MORFONDÍROZÓ ÉRVEK

  Hozzám mindig vissza-visszatérnek
morfondírozni vágyó,
csalfa gondolatok;
önmagát emésztő, idilli emlékek.
Hinnem kellene még,
hogy egyszer tán istenigazán
megnyugtathat a méltatlan,
rettegő Lélek, még ha az önmagát emésztő,
gyötrő szív kínkeserveset dobban.

Nem lesz majd további kétség,
se visszatérő kérdés-válasz
e bilincset-fosztó,
megváltott nyugalomban.
- Ott képzeltem én el a kedvest,
amint kisdedet dédelget őzike-szeme,
s angyal-ragyogású szent tekintetébe oly jó igazán,
teljesen megkapaszkodni,
míg történések sebeit
oly jó lett volna valakire örökül ráhagyni,
hogy biztos tudattal mehessek
– már ha kell az Alvilágba.

Mostanra mintha elfogytak
volna könnyűnek hitt vallomások,
a délceg horizontok,
amikor még minden egyszer lehetett,
s kristálytisztán világos.
Csupán csak a felszín alatt megbújó,
kiszakadt tények vétkei maradhattak
az önmagát gyötrő spleen-életmód helyén;
én már koránt sem önsajnálatom
álcáját akarnám bármi áron
felhasználni csupán túlélni
a folyamatokban elbizonytalanított Holnapot.

Közös veszteségeimet minduntalan
elő-előveszem, hisz muszáj,
hogy a Hóhér Időkből kikopva méltómód
Egy-Valaki tudatosan emlékezzen.
S míg már egyre több lesz bennem
a szándékosan halogatott hallgatás,
s látnom kell, hogy másokat
cégéres balek-mód miként semmiznek ki,
vezetnek orruknál fogva,
- elegendő volna most még a szikra-törő alázat,
mely tán még méltómód elviselhetné
mindennapok kacifántos nyűgét, s terheit. 

Lét-mélységek Apokrif-beszédét
egyre kevesebben érthetik meg.
Minden emberszagú üzenetben
talán ez volt az első,
az igazi a mindig-első,
mint megérinthetetlen de átérezhető,
önmagában is gazdagodó anyag-matéria!