Rádióhullámok és emelkedő csillagok

Amikor felvették a rádió szerkesztőségébe, mint afféle kezdő, vagy kisegítő gyakornokot, először el sem akarta hinni, hogy mindez igenis lehetséges. Azt gondolta, hogy na megint itt van egy újabb vicc a szánalmas és nagybetűs élettől, melynek egyetlen feladata van, hogy kiadósan megtréfálja az embert, és persze jócskán borsot törjön az orra alá.
- Üdvözlöm kedves kollegina! - rázott vele kezet egy vaksi SZTK-keretes, középkorúságát hátrahagyott ember, akiről később derül ki, hogy hangmérnök is egyben, és a próbafelvételek minőségéért, és a legtöbb készülő interjúk anyagáért volt felelős.
- Jó napot kívánok... - halk, egérke hangján alig volt érthető, amit kimondott.
- Bocsásson meg kedves kollegina, de legyen oly kedves, és kicsit beszéljen hangosabban, mert már nem úgy hallok, mint fiatal éveimben! - jelentette ki a szerkesztő, és kicsit teátrálisan még a kezét a füléhez is tapasztotta, hogy érvényt szerezzen kijelentésének.
- Üdvözlöm Takács Szabina vagyok! - mutatkozott be, de ezúttal ügyelt rá, hogy érthetően, és hangosabban beszéljen.
- Ó, igazán örvendek kedves Szabina! Meglátja, ha itt dolgozik majd nálunk egy-kettőre hamar megtanulhatja az alapokat, aztán akár még interjúztathat is! Persze csak, ha kedve van hozzá! Akkor fáradjon kérem velem, és körbe vezetem, és megmutatom a helyet. - a szerkesztő azzal máris nekiindult meg se várva, hogy a csinos, ifjú hölgy egyáltalán bármit is reagál majd, és azonnal magyarázni kezdett, hogy miként alakult a rádió kis élete és hétköznapja az elmúlt bő húsz-húszönöt év alatt, amióta ő itt van, és persze néhány régebbi kollegája.
- ...Amint láthatja kedves kollegina ebben a nagyobbacska üvegfalú teremben rögzítjük az interjúk, a podcastok, és egyéb hangfelvételek szövegeit. Verseket is remekül lehet itt mondani, hiszen teljesen, és tökéletesen hangszigetelt jóformán az egész helység, és bátran mondhatom, hogy a legkorszerűbb felszerelésekkel dolgozunk. Mikrofonjaink akár még a halk suttogásokat is képesek rögzíteni! - itt önkéntelenül is a hölgy halk, és vékony hangjára célzott, ám Szabinát kemény fából faragták, mint azt elsőre bárki is észrevette volna.
- Itt is van egy szimpatikus kollega, aki későbbiekben majd készséggel bevezeti magát a szakma rejtelmeibe! - óvatosan kopogtatott párat göcsörtös ujjával az üvegfalon, mire az egyik férfi, aki fejhallgatót viselt, és mikrofonba beszélt egy közepesméretű keverőpult mögött hirtelen felkapta a hangra a fejét, és amit észrevette a szerkesztőt azonnal integetni kezdett és gesztikulálva igyekezett jelezni, hogy a nemsokára következő szünetben egészen bizonyosan összefutnak majd.
- Az iménti kollegára mindenben lehet számítani! Nagyon lényeges és fontos, ha az ember – különösen manapság -, jócskán megválogatja azoknak a társaságát, akikre mindenben számíthat. - A szerkesztő komótos kedvvel tovább battyogott, és Szabina is vele tartott, mígnem alig tíz percen belül már ott is voltak egy szürkésfehér asztalnál.
- Hát itt is volnánk kedves kollegina! Ez lesz az Ön további helye! Nyugodtan rendezkedjen be, nézzen körül bátran, érdeklődjék, építsen kapcsolatokat, és ha bármi segítségre lenne szüksége engem, vagy valamelyik kollegámat megtalálhatja. Nekem most mennem kell, de a második emeleten megtalál! Még egyszer jó munkát és sok szerencsét kívánok! - azzal jó megrázta Szabina gyöngéd kezeit, utána pedig gyomba el is viharzott.
Szabina azonnal kihúzta a gurulós, irodai széket, óvatosan leült, hogy nehogy összegyűrje ruháját, majd – mivel még szerencse, hogy hozott magával váltó cipőt -, ezért azonnal levette a már kényelmetlen tűsarkút és lecserélte egy szandál típusú cipőre, ami azért mégiscsak kényelmesebb viselet, pláne, ha az embernek egész álló nap kell majd trappolásznia, meg rohangálnia.
Amint helyet foglalt asztalánál kapásból megcsörrent az asztalon lévő vezetékes telefon. Szabina először azt sem igen tudta, hogy ilyen esetben vajon mi is a megfelelő teendő, csupán később villant át az agyán, hogyha elvégre itt dolgozik, mint munkatárs gyakornok, akkor vélhetőleg ebbe a telefonhívások fogadása is beletartozik, ezért azonnal felvette a kagylót, és kedves, csicsergő hangot ütött meg, mint általában azok, akik telemarketingesek szoktak lenni, és a szakmájukkal együtt jár a rábeszélés művészete.
- Jó reggelt! Itt a Napsugár rádió szerkesztősége, parancsol?!
- Maga meg ki a franc?!
- Önnek is jó napot kedves... uram... - ki nem állhatta, ha valaki akkora seggfej, hogy még a legalapvető illemszabályokkal sincsen tisztában.
- Ne szórakozzon itt velem kisanyám! Itt a Buda és Társai Holding ZRT. igazgatója beszél, adja nekem de rögvest a főnököt! - közölte egyértelműen, semmilyen véleményt nem tűrve az ismeretlen férfihang.
- Bocsásson meg kedves uram, de... attól tartok az lehetetlen... a főnök úrnak halaszthatatlan ügyben el kellett mennie, és sajnos nem adott további bizalmas információkat arra nézve, hogy mikor fog a nap folyamán visszajönni. - füllentette, hiszen nem tudhatta, az illető zabos, felpaprikázott férfihang vajon melyik illetékes főnököt is kereshette.
- Kisanyám! Látom, hogy maga új lehet, de akkor legalább kapcsoljon már össze engem bárkivel, akibe szorult némi intelligencia! - szándékosan változtatott előbbi arrogáns, és pöffeszkedő hangnemén.
- Bocsásson meg kedves Uram, de hogy mondta...? Intelligencia?! Miért Ön szerint egy csicsergő hangú nő csupán csak cicababa, vagy üresfejű nő lehet?! - kérte ki magának. - Ha nincs további közlendője sajnálom nekem is véges a türelmem, és dolgoznom is kellene! Visszhall! - azzal azonnal letette a kagyló, csak hadd főjön a saját levében ez a beképzelt igazgató. Már, ha egyáltalán ténylegesen az.
Néhány perccel később egy szemüveges, fiatal srác jelent meg, aki egy hivatalos nyomtatványt hozott, melyen meg kellett adni az új alkalmazottak személyes adatait, és közvetlen módon érdeklődött, hogy eddig hogy érzik magukat az új gyakornokok?
- Szia, hogy s mint? - érdeklődött kisfiús mosollyal.
- Szia... Szabina vagyok! És te? Mi a helyzet?! - nyújtott máris kezet, és próbált barátkozni.
- Kristóf vagyok, és jelenleg még csak most lesz totál káosz a szerkesztőségben, mert a tízórásiak szinte – kivétel nélkül -, minden esetben késni szoktak, úgyhogy én mondom kislány vigyázz magadra és kössd fel a gatyád! - kacsintott rá, majd amikor Szabina olvasható betűivel kitöltötte a hivatalos formanyomtatványt a fiatal srác azonnal el is viharzott.
- Köszi, hogy szóltál! Neked is szép napot! - kilátott gyorsan még utána.
A fiatal srác tényleg nem kamuzott már jócskán negyed tizenegyre járhatott az idő, amikor a tágas szerkesztőségi szobát egyszerre váratlanmód nyüzsgő hangyasokadalomként azonnal ellepte egy kisebb embertömeg, akik rendszerint úgy tettek, mint akiknek halaszthatatlan, és kelőképp sürgős dolguk van, és persze nem érnek rá újonc zöldfülűekkel se foglalkozni, se pátyolgatni tiszavirágéletűnek ítélt karrierjüket.
- Jó reggelt! - köszönt egy kávés Starbucksos papírpohárral, műkörmözött kézzel feléje egy műsorvezető hölgyemény, aki kissé talán túlzásba is vitte az öltözködési stílusát, mert szándékosan kihívóan igyekezett magassarkú cipőivel felhívni magára a figyelmet, ami a padlószőnyeg miatt szinte lehetetlenség volt.
- Jó reggelt! - felelte Szabina, ami fél szemmel a falon függeszkedő órára pillantott, és könnyedén megállapíthatta, hogy lassacskán ebédszünete lehet.
- Te vagy az új lány, igaz?!- kérdezett vissza a másik hölgy.
- Igen! Szabina vagyok! - nyújtott barátságosan, mosolyogva kezet. A másik hölgyemény kényszerűségből fogadta el a kinyújtott békejobbot, mintha valami fertőző betegségtől tartana, úgy rézta meg csupán csak egyszer.
- Én Ági vagyok! Mondd csak, eddig hol dolgoztál?! - érdeklődött kíváncsian miközben azonnal felült az íróasztal sarkára, és hosszú, karcsú, férfivaló lábait lóbálni kezdte csábosan.
- Hát... megfordultam már itt-ott... - fogalmazott sejtelmesen.
- Ez meglehetősen diplomatikusan hangzott drágám! De majd itt jól fogod magad érezni! A meló kissé hajtós és strapás, de szerintem jól megvagyunk fizetve! - jelentette ki fennhéjázón. - Tudom már hol láttalak! - kapott észbe. - Te vagy az a lány, aki annak idején azt az idióta zsákbamacska című vetélkedő műsort vezette a tévében. Ha jól tudom haza is vittél egy plüss fekete macskát. Jól mondom?!
Szabina tényleg szerepelt a tévében, ám nem a zsákbamacska c. vetélkedőműsorban, hanem a Narancshotel című szirupos sorozatban tűnt fel egy pár epizód erejéig, és most kínzó sóvárgást érzett, hogy ezt a bizalmas információt ennek a nagyvilági, nagyokos nőnek az orra alá dörgölhesse.
- Nos... hát... valami olyasmi... - válaszolta ezzel megint csak totális bizonytalanságban hagyva az őt folyamatosan fixírozó nőszemélyt, aki lévén képtelen volt bármilyen manipulatív fogást is találni Szabinán inkább úgy döntött, hogy megy is a saját dolgára.
- Nagyon örültem, drágám! - huppant le mind a két bombázó, karcsú, hetyke lábával az íróasztal sarkáról, és a levegőben puszilva búcsúzott a másik fiatal nőtől.
,,Ezzel a számító nőszeméllyel még sok bajom lehet!” - gondolta magában. Időközben a szemüveges szerkesztő is visszatért hozzá, aki nemrégiben körbe vezette.
- Hát hogy s mint vagyunk kedves kollegina?! - érdeklődött újfent. - Sikerült barátkozni, kapcsolatokat kiépíteni bárkivel is?
- Eddig össz-vissz két embert, ha megismerhettem! Az egyik egy Kristóf nevezetű jópofa, kissé szeleburdi srác, a másik Ági valóságos divatkirálynőként vonult itt végig, és még az íróasztal sarkára is felült.
- Ajjaj! Akkor úgy vélem máris volt kalandja bőven! - jegyezte meg. - Ágikával biztos, ami biztos vigyázzon, mert szeret parancsolgatni, és persze mindenkitől megköveteli, hogy neki adjanak igazat, és aki ezt bármilyen oknál fogva elfelejti azt jelképesen kikészíti, és még keresztre is feszíti, persze, ha egyéni érdekei ezt úgy kívánják meg. - fogalmazott egyértelműen a szerkesztő. - Ebédelt már kedves kollegina?
- Épp most készültem rá, de semmi elfogadható étel nem jut eszembe! - vallotta be őszintén, jócskán korgó gyomorral, mert a hajnali kelések egyik rákfenéje, hogy az ember még rendesen bereggelizni sem tud, hiszen akkor jócskán telítődik, és elnehezül a gyomra.
- Ha rám bízza tudok egy árban kielégítő, és nagyon finom ételrendelési módszert! De ha gondolja máris telefonálok, és hozatok valami finomat ide a szerkesztőségbe? - közvetlensegítőkészsége meglepte Szabinát és a nagyapjára emlékeztette.
- Hát... őszintén szólva, most megfogott... nem is tudom, hogy mit illik mondani erre...? - tétova zavarában megpróbált elméjében a megfelelő szavak után kutatni.
- Semmi gond kedves kollegina! - A szerkesztő azzal máris elővette a mobilját és egy applikáció segítségével kiválasztotta a legördíthető ételmenü kínálatból a finom ennivalókat. - Szereti a sült burgonyát, és a sült húst? Vagy esetleg rántott tőkehalfilének örülne szívesen egy kellemesen könnyed fehérbor kíséretével? - érdeklődött, mint egy első osztályú főpincér.
- Jaj, igazán figyelmes kedves Uram! Nagyon szeretem mindenet, és nem is vagyok túlságosan válogatós! - bökte ki, mert úgy érezhet ebben a rendes, kedves szerkesztőben megbízhat, nem él vissza a bizalmával.
- Akkor máris megrendelem! - nyomkodta továbbra is okostelefonján az érintőképernyőt és nem telt bele körülbelül fél óra sem, mire egy formaegyenruhát viselő, fiatal futár már meg is jelent a szerkesztőségi irodában két kezében legalább négyadag ételes zacskót szorongatva, és abbeli reményében, hogy a gyors igyekezete majd kifizetődik.
- Üdvözletem mindenkinek! Nyolcezerkétszáz harminc forint lesz! Remélem ízlik majd! - kacsintott Szabina felé, aki nem győzött leplezni kellemes elpirulását a vadidegen, ám jóképű srác előtt.
- Köszönjük szépen, kedves Uram! - adta oda a készpénzt egyenesen a futár kezébe. - További kellemes napot! - búcsúzott, amint lepakolta az ételes zacskókat.
- Önnek is minden jót! - válaszolta a szerkesztő, miközben önkéntelenül is megcsapta orrát a finom, ínycsiklandozó illat.
- Akkor szerintem lássunk azonnal hozzá, mert nem jó, ha hűlni hagyjuk! - azzal kivette a maga ételeit, de ügyelt rá, hogy gondosan megterítsen Szabinának is. Elvégre mégiscsak neki van most a legelső munkanapja, így talán tízszeresen is számít az első benyomás, és minden más kérdése.
- Jó étvágyakat nekünk! - közölte, majd a kapott originált, műanyag evőeszközeivel azonnal egy kisebbfajta sülthúst és némi sült krumplit lapátolt szájába, míg Szabina is hasonlóképp cselekedett.
,,Szóval így fest egy áltagos, szerkesztőségi munkanap! - gondolhatta. ,,Talán mégiscsak elindulok a hosszú, göröngyös életben valahára!”

TABÚ-KIBÚVÓ

Már nem lehet további kibúvó,
sem hamis sunyító haladék:
saját életünk hamis, manipulálható tanúi vagyunk,
kik önmagukat is bármikor meghazudtoljuk
s tovább adjuk-kínáljuk,
ha egy-egy alaattomos szándék úgy kívánja meg.

Egy embernyi emlékeink
útvesztő labirintusba süppednek
abban a percben, ha őszinte,
sallangmentes megismerésre vágyunk.
Hajótörött-mivoltunk
döbbent tanuskodó nyomait hagyjuk
méltatlan dáridós Korunkra,
akár Anonymus-hírmondók tanúságtételét,
vagy tudatos feledésként a tudat-rétegek között.

Csupán a mindenütt
mérgező mételyként
jelenvaló alattomos Janusz-arcú
hitvány alakoskodás.
A Lét lezárt, rabosított börtönskatulyáiban
mindenki önmagába ütközik.
Kiesik gyakorta az egyszer-egyszer
óvatosan ittfelejtett pillanat.

A benti szív-lakatokat
tán még a halhatalan
szerelmi romantikák sem oldhatják ki.
Senki sem válhat mostanság
egységes egésszé,
mert a körön kívül rekedt,
ha nem lehetséges bizalmi protekció,
alkalmi jótállás.

A tudat, mint éteri rémálom,
szélsőséges szorongás-lakat
nem tudhat a bizonytalan
végtelennel egyneművé válni.
Tán már jobb végképp
a háttérben maradni s inkább
a tudatos láthatatlan összefüggéseknek
felelgetni Puzzle-darabként
egyre ritkább mostanság az olyas Valaki,
ki empatikus türelmével
az összetett Lelket is összerakja.

Hiába! Aki egész életén át
tudatosan a spirális körökön kívül
rekedt az szándékosan,
jopofiskodva se hajthatja
majd agymosott idióták
mosolygó táborába a fejét.
– Kiégett immár a megmagyarázhatatlan
keserűség is.

Vajon minden álszent hazug
mozdulat-gesztus,
flört-szándék csupán
a túlélhetőség illúziójába
süpped anélkül,
hogy valódin megélhető lehetne?!
Vajon ki milyen kulcsokat nyitogat
a Lélek-kapuin?!       

VESZTESÉG ÉSSZERELEM KÖZT FÉLÚTON

Negyvenes éveiben járó, öltönyös, elegáns férfi üldögélt a közjegyzői irodája előtt a városban. Minden csöndesnek, szinte kihaltnak tetszhetett. Egyáltalán nem értette, hogy egyeseknek miért kell olyan hamar meghalniuk, eltávozniuk a földi életből, míg mások, akik raboltak, gyilkoltak, mások életét tették tönkre mintha túlságosan is könnyedén, már-már nevetségesen leegyszerűsítve megúszhatnák hitvány, kisstílű kis életüket, melyre berendezkedtek. - Dr. Kádas Ottó! Legyen kedves fáradjon be! - szólt ki egy hetyke, extravagáns, és csinos, szemüveget és meglepő módon tűsarkút viselő hölgyemény bizalmasan mosolyogva, mintha igazándiból ez az egész eljárás csak egy jópofa vicc, vagy tréfa volna, amin illene kicsit nevetni. - Igen, én vagyok... - szólt a férfi, majd azonnal felpattant eddigi kényelmesen ülő pozíciójából, és megindult a tágas irodai ajtó irányába. Nem tudta, hogy kopogjon-e, vagy hagyja az egészet, elvégre már most bejelentették, így kissé tétován toporgott az ajtóban, mire a bombázó, szexis szőkeség jócskán belökte az ajtón túlra. Odabent egy középkorúságát levetkezett, bubifrizurát viselő, merev hivatalnokszerű nő fogadta, aki, mintha sürgetné az időbeosztása, rögvest kezet rázott a megilletődött érkezővel. - Üdvözlöm kedves Kádas Úr! Köszönöm, hogy befáradt! Kérem foglaljon helyet, és akkor lássunk hozzá... - közölte, majd helyet foglalt, mielőtt a férfi leülhetett volna. - Tehát akkor a Kádas kontra Kádas hagyatéki tárgyalást minden jelenlévő részvételével megnyitom! Ügyiratszám 220454326. Jlen vannak még továbbá az elhunyt hozzátartozói közül egy személy stb. - A közjegyző nő hivatalos, papírszagú, szabálykövető magatartással máris darálni kezdte a – számára legfontosabb -, önéletrajzi adatokat az elhunytra vonatkozólag. - Alulírott Borcsányiné Emma született 1960, meghalt 2045. miután végrendelet az ügyben nem készült ezért minden fellelhető ingó, és ingatlan vagyon az egyedüli, jelenlévő örökösre száll azaz Dr. Kádas Ottóra! Gratulálok Tisztelt Uram! - azzal máris átadott egy hivatalosan legépelt formanyomtatványt a meglepett férfi orra elé, és kérte, hogy nagyon figyelmesen olvassa el, ha kérdése van szóljon, és ha mindennel egyetért írja alá olvashatóan a lap alján. A férfi kicsit megütközve olvasta el a rengeteg, sokszor érthetetlen jogi paragrafus és rendelkezés rá vonatkozó törvényeit, és szabályait, és bár fogalma azért volt, hogy úgy körülbelül mit is takarhat a hivatalos nyilatkozat tartalma kérdezni még így se bizonyos, hogy mert volna, mert friss doktorátusa lévén nem akarta, hogy ez a hivatalos hivatalnoknő máris esetleg komplett idiótaként kezelje.A hivatalnoknő most egyenesen farkasszemet nézett a férfival, aki egyre különösebben kezdte forgatni a szemeit, lévén; nem igazán értett a papíron lévő jogi szakzsargonokhoz. - Talán van esetleg bármilyen kérdése kedves Uram? - kérdezte előzékenyen a nő. - Azt hiszem... nincsen... - felelte bizonytalanul, majd fogott egy tollat és az aláírás mezőbe óvatosan beleírta úgy a nevét, hogy a betűi - remélhetőleg -, ne lógjanak ki a kis téglalapszerű négyzetből. - Hát akkor azt hiszem ennyi volt! Gratulálok Kádas Úr! - újabb hivatalos, kissé teátrális kézfogás következett. - Amennyiben volna még kérdése bármire vonatkozóan állok szíves rendelkezésére. Kellemes napot! - azzal a nő visszasüppedt irodai székébe és máris más hivatalos ügyekkel kezdett foglalkozni, mintha Kádas ott se lenne. Óvatosan köszönt el a hivatalnoknőtől, és megint csak nagyon halkan csukta be az ajtót, nehogy még a felesleges zajok is kárt okozhassanak. Miközben autójába ült, és kikanyarodott a közforgalomba, betartva minden közlekedési szabályt folyamatosan az járt a fejében, hogy miért kellett annak a kedves, idős nagymamakorú hölgynek ennyire váratlanul meghalnia?! Szinte felfoghatatlan és érthetetlennek találta az egész különös esetet. Óvatosan vette be azt az élesebb kanyart, mely a vasúti híd alatt következett, hogy aztán kivergődhessen a Sasadi útig, később elkanyarodott az egyik mellékutcában, és már otthon is volt. Az utolsó találkozásukkor az idős asszony furcsákat kezdett mondani, és mikor a közel öt órás meghitt, kis beszélgetés lezajlott kettejük között Kádas Ottó megkapta az asszony hangulatos lakásának kulcsait, mondván: ,,Inkább bízza egy rendes, becsületes emberre a tárgyait és ingóságait, semmint olyan mihaszna, senkiháziakra, mint a saját rokonai!" Gyorsan felment a saját lakásába, letusolt, majd át is öltözött valamivel kényelmesebb otthoni ruhákba, aztán lement a megfelelő emeletig az asszony lakásáig. Így is jó nyolc-kilenc perig egészen biztosan elbabrálgatott a megfelelő kulcsokkal, melyek az elavult zárakat nyitották. Amikor belépett a kissé nyikorgó ajtón azonnal megcsapta az áporodott, mumifikálódott dohos, és poros szag, mely rendszerint akkor keletkezik a szobákban, ha nincsen kellő mértékben szellőztetve az adott helyiség, vagy épp takarítva. Elnézvén a kiadósnak mondható  tapadós porrétegeket ez már nem is számított annyira meglepőnek. Az idős asszonyságnak volt egy macskája, mely olyan kövér volt, hogy az utolsó éveiben már járni is alig bírt, pedig agyon volt kényeztetve. Hiába! Az egyedülálló embereknek mindig szükséges kényeztetni valakit, vagy valamit, mert ettől érezhetik azt, hogy még ide köti őket az élet. Most belépett a tágas nappaliba, ahol padlótól a plafonig szinte mindenütt könyvek sorakoztak, méghozzá műfaji besorolás szerint. Találomra végig futtatta kövér ujjbegyeit a könyvek ütött-kopott gerincén. ,,Milyen jó volna az összes könyvet hazavinni a lakásába, mielőtt bárki más rátehetné a kezét!" - töprengett, mégis úgy gondolta nagyon sok mindenhez egyáltalán nincsen joga. Később a dolgozószobába ment, ahol egy kitudja mióta nem használt, eredeti írógép árválkodott, és valósággal a masszív porréteg telepedett billentyűzetére. Kivett találomra egy sárgás papírt az egyik fiókból, melyre nem volt írva semmi; gondosan befűzte a gépbe, ahogy - anno -, az idős asszonytól látta még gyerekként, és pár verssort kezdett kopogtatni, csupán csak, ami kalandozó elméjében éppen akkor megfogant. Szinte élvezte, ahogy az írógép kalapáló hangja egyszerre betölti a kongó ürességet, mintha csak a hiányt akarná ezzel radikálisan megszűntetni. Egyszer csak azt vette észre, hogy csöngetnek az ajtón. Ki lehet az, amikor kora délután van, és a legtöbb házban lakó még javában dolgozik?!" - kérdezte saját magától, de azért óvatosan kinézett a kukucskálón.Mikor belepillantott a kis egérlyukszerű résbe egy kedves, nyugdíjas hölgyet látott, aki érdeklődve szemlélődött. ,,Vajon mit keres itt? És vajon mit akarna?!” - töprengett újfent Kádas, majd kinyitotta az ajtót: - Kezét csókolom Ildi néni! Hogy tetszik lenni? Valami baj történt?! - érdeklődött kedvesen. - Jaj, ugyan dehogy kedveském! Csak megnézem már, hogy mi ez a nagy mozgás drága néhai barátnőm lakása táján. Tehát akkor Ön lenne az örökös? - érdeklődött mohó kíváncsisággal. - Azt nem tudnám Önnek megmondani, de megkaptam Kati néni kulcsait, és arra gondoltam, hogy talán ki is takarítok a lakásban, mert úgy látom jócskán ráférne. - válaszolta, holott homlokegyenest mást gondolt. - Milyen rendes magától! Nagyon derék ember maga drága Ottó!- Jaj Ildi néni ne tessék ilyeneket beszélni, mert a végén még megríkat! - szabadkozott, mert az utóbbi időben egyáltalán nem kedvelte, ha megdicséri. Úgy érezte, ez minden más ember megcsinálta volna, egy számára nagyon fontos, és különleges emberért. - Akkor én már nem is zavarnék tovább! Hagyom dolgozni kicsit! Ha szüksége lenne bármire fönt leszek az emeleten! Csak csöngessen nyugodtan! Viszont látásra! - azzal a kíváncsi és kellőképp rafinált öregasszony már ment is, magára hagyva Kádast, aki ígéretéhez híven felment saját lakásába és egy tisztítószerekkel megpakolt fölmosóvödörrel, és moppal tért vissza, hogy rendesen felmossa a macskaszőrrel jócskán megáldott faparkettát és megpróbáljon kicsit kitakarítani. Talán még a függönyöket sem ártana leszedni, de nem akarta ennyire elragadtatni magát. Már kora este lett mire úgy ahogy mindennel négyzetcentiméterrel végzett a lakásban. Később visszament a lakásába és miután újfent lezuhanyozott lefeküdt aludni. Egymást kergették zaklatott álmai, és már éjfél is régen elmúlt, amikor hellyel-közzel eltudott aludni. Később hajnali három óra volt, amikor csöngettek a kaputelefonon. ,,Már megint ki lehet az?! Biztos valami részeg, vandál banda!” - gondolhatta először, és csupán csak miután beleszólt halk, rekedtes, álmos hangon a készülékbe akkor döbbent meg jócskán, hogy a mennyasszonya, aki gondolkodási időt kért, mert váratlanul felbukkant az életében egy jóval tehetősebb, és gazdagabb kérő is, akivel természtesen Kádas már nem is versenyezhetett.- Szia Drága! Én vagyok az! Kérlek engedd be! - csicseregte a telefonba. Még mindig jól emlékezett azokra a kisebb obszcén sértésekre, amiket a fejéhez vágott, amikor elköltözött tőle, hogy ti. Mekkora egy idióta, lúzer, és persze hogy egy oltári csóró, akinek sosem lesz se kastélya, se villája, és bár Kádas soha életében nem volt egy arrogáns ember hiúságát a legmesszebb menőkéig megsértette mennyasszonya szándékosan negatív viselkedése. - Máris... azonnal... - hirtelen azt sem igen tudhatta, hogy melyik gombot is kell megnyomnia, amikor végre beengedte. Nem tagadhatta, amikor csak rágondolt az utóbbi időben szívét mindig átjárta valami jóleső, bizsergető érzés, mintha hazaért volna, vagy tartozott volna valakihez, akinek elsősorban az-az egyedüli dolga, hogy megvédje, megóvja őt. A lift a vártnál hamarabb fent volt a kívánt emeleten, és még mielőtt csöngettek volna a bejárati ajtón Kádas már ki is nyitotta az ajtót. Ott állt előtte élete álomgyönyörű hölgye. Még mindig azzal a pajkos, bájos, észvesztően szexis mindenség-mosollyal, ami már az első találkozásuknál gyakorlatilag menten fölforralta a vérét, és izgatni kezdte ösztöneit, és érzékeit. Úgy érezte most, hogy megint a csábítás kísérlete következik.- Szia édesem! - borult a nyakába és össze-vissza csókolgatni kezdte, még akkor is, ha kínosan ügyelt rá, hogy csókálló rúzst használjon. - Most hallottam én is, hogy az imádott Ildi nénivel mi történt! Én... annyira sajnálom... - váratlanul reszketni kezdett bombázó teste, amint Kádas testéhez préselődött, és könnyes is lett mogyoróbarna szeme. - Gyere be... kérlek... - szélesre tárta előtte a bejárati ajtót, és segített levenni méregdrága tűsarkú cipőit is. Odabent aztán – elvégre nem tudott aludni -, föltett egy kávét, és míg a kotyogós kávéfőző végezte a dolgát, és lefőtt a kávé azon beszélgettek, hogy ki hagyott el kit. Kádas mennyasszonya – többek közt -, elmesélte, hogy legújabb párja egy igazi kigyúrt vadbarom seggfej, akinek egyedül csak méretes bicepszei, és Ferrarija a fontos, és abszolút nem törődik senkivel, csakis saját magával, és bár a szex frenetikus és lenyűgöző élmény volt, Kádas barátnője alig egyetlen alkalom után tökéletesen kiábrándult belőle.- …Már megbocsáss, de most erre mit mondjak?! - tárta szét a karját Kádas, és legszívesebben jól megszidta, és leteremtette volna mennyasszonyát, hogy miért kellett egy ekkora idióta vadbarommal egyáltalán megismerkednie. - Édesem, szívem... az igazság az tudod... hogy megijedtem, amikor úgy fogalmaztál, hogy szeretnéd, ha majd igazi családdá válnánk, és a gyerekkérdés is szóba került... - harapott máris enyhén telt ajkaiba, amitől egyszerre tűnt félszeg ártatlannak, és ugyanakkor egy olyan dögös csábító nőnek, aki máris újból pasizni akar. - Vagy úgy! És erre most mit mondjak Gina?! - tette kérdőn keresztbe a kezét. - Nem kell semmit se mondanod édesem! Csak szeretnék tőled kérni... még egy lehetőséget, ha lehet... - bökte ki hosszú percek után. - Hát... ehhez lenne némi hozzáfűzni valóm, de miután éjjel három óra van azt javaslom, hogy próbáljunk meg aludni egy kicsit, mert holnap temetésre kellene mennem... - közölte, majd bement a nappaliba fekhelyet készített a hölgynek, és visszatért a hálószobába, hogy megpróbáljon pihenni kicsit. Másnap Kádas – koránkelő lévén -, természetesen már reggel öt óra tájban ébren volt, és igyekezett olyan óvatosan, lábujjhegyen kiosonni a kiskonyhába, amennyire csak bírt, nehogy Melinda édesded álmait bármikor is megzavarja. Olyan gyönyörű, és lélegzetelállító volt, amikor aludt. Még szuszogott is hozzá egy kicsit. A megmaradt kávét, és sok tejet megmelegítette a mikróban, és azonnal megitta. Melinda reggel hatkor friss kávéillatra ébredt, és félig kómás állapotban sétált ki a konyhába, hogy töltsön magának is egy nagycsészével. Kádas azonban mindenre gondolt, és már vitte is ki neki a kávét. - Jaj, annyira köszönöm szívem! Igazi kincs vagy tudod-e?! - gyöngéden elvette a poharat a kezéből, és ahogy megérintették egymás ujjbegyeit valami önkéntelen is megindult a belsejükben. - Megcsókolhatlak? - kérdezte vágyakozva, mint aki hónapokon át szerzetesi fogadalmat tett. Kádas félszegen bólintott. Melinda gyöngéd volt, és egyszerre szenvedélyes és kivárt, amíg a csók hosszantartón mindegyikük lelkére hatást gyakorol, így is legalább tizenöt percig tartott, és Kádas majd beleszédült ennek a gyönyörű nőnek már a látványába is, nemhogy tüzes csókjába. - Akkor szépfiú? Ma mi lesz a programuk? - érdeklődött, amikor a csókkal végeztek. - Mint említettem tegnap éjjel ma Ildi néni temetése lesz a fő téma, úgyhogy keríteni kellene neked valami fekete ruhát, persze csak, ha te is szeretnél jönni?- Ez csak természetes szívem! Nekem is nagyon hiányzik! Ennyit megérdemel! - kis retiküljében kezdett hosszú ujjacskáival kotorászni, míg végül megtalálta mobilját amin felhívott valakit, és alig fél órán belül már a fekete stílusos, nem túl hivalkodó ruha már ott is volt Kádas lakásában. A temetés délelőtt féltizenkettőkor volt, és súlyos esőfellegek árnyékolták be a fellegeket, mintha a természet is gyászolt volna, nem csupán az emberek. Melinda Kádas kezét fogva állt megrendülten, szemeit törölgetve a kis urna előtt, amikor egy kockaalakú kis mélyedésbe tették a kisebb edényt, majd amikor megvolt a szertartás egymást próbálták megvigasztalni, és Melinda volt az, aki felismerte Kádasban megtalálta azt, amit eddigi élete során keresett.                        

ELVESZVE ÉS MEGTALÁLVA

Még most is úgy élt benne a torkában megülepedett, gombócszorító érzés, mintha csak tegnap lett volna, hogy először utazott külföldre, méghozzá tökéletesen egymaga. Amint a repülőgép, akár valami óriás, fenséges gépmadár váratlan-hirtelen begyorsított, és hirtelen szuperszonikus sebességbe kapcsolt, hogy a kellő felhajtóerő segítségével rabságba ejthesse a megfelelő légköri áramlatokat kiterjesztett ikaroszi szárnyai alatt, szinte pillanatokon belül már a levegőben is voltak.
A fülzúgása, mintha csak egy kellemetlenkedő, örökösen zsarnoki, fertőző betegség lett volna állandóan, és egyre intenzívebb jelleggel kezdte ostromolni dobhártyáit, úgy érezte, talán jobb lett volna, ha kicsit megtanulja a jelbeszéd alapjait, hogy legalább kommunikálni tudjon. Az egyik stewardess frissítőket szolgált fel kissé csábosra véve a figurát körbejárva egy zsúrkocsin, és minden ülésnél megállt, és elbűvölő fogkrémreklámmal mosolygott az emberre, akik bezzeg elsőre azt se tudták, hogy jóformán mit is akarhat.
- Italt, üdítőt parancsol kedves uram? - állít meg közvetlenül a férfi ülésénél, akit most legjobb szendergéséből ébresztett fel. ,,Milyen könnyű is volna egy ennyire egzotikus, és nagyon kedvesnek látszó, igazi hölggyel kicsit megismerkedni, vagy csupán csak pár percig igazán, és teljesen őszintén tabuk nélkül akár elbeszélgetni” - gondolta, majd gondolatai szinte azonmód visszatértek kiindulási helyükre.
- Ö... kaphatnék kérem egy kis kólát szénsavas ásványvízzel? - érdeklődött, és megpróbált nem grimaszolni, hiszen attól olyan idiótának látszott, akinek – legalábbis -, nincs ki a négy kereke.
- Hogyne, természetesen! - a gyönyörű hölgy azonnal kivett a kis zsúrkocsiból egy bontalan kólásdobozt, és tartalmát egy pohárba öntötte, majd kinyitott egy szénsavas ásványvizes flakont, amit azonnal a kólára öntött rá, majd az egészet kedvesen a férfi kezébe adta. A férfi megijedt, mert már jó ideje nem számított rá, hogy kellemes, zsongító bizsergést fog érezni, amint két kezük váratlanul összeért. ,,Vajon mire gondolhatott ebben a percben a hölgy?” - Láthatólag elpirult, ami annyit tesz, hogy valószínűleg ő is szimpatikusnak találhatja az adott férfit.
- Nagyon... ö... köszönöm szépen...- válaszolta gyorsan, hogy elejét vegye az udvariatlanságának.
- Kérem. Bármire is van szüksége nyugodtan szóljon, és intsen és azonnal itt vagyok! - még egyszer álomszépen elmosolyodott. Mintha egyedül a férfinak akart volna kedveskedni ezzel a mindent kifejező, és még annál többet jelképező szerelmes, mindenség-mosollyal. Aztán kedvesen tovább görgette maga előtt az italokkal felpakolt zsúrkocsit tovább végezve előre kijelölt feladatát.
Az Atlanti óceán fölött kisebb légörvények keletkeztek, így a repülő kapitánya bemondta a mikrofonba, hogy aggodalomra semmi ok, csupán néhány rakoncátlan felhőpamacs az egész, amit sikeresen manőverezve hamar ki lehet kerülni, ám ez korántsem nyugtatta meg a férfit. Szinte azonnal a saját végrendeletét kezdte fejben megfogalmazni, és különféle légi katasztrófák jutottak kapásból az eszébe. ,,Vajon mire gondolhat a legtöbb ember saját halála előtti utolsó pillanataiban?!” - futott át valósággal azonnal az agyában, amikor alig öt perc után a gép már nm billegett, tehát ismételten stabillá, és biztonságossá vált.
A vállalat, melynél dolgozott egyre unalmasabb munkahellyé vált számára. Úgy érezte egész egyszerűen nem becsülik meg eléggé, elvégre az év végi pénzügyi juttatásokat is rendre a közép, és nagyvezetők tették zsebre, míg az ún. ,,átlag alkalmazottak” ahová önmagát is soroltak legfeljebb szívjóság gyanánt kaptak karácsonyra és ingyen koncertjegyet pulykapénz, vagy prémium nélkül, amivel gyakorlatilag semmire se mentek. Így történhetett, hogy alig hat év után a főnöke egyszer csak betessékelte az irodába, és közölte vele, hogy mivel leépítések várhatóak – tetszik, nem tetszik -, el kell, hogy bocsátsa őt a munkahelyéről, amit először szkeptikusan fogadott és azt hitte, hogy egy gyerekes tréfa az egész. Ám amikor az orra alá dugta főnöke a felmondási papírjait a brutális valóság valósággal azonnal szíven ütötte, és visszahanyatlott a székbe.
- Nézze kedves kollega Úr! Vegyen ki pár nap szabadságot! Utazzon el valahová, és töltődjön fel egy kicsit! Meglátja jót fog tenni! Köszönjük az eddig végzett szakszerű, és becsületes munkáját! - biztatta egyszerre, és ugyanakkor rázott vele kezet főnöke.
Időközben pedig megismerkedett az interneten egy ausztrál hölggyel, aki Matilda Ryan névre hallgatott, és külsőre egyszerűen elképesztő hasonlóságot mutatott Blake Livleyvel. Több szörfös fényképet is küldött magáról az ún. bemutatkozó levélben, amikor egy randi applikáción megismerkedtek, és majd kibújt a bőréből, hogy vére személyesen, és testközelből is találkozhassanak. A férfinak is megvolt bőven a véleménye a távkapcsolatokról. Amit biztosan tudott, az volt, hogy előbb-utóbb vagy az egyik, vagy a másik fél önkéntelen is meggondolja magát az őszinte érzések terén, vagy megismer valaki mást, akivel – ahogy mondani szokás -, kellő rendszerességgel lehet találkozni, és akkor agyő a további ismerkedésnek, és randizgatásnak.
A férfi gondolatban végig gondolta jóformán az összes szerelmi szakítással, szándékos érzelmi elhagyással kapcsolatos alternatívákat, amikor a repülőgép alig nyolc órás megveszített levegőben tartózkodást követően végre valahára biztonságosan, és kecsesen leszállt a Sydney repültéren, ahol a jelek szerint már most valóságos kánikulai hőség uralkodott, elvégre Ausztráliában ismeretlen fogalom volt a hideg évszak, hiszen még november, és december környékén is kellemes harminc fok körüli hőmérsékletre lehetett számítani.
Meg kellett várni, míg az utasváróban a fekete, önműködő szalagra rápakolják az összes bőröndöket, és az utasok csomagjait, s amikor jó tizenötperc után végre a gurulós bőröndjeivel kilépett az utasváróból szinte azonnal megpillantotta a fantasztikusan csinos, egzotikus, hullámos szőkehajú bombázót, aki egy nagyméretű kartontáblára igyekezett angolos írással leírni nevét, és csupán csak abban reménykedett, hogy barátja megtalálja őt.
- Hát szia drágám! Üdvözöllek a kenguruk földjén! - ölelte valósággal azonnal, kicsit bensőségesen magához, ami enyhén szólva is szokatlan gesztus volt a férfinak, viszont annál jobban esett. Mintha elektromos, mágneses szikra járta volna át bizseregve egész belsejét, amitől nem is volt már annyira elveszett, és depresszióra hajlamos, mint amikor elindult egy ilyen hosszú, és bizonytalan utazásra.
- Fantasztikus jól áll neked ez a nadrág...-mutatott kifakult bermudanadrágjára, ami leginkább egy hawaii-ingre hasonlított, persze közepes méretben, és általában akkor használta, ha megfürdött a tengerben.
- Ó, hát... nagyon szépen köszönöm! Te is fantasztikusan gyönyörű vagy... - jegyezte meg kisfiús félszegséggel, amitől viszont a tökéletesen bronzbarnás szépség pirult el jólesően. Egymásba karoltak miközben mindketten bőröndöket és csomagokat vittek a reptéren kívülre egy négykerék meghatású, kissé rozogának kinéző terepjáróba.
- Pattanj be nyugodtan! - kérte a hölgy.
A férfi azonban nem vette volna magára, hogy egy bombázó nő csipkedjen, vagy pakolja be a csomagjait a jeepbe helyette, így mindenben segített.
- Nem is tudtam, hogy a magyarok között is vannak romantikus úriemberek! - vallotta be, és olyan szikrázó, vakító mosolyt küldött a férfinek, hogy annak veszettül kalapálni kezdett a szíve.
- Még egyszer nagyon köszönöm!
Mindketten beszálltak a jeepbe, és míg a férfi természetes reakcióval automatikusan magára csatolta a biztonsági övet azegzotikus bombázó már indította is a motort, hogy aztán csikorgó kerekekkel kivergődjenek egy főútvonalszerűségre, ahol balra tartás volt érvényben, akárcsak a sziget többi részén.
- Mehet egy kis zene? - érdeklődött Matilda.
A férfi elgondolkodva bámulta a vadregényes, kánikula aszalta tájat, és nem is igazán figyelt oda csak amikor a bombázó gyöngéden megbökte.
- Mi az? Baj van?! - tért vissza a valóságba.
- Azt próbáltam megkérdezni, hogy milyen zenét szeretsz?
- Ó, hát mindenfélét! Főként a 80-90-es évek nagy slágereit. - vallotta be.
- Mit szólnál egy kis Heavy Metalhoz, vagy valami zúzós rockhoz, persze csak csínján a hangerővel? - érdeklődött, s bár a férfi a legkevésbé sem szeretett volna dübörgő, süketséget okozó rockbandák ordításait hallgatni nagy nehezen belement, hogy szolid hangerővel Matilda keressen valami elfogadható zenei egyveleget.
Magával ragadó volt a táj. Mintha percről-percre változott volna, ahogy az országúton haladtak, ahol rajuk kívül egy teremtett lélek sem járt. Átvágtak néhány sziklás, dombos részen, aztán néhány gázlószerű vízfolyás következett. Később elhaladtak egy tavacska mellett, amiben igazi krokodilok tanyáztak, és néhány szürke bölényt is sikerült kifogniuk, amik komótosan, megrészegülten ették a füvet a pusztán, és látszólag ügyet sem vetettek arra, hogy egy autó haladt el közvetlenül mellettük.
- Akár a Krokodil Dundee c. flmben! - lelkesedett a férfi.
- Tudtam, hogy felhozod! Igen! Ez a remek film nekem is nagy kedvenc! Még egészen kicsi lány voltam, amikor először láttam. Ez még a 90-es évek közepén lehetett, és emlékszem rá, hogy a szüleimnek kisebb fejtörést okoztam, mert szülinapomra azt kértem, hogy hadd láthassak egy igazi krokivadászt.
- ...És teljesült a kívánságod? - érdeklődött kíváncsian a férfi.
- Mi az hogy! Azonnal elvittek egy vadasparkba, és megkértek egy krokodilokkal foglalkozó állatgondozót, hogy vezessen be a ,,kulisszatitkokba.” Amikor először etettem krokikat kézből, azt hittem, hogy mentem összecsinálom magamat, de később annyira tökösen, és bátran éreztem magam, hogy rögvest meg is jött az önbizalmam. Te szereted az állatokat? - kérdezte, miközben bekanyarodott a leaszfaltozott útról, egy valamivel hepehupásabb, és göröngyösebb földútra, mely jócskán igénybe vette a terepjáró lengéscsillapítóit.
- A szüleiddel milyen a kapcsolatod? - tért egyegy valamivel komolyabb témára.
- Hú... hát ez egy nehéz kérdés. - vallotta be őszintén a férfi, és kicsit úgy is tűnt, hogy rátelepszik a szomorúság. - Apám infarktusban meghalt néhány éve, édesanyám egy csupaszív, fantasztikusan talpraesett és energikus asszony. Nagyon temperamentumos és karakán, és igazándiból vajra lehet kenni!
- Szívesen megismerkednék vele! Szeretem, ha valaki őszinte és határozott. Náluk a családban anyu a szív, és apu a társaság központi figurája. Ha ebédre összegyűlik rendszerint vasárnap a család akkor apu szeret a középpontban lenni, és ilyenkor muszáj hagyni, hogy egyedül csak ő beszéljen. Lyukat képes beszélni az emberbe.
- Akárcsak az én apám!
- Látod máris van egy újabb közös párhuzam, mely közelebb hoz bennünket egymáshoz! Most egy kissé kényesebb kérdést szeretnék feltenni! - félénken közelebb hajolt a férfihoz, és lehalkította a hangját.
- Tessék, parancsolj! - A férfi pontosan tudta, hogy több, mint valószínű, hogy a szexről lehet szó. Ezért igyekezett annyira határozott, és meggyőzőnek mutatnia magát, amennyire ez színészi képességeitől csak telt.
- Azt szeretném kérdezni, hogy hány komoly kapcsolatod volt eddig?! Persze nem kell válaszolnod, ha nem akarod, de tudod mi nők szeretünk tudni bizonyos kényes részleteket. Én megmondhatom kt-három éve eljegyzett egy igaz tősgyökeres ausztrál seggfej, aki üzletember volt, és csak egy újabb trófeát szeretett volna elnyerni, és gyakorlatilag nem szeretett igazán, így azonnal szakítanom kellett vele! - hangja enyhén megreszketett, és pillanatnyilag szomorúvá vált. - Aztán azt mondtam magamnak, hogy sosem fogom megengedni, hogy így maga alá gyűrjön az élet, és láss csodát, még mindig itt vagyok! Most te jössz!
- Hú... ha azt mondom, hogy volt egy komoly kapcsolatom, és a barátnőm kirúgott, mert csak az anyagiak éltették erre mit felelsz?! - kérdezett vissza.
- A szemét kis dilinyós picsa! - bukott ki belőle ellenszenvesen. - Egy ilyen fantasztikus humorú emberrel ekkora szemétséget csinálni! Aztán mi történt?!
- Semmi különös! Az exmenyasszonyom férjhez ment, három gyereket szült, és most valahol vidéken élvezi a gondtalanságot.
- Micsoda egy rohadék emberek vannak! Biztos nagyon megviselt? - megszorította a szőrös kezeit, hogy ezzel is éreztesse a férfi nincs egyedül a világban.
- Tudod... évekig nem tértem magamhoz! Folyamatosan az kattogott a fejemben, hogy én voltam, aki mindent elrontott, vagy a puszta anyagiasság ténylegesen ennyire megfertőzte a kapcsolatunkat.
- Erre nehéz bármit is felelni! Annyi azonban bizonyos, hogy sajnos ha valami nem stimmel az életben, akkor annak előbb-utóbb nyoma marad. Szerintem az a fontos, hogy most találkoztunk végre és mindent új alapokról kezdhetünk el! - próbálta biztatni, bátorítani az összetört szívű férfit.
- Igen... igazad lehet... - jegyezte meg halkan, morfondírozva.
- Na látod! Én mondom neked drágám, hogy fel a fejjel, és csakis előre szabad nézni! Egyébként mit szólsz azokhoz a kecses rózsaszínben pompázó flamingókhoz ott ni? - mutatott közvetlenül mellettük lévő kisebb tavacskában fürdőző madarakra, amik hercegnők módjára illegették magukat.
- Bámulatosan fenségesek, és szemmel láthatóan egyáltalán nem félnek se az embertől, se a gépektől! -jegyezte meg.
- Szerintem volt rá bőven alkalmuk, hogy hozzászokjanak.
A földút végén nemsokára kirajzolódott egy valódi hamisítatlan ranch képe. Deszkakerítéssel, ami mögött egyszerre lovak, és tehenek legelésztek, és néhány háztájú csirke is. Volt egy igazi fából készültcsaládi ház is közvetlenül a kis bekötőút után, amire a jeep rákanyarodott. A férfi valósággal alig hitt a szemének, és ezt Matilda is észrevette.
- Látom valósággal le vagy nyűgözve! - állapította meg. A te országodban nem szoktam tanyán élni?
- De csak náluk sajnos nincsenek ennyire jól, és gördülékenyen megszervezve a dolgok. - mondta.
- Ó, vagy úgy! Akkor nézzük meg, hogy anyu készen van-e a kajával. Szereted a sült húst, és a krumplipürét? - fogott meg egy közepesméretű csomagot a jeep csomagtartójából.
- Nagyon is! Persze, ha tudom, hogy miből készült az a bizonyos hús! - nézett Matildára kissé bizalmatlan gyanakvással, mert sok történetet hallott az ausztrálok vendégszeretetével kapcsolatosan.
Éppen egy kisebbfajta zajongó, jó hangulatú étkezés kellős közepébe toppantak be mindenki legnagyobb megdöbbenésére.
- Hát titeket, mg merről fújt ide a szél?! - kérdezte egy szemüveges, idősebb ember aki az asztalfőn ült, míg sorrendben mellette három felnőtt, mackós férfi is helyett foglalt. Mint később kiderült Matilda bátyai.
- Hát szervusz kicsi lányom! Hogy utaztál?! - jött ki egy hatalmas csokitorta társaságában a gondoskodó, gömbölyded, csupaszív anyuka és össze-vissza csókolgatta egyszer felnőtt lányát, amit az kissé zokon is vett, lévén vendéggel érkezett.
- Szia anyu! Sziasztok! Szeretnék nektek bemutatni valakit! - valósággal úgy kellett előráncigálnia a jócskán megilletődött férfit, aki mindig is feszengett, és sosem találta a helyét egy teljesen vadidegen társaságban.
- Ő itt David és egy nagyon aprócska országból jött Közel-Kelet Európából, ha jól mondom? - nézett végig a verejtékben tocsogó férfin megerősítést várva, miközben egymás kezeit szorongatták, akár a kamaszok.
- Nocsak a mi hugicánk bepasizott! Üdv néked haver! - emelte fel sörét - mint később kiderült -, az idősebbik tagbaszakadt, szakállas báty, míg a többiek azonnal követték példáját.
- Foglaljon nyugodtan helyet közöttünk David és kérem érezze otthon magát! - ültette le az egyik székre szinte azonnal azasszonyság, és máris tányért és evőeszközöket pakolt elé, lévén mégiscsak étkeznek.
- Aztán mivel is foglalkozik egész pontosan David?! - kérdezte most a gyanakvó családfő, akinek szokása volt, hogy azonnal méregetni kezdte maga körül az embereket kivétel nélkül.
- Ö... hát tanár voltam, most jelenleg homeworker vagyok... - válaszolta halkan.
- Nocsak! Tudja az én gyönyörűséges kislánykám már jegyben járt egy nagyon befolyásos, helybéli üzletemberrel, aztán hirtelen egyik napról a másikra úgy döntött, hogy felbontja az eljegyzést! Ki hallott már ilyet?!
- Apukám! Te is tudod, hogy Chris egy seggfej volt, amellett a legjobb barátnőmmel csalt folyamatosan! Minden épeszű nő ezt tette volna! - kérte ki magának harciasan, temperamentumosan.
- Nézzétek csak fiúk! A mi hugicánk nagyon szerelmes és milyen a szexuális életetek? - kuncogott az orra alatt egy másik fiúttestvér.
- Semmi közötök a magánéletemhez! Ez szigorúan csakis rám tartozik! - förmedt rájuk kicsit bosszúsan, mert ki nem állhatta ha máris pletykálnak a háta mögött.
Egyszerre kezdtek enni, és Matilda valósággal úgy kényeztette, tutujgatta imádott barátját, mintha egy felbecsülhetetlen kincset hozott volna haza, miközben szerelmes pillantásokat váltott vele. Annyi adag krumplipürét és ínycsiklandó steak-húsokat tett a tányérjára, mintha a férfi már legalább is évtizedek óta alig evett volna valamit, és szinte élvezettel figyelte, ahol David élvezettel falatozik.
Amikor az étkezés véget ért a legtöbb családtag már ment is a maga dolgára. Matilda bátyjai mindannyian jócskán kezet ráztak a férfival; volt aki szabályosan hátba is veregette, és csak annyit mondott neki bizalmasan: ,,Mindent bele az ágyban!"
A családfő rágyújtott kedvenc dohánymárkájára, majd úgy döntött a hűsítő árnyékokat vető, nagyméretű fák alatt kicsit kiül gondolkodni. Az feleség is visszavonult a konyhába, hogy a szerelmesek végre valahára kettesben lehessenek.
- Na mit szólsz édes a kis családomhoz? - kérdezte mohó kíváncsisággal Matilda.
- Hát... jó nagy család... sajnos én csak egyke vagyok... - jegyezte mg, mintha z szégyellnivaló volna.
- Tudod drágám, de most már itt vagyok veled! - simogatta meg verejtékben úszó arcát.
- Köszönöm... ez tényleg nagyon jól esik...
Szavak nélkül is élvezték egymás társaságát. Koraeste aztán, amikor a nap már bukni készült a horizont felett, és kellemesebbé vált az idő is Matilda megmutatta a ranch összes látnivalóját, miközben egymást átölelve sétáltak.

AZ ISMERETLENSÉG LÁTSZATA

Barátocskám!
Elég bolond-balek vagy annyit mondhatok!
Ilyen értelmetlen,
nemes írástudók felelősségét választani,
ennyire szerény éhbéres kínhalállal karöltve.
Röhögnek, vagy hátad mögött
szavak pellengére állítanak téged.

Mostan rajtad volna a Sors,
hogy megmentsd magadat;
szitok-gúnyok,
cinikus flegma-szavak méltatlan,
megalázó stigma-bélyegeitől.
Amit jókedvűkben már így is rádköpdöstek
tonnaszám a férgesnyelvűek,
galád álpróféták.

Meg kellene végre rendesebben
próbálnod végleg alászállni
Poklok gyehennás bugyraiba
s nem csupán ítéletnapig
fenyegetőzni méltatlan öngyilkos,
baljóslatú gondolataiddal.
Vagy tán elfogyott már
minden pipogya akaraterőd,
töredékes varázshatalmad?!

Mit pörlekedett, prédikált akkor
hasztalan ítélkezésre hajlamos szád
hogy egyszer majd
az ismeretlen Anonymus-alkotókkal
is lehet saját műhely-fóruma.
Csupán egy újabb hihető,
gyermeteg mese,
sugalmazott kitaláció
a szándékosan megszépített valóságról. 

Oh, agymosott, arrogáns népség,
kiket könnyedén megvezetett
ötperces hírnév s az olcsón elnyerhető,
országos ismeretség:
,,Aggatyán sugar daddyre szándékosan
lesből vadászó kanca-céda had.
Ki még nem olyan rég szája tátva
hallgatott a sikeresség
csupán egy újabb felfutatott
ugródeszka lehetett

– most luxuséletmódban,
kacsalábakon forgandó kastélyokban böfög,
zabál, fürdőzik, fokhagyma, felpumpált melleit, farát,
ajakos halú, csicsergő száját mutogatja
– s te bármit is szövegelnél össze,
vagy löknéd a süket dumát
a költészet jobbító szándékairól
fütyülnének rád s rögvest
mehetnél Kukutyinba zabot hegyezni.

Hobbi irodalompártolókat,
ál-mecénásokat hiába is hívnál
nem fognak segíteni.
- Szánalmas poéta-pojáca vagy
lapítva megjátszott önsajnáló
mártír Canossa-járásodat
s várod sültgalambod.
Falra hányt borsó marad
hitvallásod a bölcs-beszéded.
Kívánd inkább az ismeretlenség látszatát!

TÚL A CSILLOGÓ RÓZSASZÍN LUXUSÉLETEN

A középkorú férfi váratlanul koldusszegényen találta magát. Nem lehet ezen csodálkozni, elvégre ha valaki rosszul fekteti be a pénzét, illetve olyan brókereket, pénzügyi szakembereket bíz meg, akik – bár kétségtelen -, hogy minden eszközzel úgy próbálkoznak, hogy elhitessék az emberrel, hogy az ő segítségükkel busás haszon, és gyümölcsöző üzleti kapcsolatok jutalma lesz az együttműködés sajnos előbb-utóbb gyorsan kiderül, hogy a legtöbb embert, aki egy bizonyos pozícióban van, csakis a hatalom élteti, és persze minden, ami ezzel összefüggésbe hozható.
- Hát kedves Kovács úr... van itt egy kis probléma... - közölte a bróker, amikor a másik üzletember befáradt hozzá a hatalmas méretekkel rendelkező, térpanorámás irodaépületébe a belvárosba.
- Ezt őszinte sajnálattal hallom! Hogyan tudnánk rajta változtatni?! - érdeklődött szinte megkérdezés nélkül azonnal, ahelyett, hogy kitört volna rajta az átalános pánikközeli hangulat, mely a legtöbb ,,átlag embert” jellemezte volna.
- Nos hát... igen... kérem foglaljon helyet és megmutatom, hogy az aktuális tőzsde piaci mozgások miként alakultak az elmúlt negyed évben. - máris kinyitott egy laptopot és úgy fordította a képernyőt, hogy a másik ember felvéve szemüvegét precíz-pontos képet kaphasson a kialakult helyzetről.
- Nos kérem Kovács Úr! Amin látja ezeket a grafikonokat, és ezeket a színes vonalakat erősen meredek zuhanásba kezdtek az anyagi forrásai, és sajnos attól tartok, hogy... minden befektetése és tőkehozama azonnal lesüllyedt... - közölte a bróker az egyértelmű, cáfolhatatlan híreket.
- Az meg hogy a büdös Istenbe lehet, hallja-e?! - úgy tűnt a férfi most már ténylegesen kezd kijönni a béketűrésből, ami viszont egyáltalán nem volt szokása.
- Higgye el Kovács Úr teljes mértékben megértem aggodalmát, és őszintén sajnálom a történteket, de a sajnos a szabadpiac törvényei ilyenek, és ha az adott marketing, és gazdasági mutatókat nézzük az elkövetkező pár hónapban, akkor a számok, hozadékok nm hazudnak! Ha hasznot, és profitot szeretne akkor jócskán a zsebébe kell nyúlnia! - volt valami kistílű, már-már jócskán ellenszenves vonás ebben a fiatal brókerben, aki azt hitte csak mert megjátssza a nagymenőt, már egyúttal övé lehet a világ is.
- Javítson ki kedves Uram, márha tévednék! Ez azt jeleni, hogy mivel én magát bíztam be a pénzügyeim, és egyéb dolgaim intézésével azt akarja mondani, hogy szegény vagyok?! - nézett vele szúrós, villogó halszemeivel farkasszemet, hogy a fiatalabb férfiben valósággal megállt az ütőér.
- Nos... hát... gyakorlatilag... amint látja... - megpróbálta eredménytelenül megköszörülni a torkát, hátha ezzel némileg kisebbfajta időt nyer, de aztán hamar rájött, hogy ennyivel korántsem fogja megúszni a dolgot.
- Azt tanácsolom kedves uram, hogy ezt a kis incidenst hozza azonnal rendbe, mert ha továbbra is jövedelmező, üzleti partnerséget szeretne fenntartani, akkor annak ára van! - a középkorú üzletember ebben a feszült pillanatban úgy beszélt, mint aki tökéletesen megvan róla győződve, hogy egyedül csakis neki lehet igaza, és egyedüli joga, hogy parancsokat, és utasításokat osztogasson.
- Nézze kedves Kovács Úr! Tökéletesen megértem, hogy a mostani helyzetben ez nagy érvágás volt, és nem tudja, hogy mit tegyen, de... lássa be, hogy az én eszközeim is végesek... - próbálkozott a meggyőzéssel, bár nagyon is tudta, hogy ilyen befolyásos, nagy formátumú emberekkel szemben szinte semmire se megy.
- Hogy mondta?! Azt tanácsolom magának, hogy nagyon válogassa meg a szavait, ha velem beszél! - igyekezett tüdejéből kifújni a levegőt. - Nos! Akkor mit tudna ajánlani még számomra?! - mintha igyekezett volna témát váltani.
- Ö... hát... most így hirtelen... nem jut eszembe semmi... - vallotta be tanácstalanul. - Arra szeretném kérni Önt, hogy gondolja át, amit elmagyaráztam! A számok sosem hazudnak ezt elhiheti!
- Én pedig csak szólok, hogy rengeteg kiterjedt üzleti kapcsolatom van, tehát ha még szeretné megtartani a hitvány kis állását, akkor gyorsan rendbe hozza ezt a kis pénzügyi malőrt. - azzal felállt, valósággal majdnem feldöntve a kényelmesnek tűnő fotelt, amibe helyet foglalt, és úgy sétált ki az irodából, akár egy király, vagy uralkodó. A jócskán megszeppent bróker csak úgy nézett utána, mintha most találkoztak volna először.
Az irodaház előtt a középkorú üzletember rágyújtott kedvenc szivarmárkájára, majd gondolt egyet és mobilján felhívta elkényeztetett kislányát, aki valószínűleg azt sem tudja, hogy szegény apjával mi is történt, és most kedvére vásárolgat, és a csacsogó liba barátnőivel találkozik valahol a belvárosban.
- Szervusz kislányom! Merre vagy? - kérdezte a telefonba.
- Szia apucikám! Hogy vagy? Sikeres üzletet kötöttél? - kérdezett csicsergő, kiscicahangon vissza felnőtt, húszas éveiben járó lánya.
- Hát ami azt illeti... ismerhetsz... - nem merte bevallani az igazat. Amióta a felesége meghalt igyekezett egyetlen lányával elhitetni, hogy nem lesz semmi baj, és neki a kötelessége és feladata, hogy megvédje minden gondtól, és bajtól. Kicsit talán túlzásba is vitte az elkényeztetést, de hát ezért igazán nem lehetett hibáztatni.
- Képzeld apuci! Vettem magamnak egy isteni Dolce Gabana eredeti kasmír kabátot, és egy új körömcipőt. Neked pedig egy gyönyörű, antik Tiffany-lámpát, ami szerintem remekül fog passzolni a dolgozószobádba. - csacsogta.
- Kicsim! Beszélnünk kellene! - váltott komoly hangra. - Kérlek, amint tudsz gyere haza!
- Megijesztesz apucikám! Csak nem történt valami baj?! - megijedt, mert apja eddig még nem beszélt ennyire szomorúan, és ugyanakkor kellő komolysággal.
- Semmi gond kicsim! Te csak gyere haza szépen, amint tudsz! Addig is legyen szép napod! - búcsúzott tőle, majd kinyomta mobilját.
Az elkényeztet, újgazdag életmódhoz hozzászoktatott, parti királylány el sem tudta képzelni, hogy vajon milyen furcsa, különös dolog történhetett imádott apjával, hogy ennyire szomorú lett. Ezért teljesen természetes, ha borzasztóan aggódni kezdett, és miközben legújabb divatmárka ruhakollekció, és persze méregdrága, puccos kiegészítői között válogatott kedvére azonnal legjobb barátnőjéhez fordult segítségért:
- Képzeld csak apuci fölhívott, és olyan... szomorú volt a hangja...
- Biztosan csak elfoglalt drágám, mint a legtöbb apuka, aki állandóan dolgozik, hogy a családnak mindene meglegyen.
- Igen, de ez most valami miatt más volt. Én is megéreztem, hogy valami nagyon nem stimmel ezzel a helyzettel, és ez bosszantó, mert megfájdul tőle az ember feje. Ki kell derítenem, hogy mi lehet a baj! Bocsáss meg drága barinőm, de a mostani ebédet el kell halasztanunk. Ugye nem baj?! Megígérem, hogy amint lehet kárpótolni foglal.
- Semmi probléma! Remélem apukáddal minden rendben lesz. Akkor majd talizunk, ha jó lesz az időpont!
Megölelték egymást és sietve elbúcsúztak, miközben az üzletember királylányként nevelt felnőtt lánya beszállt egy méregdrága autóba és csikorgó kerekkkel, néhány kisebb közlekedési szabályt megsértve máris egyenesen hazafelé vette az irányt, hogy kiderítse mibe keveredhetett vajon imádott apja.
Amikor alig negyvenöt perces út után végre hazaért költöztetők egész kisebb serege fogadta. Az értékes kortárs és XX. - századi festészeti ritkaságokat – melyek egykoron -, a nappali belterét díszítették mostan dobozokba hevertek, és egyik-másik melós jellegű, szürke formaoverállt viselő, megtermett, mackós ember úgy hajigálta, meg dobálta az értékes, felbecsülhetetlen, antik ritkaságokat is, mintha csupán csak a szemetet kellene elvitetnie.
- Elnézésüket kérem tisztelt Uraim, de szabadjon megkérdeznem, hogy mi folyik itt?! - emelte fel csicsergő, vékony hangját az újgazdag, elkényeztetett nő, amitől kicsit nevetségesen hatott. A legtöbb munkás ember ügye se vetett rá, hiszen a saját dolgukkal voltak elfoglalva. Ennek a háznak legkésőbb kora estére teljesen, és tökéletesen ki kell ürülnie, hiszen a legújabb módosabb, tehetősebb vevők máris lecsaptak rá, és a saját holmijukkal szeretnék vélhetően majd berendezni.
- Valaki válaszolna a feltett kérdésemre kedves Uraim?! - csípőre tette a kezét, amitől olyan kis harcias kiscica jelleget öltött egész megjelenése. A tűsarkú, tipegő cipője most kényelmetlenül szorítani kezdte lábfejét ezért valósággal lerúgta magáról.
- Mit parancsol drága nagysád?! - kérdezte a költöztetők főnöke, aki egy iratrendező mappát szorongatott a két kezei között, és szemmel láthatóan kevésbé volt elfoglalva, mint munkatársai, akik kezei közt valósággal égett a munka.
- Jó napot kedves uram! - nyújtotta ki kacsóját, mire a munkás ember kissé piszkos kezével megfogta és férfiasan kezet ráztak. - Én volnék a ház úrnője, míg az apukám a ház ura! Érdeklődnék, hogy mit művelnek maguk, és hova viszik a holmikat?! - támadó lett a hozzáállása, amitől azt remélte, hogy végre valaki komolyan veszi.
- Hát... kedves kisasszonyka... őszintén sajnálom, de... ezek a vagyontárgyak, és értékes ingóságok attól tartok sajnos már nem az Önöké, ahogy ez a szépséges ház sem az... - alig tudott beszélni, látván, hogy az újgazdag királylánynak valósággal menten elakadt a lélegzete.
- Ö... mit beszél itt össze-vissza kérem...? Micsoda egy rettenetes, felháborító helyzet! Tudja, hogy ki az én apám?! Egy rendkívül befolyásos üzletember, méghozzá szerteágazó, kiváló referenciákkal, és kapcsolatokkal. - kezdett magyarázni, hátha ettől majd megjön – legalábbis -, a főnöknek az esze, ám nagyon úgy tűnt, hogy a melósok főnöke a legkevésbé sem rendült meg a hír hallatán.
- Akkor kedves kisasszonyka bizonyára nem lesz probléma az apjának egy másik luxusingatlant vásárolnia, és ennyire szépen berendeznie mint ezt. Ha megbocsát nekem, sajnos még rengeteg dolgunk volna! - azzal máris hátra szólt két markos gorilla-testű legénynek: - Jól van, gyerekek! Ragadjátok meg azt a zongorát és el vele!
- Jaj, kérem ne... a gyönyörű zongorám... azon játszottam kislánykorom óta... több versenyt is nyertem... - a nő úgy érezte valósággal menten
összeroskad azonnal a váratlan, és kétségbeejtő hírek hallatán.
,,Tehát, akkor igaz volna, hogy apja minden vagyonát és egyéb dolgait valami titokzatos okból azonnal elvesztette?! Talán a tőzsde, vagy a részvények értéke veszett oda?!” - próbált magában találgatni, ám akárhogy is törte a fejecskéjét továbbra sem jutott közelebb a megoldáshoz.
Aztán később pontban ebédidőben beállított váratlanul az üzletember apuka is. Zaklatott, és roppant ideges, feszült volt. Látszott rajta, hogy rá vár az egyedüli feladat, hogy megmagyarázza egyetlen lányának, hogy teljesen tönkretette őket a hibás befektetések. Minden elúszott.
- Szervusz drága kincsem! Hogy telt a napod? Hogy érzed magad?! - lépett oda lányához, és homlokon puszilta gyöngéden.
- Jaj, apucikám! Ezek az ismeretlen emberek mindenünket elvitték, még a gyönyörű zongorámat, és anyuci Tiffany-lámpáit is. A festményeket és mindent. - panaszolta el kislányos sértődöttséggel, és pár könnycseppet is sikerült ejtenie.
- Jól tudom drága Angyalom! Próbálj kicsit megnyugodni! - igyekezett több-kevesebb sikerrel megvigasztalni.
- Apuci, kérlek mesélj el mindent, rendben?! Bajba kerültél igaz?! Kérlek légy hozzám őszinte! - kérlelte az apját, úgy érezte most ő az egyetlen, akire biztonsággal még támaszkodhat ebben a zaklatottá lett életben.
- Nyugodj meg kisvirágom! Megígérem neked, hogy pár nap alatt minden visszaáll a rendes kerékvágásba! Sajnos attól tartok, hogy az ilyesmi... tudod... előfordul...
- De hát szegények lettünk, vagy nem... - megint pityeregni kezdett. Ebben a percben véglegesen sebezhető, szomorú, és rendkívül összetörtnek látszott. Utoljára akkor volt ilyen, amikor hat évesen meghalt az anyja.
- Jól van drágám! Nincsen semmi baj! Inkább együnk valamit! Biztosan egész álló nap csak salátaleveleket majszoltál! Egy kiadós, tartalmas leves jót fog tenni! - apja már épp készült hívni saját különbjáratú szakácsukat, hogy készítsen kettejük számára valami egyszerű, könnyed ételt, amikor eszébe jutott, hogy ketten vannak csupán az egész házban, melyet nemsokára el kell örökre hagyniuk.
- De hát apucikám! Valamit rosszul csináltál, hogy ennyire... elveszettük mindenünket...?! - alig akarta elhinni a felnőtt nő.
- Tudod kicsit... hogy is fogalmazzak... a tőzsde és a befektetés rendkívül összetett és bonyolult dolog. Egyszer fent van az ember és a csúcsokat ostromolja, később már a porba hullik, mert a nagyobb cápák megeszik őt. Hát engem most megettek a nagyobb halak! De nem szabad elkeseredni! Sajnos ilyen a piac törvénye! Tudod mit! Holnap szépen bepakoljuk a maradék holminkat és elmegyünk valahová. Valami szép helyre!
- De hát apucikám! Nem most mondtad, hogy egy vasad sincs? - nézett rá kérdő, éretlen tekintettel.
- Drága kicsikém! Így igaz, de azért nm vagyok annyira elveszett ember. Vannak kapcsolataim, és persze tartalékaim is, úgyhogy ideiglenesen most ezeket kell bevetnem, már ha egyáltalán élni, és boldogulni szeretnénk. - Én miben segíthetnék neked apucikám? - kezdte idegességében tördelni apró, kis kacsóit.
- Igaz is! Mennyibe is kerültek eddig összesen a márkás ruhakollekcióid és a méregdrága cipőid, édesem? - nézett rá kérdő tekintettel.
- Hú! Sajnos fogalmam sincs, de igyekeztem megőrizni minden számlát egy kis dobozkában, ha ez valamit is segít!
- Az nagyszerű volna! Kérlek hozd csak ide azt a doboz!
- Azonnal! Remélem a szobámat úgy hagyták a költöztetők? - gyorsan befutott tágas, és nagyon kényelmes extra méretekkel rendelkező szobájába, ahonnét jóformán minden mozdítható bútor, és tárgy eltűnt, már csupán a falak, és a lakkozott mahagóni stílusú parketta maradt. Még a habkönnyűágyat, és a piperasztalt is elvitték, és az összes ruhás és cipősszekrényt. Szomorúan kullogott vissza apjához.
- Annyira sajnálom apuci! A dobozt is elvitték! - tárta szét mindkét kezét.
- Semmi baj kicsim! - vakarta meg verejtékezésre hajlamos kobakját a dörzsölt üzletember. - Akkor viszont néhány kemény döntést sajnos meg kell hoznunk! Néhány ruhádat, és cipődet, és az összes kiegészítőt el kell adnunk.
- Ha nagyon muszáj... én megértem... - felelte alig hallhatóan.
- Megígérem neked drága hercegnőm, hogy amint ismét egyenesbe jövünk pénzügyi szempontból annyi mindent vásárolhatsz, amit csak szeretnél, de most sajnos kénytelen vagyok kimondani: Bajban vagyunk!
- ...És ha esetleg megpróbálnék kölcsönkérni az egyik barátnőmtől. Az ő apjuk is jómódú?! - jött egy elképzelés a fejéből.
- Arról szó sem lehet édesem! Még jól is néznénk ki, ha néhány volt üzleti befektetőm megsejtené, hogy anyagilag nem állok éppen a helyzet magaslatán, a végén még soha ebben az életben nem kötnének velem üzletet! Majd kitalálok valamit te csak ne aggódj értem! Most pedig ennünk kellene valamit nem igaz?! Elvégre korgó gyomorral mégsem lehet gondolkodni, sem pedig dolgozni! - megfogta mobilját; bepötyögött pár darab számot, majd a vonal túlsó végén lévő illetővel közölte, hogy hozzon valami ennivalót.
Nem is kellett sokat várni alig tíz percen belül már jött is egy nyurga futárlegény, és kettőt csöngetett villájuk ajtaján. Az üzletember ment ajtót nyitni személyesen, és közölte a futár sráccal, hogy megbeszélte a főnökével, hogy ,,törzsvásárlóként” ez az ételrendelés kivételesen ingyenes lesz. A srác csak hümmögött valamit, majd beletörődve hogy most nem kap borravalót elment.
Másnap az üzletember bepakolta autójába az összes lánya által viselt méregdrága, és legutolsó divat szerinti ruhakollekciót, melyeknek együttes értéke így is több milliót tett ki, már ha nem számoljuk, hogy egy kollekcióért elkértek a divattervezők akár még háromszázötvenezer forintot is. A felnőtt nagyvilági nő természetesen nagyon szomorú, és kedveltlen lett, hogy apja ennyire szigorú döntéseket hozott, ám hamar belátta a helyzetet, hogyha továbbra is hasonló színvonalon szeretne élni jobb lesz, ha megpróbál valamicskét alkalmazkodni.
Mivel apja mindenre gondolt, így az ő nevével is létrehozott egy saját privát folyószámlát, amin tekintélyes összeg halmozódott fel a hosszú évek során, így a felnőtt nő rendelkezhetett vele, de azért igyekezett betartani apja aggódó tanácsait, miszerint: ezentúl többet feleslegesen ne költekezzen, és ne költse haszontalanságokra a kemény munkával megkeresett, majd összekuporgatott pénzt.
A felnőtt nő bement egy autókereskedésbe, ahol úgy fogadták, akár egy földre szállt királynőt, és azonnal rendelkezésére állt egy öltönybe bújtatott, ficsúr, akinek az volt a feladata, hogy a kereskedés számára minél jutányosabb, minél előnyösebb szerződéseket zsebelhessen be. A felnőtt nő határozott talpraesettséggel adta el luxus kategóriás Mercédeszét, és a kapott pénzt igyekezett apjának odaadni, hogy ő újra befektethesse, és megforgathassa a megfelelő pénzügyi vonalakon. Alig pár hónappal később azt lehet mondani, hogy ismételten szépen rendbe jöttek anyagilag. Vettek egy csöppet sem hivalkodó, családias jeleggű házat, szép kerttel, ez külön a felnőtt nő kérése volt, továbbá az üzletember lánya elhatározta, hogy valamit kezdeni fog az életével, és megpróbálja kideríteni, hogy vajon ilyen munkákban lehetne érvényesülnie.
Így történhetett, hogy a felnőtt nő átértékelte eddigi újgazdagok által halálosan egyhangú, és végtelenül semmitmondó életét, és ezentúl még a felszínes barátait is igyekezett kategorizálni, és megválogatni, mert felismerte, hogy szám számmal akadtak közöttük, akik csupán anyagi jóléte miatt barátkoztak össze vele.

BOHÓC-MOSOLY MÖGÖTT

A férfi fehér alapozófestéket kent fel pufók arcára, majd azt a jellegzetesen cseresznyepiros színt, mellyel olyan jellegzetes vigyor-mosolyt sikeredett minden esetben varázsolnia magára. Aztán jöhetett a csiricsáré, tarka ruha, később pedig a legalább három számmal nagyobb, csónakjellegű cipő, melynek a vége kunkori farokformájú volt.
A legtöbb ember – bár nyíltan, és egyértelműen nem mondta ki -, de valósággal rettegett a bohócoktól. Volt bennük valami különös, különleges, maguktól értetődő szomorúság, melyre a legtöbb ember roppant érzékenyen reagált, bármennyire is igyekezett azt minden személyi tulajdonságával leplezni.
A legelső találkozása a befutott, és sikeres, fiatal színésznővel valóságos katasztrófának számított. Úgy viselkedett, akár egy komplett hülye-gyerek, akinek nincs ki a négy kereke. Csupán csak barátokat szeretett vola szerezni. Elvégre – annak idején -, a fél karját is odaadta volna érte, ha bekerülhet az SZFÉ-re.
Nem csoda, ha az adott belvárosi színház egynémely munkatársa alapból azt kezdte pusmogni, hogy ez a különc fickó bizony nem 100-as, és jó lesz vele vigyázni.
A színésznő aznap sugárzó, vidám örömmel lépett be a színház felújított, kissé posztmodernitást leutánzó épületébe. Szokásához híven üdvözölte a ruhatáros és pénztáros hölgyeket, és a személyzet azon tagjait, akikkel kellő rendszerességgel találkozott, majd közvetlenül egy elrejtett kis ajtón, melyből csigalépcső vezetett fel egészen az öltözőkig titkosan tette meg már eddig is jól bejáratott útvonalait.
Mintha kicsit ő is szeretett volna elrejtőzni szándékosan a kíváncsiskodni vágyó, buzgómócsing emberek elől.
- Szia barinőm! Na? Mi újság? Hallottam, hogy a darab jól sikerült. - húszas éveiben járó, göndör, szőke hajú, csücsöriszájú lány üldögélt az egyik öltözőasztalnál, és éppen a pofikáját sminkelte, mert ehhez – hál 'isten -, mindenki saját maga ragaszkodott, és legalább az adott színházi vezetőség ez ügyben mégsem emelt kifogást.
- Jaj ne is kérdezd! Baszki! Sokszor ténylegesen azt hiszem, hogy a rendezők csupán csak azért vannak, hogy szándékosan ellehetetlenítsék a kreatív műhelyfolyamatokat. - bosszankodott kicsit. - Egyáltalán nem értem, hogy a próbák azért volnának, hogy kipróbáljunk bizonyos dolgokat, aztán, és ha nem működnek, akkor újakat vegyünk számításba. Komolyan mondom utálatos egy helyzet az egész! - hevesen az egyik fal mellé hajította mérgében az egyik alkoholos filctollát, mellyel általánoságban a szövegkönyvekből szokta kiemelni a saját szerepeit, hogy könnyebb legyen a tanulási, rögzítési folyamat.
- Ne is mondd! Én is kaptam nemrég egy nyúlfarknyi kis szöveget az egyik filmben, és a rendező ragaszkodott hozzá, hogy játszak rá jócskán a hülye kis liba karakteremre, holott felhívtam a figyelmét, hogy szerintem ezt a szerepet nem így kellene alakítanom. Erre tudod mit mondott nekem az a kis nyálgép nyikhaj pasi?! Hogyha nem tetszik a meló, akkor akár el is tűnhetek a süllyesztőbe senki se fog észre venni. - tette hozzá. - Egyébként a film egy idióta krimi volt olcsó eszközökkel! Esküszöm az égre, hogy nem értem, hogy mi a fenének kell a magyar filmiparnak állandóan Hollywoodot majmolnia, vagy a többi európai filmből össze-vissza lopkodnia mindenféle szar dolgot, amikor szerintem nagyszerű jeleneteket lehetne csinálni, persze ha végre valahára hagynák érvényesülni az ún. művészi szabadságot.
- Hát drága barátnőm! Attól tartok, hogy arra még legalább várnunk kell legalább bő egy évtizedet! - vonta le a keserű konzekvenciát, majd ő is helyet foglalt saját, kisebb méretű öltözőasztalánál, és hozzá látott a sminkelési folyamatokhoz.
Alig nyolc percen belül már kopogtattak is. A rejtélyes illető nem voltmás, mint a bohócmaskarába öltözött, kipingált férfi, és jellegzetesen, szándékosan három koppantassál igyekezett jelezni, hogy itt van, és megérkezett.
- Figyu, te vársz valakit? - érdeklődött kíváncsiskodva a szőke színésznő.
- Én ugyan nem! Talán a rendező, vagy valamelyik kellékes nincs megelégedve, és azok akarnak valamit! - tárta szét a karját.
- Kinyitom! - ugrott talpra a másik lány, és azonnal az ajtóhoz galoppozott, elnyomva a kilincset. A meglepetés csupán csak most következett. Legalább vagy ötven-hatvan lufis csokrot engedett szabadon most a bohócruhás férfi, melyek lustán, komótos kedvvel máris össze-vissza szálldosni kezdtek a két lány legnagyobb meglepetésére. A szőke színésznő pár lépést azonnal hátrált, hogy helyet adjon a különös férfinak.
- Üdvözletem drága hölgyeim! Én vagyok a bohócok egyik doktora és úgy értesítettek, hogy valakinek itt most roppant rossz kedve van! Azért jöttem, hogy egy kicsit felvidítsam az illetőt! Persze csak, ha ő is megengedi? - kérdezte, majd egy biciklidudát varázsolt elő valamelyik színesmintás zsebéből, és párszor megnyomkodta, akárcsak zenélő piros orrát.
- Jaj, de aranyos! Nagyon jópofa! - csapta össze maga előtt mind a két tenyerét a szőkeség. - Látod drága barátnőm, a vezetőség – úgy látszik -, mégiscsak igyekszik komolyan venni emberi igényeinket.
- Hát látod az már igaz! Bár megmondom őszintén egy kis fizetésemelésnek, vagy egy két hetes nyaralásnak most sokkal jobban örülnék! - válaszolta a másik színésznő olyan mélyről jövő szomorúsággal, és kissé barátságtalan kedvetlenséggel, hogy a bohócos férfi szinte azonnal rájöhetett, hogy a kis helyiségben ki az, akinek a lehető legrosszabb kedve van. Közelebb lépett óvatosan a kedvetlen színésznőhöz, és előhúzott egy javarészt műanyagból, és papírmaséból készített virágcsokrot.
Letérdelt teátrálisan a megilletődött nő elé, majd lehajolt, meghajtotta magát:
- Virágot a gyönyörű virágszálnak. - mosolyra húzódó szájjal máris átnyújtotta a megilletődött színésznőnek a tetszetős kis csokrot. Igen ám, viszont arról már kevésbé szólt, hogy a virágcsokorban volt egy kisebbfajta szemmel alig látható csövecske, melyből enyhe vízpermetet lehetett fecskendezni a megtréfált illetőre, anélkül, hogy bárkinek feltűnt volna bármi. A bohóc férfi most megnyomta párszor a titkos gombot a nagyméretű gatyája zsebében, mire a vízpermet megöntözte a most megint kissé bosszússá váló színésznőt.
- A francba már megint! Mire volt ez jó jóember?! Látja maga mit csinált?! Tönkretette a készülő sminkemet! Nemsokára megint próbálnom kell! Így nem állhatok színpadra! - mérgeskedett, panaszkodott, és nagyon úgy tűnt, hogy egyetlen embert tesz a rossznapjáért felelőssé: magát a különös bohócot.
- Jaj, barátnőm! Miket beszélsz te itt?! Ez a kedves ember bizonyára azért jött, hogy örömet szerezzen nekünk, és akkor mit kell, hogy tapasztaljon?! Hogy te legszívesebben azonnal megfojtanád egy kanálnyi vízben! Micsoda dolog ez?! Elvégre vérprofi előadóművészek vagyunk, akárcsak ez a kedves ember! Hát akkor viselkedjünk is úgy! - A szőke színésznő szavaiban lehetett valami kimondatlan, felszín alatti bölcsesség, mert a másik művésznő azonnal megenyhülni látszott, és kicsit barátságosabban, megértőbben kezdett viselkedni az illető bohóccal.
- Bocsásson meg, kérem ne haragudjon, csak tudja... mostanában kicsit összejöttek nálam a dolgok, és mindannyinkon nagy a nyomás... de nagyra értékelem, hogy megpróbált jobb kedvre deríteni! Őszintén hálás vagyok érte! - visszafordult asztalához és újból igyekezett rendbe hozni sminkjét.
- Szerintem fantasztikusan improvizatív előadás volt! Gratulálok! Ha más nincs akkor most már ténylegesen készülődnünk kell tudja, mert este befogjuk mutatni a darabot, és mindennek precízen gördülékenyen kell mennie. - magyarázta el az egész kacifántos szituációt a szőkeség a bohócos férfiak.
- Hát akkor további sok sikert a kedves drága hölgyeknek, és talán egyszer még újra találkozhatunk... - azzal felállt, és búcsút intett, miközben úgy festet csónakszerű, ormótlanul nagy cipőjében mint aki majdnem azonnal hanyadt esik, mert szándékosan táncolva lépkedett az ajtó felé, majd kinyitotta és kisomfordált rajta.
- Ez aztán a meglepetés! Nem gondolod?! - kérdezte a széke, miközben egy paraván mögött igyekezett jelmezét magára ölteni.
- Szerintem valaki felbérelhette és azt gondolta, hogy jópofa ötlet! Szerintem inkább kissé idegesítő. Láttad hogy erőlködött? Semmi természetesség nem áradt belőle! Viszont szerintem én ismerem ezt a különös fickót! A járása, a mozgása, és az egész alkata emlékeztet valakire, de nem tudom már, hogy hol is találkozhattam vele. - kezdett gondolkodni a történtekkel kapcsolatosan.
- Hát ha te mondod barátnőm! Szerintem csuda jópofa volt, ahogy lespiccelt! Szerintem a magad módján még te is viccesnek találtad, és nem mondd azt, hogy nem.
- Igazad lehet! De most aztán siessünk, mert az idegbeteg rendező megint utálatos lesz, mint mindig és este előadás van! - azzal igyekezet befejezni sminkjét és már készen is állt a következő próbára.
A bohócos férfi azonban cselhez folyamodott. Volt már bőven része kellemetlen, barátságtalan visszautasítások egész özönében, így bement a színház egyik mellékhelységébe és azonnal utcai ruhába öltözött át. Alig tizenöt perc múlva már hétköznapi átlagos külsővel rendelkezett, míg a bohóckaskaráját igyekezett egy sporttáskába elrejteni. Arra gondolt, hogy biztos, ami biztos alapon megvárja a szomorú színésznőt, hátha így hogy immáron átlagos külseje lett előbb-utóbb csak felismeri.
Az adott darab próbafolyamata szerencsére éppen idejében ért véget kicsivel háromnegyed kettő körül délután. Kivétel nélkül az összes színházi munkatárs azt tervezte, hogy bekap pár falatot valahol, és míg a legtöbben valamelyik büfé felé igyekeztek az illető színésznő azt tervezte, hogy hazaugrik és eszik valamilyen főtt ételt, mert jócskán korgott már a gyomra. Miközben okostelefonján igyekezett ellenőrizni, hogy ki kereste, és milyen teendők várnak még rá a nap folyamán csak az utolsó pillanatban nézett fel mobiljából, és vette észre az illető férfit, aki szinte azonnal ismerősnek tűnt neki. Jó volt az arcmemóriája, még ha a nevekre pontosan nem is igen emlékezett.
- Ó, üdvözöm! - köszönt. - Ezt a meglepetést! Hogy kerül ide?! - maga se vette észre, de kellemesen, bizsergetőn elpirult, holott már volt egy barátja, aki csapta neki a szelet.
- Üdvözlöm én is drága művésznő! Hadd mondjam el, hogy bizonyára nehéz, és viszontagságos nap állhat Ön előtt, de szeretném, ha tudná, hogy Ön mindent megtett ami emberileg lehetséges volt, azért, hogy a legmaximálisabb teljesítményt legyen képes nyújtani. - kezdte a mondandóját, mellyel valósággal azonnal megpuhította az illető nő szívét. A színésznő most jócskán megdöbbent, hogy vajon honnét tudhat ez a különös ember arról, hogy rossz napja volt, és hogy nem volt éppen a toppon?!
- Nézze... ez igazán jólesik... én nem is tudom, hogy hirtelen mit is mondhatnék... most mennem kellene... - arra készült, hogy hirtelen, angolosan elsiet emellett a férfi mellett, és vissza se néz, ám valamilyen titokzatos erő mégiscsak arra késztette, hogy visszamenjen, és kedves közvetlenséggel tovább beszélgessen ezzel a férfival.
- Rendben van! Meggyőzött kedves Uram! Mit szólna, ha ennénk valamit az ismeretségünk örömére? Nem tudom, hogy van vele, de nekem kopog a szemem, és szeretek jókat enni! - vallotta be.
- Ezt jó hallani! Ha nem veszi zokon Önnel tartanék egy darabon.
- Ez csak természetes! Tudok egy fantasztikus helyt! Egyszerre kiadós, minőségi, és megfizethető áraik vannak! Rajongásig imádom a pacalt, de vigyáznom kell, mert hamar jólakok tőle, és akkor el is nehezülök! Ön is szereti?!
- Nos, hát... nem igazán... de egy jó KFC-kosárnak nem tudok ellenállni! - most a férfin volt a sor, hogy laza, könnyed humorral fűszerezze meg a mondandóját.
- Látja ez érdekes! Én is majd megőrülök a fűszeres kajákért, de az utóbbi időben egy tisztességes gyrost sem ehettem, amibe van sült krumpli is! Akkor mehetünk?!
- Természetesen! - kinyújtotta a karját, mire a színésznő egy kicsit megilletődött a romantikus gesztus láttán, de azonnal kedvesen belekarolt a férfiba.
- Mondja meg nekem, de őszintén! Ön volt az a furcsa bohóc, aki a próbák közben bejött az öltözőbe?
- Engedtessék meg nekem, hogy kérdésére kérdéssel feleljek! Ha az mondom, hogy igen, én voltam, mert ha emlékszik, akkor nekünk a múltban lett volna dolgunk bőven egymással, és Ön hátat fordított ennek az egész helyzetnek, akkor Ön erre mit mondana? Ellenben, ha azt mondom, hogy még életemben nem láttam olyan bohócot, aki puszta jóindulatból bárkit megpróbált volna jobb kedvre deríteni, akkor ez is olyan elcsépelt válasz. Nem gondolja?!
- Ön nagyon bölcs embernek hiszi magát kedves Uram, de nem tudhatom, hogy mennyire bízhatok meg Önben!
- Ez teljesen érthető! Aki a showbuisness felszínes, posványos világában kénytelen mozogni annak szinte már kötelező rutingyakorlat a mindennapos tartós gyanakvás.
A színésznőnek tetszhetett a férfi frappáns, lényeget megragadó válasza, mert különös, gödröcskés mosollyal továbbra is a férfi karjába karolt, és úgy sétáltak az utcán egyenesen a nő kedvenc büféjéhez, ahol istenin sütöttek, főztek.

ÁTTETSZŐ TŰNŐDÉS
 

Mint aki már szándékosan vár valakit, vagy valamit.
Besétálna önző-konok
daccal a tudatos ismeretlenbe;
árnyékba-követve megdermed a falon,
mintha pillanatok borostyán-törmelékeit
bezárná emlékei tavába. 

Előtte csupán a kifosztott Ninivei város,
ahol Jónás se prédikálna önszántából, vagy szívesen.
Ordas-karmú hiéna-szél csörömpöl át
egy-egy elátkozott sikátor utcaszegleten.
- Hold-kráternek tűnnek kripta-arcok
a vigyázó surok-sötétben.

Labirintusszerű, kitaszított falak
kiokádják önmaguk közül még azt is,
kimendéket könyörögne.
Irgalmat ritkán,
ha ismerhet egy-egy
számító manipulátor-pribék.

Visszhangtalan egek alatt
csillag-gyertyákat gyújtogatna
a szíve-oltott kegyelem,
ha legalább egyszer-egyszer még haszna is volna.
Hogy az önkívület mohó,
telhetetlen - majd minduntalan felriad
az ember miért bukhatta el
szándékosan önmagát,
s vajon a bukott,
prostituált-Angyal miért nem segített?!

Tajtékos alvilágiasult hangok fel-felüvöltnek
mindennapok szenny s mocsok üledékeivel;
áruló bitang ígérgetők ellen szinte sosincs ellenszer,
vagy mentség: az aljasság vektor-körvonala
mindenkiben érezhetőn kivehető.
Miért kell, hogy a hirtelen jött
perc-emberkés sikeresség
alattomban megfertőzze
a normálisabb hozzáállásúak táborát?! 

Űzők s űzöttek gyakorta összesimulnak,
mert a szilárd bölcs sokszor
már képtelen megbocsátani,
megérteni a pillanatnyi jóhiszemű pálfordulást,
s míg lúzerek bélyegzett vesztesek
seggnyaóként trónhoz csücsülnek,
később már maguk is
inkább hajlongva térdepelnek
– sascsörű önvád, marcangoló bűntudat
– annyi se sok -,
emberbőrbe-bújt démonok marcangolják
naponta kisemberek hajótörött,
sanyargatott életét.        

HARC A BARÁTSÁGÉRT

A legrosszabb talán az volt a nyári szünet előtti utolsó néhány tanítási napnak korántsem nevezhető héten, hogy voltak sajnos olyan szó szoros értelmében szociopatikus, pszichopata lelki tulajdonsággal megáldott kamasz srácok, akik előszeretettel terrorizáltak, sanyargattak másokat, és akkor voltak a lehető legboldogabbak, legelégedettebbek, ha az egyszer borsot töréseken túlmenően pokoli fájdalmakat, és stigma, lyukasodó sebeket égethettek a kevésbé szerencséses érzékeny, sebezhető lelkébe. Ilyen volt – többek között -, amikor nyolcadik vége felé a kisstílű kis féreg Soós Karcsi rajzszöget tett előbb csak néhány kamasz lány székére, hogy amikor leülnek az órakezdet utáni vigyázzállást követően fájdalmasan felvisítsanak, akár a kiscicák, később pedig, hogy gyilkos-szadista hajlamait kiélvezze már a legtöbb kamasz srácnak is rajzszöget tett a székére, így előbb-utóbb sajnos óhatatlanul is sor került mindenkire. Kornél valósággal már égett a vágytól, hogy egyszer s mindenkorra magántanuló lehessen. Sajnos tizennégy éves korára eljutott egy olyan szintre, hogy jóformán a saját árnyékától is totálisan kikészült, és úgy megijedt, hogy rendszeresen bepisilt, ami miatt gúnyolták, és csúfolták rendszeresen, és azonnal sajátságos, obszcén, és gusztustalan gúnyneveken kezdték emlegetni, úgy mint:
Itt jön a Hugyos Kori! Vagy: Már megint ezt az eszement bepisáló idiótát küldték ide mások helyett?! - És ha ez nem lett volna elegendő szegény Kornél romokba heverő, lelki világának, akkor itt voltak még a Bosszú fivérek, és a bandatagok is, akik gyakorlatilag azóta vadásztak rá, és kínozták rendszeresen, amióta felső tagozatos lett, tehát bő négy és fél éve. Négy és fél év iskolai terror és pokol. Ehhez képest azok a Legyek ura és a Remény rabjai című filmek smafunak számított, hiszen ahol az emberi gonoszság és szemétkedés felüti fejét ott kő kövön nem marad.
Mivel Kornél magántanuló lett nyolcadikos kora elején a félévi szünet előtt, annak ellenére pontosan tudta, és tájékozódott az iskolájában továbbra is tomboló, és vérlázító szemétkedésekről. S bármennyire is szeretett volna segíteni néhány osztálytárs haverján, nagyon úgy tűnt, hogy se most, se máskor nem képes gátat szabni a folyamatosan elharapódzó, kőkemény és sokszor brutális gaztetteknek.
- Szia Kornél! Na mesélj? Hogy s mint ityeg a fityeg?! - találkozott egyik nap, amint kedvenc fiókkönyvtárába ment, hogy a kötelező olvasmányok közül néhányat visszavigyen egyik osztálytársával Lackóval.
- Szevasz Lacek! Hát, mire is vagy kíváncsi, pontosan?! - Kornél szerette, ha egyértelműen, és pontosan fogalmaznak barátai. Egyáltalán nem kedvelte a puszta, homályos célozgatásokat.
- Tudtad, hogy azokat a rohadék Bosszú testvéreket az Igazgatónő berendelte és akkora fegyelmit kaptak mint az ágyú öregem! Most már csak egyszer s mindenkorra ki kellene őket végleg paterolni a suliból! Képzeld csak! Szegény Csutka Katit is hogy elintézték! Állítólag egy késsel szétvágták a ruháját és kilátszott a melle! A gecik! - dühös tehetetlenség lett úrrá Lacin, mely aztán Kornélra is hamar átragadt.
- Ezt őszintén sajnálom, mert Kati kedves lány... a szülei csináltak valamit az ügyben? - fonta keresztbe a karját, mintha egy kérdező oknyomozó lenne.
- Á, egy nagy büdös francot! Az idióta apja egy totál alkesz, míg az anyukája állítólag rákos és Kati saját magára van utálva! Még az állítólagos barátnői is hol mellette vannak, hol pedig nem! Azért én ezt nm nevezném barátságnak! Ha valami barát, akkor az legyen a bajban is barát! Nem igaz?! ,,Egy mindenkiért, mindenki egyért!” - felelte kipirult arccal, mert most a vér jócskán a fejébe szállhatott.
- Ez szentül igaz kedves barátom! Hát... akkor én már... mennék is... - az igazság az volt, hogy Kornélnak most a legkevésbé sem akaródzott hosszantartó, kimerítő eszmecserét folytatnia barátjával, de hát azért csak meghallgatta, hogy milyenek a közállapotok egykori iskolájában.
- Hé, haver! Ha nem baj elkísérnélek egy darabon! Közbe dumálhatunk... - javasolta, majd szó nélkül már ment is Kornél után, aki időközben elindult.
Ahogy leérek a lakótelep alján elhelyezkedő fiókkönyvtár kis, komfortos épületéig, ahol mindig remek dolgokat lehetett olvasni, és – főként mostanság -, nyílt mellette egy elfogadható ár fekvésű videokazetta-kölcsönző is Kornélnak se kellett több, hogy lekösse és elfoglalhassa magát a legújabb mozifilmekkel. Gyerekkora óta valóságos filmrajongó volt. Megpróbált mindig úgy viselkedni, mintha egy filmben szerepelne, és persze megpróbálta kigondolni, hogy vajon kedvenc színészei miként, és hogyan viselkednének főként azokban a szituációkban, melybe ő is önkéntelenül belekeveredett.
A hangulatos játszótérrel egybekötött parkon át mentek. Egyrészt ott voltak hatalmas tölgyfák, mely azért mégiscsak elfogadható árnyékot, és hűs enyhet biztosítottak a már így is csordulásig verejtékben úszó két kamasz srácnak, másrészt nem ettek meszet, hogy a tűző napon át kullogjanak, mint valami kérkedő seggfejek, akik előbb utóbb vagy infarktust, vagy hőgutát kapnak önző, makacs meggondolatlanságuk miatt.
- Hallottad, hogy állítólag a Gyurka Londonba költözik?
- Ezt eddig még nem.
- Az öregjének van valami komputer buisnesse, és állítólag kurvára jól megyeget a bolt, mert Gyurka nemrég kapott egy zsír új Nintendót. Én is láttam, bár nem engedte, hogy játszak is vele! - dicsekedett el.
- Hát igen... jellemző, de hát a mi Gyurkánk már csak ilyen, nem igaz!
- Kérdezhetek valamit öreg?! - lassított a lépéseiben egy percre. - Tudom mire vagy kíváncsi?! Miért nem mószeroltam be a Bosszú fivéreket, amikor módom, és lehetőségem lett volna rá? Ugye erre vagy kíváncsi?! - nézett rá komolyan.
- Te kérdezted nem én, haver. De igen!
- Tudod ez olyan érzés, mint amikor már minden tartókötelet elvágtak a lábad alatt, és te szó szoros értelemben egy mélységes mély, ásító szakadék szélén egyensúlyozol. És nincs és nem is lehet segítséged! - fogalmazott kissé homályosan.
- Ezt most kurvára nem értem öreg! Azt kérdeztem, hogy miért nem mártottad be azokat a rohadék gennyládákat, amikor lehetőség lett volna rá?! Így már világos?!
- Hallottam az előbb is! De most én kérdezek: mi értelme lett volna?! Elvégre – ha jól tudom -, még most is az osztályotokban keserítik a levegőt! - cinikusra sikeredett a hangnem, amitől úgy tűnt, hogy a másik srác kissé meg is sértődött. Kornélnak mivel azonban helyén volt az igazságérzete, ezért nem tartotta szükségesnek a bocsánatkérést.
Elhaladtak a játszótéri árnyékos fák mellett, majd le visszakanyarodtak az utca felrepedezett aszaltjára, melyet nemrégiben adtak át szintúgy ünnepélyes keretek között, és ami meg újfent tönkre is ment.
- Hú, haver! Kurvára fütyiaszaló egy meleg van! - vonta le a következtetést Laci.
- Hát az már biztos! De legalább ehetünk néminemű fagyit is!
- Igen, ebben a rohadt nagy melegben az az egyetlen életmentő táplálék! Nem is kéne mást kajálni. Én amondó vagyok!
Kornél mindig megérezte, ha valami rossz dolog történik, vagy van éppen készülőben. Már egész kisgyerekkora óta tudta, ha valami nem stimmel, akkor a szűkebben vett világban se fog stimmelni. Mintha egy titkos antennája lett volna a lelkében, melynek csupán az lett volna a feladata, hogy reagáljon a titkos, főként negatív rezgésekre, melyeket a világ, és benne az emberek bocsátanak ki magukból.
- Haver, lassíts egy kicsit! - kérte barátját, aki most hátrafordult, hogy bevárja.
- Mi az öreg? Csak nincs valami gond?! - kérdezte kíváncsian. - Szerintem rohadtul nem vagyunk egyedül! Mintha figyelnének minket! - felelte. Mennyire igaza volt Kornélnak, az csak a következő percekben derült ki.
- Micsoda váratlan fordulat! - halottak meg egy ismerősen csengő, gúnyolódó hangot a hátuk mögött. - Hé, fiúk! Gyertek csak ide! Ezt a kurva nagy mázlit! Kiket sodort ide a szél?! - kiáltott fel egy kövér disznóképű, lófarkas srác a banda egyik vezére.
- Hékások! Ezt a két bumburnyákot küldték maguk helyett a geci kis beszariak! - vetette el magát egy nyurga, korához képest idősebbnek látszó, sportos fiú, akinek – sajnos -, volt egy pszichopata kisöccse, aki most szintén ott volta bandában, és valósággal égett a vágytól, hogy gyilkos tréfákat, hecceléseket űzhessen gyanútlan áldozataival.
- Hova indultatok báránykák ebben a kurva nagy melegben?! - kérdezte fenyegető komolysággal a lófarkas dagadék srác.
- Izé... mi csak... eltévedtünk, és csak... a kiutat kerestük... - válaszolta hebegve-habogva, méltóságát totálisan porig sújtva a rettegéstől Laci.
- Látom a mi jó öreg Kornélkánknak nincs kedve dumálni! Mi van te szánalmas, kis pöcs?! Már megint összehugyoztad magadat a félelmtől?! - erre kicsit közelebb ment és Kornél rövid bermuda nadrágját kezdte szakértelemmel vizsgálgatni, és miután megint csak bebizonyosodott, hogy nem bírta visszafogni vizelési ingerét a banda vezére úgy gondolhatta, hogy Kornél valósággal maga alá csinált a tartós félelemtől.
- Baszki! Szánalmas egy idióta vagy, hallod-e?! Már régen betöltötted a tizennégyet, de még mindig anyucika féltett fiacskája vagy, aki bepisil, akár egy kisbaba! - kijelentésére a többiek kórusban kezdtek hahotázva röhögni, vihogni, és majd a könnyük is kicsordult idült jókedvükben.
- Mi a francot akartok rohadékok?! - kérdezte jó hangosan Kornél, aki egész eddig jóformán azt se tudta, hogy még így is tud viselkedni, és beszélni.
- Nézzétek a puhány kis férget! Megjött a hangja! - vigyorgott szurós, méregető halszemeivel a kisebbik Bosszú fivér. Előkapott a zsebeiből egy kiélezett bökőszerű bicskát, és látványosan villogtatni kezdte a késhegynyi napfényben, melynek tűző sugarai egyenesen a penge élére vetültek.
- Ja? Én is pontosan ezt akarom tudni! - vette át a szót Laci, akinek újfent megjött a bátorsága, bár valójában elpucolt volna az egész környékről. Mégis genyóságnak vélte volna egyszerűen cserben hagynia egyik legjobb haverját.
- Mit vartyogsz te szánalmas levelibéka?!
- kérdezett egy harmadik Beatles-gomba frizurájú srác, akinek amolyan lányos vonásai voltak, és valósággal utálta saját kamaszkorabeli énjét, és ezáltal szinte mindenkit.
- Csak azt akarom tudni, hogy miért nem hagytok minket békén, ti faszkalapok?! - most már Laci is egyre inkább igyekezett veszélyesen, fenyegetően nézni, igaz több-kevesebb sikerrel. - Húzzatok innen a jó büdös francba, amíg szépen mondom!
Most a bandatagokon volt a sor, hogy egyre fenyegetőbben, egyre veszélyesebben lépjenek fel. Most mind az öt srác közelebb jött. Igazi vérbeli leszámolásjelenetnek látszott, ami talán minden Hollywoodi bosszútörténet sarkalatos alapja.
Kornél most nagyon tudta átkozni magát, hogy nem hozta el magával harmonikáját, és nem próbálta meg elharmózikázni a Volt egyszer egy vadnyugat fenyegető dalát.
- Akkor tikis tücsök faszok! Most leckéztetés következik! - adta ki az egyértelmű utasítást a lófarkas dagadék. A banda többi négy tagja azonnal hátukba került, és igyekeztek lefogni őket. Lacit azonnal elkapták, de Kornél szerencsésen kitudott bújni a hurokszerű hálóból, amibe bele akarták őt kényszeríteni, és most rajta volt a sor, hogy ésszel támadjon, de csupán nyers, fizikális erővel. Előbb bevitt egy enyhébb ütést a kisebbik, lányos képűbb, Beatles-frizurás srácnak mondván előbb mindig a könnyebb ellenfeleket kell leteríteni, akárcsak a Mortal Kombat nevezetű verekedős játékban. ,,Bárcsak most lenne valami szuper képessége, amivel egy szempillantás alatt megnyerné a jelenleg vesztésre álló csatát.” - gondolta.
A bandatagok többégésének agyában – a jelek szerint -, fel se merült, hogy áldozataik közül akárcsak bárki is fel mer lázadni, vagy ami még életszerűbb: küzdeni, és harcolni akar. Így azért egészen izgalmas, kacifántos helyzet alakult ki. Öt ellenfél egy ellen! Ha az aránypárokat nézzük a bandatagok még így is túlerőben voltak, de hát a görög-perzsa háborúban a perzsák is szép eredménnyel végeztek a számfölényben lévő görög seregek felett. Nem igaz?!
- Gyertek csak! Na, mi lesz?! - ordította Kornél olyan fenyegetően, ahogy csak bírta.
Két bandatag még mindig egyre erősebben szorította jó barátját, míg a másik kettő a Bosszú fivérek most egyre tanácstalanabbul, értetlenkedve bámultak a bandavezér felé, hogy vajon most mit is kellene, hogy csináljanak?!
- Na?! Mire vártok idióta véglények! Agyaljátok meg egy kicsit! - adott parancsot a két pszichopata srácnak, akik közül a kisebbik öcs máris megvillogtatta fenyegetően tűhegyesre élezett pengéjét, amivel állítólag megölt néhány kóbor, elkószált állatot, és most legszívesebben Kornél húsába is kedvére belemártotta volna a pengéjét. Míg az idősebbik, sportosabb fiú azonnal támadásba lendült és egy akkora gyomorszájütést vitt be védtelen Kornélnak, hogy az menten térdre rogyott, és csillagokat kezdett szeme lőtt látni a tartós fájdalomtól.
- AUUU! - nyögött fel fájdalmában, majd szabályosan, akár egy közepesméretű krumpliszsák elterült az aszfalt zúzalékos járdán.
- Akarsz még te kis pöcs?! - magasodott felette, akár egy dromedár fenyegető szörnyeteg az idősebbik Bosszú testvér.
Kornél a fájdalomtól alig tudott kivenni bármit is a környezetéből. Bár eddig is előfordultak kisebb-nagyobb verekedések a sulin belüli iskolaudvaron főleg, de eddig még sosem ragadtatták el magukat ennyire ezek a bandatagok.
Utolsó, megfeszített erejét is összeszedve fejét most a nagyobbik srác egyik lábához vonszolta, aki röhögni kezdett, mit sem sejtve arról, hogy Kornél mit forgathat a fejében, majd Kornélon volt most a sor, hogy fogait jócskán a fiú bokahúsába mélyessze és egy hatalmasat harapjon, akárcsak a természetfilmeken látott cápák, vagy épp krokodilok.
- AUUUU! Ez megharapott! Baszki! Te kis rohadék! Megharaptál! - próbálta egyre elkeseredettebben lerázni magáról az egyre inkább bokájába mélyedő emberi fejet, és annak tartozékait, míg végül pszichopata kisöccse jött a segítségére, aki egész egyszerűen rugdosni kezdte Kornél hájpacni, úszógumis hasát, ami miatt megint csak jócskán fájdalmai lettek. A kisebbik Bosszú fivér addig folytatta a rugdosást, amíg Kornél ténytelen-kelletlen el nem eresztette szájával a nagyobbik fiú bokáját, aki most égető fájdalmában hátratántorodott sántítva, enyhén bicegve. Úgy tűnt még életében nem volt ennyire meglepve. Kornél viselkedése – szemmel látszóan -, mindenkit jócskán megijesztett. Talán egyedül a banda lófarkas fejét nem, aki miközben nézte az egész jelenetet titkon megfogadta magában, hogy kiadós, és könyörtelen bosszút fog állni azért a sérelemért, amit ez a két idióta srác a banda ellen elkövetett. Így visszavonulót fújt inkább.
- Hé, fiúk! Most olajra lépünk! Hagyjátok ezt a két szánalmas pöcsöt! - azzal már ment is a maga dolgára.
A többi bandatag eleresztette a halként vergődő Lacit, és egy nyomatékos figyelmeztetéssel ő is kapott egy kiadós gyomrost, míg Kornélnak újból egy hasrúgás jutott.
- Ezért még számolunk te kis geci rohadék! Most mit fog a bratyóm gondolni rólam?! - kérdezte, igaz csak úgy mintha saját magával társalogna a kisebbik Bosszú fivér, majd azonnal futott is a többi bandatag után.
Laci óvatosan felállt, majd odament legjobb barátjához, hogy megnézze mi van vele.
- Hé, haver! Mi a nagy harci helyzet? Egyben vagy még?! - bár hangján nem érződött annyira, azért lelke mélyén teljes volt a pánik, és a félsz.
- A rohadt életbe! Ez nagyon fájt! - Kornél még mindig szorította grimaszosan eltorzult arckifejezéssel a hasát. Látszólag kíméletlen, és pokoli fájdalmai lehettek.
- Te öreg nem kéne neked orvoshoz menned?!
- Jaj, ne röhögtess, mert fáj a bordám! Inkább segíts! - kinyújtotta pufók, vaskos kezeit, hogy a másik felsegíthesse.
Igyekeztek magukat rendbe hozni úgy ahogy, s tovább folytatták megkezdett útjukat.
- Figyelj csak Kornél! Bár tudom, hogy utálod, ha dicsérnek meg minden, de kurva vagány voltál most, és nagyot nőttél a szememben! - rázott vele kezet Laci, amikor a kis fiókkönyvtár takaros épületéhez értek.
- Bárcsak én is így volnék vele! - becsülte le magát folyton a másik kamasz, aki mintha megsejtette volna, hogy azért még lesz jó pár kisebb-nagyobb kellemetlen, és barátságtalan konfliktus ezekkel a brutális osztálytársaival.

EGY BÁJOS MANIPULÁTOR SZÍVE

Caroline egy felkapott Los Angeles-i bárban üldögélt kedvenc Manhattan-koktélját kortyolgatva, és kedvére stírölte, és fixírozta a főként gazdag, híres, és persze jóképű férfiakat maga körül. Apja születéskor valami oknál fogva lelépett a családtól, és később anyja szájából volt alkalma bőven azt hallani, hogy az életben két dolog a fontos, és elsőrendű: mindenkit kihasználni, és a szerelmet kidobni a kukába, hiszen az semmire sem jó, és fapatkát sem ér.
Így történt, hogy Caroline jószerivel már egészen kisgyerek korában rendesen, és alaposan elsajátíthatta bárénekesnőnék dolgozó anyjától az ördögi manipuláció alapjait, miszerint: miként és hogyan kell kellő ügyeséggel, és pikáns, nőies, körmönfont rafinériával úgy az ujja köré csavarnia, és miután anyjának szép számmal voltak az életében változatos férfiak, még néhány kisstílű, lepukkant gengsztert, vagy hétpróbás maffiafőnököt is sikerült kerítenie. Akiket természetesen igyekezett rendre megkopasztani, és elvenni minden pénzüket, hogy élni, létezni tudjanak, hiszen – ha valahol -, hát akkor a legendás L.A.-ben meglehetősen drága az élet, főként olyanok számára, akik kétes módszerekkel szerzik megélhetési forrásaikat.
- Drága kislányom! Vésd az eszedbe jól, mert már csak mi maradtunk egymásnak! Az életben semmit se adnak ingyen! Mindenért kőkeményen meg kell fizetni, és inkább te használj ki másokat, semmit veled járassák a bolondját! - hallotta legalább százszor kislánykora óta a jól betanulható anyai intelmet, és az évek hosszú múlásával nyugodtan mondhatjuk, hogy valóságos tökélyre fejlesztette – legalábbis -, ami a férfiak tartós kizsigerelését jelentette. Bár kétségtelen, hogy alapelve az volt, hogy nem kezd nős, és főként gyerekes pasikkal, mert nem akart tartós fájdalmat, és felszakított lelki sebeket adni azoknak a gyerekeknek, akik – hozzá hasonlóan -, ideje korán megtapasztalhatták, hogy milyen az, ha egyik, vagy másik szülő másutt keresi a boldogságot és magára hagyja csemetéit.
Miközben kedvenc koktélját szürcsölgette egzotikus, nyárias jellegű koktélruhájában, mely meglehetősen sokat megmutatott a kíváncsiskodó, főként mohó férfi tekinteteknek észrevett egy magányos alakot, aki folyamatosan szóval tartotta a csapost a bárpultnál. Önkéntelenül is kicsit közelebb fordult bárszékével hozzá, és kihallgatta a szerencsétlenül járt fickó beszélgetését. A férfi a negyvenes évei elején járhatott, bár ritkulásnak indult hajával, és sörhasat növesztett török basa pocakjával bizony inkább tűnt egy átlagos, válás küszöbén álló, reményvesztett apukának, semmint olyas valakinek, akit nem hagyja magát legyűrni. Elmondta a csaposnak, hogy imádott mennyasszonya éppen az esküvőjük napján lépett le tőle, mert kevesellte a finom kis karikagyűrűt, amit a pórul járt férfi gyöngéden az ujjaira húzott, és persze nem limuzin, vagy Bentley érkezett a helyszínre, hanem egy ütött kopott Ford Branco, aminek ráadásul erősen prüszkölt, köhögött a motorja, és tropára ment kipufogójából is durrogással vegyes pukkanó hangok törtek fel, akárhányszor a sofőr gázt adott. A kövér fickónak nem voltak még gyerekei. Állítólag volt egy anyja, aki az öregek otthonában lakott, és erősen szenilis volt, és gondozásra szorult. Caroline minél inkább hallgatta a furcsa, szerencsétlen fickó történtét annál inkább mélységes rokonszenv, és empátia kezdett kialakulni főként anyagi haszonszerzésre berendezkedett lelkiismeretében. Azelőtt nem is tudta volna elképzelni, hogy bárki iránt empátiát, vagy toleranciát képes mutatni, most viszont nagyon szerette volna őszintén megvigasztalni, és pátyolgatni, ezt a szemlátomást totálisan csődtömeg fickót, akit már csupán hajszálak választottak el a teljes zülléstől, vagy ami még rosszabb az összeomlástól.
- jó estét kedves uram... - köszönt neki kimérten, majd közelebb jött tipegő tűsarkú cipőivel, és letelepedett közvetlenül a fickó mellett lévő üres székre. - Gino bébi még egy koktélt légy szíves! Ennek a kedves úrnak pedig hozz egy ugyanilyet! - kérte negédes mosollyal a csapost, akivel nagyon úgy tűnt, hogy már régóta ismerhetik egymást.
- Ne haragudjon, hogy megszólítom drága uram, de észrevettem, hogy borzasztóan rossz napja lehetett, elvégre az ember nem a semmiért fojtja alkoholba a bánatát, nem igaz?!
A férfi meglepetten bólogatni tudott, és fogalma nem volt, hogy egy ennyire gyönyörűséges, és káprázatosan szexi ifjú hölgy vajon mit akarhat tőle?! Ezért csak bámult rá, majdhogynem szájtátva.
- Tudja valamikor régen még én is nyugodtan mondhatom, hogy hasonló cipőben jártam, és tessék még mindig itt vagyok a jó öreg L. A.-ben! - emelte fel kissé teátrálisan a magasba mind a két hosszú, karcsú karját. - Bár semmi közöm a magánéletéhez, de ha gondolja nagyon szívesen meghallgatom a történetét! - ajánlkozott, látszólag minden hátsó szándék nélkül.
- Ne haragudjék drága hölgyem, de szerintem más dolga is akad, mint egy ilyen csődtömeget hallgatni, mint amilyen én vagyok... - jegyezte meg önbizalmából teljesen kivetkőzve a férfi, majd egy hajtásra kiitta méregerős italát. Egy alkoholhoz egyáltalán nem szokott embernél ez azért durva hatásokat képes csinálni.
- No, édes uram! - fordult most szembe vele Caroline. - Figyeljen szépen rám, rendben! Elmeséli szánalmas kis életét, mert szerintem már mindent elvesztett, ami emberileg lehetőséges volt. Sokszor el se hinné, de ha az ember egy vadidegennek mesél az életéről valósággal szinte azonnal megkönnyebbül, és fel is szabadul. - most rajta volt a sor, hogy belekortyoljon az italába. A pufók, totálisan kétségbeesett férfi úgy gondolta, hogy rosszabb nap már úgy se jöhet, így belement abba a játékba, melyet az álomszép nő diktált. Elvégre, ha jobban meggondoljuk a szerencsétlen fickókra sajnos senki emberfia sem kíváncsi, nemhogy egy gyönyörű nő, akinek – látszólag -, mindene megvan. Nemigaz?!
A férfi elmesélte, hogy medencetisztítóként, majd később kőművesként melózott néhány befolyásos üzletembernek, és hirtelen fölkapott filmcsillag sztárocskának, akik közül voltak többen is, akik bizony nem voltak hajlandóak kifizetni neki a megbeszélt összeget, még akkor sem, amikor a férfi mindenkit figyelmeztetett, hogy bizonyos anyagárak igenis változhatnak, mint a cement, faanyagok, márvány – aki különösen elegánsan mutat egy-egy magazinban megjelent fürdőszobaképen, már ha értő, szakavatott kezekre bízza az ember. Később a férfi elmesélte, hogy nagyon szerette volna feleségül venni középiskolai szerelmét, aki viszont kerek perec kijelentette, ha nem vesz neki minimum gyémántgyűrűt, és egy exkluzív Hawaii nyaralással sem fejeli meg a lánykérést, akkor akár el is felejtheti, hogy nekik egyáltalán közös jövőjük legyen. Aztán, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva az illető nő egy szép napon összecsomagolta az összes holmiját és se szó, se beszéd kilépett a megkeseredett, szerencsétlen férfi életéből.
- … Aztán nem is tudom... hónapokig azon agyaltam, hogy vajon én hibáztam-e, hogy nem ismertem meg eléggé a páromat, vagy ténylegesen ennyire szemétláda lett a világ, hogy az emberek már csak a pénz után futnak állandóan...? - tette fel magának az eldöntendő kérdést miközben legurított még egy keserédes italt.
Caroline miközben a férfi életének beszámolóját gondolta először úgy volt vele, hogy ennél könnyebb dolga ritkán lesz még egyszer, ha valakit meg kell kopasztania, legalábbis pénzügyi szinten. Viszont volt valami mélyről jövő őszinteség, és lelki kisugárzás ebben a nagy rakás, tohonya szerencsétlenségben, aki most mellette ült, és Caroline észre se vette, és azonnal vonzódni kezdett hozzá. Mintha már nem ő használt volna ki másokat, hogy céljait elérhesse, sokkal inkább saját maga írta át eddigi ördögien manipulatív, kicsinyeskedő, és önző játékszabályait.
- Tudja mit kedves uram?! - fordult most megint feléje, hogy arcuk egyvonalba kerülhessen. - Ha a menyasszonya ennyire gonosz módon viselkedett Önnel, akkor én azt mondom, hogy nem érdemelte meg, hogy őszinte és igazi szívből jövő érzelmeket pocsékoljon rá. Csupán csak a rend kedvéért, hol is tart most az exe?!
- Három gyereke van, egy idióta vadbarom pasija, és úsznak az adósságban, mert egyik sem szeret dolgozni! - vallotta be szégyenkezve.
- Na látja édes Uram! Pontosan ez az, amiről idáig beszélgettünk!
- Most akkor mit csináljak? Tudna esetleg tanácsot adni?! - nézett rá kisfiúsan sóvárogva, akár egy elveszett jegesmedve az északi sarkon.
- Hogy Ön mennyire aranyos, csupaszív ember! - Caroline magát is meglepte, amikor észrevette, hogy kellemesen bizsergető érzés, ha szorongathatja egy másik férfi kezét. - Figyeljen rám! Vegyen egy mély levegőt, és kezdjen új életet! Elvégre ez itt az Angyalok városa, nem igaz?! Fogadni mernék, hogy előbb-utóbb a lehetőségek az ajtaján fognak kopogtatni, csak muszáj lenne meglátnia azt a kevéske, szemmel alig látható kisebbfajta jót, ami még összetartja ezt a mostani világunkat! Na, fel a fejjel!
A bárhelységben egyszerre csak felcsendült a wurlitzerből egy ismerős, kellemes dallam, amire remekül lehetett lassúzni, márha az ember tudott egy legfeljebb két tánclépést. Caroline-nak remek ötlete támadt.
- Szabad egy táncra kedves Uram? Ne féljen, nem harapok! Sőt, egészen bájos és elbűvölő tudok lenni, ha akarok! Csak magán múlik! - nyújtotta ki a kezét, hogy a másik megfoghassa óvatosan. Caroline a parkett felé vezette, és azonnal átkarolta vaskos, tokás nyakát; az arcába nézett azokkal a varázslatos gomb szemeivel, és máris lassúzni kezdett vele a zene ütemére, míg a férfi egyfolytában azzal volt elfoglalva, hogy még véletlenül se lépjen rá egy ilyen bombázó nő kicsiny lábaira. Aztán, amikor a zene véget ért Caroline észrevette, hogy nem akarja elengedni a férfit, és újra táncoltak még egyet. A kissé zsúfolt, fülledt, bohém éjszaka így csapott át váratlanul hajnalba, és már négy óra is elmúlt mire a bár bezárt – legalábbis aznapra.
Caroline felajánlotta a férfinak, hogy amíg állást, és szállást nem talál egészen nyugodtan kipihenheti magát nála is, elvégre egy kisebb szállodában, ahol van portás őr szolgálat mi ban történhetne az emberrel?! Belekarolt a férfiba, és töviről-hegyire kitárgyalta saját gyerekkorát. Jobb volt ez, mint akármelyik háromszáz dolláros órabérrel kalkuláló Beverly Hillsi dilidoki napidíja.
A férfi figyelmesen, megértően hallgatta, és nagyon úgy érezhette magát, hogy lám csak megütötte a főnyereményt, hogy egy ilyen nagyon, kedves, közvetlen és bombázó nő megajándékozta a segítőkészségével, és a figyelmével. Hiszen egészen bizonyosan jobb dolga is lett volna.
Caroline szállodai szobájába vitte a férfit, aki az alkohol hatásától valósággal azonnal elaludt, már a nagy férőhelyes kanapén is, nem volt szüksége ágyra, amiért a nő hálás volt – tekintettel -, mindig is szeretett nagy ágyban aludni.
Másnap reggel aztán mindketten kitisztult fejjel Caroline szobaszervízzel rendelt kettejüknek finom reggelit, és mikor a fehér formaegyenruhát viselő pincér behozta az ételszállító kis kézikocsin a kért szalonnát, sonkát, tojásrántottát, croissant és narancslekvárt a férfinek valósággal könnybe lábadt a szeme, hogy valaki így gondoskodik arról, hogy kicsit jobban érezhesse magát, és legalább megjöjjön az elveszettnek hitt jókedve.
- Tudod mit mackókám? Ha megreggeliztünk segítek neked valami elfogadható melót keresni! - a férfi ölébe ült, és kézzel etette meg a jócskán meglepett férfit, aki hebegni-habogni is alig tudott, hogy egy ilyen igazi hús-vér nő vendége lehet. Reggeli után szinte azonnal belevetették magukat Los Angles folyamatosan nyüzsgő, egyetlen pillanatra sem lazító, megapolisz-hangulatű vérkeringésébe. Caroline rengeteg olyan embert ismert, akik jöttek neki egy-két szívességgel, és persze bolond lett volna, ha azokat a bizonyos névjegykártyáikat nem tette volna el biztonságos helyre ridikülje mélyére. Most sebtében kapásból kivett egy kisebbfajta tucatot, és sorrendben nézni, olvasni kezdte a potenciális neveket, akik vélhetően alkalmazásba vennék a férfit.
Már vette is a mobilját és feltárcsázott néhány számot.
- Szia szívem! Itt a legjobb kuncsaftod beszél! - búgta mézédesen a telefonba. - Figyelj csak édes, egy hatalmas szívességet szeretnék kérni! Szükségem lenne egy járműre ide a szálloda parkolójába, egy Armani öltönyre, nyakendőre, cipőre, és egy-két kiegészítőre, hogy üzletembert faragjak a barátomból... - jelentőségteljesen a férfire nézett, és rafináltan kacsintott is hozzá egyet. - Ó, majd elfelejtem kérlek szól Jimmynek, hogy szükségem lenne rá mondjuk egy-két órácskára amolyan sofőri minőségben, ha érted, hogy mire gondolok? - amikor végzett a beszélgetéssel máris betette a mobilt, és igyekezett megnyugtatni a kissé idegeskedő férfit:
- Ne izgasd magadat édes mucikám! Olyan üzletembert faragok én belőled, hogy dőlni fog a lóvé!
Nem telt bele bő negyvenöt-ötven perc és egy sötétített üvegű, koromfekete limuzin gördült be a szálloda parkolójába, méghozzá Jimmyvel, mint sofőr, ahol Caroline kérte. Emellett, amikor a nő bekukkantott a limuzinba azonnal kiszúrta, hogy a méregdrága öltöny, és a hozzávaló kiegészítik is megérkeztek. Most rajta állt, vagy bukott az eredti terv sikere, hogy a szerencsétlenül járt férfiból egy meggyőző, és határozott benyomást képviselő üzletembert faraghasson.
- Mackókám! Kérlek vedd fel az inget, nadrágot, és az öltönyt! Tudsz nyakkendőt kötni! Ha nem az sem akkora baj, majd én megkötöm!
A férfinek sem kellett több ösztönzés. Alig tíz perc alatt már készen várta, hogy Caroline megkösse a nyakkendőt a nyakán. - Hmm! Nem rossz! Megteszi! Az enyhe borosta, még ki is emeli egy kicsit a markáns arcodat! - paskolta meg pirospozsgás arcát, majd mindketten beültek a limuzin hátsó üléseire, és Caroline szólt a sofőrnek, hogy egy megadott címre vigye.
A sofőr – aki újfent Caroline egyike lehetett -, tette, amire utasítást kapott, és már utaztak is egy dimbes-dombos, kicsit hepehupás, szerpentines utakkal jócskán kicsipkézett úton egészen a dombtetőig, ahol luxuskategóriás álomvillák, és úszómedencés ingatlanok pihentek meg.
Amikor a limuzin lassított az egyik luxus villa előterében Caroline még egy utolsó simítás gyanánt megigazította a férfi nyakkendőjét, majd kézen fogva kiszálltak az autóból, és elindultak a hatalmas palotaszerű ház bejárata elé, ahol biztonsági ellenőrző rendszer mellett modern kaputelefon gondoskodott róla, hogy akárki ne jöhessen csak úgy be. Caroline azonnal beütött egy hat számjegyből álló kódot a kaputelefon kijelzőjébe, és a rácsozott kapu azonnal kinyílt. Ha ez nem lett volna lég tüstént két agresszíven ugató, és kíváncsi dobermann kedvenc rohamozta meg őket, ám Caroline-nak eszébe se jutott pánikolni, vagy kétségbeesni, nem úgy, mint a férfinak, aki szinte majdnem minden állattól mániákusan rettegett.
- Sziasztok kiskutyák! Hát nemgyönyörűek? - kérdezte a férfit hatra hajolva, majd elővett két nagyadag húsos, jól átsütött marha steaket, és óvatosan odadobta a kutyák elé, akik rögtön abbahagyták az agresszív, barbár ugatást, és nekiálltak behabzsolni az ínycsiklandóan finom húsokat.
- Látod kis mackóm! Ennyire egyszerű az élet receptje! Gyere csak nyugodtan utánam, nem fognak bántani! - azzal a férfit máris bevezette a tágas palotán belülre, ahol – mit később kiderült -, egy filmes producer guru lakott, és most nagy bajban volt, mert a megbízott építési vállalkozója lelépett az előlegként felkínált háromszázezer dollárral, amiből díszkertet és halas szökőkutat akart építtetni, és most égető szüksége volt egy megbízható építési szakemberre, aki mindezt megtudja számára valósíani.
- Szervusz drágám! Elhoztam egyik kiváló barátomat, aki azért jött, hogy kimentsen téged a bajból! Persze csak, ha te is jónak látod! - Caroline úgy mutatta be a két kezdetben gyanakvó, egymást méregető férfiút egymásnak, mintha már legalább ezer éve ismernék egymást, majd mindhárman a nagy, tágas ebédlőasztalhoz ültek, hogy megtárgyalják az anyagiakat. Végül a szerencsétlenül járt férfinak nemcsak, hogy állása lett, de az adott dimbes-dombos utcában nem akadt olyan újgazdag, vagy tehetős ember, aki kisebb-nagyobb felújítási munkákat ne vele akart volna elvégeztetni. Határ persze a csillagos ég!