-csinadratták Tomcsek egyetlen dolgot kívánt: azt,hogy találjon végre már rá legalább a szerelem, és legyen kicsivel boldogabb, mint mondjuk a hamar elröppenő negyven egynehány évben.
Amikor aztán háromnegyed egyre járt az idő elbóbiskolt a széken ülve, majd úgy döntött éppen eleget volt éberen mára. Eloltotta a kis olvasólámpát, mely ezidáig hűségesen, és szolgálatkészen égett, majd jó meleg takarót terített magára, és megpróbált legalább pár órácskát pihenni, mert úrrá lett rajta a halálos fáradtság és tartós kimerültség.
Aztán az újév legelső hetében – mondhatni –, szokatlan, és váratlan dolog történt vele. Egy nagyon csios, filigrán sálat, sapkát, kesztyűt viselő, harmincas hölgy sétált be az épületbe, de mivel zárva találtjóformán minden ajtót ezért addig kopogtatott, amíg Tomcsek ki nem nyitotta:
– Szép jó reggelt kedves Uram! Boldog Új évet! – köszöntötte sugárzó, magabiztos mosollyal, mintha az újévi fogadalmaknak, vagy a boldogságnak egyáltalán bármihez is lenne köze. – Bemehetnék? Itt eléggé hideg és hűvös az idő. – kérte angyali csilingelő hanggal.
Valósággal áradt belőle a természetes, közvetlen, angyali kedvesség, ami Tomcseket egyetlen varázsütésre újra szerelmessé tette. Már jóformán az eszét sem igen tudta, hogy miből is áll a szerelem, vagy egyáltalán a flörtölés kiszámítható retorikája, vagy titkos etikettje. Csupán öt percébe telt mire egyáltalán feleszmélt és rájött, hogy az előtte jó két fejjel magasabb, álomszép, szupermodel hölgyemény kissé toporog lábaival, és didereg.
– Tessék csak gyorsan befáradni! – tárta szét előtte a az üveggel ellátott ajtót, majd amikor a hölgy gyorsan belépett azonnal visszazárta a zárat, nehogy más is bejöhessen.
Bár lehetséges, hogy ezt a lehető legrosszabbul tette, elvégre mégiscsak munkanap volt, amikor azért az emberek többsége elviekben dolgozni szokott.
– Foglaljon helyett… izé… akárhol… mindjárt visszajövök… - azzal máris visszamasírozott futólépésben a kis portásfülke kuckójáig, ahol komfortosan igyekezett berendezkedni, és jó meleg pokrocokkal, takarókkal tért vissza.
– Tessék! Ezt terítse magára! Biztos, ami biztos. – adta oda a kissé megszeppent, csinos dfiatalos nőnek a takarókat, aki nagyon is meglpettnek látszott ilyen kedvesség láttán, és nagyon hálás volt:
– Ó, hát igazán nagyon köszönöm. Tényleg eléggé hideg van odakint! – látta be, majd azonnal magára terítette. – Jaj bocsánat, hogy én mennyire feledékeny tudok lenni… - jegyezte meg lányos zavarában. – Dr. Németh Dominika vagyok, és állásügyben jöttem.
– Megkínálhatok egy jó forró kávéval, vagy teával esetleg? – szabadkozott Tomcsek, majd kissé látványosan máris feltűnően tördelni kezdte a kezét, ami egyeseknek ideges szokás lehet, de valahogy nekimuszáj volt levezetnie a fölös energiáit.
– Ha nem okoz nagy gondot? – kérdezte a hölgy.
– Ugyan, ez csak természetes! – azzal megint visszasietett a fülkébe és a már hajnaalban lefőzött tamennyiséget egy kis rezsó segítségével ismét felmelegítette, majd bögrébe töltötte és alig öt perc után már ismét a hölgy közelében volt.
– Vigyázzon vele, mert kissé forróra sikeredett. – szabadkozott.
– Úgy gondolom az most pont jó lesz, hogy elkerüljem a tartós megfázás kockázatát! – vette el a bögrét a megilletődött férfitól, és miközbenujjbcseik összeértek váratlanul, félúton kellemes bizsergést éreztek mindktten, ám a világért sem vallották volna meg nyiltan.
– Mióta dolgozik itt kedves uram? Bocsásson meg a nevét nem tudom… - kortyolt máris a kiadósan forró italba a hölgy.
– Hát persze… - kapott gyorsan észbe. – Tomcsek Desző vagyok, és ha jól számolom a fél életemet itt töltöttem, és pont ebben az új évben fognak majd elbocsátani. – először mondta ki nyíltan egy vadidegen előtt. Magát is meglepte, hogy ki merte mondani. Valahogy mintha megszabadult volna – legalább is –, átmeneti jelleggel a tartós lelki terhektől.
– ...De hiszen ez igazságtalanság! – kelt ki magából a hölgy. – Sosem tudtam megérteni, hogy a jó, és megbízható embereket miért kell lapátra tenni a munkahelyről, amikor ők végzik a munka dandárját?! Szinte felfoghatatlan szemétség! – bosszúskodott enyhén magában. Tomcsek még soha életében nemlátott egy ennyire gyönyörű, roppant felvilágosult, intelligens, a valóság talaján két lábbal álló hölgyet, akinek ami a szívén az a száján temperamentuma nagy hatást gyakorolt rá.
– Hát igen… - töprengett el hangosan. – Sajnos ez a mai világra egyre inkább jellemző. – vonta le a szomorú végkövetkeztetést.
– Feltemetek egy kérdést? Persze szeretném, ha őszintén és nyíltan válaszolna. Rendben?!
Tomcsek kissé meglepődött a kérdés hallatán, de továbbra is türelmesen, és kíváncsian figyelt.
– Tessék csak… hallgatom.
– Mondja kérem? Szeretett itt dolgozni?!
– Hát nehéz kérdés, annyi szent! Inkább úgy fogalmaznék, hogy voltak jó, és sajnos kevésbé jó pillanataim. Márha érti, hogy mire gondolok?
– Abszólut! Megtudná mondani, hogy mikor jön be egy HR-munkatárs, aki a castingokat, meettingeket intézi? – tett fel egy újabb kérdést érdeklődve.
– Ez egy nagyon jó kérdés! Sajnos szerintem huszadikáig itt ali-alig fognak lézengeni az emberek! Remélem, segíthetem?
– Ó, értem! – a hölgy kibújt a takaróból, miutá kényelmes körülmények között megitta forró italát, majd hálás tekintettel a férfira nézett, és megadta az elérhetőségeit természetesen arra az esetre nézve, ha munkaerőfelvétel ügyben történik bárminemű változás. Aztán kezetfogott bizalmaskodva Tomcsekkel, és az ajtóból visszafordulva még megjegyezte tüneményesen mosolyogva:
– Örölök, hogy megismerhettem! Őszintén remélem, hogy egyszer még összefuthatunk! – búcsúzott.
– Igen, annak én is nagyon örülnék! Természetesen! – emelte fel kezét búcsút intve a férfi miközben akkor esett le neki a tantusz, hogy – több mint valószínű –, hogy a helyére fogják felvenni ezt a gyönyörű, igéző, fiatalos nőt.

A KÖZÖNYÖSSÉG FOKOZATAI

Megnyerhető veszteség veszi mindannyiszor kezdetét.
Kiszikkadt kenyérdarabokban holt kapcsolatok,
eltékozolt emlékeink lappanganak.
Ér-e bármit is önkéntes fáradozásunk,
hogy gyerekeket biciklizni,
s versekre tanítunk,
mikor e mostani generáció inkább az X-boksz
s Playstation-ben van igazán s teljesen otthon?!

Más-más kódok, üzenetváltások történnek.
Régi szerelmek halhatatlan szenvedélyét odvas,
vésett fatörzs sem őrizheti.
Mellőzött, alattomos ösztönök
s érzelmek mindig új kirúgott
héroszokat találnak.
A hőn áhított, vágyott totális csönd,
mint a hangtalanság érezhető
szimfóniája még hátra van.

Amikor az ember életének neki indul
egyszerre megérzi a ,,mi lett volnát?”
s a már ,,minden el van rontva” alapképletét,
mely egyszerre fertőzi s fenyegeti.
– Évről-évre fenyeget a kultúra-veszteség,
konzerv-műsorokkal egyre fogyatkozóbban.
Az ember már egyre kevésbé képes önzetlen,
segítség nélkül megvalósítani önmagát csak,
ha másokat kiadósan átver s kihasznál.

Mintha már azok,
kik beléptek a körbe egyúttal birtokolnák
is s mégis magányba kellene
konzekvensen belefulladniuk.
A kint hagyott exibicionista Világ
sohasem lehet kíváncsi a bentire.
Mintha már mindenki színfalak,
kulisszák mögül figyelne,
kíváncsiskodva megvesztegetetten;
partiképes, exibicionista V.I.P.- arcokat,
arrogáns, nárcisztikus Celeb-csillagokat.
Mintha oly otthonossá vált volna a pillanatnyi,
ötperc hírnévhez való, alanyi jog;
az üstökös pillantású, pisla csillogásra.

Bűvös hangokban könnyedén elbotolhatunk,
hitvány diadal-jelvények
– jobb nem hinni vakon.
Nyíltan senki se merné
hirdetni az emlékezet tavát.
Szándékosan összetévesztjük
a kint s a bent emberi érzések törvényeit,
vagy épp csak egy helyben, tétován ingunk,
akár egy mozdulatlan inga!

MAGÁNYOS SEBZETT SZÍVEK, ÚJJÁÉLEDT SZERELEM

Egy torzonborzas, ápolatlanul szakállas, kicsit kelekótya, szeleburdi ember nyitotta ki az újépíési, és rendkívül modern építészeti stílust képviselő társasházi lakás ajtaját. Két nagy nejlonszatyor volt a kezében, és még számos egyéb dolog. Nagyon úgy tűnt, hogy majd megszakad a súlyos terhek alatt, mégis elégedettség töltötte el, hogy egyik legrégebbi barátjának segíthet.
– Hé! Itthon vagy? Nyisd már ki ezt az átkozott ajtót, és segíts egy kicsit az isten szerelmére! – jogosan bosszús hangjára azonnal segítségre sietett egy köntöst, pizsamát viselő, három-négy napos borstát viselő, negyven év körüli, tagbaszakadt férfi, aki nem értette, hogy legjobb barátja mi az ördögért csap ekkora lámrát, meg hűhót maga körül, amikor normálisan is meglehet beszélgetni a dolgokat.
– Mi ütött beléd, öreg harcos?! Itt vagyok már és segítek! – azonnal átvette a barátja rogyásig leterhelt karjaiból a két jócskán megpakolt nejlonszatyrot és egyéb szintén fölpakolt dolgokat.
– Na csak hogy kegyeskedsz ide fáradni Mikikém! – bosszankodott, majd igyekezett kifújni magát, és egy kissé megnyugodni; még csatakosra átizzadt, torzonborzas üstökét sem tudta hajnal óta megigazítani, mert egyhéten kétszer vársárolt be már lassacskán hét éve gyakorlatilag szándékosan tartósan elszigeteltségben élő barátjának.
– ...És mondd csak kedves Mikikém, most éppen min dolgozol?! – kérdezte bizalmaskodva, amint levetette dzsekijét az előszobában, majd segített kipakolni a főként tartós élelmiszerekből álló szatykrók, és zacskók tartalmát.
– Hét kérlek többféle… - kezdett titokzatoskodásba. – A laptopomat arra gondoltam eszem ágában sincs szervizbe vinni, mert ott még horibbilis összegeket is elkérnek egy sima videkártya, vagy SDD cseréért. Inkább úgy döntöttem, hogy házi úton próbálom meg. A youtube-on számos nagyon hasznos videó van fönt a témában.
– Hát öreg haver! Én nem szeretnék veled értetlnkedni, de egészen biztosan jól meggondoltad te ezt az otthon javítást?! – kérdezett rá nyíltan, kíváncsian. – Tudod csupán csak azért kérdem, mert a legutóbbi tőlem kapott páfrányod, akárcsak az összes többi szobanövényed szépen sorrendben kipusztult, mert rendre elfelejtetted gondozni őket.
– Igen, köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmet Andiskám! Ennyit azért még én is tudok! – enyhén megdorgálta barátját, hogy valamivel lejjebb adhassa egészségesnek látszó, ám – sokszor –, inkább túlcsorduló, egoista önbizalmát.
– O.K. haver! Tudod én csak szóltam! De most aztán muszáj eljönnöd velem erre a páros, négyszemélyes villámrandira! És ne keress kifogásokat! A két csaj, akiket kinéztem diplomás közgazdászok, és van közötte egy ügyvédnő is. Öregem, ha látnád azokat a virgácsokat!
– Mondták már neked kedves Andris, hogy néhanapján meglehetősen közönséges és alpári is tudsz lenni?! – pirított a lényegre.
– Ne hülyíts hapsikám! Nekem állandóan ezt vágják a fejemhez! Egyébként meg mondhat bárki bármit leszarom! – vágta oda kissé élesen, provokatívan. – A szépen megkérlek akkor eljössz velem?! – semmi esetre sem akartkönyörgést, de valamiért igencsak közel állt hozzá.
– Hát… esetleg lehet róla szó, hogy… benézek mondjuk tizenöt percre…
– Te most ugye szórakozol velem, és fel akarod húzni az agyamat! Amikor tudod, hogy én egy ézékeny pasi vagyok!
– Na ne mondd! Mindjárt sírva fakadok! – ugratták egymást még bő fél órákig, majd Miklós ebédet főzött, és vendégül látta barátját, amivel jóformán ősidők óta ismerték egymást.
– ...És egyébként hogy telnek a napjaid, mert elnézve te aztán frankón a masszív agglegényéletre és remeteségre rendezkedtél ám be. – Nézett körbe a kissé lelakott, ám makulátlaul patyolattiszta helyiségben.
– Ne szórakozz velem! Te is tudod, hogy még nem vagyok kész egy újabb kapcsolatra… - vallotta be. Hangjában újfent bújkáló, letargikus szomorúság költözött.
– Figyelj pajtás én őszintén megértelek, de már hét éve, hogy Sofieval baleset történt, és meghalt! Ezen a tényen, ha törik, ha szakad, sajnos már nem változtathatsz! Figyelj! Próbáld megemészteni, és lépj tovább, mert amit te csinálsz, az legalábbis már tényleg sok embert kiborít! – vallotta be barátja az igazságot.
– Nem tudom mondták-e már neked Andris, hogy a ami a ,,szíveden az a szádon” hozzáállás nem mindig vezet megoldásra?! De ettől eltekintve igazat adok neked, de brutálisan nehéz újra kimenni a világba, és úgy tenni, mintha meg sem történt volna ez az egész.
– Figyelj pajtás! Senki se mondta, hogy kurva könnyű lesz. Én csupán annyit mondanék, hogy most már muszáj lenne megpróbálnod, hátha a sors még akarhat veled valamit! Vagy te nem vagy kíváncsi rá?! – ez a kérdés jócskán elgondolkoztatta az özvegy remeteként tengődő férfit.
– Köszönöm a finom ebédet! – állt fel a székéről, mintha sürgetné a perceket. – Sajnos most már mennem kell, de mobilon a nap huszonnégy órájában elérhető vagyok! Lészszíves és gondolkozz el rajta, hogy mondtam! Rendben?! – nézett vele farkasszemet, amikor Miklós kikisérte a bejárati ajtóhoz.
– A szavamat adom! – ígérte, majd legalább négy biztonsági zárral is jócskán magára zárta az ajtót,mintha totálisan kiszerette volna rekeszteni az egész gonosz, megalkuvó, és ugyanakkor velejéig manipulálható külvilágot, amihez már csupán vajmi köze lehetett.
Néhány nappal később legrégebbi barátja felhívta mobilon és kérte, hogy vegye elő azingét, nadrágját és zakóját, mert este randizni mennek, és nincs is annál rosszabb, ha egy pasinak nincsen stílusa.
– Hát öreg haver! Ez a nap is eljött! Beszéltünk róla, hogy vannak dolgok, amiket foggal-körömmel is, de muszáj megtenni! Kapd össze magad! Nyakkendőt nem muszáj kötnöd! Legalább a zakódat és egy tiszta inget végy magadra! Nem árt, ha meg is borotválkozol, mert úgy nézel ki, mint egy szőrös busman! – azzal máris bontotta a vonalat, ami a másiknak egy kínos jelzés volt arra nézve, hogy csupán negyven perce maradt, hogy valahogy ráncba szedje magát, és elkészüljön.
Nem tévedett annyira sokat, mert barátja alig harmincöt percen belül már kopogtatott is hermetikusan bezárt bejárati ajtaján, és érdeklődött, hogy elkészült-e?
– Na, akkor nézzük! Mutasd magad?! – mérte végig vajon min kll még barátjának változtatnia, hogy hellyel-közzel elfogadható legyen a megjelenése.
– Igen! Talán egy nyakkendő sem ártana! – azzal máris a nappali vaskos nagy ruhásszekrényéhez ment, és kivett egy bordószínű, már előre megkötött nyakkendőt, melyek katonás sorrendben soakoztak egymás mellett.
– Nesze! Ezt kösd fel! – azzal megvárta, míg Miklós kissé szerencsétlenkedve csálén felköti a nyakkendőjét, mely idétlen gyerekesen állt rajta.
– Ez így nem lesz jó pajtás! Majd én! – Andris máris kioldotta a nyakkendőt és alig öt percen belül már meg is kötötte. – Két fess pasi, akik életük asszonyait keresik! – micsoda frankó reklámszöveg lehetne egy olyabb romantikus showműsorban, nem igaz?!
– Valószínűleg…
– Na? Mit állsz még ott akár egy faszent?! Gyerünk, csipkedd magad! Nem akarsz máris elkésni! – sürgette.
Miklós aprócska sámliszerű alkalmatosságot vett elő, és arra ült, ha rendesen megakarta kötni márkás, olasz félcipőjét, mely nagyon is passzolt zakójához.
– Hú, öregem! Hanyatt fogsz esni attól a két ultradögös bombázótól, akiket az Isten is a magunkfajta embereknek teremtett. Mozgás! Gyerünk! – tuszkolta előre barátját, aki gondosan szerette bezárni az ajtót, de most csupán csak két zárat sikerült elfordítania, gondolván ennyi is elég lehet.
Andris vadiúj Alfa Rómeóján mentek, amit nemrégiben vásárolt, és még így is volt egy kis tartozása az autószalon felé, hogy maradéktalanul kifizethesse.
– Pattanj be az anyósülésre öreg!
– Rendben! – Miklós azonnal beült, majd autómaikusan magára csatolta a biztonsági övet, mire barátja megint sikeresen elszólta magát:
– Mi a francért kell neked biztonsági öv, haver?! Kurva jól vezetek! Meglásd egy-kettőre ott is leszünk, átvágunk a nagy dzsumbujon.
– Ezt nem is kétlem kedves Andris! De azért, ha megengeded szeretm magam biztonságban érezni!
– Micsoda egy tutyimutyi, szánalmas pöcs lettél te hét év alatt! – jegyezte meg félig epésen, félig térfálkozva, mire Miklós nagyon szomorú lett. – Bocs, haver! Már megint előbb járt a pofám! Azért ugye nincs harag?!
– Barátok vagyunk, vagy nem?! Akkor nyomás! – válaszolta, mire az Alfa Romeó motorja akár egy vadmacska felbőgött, és azonnal csikorgó kerekekkel kikanyarodtak a közúti forglomba.
A villámrandizásra egy felkapott, négycsillagos étterem-kávézó kultúrtermében került sor, ahol mindennek dupla árat számítanak fel. Miklós nem csupán csak emiatt ockodott a helytől. Itt minden annyira a gazdagságról, és a sikerességről árulkodott, hogy a középosztály tagjait úgyszólván lenézték, vagy – ami még rosszabb –, meg sem tűrték.
– Kedves Uraim! Üdvözlöm önöket a villámrandinkon! – üdvözölte őket egy leginkább cikruszi porondmesterre hasonlító, maskarába öltözött kis emberke. – Foglalják el szabadon választott helyeiket, mert a hölgyek nemsokára megérkeznek! Kellemes időtöltést és szórakozást kívánok! – a porondmester emberke azzal már egy másik embercsoportnál termett és újfent elradálta szokásos mondókáját.
– Na öregem! Megérkeztünk! Huppanjunk le valahol a hátsó sorban! Nem szeretnék most még feltűnősködni! – Andris mint akit mélyről előtörő energiák hajtana máris szálfaegyenes léptekkel megindult a hátsó asztalok irányába, Miklós pedig nem tehetett egyebet, minthogy kövesse.
A hölgyekre sem kellett ám olyan sokáig várakozni. Alig tizenöt percen belül már meg is jelentek. Főként estélyi ruhákat viseltek, és egzotikusak, gyönyörűek, szemkápráztatóak voltak. Az egyszerű ember szeménk ennyi szépség talán még túlságosan is sok a jóból. Nemsokára két álomszép hölgyemény tartott egyenesen a két jó barát asztalához.
– Ne haragudjatok, de ti is a randi miatt jöttetek?! – szólította meg őket az egyik magas, szupermodell szőkeség, míg barátnője kedvesen, közvetlenül próbált mosolyogni.
– Sziasztok csajok! Igen, hát hogyne! – pattant fel székéről Andris, mint akit – legalábbis –, bolha csípett meg, hogy hellyel kínálja a bombázó szőkeséget. – Pattanjatok csak le egészen nyugodtan közénk. Miklós azonnal felállt – barátja példáját követve –, és kihúzta a másik csinos, gyönyörű, barnahajú nő előtt a széket, ami azonnal a füle tövéig elpirult. Érzhetően máris vonzónak találta a férfi gyerekes esetlenségét, és félszegségét.
– Annyira klafa, hogy így összejöttünk! Mit szeretnétek inni csajszik? – tért máris a lényegre Andris.
– Hú, nem is tudom! – kezdte a szőkeség. – Én szívesen mgkóstolnám azt az új vodka martinis koktélt, amit annyiszor dicsértek már!
– Az szuperül hangzik! És te gyönyörűségem, mit kérsz?! – fordult most a barnahajú igéző nőhöz.
– Seven up jó lesz! – vetette oda. – Tudod én szretek józan maradni!
– Na ne csináld már csajszi! Kinek származik belőle baja, ha egy kicsit megpróbálod elreszteni magadat?! Vetkőzd le a gátlásaidat!
– Köszi a lehetőséget, de most még nem, ha nem baj! – hárított komolyan, következetesen. Andrisnak az lehetett az első benyomása, hogy a barnahajú nőt komolyabb kihívás lesz majd megkapni, mint a szőkét.
– O.K. Megértettem a célzást! – Andris máris hívott egy pincért, hogy italokat rendelhessenek, míg Miklós megmaradt a kólánál, mert utálta az alkohol émelyítő ízét. Nemsokára hozták is a kért italokat, és elkezdődött a tulajdonképpeni ismerkedés, ami – valljuk be őszintén –, olyan volt a két nemképviselői között mint valami furcsa, különös tesztelés. Persze kivételt képezett Miklós, aki a beszélgetések egész ideje alatt jóformán csupán csak egy-két szavas válaszokat adott, és amennyiben bármit is kérdeztek tőle – főként a hölgyek –, akkor rendszerint úgy kellett belőle haapófogóval kihúzni a mondatokat.
– ...Szerintem ne játszadozzunk egymással kedves Miklós! – jeletette ki a barnahajú, nagyon komolyhangú nő. – Az első rendinak – még szerencse –, hogy semmi tétje és kockázata nincs. Ha az ember nem találja szimptikusnak a partnerét, hát Istenem, pongya rá! Talán sohasem ismerhetjük meg a másikat mindenfajta számító, vagy manipulatív akarat nélkül csupán csak ezen a kötetln beszélgetésen! Remélem azért nem voltam túlságosan nyers és kimért?! – kérdezett vissza miközben vesébe látóan igyekezett behatolni Miklós lelkébe, amitől a másik férfi kissé megijedt, és ez látszott is szomorkás, gyerekes ábrázatán.
Ellntétben a csábos, szupermodell bombázó szőkeség, akinek az est hátralévő részében jóformán be nem állt csicseri szája, és az ember úgy érezte magát mellette, hogy ez a nő bizonyára alig várja, hogy egy nagyon jóképű, szexis pasi ágyba vigye, még ha ez csupán alkalmi dolognak bizonyul is.
– ...És mivel foglalkozik kedves Miklós, ha szabad kérdeznem?! – egy újabb vallató kérdés. Mintha az ember kihallgatáson lenne egy rendőrségi szobában, ahol úgy kezelik, mintha már eleve bűncselekményt követett volna el.
– Hát… szóval… írogatok… - jegyezte meg félénken, bizalmasan. Alig lehetett érteni a többi asztalnál időközbn összeserglett embertömeg miatt a hangját.
– Bocsásson meg, de ha lehetne egy picit hangosabban, mertalig hallom. – megint ez a katonásan pattogtatott, kissé idegesítő beszéd, amitől úgy érezte mintha azonnal felállna hátán a szőr.
Nekiveselkedett újból, és valamivel hangsabban:
– Írogatok…
– Hát ez nagyszerű! És jelent már meg igazikézbe vehető könyve?! – érződött, mintha azonnal feleltette volna a barnahajú hölgyemény kíváncsi figyelmét, ezen az ellaposodásnak indult estén.
– Sajnos főként az anyagi, és nyomdai költségek azok, amik nagyon húzóssá teszik ezt az egészet. Most inkább az ebookokban gondolkodom, mert azoknak ingyenes a kiadatása, de sajnos nálunk azoknak kevés a felvevőpiaca.
– Értem! Ígéretes ötltnek hangzik. És emellett még mivel foglalkozik?
– Régebben tanítottam öt és fél évet… - vallotta be.
– Várjon! Kitalálom, rájött, hogy nem akarja ezt egész életében csinálni, és inkább azonnal kilépett.
– Nos hát… nem egészen! – nagy levegőt vett. – Sajnos nézetkülönbségeim támadtak az adott iskola igazgatónőjével, aki bizalmasan közölte velem, hogy már nem tartanak igényt a szolgálataimra… - annyira mélyről a szívéből beszélt Miklós, hogy a barnahajú nő is kezdett megérezni valamit lelke mélyén, és úgy érezte muszáj volna ennek a különös, barátságos embernek segítenie.
– Ezt őszintén sajnálom! És ezt követően feltételezem főként alkalmi munkákat igyekezett elvállalni?! – jött egy újabb kendőzetlen kérdés.
– Igen, de sajnos elvesztettem a barátnőmet, akivel közös jövőt terveztünk, és hát...szóval… egyre nehezebben ment ez életnek nevezett mókuskerék… - bukott ki belőle. Ezt jó barátja sem nézhette szó nélkül:
– No de drága hölgyeim! Legyetek kedvesek nem vájkálni Miklós magánéletében! Nem látjátok mennyire kikészíti ez az egész?! – kelt azonnal a védelmére.
– Igazad van! – szólt oda a szőkeség! – Együttérzek veled és nagyon sajnálom, ami történt.
A barnahajú nőn meglátszott, hogy erős lelkiismeret-furdalást érez, amiért ennyire szigorú, tántoríthatatlanul kemény volt bizonyos bizalmas jellegű kérdések területén.
– Bocsásson meg nekem kedves Miklós… részemről ez nagyon övön aluli húzás volt…
Az est hátralévő részében Andris továbbra is sikeresen főzte a szőke bombázót, míg a barnahajú nő egyre vonzóbbnak, rokonszenvesebbnek találta Miklóst. Mire véget ért a közel két és félórás villámrandi est abban maradtak egymással, hogy elérhetőségeket cserélnek, és majd keresni fogják egymást. Andris és Miklós udvariasan elköszöntek a két gyönyörű nőtől, és Andris autójával visszatértek Miklós remetelakjába.
Néhány héttel később váratlanul Miklósnak mgcsörrent a mobilja, amit már ki tudja mikor használhatott utoljára. Az a barnahajú, kissé szigorú nő kereste, akivel villámrandizott, és most kedvesen érdeklődött, hogy személyesen találkozhatnának-e valahol. Mivel Miklós hirtelenjében nem tudott mit felelni erre Andris vette át tőle a mobilt, és azonnal bemondta Miklós lakcímét és közölte, hogy barátja a nap, és ahét bármelyik részében elérhető.
Nem is kellett több a barnahajú nőnek, már másnap csöngetett pontban reggel nyolc órakor, amikor Andris még javában húzta a lóbőrt saját otthonában, Miklós pedig már régesrég fönnt volt, és éppen regényén dolgozgatott a számítógépen. Aztán egyszer csak berregni kezdett a kaputelefon; a banrahajú nő volt az. Miklóst valósággal azonnal elfogta a totális pánikroham, és először azt sem tudta, hogy mit is kezdjen ezzel az új helyzettel. A legfontosabb dolog – mondogatta magában –, hogy meg kell nyugodnod, különben lehet hogy őrültnek, vagy nem beszámíthatónak fog titulálni, és azt ugye bár senki sem szeretné.
Gyorsan beengedte a kaputelefon nyitógombjával a nőt, majd igyekezett felöltözni valami elfogadható ruhába. Gyorsan felkapott egy farmrnadrágot és egy jócskán kinyúlt, hétköznapi pulóvert. Aztán egyszer csak csöngettek, és Miklósnak muszáj volt ajtót nyitnia. Papucsba bújt, hiszen a folyóson hideg, kissé nyikos volt az idő, aztán miután óvatosan kinézett a kukucskálón és meglátta a barnahajú nőt halkan kinyitotta a bejárati ajtót:
– Két csókolom! Örülök, hogy… eljött…
– Üdvözlöm Kedves Miklós! Mit szólna hozzá, ha inkább máris tegeződnénk csak úgy barátilag? – tette fel a kérdést.
– Igen… az nagyon jó ötlet! Kérem fáradjon… azaz hogy… fáradj be…
– Köszönöm, igazán kedves vagy… - most először mosolyodott el, és sugárzóbb, lélegzetelállítóbb volt, mint valaha.
Amit biztosan tudni lehet az az, hogy az embert a legtöbb setben totálisan padlóra küldheti egy-egy hozzá közel álló személy, vagy szerette tragikus halála, mégis, ha az élet egy váratlan ajándékeseménnyel ajándékozza meg az embert, akkor bizony sosem árt, ha az ember igenis kicsit mer kockáztatni.

A JÓINDULATÚ SZABÓTŐR

A Péntekekkel – sajnos legtöbb esetben –, az a baj, hogy követlen a hétvége előtt jönnek, tehát kvázi élő ember nincs, aki ne akarna sanyarú, rabszolgasorsú munkaidejét jelentősen megkurtítva szándékosan előbb megpattani munkaelyéről, márha megteheti.
Mivel már jócskán november vége felé jár az idő mintha a szándékosan összezsugorodott város is valósággal túlrőltetné az ünnepi készülédést, ami egyrészt a Black Friday miatt van, másrészt majd bolondok lennének, ha saját hasznukat ne akarnák meg legalább duplaszoros áron megforgatni. És akkor még léteznek olyan webáruházak, ahol bombasztikus nem ritkán 80-90%-os leárazásokról beszélnek, csakhát a megkapott, főként digitális ajándék-kódok más akciókkal már nem vonhatók össze, hiszen mindenki nyerni akar valamennyit a bolton.
Az ember elnézi a legtöbb embert, és valósággal előbb meghökken, később már tartósan is megdöbben, hogy egyre inkább a tartós,tunya közönyösséget veszi rajtuk észre, mint a kiüresedés, és a lelki hiány egyfajta tudatos változatait, ami – főként –, akkor éri el a többséget, amikor már csordultig elege van mind az ünneplésből, mind pedig a boldog elégedettséget sugalló, szánalmasan vidám tarka arcok sokaságából.
– Foglaljon helyet kedves kollega! – kínálja ülőhellyel beosztottját a nagy hatalmú, üzletember főnök, aki látszólag jócskán el van eresztve. Minden áldott nap fél tizenegy magasságában jelenik meg rendszeresen az irodában, a legújabb fejlesztési terepjárót, vagy luxuskategóriás sportautóval furikázik (bár megjegyzendő, hogy az utóbbi járművet csak és kizáróan gálákra, és puccos díjátadó ünnepségekre szokta haszálni, hogy ezzel is mutassa nívóját és társadalomban elfoglalt rangját.)
– Köszönöm szépen… - a beosztott még vár pár másodpercig. Látszólag kissé félszegen, félénken toporog párat mielőtt helyet foglalna, aztán miután a főnöke kissé szúros, marcona, sürgető pillantást vet rá zokszó nélkül a kényelmesnek aligha nevezhető székre veti magát, mindegy hogy hány darab kellemetlen gyűrődés keletkezik újfent öltözékén.
– Hát kedves kollega… - kezdő nagy komolyan, kissé tapintatosan beszédét a főnök. – Megvizsgáltuk a vezetőséggel az Ön szakmai eredményeit, és kompetenciáját a cégünk töréntében… - hatásszünetet tart, mintha szándékosan is megakarna róla győződni, hogy a másik fél értette minden szavát. – A munkája – bár kétségtelen –, hogy nagyon szorgalmas, és maximálisan jó munkaerő, de sajnos… - enyhén megköszörüli márkás alkoholhoz szoktatott torkát –, némi kívánnihagyót hagy maga után…
,,Na akkor most mindjárt jöhet a feketeleves” – gondolja merészen az alkalmazott, és idegeskedve megpróbálja megigazítani tohonya, tokásodásnak induló zsírpacni nyakán a csálén álló, bordószín, utánzat nyakkendőt, amit egy turkálóból halászott ki sikeresen, hátha ettől majd megjön egyébként isvalóságosan ingatag lábakon álló silány önbizalma.
– Most meg miért mereszti így a szemeit kedves kollega?! – szegzi neki kissé támadó éllel a kérdését a főnök úr, mintha máris gyanakodnia kellene erre az igen-igen értékes, és felbecsülhetetln munkaerőre, aki pályafuátsa alatt még egyszer sem késett el, és nem is jelentett beteget. Sőt! Amennyiben a főnök a laptopján megnézi a személyi portfólióját jól szemügyre veheti, hogy az elmúlt öt év során egyszer sem kért fizetett, vagy fizetés nélküli szabadságot. Azért ezis valami, vagy nem?!
– Ö… elnézését kérem főnök úr… megismételné a kérdést? – csatakosra izzadta a felső, hosszúujjú ingét, mely most úgy lóg rajta, mint valami cuppogó, szivacsszerű szkafander, és meglehetősen idétlenül is áll rajta.
– Kedves kolléga! Nem történt semmi baj! Kér esetleg valamit? Kávét, üdítőt, egy kis vizet esetleg?! – újabb érthetetlen kérdés. Most mit akarhat tőle valójában főnöke? És egyáltalán miért kell jópofiskodnia, haverkodnia, vagy bratyiznia, amikor ő hivatalos minőségben beszél az egyik jeleskedő alkalmazottjával?! Fölfoghatatlan, és ugyanakkor érthetetlen.
– Ö… nem kérek semmit… köszönöm… - szabadkozik, mentegetőzik, miközben valósággal máris úgy érzi magát, mintha egy mázsás, vagy tonnányi súly nyomná, facsargatná koszorúereit. Mintha egy termetes elefánt ülne a mellkasán.
,,Ebből még könnyedén lehet akár két kétoldalú infarktus is!” – töpreng, gondolkozik.
– Linduska drága! – szól bele a főnök mahagóni asztalán található kis dobozalakú készülékébe, mely közvetlen összekötetésben áll valamelyik szuperszexi szupermodel alkatú titkárnőjével, akiket mostanság inkább az előnyösebb adminisztrációs munkatárs néven emlegetnek.
Néhány pillanattal később a csinos, nagyon szexi húszas éveiben járó, csicsergő hangú titkárnő lépett be a főnök tágas irodájába. Tűsarkú cipője valósággal kopogó visszhangot hallatott a kövezeten.
– Főnök úr? Mit parancsol?! – kérdezte kislányos, csicsergő hangon.
– Linduska drága hozna nekünk két kávét, és valami üdítőféleséget is, ha van! – kérte a titkárnőt.
– Máris, azonnal! – A titkárnőnek most nagyon kellett koncentrálnia nehogy a kissé kényelmetlen tűsarkú cipőivel bármilyen kárt tegyen a berendezésben, de aztán inkább gyorsan levette hosszú lábairól, és már rohant is, hogy főnöke kérésének eleget tegyen.
– Hát nem imádnivaló? – tette fel kicsit bizalmaskodva, ördögi mosolya kíséretében a kérdést beosztottjának.
– Ö… hát… szóval… inden bizonnyal… - felelte bizalmatlanul.
– Nos kedves kollega… - tért mindjárt a tárgyra. – A verebek azt csiripelték, hogy szeretne önálló vállalkozásba kezdeni, mert állítólag kevesli azt a fizetést, melyet eddig biztosítottunk magának. Igaz ez?! – fordult máris méregetve a másikat vesébe látón.
– Ö… hát… szóval…
– Nem szükséges semmit felelnie erre a kérdésre, annál is inkább, mert szinte mindenütt kamerák vannak, és az ember mindent lát és hal, még a büfé, illetve a konyhai részlegen is.
Mintha valósággal máris kiadósan leforrázták volna a porul járt alkalmazottat. Hirtelen azt se igen tudta, hogy köpjön vagy nyeljen.
– Ö… ez most… mivel fog járni…?! – érete, hogy kérdése egy ennyire rendkívül kiélezett, és minden bizonnyal összetett szituációban talán nem éppen a legmegfelelőbb, de valami belső sugallatnak engedelmeskedve mégiscsak előrukkolt vele.
A főnök arcán sunyi, hamiskás pillantás futott végig, amitől a legtöbb embernek valósággal szinte azonnal felállt volna a hátán a szőr, hiszen a nagy hatalmú emberekkel általában sosem tudhatta senkisem, hogy ténylegesen hányadán is áll. A főnök most bekapcsolt laptopján kattintott párat az egérrel, majd újból a félszeg beosztottjához fordult:
– Kedves kollega! Nem szükséges, hogy pánikoljon! Inkább gondolkodjunk úgy, hogy fizetett szabadságra küldjöm, és később esetleg, már amennyiben minden stimmel, és rendben van megkaphatja a végkielégítést. – nézett fel a laptop képernyőjéből.
– Főnök úr? Kérdezhetek? – már megint ez a megalkuvó, tunyimutyis bátortalanság, mely jóformán az elmúlt öt-tíz évben szükségképp valahogy mindig ráragadt.
– Tessék csak! Parancsoljon! Mi a kérdés?! – nézett rá összeszükült szemeivel, mint akit ténylegesen is érdekel a beosztott mondandója.
– Sajnos nemrégiben elveszettem az édesanyámat, a felségem is válni készül tőlem, és ha nem tudom a gyerektartást kifizetni, akkor nagy valószínűséggel a bíróság sem fogja engedélyezni a vasárnaponkénti esedékes láthatást… - szavai mélyenérző részvétet, és empátiát égettek volna akármelyik jobb érzésű ember szívébe, de – látszólag –, a főnököt ez cseppet sem hatotta meg.
– Nézze kedves kollega! Megpróbálok kimérten, és ugyanakkor tapintatosan fogalmazni! Tudja az a helyzet, hogy egy cégcsoport, vagy vállalat üzleti stratégiáját és sokszor zavarosan összetett szisztémáit sajnos a legkevésbé sem érdeklik a maga kisiklott magánéleti kudarcai. De ettől függetlenül sajnos néháy komolyabb döntést muszáj lesz meghoznom, és foganatosítanom, különben ennek a cégnek is befellegzett, hiszen a nagyobb halak szinte – kivétel nélkül –, minden esetben megeszik a kisebbeket. Remélem, hogy megérti! Inkább fogja fel ezt az új helyzetet úgy, hogy kap egy ki független szabadságot, és így talán kicsit jobban átgondolhatja a dolgait, és rálátása lesz majd a későbbi életére. Például mit szeret csinálni szabadidejében? – próbált hétköznapi, könnyedebb témákra átlavírozni, hátha szemlátomást mostani beosztottja végre megnyugszik.
– Olvasás, írás… - felelte kissé bizalmatlanul.
– Hát ez nagyszerű! Miért nem próbálkozik meg esetleg a szövegei kiadásával, vagy köt egy jó kis kereskedelmi szerződést az egyik nagyobb könyvkiadóval?! – érdeklődött, és szemlátomást úgy festett, mint akit nagyon is felcsigázott az ötlet lehetősége.
– Sajnos az az igazság főnök úr, hogy… nagyon sok pénzbe kerül, és miután gondolom innét ki leszek záros határidőn belül rúgva, így nagy valószínűséggel nem tudnám kifizetni a könyvem nyomdai és egyéb szóban forgó költségeit sem. – vallotta be őszintén, nyíltan, még ha lelke mélyén most valósággal úgy érezhette magát, mint aki egyenesen a tűzzel játszik.
– ...De hát kedves kollega! Hogy lehet ennyire pesszimista, mintha nemlátná a fényt az alagút végén?! – megdöbbenést tetetett a főnök. – Tudja mire gondoltam?! Az alkalmazott tétován párszor megrázta fejét.
– Segítek magának tető alá hozni ezt a kis könyvkiadói bizniszt, de a többit már magának kell állnia! Na? Mit szól hozzá?! Szerinted lehetőségnek se rossz! – szemlátomást a főnököt rendkívüli mértékben felvillanyozta már a puszta gondolat is, hogy legalább egy valakin segíthet. A kérdés inkább az volt, hogy vajon mik lehetnek indítékai? Vajon neki menyi profit csurran-cseppen ebből az egészből?
– Nos kedves kollega! Igazán nagyon örülök, hogy legalább ennyire tartalmasan kitudtuk magunkat beszélgetni! Köszönöm, hogy befáradt az irodámba! – állt fel, bebombolva háromgombos, valószínűleg kisebb vagyonba kerülő zakóját, majd kezet nyújtott.
– Köszönöm főnök úr! Akkor én már megyek is… - a beosztott éppen távozni készült, amikor az ajtóban még a főnök úr bizalmasan megállította:
– Kedves kollega! Legyen kedves még egy percre, ha lehetne… - A beosztott tétován visszafordult, miközben úgy érezte hatalmas óriásgombocokban kénytelen lenyelni tartósnak ígérkezett félelmét.
– Meglátja én mindent elintézek magának, és még busás végkielégítés is várja! – veregette meg bizalmaskodva a hátát, majd hagyta kilépni az ajtón a téglalapalakú folyosóra.
– Linduska drága! – szólt a kanárihangú, szexis szupermodell titkárnőnek. – Legyen szíves és míg manikűrözteti unalmában a kacsóit kérem, hogy az összes könyvkiadó elérhetőségét és miegyebeket küldje át az okostelefonomra és a laptopomra is, már ha kérhetem.
A csinos, hosszúlábú titkárnő nem győzte haptákba vágni magát és azonnal cselekedni, ahogyan főnöke megkérte rá. Jócskán meglátszott, hogy az utóbbi pár órában egydül csak saját maga volt fontos. Most viszont úgy tűnt, hogy aktivizálja magát és azonnal lázas böngészésbe kezdett a neten a jobb, és menőbb könyvkiadók után, majd ahogy a főnök kérte már át is küldte digitálisan a kért anyagokat a telefonjára és a laptopjára.
A főnök időközben kinézett a térpanorámás kilátással kecsegtető, hatalmas irodai ablakok egyikén, és a főváros zsivalgyó, lüktető várkeringését bámulta.
,,Micsoda szánalmas hangyák azok ott lent…” - gondolta, majd néhány másodpercen belül mind okostelefonja, és laptopja is pittyegő hanggal jelezte, hogy a kért dokumentumok megérkeztek, így helyet foglalt kényelmes, nagy méretű bőr irodai székében, és máris lázas kutatómunkába kezdett, miközben azért megeresztett egy-két telefonbeszélgetést is:
– Üdvözlöm… Igen… nos én a Nonprofit Zrt. egyik főnöke vagyok, és érdeklődnék, hogy kéziratok kiadásával foglalkoznak-e?! Értem… és esetleg az anyagi kööltségek…? – Minden telefonbeszélgetés szinte kivétel nélkül zsákutcának bizonyult, hiszen egy-egy jobbnvű kiadó nem fogja kockáztatni saját profitját, és bevételeit, hogy felkaroljon, és kiadjon egy ismeretlen szerzőt, aki még nem hozott semmit a konyhájára. A főnök megnézte a laptopját is, majd felhívta az egyik üzleti ismerősét, aki kapcsolatban állt nagyon sok üzleti partnerrel, és hátha kitudta segíteni:
– Szevasz te vén csataló! Hogy vagy mostanság?! Család? Gyerekek? Az jó! Figyelj csak! Azért kereslek, mert hátha tudsz segíteni! A volt egyik alkalmazottanak állítólag vannak irodalmi jellegű kéziratai, és arra gondoltam, hogy ki kellene adatni, de te is tudod, hogy jönnek az állandó költségekkel, meg ködösítésekkel, ami senkinek sem jó. Nagyon sokat segítenél, mert a beosztottamat nemég bocsátottam el fizetett szabadsággal, és most minden pénz jól jönne neki…
– Ezt őszintén sajnálom, de küld át az összes irodalmi anyagot, és a szerkesztő csapatom azonnal megnézi, hogy mit tudnak majd belőle kihámozni… - hallotta régi ismerőse bizalmaskodó, segítőkész hangját a vonal túlsó végén.
Miközben a nemrégiben frissen állásából menesztett beosztottnak már az öngyilkossági kísérlet is jó párszor átfutott folyamatosan nyughatatlan agyán, addig már a kövtekező hét elején fel is hívta személyesen volt főnöke, és kérte, hogy azösszes fellelhető irodalmi jellegű kéziratát digitális formában küldje el annak a könyvkiadónak, mellyel ő tárgyalt a nevében. A volt beosztott természetesen nayon megörült az ötletnek és számos verset, kisprózai írást és regényt küldött át online a kiadó e-mail címére.
Néhány hónappal később pedig a kiadó igazgatója hívta fel személyesen mobilon, hogy őszintén gratuáljon ahhoz, hogy a legtöbb szóban forgó írása igenis rendkívüli, sokoldalú, és inspiráló tehetségről árulkodik, és egy szerződést szeretnének kötni vele, melyben mindenről megállapodnak, és a kiadó átvállal minden fennálló költséget. A volt alkalmazott néhány nap gondolkodási időt kért, míg végül az ötödik napon személyesen fáradt el a kiadó belvárosi székházához és írta alá a szerződést, mely előnyös feltételeket kínált, persze amellett, hogy írásai könyv alakban, és ebook formátumban is megjelennek.
,,Vajon lehet abban valami, ha egyszer bcsuknak egy ajtót, akkor egy valaki kinyit egy másik ablakot?!” – Nem tudta volna pontosan megmondani. Kilépett a kiadó szerkesztőségi épületéből, és komotos kedvvel megindult sétálgatva a Ferenciek-tere felé, közben azt tervezte beugrik kedvenc antikváriumába, és megnézi a kínálatot.

A KÖZÖNYÖSSÉG FOKOZATAI

Megnyerhető veszteség veszi
mindannyiszor kezdetét.
Kiszikkadt kenyérdarabokban holt kapcsolatok,
eltékozolt emlékeink lappanganak.
Ér-e bármit is önkéntes fáradozásunk,
hogy gyerekeket biciklizni, s versekre tanítunk,
mikor e mostani generáció inkább
az X-boksz s Playstation-ben van
igazán s teljesen otthon?!

Más-más kódok,
üzenetváltások történnek.
Régi szerelmek halhatatlan
szenvedélyét odvas,
vésett fatörzs sem őrizheti.
Mellőzött, alattomos ösztönök
s érzelmek mindig új
kirúgott héroszokat találnak.
A hőn áhított, vágyott totális csönd,
mint a hangtalanság érezhető
szimfóniája még hátra van.

Amikor az ember életének neki indul
egyszerre megérzi a ,,mi lett volnát?”
s a már ,,minden el van rontva” alapképletét,
mely egyszerre fertőzi s fenyegeti.
– Évről-évre fenyeget a kultúra-veszteség,
konzerv-műsorokkal egyre fogyatkozóbban.
Az ember már egyre kevésbé képes önzetlen,
segítség nélkül megvalósítani önmagát csak,
ha másokat kiadósan átver s kihasznál.

Mintha már azok,
kik beléptek a körbe egyúttal birtokolnák
is s mégis magányba kellene
konzekvensen belefulladniuk.
A kint hagyott exhibicionista Világ
sohasem lehet kíváncsi a bentire.
Mintha már mindenki színfalak,
kulisszák mögül figyelne,
kíváncsiskodva megvesztegetetten;
partiképes, exhibicionista V.I.P.- arcokat,
arrogáns, narcisztikus Celeb-csillagokat.
Mintha oly otthonossá vált volna a pillanatnyi,
ötperc hírnévhez való, alanyi jog;
az üstökös pillantású, pisla csillogásra.

Bűvös hangokban könnyedén elbotolhatunk,
hitvány diadal-jelvények – jobb nem hinni vakon.
Nyíltan senki se merné
hirdetni az emlékezet tavát.
Szándékosan összetévesztjük a kint s a bent
emberi érzések törvényeit,
vagy épp csak egy helyben,
tétován ingunk, akár egy mozdulatlan inga!

A HATALOM ÁRA A VÁLLALAT DZSUNGELÉBEN

Legalább másfél mázsás, pöttöm, pingvinalkatú, márkás öltönyt viselő, folyamatosan szivart pöfékelő emberke lépett be a nagy stílusosan felújított üvegezett irodaházba.
A recepción posztoló, unatkozó, gorillatestű biztonságiak szinte azonnal megállították, és kérdőre vonták, hogy mit keres itt:
– Hova? Hova ilyen nagy sebességgel nagyapó?! – kérdezgették az öltönyös, rejtélyes emberkét, aki – látszólag –, persze ügyet sem vetett a két jócskán megtermett hústoronyra, ehelyett máris hívta a személyi lift hívógombját.
– Hékás, öregapó! Hozzád beszélek! Mit akarsz itt, mi?! Jobb lesz, ha szépen megmondod, hogy mit a jó büdös francot akarsz! – követelőztek most már egyértelműen fenyegetően, ellenségesen.
A pingvines, öltönyös emberke visszafordult; aprólékosan végigmérte a két idióta biztonsági őrt, majd beszállt a liftbe, anélkül, hogy válaszra méltatta volna őket.
A két őr persze valósággal egyből bepánikolt és máris riasztották az emeleten szolgálatot teljesítő diszpécsért a vokitokin, hogy kapja el ennek a nagyapónak a tökeit, aki alig öt percen belül már bent is volt a kívánt irodába és összehívott mindenkit, akiről úgy gondolhatta, hogy a közeljövőben segítségére lehet, vagy épp együtt fognak dolgozni.
A két gorilla mintha üldözték volna őket valósággal majdnem megrohamozták a tágas irodát, ahová a pingvinkülsejű emberke belépett, és csupán csak amikor a volt igazgató marcona, mérgesen ideges tekintetével néztek farkasszemet akkor kapcsoltak, hogy talán jobb is lesz olajra lépni, és távozni.
– Akkor szeretettel üdvözlöm Önöket hölgyeim és uraim én leszek az új igazgató főnök, és előre bocsátom, hogy a vállalat és a cég érdekeit szem lőtt tartva néminemű sanyargató, de sajnos szükséges intézkedést sajnos elengedhetetlenül meg kell majd hozniunk, hogy a vállalat gördülékenyen működhessen. Sajnos megszorítások várhatóak, így elbocsátások is lesznek! – kedvére eregetni kezdett néhány füstkarikát,mintha ezzel akarná ellensúlyozni mondandója komolyságát. Fél órán belül szeretettel várom a korábbi igazgató irodájába a koordinációs asszisztenst, és lesz szíves egy beszámolót és tervezetet is előkészíteni arra vonatkozóan, hogy jelenleg hány munkatársunk van a cégnél! Köszönöm, hogy meghallgattak! Egyelőre ennyi! – adta ki villámgyors rendelkezéseit, majd kibámult az ablakon és megcsodálta a nem túl mutatós kilátását, mely a belváros szívére nyílt. Alig öt perc múltán kéretett egy embert, aki összességében, nagy vonalakban elkezdte ismertetni a vállalat belső szinte kaotikusan átlátatatlannak tetsző szervezeti működését, majd egy huszáros kanyarral rögtön kirúgta azt a két idióta biztonsági őrt, akik megpróbálták idétlenül feltartóztatni őt, amint belépett az épületbe.
Alig telt el teljes fél óra és már jött is a legelső alkalmazott, aki már vagy ötven éve ennél a vállalatnál volt, és miután a szolgálati évszámai alapján már réges régen nyugdíjasnak számított, de kevés volt a nyugdíja a vállalat korábbi vezetősége feketén kezdte foglalkoztatni továbbra is az öreg, meggörnyedt embert.
– Jó jónapot kívánok… főnök úr… - kezdett hezitálni, mert megrémült attól, hogy az új főnök bizonyára változtatásokat fog eszközölni, és nem is tévedett olyan sokat.
– Jó napot! Nyugodtan foglaljon helyet! Kávét, egy italt esetleg?
– Nem köszönöm főnökúr… munkaidőben sosem, magánéletben se mindig… - az öregemberen jócskán meglátszott, hogy vacillál, hogy vajon mennyit mondhat, és mennyit nem.
– Helyes beszéd! Nagyon becsülöm azokat az embereket, akik nem feledkeznek meg róla, hogy a munkájukat maradéktalanul el kell végezni. De akkor térjünk a tárgyra! Úgy látom, hogy Ön kisnyugdíjasként továbbra is a vállalat alkalmazásában áll… - itt azokba a papírokba mélyedt melyeket előre kért egy ficsúrképú kollegától.
- Főnök Úr kérem szépen… én már itt vagyok ezerkilencszázhatvankilenc óta, amikor is az akkori vezetés… - nem fejezhette be történetmesélős mondandóját, mert a pingvinkülsejű emberke beléfagyasztotta a szót:
- Ne izgassa semmi miatt magát kedves uram a végkielégítése is rendes fizetés lesz! – azonnal az öregember kampós orra alá dugott egy hivatalos, felmondási nyilatkozatot, és még egy tetszetős aranyvégű tollat is adott, hogy legyen mivel aláírni.
- Legyen kedves a lap alján aláírni ezt a hivatalos okmányt h kérhetem a többit majd elintézem! – rendelkezett ellentmondást nem tűrően.
- Főnök úr én már nagyon öregember vagyok, és esetleg arra gondoltam, hogy…
A főnök mobilja váratlanul megcsörrent és egy nálánál hatalmasabb ember hívhatta, mert hirtelen felpattant eddig nagyon is kényelmes bőrüléses székéből, és tétován hebegni-habogni kezdett:
- Igen uram! Ez csak természtes… minden a lehető legjobb kezekben van… mgbízhat bennem… éppen a vállalat átalakítását végezzük gőz erővel, de még a héten azt gondolom, hogy készen leszünk… nincs pánik az aggodalomra… én is… viszont hallásra… - majd kinyomta a mobilt, mint egy kellemetlen balesetet.
- Bocsásson meg kedves uram, de sajnos amint látja rengeteg dolgok akad még, ugyhogy ha nincs további kérdése megköszönöm, hogy befáradt, és a nyugdíját majd postázni fogjuk! Igaz is! Van folyószámlája, vagy kártyája?! – kérdezett vissza, mint aki elfelejtett valamit.
- Ö… főnök úr… sajnos nincs… - mentegezőzött.
- Nem probléma. Akkor egyelőre marad a posta! Köszönjük amit a vállalat érdekében tett! Most távozhat!
A most szomorú öregmber felkelt a székéből, majd tétován elindult az ajtó felé. Úgy érezte talán még jó lett volna tenni egy tétova kísérletet arra nézve, hogy hátha az új igazgató majd setleg mggondolja magát,ám könnyen rájöhetett,hogy erre a leghalványabb esély sincs.
A következő delikvensre már pontosan egész órakor került sor. Ezúttal egy nagyon is csinos, filigrán, szexis, kétgyerekes anyuka volt soron, akinek vakítóan hófehér, bazsalygó fogkrémreklám-mosolya nem bízott semmit a véletlenre.
- Jó reggelt igazgató úr! – köszönt, majd egyik lábáról a másikra kezdett tétován egyensúlyozni a magas, tűsarkú cipőiben, melyekről azt hitte, hogy a mukahelyen is minden bizonnyal kényelmes viseletnek bizonyulnak majd.
- Üdvözlöm! Kérem foglaljon helyet! – a főnök újabb hivatalos papírokat vett elő, és azonnal a tárgyra tért: - Nos hát… úgy látom, hogy gyerekei is vannak… hogy érzik magukat? – kérdezte csakhogy azért valamivel emberibb, empatikusabb legyen a merev légkör.
- A kisebbik kisfiamnak éppen tegnap bújt ki a tejfoga így jószerivel alig-alig aludhattunk pár órácskát az éjszaka, míg a kislányom nemrég ment első osztályba. – jelentette ki nem kis dagadó büszkséggel.
- Hát ez nagyszerű! Hiába! A család és a gyerekek az elsők, minden más csupán csak utánuk jöhet! – jegyezte meg ravaszkás mosoly kíséretében. – Nos kedves kollegina… sajnos úgy tűnik, hogy a költségeket bizony jócskán le kell faragunk, ha azt szeretnénk, hogy működőképesek és hatékonyak lehessünk, épp ezért egyelőre úgy döntöttem, hogy fizetett szabadságra küldöm körülbelül két teljes hétre, és azalatt az idő alatt majd meglátjuk, hogy miként teljesít a vállalat, különben sajnos magácskától is mielőbb meg kell válnunk! Higye el megértem, és együttérzek magával, de a vállalat érdeke ezt kívánja meg! Ha további kérdése lenne engem mindig megtalál! Köszönöm, végeztem!
A gyönyörű, csinos anyuka úgy érezte magát, mint akit szabályosan gyomorszájon rúgtak, vagy mint aki legalábbis rosszul hallotta, amit mondtak neki. Ő is tétován, értetlenkedve hagyta el az új főnök irodáját.
Már jócskán benne jártak a délelőtti forgatagban, és még így is hátravolt legalább ötven olyan ember, akiket vagy ki kellett rúgni, vagy átmeneti, felfüggesztett jelleggel meneszteni kellett, ha azt szerették volna, hogy a költségvetést hatékonyan kigazdálkodhassák.
A nap folyamán fel-felbukkantak a seggnyalók is, akik szinte minden munkahelyen megvoltak találhatóak, és akik furmányosnál furmányosabb, ravasz és cseles trükköket is bevetettek csakhogy ki ne rúgják őket állásaikból. Tüstént igyekeztek azonnal elhalmozni minden földi jóval az új igazgatót, aki ördögien elmosolyodott, de eredeti határozott elképzeléseiből esze ágában sem volt akár egy jottányit is engedni.
Kora délután lett, amikor egy szemlátomást idegileg nagyon is feszült, és halálosan kimerült, kialvatlan hölgy lépett az irodába. A pingvinkülsejű emberke éppen szushit ebédelt és a nyers hal olybá tűnhetett, mintha azonnal megfeküdte a gyomrát, így még véletlenül sem volt kedve ahhoz, hogy egy – látszólag –, kissé dühösebb, vehemensebb nőszemély síránkozását végighallgassa.
- Főnök úr kérem… ténylegesen csak egy pár percre szeretném elrabolni értékes idejét… - kezdte az idegileg zaklatott nő.
- Hallgatom, de ha mgkérhetem fogja rövidre, mert mára még lenne bőven elfoglaltságunk… - válaszolta a főnök.
- Megértettem! Megpróbálok rövid lenni! Sajnos nemrégiben meghalt a férjem infarktusban, és jelenleg egyedül nevelem a négy éves kislányomat… azt szeretném tudni, hogy akkor most engem is kifognak rúgni zárs határidőn belül, vagy ugyanúgy fizetett szabadságra küldenek, mint néhány kollegát?! – egyenes, határozottan megfogalmazott kérdés volt egyenesen a köpcös kisember szeme közé.
- Nos… őszinte részvétem a férje miatt kedves hölgyem… bizonyára nagyon nehéz lehet magának, de kérem próbálja megérteni az összefüggéseket, amennyiben én úgy döntök, hogy magának haladékot adok ilyen-olyan ürügyel, akkor ez hogy fog majd kinézni a többi alkalmazott szemében, akik mindent a vállalat érdekei érdekében rendelnek alá?! – hatásszünetet tartott, hiszen mindig udta, hogy ezzel sikeresen képes ellefeleit, és ügyfeleit is tartósan, és sikeresen megpuhítani. – Nézze kérem… ténylegesen őszintén sajnálom a problémáját, de sajnos… nem tehetek kivételt… maradjunk viszont annyiban egyelőre, hogy megkapja visszamenőleg a fizetését, amíg nem talál magának valami új munkakört! Addig is legyen szíves aláírni a jegyzőkönyvet! – már tolta is eléje a közepesméretű hivatalos dssziét, és adott egy márkás tollat is, hogy még kivehetőbb lehessen az ideges, és most kétségbeesett nő aláírása.
- Remélem minden megoldódik magával egy a kedves kislányával is! Akkor köszönöm, ennyi! – zárta végesre ezt a számára kínos beszélgetést.
Mielőtt a csinos, filigán anyuka távozhatott volna az irodából az új kisnövésű igazgató még utána szólt:
– Mondja csak drága nincs kedve esetleg velem vacsorázni?! Ezt is beszámíthatom plusz jó pontokért!
Ám a hölgyben azért volt még annyi emberi tartás, hogy szándékosan figyelmn kívül hagyhassa az új igazgató nyíltan provokatív, szexista megjegyzését.
Alig egyetlen nap leforgása alatt az új igazgató valóságos tisztogatásokat hajtott végre a vállalat berkein belül egyszerre legalább száz alkalmazottnak mondva fel ezzel. Ez egyben persze azt is jelentette, hogy a megmaradt munkatársakra ezentúl jelntősen több tehertételek vártak, és a munkaórák számát is radikálisan megemelték.
Az új igazgató élet és halál ura volt, és látszólag még kedvét is lelte benne, hogy parancsolgathat és utasításokat osztogathat. Munkatársai gyakorta látták őt hátra tett kézzel, katonás pattogó lépésekkel sétálgatni az irodák közötti folyosókon. Szinte kivétel nélkül mindigmárkás szivart rágcsált, vagy azzal pöfékelt. A vállalat ennek ellenére a következő évet már jelentős hátránnyal, és profitkiesésekkel volt kénytelen elkezdeni, miután az új főnök tisztogatási műveletekbe kezdett, és jóformán egyetlen olyan épkézláb, vagy munkáját értő alkalmazott se igen maradt a vállalatnál, aki összeségében képes lett volna átlátni egy nagy multinacionális cégcsoport üzemeltetéséhez szükséges összefüggéseket. Mivel a túlórák száma radikálisan megnövekedett, a béren kívüli juttatásokat, és – nagy általánosságban –, a fizetéseket is radikális csökkentéseknek lettek kitéve; persze kivételt képzett az új igazgató prémiuma, elvégre ő volt az ötletgazda, és neki ez, mint állította a legmesszebbmenőkig kijárt. Mivel a legtöbb maradék alkalmazott már így is túlteljesítette munkaköri leírását a vállalatnál a legtöbben úgy gondolkodtak, még a kitartóbbak, és strapabíróbbak is, hogy jobb lesz erről az elátkozott, istenátka helyről egyszer s mindenkorra elmenni máshova, és hagyni, hogy az új igazgató főzze csak meg, amit eredetileg sikeresen összekutyult.
Így nem volt meglepő, hogy alig egy bő hónap múltán a pingvintestű embernek újfent megcsörrent a mobilja miközben térpanorámás irodájából kémlelte a belváros nyüzsgő forgatagát.
A nálánál is nagyobb főnök közölte, hogy sajnos elégedettlen az eredményekkel, és ezért szükségképpen áthelyezeti egy másik felelősségteljes pozícióba, ahol a pingvintestű emberke bizonyára majd sokkal hatéknyabban lesz képes kamatoztatni tehetségét.
Így történt, hogy egy verőfényes napon a szivarozgató pingvin-ember örökre eltűnt a vállalattól, és átkerült egy csomagoló részleghez, ahol kartondobozokokba szortírozták a szállításra előkészített terméket. A kis pingvin-külsejű emberke jószerivel továbbra is osztogathatta a maga kicsinyes, szánalmas, zsarnoki parancsait, ám miután elterjedt a híre, hogy miként tett – kis híján –, totálisan tönkre egy nagy múltra visszatekintő multinacionális nagyvállalatot új munkahelyén szinte már senki sem akarhatta őt igazán, és ténylegesen komolyan venni.

ÍRATLAN SORSOK UTAZÁSA

Szalai Csenge talán már kislány korában megfogadta, hogy kicsit mindenkit másként, és máshogyan fog csinálni, mint rajongásig imádott szülei, akik úgy körülbelül kilenc éves kora körül váltak el. Még nagyon elevenen tüskeként élt benne a keserédes emlék, amikor egyszép napon a szülei leülették a nappali szobában a nagyon kényelmes, és komfortos hosszú kanapé közepére, talán csak hogy jobb célpont lehessen a szemükben, és komolyan elbeszélgettek vele:
– Hercegnőm! Te is tudod, hogy apu és anyu rajongásig szeret csak tudod… hát szóval a felnőttek dolgai kicsit mindig byonyolultabbak, mint a gyerkőcöké… - kezdtek mintha csak előre megbeszélték volna, mit fognak majd lányuknak mondani az általánosan begyakorlott szöveget.
– Akkor ti már nem is szerettek…?! – szögezte nekik a kérdést, és ebben a jelentős percben kis híján majdnem kibuggyantak végletekig szomorú könnyei.
– Nyugi drága tündérbogaram! Nincsen semmi baj! – próbálták vigasztalni, nyugtatgatni, igaz változó, vegyes sikerességgel. – Tudod drágám ha majd nagy lány leszel, és rájössz majd bizonyos dolgokra és valószínűleg te is szerelmes leszel majd valakibe, akkor nagyon sok mindent át kell értékelned majd az életedben, hogy kiegyensúlyozott és harmonikus lehess. – kicsit mintha mindketten ködösített diplomatikussággal fogalmazták volna meg aggodó, és ebben a percben mély lelki traumát átélt kislányuk számára, hogy mik az élet valóban fontos, és jelentőségteljes dolgai.
– Ha bármi problémád van édesem anyu és apu mindig melletted lesz! Csak tudod most egyideig anyu lesz veled, de aztán ha jó kislány leszel apu is nagyon szívesen meglátogat! – próbálták menteni még a menthetőt, ám Csenge ezútán egyiküknek sem volt hajlandó hinni, hiszen totálisan megsérült a bizalma mind a két szülőjében.
Aztán néhány év múltán apja megismert egy gyönyörűséges szupermodelt akitől szintén lett két rosszcsont fiacskája, és anyu is bepasizott, így Csenge önhibáján kívül egy nagyon különös és furcsa sztuációban találta magát, ahol hamar megtanulhatta, hogy egyedül csakis önmagára számíthat, és bár megpróbált baráti szövetséget kialakítani újsüttetű kis családtagjaival szíve mélyén azonnal megérezte, hogy ez már korántsem az a boldog és idillikus család, amilyen a régebbi időkben volt, amikor a szülei még együtt voltak.
Amikor betöltötte a tizenhetet bizony jócskán megnyúlt, és karcsúsodásnak indult a testalkata és már mellei is voltak, amik valósággal megijesztették, mert észrevette, hogy szerethető, de sokszor kissé gyanúsan viselkedő mostohaapja bizony-bizony egyre inkább úgy intézi szóban forgó munkáját és ügyleteit, hogy az ő szobája körül sertepertél, vagy keres valamit. Egyszer példának okáért éppen akkor volt a fürdőszobánál, amikor Csenge éppen letusolta magát és törülközőbe igyekezett csavarni feltűzött, nedves haját. Később persze mostohaapja valósággal mindent tagadott és úgy viselkedett, akár egy bárány a farkasok között, és mivel Csenge anyja mindent el is hitt neki, Csenge megint csak úgy érezhette, hogy nincs és talán nem is lehet beleszólása a történések ilyentén alakulásába.
Amikor aztán betöltötte a tizennyolcat ragaszkodott hozzá, hogy kiköltözhessen a nagymamához, ahol legalább biztonságban érezte magát. A nagymama takaros családi házához közel volt egy viszonylag megfizethető árkategóriás konditerem, ahol az ember kicsit formába hozhatta magát, és Csenge elhatározta, hogy egy kicsit edzeni fog főként suli után. Ezzel egy időben egy karatestudióba is beiratkozott, mert rájött arra, hogy egy védtelen, és kiszolgálatott lánynak azért mégiscsak jól jöhet bizonyos önvédelmi fogások, így a héten legalább két alkalommal oda is eljárogatott rendszeresen. Végül aztán kicsivel az érettségi bizonyítvány megszerzése után meg is kapta a fekete övet, és már nem ilyedt meg ha átkellett vágnia a koromsötét éjszakai város forgatagán.
Történt aztán, ahogy imádott nagymamája, aki egy csupaszív asszonyság volt, és anyatigrisek módján foggal-körömmel védelmezte egyszer unokáját a következő télen váratlanul meghalt, és Csenge megint csak azt érezte, hogy olyan egyedül van. Még szerencse, hogy betöltötte a tizennyolcat, így jogi értelemben mivel nagykorúnak számított, és volt azért néhány megbízható vagány csajos barátnője elhatározták, hogy közösen kivesznek egy megfizethető albérleti lakást a városban, és önálló, felnőtt életmódra rendezkednek be ezentúl.
– De hát édesem egészennyugodtan hazajöhetnél hozzánk a mostohaapád is nagyon örülne neki, és a féltestvéreidnek sem volna kifogásuk az ügyben! – próbálta győzködni anyja, ám ha valamit Csenge a fejébe vett, akkor azt tüzön-vizen át keresztül vitte.
Nem sokkal később felvették a bölcsészkarra és filmelméletet mellett magyar szakon is tanulmányokat folytathatott. Több kedvenc professzora és tanára egybehangzó véleménye szerint nagyon nagy tehetséget mutatott a szavak bűvölése terén, és számos főként prózaverset írogatott. Néhány csoporttársában már az egyetemen megfogalmazódott a terv, hogy amennyiben diplomát kapnak bizony meg sem állnak külföldig, hiszen ha továbbra is egy helyben maradnak akkor tatarozni, vagy betonozni fogják őket az igencsak kevése esélyekkel rendelkező munkaerőpiacon.
– Figyuzzatok csajszik! Jó volna Angliába menni, vagy lealább is Nyugatra! Ki akar csatlakozni?! – tette fel végzőskorukban a kérdést az egyik talpraesett hölgyemény, aki később hozzáment valami gazdag külföldi seggfejhez, és azóta a gondtalanok életét élte.
– Én szívesen megpróbálnám… - emelte fel a kezét Csenge, mintha csak az órán felelne.
Amikor végül már kezükbe volt a diploma Csenge mindent gondos aprólékossággal becsomagolt gurulós bőröndjeibe, melyet kedvezményes akcióban vett az egyik szupermarketben, aztán irány külföld.
Bár az első három-négy hónapban úgy járták csajos barátnőivel a várost, akár csak a minden újdonságra, vagy épp szenzációra éhes turisták; minden nevezességet egy nap akár többször is, aztán később pedig beültek mindannyian egyfrissen fogott rántott nyelvhalfilére és hozzávaló sült krumplira. Sokszor ez volt mindennapi eleségük. Csenge bár kezdetben valósággal rettegett angolul megszólalni, és beszélni idővel egészen feltalálta magát, és kezdetben több bébiszitter állást is sikeresen elvállalt, így új ismerősökre, és barátokra tett szert. Aztán később egy Michlein-csillagos eléggé menő, és puccos étteremben kezdett pincérnőként dolgozni, ahova – nagy általánosságban –, a városi felfuvalkodott elit is járt, és sokszor egy-egy angol színész. Sajnos megtörtént, hogy egyszer-egyszer önkéntelenül is a fenekébe csíptek főként a korosodó, sörpocakot növesztett üzletemberek, és Csenge egyszer-kétszer ezt még el is nézte, de amikor voltak napok, amikor egyszer vagy öten akartak rajta popsit taperolni, hogy elegáns bosszút álljon úgy hozta ki az illetők asztalához a tűzforró levest, hogy az merő véletlenségből egyenesen a méregdrága öltönyt viselő, korosodó üzletember ölében landolt ezzel kiadós, zsigeri fájdalmakat okozva szottyat golyóinak.
Az egyik rizikósabb, bulizós este után, amikor betévedt néhány részegeskedő, kamasz suhanc és előbb verbálisan, később már testileg is kekeckedtek, és inzultálni kezdték a törzsvendégeket Csenge végül úgy döntött, hogy munkaköri szabályzat ide, vagy oda, de móresre tanítja ezeket a szánalmas kis pisiseket.
– Megkérnélek benneteket, hogy hagyjátok el az értterem helységét! – fogalmazott kimérten, tört akcentussal bíró angolsággal.
– Igen, kisanyám?! Vagy mi lesz?! – kekeckedtek vele továbbra is, míg az egyik suhanc egyenesen azarcába fújta a cigifüstöt, mely összekeverdett időközben a töményen elfogyasztott, kiadós alkoholmennyiséggel.
– Én szóltak kedves uraim! – erre úgykirángatta a most jócskán megilletődött suhancképű kamaszsrácot a székről, hogy az köpni-nyelni is alig bírt, hogy egy lány intézte el őt. Csengének sem kellett több a részegeskedő ötfős sráctársaság az est hátralévő részét egy félreső sikátoros utcában töltötte méghozzá ormótlan nagy szmeteskonténerek társaságában, amikből csatornabűzszerű bűz szivárgott.
Mondani sem kell, hogy ennek a kis incidensnek hamar híre men, mert – mint később kiderült –, egy feltörekvő újságíró riporter is éppen az érretemben tartózkodott akkor, és már a következő nap meg is jelent a helyi vezető lapbban, hogy egy magyar származású karatés amazon vetett véget a tetlegességig is elmérgesedhető csetepaténak. Csenge így egyik percről a másikra megbecsült, elismert és híres ember lett. Néhány angol híresség és színész is miután megvacsorázott előszeretettel ment oda, hogy csupán csak egy-két szót válthasson a karakán, és talpraesett ifjú hölggyel.
Aztán, ahogy az lenni szokott egyik este újfent egy baráti társaság érkezett az étterembe. Afféle puccos, öltönyös nagyágyúk, és szupermodel alkatú hölgyek társaságában. Mint később kiderült az egyik üzletembernek születésnapja volt, és azt ünnepelte a díszes társaság. Talán csak a sors különös szeszélye, vagy tréfája lehetett, hogy éppen Csengének kellett a kissé termetes zsúrkocsival egyensúlyoznia, melyen legalább háromemeletes tortaköltemény ékeskedett legalább negyvenszál égő gyertyával. Mikor nagy ügyeséggel, és kisebbfajta zsonglőrökhöz méltó mutatvánnyal kiért az ötfős társaság asztalához, és óvatosan áttette a tortacsodát az asztal közepére és meggyújtotta a tűzijátékokat, melyek petárdái tüstént szikrákat vetettek amikor szerényen gratulálni szeretett volna az ünnepelt üzletembernek egy jelentős pillanatban szemeik összekapcsólodtak, és mintha azonnal megállt volna bennünk az ütő.
Onnantól kezdve nem volt vitás, hogy vonzónak, és nagyon is szimpatikusnak találták a másikat, és – főként a sármos üzletember mindent el is követett, hogy folyamatosan láthassa a különleges és karakán magyar lányt. A kedvéért még pár darab magyar szót is megtanult, csakhogy azonnal lenyűgözze, és egyik este után, miután Csenge fáradtan éppen menni készült az étteremből a férfi magyarul szólalt meg, és érdeklődött, hogy hogyan telt a napja.
Amikor Csenge szabadnapot kapott az üzletember férfi kedvesen visszament az étterembe és megkérdezte, hogy hol lakik, mire útba igazították. Mint később kiderült a férfi legalább száz szál, friss vörös rózsát vett egy tetszetős kis csokorral, és hozzávaló névjegykártyával, és addig toporgott a barátságtalan esőben, míg Csenge egyik barátnője be nem hívta a lakásba. Csenge valósággal szóhoz sem jutott. Még soha senki sem kedveskedett neki virágcsokorral, és ráadásul ennyi szebbnél szebb rózsával, melyek kész vagyonba kerülhettek. Nem győzött valamit elmotyogni jócskán hebegve, mire az üzletembernek az a spontán ötlete támadt, hogy az egész napot jó volna közösen tölteni.
Így történt hogy Csenge és csajos barátnői egy hamisítatlan angol várkastélyban és annak mesebeli tájain töltötték szabadságuk hátralévő részét. Az üzletember gondoskodott mindenről. Hogy mi mennyibe került azt sosem tudták meg, elvégre, ha valakit vendégségbe hívnak meg sosem kérdezi meg az árakat, nem igaz?!
Csengét valósággal lenyűgözte a Bronte-nővérekre, és Jane Austen-regényekre hasonlító angol vidék meseszerűsége. Egy hangulatos kis rózsalugasban rátalált egy kényelmes kerti hintára és volt, hogy órákon át hintázott, miközben a kis patak csordogáló vízét bámulta maga előtt. Ilyenkor egyikük sem szólt egyetlen szót sem. Mintha szavak nélkül is tökéletesen megérthették volna egymást.
Végül az utolsó vakációs napon az üzletember titokzatosan kezdett viselkedni, aztán végül az ebéd elfogyasztását követően odament Csenge asztalához, letérdelt hozzá, és odaadott egy kis négyzet alakú dobozkát, majd fölette neki a nagy kérdést, persze tört magyasággal:
– Akarsz-e feleségemmé lenni…? – hangja felelős komolyságról tanúskodott.
Csenge még sosem volt ilyen különleges helyzetben, nemlehet tehát csodálkozni azon, hogy mennyire mgdöbbentette valósággal ez az egész.
– Ó… ez aztán váralanul ért… - vallotta be talán még saját magának is fennhangon. – Kaphatok egy ici-pici gondolkodási időt?! – kérdezte sugárzón, mosolyogva vőlegényét, aki kicsit szomorúvá lett, amiért nem egyértelmű választ kapott.
Csenge néhány hónappal később mondott csak igent a férfinak, mert alaposan átszerette volna gondolni ezt az egészet, és mi főbb egyáltalán nem szeretett volna komolytalannak, vagy határozatlannak látszani. Anyját és mostohaapját csupán később értesítették a nagy eseményről, akik már nagyon régóta nem is hallottak külhonba szakadt családtagjukról, ezért érhető, ha kissé bosszúsak voltak, amiért úgy érezhették, hogy őket minden lényeges és fontos döntésből szándékosan kihagyták.
Csenge később felmondott az étteremben, ahol pincérnősködött és miután gyönyörűséges kislánya született úgy döntött, hogy home office-szerű vállalkozást próbál tető alá hozni. S ahogy egyszer-egyszer a büfiztetések, plenkázások, és pillanatnyi pihenők közt végig gondolta eddigi életét, még talán kicsit jogosan is büszke lehetett magára.

BONTÁSRA-ÍTÉLT RÉTEGEK

Ha elég volna tudni, sejteni
a vissza-nem-fordítható emberi törvényt;
,,ki mint vetett, azonképpen arat!”
– s hogy mind egy szálig majdan
magunk is megmértünk az Időben
és valahol őrködve fogják megőrizni
az igazi-őszinte szavainkat
– amit tettünk, vagy amit
lelkes cinkosokként éppen nem
– hát elregélné-e balgán
a lelkizős Lélek azt,
ha nem volt életében megelégedve?!

S ha lég volna felmutatni az egyszerű,
kristálytiszta tehetséget;
kéziratok, emlék-idéző,
becses tárgyak meghatározó tanúságát
s tűrve tán még remélni
boldog-boldogtalan latrok
vagy vigécek pellengérező ócsárlását.
Ha elég volna Léthe-folyamok zúgó,
hideg habjaiba megmerítkezni
s elfeledni a sok, galád
csírába oltott alávaló,
ordas gonoszság egyszer majdan
mégiscsak véget ér s megsemmisül.

Alá kellene merülni a Lét
kocsonyásodásnak indult,
réteges közegébe,
ahol még emberi arcok vigasztalnák fennen
virágcsokrokkal angyalok nőies mozdulatait,
s nem lennének becsapható,
manipulatív, hamis illúziók.
Ha elég lenne tudni szívdobbanások remegő,
titkos jelbeszédeit, mely önként
segítőkészen megvallaná a másiknak:
,,Te jó ember vagy, tehát bízom benned!”
– válaszát s a kölcsönös feltételekben
se lenne több függés a másik
kiszámíthatatlan akaratától többet.

– Elegendő volna szemekbe belenézni,
tán felfedezni ott egy értünk remegő,
értékes gyémán-csillagot, s tudni:
ideje volna végre már a színvallásoknak
kérkedni vágyó hazugságok nélkül.
– tán elegendő volna bizalommal
teljes Valóságban alámerülni
a zaklatott hagymahéj-Lélek tárna-mélységeibe,
ahol – ha szerencse lenne -,
gyermeki, őszinte szájak mesélnék
el a feltétlen igazságok képleteit!

AMIKOR A SORS ÁRÍRJA A JÁTÉKSZABÁLYOKAT

Barátságtalan november közepi idő volt, amikor a legtöbben inkább a jó meleg szobában időznek, kapcsolódnak ki, semhogy megfázást, és egyéb vírusos betegségeket kockáztatva kimenjenek a levegőre.
A férfi éppen szerelmi szakítás után volt éppen. Imádott, gyönyörű barátnője se szó se beszéd közölte vele, hogy neki igenis egy anyagi, már-már luxuskategóriába tartozó életstílusra van szüksége, ha azt szeretné, hogy egy megállapodott párkapcsolathoz egy pasinak igenis legyen legalább hat nullás fizetése, és amikor a tanárként dolgozó férfit egyik pillanatról a másikra váratlanul mind a két általános iskolából menesztették, mert – állítólag –, leépítések voltak, és az igazgatónőnek csöppet sem volt szimptikus a roppant udvarias, kifinomultan intelligens új kollega a férfi azt vette észre, hogy napjai nagyobb részében főként otthon tartózkodik, és szükséges házimunkák, bvásárlás és egyéb teendők mellett szándékosan inkább kerüli az emberek társaságát, akik – szerinte –, rutul becsapták, és elárulták őt, míg akkori barátnője igenis igényelte volna a minél sikeresebb, és híres celeb-emberkék társaságát, akikből akad bőséggel egy tucatra való is, ha arról van szó, hogy exibicionistaágukkal érvényesülhessenek.
– Torkig vagyok Csabikám! Vedd észbe! Akkor én leléptem! És ne is ábrándozz arról, hogy utánam gyere! Ez a kapacsolat egész egyszerűn kihalt, mint az ősdinók! – pillantatok alatt márkás, méregdrága ruháit egy közepes méretű, gurulós bőröndbe hányta majd vette a szintén tetszetős kis magasarkúját és már ott se volt közös lakásukban, melyet – anno –, a férfi nehezn megkeresett tanári fizetéséből vettem rengeteg spórolással.
A férfit valósággal összetörte a dolgok, és a véletlenek ilyetén közrejátszó közjátéka, és sajnos önsajnálat és öngyilkossági szándék is kezdett szépen apránként megfogalmazódni örökösen nyughatatlan, és tartósan kétségbeesett gondolatai között. Ilyen állapotba állított be hozzá egykori gimis osztálytársa, aki immáron már a kilncedik hónapban járt, és gyönyörű kismama volt.
Háromszor csöngettek a bejárati ajtón:
,,Ki a franc lehet az, amikor a legtöbb haverom tudja a játékszabályaimat?!” - töprengett el jelentős pillanatra, majd alig néhány perc múltán mégiscsak jócskán furdalni kezdte őt a tartós lelkiismeret-furdalás, hogy hátha gyönyörű barátnője jött vissza, és most minden erejével azon fog mesterkedve manipulálni, hogy visszaédesgesse magát hozzá. Óvatosan felállt kényelmes, kedvenc foteljából a tágas nappaliban, majd lábujjhegyen, lopakodó üzemmódban odasettenkedett a bejárati ajtóhoz, és kinézett azegérlyuk méretű kukucskálón.
Amikor belenézett az aprócska kis lyukba alig hitt a szemének. Tényleg lehetséges volna, hogy legjobb kamaszkori osztálytársa lenne az?! Maga is alig akarta elhinni. Mire a csöngő ismét berregni kezdett úgy döntött inkább kinyitja az ajtót, elvégre tíz egynehány év roppant hosszú és tartalmas idő, és hátha elbeszélgethetnek egymással.
– Tessék… - nyitotta szélesre az ajtót.
– Szervusz Csabikám! Annyira örülök, hogy itthon talállak…- se szó, se beszéd már gyakorlatilag a nyakába is borult, és bensőségesen magához ölelte, persze amennyire gömbölyödő terhes pocakja ezt lehetővé tette egykori barátját.
– Ö… fantasztikusan sugárzó kismama lettél… - állapította meg kissé elfuló hangon a férfi, hiszen legfeljebb csupán a Facebookon tartotta egy-két ismerősével a kapcsolatot, és nem volt hozzászokva a társas helyzetek ilyetén megmutatásához.
– Ne haragudj, hogy megzavartalak… - szabadkozott tüneményes aranyossággal. – Bemehetnék?
– Ö… persze, természetesen… segítek… - azzal gyöngéd óvatossággal megvárta, míg a gönyörűséges kismama nagy nehezen kibújik felemás cipőiből, hiszen nagyra nőtt hasa nagyon sok mindenben akadályozta, így az öltözködésében is hagyott kisebb kivánnivalót, persze még így is nagyon csinos volt, és extravagáns.
– Annyira örülök neki, hogy látszólag te semmit sem változtál! Mintha ez a cirka tíz évecske gyakorlatilag el se röppent volna, nemigaz?! – kérdezte majd amikor levették a cipőit könnyedén átlépett a küszöbön, és belépett a férfi lakásába. – Fantasztikus helyen laksz, hallod-e?! – nézett körbe szinte alaposan, és részletesen, hiszen amikor még gimibe jártak inkább csajos barátnőivel volt elfoglalva, és kissé bolondos, habókosnak tartotta barátját, ezért csupán formális kapcsolat alakulhatott ki kettejük között.
– Megkínálhatlak valamivel… esetleg? – érdeklődött kedvesen.
– Valami folyadék most nagyon kellene. Van esetleg üdítőd, vagy teád?
– Persze… egy pillanat… - annyira izgatottan, és villámsebességgel rohant ki a kiskonyhába, hogy a gyönyörű kismamának önkéntelen egy huncut, jelenőtségteljes mosoly suhant át az arcán. Amikor visszatért hozott kávét, és őszibarackos teát.
– Tessék parancsolni… - nyújtotta át a kismama két kezébe a műanyag poharat, mely azért sokkal praktikusabb, mint üvegből készült társaik, mert nem törik el.
– Jaj, annyira kösz! Ez most jó fog nem csak nekem, de a babának is esni! – azzal hatalmas, mohót kortyolt a kellemesen meleg teából. – Nem jöttél az érettségi találkozónkra! – tért egyből a lényegre. – Nagyon hiányoltunk! Képzeld még aa szemétláda ofő is megemlített téged, hogy látta valamelyik verseskötetedet valahol.
– Nagyon sajnálom… tudod sajnos nem úgy alakultak a dolgaim, ahogy azt elvártam volna önmagamtól… - egész arckifejezése egy védtelenül kiszolgáltatott, kétségbeeesett, és elárvult kisfiúra hasonlított, akit minden jobb értésű, empatikus embernek kutya kötelessége lett volna megvigasztalni. Ezt megérezte a kismama is, mert megsimogatta a férfi enyhén borostás arcát.
– Szegénykém, annyira sajnálom… megkérdezhetem, hogy mi történt…?! – most a kismama is nagyon aggodó, és komoly lett. Farkasszemet nézett barátjával, és kitartó türelmmel igyekezett várni, mire végre kihúzhatja barátjából a válaszokat, és a történeteket.
Csabi elmesélte neki viharos, és kétségbeesett szakításának egész történetét. Semmit sem hagyott ki, ami még egy laikusnak is könnyedén elkerülhette volna a figyelmét, majd végül elmondta, hogy szerette volna feleségül venni barátnőjét, és már titokban több ékszerüzletet is igyekezett szorgalmasan felkeresni a belvárosban.
– Jaj, édesem… énnem is tudom, hogy… mit is mondhatnék neked…? Annyira sajnálom… És végül is miben maradtatok a barátnőddel?!
– Összecsomagolta a cuccait, és a ruháit, és gyakorlatilag megfenyegetett, hogy még csak gondolatban se merjem őt megkeresni, vagy a továbbiakban egyáltalán kapcsolatba lépni vele… - hirtelen remegővé vált a hangja. Úgy érezte, mint aki ott helyben elsírja magát, mégis igyekezett visszafogni könnyeit.
– Micsoda egy ordas ribanc az ilyen! Már megbocsáss! – bukott ki őszintén ami a szívén feküdt. – Egyszerűen fel nem foghatom, amikor teegy főnyeremény pasi vagy, amiről a legtöbb nő csak álmodhat, és akkor ekkora rohadék szemétséget művel az a kis lótyó. Ez vérlázító, és oltári nagy geciség!
– Tudod az a baj, hogy erősen elgondolkoztam az öngyilkosság lehetőségén, és gyáva voltam megtenni… - vallotta be bizalmasan, halk szavakkal.
– Csabikám… édesem, meglásd előbb-utóbb minden rendbe fog jönni… Én melletted állok, és segítek… - néhány perccel később azonban a gyönyörűséges kismama arca valósággal szinte összerándult a tartós stigmafájdalomtól, és szemmel láthatóan folyadék kezdett szívárogni, mert nedves lett alsó ruhája.
– Hoppá, bocsika édesem, de attól tartok hogy… történt egy kis baleset… - mutatott átnedvesedett ruhájára, mire Csabi annyira kezdett bepánikolni, hogy mint egy eszelős forgatni kezdte zöldesbarna szemeit. – Tudnál esetleg adni, valami száraz rongyot esetleg… - kérte.
– Ö… máris hozom… - azzal villámcsapásként el is viharzott a konyhába, aminek a mosogató alatti részében talált is néhány száraz, nedszívű rongyot, amivel az esetek többségében takarítani szoktak, majd azonnal vissza is sietett.
– Tessék… - adta kezébe a kismamának, aki kicsit szégyenkezve a helyzet abszurdításán enyhén el is pirult, hogy kisebbfajta intimitást enged meg magának. – Figyel édesem, tudom, hogy ez most nagyon cikisen hangzik, de esetleg tudnál egy mentőt hívni? Tudod csak arra az esetre, ha ténylegesen megindulna nálam a szülés… - a hölgy kérésében volt valami riasztó, és aggodalomra okot adó. Mintha ő maga is pontosan úgy akarta volna, hogy első gyerekét itt hozza világra, méghozzá legrégebbi barátja lakásán.
– Azonnal hívom őket… - Csabi megint elrohant. Igaz ezúttal az étkezősarokban felszerelt vezetékes telefont használta. Előbb a mentőket hívta fel azzal a szent szándékkal, hogy küldjenek ki a biztonság kedvért egy rohamkocsit, hogy biztonsággal elkrülhessék a további esetleges kockázatokat, majd úgy döntött, hogy édesanyát is felhívja; elvégre egy nő azért mégiscsak másként viszonyul egy beavatkozáshoz, mint egy felnőtt férfi.
– Szia anya! Bocsáss meg, hogy éppen zavarlak… Hogy s mint vagy?! – igyekezett könnyed társalgási modort felvenni, de mivel anyjával mindig is egy hullámhosszon voltak, akárcsak a vérbeli cinkosok így a nyugdíjaskorú nő szinte azonnal átlátott fia szándékain:
– Szia kicsim! Ki vele! Mi a baj?! – kérdezett rá nyíltan.
– Hát amennyiben nincs más dolgod ide tudnál jönni, amilyen gyorsan csak tudsz?! Lenne itt egy kis megoldásra váró feladat… - közölte tapintatosan.
– Csak nem csőtörés van? Folyik a víz, vagy valami tönkrement?! – kérdezte az asszony kissé kétségbeesetten, érdeklődve.
– Nos hát… nemigazán… de nagyon szükségem lenne a segítségedre és a segítő támogatásodra…
– Máris megyek! Azonnal felöltözöm, és amint tudok sietek! Addig is tartsál ki, és ne csinálj semmi hülyeséget! – Az asszony lerakta a kagylót, majd autóba szállt, mivel a város másik végében lakott, de most hallotta kissé pánikolós, és kétségbeeesett fia hangján, hogy valószínűleg nagy lehet a baj, ezért kicsit meg is szegve a közlekdés általánosan elfogadott szabályait alig negyvenöt percen belül már csöngtett is fia lakásának kaputelefonján. Csabi azonnal beengedte az aggodó anyját.
Amikor aztán bevezette őt a nappaliba az asszony bizony jócskán meghökkent, hogy egy vajudó, szépséges kismamával találja szemközt magát, akit látásból már ismert, elvégre anno a ballagáson volt szerencséjük találkozni.
– Ó, szervusz Gyöngyikém! Hát hogy vagy? Látom gyönyörű felnőtt nő, és kismama lettél! Miben segíthetek…? – kérdezte közvetlen kedves természetességgel, majd máris letérdelt, hogy jobban szemügyre vegye fia régi barátnőjét.
– Kéz csókolom drága Ibolya néni! Sajnos elfojt a magzatvizem, ésattól tartok nemfogom kibírni, hogy ne szüljemmeg a babámat… - nyöszörögte egyre hevesebb, és bruálisabb fájdalmakkal együtt járó összehúzódások között.
– Akkor lássuk csak mit tehetünk! – vette kézbe a dolgok irányítását az asszony, miután levetete magáról utcai holmijait. – Édes fiacskám! Ne állj ott, mint egy faszent, hanem tedd hasznossá magad és forral forró vizet, és szedj össze annyi tiszta ruhát, vagy törülközőt, amennyit csak tudsz! – adta ki a félreérthetetlen utasításokat, mire Csabi azonnal ment és cselekedett. Nem sokkal későbbmár vissza is jött legalább tíz darab tiszta hófehér lepedővel, néhány törölközővel, és egy egész műanyag lavór forróvizzel.
– Meg is vagyok anya… - szusszant egy nagyot, majd igyekezett letörölni időközben a homlokán összegyűlt verejtéket.
– Köszönöm drágám… - az asszony ezt követően a kismama felé fordult, és igyekezett kioktatni az egyenletes légzéssel kapcsolatosan: – Hu-hu-hi-hi! – most próbáld te. Később aztán már minden ötödik másodpercben erős, heves fájások jelentkeztek, és a kismama úgy érezte magát, mintha egy nagyobbacska elefánt ugrándozna a hasában.
– Auuuu! – szisszent fel. – Ezt most nagyon fájt… - nyögdécselt.
– Semmi probléma kedvesem, ez így természetes! Most pedig megnézzük, hogy mennyit is tágultál odabent! Éds fiam te most menj el egy pár percig valahova! – parancsolt az anyja felnőtt fiára, aki elis tűnt pár perc erejéig a kiskonyhában.
A nyugdíjas asszony szakavatottan előbb kezet mosott háromszor is a fürdőszobában, majd miután úgy ítélte meg, hogy steril, és fertőtlnített a keze óvatosan megnézte, hogy vajon hány centimétert tágult a kismama odalent.
– Jól van… úgy látom… minden rendben lesz… - közölte kimért tárgyilagossággal. – Ha jönnek a fájások ne foglalkozz semmivel drágám, csak hatalmasat és erőset nyomjál, ahogy csak bele fér. – kérte majd kiszolt felnőtt fiának, hogy visszajöhet. Csabi vissza is tért a nappaliba és idegeskedve kezét folyamtosan tördelve ide-oda kezdett járkálni.
– Jaj, édes fiacskám, már megint mit csinálsz?! – dorgálta meg kedveskedve fiát az asszony. – Inkább fog meg a barátnőd kezét és biztasd, nyugtasd meg, hogy nem lesz semmi baj. Csabi máris lekuporodott a gyönyörű, szépséges kismama mellé, és megfogta kezét.
– Fogd meg a kezemet, és ha érzed, hogy fáj, akkor szorítsd meg nagyon erősen!
– Oké, drágám…
Amikor a fájások már ötpercesek voltak, csak akkor fájtak teljesjogúan, és zsigerileg igazán.
– Jól van Gyöngyiém! Akkor most kellene apai-anyait beleadnod és jó erőseket nyomnod, hogy kijöhessen a baba.
– Nehéz menet lesz, de mindent elkövetek! – azzal egy akkorát ordított fájdalmában, hogy attól kellett tartani azonnal megrepeszti az ablakok üvegeit, majd nyomott, ahogy a nyugdíjas asszony kérte.
– Ez az kedveském! Nagyon ügyes vagy, nagyon jól csináld! Akkor még egyszer! – biztatta, bátorította több alkalommal is, míg Csabi erősen fogta, és tartotta a kismama görcsös kezeit, és szintén megpróbálta bátorítani.
A rohammentőkocsi legalább tizenöt perces késsésel érkezett meg a katasztrófális közúti forgalom miatt, majd a két jócskán tagbaszakadt, mackós mentőstiszt jött be a nappali szobába és a szükséges segédeszközöket vetették be. Az egyik mentős azonnal nyugtatóinjekciót fecskendezett a kismama vénéjába, melytől aztán el is zsibbadt a medencéje, hogy tompítsa az időközben elviselhetetlenné fajuló fájdalmat, míg a másik folyamatosan ellenőrizte a vérnyomást ésa pulzusszámot.
A kisbaba feje már kikukucskált a méhszájból, így még muszáj volt néhányszor erősen nyomni. A gyönyörű kismamának jócskán szüksége volt a bizatásra és a drukkolásra, mert a vége felé úgy érezte, mintha egy egész focicsapatot készülne a világra hozni.
Végül aztán a kisfú sírva, ordítva, makkegészséges négy kilóval csak a világra jött.
– Gratulálunk asszonyom! Egészséges, és gyönyörű kisfia született! – gratulált a két mentőstiszt, és megköszönték Csabinak, és az édesanyjának is a szakavatott segítséget.
– Elkísérhetük őket a kórházba? – érdeklődött az anyuka a mentősöktől.
– Ha van autójuk! – válaszolta az egyik, aki a hordággyal egyensúlyozott, amire azonnal rátették a kismamát. Csabi mindvégig szorongatta fokozatosan dobogó, zakatoló szívvel volt osztálytársnője kezét, és amikor csak egy-egyfutó pillantást váltott vele úgy érzte pontosan tudja, és érzi helyét a világban. Másra talán már nincs is igazán szükség.