BEFEJEZETLEN ELHAGYOTTSÁG

Gondolhatta egyszer az,
ki igazán ismerni akart tükrök cserepeiből
visszanéző arc sem lehetett enyém már.
Sok be nem hegedt, gennyes,
stigma-seb már így is kikezdi, felfalja testemet. 

Reménytelenségem homályos óráján
még bizton bizakodva szólítnám
a vigasztaló Egy-Valakit,
ki gyöngéd tünde-ujjakon lenyúl értem
s fölrángat a pusztulófélben lévő Senkiföldjéről. 

Gyáva esendőségem meztelen zálogát
tán csak az ismerhette,
ki nem félt önző,
vádló krokodil-könnyeimtől,
s ha kellett kimutatta saját foga fehérjét.
- Távolodik zaklatott,
merrülőfélben lévő szívverésem az Időből. 

A Hiány – tán már rég -,
felzabált, mint bűnbak-baleket.
Körülrág naponkénti tudatos kétségbeesés.

Jópárszor ordasul megfenyeget sakálképű Halál.
- Tudom, hogy hozzám méltatlan sírás,
bánat, önsajnálat verme törött-szárnyakon
szükséges egyensúlyoznom,
hogy még valahogy megmaradjak. 

Sokszor úgy gondolkodtam,
ha végképp egymagam maradok,
talán leszek kik segítőkészen
megfogják kezem s nem eresztenek.
- A sötétség vajon minden esetben megszállja
a virrasztó tükröket s meggyötört emberi Lélek
aligha találhat megváltást, támogató nyugalmat. 

Tátongó, üres termek ajtói előtt
még most is halálra váltan
kisebbrendűségi komplexusom alamuszi,
hitvány kis férge háborgat szüntelen;
mert csontig rágcsálják bensőmet
a nappalok húsevő piócái,
kik alattomban újabb
s újabb szőrszálhasogató
megjegyzéseket tesznek rólam:
hogyan s miként kellene élnem?!

- Emlékek hamar szazétmáló tekintete
egyszerre int s figyelmeztet;
muszáj résen lennem s ügyelnem a hamis Valóra. 
Megfáradt gondnoka lendület
akad fenn a fák csontváz-karjain.

A SZÍV TANANYAGA, AVAGY SZERELMI TÖRTÉNET

Éppen ebédszünethez készültek volna kicsit szusszanni, kipihenni magukat az egyetem nagyalakú, dór görögoszlopos aulájában, amikor szöget ütött fejükbe a hitvány, kisstílű felismerés, hogy bizony, ha a holnapi kiselőadásra és szemináriumra is készülni szeretnének, akkor bizony jó lesz iparkodniuk.
Az osztály nem tett ki mint tíz főt, így gyakorlatilag mindenki ismerhetett mindenkit anélkül, hogy bármilyen méltatlan, hányaveti kavarodás támadt volna a dologból, vagy hogy – adott esetben -, valaki módjuk szándékosan elfelejtette volna csoporttársa nevét. Erről szó sem lehetett. Mindenki igyekezett – legalábbis a körülményekhez képest -, elfogadni a másikat olyannak, amilyen.
- Hé, csajok! Mit szólnátok hozzá, ha ezzel a sok szarsággal megvagyunk, beülnék valahova kajálni egy jót?! Legalább addig is dumálhatnánk egy keveset. - javasolta jó, sziporkázó ötlet gyanánt egy sportos eleganciát viselő, gyönyörű nő, aki többségében törtfehér sportzakót, és szintúgy fehér nadrágot, és edzőcipőt viselt, mellyel megtestesítette a puritán sportosság és csinosság védjegyét. És ráadásul még nagyon is jól állt neki, és tudta is magáról, hogy nőies, rafinált bájaival bármit elérhet, amit csak akar.
A kis egyetemi osztályba – furcsa, meglepő módon -, csupán két úriember járt, a többségben hölgyuralom volt, mely jótékonyan befolyásolta a férfiak romantikus vágyait.
Az egyik félszeg, kissé különösen viselkedő fiatalember – aki mellesleg maga is írt verseket, novellákat -, előszeretettel próbált barátkozni, flörtölni, bókolni a lányok felé. Különösen egy bizonyos hölgy nyerte el aq tetszését, akinek dédelgető, őzikeszemeitől, és gyönyörű milliókat érő mindenség-mosolyától valósággal azonnal bezsongott, és akkor jóformán minden megszűnt körülötte, talán még a bolygók, és a csillagok járása is.
- Na, akkor én léptem hölgyek! - vette át a szót egy másik egzotikus szépség, akinek az volt a szokása, hogy szándékosan, kirívó, provokatív ruhakölteményekben pakolta ki nőiességének gyönyörű domborulatait, azt remélve, hogy így esetleg hatékonyabban cserkészheti be a gyanútlanabb pasikat.
- Jaj Regikém! Nem muszáj menned! És mi lesz a leckénkkel?! - kérdezte a pápaszemes Eszter, aki a maga nemében valóágos számítástechnikai guru volt, és valami műszaki pályát illett volna választani a bölcsész pálya helyett.
- Bocsi, csajszik, de tudjátok az van, hogy a pasim és én már vagy három teljes hónapja nem szexeltünk, és ideje lenne egy kicsit belehúznunk, hogy kipótoljuk az elvesztegetettnek hitt időt. Már ha értetitek, hogy miről gagyogok itt?! - nézett körbe, míg tekintete megakadt a félszeg fiatalemberen, akik el is pirult a szex szó hallatán.
- Mehetsz, ha akarsz Regi! Holnap talizunk! De azért légy pontos, mert Halmai szíjat hasít a későkből, ezt ugye tudod?! - kérdezett vissza Kriszta, akinek – nem volt akkora meglepetés -, mindkét szülője pedagógus volt, ő mégis azért választotta ezt a pályát, mert még igazából nem döntötte el, hogy tényleg tanár lesz-e, mindenesetre a diplomaszerzéshez pont ideális közeget választott.
- Akkor rajta hölgyeim, és persze Ernőke! - adta ki a vezényszót a kisebb társaság egyik oszlopos tagja Gizus.
Azzal a társaság ötfős tagja bevette magát az egyetem kissé lepusztult, és erősen oszlásnak indult fiókkönyvtárába, ahol helyben olvashatóak voltak a kötetek – nem meglepően -, és egy lap fénymásolása 15-20 forintba került, amit sokan soknak találtak. Főként akik kollégisták voltak.
- Akkor menjünk fel az emeleti részbe, mert ott nyugi van, és kezdjünk hozzá a jegyzeteléshez. - javasolta egy hullámos vörösesbarna hajó, szemüveges, kékszemű lány Rami, aki vonattal bejáró volt, mert nem engedhette meg magának, hogy az albérlet költségeit is magára vállalja.
- Ez már beszéd! Akkor rajta! - A társaság a cuccait a könyvtár előtrében kellett hagyni, ahol általában két vénséges matróna üldögélt, mondván, majd ők vigyáznak a kabátokra és ruhadarabokra, de Ernő igazság szerint nem szívesen engedte át senkinek se a holmiját, mert már egyszer kirabolták az egyetemen, és azóta is fullánk volt a szívébe ez a roppant kellemetlen eset.
Leültek a székekre. Kinyitottak legalább hat-hét szakirodalmi, és főként történeti könyvet, és azonnal lázasan, halálos csöndben mohón jegyzetelni kezdték a tudós emberek írta szöveget, mintha csak saját szakdolgozatukon dolgoztak volna, holott csupán csak egy végtelenül leegyszerűsített kielőadásról volt szó.
- Oké, gyerekek! Figyelmet kérek! A társaság egyik fele jegyzetelje ki az itt lévő könyvkupacokból, ami szükséges lehet! Nevek, évszámok, fogalmak, fontosabb események! A csapat másik fele pedig a másik halmot nézze át, és mikor ezzel mind készen vagyunk összehasonlítjuk majd, hogy ki mire is jutott! Rendben?! - adta ki az utasítást vérbeli főnöknő módjára Kata, aki – mivel három lánynak is Katalin volt a neve -, most előnyhelyzetben kedvére játszatta meg a vagány, modern nőt.
Így történt, hogy a társaság minden tagja – természetesen beleértve Ernőt is lázas tudásszomjjal, és persze tevékeny mindenre kiterjedő igyekezettel vetették bele magukat a munka dandárjába, hiszen a kiselőadásig még hátra volt nagyjából négy-öt nap, ami valósággal tejcsarnoki méreteknek örvend, pláne ha az ember történelem szakos.
- Ernőke? Ne haragudj, hogy megzavarlak, látom nagyon elfoglalt vagy, de... mikor adod már végre oda a könyvet, mert én sokkal gyorsabban olvasok, és szelektálok, mint te! - kérdezte hangjában kisebb sértődékeny felhanggal a pápaszemes Eszter, akinek ténylegesen úgy vágott az esze, mint a borotva, és valóságos sértésnek vette, ha tudását, és véleményét bárki is megpróbálja megkérdőjelezni.
- Bocsáss meg... azonnal... - Ernő a békesség és kompromisszum kedvéért azonnal átpasszolta tölgyfavastag, hurkás ujjai között a kiadósan vaskos történeti szakirodalmat, mely főként az istenek mitológiai eredetét boncolgatta. - Tessék, parancsoljál! - tolta elé, és a levegőbe fújta ki tüdejében bent ragadt levegőt.
- Nagyon köszi! Meglátod Ernőke, így könnyebb, gyorsabb és hatékonyabb lesz! - villantott rá egy kisebbfajta kapafogú mosolyt, majd olyan gyorsan kezdett jegyzetelni, hogy azt a legprofibb gyors és gépírók is bátran megirigyelhették volna. Az ember nyugodtan hihette, hogy másodpercekként vagy ötezer szót, és kifejezést egészen biztosan leírt, akár egy emberi írógép. Ernő valósággal megbabonázva csak bámulni tudta sokáig, hogy – szó szerint -, majdnem leesett az álla.
- Nézzétek csak a mi drága Ernőkénket? Valósággal bele van zúgva Eszterbe! Úgy bámul, hogy majd hanyadt esik tőle! - Krisztának mindig is volt egy-egy kissé elmésebb, furkálodó odamondogatása, mellyel gyakorlatilag sikeresen kibillenthette az ember aznapra szánt jókedvét, és egy annyira sebezhető és érzékeny férfi, mint amilyen Ernő volt nem csoda, hogy ezt a kisebbfajta beszólást is – mint oly soka -, mélységesen a szívére vette.
- Jaj, Kriszta! Hogy lehetsz ennyire... - vette azonnal piruló arccal védelmébe a fiatalembert egy másik Kata, akibe Ernő titokon halálosan belezúgott.
- Nocsak Katikám! Nocsak! Csak nem működik köztetek a kémia?! Ez aztán a váratlan meglepetés! És mondjátok csak? Úgy istenigazán voltatok már együtt?! - kérdezett rá nyíltan mindenfajta tabu-témát leakarva dönteni.
- Figyelj Kriszta! Már megbocsáss, de egyrészt ez magánügy, másrészt úgy hiszem nem veled fogom megtárgyalni a magánéletem kényes részleteit! Ja igen! - mintha elfelejtett volna valamit, ezért félután megállt a mondata a levegőben -, nem értem, hogy miért kell állandóan szekíroznod szegény Ernőt, amikor, ha igazán megismernéd kicsit rájöhetnél hamar, hogy nagyon jó fej pasi! - most fordult elő, hogy kinyújtotta nagyon vékony, nagyon finom kezét, és erősen megszorította Ernő szőrös mancsait. Ernőt valósággal villamosáram rázta meg jótékonyan, és szinte azonnal bizseregni kezdett egész belseje.
- Ne izgasd magad Ernő! Ha Kriszta szórakozik, majd én leszerelem! Igaz-e csajszik?! - fordult most egy hirtelen ötlettől vezérelve a többiekhez, akik persze úgy tettek, mintha nem hallottak, és láttak volna semmit.
Így is bőséges három és fél órás munkába telt mire az összes történti szakirodalmat ,,végig nyálazták” tetőtől-talpig, és mindent a lehető legrészletesebben kijegyzeteltek, hiszen a fiatal tanársegédnek az volt a mániája, hogy szabályosan minden hallgató kiselőadásának mondatait ízekre cincálta, és persze minden mondatot jócskán meg is kérdőjelezett, így ha az adott illetőnek az óra kezdetén még volt néminemű halványka önbizalma, az akiselőadása végeztével kamatosul elpárolgott, hiszen a tanársegéd véleményét senki meg nem kérdőjelezhette. Inkább minden hallgató lapított, csakhogy nehogy rákerüljön a következő foglalkozás alkalmával a sor, ami egy hülye koncepció volt, hiszen előbb-utóbb mindenkire sor kerül.
- Rendben emberek! Ki hol tart?! - kérdezte kissé sürgető hangon a többséget a vagányabbik Kata.
- Hát... ha esetleg arra vagy kíváncsi, hogy a jegyzetelésben összeállt már a kielőadás anyaga, és a vázlat, amit majd a többiek között szét kell osztani, a válasz még várhat magára. - válaszolta hanyag, laza módon Gizus, akit egyáltalán nem hozott zavarba, ha a vagányabbik Kata hajlamos megjátszani a belevaló csajt.
- Akkor hölgyeim! Nekem nagyon úgy tűnik, hogy a többit kénytelen-kelletlen muszáj lesz odahaza megoldani, miután úgy hallottam, hogy innét tilos könyveket kölcsönözni! - volt markáns, komoly hangjában valami ami egyszerre gondolkoztatta és rémisztette meg az embert.
- Akkor én mentem csajok! Csocsizlak benneteket! - búcsúzott szinte azonnal, hogy meghallotta mástól a vezényszót Rita, aki megint csak hajlamos volt kicsit könnyelműen – mondhatni -, félvállról venni a dolgokat.
Így történt, hogy a csajos egyetemista társaság tagjai egy szemvillanás alatt szétszéledtek, s míg a legtöbben visszabattyogtak a Dózsa György úti Koleszukba, addig Ernő úgy döntött inkább hazafelé veszi az útirányt, mondván; van neki éppen összegyűlt számos feladata, melynek kötelező érvénnyel muszáj eleget tennie.
Szerencsére a Wesselényi utca sarkán hőn szeretett Katája belekarolt, és ez a kis flörtszándékú mozdulat felért egy valóságos vallomással Ernő zaklatott szerelemre kiéhezett szívében.
- Ernő! Ne haragudj, ami a könyvtárban történt... - kezdte lehajtott, bűnbánó tekintettel.
- Ugyan! Nem tesz semmit! - próbálta könnyedén felfogni az egészet, hiszen csak egy ártatlan társasági tréfának tűnt az egész.
- De most komolyan! Engem ritkán tudsz becsapni! - simogatta meg előbb csak mackós, dzsekis vállát, később már pufók, kissé szomorkás arcát is. - Látom rajtad, hogy bánt a dolog.
- Ez nagyon jólesik, őszintén, és tényleg... de... azt hiszem, hogy... - elakadt, amikor Kata valósággal szembefordult vele, és egyenese arcába bámult azokkal a mindent látó, nagy mély őzikeszemeivel:
- Szeretném, ha megbíznánk egymásban! Nem tudom, hogy mondta-e már neked bárki is azt a mondatot, hogy: bejössz nekem, és szeretném, ha lenne kettőnk között valami! Persze nem akarom még véletlenül se erőltetni a dolgokat, csak ha te is készen állsz rá! - pirult el, és ebben a varázslatos, mindenség-percben ő volt a földkerekség leggyönyörűbb hölgye.
- Hú, hát ez... váratlanul ért, de... nagyon jól esik... - szabadkozott félszegen a jócskán meglepett fiatalember.
- Nem szeretnélek sürgetni kedves Ernő, de nem szeretnél esetleg... megcsókolni?! - kérdezte vágyakozó, szerelmes pillantással.
- De nagyon is! - annyira kezdő, és ügyetlen volt még ebben is, hogy Katának önzetlenül a segítségére kellett sietnie; gyöngéden átkulcsolta vastag nyakát, kicsit le is húzta magához, hogy a fejeik úgy nagyjából egy vonalba kerülhessenek, majd előbb csak óvatosan, finoman becézgetni kezdte Ernő húsos száját, később pedig kisebb zsonglőrmutatványt hajtott végre nyelvével, amikor belelendültek a smárolás művészetébe. Az egész szerelmi hadművelet alig nyolc-kilenc percet vett igénybe, mégis mintha megérezték volna, hogy ennél azért sokkal többet jelentett mindkettőjüknek.
Amikor Ernő az Astoriánál fel akart szállni a kettes metróra, mely egészen hazáig szállította Kata még egy futó, röpke csókot lehelt a szájára, mielőtt becsukódtak volna a vagonajtók.
Néhány nappal később szinte nem akadt olyan egyetemi hallgató, aki ne égett volna lázas izgalomban attól, hogy kiselőadást fog tartani Halmai tanár úrnál, méghozzá ókortörténetből.
A csajos társaság összes tagja – kivétel nélkül -, szintén igyekezett meglehetős komolysággal és rafinériával felkészülni a feladatra. Amikor már az órán voltak, és a ,,Pityke őrmesternek” becézett, nyurga, göndör vöröshajú tanársegéd belépett a tanterembe a levegő valósággal megdermedt, hiszen mindenki azt próbálta meg kitalálni, hogy akkor most vajon mi fog következni? Nyílt, és ellenszenves megszégyenítés, vagy éppenséggel a megszégyenítéssel egybekötött tartós önbizalom leépítése?!
- Jó reggelt mindenkinek! - köszönt mereven. - Akkor hallgassuk meg a kiselőadásokat. - azzal úgy tett, mint aki székével szándékosan a háttérbe vonul, hogy az adott hallgatóké legyen a terep, ám valójában ez csak a megtévesztés lehetséges látszata volt. Valójában arról volt szó, hogy a rafinált tanársegéd szándékosan kivárt, amíg valamelyik hallgató saját véleményében elbizonytalanodik, és később ezt igyekezett ellene felhasználni, akárcsak a legtöbb ókori hadvezér, vagy stratéga.
Amikor a csajos társaság tagjai következtek mind az öten felálltak, és a nagyméretű, sötétzöld táblához léptek, majd kiosztották a vázlatokat a többieknek, melyben nagyjából összefoglalták kiselőadásuk részletes anyagát. Előre megbeszélték egymás között, hogy kivételesen a vagányabbik Kata fog beszélni, hátha nem szakítja félbe őt a tanársegéden majd a keresztkérdéseknél ők is szót kaphatnak.
A vagányabbik Kata szándékosan csinos provokatív eleganciára vette a figurát és a kíváncsibb férfiak egyenesen beleshettek a szándékosan mélyített dekoltázsába. Nem voltkivétel ,,Pitye őrmester” sem, aki – bár senkinek se vallotta volna be -, de nem győzött hümmögve ámuldozni a vagányabbik Kata sportos, és szexis fizikai tulajdonságain.
Sajnos- ahogy az várható volt -, Kata bármennyire is volt komoly, határozott, meggyőző, és jól összeszedett Halmai tanár úr már az első öt perc után valami jelentéktelen apróságot vetett fel, és azonnal közbeszólt, ám most Katán volt a sor, hogy erélyesen elégtételt vegyen:
- Ne tessék haragudni tanár úr, de legyen szíves fogja be, mert szeretnék a végére érni, ha szabad! - jelentette ki, amire hatalmas orkán erejű tapsvihar volt az egyöntetű jutalom.
,,Pitye őrmester” pedig nem győzött jócskán meglepődni amiatt, hogy egyetlen hallgatója is szembe mer szállni az ő megingathatatlanságba vetett, sziklaszilárd véleményével.
- Nos, hát kedves Katalin... a kiselőadása némileg... hézagos, és korrekcióra szorul, de azért tűrhető volt... - jegyezte meg kisebb bosszúsággal a hangjában, hogy most kivételesen nem az övé lehetett az utolsó szó. A legtöbb egyetemista kitörő tapsviharban részesítette vagány Kata bátorságát, és vakmerőségét.
Később a csajos társaság tagjai szándékosan még bent maradtak pár percig a teremben. Gondolták hagyják megemésztni a nap megtörtént eseményeit. Mintha egyetlen, jelentős pillanatra masszívan összekovácsolta volna őket a tudat, hogy egységben, együtt bármilyen felmerülő kisebb-nagyobb akadály legyőzhető. Ernő és Kata pedig fülig szerelmesen egymás kezeit szorongattak a pad alatt, és úgy néztek a másikra, mintha legbensőbb, legféltettebb titkaikat is megvallanák egymásnak.

VÁRATLAN HÍRNÉV

Az egész kert és benne a hangulatosan kialakított kis házikó olyasféle volt, mintha az ember egy valódi, kézzel megfogható, érzékelhető képeslapot szorongatna kezei között.
A már negyvenes évei derekán járó író, költő talán csak azért vonult ide vissza a természet lágy közelségébe, mert miután felesége rákban váratlan hirtelen elhunyt önmagának fogadta meg, hogy nem akarja, hogy az élet egész egyszerűen bedarálja őt is.
- Üdvözlöm Művész úr! - csoszogott klumpás, kissé csálén álló, műanyag papucsába elé az otthonkát vett öregasszony, mint a kis kunyhós ház egyedüli teljhatalmú gondnoka. - Hát hogy vagyunk ma?! - érdeklődött kedvesen. - Ne mondjon semmit és ne is szabadkozzék! Én mindent előkészítettem már, és rotyog a bográcsban is a jó ízletes körömpörkölt ebédre. Remélem azért szereti a Művész úr?! - valami miatt a tudósabb, műveltebb embereket az öregasszony mindig művésznek szólította, mintha ezzel is elsősorban a rangjukat akarta volna demonstrálni.
- De csak, ha ténylegesen nem okozok a drága Marika néninek gondot! - szabadkozott kissé félszeg, tetetett türelemmel a író, aki már legszívesebben azonnal leült volna az ablak elé a nagy kimustrált tölgyfából eszkábált asztalhoz, hogy laptopját – mint a modern technika legújabb vívmányát -, beindítva hozzáfogjon legújabb prózai szövegeihez, hátha kisül belőlük valami. Bár mostanság jócskán megvolt a vaskos véleménye főként azokról a hobbi-irodalmárokról, akik – elsősorban -, követők szerzésével, és lájkvadászással saját hasznot és profitot akarnak önmaguknak termelni, holott a kortárs irodalmat kellene szolgálniuk minden érzékszervükkel. Az a nő is, akinek az apja irodalmár volt állítólag nyitott valami irodalmi szalonféleséget, ahova meghívott pár parádézó, dáridózó pávakakast, akik újfent a három triumvirátus (Ady, József, Radnóti) verseiből szavalgattak, holott kortárs, ismeretlen szerzők munkáit is szükséges lett volna egy kicsit részletesebben bemutatni. És akkor még azokról a talpsimogatókról már ne is beszéljünk, akik egy kis idő elteltével mindenféle légből jött, irodalmi díjakat kezdtek osztogatni, és – többek közt -, őt is megkeresték azzal, hogyha olyasmiket írna, ami az embereknek tetszik, talán sokkalta nagyobb népszerűségre tehetne szert, minthogy alapvetően olyanoknak írogat, akik a társadalom már így is nagyon nagyon szűk, intellektuális köréhez tartoznak.
- Csak szóljon nyugodtan kedves Művész Úr, ha bármire szüksége volna! - ajánlotta továbbra is készségesen szolgálatait az öregasszony, majd amikor az író bólintott komolyan az öregasszony jobbnak látta, ha legalább pár nyugodt órára mégiscsak magára hagyja. Hadd legyen egy kicsit egyedül. Ez mindenkinek kijár, nem csupán csak azoknak, akik nyaralnak, vagy pihenésüket töltik.
Az író tüstént lázasan, kissé kapkodva kicsomagolt. Valami titokzatos okból az utóbbi pár évben, mióta párja meghalt úgy érezte, hogy egyetlen fölösleges perce sem vesztegethet el, mert ki tudja, hogy ő vajon meddig fog élni? Ami ennél is jobban szinte mániákus megszállottsággal zavarta az a tényt, hogy azok a rendkívül fontos kéziratok, és egyéb fontos szövegek, melyeket aztán rendesen, precíz pontossággal előkészített kihez, és vajon hová fognak vajon kerülni arra az esetre, ha ő is ideje korán meghalna?! Semmiképp sem értette, hogy a mostani modern kor üzleti befektetői, vagy fennhéjázó, kicsinyes mecénásai miért nem képesek egy olyan átfogó alapítványt, vagy kulturális szervezetet létrehozni – természetesen az államtól függetlenül -, ami gondozná, kezelné, és megvédené az ismeretlen szerzők életműveit azok halála után, és segítené, hogy az olvasói nagyközönség is végre megismerkedhessen munkásságukkal.
Jócskán délelőttre járt már az idő, amikor végre az író szemüvegét feje búbjára téve, helyet foglalt komótos kedvvel az íróasztal előtt, felnyitotta laptopja képernyőjét, és amint megjelent a bejelentkezési menü rögvest körmölni kezdett villámsebesen géppuskagolyó-kezeivel. Sort-sor alá, mondatot mondat alá körmölgettet, és alig egy bőséges negyvenöt-ötven percen belül már készen volt egy regény körülbelüli vázlatával, melyre mintha csak csontváz lenne már csak a megfelelő csontokat és szereplőket illet beillesztenie.
Időközben az öregasszony is be-bekukucskált a szobába, és kíváncsiskodva szemlélte, hogy egy ilyen bizonyára rendkívül intelligens, művelt, és nagyon fontos ember vajon mit képes egész álló nap csinálni a szobában?
Később aztán hamar ebédidő lett, és az öregasszony megint csak ott sertepertált az íróember ajtaja előtt, és rendre be-bekukucskált a kulcslyukon. Amikor látta, hogy az író igen-igen nagyon precízséggel, és kiszámított pontossággal rendezgeti kéziratait, és – átmentileg -, lekapcsolja laptopját, hogy kímélje a vadonatúj masinát gyorsan úgy csinált, mintha váratlanul rengeteg sok dolga lenne, és csupán csak bekiáltott rekedtes repedt fazék hangját, hogy: - Művész Úr! Ebédidő!
- Mindjárt ott vagyok! - szólt az író vissza. Mostanság szervezete is egyre inkább úgy kezdett alattomban viselkedni, mintha sosem érzett volna éhséget. Pedig gyönyörű, és fiatalos felesége olyan fantasztikusan ízletesen, és jó fűszeresen tudott főzni-sütni valósággal mindenfélét, ami szem-szájnak ingere volt, hogy az író minden ebédidőt alig győzött kivárni. Már az felért egy kisebbfajta szertartásos ünnepélyességgel, ahogyan felesége megterítette az asztalukat; friss virágot tett a kancsóba, és puszikkal kényeztette férjét.
,,Jaj, hogy nem tudta elégszer azt mondani imádott párjának, hogy az életénél is jobban szereti?!” Sehogyan se ment a fejébe.
Most óvatosan leügetett a csigaszerű lépcsőkön át egészen a földszinten lévő kisebb étkezőhelységig, ahonnét máris megcsapta orrát a gusztusos, bográcsban készített csípős csülökpörkölt. Hát hiába! A mostani egészségmániás, modern világban bizony korántsem tolerálják azokat az embereket, akik szeretnek jókat enni. Azokat pedig még kevésbé, akik mániákus hittel egymás után akár többször is képesek átszámolni a bevitt kalóriamennyiséget, hogy még véletlenül se álljon úgy a mérleg nyelve, hogy esetleg kibillenjen.
,,Az emberek még az élet megegyszerűbb örömitől is szándékosan megfosztották önmagukat! - vonta le a cinikus, keserű következtetést az író. Mintha szándékosan megakarnának felelni hitvány, önző, ugyanakkor velejéig felszínes környezetüknek.” - belépett kissé elmacskásodott, ropogós végtagjaival az étkezőbe.
- Jó napot! - köszönt illendően.
Marika néni szinte körbe ujjongva már hozta is az ételt, és hozzá az ízes, igazi búzából készített, házi parasztkenyeret, aminek mennyei illata valósággal az egész házat betöltötte.
- Parancsoljon helyet foglalni, drága Művész úr! - húzta ki előtte a széket, bár ezt az író legszívesebben visszautasította volna, mert sosem szerette, ha kivételeznek pont vele.
- Előbb megvárom, míg a drága Marika néni leül! - azzal ő volt az, aki most a jócskán meglepődött öregasszony előtt húzta ki udvariassági formula szerint a széket, és megvárta, míg az öregasszony kicsit meghatódva máris helyet foglal.
- Jaj igazán nem kellett volna drága Művész Úr! - szabadkozott kisebb pironkodás közepette. - Teljesen el leszek itt a végén még kényeztetve.
- Nem, ne szabadkozzon kérem! Ez jár Önnek! - hárított, majd asztalhoz ültek. Az öregasszony valósággal élvezettel szedett a csülökpörköltből az írónak is, és a parasztkenyeret egy x-szel szegte meg, mintha valamiféle varázslatos kenyérszegő lenne. Aztán jó étvággal azonnal enni kezdett.
Az író is megpróbált legalább pár falatot legyűrni kiszáradt torkán. Inkább citromos, kevés cukorból készített, házi bodzaszörpöt kortyolgatott. Ahogy Marika néni csinálja az az igazi. Nem azok a fonnyadt, kitudja honnan szalajtott édes lőrék, melyeket a legtöbb szupermarketben lehet kapni persze méregdrágán.
- Aztán drága Művész Úr... - az öregasszony majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy megtudhassa vajon min dolgozik az író. - Megyeget-e a munka? Mind dolgozik éppen?! - érdeklődött két falás között.
- Kedves, hogy kérdezi drága Marika néni. Nos... hát... igen... ezek most még csupán esetleges, szinte gyerekesen naiv vázlatok, de remélem, hogy szépen, és gondosan összeáll majd előbb-utóbb a munka. - tért ki a tulajdonképpeni válaszadás elől, mert úgy hitte, ha mindent elmond ennek a jó szándékú, ám velejéig kotnyeles asszonynak a végén – meglehet -, hogy egész szövegeiből nem lesz semmi.
- Ó... persze, persze drága Művész úr! Én nem is úgy gondoltam... - próbálta önmagát kimenteni, mondván, ő ténylegesen csak kíváncsi lélek.
- Az unokái hogy vannak? - tért át az író egy másik témára.
- Ó már felnőtt húsz éves emberek azok Művész Úr, kérem szépen. Fannikát állítólag eljegyezte valami orvos, vagy ügyvéd, ám engem osztán még az esküvőre sem hívtak meg! De hát ilyen ez a mostani modern ember! Nem igaz?! Mindig csak rohan, és idegileg kikészíti saját magát.
- Ha megengedi nekem Marika néni ez a viselkedés egyáltalán nem volt szép! Önnek minden joga meglett volna, hogy az egyik unokája esküvőjén együtt örüljön a násznéppel. Ez azért csúnya dolog volt. - jelentette ki kicsit mérges, bosszankodó hanggal.
- Jaj Művész Úr drága! Ne tessék ilyeneket mondani! Hadd csinálják csak egész nyugodtan azt, amihez kedvük szottyan! - legyintett könnyedén az öregasszony. Érződött, hogy fajsúlyos éltére vonatkozó témákat nem szívesen beszél meg mással.
- Ahogy jónak látja! - megkóstolta a csülökpörköltet és óvatosan a ropogós parasztkenyér csücskös felével tunkolni kezdte a szaftot, akárcsak gyerekkorában imádott nagymamája családi házában. - Hm... ez aztán pörkölt a javából drága Marika néni. - gratulált az asszonynak.
- Ugyan már drága Művész úr! Semmi ez! Csak jó alapanyag, türelem, és sok-sok szeretet kell hozzá, semmi más! Tudja kérem a főzésnek egyetlen titka van- hatásszünetet tartott -, hogy szívvel kell csinálni mindent. Másként nem is érdemes.
- Hogy mennyire igaza van Marika néni! - helyeselt. - Én mindig sajnálom a drága időt elvenni a főzés-sütéstől. - vallotta be őszintén, elvégre már régóta ismerhették egymást. - Tudja a feleségem fantasztikus ételeket, és süteményeket készített. Nagyon értett hozzá, hogy minden dolognak lelke van...
- Ó, igaz is drága Művész Úr! Patricia asszony egy igazi, pótolhatatlan angyali teremtés volt! - törülte meg kicsit hüppögve fátyolos szemeit a kötényébe, mígnem az író azonnal gálánsan nem adott neki egy tiszta papírzsebkendőt. - Nem igazságos, hogy az Isten ilyen hamar elvette őt. - fújta ki jó erősen szipogó orrát.
- Így igaz drága Marika néni! Kérem nyugodjék meg! Nem történt semmi baj!
- Jaj drága Művész úr! Magának még nem volna szabad egyedül maradnia! Senkinek sem szabadna véglegesen egyedül maradnia! - vallotta most be nagy sóhajtások közepette.
- Ne törődjék vele! Nyugodjék szépen meg. Inkább meséljen miként telnek a munkás hétköznapjai.
Az öregasszony kicsit megigazította magát a székében, megtörölte a szemét, majd kicsit rekedtes hangon mesélni kezdett, de olyan barokkos cirkalmassággal, és szófordulatokkal, hogy azt a legjobb mesélő is bátran megirigyelhette volna. Az író – bár csupán udvariasságból kérdezte meg -, egy kis idő elteltével már bizony ment volna vissza dolgozni, ám belátta, hogy az azért mégiscsak tapintatlan faragatlanság lett volna éppen most magára hagyni egy mesélésbe belejött asszonyságot, így hát továbbra is úgy tett, mint aki érdeklődve, és szemlátomást kitartó figyelemmel az asszony szavain csüng.
Bőséges háromnegyed órába beletelt mire az öregasszony végzett élete történetével, ami családregénynek pont ideális lehetne – gondolta az író -, később pedig mivel fél kettőre járt délután az idő ideje volt egy kis uzsonnázásnak. És mi nem esik jobban ilykor mit egy kis sütemény, ám a jobbik fajtából. Az öregasszony fürgén felpattant a helyéből és a hűtőből máris kihozta az eredeti csokoládé tortát, amin hatalmas Himalája hegynek látszottak a tejszínhabszerű gleccserek.
- Ó, micsoda műalkotást sikeredett varázsolni drága Marika néni! Ezt nevezem! - jegyezte meg megint csak elismerően az író, az asszonyság sütési tudományát.
- Szerintem kellett volna bele még egy kis kakaó, vagy cukor! - jegyezte meg az asszony önmagára haragudva.
- A sok cukor ártalmas lehet! Jó ez így, ahogy van! Gondoljon bele, hogy más még ezt sem tudja annyira kifinomult művésziességgel csinálni, mint drága Marika néni.
Az öregasszony tüstént a legnagyobb tejszínhabos, könnyed, és légies tortaszeletet adta oda az írónak, aki – mivel édesszájú volt világéletében -, nem állhatta meg, hogy meg ne kóstolja és elismerősen cuppogott párat a szájával.
- Örülök drága Művész Úr, ha ízlik! - közöle, majd ő is közepesméretű szeletet kanyarított magának, és békésen falatozgatni kezdtek.
Eljött a délutáni pihenőidő ideje, amikor az öregasszony kicsit lefeküdt pihenni, míg az író újfent felment dolgozószobájába és magára zárta az ajtót, hogy – remélhetőleg -, ezúttal senki se zavarhassa. Egész késő délutánig, sőt éjszakába nyúlóan írt, és mikor már kicsit jojózni kezdett a szeme a vibráló képernyő előtt csak akkor hagyta abba a körmölést. Csaknem a fele kézirattal már készen is állt. Ezt most még gondoskodva tisztába kellett tennie.
Másnap aztán újult erővel fogott neki megint a munkának, ahogy harmad és negyed nap is. Jóformán az egész nyári időszak azzal telt el szeptemberig bezárólag, hogy az író igyekezett az összes kéziratát és szövegét elfogadható, tehát kiadásra szánt formátumba önteni. Aztán később, amikor lecsengett a kánikulai nyár és beköszöntött a kissé hidegebb évszak az író búcsút vett az öregasszonytól, és meghagyta neki, hogy vigyázzon magára és persze, hogyha az élet még kegyes lesz hozzá, akkor ismét meglátogatja majd. Visszautazott a fővárosba, mert otthoni lakását is kicsit rendbe illett hoznia.
Mikor belépett lakásába, hamar észrevette, hogy mióta imádott felesége meghalt mintha a tárgyak, bútorok, emlékek mintha kóbor szellemekként kísérgették volna őt, amint egyik szobából átment a másikba. Nem ártott volna egy rendes, kiadós takarítás, ám az író érezte, hogyha mindent egymaga csinálna meg valószínűleg ítéletnapig se végezne, így talált egy takarítócéget, mely elfogadható árakon takarította ki az emberek otthonát ától-cettig, és máris felhívta őket. Az ötfős személyzet gyakorlatilag már másnap reggel nyolc órákon munkába állt és alig négy és fél óra alatt alaposan, és hatékonyan a legapróbb zugot is kitakarították az író lakásában. Mikor végeztek, és az író kifizette őket valósággal élvezettel szívta be a cédrus és fenyő illatosító tisztítószerek illatát. Később lement a postaládájához, hogy megnézze nem küldtek-e számára valamit. A szokásos számla és fizetési költségeken kívül meghívták bizonyos irodalmi találkozókra, ahova persze semmi kedve sem volt elmenni. Továbbra is azon törte a fejét, hogy vajon ha meghal kire, vagy kikre hagyhatná fontos kéziratait, szövegeit. S bár az internet a modern kor egyik legnagyobb segítsége jobbnak hitte, ha személyesen ügyvédjével konzultál bizonyos kérdésekben, ezért az egyik hétköznap rendesen felöltözve beállított az ügyvédi irodába.
Megírta részletes végrendeletet, melyben igyekezett kifejteni, hogy halála esetén semmi szín alatt ne semmitsék meg kéziratait, de ha erre van igény akkor alkalom adtán kiadhatnak belőle párat. Az ügyvéd egy fiatal, harmincötéves, kölyökképű ember a legnagyobb tisztelettel és csodálattal készítette el a szükséges jogi dokumentumokat és megőrzésre elzárta az iratok a széfjében. Később aztán létrehoztak független irodalmi szervezetek egy olyasféle alapítványt, melynek elsődleges feladatának az ismeretlen írók, költők, művészek hagyatékának gondozását jelölték meg, és természetesen megkeresték ezzel az írót is, aki kezdetben gyanakodott, de később átadta kéziratait megőrzésre. Néhány hónapon belül pedig az alapítvány jóformán kiadta az író teljes munkáit. S míg az író kórházba került szívritmusszerű panaszokkal addig hírneve percről-percre gyarapodott.

MORFONDÍROZÓ ÉRVEK

  Hozzám mindig vissza-visszatérnek
morfondírozni vágyó,
csalfa gondolatok;
önmagát emésztő, idilli emlékek.
Hinnem kellene még,
hogy egyszer tán istenigazán
megnyugtathat a méltatlan,
rettegő Lélek, még ha az önmagát emésztő,
gyötrő szív kínkeserveset dobban.

Nem lesz majd további kétség,
se visszatérő kérdés-válasz
e bilincset-fosztó,
megváltott nyugalomban.
- Ott képzeltem én el a kedvest,
amint kisdedet dédelget őzike-szeme,
s angyal-ragyogású szent tekintetébe oly jó igazán,
teljesen megkapaszkodni,
míg történések sebeit
oly jó lett volna valakire örökül ráhagyni,
hogy biztos tudattal mehessek
– már ha kell az Alvilágba.

Mostanra mintha elfogytak
volna könnyűnek hitt vallomások,
a délceg horizontok,
amikor még minden egyszer lehetett,
s kristálytisztán világos.
Csupán csak a felszín alatt megbújó,
kiszakadt tények vétkei maradhattak
az önmagát gyötrő spleen-életmód helyén;
én már koránt sem önsajnálatom
álcáját akarnám bármi áron
felhasználni csupán túlélni
a folyamatokban elbizonytalanított Holnapot.

Közös veszteségeimet minduntalan
elő-előveszem, hisz muszáj,
hogy a Hóhér Időkből kikopva méltómód
Egy-Valaki tudatosan emlékezzen.
S míg már egyre több lesz bennem
a szándékosan halogatott hallgatás,
s látnom kell, hogy másokat
cégéres balek-mód miként semmiznek ki,
vezetnek orruknál fogva,
- elegendő volna most még a szikra-törő alázat,
mely tán még méltómód elviselhetné
mindennapok kacifántos nyűgét, s terheit. 

Lét-mélységek Apokrif-beszédét
egyre kevesebben érthetik meg.
Minden emberszagú üzenetben
talán ez volt az első,
az igazi a mindig-első,
mint megérinthetetlen de átérezhető,
önmagában is gazdagodó anyag-matéria!

LÁZADÓ KAMASZ-MÚZSA

Az igazság az, hogy folyamatosan kérkedett, és kekeckedett. Talán már kamaszkora óta, amolyan igazi, vagány, tehát problémás gyerek volt, akinek – mivel a szülei -, állandóan dolgoztak, és megpróbálták felépíteni közös családi életüket így teljesen természetes módon tőle is elvárták, sőt egyben meg is követelték, hogy mindig fejezze be azokat a dolgokat, amiket elkezd, és persze legyen helyén minden esetben a szíve, és lelke. És hát ha nem muszáj a családi házat a nagyobb biztonság kedvéért nem próbálja meg felgyújtani.
Kiss Zita – vagy ahogy később mindenki megismerte -, a vagány hercegnő jóformán egész életében kereste elsősorban önmagát, feszegette a határait, vagy megpróbált nagy adag ellentmondásos, és lázadó viselkedésével lázadni a sablonok, konvenciók, és úgy általában a világ összes szabályaival szemben.
Egyszer anyja véletlenségből azt találta mondani még kislányként, hogy sose barátkozzon a kövér emberekkel, mert akkor ő is súlyproblémákkal, és koros vérnyomásgondokkal fog küszködni, ám ő ezzel valósággal szinte azonnal szembement, és ezentúl jó sok kövér és sovány barátja is lett. Zita az embereket próbálta felfedezni a dolgok, és a felszínes külcsín mélyén, és ezért is volt nagyon praktikus, és hasznos az a magától értetődő tulajdonsága, mellyel gyakorlatilag szinte azonnal megérezte azt – kissé közhelyesen -, hogy vajon ki a jó szándékú, és ki az alávalóan gonosz ember a közelében?
Először tizenöt volt, amikor kegyetlenül cigizni kezdett, persze ezt is csupán csak azért, hogy jócskán felbosszantsa vele az anyját, akinek már így is – sokszor -, legalább kétszáz volt a vérnyomása, amikor egyik-mások ,,bizalmas” szomszédtól megtudta, hogy látták a felnőttesen viselkedő kamasz lányát egynémelyik utcasarkon méghozzá cigarettával a szájában, vagy éppen fiúkkal smárolni.
- Zituka! Kislányom, hát mit csináltál már megint?! - szólt rá, - igaz -,ezúttal a kedves nagymamája, mert az anyjáról tudni lehetett, hogy majd felrobbant mérgében, ha a lányával kapcsolatban kedvezőtlen hírek jutottak a fülébe.
- Jaj, nagyi! A XXI. század korát éljük! Most más játékszabályok érvényesek! - felelte magabiztosan, és független lány benyomását keltve. - De megígérem neked, hogyha ez neked ennyire fontos, hogy eszem ágában sincsen teherbe esni! Esküszöm mindenre, ami csak szent! - jobb kezét ünnepélyesen felemelte, mintha komolyan is gondolná, amit mond.
- Drága kisunokám! Nemsokára felnőtt leszel, és biztos vagyok benne, hogy másként fogod látni a dolgokat! De a te döntésed, így nem szólok bele! Anyádnak se szólok! Van nekimostan éppen elég baja! - közölte szomorkás mosollyal szája szélén a nagymama. Zita rögtön odalépett hozzá, magához ölelte az idős nőt, majd megpuszilta az arcát.
- Imádlak nagyikám! Ne félt! De a magam útját kell járnom! - felelte, majd hogy nagyanyja ne lássa egy jelentős, mindent kifejező könnycseppet neki is sikerült úgy titokban elejtenie, hogy az idős nő ne vegye észre rajta neki is legalább annyira fontos az a bizonyos kötelék, mely a családot összefűzi.
Amikor hazaért édesanyja már türelmetlenül várt vár. Érezni lehetett, hogy borzasztóan feszült, vibráló, feszültséggel terhes a hangulat, és rövid úton – meglehet -, megint kitöréssel fog fenyegetni az a bizonyos indulat:
- Merrefelé járkáltál édes lányom?! - vonta szigorúan, csípőre tett kézzel kérdőre egyszem kamasz lányát az aggódó anya.
- Jaj, anyu! Ezt most minek kell megint megkérdezni?! Elmentem egy kicsit kiszellőztetni a fejem! Mostanában sok problémám akad! - próbált folyamatosan hárítani, mert utálta, ha anyjának szőrszálhasogató, vagy éppen házsártos kedve van.
- Velem te így nem fogsz beszélni kisasszony! Megértetted?! Vagy mehetsz világgá! - parancsolt rá, és erre azért már Zitának is muszáj volt visszafognia magát, mert hiába is voltak nagyon jó fej ismerősei, barátai egyik-másik sem engedhette meg magának, hogy csak úgy ukmukfukk összeálljon bárkivel az ún. ,,baráti brancsból.”
- Ne haragudj rám anyu... - váltott taktikát és persze hangnemet. - Tudod... én csak szeretném végre megtalálni önmagamat, mert most úgy érzem, hogy egyenesen szétesik, és darabokra hullik az életem... - vallotta be őszintén, mindenféle sallang, és kitérő nélkül, amit nagyra értékelt az anyuka.
- Tudom kincsem, nagyon jól tisztában vagyok vele, de ez még nem volna ok arra, hogy tönkre tedd se saját magad, se pedig a jövődet! A továbbtanulással hogy állsz? Beadtad már valahova a jelentkezésedet! Ki ne fussunk a határidőkből! - anyja mindent pontosan nyilvántartásba vett, és olyan halálpontos, precíz feljegyzéseket készített, hogy azt bármelyik hivatalnok, vagy adminisztrációs szakember bátran megirigyelhette volna.
- Kérlek szépen... ne légy rám dühös... nagyon szeretném megpróbálni valamelyik színi tanodat, mert azt hallottam, hogy onnét már sokkalta könnyebb bekerülni esetleg valamelyik belvárosi kamaraszínházhoz.
- Drágám! Tudom, hogy sokat jár a szám, és bizonyára most nem én vagyok a legjobb barátod, de te is tudod, hogy a színészet nagyon keserű, viszontagságos és nehézkes pálya. Egy pályakezdő színésznő ha talál munkát, vagy felkérést és foglalkoztatják akkor esetleg érvényesülhet, de mi van akkor, ha csak napról-napra, hónapról-hónapra elvegetálgat?! - anyja szavai bizony jócskán szöget ütöttek a talpraesett kamasz lány elméjében, és kicsit zokon is vette, hogy anyja megint ezzel a kioktató dumával jön. Viszont nagyra értékelte, hogy legalább képesek beszélgetni róla, mert a szomorú, kiábrándító igazság az volt, hogy a családfő halálát követően jó, ha két-három szót váltottak egymással, és az utóbbi időben bizony ennek a száma is jelentősen lecsökkent.
- Anyu! Nagyra értékelem, hogy így aggódsz értem, de nagyon szeretném legalább megpróbálni, hogy később ha máshova vetne az élet ne kelljen azon rágódnom, hogy mi történt volna ha másképp döntök! Megérted ezt?! - nézett barátságosan farkasszemet vele.
- Igen kicsim! Igen! És nagyon büszke vagyok rá, hogy ennyire talpraesett és akaratos lány vagy! Márkész felnőtt leszel nemsokára!
- Látod ez érdekes, mert mintha a nagyi is valami ilyesmit mondott volna.
- Ő is csak a javadat szeretné! De csináld csak, amihez kedved van, és nem szólok bele! De azért legyen helyén a szíved, és az eszed is! - adott neki egy jó tanácsot.
Zita cuppanós puszival, és egy hatalmas öleléssel jutalmazta édesanyja erőfeszítéseit. Egyelőre nem merte azt megemlíteni, hogy bizony már volt szerelmi kapcsolata és nagyon is tisztában van azzal, hogy mi a szex. Ismervén anyja temperamentumos természetét a legelső cselekedete az volna, hogy terminátor-tigrisként rohamozná meg a macsó, kamasz pasija családi házát, aztán jól összeverné, és végül halálos fenyegetés következne, ami után Zita egy életre nem találna magának egy elfogadható párkapcsolatot. Legalább is, mos még így gondolta. Azért nem volt annyira meggondolatlan és védekeztek, amikor megtörtént az a bizonyos dolog.
A nyári szünidő – szerencsére -, hamar beköszöntött, és míg Zita legtöbb csajos barátnője azon gondolkodott, hogy vajon a Soproni Volt fesztivál, vagy éppen a Balaton sound menőbb-e mint a – sokszor -, lerágott csontként kezelt Sziget fesztivál, addig Zita folyamatosan az interneten szörfölgetett. Vagy ezer olyan weboldalt felkeresett a világhálón, ami konkrétan színészettel, színészmesterség tanfolyammal foglalkozott, és jó párat azonnal ki is jegyzetelt, de mivel tisztában volt azzal, hogy nyáron jóformán még a fű se igen nő, ezért csupán olyan helyeket keresett fel, amikről bebizonyosodott, hogy a nyári időszak folyamán is fogadóképesek, és persze aktívak is.
Így látogatott el egy színésztábor nevezetű, kellemes, erdős környezetbe, és bár a szervezők közül többen is felhívták a résztvevők figyelmét arra, hogy a belépődíjakat, és részvételi díjakat mindenki előre fizesse be, mivel Zita új volt ebben az egész dologban, így ő csak akkor tudott fizetni, amikor már legalább öt foglalkozást, és szituációs játékot végig ült, vagy épp aktívan közreműködött bennük zseniálisan megszervezett improvizációs képességével.
- Üdvözöllek, csajszi! - köszönt rá egy vele egykorú kamasz lány, akiről kiderült, hogy csupán az arca fiatalos, és általában minden esetben naiva szerepeket alakít. - Én leszek az egyik mentorod! Látom frankón feltaláltad magad! - gratulált neki. - Az a léggömbös sztori honnan jött, ha megkérdezhetem?!
- Szia, Zita vagyok! Ja az? Azt csak úgy kitaláltam a fejemből! Szeretek spontán, váratlanul improvizálni.
- Azt én is nagyon bírom, de az a baj sajnos a legtöbb rendezővel, hogy kiskirálynak, vagy épp istennek képzelik magukat, így ha egy színésznek egyéni ötletei vannak a karakterek felépítését illetően, akkor sajnos labdába se rúghatnak, mert a rendező szava szent. - válaszolta, mintha csak a legjobb barátnőjével csacsogna. Valójában ez is a tanfolyam egyik sarkalatos, kissé gonosz része volt, miszerint: kit milyen mértékben sikerül ellehetetleníteni ettől a meglehetősen viszontagságos szakmától. Ám Zitát más fából faragták. Majd ő megmutatja, hogy igenis nm csupán képes maximálisan helytállni, de képes is bebizonyítani, hogy helye van a szakmában.
- Hát akkor egy nagy kalappalt neked! Majd még dumcsizunk, ha végeztél! - igyekezett biztatni, bátorítani a kamaszlányt a színésznő, aki időközben visszaért a következő amolyan szabadtéren történő foglalkozásra.
Az egész nyári nap úgy telt el, hogy Zita a tábor gyakorlatilag majdnem minden foglalkozásán aktívan részt vett, és számos olyan főként elgondolkodtató kérdést intézett az oktatókhoz, szervezőkhöz, amikre igencsak felemás, vagy nagyon furcsa válaszok érkeztek. Megkérdezte többek között, hogy a színházi műfajok között most vegyes átmenetiség uralkodik, és hogy miért egy-egy adott katarzissal kecsegtető drámai helyzetben azonnal a musical műfajába kapaszkodni, mintha az adott darab egyszersmind zenei betétekkel oldhatnánk a feszültséget. Emellett ott voltak még a főként Nyugat-Európából importálni igyekezett kortárs darabok, melyek szövegeit egy az egyben egy-egy vezető rendező szabályosan vagy kihúzta az eredeti szövegkönyvből, vagy megcsonkítva került már később a színészek kezébe a próbán.
- Hát nézze... kedves Zita... - kezdett bele egy pocakos, kisnövésű rendező, akinek – több, mint valószínű -, hogy bizonyos vegyes tekintélye volt az adott színházi szakmában, mert többen is akadtak, akik adtak a véleményére, és nagy érdeklődéssel valósággal csüngtek a szavain. - Nagyon érdekes dolgokat mondd, de sajnos – főként mostanság – lássuk be, hogy a színházak többsége, ha csak nem állomi monopol érdekeket szolgál ki, akkor vegetál, mert képtelenek megtermelni azt a hasznot, és profitot, amit az emberek erre ráfordítanának. Vagy mondjuk ott van a filmgyártás! - most mintha már mindenkihez intézné a szavait. - Hölgyek és Urak! Ki tudna nekem olyan magyar filmet mondani, ami megállná a helyét akár a külföldi filmgyártásban is?! - szavaira dermedt némaság volt percekig a válasz, hiszen nyilvánosan senkinek sem volt hozzá kedve, hogy azonnal leégesse magát, pláne nem ahhoz, hogy nevetségessé tegye magát.
- Tanár úr kérem! - emelte fel kezét Zita. - Mit szólna a Feleségem történetéhez, a Saul fiához, vagy mondjuk a Napos oldalhoz?... - kérdezte kételkedve szavai igazában Zita, de belül büszke volt, hogy fel merte tenni egy ekkora tekintélyt képviselő személynek a kérdését.
- Hallják csak kedves Hölgyek és Urak! Az ifjú hölgy nagyon érdekes dolgokat mesél! - hívta fel a figyelmet a kamasz lány szavaira a rendező, mert a – jelek szerint -, jócskán elgondolkozhatott rajta. - Nos igen! Volt szerencsém Enyedi Ildikóval, és Nemes Jeles Lászlóval együtt dolgozni már több projekten is, és meg kell mondanom mindketten korunk zsenijeihez tartoznak, bár sajnos a mostani közállapotok kicsiny hazánkban meglehetősen kiábrándítóak... - igyekezett tapintatosan fogalmazni. - Ennek ellenére, ha bárki azt mondaná, hogy én holnaprepülőre ülök, mert külföldön mégiscsak nem korlátozzak az ún. alkotói és egyéb szabadságjogokat én volnék a legelső ember, aki messzemenően támogatnám az adott illetőt! - jelentette ki büszkén.
Később, amikor ez a filmes foglalkozás véget ért a rendező odalépett a kissé megilletődött Zitához, és elmondta, hogy ő volt az egyetlen a csoportban, aki valósággal kérdések egész sorozatával igyekezet bombázni a hallgatókat, és persze a többi színészkollégákat is és ha a közeljövőben erre a pályára szeretne lépni odaadta neki a névjegyét, és azt ígérte, hogy tudna neki segíteni.
A nyári – mint azt mondani szokás -, túlságosan is hamar elszaladt, és Zita máris azon kapta magát, hogy kapkod, és rohan, és zsúfolt hétköznapjain jóformán egyetlen szabad perce sincs, hogy békében meglátogassa azokat a helyeket, ahova elviekben beadta a felvételi kérelmeit.
A postaládájukban így is legalább öt hivatalos értesítést talált Zita. A legtöbb helyre – mint azt sejtette -, még emelt szintű érettségivel sem vették fel, de akadt egy hely ahova úgy tűnik mégiscsak bejutott. Egy afféle színiakadémia volt ez, mely patinás, jó nevű nevével, valóságos megbecsült presztízst vívott ki főként a színházzal foglalkozók körében. Zita valósággal ujjongani tudott örömében, mert – bár nagyon is tisztában volt vele -, hogy még nagyon hosszú, és nagyon kemény munka fog várni rá, hogy ténylegesen egy kreatív, improvizációban is jártas, egyéniségét megmutató, rendkívüli valaki válhasson belőle, most úgy érezhette kicsit magában, hogy legalább a legelső lépés már most megtette.

EMLÉK-TEREM

Valósággal hányingerrel vegyes, mélyen megvetett undort érzett, és döbbenetet, amikor egyik fáradtságos, és nehéz, viseletes munkanap után hazafelé menet valósággal meghökkenten tapasztalta, hogy egy robusztus méretű teherautóba dobálják bele a társasházi ingatlanból egy nemrég elhunyt, idősebb nénike nagyon értékes és valószínűleg felbecsülhetetlen értékű holmijait. A gyönyörű, mahagónifa bútorok, könyvespolcok egész hálózata, továbbá a éjfeketeszínű, álomszép, újra felhangolt zongora mind-mind a szeméttelepen fogja végezni, ha csak a lakók együttes nyomására valakik sürgősen nem cselekszenek még idejében, mielőtt ez a dromedár teherautó váratlanul nekiindul. Ám erre most még – nagyon úgy tűnik -, hogy a leghalványabb esély sincs.
- Pityus! Dobd be azokat a szarokat oda ni! A hátsó sorban még akad egy kis hely! - szól az egyik megtermett, markos középkorúságban tengődő ember a másiknak, akik a parancsnak – úgy tűnik -, híven engedelmeskedve máris megfogja a felbecsülhetetlen értékű Tiffany-jellegű színes lámpát, amiből legalább kettő is akad, és tüstént egy jókorát lódít rajta a teherautó platójának belseje felé, úgy hogy az ember szíve valósággal majd megszakad, amikor szinte hallja, amint az értékes, és valószínűleg vagyonokat is megérő, finom, csiszolt, színezett mestermű üvegek egymás után csilingelő hangon ripityára törnek, mintha egy szimfonikus zenekarban a triangulumot egynél többször szólaltatnák meg.
- Elnézést kérek kedves Uraim! - szól közbe, amikor úgy nagyjából tisztába kerül a felettébb kényes, és barátságtalan helyzettel. - Azt mondtam bocsássanak meg... csak egy pillanatra! - emeli fel jól hallhatóan a hangját, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy a másik kettő mintha szándékosan nem venne tudomást a férfiról, aki nemrég múlt kerek negyven.
- Hát maga meg mit akar öregapám?! - kérdezi a fiatalabbik, aki végzett bizonyos tárgyak méltatlan begórálásával.
- Elnézésüket kérem, de mit csinálnak?! - kérdezi meghökkenten.
- Maga szerint mégis mit csinálunk, tisztelt uram?! Sakkozunk, vagy malmozunk?! - kérdezi röhögve a bajszos képe alatt az idősebbik. - Amint látja valakinek a holmiját kell elszállítanunk! Nekünk csaupán csak ennyit mondtak!
- Ezt én tökéletesen megértem és tudomásul veszem kedves uram, de azért mégis... nem lehetne esetleg finomabban bánni ezekkel az értékes tárgyakkal? Hiszen mégiscsak egy lélegző emberéi voltak! Nem?! - kéri ki.
- Akarja talán maga cigölni ezt a sok szemétre való kacatot?! - fakad ki az idősebbik. - Mi munkaidőben vagyunk tisztelt Uram! Nem érünk itt rá magával fecsegni össze-vissza! Nem vette volna észre az idő igenis pénz! - azzal az idősebbik megfogja az egyik könyvespolcot és tartalmával együtt behányja a már így is tetszetős, ám előnytelen kupac mélyére.
- Csupán még egy kérdésem volna Önökhöz Uraim! - jegyzi meg a furcsa férfi.
- Bökje már ki! Nem érünk rá egész nap! - felelte ellenséges hangon az idősebbik szállító.
- Tegyük fel, hogy van elegendő pénzem, és szeretném megvásárolni azokat a bútorokat, tárgyakat, miegyebeket, melyeket eddig felraktak a teherautóra. Hogy tetszik az ajánlatom?!
- Nézze tisztelt Uram! Sajnos ebben a dologban nem mi vagyunk az illetékes döntés hozók, hanem azok, akik megbíztak bennünket ezzel a feladattal! Úgyhogy, ha csak hivatalos engedélyt nem képes mutatni, amit kötve hiszek, akkor visszatérnénk a munkákhoz, már ha megengedi! - azzal az öregebbik rakodó szót se vesztegetett többet, hanem egyre gyorsabban, és serénykedve kezdett dolgozni, hogy – remélhetőleg -, végezhessenek a rakodással minél hamarabb.
Nem sokkal délután két óra felé fejezték be, majd azonnal rácsukták a leengedhető vasautót a teherautó hátuljára, és azonnal el is mentek a környékről.
A férfi nagyon a szívére vette nem csupán az idős lakó halálát, de a tárgyaival történt méltánytalan bánásmódot is, ezért azonnal megpróbálta felhívni, és kapcsolatba lépni az idős lakó még élő rokonaival, akik szemlátomást azt sem igen tudhatták, hogy valójában mit is akarhat tőlük a furcsa férfi.
- Miket beszél maga, jóember?! Egy szavát sem értem! - kérte ki az idős lakó felnőtt fia, akiről – utóbb kiderült -, hogy ő volt az, aki megbízást adott a fuvarozóknak, hogy elhunyt nagyanyja összes vagyontárgyait pakolják be egy arra alkalmas teherautóba.
- Csupán annyit szeretnék megkérdezni, hogy megvásárolhatnám-e a kedves nagymamája bizonyos értéktárgyait?! - érdeklődött kimérten, hátha rá tudja venni bizonyos engedményekre a másikat.
- Attól tartok ahhoz magának nem volna elegendő pénze jóember! - szögezte le kissé flegmán, lekezelően a másik férfi a férfit.
- De hát kedves Uram! A kedves nagymamája sem akarná, hogy a gyönyörű zongorájától kezdve a tárgyain át egészen az értékes könyveig minden a szeméttelepre kerüljön, nem igaz?! - próbálta a logikus meggyőzés módszerét alkalmazni, de hamar be kellett látnia, hogy veszett fejsze nyele, mert a másik felnőtt férfi – ha tetszik, ha nem -, nem volt hajlandó tágítani eredeti elképzeléséből.
- Nézze kedves uram... Nagyra értékelem, hogy bizonyára ennyire szerette és tisztelte a nagymamámat, de sajnos az élet már csak ilyen... - fogalmazott -, úgyhogy ha megbocsát most visszamennék dolgozni, hiszen mindannyian a pénzünkből élünk, még én is! - azzal azonnal bontotta a vonalat.
,,Hogy micsoda emberek vannak?!” - csodálkozott jócskán a férfi, pedig – ha valaki, akkor őneki aztán biztosan kellett tudni, hogy micsoda közállapotok uralkodnak kis társadalmában – különösen mostanság ugyebár.
Azonnal lecsörtetett a gondnok irodájába, mely nem volt több, mint egy kicsinyített, alig tizenkét négyzetméteres kis egérlyuk az ún. magasföldszinten, és azonnal belépett az ajtón kopogtatás nélkül:
- Elnézést kérek kedves Géza bácsi, hogy csak így egyszerűen betörök, és háborgatni merészelem, de... - kifújta az időközben tüdejében jócskán felgyülemlett levegőt, amitől úgy festett, akár egy óriási gőzkazán, mely egész álló nap csak fújtat, és prüszköl.
- No, hát mi történt kedves Tóni? - kérdezte kíváncsian, szemlélődve a nyugdíjas öregember, aki – meglehet -, csupán csak azért vállalta el ezt a kis fizetéssel járó megbízást, mert egyszerűen nem akarta mindennapjait tökéletes magányban, tartós elszigeteltségben tölteni.
- Bizonyára kedves Géza bácsi is értesült a társasházban történt halálestről! Drága jó Ilonka néni haláláról... - akadt el a hangja, de igyekezett türtőztetni önmagát.
- Igen Tóni fiam! Hát persze! Engem is mélyen felkavart! - válaszolta az öreg. - De miben segíthetnék?! - tárta szét mindkét kezét, mintha neki is végesek volnának az eszközei.
- Azt szeretném megkérdezni, hogy nem-e lehetne az ügy érdekében tenni, vagy csinálni valamit, hogy drága Ilonka néni értékes holmijai, tárgyai ne vesszenek el, hanem bizalmi megőrzésre kerülhessenek akár a többi lakó beleegyezésével? - kérdezte reménykedve, hátha az öregember valamicskét mégiscsak többet tud, mint ő.
- Hát... Tóni fiam... ez azért meglehetősen problémás nem gondolod?! Először is a tárgyakat, holmikat elvitték a költöztetők! Ki tudja, hogy hová? Másodszor még ha sikerülne bármit is elérni az ügy érdekében az örökösök, és Ilonka felnőtt fiacskája minden eszközzel igyekezne bennünket megakadályozni, hogy a tervünk még véletlenül se sikerüljön. Szerintem ne kergess hiú, és fölösleges álmokat édes fiam, hanem nyugodj szépen bele!
- De hát kedves Géza bácsi! Hogy tetszik ilyet mondani?! Ön is nagyon jól ismerte a drága Ilonka nénit, akkor olyan jóságos csupaszív volt mindenkihez, akár egy földre szállt gondoskodó angyal, és akkor most el kell az embernek néznie, hogy például a gyönyörű sötétfekete zongoráját hívatlan kezek egyszerűen tönkre teszik. Tudta, hogy nemrég lett megcsináltatva, és újra behangolva? - kérdezett rá a nyomaték kedvéért még egyszer.
- Édes fiam! Nagy szerencsék lehetne, ha olyan aranyszívvel áldott volna meg bennünket az Isten, mint amilyen neked van, de lássunk tisztán! Ha ennyire szeretnéd hát akkor nem bánom! Körbe telefonálok néhányat, utánakérdezek, hogy egyáltalán mit lehet ebben a kényes helyzetben tenni, te pedig hívd össze a lakókat mondjuk a következő Hétfőre. - az öregemberen látszott, hogy valósággal új erőre kapott, és szemmel láthatóan valósággal máris teljesen felvillanyozta ez az érdekes és különös ötlet.
Antal azonnal hazament, és átöltözött, majd minden lakásajtón becsöngetett, mintha kopogtatócédulát gyűjtene, és elmondta az idősebb, főként nyugdíjaskorú lakóknak, hogy min törik a fejüket a ház gondnokával. Voltak akik egyetértőn bólogattak, míg mások cinikusan, vagy éppen kételkedve csak hümmögtek párat, de minden lakó egyetértett abban, hogy nem szabad, hogy Ilonka néni fő dolgai, tárgyai az elmúlás martalékává váljanak, ezért mindenki megígérte, hogyha mást nem is, de a lakógyűlésen megfog jelenni.
Így történt, hogy a következő munkanapon Hétfőn pontban kora délután szinte minden idős lakó megjelent a kisebbfajta kultúrteremben a földszinthez közel, és egyre nagyobb lett a zsongó, kíváncsiskodó, beszélgetős nyüzsgés az emberek között, hogy vajon mit találtak ki?!
- Kedves Lakótársak! Megköszönöm mindenkinek, hogy délután eljött ide! - kezdte kissé hivatalos beszédét Antal. - Bizonyára már mindenki kíváncsi rá, hogy miért is hívattam egybe Önöket?! - egybehangzó hümmögés, helyeslés szinte minden széksorból. - Szeretett, kedves Ilonka nénink nemrég váratlanul elhunyt, és értéktárgyait, holmiját felnőtt hozzátartozói szinte azonnal kisajátították. Bizonyára Önök közül néhányan még látták a nagyméretű teherautót, amibe behányták, akár egy rakás tűzifát a gyönyörű, újra hangolt zongoráját, ami vagyonokat ér, sőt az eszmei értéke ennél is több.
Mindenünnek hümmögés, helyeslések, vagy csodálkozások vegyültek a kissé dohszagú, áporodott levegőben.
- Megkérdezem Önöket kedves Lakótársak! Milyen ötletük, vagy elképzelésük lenne azzal kapcsolatosan, hogy drága Ilonka néni holmijait, és tárgyait mi gondozzuk, kezeljük, ahelyett, hogy főként zálogosok, és antikváriumokba kerülvén elkótyavetyéljék, ahelyett, hogy mi magunk megőrizzük! Várom sok szeretettel az ötleteiket! - beszédét – úgy tűnt -, berekesztette, majd helyet foglalt a kihelyezett terítős, virágcserepes asztal mögött, és igyekezett mindenkivel fenntartani az érdeklődő szemkontaktust.
- Osztán mennyit kóstálna egy ilyen hagyatéki megőrzés vagy mifene?! - emelte fel rekedtes fazékra hasonlító hangját, egy szemüvegs, kecskeszakállas öregember. - Csak mert én kisnyugdíjas vagyok, és vannak napok, amikor még a méregdrága gyógyszereimet sem tudom kifizteni, nemhogy a közüzemi számláimat! - jelentette ki kissé sértődötten.
A teremben egyetértő hümmögés, mormogás hullámzott végig, akárcsak a tenger hullámai lettek volna.
- Kedves Lakótársak! Őszintén megértem a problémájukat, és egyetértek bizonyos helyzettel, de kérem tartsák szem előtt, hogy miért is vagyunk itt igazából?! Most egy elhunyt ember személyes tárgyai felett kellene közösen döntéseket meghoznunk, és nem saját önző kicsinyes dolgaink felett mérgelődnünk.
- Voltak akik megint csak egyetértettek Antal minden egyes szavával, míg a többségen végighullámzott egy nagy adag cinikus ellentmondás. Páran voltak, akik egész egyszerűen felálltak ülő helyükről, és az egész lakógyűlést otthagyták. Hadd döntsék el a kényes vitákat nélkülük.
- Kedves Lakótársak! Még mindig nem hallom az ötleteiket, és tanácsaikat, amiket kértem Önöktől az iménti pár percben! Nézzék, legalább gondolkozzanak el rajta a következő napokban, és meglátjuk, hogy mit tudunk tenni! - kérte, majd mivel látta, hogy semelyik idős, nyugdíjas ember nem akar beszélni mindenkit hazaküldött, így csupán csak ő, és a nyugdíjas gondnok maradt a teremben.
- Hát édes Tóni fiam! Ez aztán szépen megcsináltad! - gratulált neki a gondnok. - Legalább felráztad egy kicsit ezt az olcsó jános, szánalmas, hervadt bagázst. Reméljük lesz foganatja! - kezet rázott a férfival, majd visszaért a portásfülkéjébe.
A következő héten aztán – úgy tűnik -, hogy a lakógyűlésnek valami foganatja és hatása azért mégiscsak volt, mert egymás után jelentkeztek hol személyesen, hol telefonba a különféle megkeresések, és felajánlások. Néhányan valósággal régiségkereskedéseket, és antikváriumokat kezdtek járni, és rengeteg sok embert felkerestek, hogy a nemrég zálogba, vagy hagyatékba tett tárgyak, és holmik sorsa felől érdeklődjenek.
Aztán egy szép napon egyszer csak váratlanul betoppant Ilonka néni arrogáns, barátságtalan, felnőtt fia is, aki kezdetben hallani sem akart Antal terveiről. Több nagyméretű kartondobozt is hozott magával, és természetesen két markos, vállas legény kíséretében nála volt a felbecsülhetetlen éjfekete zongora valósággal vadonatúj állapotában; mintha egyetlen hitvány karcolás, vagy szennyeződést sem ejtettek volna rajta.
- Üdvözlöm! Bocsánatot kérek amikor megkeresett az ötletével, és én nagyon goromba, és elutasító voltam! - kért őszintén elnézést. - Elhoztam néhány megmentett értéktárgyat nagymamám kedvenc holmijai közül, és természetesen kedvenc zongoráját is. - utasította a két jólmegtermett szállítót, hogy nagyon körültekintően, és óvatosan tegyék le a hangszert a földre.
- Hát... nagyon köszönöm a lakók nevében is... - válaszolta őszintén Antal.
- Igazán ez a legkevesebb! Ha bármiben tudok segítek! Néhány értéktárgya még az antikváriumosnál maradt, de megnézem, hogy mit lehet az ügy érdekében tenni.
S míg jóformán szinte az összes lakó, ismerősök, és barátok derekasan kivették a részüket belőle, hogy az imádott Ilonka néni összes holmija és vagyontárgya biztonságba visszakerülhessen a házba, néhány lényeges döntést is sikerült közösen meghozniuk.
Elhatározták, hogy emlékszobát fognak kialakítani a harmadik emeletből, ahol Ilonka néni élt, és a tárgyakat, és a holmikat, és természetesen a zongorát is oda kívánják helyezni, ahol eredetileg a helye volt. Nem telt bele alig pár nap, és az emlékszoba valósággal a régi fényében pompázott, mintha csupán a lakója hiányzott volna belőle.
Kisebbfajta ünnepi megemlékezés keretében még egy kisebb emléktáblát is készítettek a társasház falára, melyen Ilonka néni dombornyomásos arca volt látható, igazi fémből, és rajta neve és évszáma.
Valaki még a polgármestert is meghívta a jeles eseményre, aki – érdekes módon -, megtisztelve, és kitüntetve érezte magát a jeles alkalomból, és természetesen megjelent az eseményen. A társasház összes lakója pedig egyöntetűen megfogadta, hogy az emlékszobát fönt fogják tartani kerül, amibe kerül, hiszen minden ember megérdemelné, hogy saját emlékhelye legyen, különösen azok, akik rengeteget tettek egy közösség kicsiny életében, és akik olyan különlegesek, és szeretnivalóak voltak, hogy muszáj rájuk méltó módon emlékezni.

A LEGFŐBB ULTIMÁTUM

Talán Külön-Békét illene kötnöm végre önző,
csökönyös makacságommal,
mielőtt elveszítem azokat,
kiket önmagamhoz közel engedtem.
Benső lélekár-tereimben hirtelen megnőnek
óriásira lopakodó,
szürke árnyai elvesztegetett rettegő félelmeimnek.

S tán már az is lehet,
hogy végképp nem lehet már tovább.
Náhányszor – mit is tagadnám -,
megjártam e Golgotás, földi poklot
– most még itt volna a kínált-alkalom,
hogy az kire egy egész életen át
várakoztam eljönne értem,
hogy a megérdemelt boldogságban teljesebb,
kiegyensúlyozottabb legyek.

Oly jó volna,
ha az Egy-Kedves csillaglátó-szemeivel,
akár a titkos röntgen-sugarakkal szánalmas,
sokszor akarat-gyáva szívembe látna,
felfedezvén az elárvult,
önmagában reszkető gyermeket.
Ott lehetnék akkor,
hova még rendeltetett
a vakszerencsés Balsors.

Mert még hinnem kellene benne ez egyszer végre:
hogy nem múlhat el minden öröm-bánat,
elkezdett vagy be-nem-fejezett
földi pláyafutás érdemtelenül
– Időm összetett,
kúsza távolságait már valaki
méltómód rég elrendezte helyettem is.

Kinyiló, suhogó, echó-hangok
játszadozva egymásnak felelgetnek,
míg én szüntelen keresem
s kutatom a rabságban tartott őszinte érzelmeket.
– Mintha láthatatlan a Mindenség
sa hűséges szolgai árnyam
is tovább követne;
még a sodródó áramlatokat is megérzem,
akár egy szeizmikus geográf.

Hétköznapok eltikolt valóságát egyelőre
nem eresztem még magamhoz:
tudatos bizalmatlanság béklyóz, kötöz össze.
Ki valóban megsajnál majdan
s megérteni szeretne csak
annak elérhetetlen verem-mélységekbe
kell zuhannia dac-farkasszemezve
fogságban vergődő ördög-görcseim rigolyáival.
– Sorstalan történeteimet még így is
magammal cipelem a túlsó partokra.

A HOLLYWOODI STOPPOS

A Los Angelesi négyszer négysávos autópályán – szokáshoz híven -, valósággal minden hétköznap, de talán még a barátságosabb hétvégeken is valósággal tömve volt a közúti forgalom. Az idő napsugarasan negyven fok közelébe kúszott, ami meglepően jó hírnek számított főként a nap imádók körében, míg azok, akik nem különösebben kedvelték sem a páratartalmat, sem a kánikulát sokkalta kínálkozóbb lehetőségnek számított, ha legalábbis tartósan árnyékban maradnak.
- A rohadt életbe már! - mérgelődött valósággal majdnem önmagából teljesen kivetkőzve egy Sedánban üldögélő kölyökarcú, nyurga, atletikus testalkatú ember. Úgy festett ez lehet életének talán legrosszabb napja. Ma délelőtt fél tizenegyre lett volna egy halaszthatatlan, és rendkívül fontos meghallgatása; ha ez a lehetőség elbukik, akkor egészen biztos, hogy elbúcsúzhat azonnali hatállyal már egyébként is tiszavirágéletűnek számító, kezdő filmszínészi karrierjétől.
- Kérlek szépen Cindy! Édesem! Indul be, mert ha itt makacskodsz nekem, akkor a roncstelepre viszlek! - igyekezett megértőn becézgetni, babusgatni az autóját, mintha legjobb barátnője lenne. Valahol azt hallotta, ha becézgetik az autót előbb-utóbb szerencsét hoz, bár erre a mostani felállásban aligha akadhatott fikarcnyi esély.
A motor szörcsögött, majd néhány macskanyávogó hang múltán ismét lefulladt, és nagyon úgy tűnt, hogy nem akar elindulni se, hiába indítózta a végtelenségig a férfi feszült türelemmel. Nem tehetett mást, mert már így is legalább harmincöt perces késésben volt, és ez kiváltképp rossz ómen még a filmgyártás fellegvárában is, ha az ember már az első igazán nagynak ígérkező üzletről – persze önhibáján kívül -, lemarad.
- Jól van öreglány! Figyelj! Én őszintén megértelek, ha mérges vagy rám, mert nem kaptál elegendő ólommentes benzint, de légy megértő velem, most kurvára sietek! - becézgette, szólongatta tovább hasztalan. Végül kénytelen volt tudomásul venni a tényt, hogy használt Sedánja bizony örök időkre beadta az unalmast. Kivette a slusszkulcsot, mert attól félt, ha csak itt hagyja az autópálya mellett előbb-utóbb valaki erre rá, és még az is felmerült benne, hogy bárki ellophatja.
Igyekezett a negatív, és bepánikolós gondolatokat teljesen száműzni a lelkéből és fejéből. Vett egy mély levegőt, majd egy könnyed párduc ügyességével átugrott a szembejövő sáv korlátján és azonnal stoppolni kezdett, majd néhány másodperc múltán a legelső autós meg is állt neki:
- Jó reggelt Mister! Merrefelé tart?! - kérdezte a másik autós. Egy vérbeli cowboycsizmát, és Stetson-kalapot viselő, tősgyökeres hippi.
- Jó reggelt! Nézze felajánlok száz dolcsit, ha most bevisz Los Angeles belvárosába! Sajnos késésben vagyok, és lenne egy rendkívül fontos találkozóm! - vallotta be az igazat a színész. A köntörfalazást, és mellébeszélést egyébként sem igen kedvelik a vérbeli vadnyugat ,,hősei”.
- Pattanjon be mister! Szívesen segítek! - nyitotta ki előtte készségesen az anyósülés ajtaját.
- Nagyon szépen köszönöm! Ha megúszom ezt a nehéz napot megígérem, hogy mindent jóvá teszek! - fogalmazott kissé tekervényesen, és meglepően furcsán, amit a másik férfi nem igazán értett, de azonnal gázt adott a furgonjával és megindultak a hangyabolyként zsongó forgalomban.
Miközben előbb csak lépésben, majd jó tizenöt húsz perc után már araszolva, és végül egész szépen haladtak a nyugati part egyik népszerű, és legnagyobb népességű városának belseje felé a cowboy hippi azonnal kacifántos történetmesélésbe kezdett, és nagyon úgy tűnt, hogy vérbeli mesélőkedvéből ritkán billenthetik ki. Aszínésznek most a legkevésbe sem hiányzott egy családtörténettel egybekötött újabb westernsztori a vadnyugat hőskoráról, amikor – persze csak elviekben -, mondhatni jóval egyszerűbb volt az élet.
- ...Aztán bika ródeózni is voltam még a hetvenes években, de aztán megsérült a lábam, mert az egyik termetes bika valósággal belem fúrta nagy szarvait, és a doki azt mondta, ha nem fejezem be a hősködést, akkor megáshatom a síromat, így most a nyugdíjamból, és a biztosítási lóvémból éldegélek. Van négy unokám, akik nem éppen kíváncsiak rám, de van egy gondoskodó feleségem, akivel nagyon jól megvagyunk! - miközben beszélt látszott a barnás, ragacsos fogán, hogy valami bagóféleséget rágcsált, mert időnként akkorát köpött, hogy azzal bárkit eltalálhatott volna.
- Aztán magával mi a helyzet mister? - érdeklődött kíváncsian, amikor kiszáradt, és cserepessé lett szakállas szája és meghúzott egy afféle ismeretlen eredetű flaskát.
- Ö... hát hol is kezdjem Uram? - töprengett egy kis ideig, elvégre vadidegenekkel azért mégsem kellene bizalmas beszélgetésbe elegyednie, de ha már egy ilyen vegyes helyzet kialakult. - Éppen egy meghallgatásra igyekszem, mert színész vagyok! - jelentette ki kisebb büszkeséggel.
- Színész?! - lepődött meg jócskán a cowboy, mintha máris egy másik bolygóról szalajtott földönkívüli üldögélt volna mellette. - Osztán milyen filmekben játszott eddig?! - jött a következő logikus kérdés.
- Hát... ízé... tulajdonképpen még nem nagyon volt alkalmam arra, hogy a rendezők felfigyeljenek rám, csupán néhány statisztaszíntű szereplési lehetőségem volt eddig. - vallotta be. A cowboy furcsán méregetni kezdte. Mintha máris lekezelte volna csupán csak azért, mert nem volt lehetősége valódi kétórás mozifilmekben megcsillogtatni tehetségét.
- Vagy úgy! Én mondom Önnek mister, hogy Hollywood igenis egy nagy büdös hazugsággyár! Ott ha az ember még kezdő úgy eltapossák, ahogy a legkisebb hangyákat szokás! Ne nézzen így rám mister! Tudod ám mi ott a dörgés! Az egyik sógorom is a filmiparban szeretett volna boldogulni, és amikor feleszmélt az összes tetves dollárja elszállt és most jóformán hajléktalan, míg a kis családja egy nyomorult lakókocsiban kénytelen meghúzni magát. Ezzel persze nem akartam elvenni a kedvét! - kért elnézést, amiért vaskosan, zsigerileg őszinte volt.
- Köszönöm, hogy megtisztelt a véleményével! Egyébként Hank Hadgehogg-nak hívnak! - nyújtotta ki kézfogás gyanánt a bal kezét.
- Üdvözlöm Hank! - fogadta el a kézfogást. - Az én nevem Bill szárházi Buckley. Legalább is mindenki így szólít.
- Nos, Bill még egyszer örülök!
- Én is Hank! És amit az előbb mondtam... szóval... csak őszinte voltam... - jegyezte meg.
- Rá se rántson.
Az utazás még így is legalább ötven kemény percet vett igénybe és mivel a színész elfelejtett beszólni az ügynökének, és a producernek, hogy – több mint valószínű -, hogy bizony jócskán késni fog, ezért ténylegesen attól kezdett cidrizni, hogy azonnal ki ne rúgják a meghallgatásról, ahová igyekezett.
- Ne izguljon Hank! Mindjárt ott vagyunk! Látja z útjelző táblákat ez már a jó öreg Los Angeles, az angyalok városa. - mutatott az autópálya fölötti sárgás, hófehér táblára, mígnem később már feltűntek az első szupermodell, emeletes nagyságú felhőkarcolók, melyek ténylegesen úgy festettek mintha tornyaikkal egyenesen kiakarták volna lyukasztani a bolyhos vattapamacsszerű felhőket.
Los Angelesben tisztának tűnt a levegő! Legalább is, ahogy mondják! A cowboy hippi az első alkalmas parkolóhely közelében állította le kissé ütött-kopott tragacsát, és néhány percig várakozott:
- hát Hank! Nagyon örültem a találkozásnak és sok szerencsét!
- Nagyon köszönöm! Magának is! - a két férfi teátrálisan kezet rázott, majd a cowboy azonnal kikanyarodott a forgalomba és gázt adva már el is tűnt a környékről. Igaz, ami igaz! Fura egy fickó volt, de legalább lelkiismeretes, amit sajnos a legtöbb emberről már korántsem lehet elmondani.
A fiatal kölyökképű színész az út hátralévő részét futva, és loholva tette meg a negyvenfokos, kánikulai hőségben, míg a legtöbb ember és autós volt, hogy dudálva igyekezett biztatni és ösztönözni jó amerikai szokásos szerint.
Amikor elérkezett a találkozó színhelyére, ahol a meghallgatást tartották, bár jó kondiban volt, még így is valósággal úgy érezhette, hogy ott helyben majd összeesik a halálosan kimerült fáradtságtól, és most jól esett volna egy kis jeges limonádé extra nagy adag citrom, vagy limekarikákkal.
Szerencsére megpillantotta az ügynökét, akinek kötélidegzete valósággal már feszült idegességgel fel-alá száguldozott.
- Hát te meg hol a jó fenébe voltál Hank, mi?! Már a producerek is készültek hazamenni! - fakadt ki jogosnak aligha nevezhető felháborodásában az ügynök.
- Ne haragudj Peter, de az a helyzet, hogy a kocsim megadta magát, így jóformán autóstoppal, és futva jöttem idáig! - mondta.
- Hogy micsoda??? Te tényleg egy eszement idióta vagy faszikám! Na de spongya rá! Most azonnal menj oda a producerhez! - mutatott egy öltönyös fickóra napszemüvegben, aki már éppen készült beszállni egy sötétített üvegű luxus limuzinba.
- Bocsásson meg kérem... - szólította meg. - Elnézését a késésért! Kimondhatatlanul sajnálom, de csak most tudtam ideérni! - vallotta be miközben gyöngyözve patakozott róla a gusztustalan izzadság.
- Ön kicsoda?! - kérdezte az öltönyös producer.
- Üdvözlöm, Hank Hagdehogg vagyok! - nyújtott barátilag kezet. - A meghallgatásra jöttem!
- Mondja?! Hallotta már azt a kifejezést, hogy az Idő: Pénz?! - kérdezte meglehetősen lekezelő hangnemben a nagy hatalmú filmes guru.
- Hát ami azt illeti igen!
- Miért kellene meghallgatnom magát, amikor alapból késett tudom is hány percet! - jelentőségteljesen méregdrága karórájára nézett, ami többe került, mint egy átlagos ember egyhavi jövedelme. - Most múlt fél tizenkettő! Ami annyit tesz, hogy pár percen belül már egy másik helyen kell koordinálnom az eseményeket, és még számos meghallgatás és casting vár rám, mert ,,egyesek” képtelenek időben megjelenni! - nézett a fiatal színésszel egyenesen farkasszemet.
- Nézze! Tökéletesen megértem, hogy az időpont nem alkalmas, de nekem lehet, hogy ez az utolsó lehetőségem, és Ön is tudja, hogy a filmgyártás fellegvárában minden lehetőséget meg kell ragadni! - kezdett magyarázkodásba, ami viszont távol állt tőle.
Volt valami ebben a kölyökképű, ám annál dörzsöltebb, életrevaló, és nagyon sok élettapasztalattal rendelkező férfiban, ami azért mégiscsak imponálhatott a filmes embernek, mert gondolt egyet és szólt a fekete öltönyt, és sötét napszemüveget viselő sofőrének, hogy nyissa ki a limuzin másik ajtaját.
- Hát, nem bánom! Pattanjon be! - felelte, majd azonnal beszállt a limuzinba, ami aztán valósággal csikorgó kerekekkel máris megindult a forgalomba vélhetően egy másik helyszín felé.
- Szóval... akkor nézzük újra az elejétől! - fordult füstölgő, büdős kubai szivarral a színész felé. - Milyen szerepajánlatról lenne szó? Egyáltalán miről szól a film?! - Igaz kis szerep lenne! Egy Las Vegasi kaszinóban kellene egy kidobó embert alakítanom, aki aztán maffia háborúba keveredik.
- Dolgozott már igazi kaszinóban mister?
- Nos hát... nem igazán... - vallotta be.
- A fizikuma még csak-csak elmegy, de mi lesz a történet igazi mondanivalójával?! - kérdezte. - Ki is írja a forgatókönyvet? A filmet ki fogja rendezni? - csupa, csupa nagyon fontos, bizalmas kérdések, amire egy kezdő színész jobb, ha válaszol, mielőtt egy befolyásos ember még meggondolja magát.
- Nézze! Nekem azt mondta az ügynököm, hogy itt fog várni a parkolóban, és ő majd mindent elintéz! Sajnos elkéstem, de megtudom adni az elérhetőségeit, ha erre kíváncsi.
- Hogy is hívják az ügynökét barátom?! - nézett rá gyanakodva, mint aki nem biztos benne, hogy a másik igazat beszél.
A színész benyúlt rövidujjú inge zsebébe és azonnal egy kartonszerű névjegyet adott a producernek.
- Ó, nocsak a jó öreg Bradley Hopkins! Nem is tudtam, hogy még futtatja a szekerét! Hát barátom... nem szeretném elkedvetleníteni, de attól tartok magát jócskán átverték a palánkon. Bradley Hopkins egy kisstílű csaló! Főként a fiatalabb, tapasztalatlanabb kezdők a specialitása. Feltételezem azt ígérhette magának, hogy némi jólcsengő zöldhasú bankók fejében majd sikeres karriert építhet fel gyakorlatilag a semmiből, ugye?!
- Hát... valahogy úgy! - válaszolta kissé elkesedetten, kiábrándultan, hogy bárki is így rátudta szedni.
- Van egy ajánlatom mister! - fújta ki a levegőbe a kábító szivarfüstöt. - Most úgy is egy újabb castingra kell mennem, ahol lesz egy-két rendező, és producer és ott majd megmutathatja, hogy kicsoda valójában! De figyelmeztetnem kell! Nem ígérhetek semmit! Ha szerződést kötnek, még akkor se biztos, hogy magáé-e az állás és a szerep! Így is mehet a dolog?! - kérdezte. Meglátszott nem vesztegeti senki idejét fölöslegesen, pláne a sajátját nem.
- Vágjunk bele! - válaszolta, majd kezet ráztak.
A limuzin elhalad Beverly Hills mesés pálmafás, ligetes, bokros övezetei között, míg végül egyenesen a Hollywoodi dombok egyik kisebbfajta magaslata felé vette az irányt. Itt is pazarabb, és méregdrága luxusingatlanok épültek ki, melyek jóformán majdnem az egész helyoldalt elfoglalták.
- Kik a kedvenc nagy színészei? - kérdezte egy kis idő után a producer.
- Hú! Nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert nagyon sokan vannak!
- Azért csak mondjon nyugodtan egy pár meghatározó nevet.
- James Dean, Steve Macqueen, Yul Brenner, James Garner stb. - kezdte sorolni egymás után gyerekkora meghatározó legendáit.
- Nocsak, nocsak! Maga nagyon tájékozott ember lehet! Az ember ki se nézné magából!
A limuzin lassacskán lassított az egyik medencés luxusingatlan előtt, ahol kisebb tömeg csoportosult már. Nagyon úgy tűnt, hogy várnak valakire.
- Megérkeztünk! Nekem még volna néhány fontos üzleti ügyem, de azért remélem, hogy maga nem elvesztett bárány és csak feltalálja magát! Ha mégsem, akkor előbb-utóbb majd összefutunk, de jobb ha követ engem abból nem lehet baj! - azzal megvárta, míg sofőrje kinyitja előtte az ajtót, és kiszállt még mindig szivarral a kezében, hogy üdvözölje a kisebbfajta sokadalmat. A fiatal színész is kiszállt és kissé tétován, csetlő-botlón azonnal megindult a producer irányába, mintha csak a személyi testőre volna. A legtöbb vendég bizony még így is jócskán találgatott, amikor hozzájuk ért, és meg is kérdezték a producert, hogy már testőröket is felvett.
- Nos, nem egészen! Ez az úriember itt egy félreértés áldozata, és jó volna ha segíteni lehetne rajta! Egy meghallgatásra jött, és valami munka kellene neki, ami remélhetőleg a filmezéshez kapcsolódik. - mutatta be a népes gyülekezetnek a kissé feszélyezett férfit. A legtöbb rendező, és producer, és persze néhány ügynök máris valósággal névjegyeikkel, és ajánlatok egész sorozatával kezdte el bombázni a megszeppent férfit, aki előbb-utóbb csak feltalálta magát, és kedélyesen megpróbált elbeszélgetni arról, hogy miként és vajon hogyan csöppent bele váratlanul és hirtelen a filmes szakma érájába?
Miközben a producer az üzleti jellegű ügyeit ment elintézni és átmenetileg magára hagyta a színészt, a legtöbben azonnal visszaértek a saját maguk sztárolosához, és karrierjük minél gördülékenyebb egyengetéséhez. A színész most azonnal kérdezgetni kezdte az egybegyűlteket, hogy merre tűnhetett a producer? Mivel senki nem tudott semmi biztosat ezért a férfi megint csak feltalálta magát. Észrevett egy DJ-pultot és rajta egy mikrofont, és megkérte a fiatal lemezlovas srácot, aki a zenét szolgáltatta, hogy hadd használhassa a mikrofonját, majd a kapott sok névjegy közül azonnal kiszúrta a producer nevét és hangosan bemondta a mikrofonba:
- Mr. Bill Deverioix kéretik a medencéhez!
Nem is telt el csupán cirka húsz-huszonöt perc és az illető producer ismét megjelent a színen persze két szexis, és ultra dögös supermodel színésznőcske kíséretében, akik olyan sokat vihogtak, és nevettek mintha viaszbabák, vagy egyenesen droidok lettek volna. A fiatal színész most újfent a producer mellett termett és el nem mozdult mellőle.
- Nocsak kedves barátom! Hogy kerül ide?! Csak nincs valami gond?! Miért nem próbál kapcsolatokat kiépíteni, ahelyett, hogy a személyes biztonságom felett őrködik?! - kérdezte kissé élesen.
- Elnézést kérek uram, de sok mindenhez nem értek, így a közönségkapcsolatokhoz sem! Azt reméltem, hogy Ön esetleg tud majd segíteni, de úgy látom maga is egy a sok közül, aki csak elhúzza a mézesmadzagot az ember orra elől, aztán fel is út, meg le is út. - vallotta be cinikusan.
- No, no! Álljunk csak meg egy percre kedves uram! Bemutattam néhány producernek, és ügynöknek! Ne várja el tőlem, hogy még a seggét is kinyaljam! Világos?! - kicsit fel is emelte a hangját, mert a legtöbb meghívott vendégsereg önkéntelenül is feléjük fordult.
- Azt hiszem jobb, ha én most lelépek innen! Nem csípem az effajta puccos, semmire se jó partikat! - a színész azzal felemelt fejjel, karizmatikus ábrázattal kilépett a népes egybegyűltek közül, és mindenki szem láttára sétálni kezdett a dombról levezető aszfaltozott úton.
Alig öt percen belül egy autó fékezett mellette, amit egy színész vezetett.
- Hé, pajtás! Úgy hallottam, hogy melóra lenne szükséged a filmeseknél?! - tekerte le az ablakot, és vette le a napszemüvegét.
- Jó estét! Hát úgy valahogy! - válaszolta csak úgy lazán, fél vállról.
- Semmi gond öreg! Holnap legyél pontosan nyolc órára reggel ezen a címen! - adott egy aprócska cetlit, amire egy megadott elérhetőség volt firkantva.
- Nagy kalappalt öreg! - azzal csikorgó kerekekkel gázt adott és már ott se volt.
Másnap a színész csakugyan megjelent a kívánt időpontban, és még jóval előbb is érkezett, mint a legtöbb filmes szakember. A színész úgy tűnt máris aprólékosan szemügyre vette a stúdió díszleteit, a kameráktól kezdve a reflektorokig és a hátterekig, majd csinált néhány hatásos mozdulatot. Úgy csinált, mintha egy láthatatlan kéz egy jókorát húzott volna be egyenesen az arcára, és hatásosan elterült az egyik kikészített gumimatracon.
Észre se vette, hogy néhány filmes szakember csöndesen végig nézte a színész összes bravúros alakítását, és csak a végén jött oda hozzá az adott film rendező legendája, aki csak ennyit mondott:
- Ez nem volt semmi! Gratulálok megkaptad az állást!

EGY FÉRFI, AKI IGAZÁN SZERET

Meg kellett volna mondania neki! Nem is igazán értette, hogy vajon mi romolhalhatott el?! Elvégre nincs abban semmi szégyellnivaló, ha egy felnőtt, igaz örökgyerek férfi egyszer csak odaáll álmaihölgye elé, és félszeg, tétova mozdulattal odaadja határidőnaplói takaros, több lapból álló kis, kézzel írt gyűjteményét, hogy:
,,Nesze Drágám! Itt van a nagy mű! Ezt a rengeteg sok szerelmes versikét hát mégiscsak egyedül csak neked firkáltam, mert éjt-nappallá téve valósággal megőrjítesz, és bezsongatsz, és ha csak rádnézek sugárzó őzikeszempár szemeidben megtalálom újfent régen elvesztett, hajótörött önmagamat! Stb.” - Micsoda egy eget rengető nagy baromság! Elvégre ma valaki nem tudná a mostani úrinőknek ütőképes, betonkemény anyagi egzisztenciára van szükségük (az illető legyen minimum orvos, ügyvéd, szabadvállalkozó stróman), és emellett furikázzon luxussportkocsival, vásároljon a Párizsi udvar, az Andrássy út, vagy a váci utca csupán csak szupergazdagoknak, és külföldi felső tízezernek fenntartott boltjaiban, egy évben legalább négyszer menjen nyaralni, de csak és kizáróan egzotikus, óceáni szigetcsoportokra, mert a magyar tenger gúnynévvel illetett Balatoni feeling valósággal már kiábrándító, és szánalmas.
Mit is képzelhetett Kristóf, amikor a gyönyörű, és egzotikusan lebarnult, és vadító bikiniben feszítő Dalma elé állt éppen a Balaton egyik partján?! Meglehet azt hihette, hogy azonnal megütötte a főnyereményt.
- Ö...helló... sziasztok... - annyira idiótának, gyerekesnek hatott elsőre már a köszönése is, hogy azonnal kínosan elvörösödött, és tétován egyik lábáról a másikra próbált egyensúlyozni.
- Nézzétek csajok! Egy kis anyuci kedvence tévedt ide hozzánk! - vihogott az egyik bikinis, szupermodell tündér. - Fogadni mernék, hogy még mindig plüssmacival alszik, mert fél a sötétben. - vihogott kuncogva egyet a szájával.
- Hölgyeim! Viselkedés mindenek előtt! - koppintott persze jelképesen Dalma. - Kristófka egy igazi úriember! - azonnal felállt, és valósággal a nyakába csimpaszkodva, akár egy túlzottan is lelkes majomlány össze vissza puszilgatta, amitől Kristóf valósággal máris a mennyekben érezhette magát.
- Mi járatban van édes drágám? - érdeklődött Dalma. Mintha Kristóf legalábbis kissé imbecillis, kretén öccse volna, aki képtelen legalábbis egymaga eligazodni a sokszor veszélyes, kiszámíthatatlan fordulatokat tartogató felnőttek világában, és ezért mindenépp védelemre, támogatásra, becézgető babusgatásra van szüksége.
- Ö... ezt... ezt... neked hoztam... - óvatosan, lassított mozdulatokkal adta oda a közepesméretű, világosbarnaszínű papírzacskóba becsomagolt határidőnaplóit, remélve, hogy ezzel nem csupán azonnali eredményeket érhet el, de ami a főbb rögtön leveheti lábairól álmai nőjét.
- Nézzétek csajok! Micsoda egy kis bájgúnár! Azt hiszed, hogy a mi Dalmánk elmegy veled egy fordulóra, kishaver?! Macsó pasi kell ahhoz! - vélekedtek többen is, miközben meglehetősen gyanakodva szemlélték a félszeg, pufók, termetes embert, akinek csupán egyetlen bűne volt, hogy váratlanul, és visszavonhatatlanul szerelmesen belezúgott egy elérhetetlen nőbe.
- Hölgyeim! Még egyszer mondom, és ez az utolsó figyelmeztetés – itt Dalma jelentőségteljesen a hangadó nőkre nézett szúrós, támadásra kényszülő szemeivel -, viselkedjetek már az ég szerelmére! - Visszafordult a jócskán megszeppent Kristófhoz, akinek – tetszik, vagy sem -, kissé máris porig lett alázva, már amúgy is jócskán megtépázott önbecsülése, és most jóformán azt sem igen tudhatta, hogy mihez is kellene kezdenie? Mit kellene tennie?!
- Annyira figyelmes, és aranyos vagy Kristófka! - puszilta meg újfent a megszeppent, fülig elvörösödött férfit, akinek már kezdett nagyon elege lenni abból, hogy ,,egyesek” a bolondját járatják vele, és most azért szerette volna, ha az eseményeket pontosan érhetőek, és nyomon követhetők. - Ezt nekem hoztad?! - vette alaposan szemügyre a tetszetős kis papírzacskós csomagot, és akárcsak egy kíváncsi gyerek forgatni, tapogatni kezdte ujjai alatt, hogy vajon mi lehet benne? Nem is akarta letagadni, hogy még életében nem kapott olyan ajándékot, ami ennyire rusztikusan, és persze a végtelenségig leegyszerűsített formában be lett volna csomagolva.
- Vajon mi lehet benne?! - tette fel a költő kérdést.
- Biztosan valami gyerekes, idióta dolog, aminek se füle, se farka! - jelentette ki az iménti hangoskodó.
- Ez csúnya dolog volt Edina! Miért kell neked miden esetben kinyírnod a legjobb hangulatot is?! - förmedt rá jogosan Dalma, aki úgy érezte belegázoltak Kristóf önérzetébe.
- Jaj, ne hisztizzél nekem itt kiscsaj! Nem is igazén fogom fel, hogy mit játszod itt nekünk az eszed, amikor alig pár hónapja még a kigyúrt-agyú Péterrel nyomultál, aztán egyik pillanatról a másikra úgy döntesz, hogy lecseréled a macsódat egy ilyen alakra?! Te nem vagy észnél, kiscsaj!
A pofon csattanósra, és roppant hatásosra sikeredett. Az égető fájdalomról már nem is beszélve, ami közvetlen egy-két másodperccel utána kezdte kifejteni a hatását, amikor a szupermodell nő azonnal az arcához kapott, és felkiáltott:
- Auuu! Ezt most miért kellett csinálni?!
- Gondolkozz csak el, hogy miért kaptad! Bár erősen kétlem, hogy az intlignciahányadosod meghaladna egy bizonyos szintet! - Dalma most a többiekhez fordult. - Ami pedig benneteket illet mérhetetlenül csalódott vagyok! Kristóf senkinek sem ártott egyetlen hajszállal sem, és akkor úgy viselkedtek vele, mint valami döjfös, díva pávamadarak! Tudjátok mit?! Mind tökelütött idióták vagytok, ha nem vagytok képesek meglátni azt, ami a szemek előtt mindvégig rejtve szokott lenni! Kristófka sokkal különb, és különlegesebb ember. Nálatok sokkalta többre érdemesebb! Csak az a nagy büdös helyzet, hogy ti azért vagytok képesek érvényesülni, mert kapcsolataitok vannak, míg neki mindenért kőkeményen meg kellett szenvednie, és dolgoznia! - fakadt ki erőteljes hanghordozással, hogy a legtöbb nő valósággal csak úgy bámult rá, mintha most látná először.
- Igen kedves Hölgyeim! Most akkor elmondom, úgyhogy nagyon jól figyeljetek, mert lehet, hogy nem lesz második lehetőség! Ha továbbra is a barátnőim szeretnétek lenni, akkor a továbbiakban nem tűrök semmifajta megkülönböztetést! Világos?! - itt már nem volt mellébeszélés. Dalma kategorikusan, és egyértelműen kimutatta a foga fehérjét, és ezt megérezték a többiek is. A hangoskodó ,,barátnő” pedig csöndesen, rátartian, ahogyan a megalkuvók, vagy a manipulálható emberek szokták fölállt az aszaltól, és persze köszönés nélkül hazasomfordált.
- Én most akkor elmentem Krstófkával! - jelentette ki határozottan, céltudatosan Dalma, majd rögvest belekarolt a jócskán megszeppent lovagba, és kiléptek a kellemesen balzsamos levegőbe, míg a legtöbb állítólagos barátnő csak nézni, és pislogni volt képes utánuk.
- Annyira utálom az olyan embereket, akikről nehezen lehet megtudni, hogy kicsodák valójában! - vallotta be kissé megszeppenten, amikor megtettek együtt pár lépést az utcán.
- Én sem igen kedvelem őket! - vallotta be egy idő után a férfi.
- Tudod bármennyire is úgy tűnhet, hogy jól megismertél bárkit is, azért egy-egy váratlan fordulat minden esetben becsusszanhat, és ha úgy vesszük ez az élettől nagyon nem fair játszma.
- Semmi sem az! - hajtotta le a fejét Kristóf.
- Tudod, te egy nagyon érdekes, különködő, és különc ember vagy, akikből egyre kevesebb terem mostanság! - bóknak szánta, mégis érezni lehetett a férfi magatartásán, mintha kissé megsértődött volna.
- Jaj, meg ne sértődj kérlek! - simogatta meg gyöngéden az arcán, akár egy megbántott kisfiúnak. - Csak azért jegyeztem meg, mert sajnos a mai világban olyan nehéz azonnal felismerni az ember szeme előtt lévő lényeget.
- Igen, megértem. - töprengett el egy pillanatra.
- Ennyivel azért nem úszod meg! Szeretnélek őszintén megismerni! Persze semmi kényszer! Csak ha te is szeretnéd és akarod! Mit szólsz?! - annyira bájos, huncut, és szexis volt egyetlen mennyország-pillantásban, hogy Kristófnak valósággal dübörgött a szíve.
- Rendben... - nyögte ki végül.
Miközben végig sétáltak kényelmesen az egyik Balatoni kikötő mellett, ahol vitorláshajók is horgonyoztak szép számmal, hiszen az utóbbi időben főként a vállalkozó stróman üzletemberek körében egyre nagyobb népszerűségnek örvendett a tó, nem is lehet csodálkozni azon, hogy az árak is egyre méregdrágábbak lettek.
Kristóf figyelmesen, elmélázva szemlélte a kikötött, lebegő hajók mögött a romantikus naplementét és nagyokat sóhajtott.
- Most mire gondolsz drágám? - kérdezte kíváncsiskodva Dalma.

,,Arccal a tengernek itt állunk párban,
kürtszóban, ünnepi arany riadóban,
síp-sikolyban, a dobhang döbbenetében,
lábdobogásban ijedten, a tengert utánzó
táncosok lendülete fenyegeti hátunk,
mert a tengernek bemutattak minket,
vegye tudomásul, itt állunk párban,
a kőfokon, itt, a végtelenségbe bevágó
szárazföld csőrehegyén két emberi csillag,
összeesküdve örökre a jóra, igazra,
gyönyörűségre, a legszilajabb álmon is túl
a rendre, hogy általunk jönne világra,
vegye tudomásul a tenger, a szüntelen ostrom...”

- mikor véget ért a lelkes kis szavalás Dalma valósággal azonnal felismerte egyik kedvenc költőjét.
- Azt a mindenit! Vérprofi versmondó vagy szívem! Nem is tudtam, hogy ennyi mindent tudsz! Őszintén gratulálok! - megint egy cuppanós puszi következett, míg a férfi újfent valósággal megrészegedett és belepirult már az érzékelhető gondolatba is, hogy egy hús-vér igaz nő áll mellette, és együtt nézik a festői szépségű naplementét.
- Tudod annak idején sok szavalóversenyre jártam a jó fej gimis irodalomtanárnőmmel, csak aztán kiábrándultam abból, hogy alig három helyzetre kategorizáljak a versenyzőket, és hamar elment a kedvem az egésztől.
- Jaj, szegénykém! Ez borzasztó! Aztán mi történt? - karolt bele újfent, és úgy nézett fel rá, mint azok a hőszerelmes nők, akiknek aranyból van a szívük.
- Megpróbáltam jelentkezni az SZFÉ-re csak aztán a jófej irodalomtanárnőm cserben hagyott, mert aznap Kedd volt, és neki óráka kellett tartania, így egyik osztálytársnőm, és anyukám kísértek el. Nagyon megszenvedtem azt az időszakot.
- Később már nem szerettél volna próbálkozni?
- De nagyon is! De el kellett kezdenem a magyar-töri szakot az egyetemen is, és az idő borzalmasan nagy kincsnek számított, mert rendkívül leterheltek bennünket elsőéves gólyákat. Arról már nem is beszélve, hogy az első ókortörténeti szigorlaton brutálisan mindenkit megbuktattak tekintet nélkül arra nézve, hogy ki mennyire tudja-e az ókori történelmet! - hangja szomorúvá, kiábrándulttá vált.
- Ez tényleg valóban... szomorú... őszintén sajnálom... hogyan léptél túl? Egyáltalán túl lehet- bármin is lépni?! - egyszerű kérdés volt, és kicsit mintha önmagának is szólt volna.
- Én a saját magam életéből tudok kiindulni, és azt kell, hogy mondjam, hogy pár évig egész biztosan magam alatt voltam, persze igyekeztem leplezni. Az igazság az, hogy a csoporttársaim többsége nem nagyon hitte el, hogy színész, vagy filmrendező szeretnék lenni! Elvégre ki látott már pocakos Rómeót, vagy Hamletet, nem igaz?! - kisebb mókás grimaszt vágott amitől Dalma gyönyörűen elmosolyodott. Ebben a mosolyban aztán benne vol szinte minden, amiért ténylegesen érdemes élni.
- Biztosan mondták már elégszer neked, de fantasztikusan sugárzó, és lenyűgöző mosolyod van! - vallotta be kissé szégyenlősen.
- Jaj, de aranyos, drága pasi vagy! Ezt így ebben a formában szerintem csak te tudtad kimondani! Mit szólnál hozzá, ha bemutatnálak az anyukámnak? Itt lakik nem messze. Családi háza van, és számos háziasított állata.
Kristóf arcán megjelent a rettenet, és a baljóslatú komorság első számú barázdája. Mivel valóággal rettegett az állatoktól így nem meglepő, ha tisztes távolságban elkerült jóformán mindent, ami veszélyt jelenthetett személyére nézve.
- Valami baj van, drágám?! - lepődött meg Dalma a férfi viselkedésén.
- Nem tudom említettem-e, hogy kissé félek az állatoktól...
- Az sosem baj, ha valaki fél valamitől! Inkább szerintem az a baj, ha a legtöbb ember visszautasítja az önzetlen segítségnyújtást, és magára hagyja azokat, akiknek szükségük lenne a bátorító támogatásra. Megígérhetem, hogy nem lesz semmi baj! Majd félrehívom a kutyusokat, és akkor bemehetünk a házba! - tett egy elfogadható javaslatot, majd mindketten megindultak a főutcán.
A nap már alkonyodott, és milliónyi ezüstszínű csillag lepte be a koromsötét égbolt vásznát, amikor megérkeztek a hangulatos, lapionokkal feldíszített, takaros családi házhoz, ahol Dalma anyukája lakott.
A három csöngetésre négy ugató, önmagával nem bíró házi kedvenc kezdett fékevesztett iramban rohanni Dalma felé, és valósággal azonnal megrohamozták a kerti kaput, ami jó, hogy még zárva volt.
- Ezek itt a kedves kutyusok! Igazán remek kis kedvencek! Nem igaz?! - Dalma dacolva a veszéllyel azonnal bedugta egyik karcsú kacsóját a kerítésen át, és megsimogatta az egyik nagyobb kedvencét, aki megérzvén a szagát azonnal befejezte az ugatást, és két lábra ült, míg a többi kutya egyelőre felemelt farokkal figyelte, hogy vajon ki lehet Dalma mellett a titokzatos férfi?
Nemsokkal később a házból aprócska villany kapcsolódott fel, és egy energikusan totyogó nénike csoszogott ki köntösben, és műanyag klumpában az előtérbe, hogy megszemlélje mitől lettek ilyen élénkek a kutyák. Amikor észrevette Dalmát egyből mosolyra görbült a szája.
- Hát szervusz Dalmácska! Hogy hogy te itt vagy?! - csoszogott oda a kapuhoz, amíg nem ért alig pár centire tőlük.
- Szia nagyikám! Úgy gondoltam, hogy bemutatom nektek a vőlegényemet, ha nem baj? - nem lehet tudni, hogy vajon a ,,vőlegény” megnevezést mire érthette, annyi azonban bizonyos, hogy az idősebb asszonynak máris könnybe lábadt a szeme.
- Ó... ezt a váratlan meglepetést! Hát akkor gyertek csak nyugodtan be! - szélesre akarta tárni a kaput, de Dalma kedvesen megállította az asszony májfoltos kezét.
- Ha nem baj, akkor a kutyusokat máris hátra viszem, hogy több meglepetést és galibát erre az estére már ne okozzanak! - azzal a négy élénk, és viháncoló ebet hátra csalta, és bezárta őket az ólba, majd kissé sietve behúzta maga után a jócskán megilletődött Kristófot.
Amikor beértek a házba az anyuka már fönt volt. Mintha csak a lányát várta volna haza egész nap. Ő is kiadósan meglepődött, amikor a nagymama nagy boldogan elújságolta, hogy Dalmácskának vőlegénye lett.
- Hát ennek őszintén örülök! - közölte fel kimérten az anyuka.
- Bemutatom nektek Kristófot, aki fantasztikusan sokoldalú, romantikus úriember! A tenyerén hordoz, és azonnal egy hullámhosszra kerültünk! - mutatta be párját a hallgatóság előtt. Dalma apja öt éve hunyt el infarktusban.
- Hát igazán örvendek a találkozásnak fiatalember! Isten hozta a családunkban! - közölte az anyuka, majd úgy gondolta jobb lesz, ha magukra hagyja a fiatalokat, hiszen – több, mint valószínű -, hogy nagyon sok megbeszélnivalójuk van még. Nincs értelme kotnyeleskednie a körükben.
- Drágám! Ugye nem baj, hogy azt mondtam anyáméknak, hogy a vőlegényem vagy?! - kicsit rémült, kislányos arcot vágott, ami igazán nem volt rá jellemző.
- Nem dehogy... megtisztelsz! Ez nagyon jólesett...
- Tudod, valahogy most úgy érzem magam melletted, hogy szeretném elhinni, hogy összetartozunk, és hogy egy pár is lehetünk! - hangja egyszerre volt meghatódott, és gyöngéd, és ugyanakkor érezni lehetett benne az őszinte érzések egész palettáját.
- Ez fantasztikus ötlet... - felelte Kristóf, és maga is kezdett benne hinni – kitudja mióta -, hogy az ember egyszer ténylegesen is révbe érhet.

A MEGISMERÉS APOKFIF-MÓDOZATAI

Semmitmondó, száraz szavak helyén
az igazmondás tartós lepusztított hiánnyal küszködik.
Mintha immár a megvesztegethető, vagy becsapott,
hamis-gesztusok álszent-beszédét
is kontár-sebészi szikéje metszette volna.
Ám hamar átláthatóvá tetszik
a képmutató lényeg is,
ha olcsó, kis szimpátiák határozhatnak,
megismerés helyett egy ember
balszerencsés balsorsán.

Akár a légüres térben kiszívott szabad-levegő
úgy hiányzik immár a mindenkinek
kijáróempátia-tolerancia, ismerkedések fanyalgó,
vagy szeleburdi romantikája.
Tanácstalan Odüsszeuszokként
egy egész életen át vergődünk céltalan,
hontalan-elérhetelen sikerek,
őszinte boldogságok után reménytelen kutatva,
hisz tán már magunk se merjük hinni a Holnapot,
mely eltűnni látszott,
szándékosan velünk együtt bukott meg.

Szétszórt, mélyülő hallgatások
Apokfrif-rezgései mégechzóó füleinkbe
visszhangozzák kitaszítottnak vélt jaj-szavaink.
Mintha csak sziget-ölelkezéseinkből alattomban
rég eltűnt volna a lappangó romantikák dicsfényei
– ennyi maradhatott volna
ténylegesen a semmitmondó töredék-világunkból?!
– Kétségbeesetten várjuk öl-meleg ösztönökkel
mohó-önző esi külön-békénk,
mikor már a harmónia sem kérkedik – sőt!
Azon van, hogy önszántából adjon s elfogadjon.

Kik hajdan parton álló őrei lehettek
viszontagságos Jelenünknek
– mostan rendre inkább megtagadnak.
Ha akár még együttesen is
– de biztos tudattal túljuthatnánk
a Jelen kiábrándító zátonyain,
melyek közt gyakorta megfeneklik akarat,
bátorság, a Tett méltatlan,
elgáncsolt hiánya.
Léket-kapott bárkánk az Idő
minden esetben zátonyra futhat,
ha megtagadjuk másoktól
a tudatos megismerés módozatait!