LÁZADÓ KAMASZ-MÚZSA

Az igazság az, hogy folyamatosan kérkedett, és kekeckedett. Talán már kamaszkora óta, amolyan igazi, vagány, tehát problémás gyerek volt, akinek – mivel a szülei -, állandóan dolgoztak, és megpróbálták felépíteni közös családi életüket így teljesen természetes módon tőle is elvárták, sőt egyben meg is követelték, hogy mindig fejezze be azokat a dolgokat, amiket elkezd, és persze legyen helyén minden esetben a szíve, és lelke. És hát ha nem muszáj a családi házat a nagyobb biztonság kedvéért nem próbálja meg felgyújtani.
Kiss Zita – vagy ahogy később mindenki megismerte -, a vagány hercegnő jóformán egész életében kereste elsősorban önmagát, feszegette a határait, vagy megpróbált nagy adag ellentmondásos, és lázadó viselkedésével lázadni a sablonok, konvenciók, és úgy általában a világ összes szabályaival szemben.
Egyszer anyja véletlenségből azt találta mondani még kislányként, hogy sose barátkozzon a kövér emberekkel, mert akkor ő is súlyproblémákkal, és koros vérnyomásgondokkal fog küszködni, ám ő ezzel valósággal szinte azonnal szembement, és ezentúl jó sok kövér és sovány barátja is lett. Zita az embereket próbálta felfedezni a dolgok, és a felszínes külcsín mélyén, és ezért is volt nagyon praktikus, és hasznos az a magától értetődő tulajdonsága, mellyel gyakorlatilag szinte azonnal megérezte azt – kissé közhelyesen -, hogy vajon ki a jó szándékú, és ki az alávalóan gonosz ember a közelében?
Először tizenöt volt, amikor kegyetlenül cigizni kezdett, persze ezt is csupán csak azért, hogy jócskán felbosszantsa vele az anyját, akinek már így is – sokszor -, legalább kétszáz volt a vérnyomása, amikor egyik-mások ,,bizalmas” szomszédtól megtudta, hogy látták a felnőttesen viselkedő kamasz lányát egynémelyik utcasarkon méghozzá cigarettával a szájában, vagy éppen fiúkkal smárolni.
- Zituka! Kislányom, hát mit csináltál már megint?! - szólt rá, - igaz -,ezúttal a kedves nagymamája, mert az anyjáról tudni lehetett, hogy majd felrobbant mérgében, ha a lányával kapcsolatban kedvezőtlen hírek jutottak a fülébe.
- Jaj, nagyi! A XXI. század korát éljük! Most más játékszabályok érvényesek! - felelte magabiztosan, és független lány benyomását keltve. - De megígérem neked, hogyha ez neked ennyire fontos, hogy eszem ágában sincsen teherbe esni! Esküszöm mindenre, ami csak szent! - jobb kezét ünnepélyesen felemelte, mintha komolyan is gondolná, amit mond.
- Drága kisunokám! Nemsokára felnőtt leszel, és biztos vagyok benne, hogy másként fogod látni a dolgokat! De a te döntésed, így nem szólok bele! Anyádnak se szólok! Van nekimostan éppen elég baja! - közölte szomorkás mosollyal szája szélén a nagymama. Zita rögtön odalépett hozzá, magához ölelte az idős nőt, majd megpuszilta az arcát.
- Imádlak nagyikám! Ne félt! De a magam útját kell járnom! - felelte, majd hogy nagyanyja ne lássa egy jelentős, mindent kifejező könnycseppet neki is sikerült úgy titokban elejtenie, hogy az idős nő ne vegye észre rajta neki is legalább annyira fontos az a bizonyos kötelék, mely a családot összefűzi.
Amikor hazaért édesanyja már türelmetlenül várt vár. Érezni lehetett, hogy borzasztóan feszült, vibráló, feszültséggel terhes a hangulat, és rövid úton – meglehet -, megint kitöréssel fog fenyegetni az a bizonyos indulat:
- Merrefelé járkáltál édes lányom?! - vonta szigorúan, csípőre tett kézzel kérdőre egyszem kamasz lányát az aggódó anya.
- Jaj, anyu! Ezt most minek kell megint megkérdezni?! Elmentem egy kicsit kiszellőztetni a fejem! Mostanában sok problémám akad! - próbált folyamatosan hárítani, mert utálta, ha anyjának szőrszálhasogató, vagy éppen házsártos kedve van.
- Velem te így nem fogsz beszélni kisasszony! Megértetted?! Vagy mehetsz világgá! - parancsolt rá, és erre azért már Zitának is muszáj volt visszafognia magát, mert hiába is voltak nagyon jó fej ismerősei, barátai egyik-másik sem engedhette meg magának, hogy csak úgy ukmukfukk összeálljon bárkivel az ún. ,,baráti brancsból.”
- Ne haragudj rám anyu... - váltott taktikát és persze hangnemet. - Tudod... én csak szeretném végre megtalálni önmagamat, mert most úgy érzem, hogy egyenesen szétesik, és darabokra hullik az életem... - vallotta be őszintén, mindenféle sallang, és kitérő nélkül, amit nagyra értékelt az anyuka.
- Tudom kincsem, nagyon jól tisztában vagyok vele, de ez még nem volna ok arra, hogy tönkre tedd se saját magad, se pedig a jövődet! A továbbtanulással hogy állsz? Beadtad már valahova a jelentkezésedet! Ki ne fussunk a határidőkből! - anyja mindent pontosan nyilvántartásba vett, és olyan halálpontos, precíz feljegyzéseket készített, hogy azt bármelyik hivatalnok, vagy adminisztrációs szakember bátran megirigyelhette volna.
- Kérlek szépen... ne légy rám dühös... nagyon szeretném megpróbálni valamelyik színi tanodat, mert azt hallottam, hogy onnét már sokkalta könnyebb bekerülni esetleg valamelyik belvárosi kamaraszínházhoz.
- Drágám! Tudom, hogy sokat jár a szám, és bizonyára most nem én vagyok a legjobb barátod, de te is tudod, hogy a színészet nagyon keserű, viszontagságos és nehézkes pálya. Egy pályakezdő színésznő ha talál munkát, vagy felkérést és foglalkoztatják akkor esetleg érvényesülhet, de mi van akkor, ha csak napról-napra, hónapról-hónapra elvegetálgat?! - anyja szavai bizony jócskán szöget ütöttek a talpraesett kamasz lány elméjében, és kicsit zokon is vette, hogy anyja megint ezzel a kioktató dumával jön. Viszont nagyra értékelte, hogy legalább képesek beszélgetni róla, mert a szomorú, kiábrándító igazság az volt, hogy a családfő halálát követően jó, ha két-három szót váltottak egymással, és az utóbbi időben bizony ennek a száma is jelentősen lecsökkent.
- Anyu! Nagyra értékelem, hogy így aggódsz értem, de nagyon szeretném legalább megpróbálni, hogy később ha máshova vetne az élet ne kelljen azon rágódnom, hogy mi történt volna ha másképp döntök! Megérted ezt?! - nézett barátságosan farkasszemet vele.
- Igen kicsim! Igen! És nagyon büszke vagyok rá, hogy ennyire talpraesett és akaratos lány vagy! Márkész felnőtt leszel nemsokára!
- Látod ez érdekes, mert mintha a nagyi is valami ilyesmit mondott volna.
- Ő is csak a javadat szeretné! De csináld csak, amihez kedved van, és nem szólok bele! De azért legyen helyén a szíved, és az eszed is! - adott neki egy jó tanácsot.
Zita cuppanós puszival, és egy hatalmas öleléssel jutalmazta édesanyja erőfeszítéseit. Egyelőre nem merte azt megemlíteni, hogy bizony már volt szerelmi kapcsolata és nagyon is tisztában van azzal, hogy mi a szex. Ismervén anyja temperamentumos természetét a legelső cselekedete az volna, hogy terminátor-tigrisként rohamozná meg a macsó, kamasz pasija családi házát, aztán jól összeverné, és végül halálos fenyegetés következne, ami után Zita egy életre nem találna magának egy elfogadható párkapcsolatot. Legalább is, mos még így gondolta. Azért nem volt annyira meggondolatlan és védekeztek, amikor megtörtént az a bizonyos dolog.
A nyári szünidő – szerencsére -, hamar beköszöntött, és míg Zita legtöbb csajos barátnője azon gondolkodott, hogy vajon a Soproni Volt fesztivál, vagy éppen a Balaton sound menőbb-e mint a – sokszor -, lerágott csontként kezelt Sziget fesztivál, addig Zita folyamatosan az interneten szörfölgetett. Vagy ezer olyan weboldalt felkeresett a világhálón, ami konkrétan színészettel, színészmesterség tanfolyammal foglalkozott, és jó párat azonnal ki is jegyzetelt, de mivel tisztában volt azzal, hogy nyáron jóformán még a fű se igen nő, ezért csupán olyan helyeket keresett fel, amikről bebizonyosodott, hogy a nyári időszak folyamán is fogadóképesek, és persze aktívak is.
Így látogatott el egy színésztábor nevezetű, kellemes, erdős környezetbe, és bár a szervezők közül többen is felhívták a résztvevők figyelmét arra, hogy a belépődíjakat, és részvételi díjakat mindenki előre fizesse be, mivel Zita új volt ebben az egész dologban, így ő csak akkor tudott fizetni, amikor már legalább öt foglalkozást, és szituációs játékot végig ült, vagy épp aktívan közreműködött bennük zseniálisan megszervezett improvizációs képességével.
- Üdvözöllek, csajszi! - köszönt rá egy vele egykorú kamasz lány, akiről kiderült, hogy csupán az arca fiatalos, és általában minden esetben naiva szerepeket alakít. - Én leszek az egyik mentorod! Látom frankón feltaláltad magad! - gratulált neki. - Az a léggömbös sztori honnan jött, ha megkérdezhetem?!
- Szia, Zita vagyok! Ja az? Azt csak úgy kitaláltam a fejemből! Szeretek spontán, váratlanul improvizálni.
- Azt én is nagyon bírom, de az a baj sajnos a legtöbb rendezővel, hogy kiskirálynak, vagy épp istennek képzelik magukat, így ha egy színésznek egyéni ötletei vannak a karakterek felépítését illetően, akkor sajnos labdába se rúghatnak, mert a rendező szava szent. - válaszolta, mintha csak a legjobb barátnőjével csacsogna. Valójában ez is a tanfolyam egyik sarkalatos, kissé gonosz része volt, miszerint: kit milyen mértékben sikerül ellehetetleníteni ettől a meglehetősen viszontagságos szakmától. Ám Zitát más fából faragták. Majd ő megmutatja, hogy igenis nm csupán képes maximálisan helytállni, de képes is bebizonyítani, hogy helye van a szakmában.
- Hát akkor egy nagy kalappalt neked! Majd még dumcsizunk, ha végeztél! - igyekezett biztatni, bátorítani a kamaszlányt a színésznő, aki időközben visszaért a következő amolyan szabadtéren történő foglalkozásra.
Az egész nyári nap úgy telt el, hogy Zita a tábor gyakorlatilag majdnem minden foglalkozásán aktívan részt vett, és számos olyan főként elgondolkodtató kérdést intézett az oktatókhoz, szervezőkhöz, amikre igencsak felemás, vagy nagyon furcsa válaszok érkeztek. Megkérdezte többek között, hogy a színházi műfajok között most vegyes átmenetiség uralkodik, és hogy miért egy-egy adott katarzissal kecsegtető drámai helyzetben azonnal a musical műfajába kapaszkodni, mintha az adott darab egyszersmind zenei betétekkel oldhatnánk a feszültséget. Emellett ott voltak még a főként Nyugat-Európából importálni igyekezett kortárs darabok, melyek szövegeit egy az egyben egy-egy vezető rendező szabályosan vagy kihúzta az eredeti szövegkönyvből, vagy megcsonkítva került már később a színészek kezébe a próbán.
- Hát nézze... kedves Zita... - kezdett bele egy pocakos, kisnövésű rendező, akinek – több, mint valószínű -, hogy bizonyos vegyes tekintélye volt az adott színházi szakmában, mert többen is akadtak, akik adtak a véleményére, és nagy érdeklődéssel valósággal csüngtek a szavain. - Nagyon érdekes dolgokat mondd, de sajnos – főként mostanság – lássuk be, hogy a színházak többsége, ha csak nem állomi monopol érdekeket szolgál ki, akkor vegetál, mert képtelenek megtermelni azt a hasznot, és profitot, amit az emberek erre ráfordítanának. Vagy mondjuk ott van a filmgyártás! - most mintha már mindenkihez intézné a szavait. - Hölgyek és Urak! Ki tudna nekem olyan magyar filmet mondani, ami megállná a helyét akár a külföldi filmgyártásban is?! - szavaira dermedt némaság volt percekig a válasz, hiszen nyilvánosan senkinek sem volt hozzá kedve, hogy azonnal leégesse magát, pláne nem ahhoz, hogy nevetségessé tegye magát.
- Tanár úr kérem! - emelte fel kezét Zita. - Mit szólna a Feleségem történetéhez, a Saul fiához, vagy mondjuk a Napos oldalhoz?... - kérdezte kételkedve szavai igazában Zita, de belül büszke volt, hogy fel merte tenni egy ekkora tekintélyt képviselő személynek a kérdését.
- Hallják csak kedves Hölgyek és Urak! Az ifjú hölgy nagyon érdekes dolgokat mesél! - hívta fel a figyelmet a kamasz lány szavaira a rendező, mert a – jelek szerint -, jócskán elgondolkozhatott rajta. - Nos igen! Volt szerencsém Enyedi Ildikóval, és Nemes Jeles Lászlóval együtt dolgozni már több projekten is, és meg kell mondanom mindketten korunk zsenijeihez tartoznak, bár sajnos a mostani közállapotok kicsiny hazánkban meglehetősen kiábrándítóak... - igyekezett tapintatosan fogalmazni. - Ennek ellenére, ha bárki azt mondaná, hogy én holnaprepülőre ülök, mert külföldön mégiscsak nem korlátozzak az ún. alkotói és egyéb szabadságjogokat én volnék a legelső ember, aki messzemenően támogatnám az adott illetőt! - jelentette ki büszkén.
Később, amikor ez a filmes foglalkozás véget ért a rendező odalépett a kissé megilletődött Zitához, és elmondta, hogy ő volt az egyetlen a csoportban, aki valósággal kérdések egész sorozatával igyekezet bombázni a hallgatókat, és persze a többi színészkollégákat is és ha a közeljövőben erre a pályára szeretne lépni odaadta neki a névjegyét, és azt ígérte, hogy tudna neki segíteni.
A nyári – mint azt mondani szokás -, túlságosan is hamar elszaladt, és Zita máris azon kapta magát, hogy kapkod, és rohan, és zsúfolt hétköznapjain jóformán egyetlen szabad perce sincs, hogy békében meglátogassa azokat a helyeket, ahova elviekben beadta a felvételi kérelmeit.
A postaládájukban így is legalább öt hivatalos értesítést talált Zita. A legtöbb helyre – mint azt sejtette -, még emelt szintű érettségivel sem vették fel, de akadt egy hely ahova úgy tűnik mégiscsak bejutott. Egy afféle színiakadémia volt ez, mely patinás, jó nevű nevével, valóságos megbecsült presztízst vívott ki főként a színházzal foglalkozók körében. Zita valósággal ujjongani tudott örömében, mert – bár nagyon is tisztában volt vele -, hogy még nagyon hosszú, és nagyon kemény munka fog várni rá, hogy ténylegesen egy kreatív, improvizációban is jártas, egyéniségét megmutató, rendkívüli valaki válhasson belőle, most úgy érezhette kicsit magában, hogy legalább a legelső lépés már most megtette.