VÁRATLAN HÍRNÉV

Az egész kert és benne a hangulatosan kialakított kis házikó olyasféle volt, mintha az ember egy valódi, kézzel megfogható, érzékelhető képeslapot szorongatna kezei között.
A már negyvenes évei derekán járó író, költő talán csak azért vonult ide vissza a természet lágy közelségébe, mert miután felesége rákban váratlan hirtelen elhunyt önmagának fogadta meg, hogy nem akarja, hogy az élet egész egyszerűen bedarálja őt is.
- Üdvözlöm Művész úr! - csoszogott klumpás, kissé csálén álló, műanyag papucsába elé az otthonkát vett öregasszony, mint a kis kunyhós ház egyedüli teljhatalmú gondnoka. - Hát hogy vagyunk ma?! - érdeklődött kedvesen. - Ne mondjon semmit és ne is szabadkozzék! Én mindent előkészítettem már, és rotyog a bográcsban is a jó ízletes körömpörkölt ebédre. Remélem azért szereti a Művész úr?! - valami miatt a tudósabb, műveltebb embereket az öregasszony mindig művésznek szólította, mintha ezzel is elsősorban a rangjukat akarta volna demonstrálni.
- De csak, ha ténylegesen nem okozok a drága Marika néninek gondot! - szabadkozott kissé félszeg, tetetett türelemmel a író, aki már legszívesebben azonnal leült volna az ablak elé a nagy kimustrált tölgyfából eszkábált asztalhoz, hogy laptopját – mint a modern technika legújabb vívmányát -, beindítva hozzáfogjon legújabb prózai szövegeihez, hátha kisül belőlük valami. Bár mostanság jócskán megvolt a vaskos véleménye főként azokról a hobbi-irodalmárokról, akik – elsősorban -, követők szerzésével, és lájkvadászással saját hasznot és profitot akarnak önmaguknak termelni, holott a kortárs irodalmat kellene szolgálniuk minden érzékszervükkel. Az a nő is, akinek az apja irodalmár volt állítólag nyitott valami irodalmi szalonféleséget, ahova meghívott pár parádézó, dáridózó pávakakast, akik újfent a három triumvirátus (Ady, József, Radnóti) verseiből szavalgattak, holott kortárs, ismeretlen szerzők munkáit is szükséges lett volna egy kicsit részletesebben bemutatni. És akkor még azokról a talpsimogatókról már ne is beszéljünk, akik egy kis idő elteltével mindenféle légből jött, irodalmi díjakat kezdtek osztogatni, és – többek közt -, őt is megkeresték azzal, hogyha olyasmiket írna, ami az embereknek tetszik, talán sokkalta nagyobb népszerűségre tehetne szert, minthogy alapvetően olyanoknak írogat, akik a társadalom már így is nagyon nagyon szűk, intellektuális köréhez tartoznak.
- Csak szóljon nyugodtan kedves Művész Úr, ha bármire szüksége volna! - ajánlotta továbbra is készségesen szolgálatait az öregasszony, majd amikor az író bólintott komolyan az öregasszony jobbnak látta, ha legalább pár nyugodt órára mégiscsak magára hagyja. Hadd legyen egy kicsit egyedül. Ez mindenkinek kijár, nem csupán csak azoknak, akik nyaralnak, vagy pihenésüket töltik.
Az író tüstént lázasan, kissé kapkodva kicsomagolt. Valami titokzatos okból az utóbbi pár évben, mióta párja meghalt úgy érezte, hogy egyetlen fölösleges perce sem vesztegethet el, mert ki tudja, hogy ő vajon meddig fog élni? Ami ennél is jobban szinte mániákus megszállottsággal zavarta az a tényt, hogy azok a rendkívül fontos kéziratok, és egyéb fontos szövegek, melyeket aztán rendesen, precíz pontossággal előkészített kihez, és vajon hová fognak vajon kerülni arra az esetre, ha ő is ideje korán meghalna?! Semmiképp sem értette, hogy a mostani modern kor üzleti befektetői, vagy fennhéjázó, kicsinyes mecénásai miért nem képesek egy olyan átfogó alapítványt, vagy kulturális szervezetet létrehozni – természetesen az államtól függetlenül -, ami gondozná, kezelné, és megvédené az ismeretlen szerzők életműveit azok halála után, és segítené, hogy az olvasói nagyközönség is végre megismerkedhessen munkásságukkal.
Jócskán délelőttre járt már az idő, amikor végre az író szemüvegét feje búbjára téve, helyet foglalt komótos kedvvel az íróasztal előtt, felnyitotta laptopja képernyőjét, és amint megjelent a bejelentkezési menü rögvest körmölni kezdett villámsebesen géppuskagolyó-kezeivel. Sort-sor alá, mondatot mondat alá körmölgettet, és alig egy bőséges negyvenöt-ötven percen belül már készen volt egy regény körülbelüli vázlatával, melyre mintha csak csontváz lenne már csak a megfelelő csontokat és szereplőket illet beillesztenie.
Időközben az öregasszony is be-bekukucskált a szobába, és kíváncsiskodva szemlélte, hogy egy ilyen bizonyára rendkívül intelligens, művelt, és nagyon fontos ember vajon mit képes egész álló nap csinálni a szobában?
Később aztán hamar ebédidő lett, és az öregasszony megint csak ott sertepertált az íróember ajtaja előtt, és rendre be-bekukucskált a kulcslyukon. Amikor látta, hogy az író igen-igen nagyon precízséggel, és kiszámított pontossággal rendezgeti kéziratait, és – átmentileg -, lekapcsolja laptopját, hogy kímélje a vadonatúj masinát gyorsan úgy csinált, mintha váratlanul rengeteg sok dolga lenne, és csupán csak bekiáltott rekedtes repedt fazék hangját, hogy: - Művész Úr! Ebédidő!
- Mindjárt ott vagyok! - szólt az író vissza. Mostanság szervezete is egyre inkább úgy kezdett alattomban viselkedni, mintha sosem érzett volna éhséget. Pedig gyönyörű, és fiatalos felesége olyan fantasztikusan ízletesen, és jó fűszeresen tudott főzni-sütni valósággal mindenfélét, ami szem-szájnak ingere volt, hogy az író minden ebédidőt alig győzött kivárni. Már az felért egy kisebbfajta szertartásos ünnepélyességgel, ahogyan felesége megterítette az asztalukat; friss virágot tett a kancsóba, és puszikkal kényeztette férjét.
,,Jaj, hogy nem tudta elégszer azt mondani imádott párjának, hogy az életénél is jobban szereti?!” Sehogyan se ment a fejébe.
Most óvatosan leügetett a csigaszerű lépcsőkön át egészen a földszinten lévő kisebb étkezőhelységig, ahonnét máris megcsapta orrát a gusztusos, bográcsban készített csípős csülökpörkölt. Hát hiába! A mostani egészségmániás, modern világban bizony korántsem tolerálják azokat az embereket, akik szeretnek jókat enni. Azokat pedig még kevésbé, akik mániákus hittel egymás után akár többször is képesek átszámolni a bevitt kalóriamennyiséget, hogy még véletlenül se álljon úgy a mérleg nyelve, hogy esetleg kibillenjen.
,,Az emberek még az élet megegyszerűbb örömitől is szándékosan megfosztották önmagukat! - vonta le a cinikus, keserű következtetést az író. Mintha szándékosan megakarnának felelni hitvány, önző, ugyanakkor velejéig felszínes környezetüknek.” - belépett kissé elmacskásodott, ropogós végtagjaival az étkezőbe.
- Jó napot! - köszönt illendően.
Marika néni szinte körbe ujjongva már hozta is az ételt, és hozzá az ízes, igazi búzából készített, házi parasztkenyeret, aminek mennyei illata valósággal az egész házat betöltötte.
- Parancsoljon helyet foglalni, drága Művész úr! - húzta ki előtte a széket, bár ezt az író legszívesebben visszautasította volna, mert sosem szerette, ha kivételeznek pont vele.
- Előbb megvárom, míg a drága Marika néni leül! - azzal ő volt az, aki most a jócskán meglepődött öregasszony előtt húzta ki udvariassági formula szerint a széket, és megvárta, míg az öregasszony kicsit meghatódva máris helyet foglal.
- Jaj igazán nem kellett volna drága Művész Úr! - szabadkozott kisebb pironkodás közepette. - Teljesen el leszek itt a végén még kényeztetve.
- Nem, ne szabadkozzon kérem! Ez jár Önnek! - hárított, majd asztalhoz ültek. Az öregasszony valósággal élvezettel szedett a csülökpörköltből az írónak is, és a parasztkenyeret egy x-szel szegte meg, mintha valamiféle varázslatos kenyérszegő lenne. Aztán jó étvággal azonnal enni kezdett.
Az író is megpróbált legalább pár falatot legyűrni kiszáradt torkán. Inkább citromos, kevés cukorból készített, házi bodzaszörpöt kortyolgatott. Ahogy Marika néni csinálja az az igazi. Nem azok a fonnyadt, kitudja honnan szalajtott édes lőrék, melyeket a legtöbb szupermarketben lehet kapni persze méregdrágán.
- Aztán drága Művész Úr... - az öregasszony majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy megtudhassa vajon min dolgozik az író. - Megyeget-e a munka? Mind dolgozik éppen?! - érdeklődött két falás között.
- Kedves, hogy kérdezi drága Marika néni. Nos... hát... igen... ezek most még csupán esetleges, szinte gyerekesen naiv vázlatok, de remélem, hogy szépen, és gondosan összeáll majd előbb-utóbb a munka. - tért ki a tulajdonképpeni válaszadás elől, mert úgy hitte, ha mindent elmond ennek a jó szándékú, ám velejéig kotnyeles asszonynak a végén – meglehet -, hogy egész szövegeiből nem lesz semmi.
- Ó... persze, persze drága Művész úr! Én nem is úgy gondoltam... - próbálta önmagát kimenteni, mondván, ő ténylegesen csak kíváncsi lélek.
- Az unokái hogy vannak? - tért át az író egy másik témára.
- Ó már felnőtt húsz éves emberek azok Művész Úr, kérem szépen. Fannikát állítólag eljegyezte valami orvos, vagy ügyvéd, ám engem osztán még az esküvőre sem hívtak meg! De hát ilyen ez a mostani modern ember! Nem igaz?! Mindig csak rohan, és idegileg kikészíti saját magát.
- Ha megengedi nekem Marika néni ez a viselkedés egyáltalán nem volt szép! Önnek minden joga meglett volna, hogy az egyik unokája esküvőjén együtt örüljön a násznéppel. Ez azért csúnya dolog volt. - jelentette ki kicsit mérges, bosszankodó hanggal.
- Jaj Művész Úr drága! Ne tessék ilyeneket mondani! Hadd csinálják csak egész nyugodtan azt, amihez kedvük szottyan! - legyintett könnyedén az öregasszony. Érződött, hogy fajsúlyos éltére vonatkozó témákat nem szívesen beszél meg mással.
- Ahogy jónak látja! - megkóstolta a csülökpörköltet és óvatosan a ropogós parasztkenyér csücskös felével tunkolni kezdte a szaftot, akárcsak gyerekkorában imádott nagymamája családi házában. - Hm... ez aztán pörkölt a javából drága Marika néni. - gratulált az asszonynak.
- Ugyan már drága Művész úr! Semmi ez! Csak jó alapanyag, türelem, és sok-sok szeretet kell hozzá, semmi más! Tudja kérem a főzésnek egyetlen titka van- hatásszünetet tartott -, hogy szívvel kell csinálni mindent. Másként nem is érdemes.
- Hogy mennyire igaza van Marika néni! - helyeselt. - Én mindig sajnálom a drága időt elvenni a főzés-sütéstől. - vallotta be őszintén, elvégre már régóta ismerhették egymást. - Tudja a feleségem fantasztikus ételeket, és süteményeket készített. Nagyon értett hozzá, hogy minden dolognak lelke van...
- Ó, igaz is drága Művész Úr! Patricia asszony egy igazi, pótolhatatlan angyali teremtés volt! - törülte meg kicsit hüppögve fátyolos szemeit a kötényébe, mígnem az író azonnal gálánsan nem adott neki egy tiszta papírzsebkendőt. - Nem igazságos, hogy az Isten ilyen hamar elvette őt. - fújta ki jó erősen szipogó orrát.
- Így igaz drága Marika néni! Kérem nyugodjék meg! Nem történt semmi baj!
- Jaj drága Művész úr! Magának még nem volna szabad egyedül maradnia! Senkinek sem szabadna véglegesen egyedül maradnia! - vallotta most be nagy sóhajtások közepette.
- Ne törődjék vele! Nyugodjék szépen meg. Inkább meséljen miként telnek a munkás hétköznapjai.
Az öregasszony kicsit megigazította magát a székében, megtörölte a szemét, majd kicsit rekedtes hangon mesélni kezdett, de olyan barokkos cirkalmassággal, és szófordulatokkal, hogy azt a legjobb mesélő is bátran megirigyelhette volna. Az író – bár csupán udvariasságból kérdezte meg -, egy kis idő elteltével már bizony ment volna vissza dolgozni, ám belátta, hogy az azért mégiscsak tapintatlan faragatlanság lett volna éppen most magára hagyni egy mesélésbe belejött asszonyságot, így hát továbbra is úgy tett, mint aki érdeklődve, és szemlátomást kitartó figyelemmel az asszony szavain csüng.
Bőséges háromnegyed órába beletelt mire az öregasszony végzett élete történetével, ami családregénynek pont ideális lehetne – gondolta az író -, később pedig mivel fél kettőre járt délután az idő ideje volt egy kis uzsonnázásnak. És mi nem esik jobban ilykor mit egy kis sütemény, ám a jobbik fajtából. Az öregasszony fürgén felpattant a helyéből és a hűtőből máris kihozta az eredeti csokoládé tortát, amin hatalmas Himalája hegynek látszottak a tejszínhabszerű gleccserek.
- Ó, micsoda műalkotást sikeredett varázsolni drága Marika néni! Ezt nevezem! - jegyezte meg megint csak elismerően az író, az asszonyság sütési tudományát.
- Szerintem kellett volna bele még egy kis kakaó, vagy cukor! - jegyezte meg az asszony önmagára haragudva.
- A sok cukor ártalmas lehet! Jó ez így, ahogy van! Gondoljon bele, hogy más még ezt sem tudja annyira kifinomult művésziességgel csinálni, mint drága Marika néni.
Az öregasszony tüstént a legnagyobb tejszínhabos, könnyed, és légies tortaszeletet adta oda az írónak, aki – mivel édesszájú volt világéletében -, nem állhatta meg, hogy meg ne kóstolja és elismerősen cuppogott párat a szájával.
- Örülök drága Művész Úr, ha ízlik! - közöle, majd ő is közepesméretű szeletet kanyarított magának, és békésen falatozgatni kezdtek.
Eljött a délutáni pihenőidő ideje, amikor az öregasszony kicsit lefeküdt pihenni, míg az író újfent felment dolgozószobájába és magára zárta az ajtót, hogy – remélhetőleg -, ezúttal senki se zavarhassa. Egész késő délutánig, sőt éjszakába nyúlóan írt, és mikor már kicsit jojózni kezdett a szeme a vibráló képernyő előtt csak akkor hagyta abba a körmölést. Csaknem a fele kézirattal már készen is állt. Ezt most még gondoskodva tisztába kellett tennie.
Másnap aztán újult erővel fogott neki megint a munkának, ahogy harmad és negyed nap is. Jóformán az egész nyári időszak azzal telt el szeptemberig bezárólag, hogy az író igyekezett az összes kéziratát és szövegét elfogadható, tehát kiadásra szánt formátumba önteni. Aztán később, amikor lecsengett a kánikulai nyár és beköszöntött a kissé hidegebb évszak az író búcsút vett az öregasszonytól, és meghagyta neki, hogy vigyázzon magára és persze, hogyha az élet még kegyes lesz hozzá, akkor ismét meglátogatja majd. Visszautazott a fővárosba, mert otthoni lakását is kicsit rendbe illett hoznia.
Mikor belépett lakásába, hamar észrevette, hogy mióta imádott felesége meghalt mintha a tárgyak, bútorok, emlékek mintha kóbor szellemekként kísérgették volna őt, amint egyik szobából átment a másikba. Nem ártott volna egy rendes, kiadós takarítás, ám az író érezte, hogyha mindent egymaga csinálna meg valószínűleg ítéletnapig se végezne, így talált egy takarítócéget, mely elfogadható árakon takarította ki az emberek otthonát ától-cettig, és máris felhívta őket. Az ötfős személyzet gyakorlatilag már másnap reggel nyolc órákon munkába állt és alig négy és fél óra alatt alaposan, és hatékonyan a legapróbb zugot is kitakarították az író lakásában. Mikor végeztek, és az író kifizette őket valósággal élvezettel szívta be a cédrus és fenyő illatosító tisztítószerek illatát. Később lement a postaládájához, hogy megnézze nem küldtek-e számára valamit. A szokásos számla és fizetési költségeken kívül meghívták bizonyos irodalmi találkozókra, ahova persze semmi kedve sem volt elmenni. Továbbra is azon törte a fejét, hogy vajon ha meghal kire, vagy kikre hagyhatná fontos kéziratait, szövegeit. S bár az internet a modern kor egyik legnagyobb segítsége jobbnak hitte, ha személyesen ügyvédjével konzultál bizonyos kérdésekben, ezért az egyik hétköznap rendesen felöltözve beállított az ügyvédi irodába.
Megírta részletes végrendeletet, melyben igyekezett kifejteni, hogy halála esetén semmi szín alatt ne semmitsék meg kéziratait, de ha erre van igény akkor alkalom adtán kiadhatnak belőle párat. Az ügyvéd egy fiatal, harmincötéves, kölyökképű ember a legnagyobb tisztelettel és csodálattal készítette el a szükséges jogi dokumentumokat és megőrzésre elzárta az iratok a széfjében. Később aztán létrehoztak független irodalmi szervezetek egy olyasféle alapítványt, melynek elsődleges feladatának az ismeretlen írók, költők, művészek hagyatékának gondozását jelölték meg, és természetesen megkeresték ezzel az írót is, aki kezdetben gyanakodott, de később átadta kéziratait megőrzésre. Néhány hónapon belül pedig az alapítvány jóformán kiadta az író teljes munkáit. S míg az író kórházba került szívritmusszerű panaszokkal addig hírneve percről-percre gyarapodott.