BEFEJEZETLEN ELHAGYOTTSÁG

Gondolhatta egyszer az,
ki igazán ismerni akart tükrök cserepeiből
visszanéző arc sem lehetett enyém már.
Sok be nem hegedt, gennyes,
stigma-seb már így is kikezdi, felfalja testemet. 

Reménytelenségem homályos óráján
még bizton bizakodva szólítnám
a vigasztaló Egy-Valakit,
ki gyöngéd tünde-ujjakon lenyúl értem
s fölrángat a pusztulófélben lévő Senkiföldjéről. 

Gyáva esendőségem meztelen zálogát
tán csak az ismerhette,
ki nem félt önző,
vádló krokodil-könnyeimtől,
s ha kellett kimutatta saját foga fehérjét.
- Távolodik zaklatott,
merrülőfélben lévő szívverésem az Időből. 

A Hiány – tán már rég -,
felzabált, mint bűnbak-baleket.
Körülrág naponkénti tudatos kétségbeesés.

Jópárszor ordasul megfenyeget sakálképű Halál.
- Tudom, hogy hozzám méltatlan sírás,
bánat, önsajnálat verme törött-szárnyakon
szükséges egyensúlyoznom,
hogy még valahogy megmaradjak. 

Sokszor úgy gondolkodtam,
ha végképp egymagam maradok,
talán leszek kik segítőkészen
megfogják kezem s nem eresztenek.
- A sötétség vajon minden esetben megszállja
a virrasztó tükröket s meggyötört emberi Lélek
aligha találhat megváltást, támogató nyugalmat. 

Tátongó, üres termek ajtói előtt
még most is halálra váltan
kisebbrendűségi komplexusom alamuszi,
hitvány kis férge háborgat szüntelen;
mert csontig rágcsálják bensőmet
a nappalok húsevő piócái,
kik alattomban újabb
s újabb szőrszálhasogató
megjegyzéseket tesznek rólam:
hogyan s miként kellene élnem?!

- Emlékek hamar szazétmáló tekintete
egyszerre int s figyelmeztet;
muszáj résen lennem s ügyelnem a hamis Valóra. 
Megfáradt gondnoka lendület
akad fenn a fák csontváz-karjain.