TITKOS KÜLDETÉS A CSATORNÁBAN

Négyen voltak, akárcsak a Tini ninja teknőcök. Egyikük közülük, akinek Michelangelo teknőc volt az egyik kedvence, de tulajdonképp mindegyik teknőccel valósággal mély, szinte emberközeli barátságot ápolt kitalálta, hogy suli után menjenek el a Budaörshöz közeli erdős részhez, mert ott vannak gusztustalan, és bűzös csatornák, és olyan alagutak is, ahol könnyű szerrel elélhetnek a teknőcök is.
– Na, fiúk? Ki van benne?! Rajta! – kérdezgette egy nap szinte minden iskolai nagyszünetben kétkedő, és jócskán hezitáló osztálytársaitól a srác.
– Jaj, hogy már békén a hülyeségeiddel Roli! Hány éves is vagy öt?! Szánalmas és nevetséges, hogy még mindig képes vagy hinni egy ilyen ostoba képregénynek. – válaszolta az egyik kisnövésű, de annál bikaerősebb fiú Gyurka.
– Álljunk meg egy percre, skacok! Mit szólnátok, ha csinálnánk egy kisebb balhés kalandot, és lemennénk a csatornába?! – vetette fel jólhangzó ötlet gyanánt egy másik fiú, aki kisebb figyelemre vágyott világ életében.
– Én benne vagyok! Kezeket fel, aki be akar társulni?! – máris magasba emelte a kezét.
A négy jó barát magasba emelte ünnepélyesen kezét, és eldöntötték, hogy amikor háromnegyed kettő magasságában véget ér a hetedik órájuk fogják magukat, felkerekednek, és elmennek az erdős, kihalt részre, és leereszkednek egy csatornajáratba.
Főként a teknőcmániás Roli volt odáig az ötletért, és a legtöbb tanárjának is valósággal szinte azonnal feltűnt, hogy alig lehetett bírni vele az órán. Nem pusztán viselkedésbeni problémák merültek fel, sokkal inkább Roli annyira mozgékony és eleven lett, mintha egy turbó gyógyszert, vagy vitamint vett volna be, aminek az a mellékhatása, hogy fokozott hiperaktivitást mutat, amivel a kilencvenes években nem sok mindent tudtak a tanárok kezdeni.
– Rolikám! Mi a bajod?! Talán beteg vagy?! – kérdegették tőle az órát tartó tanárai aggódva, mert nagyon szívükhöz nőtt az okos, rendkívül intelligens fiú.
– Bocsánatot kérek tanárnő… - szabadkozott olyan esetekben főleg, amikor maga is megérezhete, hogy a tartós lebukás veszélye fenyegeti.
– Menj szépen fel az osztályfőnöködhöz, és kérj tőle egy igazolást mára! Nem lesz semmi baj! Nem írunk be hiányzónak! – mondogatták a tanárok közül néhányan. Ám Roli nagyon is jól érezte magát, csak nehezen volt rá képes, hogy kordában tarthassa örömujjongásait, nem úgy, mint a legtöbb diáktársa, aki jóformán majd elsüllyedtek szégyenükben, hogy ennyire kelekótya és helyenként bolondozó barátjuk van.
Amikor végre a hetedik órának is vége lett valamivel délután háromnegyed kettő után a négy jó barát ottmaradt a kiüresedett osztályterembe, és hosszú tanakodással egybekötött tervezgetésekbe merült.
– Na gyerekek! Egy fontos kérdésem lenne!
– Bökd ki hapsikám!
– Ki hozott magával kaját, mert valósággal máris éhenhalok!
– Rolinál biztos akad valami! Elvégre az ő anyukája mindig csomagol neki tízórait, meg csokikat, igaz?!
Mindannyian egyszerre néztek Rolira, aki kissé bűnbánó kifejezéssel máris széttárta mindkét kezét, és közölte, hogy sajnos a tízórás nagyszünetben megette az utolsó morzsáig szendvicsét.
– Bocs skacok! – mentegetőzött.
– Látod ezért maradsz te mindig dagadék, mert folyton tömöd azt a pöffeteggomba fejedet! – torkolta le barátilag az egyik fiú.
– Akkor mi lesz srácok?! Kinek van kedve megnézni a csatornákat?! – kérdezte egy valamivel cingárabb fiú.
– Nekem nagyon lenne! – emelte újfent a magasba a kezét Roli, mintha iskolai felelésen lenne.
– Ez a beszéd! Akkor aki akar jönni, az most még megteheti, később már nem! – adta ki a jelszót a kistermetű Gyurka, mire libasorban a három mások fiú engedelmesen követni kezdte. Csapatba verődve ténylegesen úgy érezhették magukat, akár a három testőr, aki vigyáznak, és védelmezi egymást is kerül, amibe kerül.
Amint kikeveredtek az iskola hófehére meszelt, viszont grefittikkel agyontetovált épületéből egy-két cserfes, kíváncsi fruska lány, akár a csivitelő madarak, vagy kanárik szorgos kíváncsisággal tüstént ellepte a négy fiút.
– Sziasztok Fiúk! Merre felé mentek? – kérdezgették nevetgélve, mosolyogva tüzetesen vágigmérve a négy kamaszt.
– Semmi közötök hozzá lányok! Menjetek szépen haza anyucitokhoz és bízzátok a dolgokat a valódi férfiakra! – jelentette ki kisebbfajta büszkeséggel mellében Gyurka, majd felemelt fejjel máris megindult a lelkes kis kompánia élén.
– Jaj miért kell, hogy a fiúk olyan elviselhetetlenül undokok legyenek! – panaszkodott az egyik lenszőkés hajú kislány, akiből tizenegynehány év múlva egészen biztosan szépségkirálynő lesz, hacsak addig nem változnak meg a dolgok.
– Azért, mert azt hiszik, hogy nagymenők, holott csak lúzerek, akik azt gondolják, hogy valakik! – válaszolta egy szemüveges, csúnyácska lány.
A négy srác mit se törődve a lányok kíváncsiskodásával továbbra is folytatta célját az erdős terület felé, és ügyet se vetettek a bámészkodó lányokra, akik továbbra is sóvárgó tekintetekkel bámultak utánnuk egy kis ideig, majd továbbmentek másfelé.
Az erdős rész kicsit kívülre esett majdnem Budaörs elejére, ahol most építkezés folyt, és elviekben szigorúan tilos volt az építési területre való bemerészkedés. Igen ám, de ha az ember történetesen kamasz, és még szép, hogy buzog benne a tett és a kalandvágy, akkor igazság szerint nem lehet csodálkozni rajta, hogy a négy vállalkozókedvű, és kellőképp merész fiatal valósággal szomjazta a veszélyes helyzeteket magukon kívül.
– Még szerencse, hogy apámtól elcsórtam egy drótvágót! Most legalább lazán átbújhatunk a kerítésen is. – azzal a nyurgább srác máris vette elő a hátizsákjából az ügyes kis acélszínű szerszámot, és a drótkerítést alsó felét kezdte el vele metélni, míg a kerítés aljából tetszetős lyukat nem vágott, hogy barátai átférhessenek rajta.
– Ez tökre szuper! – lelkesedett a teknőcmániás, pufók srác, aki az ünnepi alkalomra való tekintettel narancssárga színű fejpántot és pár darab kitűzős teknőcmatricát is szétosztogatott, mondván mégiscsak szuperhősök lettek vagy mifene.
– Te most hülyéskedsz velünk, Roli?! Mik vagyunk ötéves kis pöcsök, vagy szőröstökű férfiak?! – kérdezte a kisnövésű Gyurka, aki már alig várta, hogy egyszer s mindenkorra letudhassa a kamaszkor körüli fiaskót, és felnőtt lehessen.
– Jól van már! Csak azt gondoltam, hogy az alkalomra való tekintettel… - próbálta cikornyásan megmagyarázni a helyzetet Roland, de csupán annyit ért el, hogy barátai kisebb fújjogó hangot adtak.
– Ez az fiúk! Itt simán átjutunk! – A nyurga srác olyan precízen dolgozott a kis drótvágó szerszámal, hogy azt akár még egy vérbeli szakember is bátran megirigyelhette volna. Percek alatt tetszetős kis lyukat vágott a kerítésre, amin át is fértek. Még Rolinak sem kellett halálra aggódnia magát a fölös pluszkilói miatt.
Bejutottak az építési terület kellős közepére, ahol jobbára néhány talicskát, lapátokat, betonkeverőket találtak, és persze jópár csatorna is volt, aminek a tetején rozsdásodásnak indult vas kettőskeresztek voltak, hogy még véletlenül se merészkedjen oda senki emberfia.
A nyurga srác könnyű szerrel leemelte a vas kettőskeresztet az egyik csatornalejárat tetejéről, majd kissé teátrális hangulatban feltette a kérdést:
– Na? Ki akar teknőcöket látni srácok?!
Heves üdvrivalgás, tetszésnyilvánítás és tapsorkán fogadta szavait, majd a négyfős társaság egyenként lemászott a betonlépcsőkön haladva a csatornaszerű üreg mélyére, ahol vaksötét volt.
– Skacok? Nincs valakinél legalább egy öngyújtó, vagy elemlámpa, mert kurvára félek a sötétben! – jegyezte meg az egyik srác, mire néhányan máris elröhögték magukat.
– Nálam van! – Roli teknőcmintás hátizsákjából tüstént egy nagy teljesítményű fényforrást varázsolt elő, melynek ezüstszínű fénye valósággal rögtön beragyogta a kihalt, és lakatlan csatorna minden vájatát.
– Hú, te aztán nem vagy semmi öreg harcos! – dicsérték meg maguk között Roli felkészültségét.
– Még tegnap este pakoltam be, mert háta kelleni fog, és látjátok, hogy nem tévedtem! – válaszolta, holott senki sem kérdezte.
– Öregem! Azért meg kell hagyni, hogyha valakik tudnak, akkor aztán tudnak építkezni, még a föld alatt is. – jelentette ki a nyurga srác.
Mivel visszhangos volt az egész lenti üreg, és a hang gyorsabban terjedt, mint a fény Roli valamivel kicsit előbbre ment, és belekiáltott a sötétségbe:
– Hahó… Van itt lennt valaki? Rafaelo, Michelangelo, Leonardo, Donatelló? Itt vagytok srácok?!
– Hát ezt nem hiszem el! Képes voltál a teknőc haverjaidat hívni te szerencsétlen?! – kérdezte kissé mérgesen Gyurka, mert gyerekes ötletnek tartotta ezt az egészet.
– Miért?! Nem olyan nagy baj! Ez is olyan, mint amikor valaki fél a sötétben…
Az ellenérvek felsorakoztatása a jelek szerint használt, mert Gyurka a hátralévő részben nem igazán szólt egyik barátjához sem, hacsak nemvolt feltétlenül szükséges.
Alaposan igyekeztek felderíteni az egész vájatot, és egy kicsit szaporán gyalogolni is kezdtek benne. Már ki tudja hány lépést tettek meg, amikor rájöttek, hogy valószínűleg eltévedhettek, és mivel iránytű egyiküknél sem volt inkább úgy határoztak, hogy visszamennek azon az uton amerről jöttek. Amint ismét megközelítették a csatorna végét, ahol a levezető betonlépcsők ágaskodtak meghalották, hogy valószínűleg néhány munkás ereszkeett le közvetlenül utánuk a vájatba, és most éppen jókat marhultak, és beszélgettek egymással.
– Szerintem Pamela Anderson sokkal eredetibb volt, mint a sokat csodált Marylin Monroe… - hallották az egyik munkás reszelős, rekedtes hangját.
– Mondod te, aki éppen elvált a feleségétől. – felelte a másik.
– Jól van már! Nem kell mindjárt ajtóstól rontani a házba! Inkább lássunk munkához, mert ránksötétedik! – azzal be is indított egy körfűrészt, és már le is vágott egy kisebbfajta acélrúdat, hogy aztán valahova beillessze.
A négy jóbarát csupán egyetlen dolgot tudott, hogy egy ütőképes tervre lesz szükségük, hohy eltereljék a munkások figyelmét, ha ki akarnak innét biztonságban jutni. Szerencsére már elmúlt délután három óra is, így a melósok – ki tudja miért -, felmentek a felszínre és szendvicseiket kezdték sűrgősen majszolgatni, mint akiknek alapból elhúzódott az ebédidejük.
Amikor a négy kamaszfiú úgy gondolta tiszta a terep egymás után lépkedtek fel a masszív, és stabil betonlépcsőkön egész a felszinig. Ezúttal is a nyurga srác ment elől, és ő tudta egyedül kipöckölni a rozsdás kettőskeresztet formázó acélrudat, amit a csatorna tetejére tettek. Amikor ezt sikeresen ledobta a csatorna tetejéről szólt a társainak, hogy kövessék. A maradék három srác olyan gyorsan, hangtalanul, és hatékonyan mozgott, mintha vérbeli kommandósok, vagy ninják lettek volna. Amikor mindenki kijutott még mindig hátravolt, hogy továbbra is láthatatlanok maradjanak, és észrevétlen hagyják el az építkezés területét.
Végül amikor néhány melós éppen a csatornák felé tartott ismét a négy srác belopakodott egy félig felépített téglás épületbe, és azonnal elbújtak. Mindenképp ki kellett várniuk, hogy senki se vegye őket észre. Így is legalább még fél órát vártak mire a munkások befejezték az aznapi munkaidejüket, és beszálltak a kocsijaikba, és elmentek.
A jelek szerint, szerencsére nem vették észre, hogy az egyik drótkerítést valaki megrongálta, így a négyfős baráti társaság biztonságosan megőrizhette a kezdeti előnyöt. Mind a négyen kifértek a kerítésen, majd úgy lépkedtek egymás mellett a poros, elhagyatott földúton, mint akiket valóban szorosan összekovácsolt a közösen átélt kaland és tettvágy.
Amikor végül elértek Budarösig ott találtak egy fényképezőautomatát, amibe pénzérméket kellett dobálni, és tetszetős fényképet csináltak, ahogy négyen fintorogva, nevetve pózolnak a kamerák lencséjébe.
Hosszú, hosszú évtizedek múltán, amikor a baráti társaság tagjai szédszéledtek, és csupán csak a közösségi média által tudták úgy ahogy tartani egyikükkel-másikukkal a mindennapi kapcsolatot a pufók kamasz srác, akinek Michelangelo teknőc volt az egyik kedvence elővette a közösen készült, időközben kissé megsárgult, és kifakult fényképeket, melyeket nagy becsben őrzött, és hagyta, hogy a gyerekkori nosztalgia vigasztaló érzése tartósan átjárhassa egész lényét.

MEGHIBÁSODÁSNAK INDULT MINDENNAPI ÉLET

Sietve igyekszel már búcsúzkodni
egy rég elfelejtett mézes-mázos,
becézgető hangtól, mely – anno -,
még halhatatlan romantikák
szent ígéreteivel kecsegtetett;
bezárt ajtók, kapuk,
zárt ablakokon kopogtatnál,
de már önmagadból is kiábrándulsz
s faggatón magadat vallatod:
Ugyan már! Minek?!
Egy hirdetőfal mellett,
mint a legtöbb kivert kutya megállsz,
s váratlan meglep a húgyszagú
ammónia kesernyés, átható szaga.
Talán te se voltál jobb,
s különb senkinél,
csupán egy átlagos fickó, aki még túl-él.

Még egy kicsit ácsorogsz,
mert aznap mintha sehogy
se volna kedved munkába menni,
ahol rabszolgahajcsár főnökeid
szabályosan leordítják zihált,
kopaszodásnak indult, szánalmas fejed,
s – tudhatod -,
magadnak szükséges feltörnöd
a lopott diókat is,
melyek szánalmas alamizsnák
gyanánt asztalod sarkait díszítik,
hogy bárki megkaparinthassa.

Vége hossza nincs örökkévalóságig
fejed fölött a meghibásodásnak indult,
acélhófehér neonfény világít,
de te inkább a jól bevált
hatvan wattos körtékre szavazol,
s szerencséd van, ha ideje korán
nem kerül szemüvegedre egy újabb kisstílű,
vakondok-dioptria.
Végtelenített vizesnyolcassá váltak
felszínes kapcsolataid is immár,
mert – sokak szerint -,
szándékosan elhanyagoltad őket.

Pont mikor már úgy érzed,
hogy végképp kiégnél,
s feladnád inkább, hiszen józan értelem
s belátható logika régen megszűnt,
hamvába holt egy romantikus hang
felhív mobilodon:
,,Szia szépfiú! hiányzol Drágám!”
– S te – akárcsak a legtöbb -,
szerelem-éhes,
józan szánalmas idióta levakarhatatlan,
méla kegyvesztett tudattal
valósággal belebolondulva az éteri,
gyöngyház-csilingelő hangba hallgatod
a másik mindennapi sikereit,
s álszerényen együtt örülsz annak,
hogy eljegyezték, és megtalálta a boldogságot,
amire te képtelennek tartottad magadat is!

Sokan kérdezték már eddig
is tőled elsősorban mit tettél önmagadért,
hogy kicsit élhetőbb,
tűrhetőbb legyen az élet-színvonalad,
s míg ábécé-sorrendben felsorolod,
hogy vándorfecske-üzemmódban mit,
milyen munkakörben végeztél,
és hogy törekedtél a nemesre, igazra, jóra,
addig a barátoknak nevezett perc-emberkék
váratlanul már mind magadra hagytak,
mondván: fontosabb dolguk is akad,
s nem érnek rá egy idiótát
pátyolgatni a nap 24 órájában!

EGY AGGÓDÓ TESTVÉR FOGADALMA

Haragudott magára, és tartósnak berögződött lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy megígérte váratlanul meghalt szüleinek, hogy bármi történjék is mindenképp vigyázni fog a kishugára, aki sajnos amióta csak elérte a változó, nővé érő kamaszkort egyre balhésabban kezdett viselkedni. Rendszeresen eljárt bulizni, és jócskán alkoholt is fogyasztott, és gyakorlatilag majdnem minden pasival kikezdett, és égett a végytól, hogy valaki végre igazi nőként kezelje, és ne csupán csak egy elkényeztetett parti hercegnőt láthasson benne.
Hét év volt közöttük a korkülönbség, mégis ő volt a világ legboldogabb gyereke, amikor a szülei annak idején a kezébe adták a kisbaba hugocskáját valósággal agyonringatta, dédelgette, és jobban vigyázott rá mindenki másnál. Aztán a kistestvére immáron tizenhárom éves lett, és erősen kisminkelten egy igazi oltári buliba ment csajos barátnőivel. Kicsit még túlzásba is esett – legalább is -, ami a sminkelési tudományát illeti, és ami ennél is fontosabb volt, hogy legkésőbb éjfélre elfelejtett hazaérni. Pedig úgy beszélték meg, hogy hazaér legalább éjjel tizenegyre, hogy holnap kirándulni mehessenek.
Utálta, ha rátört a halálfélelemmel vegyes, gyomorforgató nyugtalanság és tartós aggódás. Felvette motoros feketeszínű dzsekijét, szöges bakancsait, és azonnal motorra pattant, hogy megkeresse kishúgát.
Jóformán a fél várost bejárta, és szándékosan a legjobb barátnőivel kezdte a kikérdezést, akik egyöntetűen azt válaszolták neki, hogy Szandika egy idősebb, jóképű pasival ment el az éjszakába. ,,Az nem lehet! Ekkora felelőtlen csaj hogy lehet?!” – mérgeskedett, dúlt-fult magában, amikor igyekezett anyja helyett anyja lenni, ám önmagától még így is tudta megmenteni. Tovább folytatta a kutatást, míg végül az egyik srác – aki állítólag -, húga osztálytársa volt mobilon le nem adta a drótot, hogy egy villaszerű kastélyban lehetnek a második kerület patinás úri környékén.
Gázt adott, és a motor csikorgó kerekekkel vágódott ki a közúti forgalomba. Még így is jó háromnegyed órát vett igénybe, hogy a betegre aggodó nővér odaérhessen a megadott címre. Mikor lefékezte a motort az egyik újgazdagok által lakott lakóövezetben, ahol méregdrága házak álltak, valósággal hatalmába kerítette őt a tartós pánik, hogy húgával történhetett valami borzalmas dolog, vagy ne  adj’ isten még meg is sérülhetett. Ahány ház csak volt az utcában mindenhova becsöngetett és jólnevelt, udvarias viselkedéssel egy fiatal, tizenhárom év körüli kamaszlány hollétéről érdeklődött.
– Jó napot kedves asszonyom! Elnézését kérek a zavarásért, de talán tudna nekem segíteni! Egy tizenhárom év körüli lányt keresek, akit állítólag ebben az utcában láthattak egy idősebb úr társaságában…
– Ön esetleg rokona a lánynak?! – kérdezett vissza a gyanakvó újgazdag típusú nő.
– Igen, a nővére vagyok, és nagyon aggódom érte! – váltott komoly, őszinte hangra.
– Akkor minden bizonnyal a Csapó vilmos ügyvéd úrnál kellene érdeklődnie! – adta meg a választ a nő.
– …És esetleg megtudná mondani, hogy az ügyvéd úr melyik házban lakik?!
– Itt van közvetlenül három házzal arréb! De nem lehet eltéveszteni, mert nagy réztábla hirdeti az ügyvédi irodáját. Itthoni is szokott home officejellegű megbízásokat vállalni.
– Ó, vagy úgy! Nos, nagyon köszönöm a segítséget! Kellemes napot! – köszönte meg a segítő szándékot, majd fogta bukósisakját és azonnal rohanó lépésekre fogta bakancsos lábait. Már nem hallotta meg, amit az újgazdag nő kiáltott utána, hogy ti. rendőr-e.
Futva ért a kiszelt villaszerű házhoz. ,,Egy ügyvédtől nem is olyan rossz teljesítmény!” – gondolhatta. Addig csöngetett a modern, hófehér kaputelefon gombjával, míg egy nagymamakorú hölgy bele nem szólt:
– Tessék…? Ki az…?
– Kezit csókolom! Érdeklődnék, hogy az ügyvéd úr odahaza van-e?!
– Ki keresi?
– Csupán csak egy régi ismerőse! Az Állam és Jogtudományi Karon voltunk csoporttársak… - szándékosan inkább hazudott, mert ha most igazat mondd – több, mint valószínű -, hogy az idősebb női hang nem lesz ennyire szívélyes, és segítőkész.
– Értem! Akkor fáradjon nyugodtan be a házba! – az idős hölgy máris megnyomta a megfelelő gombot, és a tetszetős, vagyonokat érő kovácsoltvas kerítés ki is tárult autómatikusan.
– Nagyon szépen köszönöm… - válaszolta a kaputelefonba, miközben igyekezett motorját betolni a díszburkolattal ellátott, valamivel tágasabb udvari részre.
Amikor leláncolt biztonsági lánccal motorját, majd odalépett a nagyméretű bejárti ajtóhoz és csöngetett egy kedves idős asszonyság nyitott ajtót.
– Segíthetek kisasszonyka? – érdeklődött.
– Kezit csókolom! Hogy tetszik lenni? Az ügyvéd urat keresném! Itthon van?!
– Mindjárt szólok neki! Most éppen vannak nála. De addig kérem fáradjon be és érezze otthon magát!
– Köszönöm szépen! – kétszer végigdörzsölte bakancsát a szőrös lábtörlőkön, mert úgy érezte az illem ezt így kívánja, majd tétován beljebb lépett a modern stílusú épületbe, ahol márványból volt a padló, és néhány értékes festmény reprudukciója díszítette a falakat, és volt egy tágas nappali, várakozó helység, melyben eredeti kandalóban lángnyelvek lobogtak.
Az idős asszonyság most fellépkedett az emeleti lépcsőkön, mert odafönt kaptam helyet az irodák, majd néhány perccel később komotosan lecsoszogott és kedvesen közölte vele, hogy az ügyvéd úr most fogadja. Megköszönte, majd meg is ölelte az idős asszonyt, mert saját nagymamájára emlékeztette, akinek annyi mindent köszönhetett, aztán hármasával kezdte szedni a tetszetős márványból fargott lépcsőfokokat és a bukósisakjával együtt feltrappolt a lépcsőn. Borzasztóan ideges agyában már felkészült a legroszabb forgatókönyvekre, ti. hogy kishúgát ágyban találja egy idősebb emberrel, vagy még ne adj’isten meg is erőszakolják egy váratlan pillanatban. Ezt soha az életben nem bocsátaná meg magának.
Amikor végre elérkezett az irodákig, ahol az ügyvéd neve réztáblán volt olvasható úgy döntött illendően hármat kopog, és csupán csak ezután lép majd be.
– Tessék… Szabad! – szólt ki az ajtó mögül egy rekedtes, határozott hang.
A fekete dzsekis, bukósisakos nő most szélesre kitárta az irodai ajtó szárnyait, majd úgy lépett be, mint aki bosszúra készül.
– Jó napot kedves… hölgyem… - jócskán meglepődött az ügyvéd amikor meglátta. – Esetleg talán jogi problémái vannak…? – kérdezte, hogy a beszélgetést valahogy elkezdje.
– Nos… nem igazán! Egy tizenhárom év körüli kamasz lányt szeretnék megtalálni, mert tegnap este óta nem ment haza, és attól tartok valami nagy bajba keveredett! – válaszolta ügyet se vetve az ügyvédre. Mégcsak rá se nézett, hogy a szemkontaktust felvegye, és ez már a másik fél részéről erősen gyanakvásra adott indokot.
– Bocsásson meg hölgyem, de kihez is van szerencsém?! – kérdezte értetlenkedve az ügyvéd, miközben egyre jobban szerette volna lenyelni a torkát erősen feszítő tartós idegeskedés gombócait.
– Nos én annak a tizenhárom éves kamasz lánynak vagyok a nővére, és szeretném megkérdezni, hogy tud-e bármit róla, vagy arról, hogy hol találom meg?! – most végre farkasszemet nézett vele, és barna szemével valósággal keresztre akarta feszíteni az előtte hezitáló, tétova embert.
– Nekem azt mondta, hogy tizennyolc éves és… jól éreztük magunkat, de többet nem tudok… - válaszolta motyogó hangon az ügyvéd, akit most valósággal megrémisztett az előtte álló, ellenséges, dzsekis fiatal nő.
– Tudja szép dolog az igazmondás! De ezt akkor se veszem be! Maga volt vele tegnap este, és magának lett volna a felelőssége, hogy épségben haza is hozza!
– Na várjunk egy percet kedves hölgyem! Nekem azt állította, hogy elmúlt tizennyolc, és úgy tudom, hogy az már a nagykorúság határával egyezik meg! Egyáltalán nem értem, hogy mit kellett volna még tennem?! Talán azt képzeli, hogy bébiszitter vagyok, vagy kisstílű pátyolgató?! – kérte ki magának arrogáns hangnemben.
– Bár sajnos még nem ismerem magát, de szerintem maga egy alamuszi kis féreg szarházi, akit csak a saját hitvány élete érdekel semmi más! Szép szóval, vagy erőszakkal, de megtudom, hogy mi lett a húgommal, és akkor imádkozhat, hogy ennél kevesebbel megússza. – bukósisakját feltartotta a kezében, és úgy tűnt, mintha máris lesújtani készülne vele.
– Nézze! Biztos vagyok benne, hogy mindketten felnőtt emberek vagyunk, és könnyedén elsimíthatjuk a kettőnk közötti kisebbfajta félreértést! Mondja meg drága hölgyem, hogy mennyi pénzre gondolt, és már fizetek is!
Ennél galádabb, szánalmas szöveget valószínűleg már ki sem találhatott volna az ügyvéd, mert a bőrdzsekis nő támadásra készen egyre közelebb merészkedett hozzá, és egy óvatlan pillanatban úgy tökön rúgta a gyanútlan ügyvédet, hogy az menten térdre roskadt a tartósan égető pokoli fájdalom okán.
– Auuuu! Hogy az isten verje meg! Ez most nagyon fáj… - nyögte, nyöszörögte fájdalmában.
– Nos fog az még fájni jócskán, ha nem mondja meg, hogy merre ment a húgom?!
– Nézze… hölgyem… Annyit tudok, hogy amikor én beültem a kocsimba, mintha a mosdóban láttam volna kimenni az adott szórakozóhelyen… - nyögdécselte.
– Melyik szórakozóhelyen?! A címet mondja! – érezte hogy valósággal izzik, és forr az idegesség ereiben.
– Talán a hatodik, vagy a nyolcadik kerületben! Már nem emlékszem pontosan…
– Ha nem mondott igazat, még visszajövök, és akkor már nem lesz ennyire kedves… - azonnal feltépte az iroda ajtaját, leviharzott futva a márványlépcsőkön, majd gyorsan levette motorja biztonsági láncait, és csikorgó kerekekkel egyenesen a hatodik kerület felé vette az irányt.
Ismert jó pár szórakozóhelyet, de fiatalabb korában mindig igyekezett a józan mértékhez szokva bulizni, és utálta a részeg embereket. Szerencsére a szórakozóhely, amit ismert éppen ott volt, ahol néhány évtizeddel ezelőtt ő is megfordult. Felnyitotta a kihalt bejárati ajtót. A recepción egy rasztafrizurás srác érdeklődött, hogy mi járatban van, de már annyira ideges volt, hogy úgy érezte képtelen józanul gondolkodni, és több idióta kérdésre válaszolni.
– A húgomat keresem, te seggfej… - vetette fél vállról  oda.
– Ó, értem! Segíthetek valamiben?! – vakon követte volna bárhova, mert megérezhette, hogy irtóztató nagy baj lehet.
Az aggodó, bőrdzsekis nő egymás után tépte fel az ajtókat, és még a mellékhelységekbe is benézett. Szerencsére az egyik koszos, piszkos, elhanyagoltnak látszó, grafittikkel kidekorált női mosdóban végül megtalálta, akit keresett. Kishúga eszméletlenül ült az egyik vécécsésze mellett és miután az összes, valószínűleg tetemes alkoholmennyiséget kihányta magából, most úgy tűnt, hogy békésen szuszog.
– Szandra… én vagyok az! Kérlek térj magadhoz… - gyorsan néhány vécépapírt tekert le az egyik gurigáról, és hidegvizbe mártotta, majd letérdelt húgához, és homlokára tette a hidegvizes borogatást, remélve, hogy attól majd magához tér. Még néhány percbe így is beletelt mire húga végre kinyitotta szemét, és magához tért:
– Te mit keresel itt…?! – kérdezte összefüggéstelenül beszélve, mint aki szabályosan másnapos.
– Csak látni akartam, hogy jól vagy-e! Most pedig hazaviszlek… - óvatosan átkarolta félig eszméletlen kishúgát, majd óvatosakat lépve kiléptek együtt a női mosdó sívár fogságából a fényre. A rasztafrizurás srác csupán csak bámulni tudott, majd egy óvatlan pillanatban még megkérdezte segíthet-e bármit?
– Nem köszi, megoldom! – válaszolta a bőrdzsekis nő, majd támogatva húgát a motorjához sétált vele.
– Motorra tudsz ülni?! – kérdezte húgától, aki most alig állt a lábán, és gyengének érezte magát a tegnapi bulizástól.
– Mégis mit gondolsz te rólam, amazonok harcos istennője?! – kérte ki magának. Legalább, ha más nem akkor a humorérzéke megmaradt.
– Betegre aggódtam magamat miattad! Tudom, hogy neked ez smafu, de anyunak, és apunak megígértem mielőtt elveszítettük őket, hogy vigyázzni fogok rád, mert fontos vagy nekem! – próbálta eltitkolni a könnyeit, de nem igazán sikeredett a dolog.
A kishúg csak most gondolkodott el, hogy mennyire összetett, és próblémás is volt nővérével a kapcsolata, de azt sosem lehetett volna kijelenteni, hogy nem szerette volna, vagy nem nézett fel rá, mint idősebb testvérre.
– Tényleg aggódtál miattam… - kérdezett bátortalanul, tétován vissza.
– Persze te dinka! Még szép hogy! – próbált mosolyt erőltetni szájára.
– Ez igazán… nagyon rendes tőled…
Hosszantartón átölelték egymást, majd a nővér úgy döntött hív egy taxit, míg ő motorral fogja követni őket. 

A NAGY CSAJOZÁSI HADMŰVELET

Az egész úgy kezdődött, hogy a hajótörött-lelkű pasit meghívták egy buliba a haverokkal, ahol miután a bulinak vége lett a legjobb gyerekkori cimborája néhány bulizós csajjal megbeszélte, hogy igenis – ha törik, ha szakad -, de akkor is be fogják csajoztatni a barátját. Annál is inkább, mert úgy érezte tartozik gyerekkori ismerősének ennyivel, ha már sikerült az érettségije, és számos kalandokat éltek át együtt olyan volt számára, mintha a kissé kelekótya kisöccsét kellett volna pálytolgatnia.
– …Szóval drága hölgyeim! Akkor ki szeretne csatlakozni?! – fordult most a csajos társaság tagjaihoz, akik egytől-egyig díjnyertes, dögös szupermodell bombázóknak látszottak, és bátran megnyerhették volna a legújabb szépségversenyeket is.
A belváros egyik exkluzív, sikkes, és egy átlagember számára kissé drága éttermének beszélgetős boxaiban ücsörögtek, ahol állítólag hupikékszínű, étvágygerjesztő marhahúsos hamburgerek voltak az ideji év slágerkajái.
– Hát… én nem is tudom… annyira kis… gyámoltalan Forest Gumpnak néz ki… - felelte egy legalább százkilencvenes, szőke nehézbombázó, akinek tekintélyes dekoltázsa úgy mozgott, mintha legalább is gondolatban ritmikus zenét hallgatna.
– Jaj ne hülyéskedj Melinda! Szerintem annyira cukipofa volt! Láttad, hogy mikor bejöttünk felállt a székről, még a széket is kihúzta! Ez abszolút ritkaság mostanság, amikor mindenki vadbunkó stílusban szereti nyomatni! – egy egzotikus, egyiptomi hercegnőre hasonlító, sötétbarna hajú szépség mondta ezt, akinek a hangjából máris ki lehetett venni, hogy több mint valószínű, hogy megesett a szerencsétlenül járt, csetlő-botló férfin arany szíve.
– Na de drága hölgyeim! Most a legfontosabb dolog, hogy az én legjobb gyerekkori haveromnak legyen végre egy barátnője, mert nemrég múlt negyven, és vérciki, hogy még soha az életben nem volt egyetlen valamirevaló párkapcsolata sem! Ezt ugyebár nem akarhatjuk?! – fordult oda valósággal egyenként a bombázó csajokhoz, akik most valósággal csüngtek mézes-mázos szavain.
– Jól van! Beadom a derekam! – szögezte le a sötétbarna hajú szépség. – Van benne valami kisfiús, tétova szimpatikusság, ami nagyon bejön! – vallotta be.
– Mondja ezt egy olyan csajszi, aki világ életében, és mióta csak én ismerem főként az izmos, kigyúrt macsókért volt oda! – jelentette ki kicsit irigykedve a hangjában a magas, nagyon karcsú szőke bombázó.
– Melinda! Légy szíves! Fogd be! Mivel az egyik legjobb barátnőm vagy ezért csupán megkérlek, hogy vegyél vissza a kijelentéseidből! Egyébként pedig semmi közöd hozzá, hogy kivel megyek el randizni! – szögezte le a barna szépség. – …És különben is, szerintem a szerinted lúzer ostobáknak is éppen olyan joguk van hozzá, hogy teljesértékű embereknek érezhessék magukat, mint mondjuk azoknak, akiket állandóan elkényeztet az élet!
– Ugye most nem engem akarsz provokálni drága kis barátnőm, mert akkor figyelmeztetlek, hogy arra nagyon ráfázol! – a szőke bombázó hangja kétséget kizáróan élesen csattant a barna szépségen, de mintha a nagyon intelligens nő szándékosan elengedte volna a füle mellett ezt a fajta vaskos, és kemény véleménynyilvánítást.
– Tudod mit Melinda? Csinálj amit csak akarsz! Én akkor is találkozni szeretnék ezzel a férfival! – most a férfihoz fordult lehalkítva a hangját, és bizalmasan máris megkérdezte, hogy a személyes találka részleteiről tájékozódjon.
– Ez a beszéd drága hölgyeim! Ennek nagyon örülök! És biztos vagyok benne, hogy a legjobb haverom is valósággal repesni fog a vágytól, hogy végre barátnője lehessen, de előtte néhány dolgot még elő kell készítenünk! A többi gyönyörű hölgynek megköszönöm a részvételüket, és most elmehetnek!
A szőke dögös bombázó úgy állt fel tűntetőleg az asztaltól, mint akit szabályosan máris leforráztak, és vérigsértett pávamadárként vonult el a legtöbb vendég között, akik közül néhányan érdeklődve figyelték a színpadra termett féltékenységi jelenetet.
A barnahajú szépség és a macsó férfi most végre kettesben maradhatott, és anélkül, hogy bárki is megzavarhatta volna bizalmas együttlétüket.
– Szóval akkor ittvan az okostelód? Mert gyorsan megadom a haverom elérhetőségeit, meg minden! – folytatta a beszélgetés fonalát, mintha mi sem történt volna a férfi.
– Persze, csak nyugodtan! – A szépség azzal már nyúlt is a tetszetős, méregdrága táskája után, és kivette az okostelefonját, hogy a férfi bepötyöghesse rajta barátja telefonszámát.
– A legfontosabb, hogy még csak véletlenül se jusson eszedbe a haveromat megszégyeníteni, mert azt rohadtul komolyan veszi! Érthető?! – lett komoly a hangja.
– Persze, ez csak természetes! Én is kérdezhetek?
– Azért vagyunk itt bébi! Lökjed!
– Tehát ha jól értem, akkor ismerkedjek össze a legjobb barátoddal, férkőzzek a bizalmába, kedveltessem meg magamat, és szeressek belé, és legyek a barátnője?!
– Figyelj, tudom mire akarsz kilyukadni! A lényeg az, hogy randizol vele, találkozgattok párszor és ha minden jól megy, akkor szerzel magadnak egy igaz barátot! Persze csak, ha nincs ellenvetésed?
– Szó sincs róla! Nem kenyerem a megfutamodás!
– Ez a beszéd! Nagyon csípem a hozzád hasonló belevaló csajszikat!
– Nos ezt igazán köszönöm a belevaló csajok nevében is! Akkor mikor találkozzak a barátoddal? – kérdezett vissza kissé izgatottan, mert kezdte furdalni a tartós kíváncsiság.
– Előbb még nekem is muszáj kicsit megpuhítanom, de mit szólnál hozzá, ha rádcsörögnék valamelyik nap, hogy mikor lesz aktuális és akkor te máris tudnál cselekedni!
– Értem! Van még esetleg bármi, amire muszáj odafigyelnem?! – kérdezett vissza, mintha csak vizsgázni menne.
– Hitesd el vele, hogy ő is egy rendes, kiegyensúlyozott ember és normális!
– Ó, hát… részemről rendben!
– Akkor köszi, hogy segítesz, és a többit majd a telón megdumáljuk! – azzal mindketten kezet ráztak, mintha csak egy üzleti szintű találkozó aprólékos részleteit vitatták volna meg, aztán fizettek, és elhagyták a helyiséget, ahol éppen tartózkodtak.
A férfi még hátrafordult egy jelentős pillanatra egyszer és láthatta, amint a csinos, intelligens barna szépség egy bordópiros Mazda szedánba száll be, majd gázt ad, és kivágódik a forgalom írányába.
,,Na ez egy érdekes történet lesz!” – gondolta magában, amint ő is beszállt a saját kocsijéba, és hazafelé vette az irányt.
A következő hét első pár napja gyakorlatilag egyetlen dologgal telt el, nevezetesen: meg kellett győznie, és puhítania legjobb gyerekkori barátját arról, hogy randizni, és ismerkedni igenis a legjobb dolog – sok más mellett -, ami az emberrel valaha is történhet:
– …De mi lesz, ha nem fog sikerülni?! – kételkedett már saját magában is föl-le járkálva saját lakásán a különc, pufók férfi.
– Jaj, öreg harcos! Hagyj békén a süket, idióta dumáddal! Fogd fel úgy a dolgot, hogy most végre becsajozhatsz, és mégha az adott csajnak nem is jössz be igazán, ki tudja? Hátha nagyon jó barátok lesztek, és ez azért nem semmi! – győzködte minden telhető taktikát bevetve barátja.
A puhítási, meggyőzési stratégia – úgy tűnik -, jól beválhatott, mert nem sokkal a beszélgetést követően egy derűs, napsütéses szombati napon rejtélyes női hang csöngetett fel a szerencsétlenkedő pufók férfi kaputelefonján:
– Üdvözlöm… Nem tudom, hogy emlékszik-e még rám?! A szőke barátnőmmel, és az Ön barátjával együtt beszélgettünk az egyik étteremben? – érdeklődött kedves közvetlenséggel angyali hangjában.
– Természetesen. Segíthetek…?! – kérdezte a férfi, kissé beijedt hangon.
– Önhöz jöttem kedves… bocsásson meg, de nem hallottam a nevét…
– Roland…
– Üdvözlöm kedves Roland. Az én nevem Aliz, Esetleg bemehetnék…?
– Persze, tessék csak! – azzal már meg is nyomta a kaputelefon nyitógombját.
Nem telt bele pár perc sem, és a liftből kilépett ugyanaz a gyönyörű, egzotikus vonásokkal rendelkező barnahajú szépség, akit a férfinek volt szerencséje látni, amikor barátja lefixálta a páros randit.
– Üdvözlöm Katona Aliz vagyok! Már nagyon sok szépet hallottam Önről… - máris nyújtotta hosszú, karcsú kezeit a férfi irányába, aki most úgy gondolta ez egész biztosan csak valami félreértés lehet, vagy valami idiótáknak való gyerekes vicc. Méghogy egy ilyen földre szállt, angyali istennő egy olyan lesajnált, senkiházi alakkal akarjon megismerkedni, mint amilyen ő? Hát az teljes képtelenség. Már a kézfogásuk pillanatában mindketten úgy érezték, hogy ez nem éppen egy szokványos, átlagos találkozás lesz, sokkal inkább, amit maga a sors rendezett el.
– Fáradjon be egész nyugodtan! – kinyitotta előtte a bejárati ajtót, majd amikor észrevette, hogy a nő éppen a cipőjével bajlódik azonnal bement a szobába és kihozott egy kisebbfajta sámliszerűséget, hogy ezzel is megkönnyítse a dolgát.
– Nagyon köszönöm! Ez igazán kedves Öntől Roland! – Elpirult kicsit szégyellősen, majd levette lábbelijét, és pipiskedve belépett a lakásba, és mindent igyekezett tüzetesen megnézni. – Milyen szép, és rendezett kis lakás! Egyedül rendezte be?
– Köszönöm a dicséretet! Igazándiból ez a szüleim háza, de miután sajnos elveszítettem őket azóta jóformán nem sok vendégem akadt… - hangja egyszerre volt szomorú, mégis gyerekes, amitől Aliznak önkéntelenül is nagyot dobbant a szíve a tartós bűntudattól.
– Ó, bocsásson meg! Ezt nem szabadott volna! Elnézését kérem, ha megbántottam… - szabadkozott.
– Nem történt semmi! Megkínálhatom bármivel…?!
– Egy pohár hideg víz most nagyon jól esne!
– Máris hozom! Addig érezze nyugodtan otthon magát, és helyezkedjen nyugodtan kényelembe!
A délelőtt és aztán a nap egész részét úgy beszélgették végig, mintha csak a legrégibb ismerősök lettek volna, akik évtizedekig nem is találkoztak. Aliz gyönyörűen tudott nevetni, és mosolyogni, és szerencsésnek vallhatta magát, hogy képes volt meglátni a másikban is a teljes értékű embert. Roland kezdetben szándékosan visszafogottan viselkedett, és harapófogóval kellett kihúzni belőle a szavakat, de amint feloldódott, és gáltásai eltűntek egyre fantasztikusabban, igazi mesélőkedvvel ecsetelte a nagyon kíváncsi, és érdeklődő, gyönyörű nőnek hányatott, kisiklott, és zaklatott élettörténetét.
A gyönyörű fiatal nő még sosem találkozott ennyire kreatív, szerteágazó gondolkodású, és művészi hajlamú valakivel, mint Roland. Igaz számos barátja és ismerőse akadt művészberkekben, de azt össze sem lehetett hasonlítani a személyes élménnyel, mint amikor Roland egyszer csak saját versét kezdte felolvasni határidőnaplójából.
Roland úgy érezte magát, mintha ténylegesen új értelmet nyerhetett volna az élete, hála Aliznak, míg Aliz úgy érezte magát, hogy megtalálta azt, akit talán mindig is keresett.

KÚTMÉLYSÉG-SZEMLE

Már csupán csak ritkán tépheti le álarcát
e mostani fetrengő
céda korban prostituált angyal,
vagy méltatlanná lett szent.
Egyszerre közönyösíti,
kiábrándítja a tudatosan megvesztegethető
embert a rengeteg tonnányi
álszenteskedő áruló-csaló.

Még a valóban látó lelkek is
csupán alig-alig éreznek
s látnak bármit is, az ösvények
melyeket hajdanán még biztonsággal
be lehetett barangolva felfedezni,
mostanság egyre veszélyesebbek.
Járhatatlanná lettek
a csalárd-számító manipulatív életek is,
akik nem gondoltak holnapok hívó,
bizonytalan szavára.

Szét kellett volna nyomban törni önmagukban
a feledhetetlennek tetsző emlékeink
súlyát mely egyszerre megvesztegetett
s meggyötört naponta.
Mostanság egyre leljebb került immár
e mostani korban a színvonal,
emberszámva vevés,
mintha a már abszolút felnőttek is
mind elfelejtették volna önmagukban
a megsértett gyermeket.

Bukott álmaik vérző játékszerekké lettek önszántukból;
anyagtalan keringenek a szív pitvarokban,
míg erkölcsi visszhangok is csupán
kivételes állapotaikban felelgetnek.
Morajlásuk a tartós magány
viselésével rokon, és egynemű.
Őszinte-igaz érzelmeket,

Mindenség és romantika tartósnak
bélyegzett halhatatlan lángolásait
mostan tartogatni s inkább rejtegetni kell,
míg csak tartósan ki nem kopnak.
Fölsértett angyali tekintetek kútján
a megfagyott igazgyöngy is
eltévedt könnycsepp lehet csupán.

A látó, igazmondó szemek tán
még így is azonnal kiszagolják
a nyilvánvaló különbségeket.
Bölcsebb a nyitható mélység,
ha dobbanó szív megnyílik
s befogadja önzetlenné lett áldozatait!

FÉLÉNK MOSOLYOK? DUPLA RANDIK

– Maradj már veszteg egy kicsit hapsikám! Olyan vagy mint egy nagytestű pingvinfióka, aki ötpercre sem tud nyugton maradni! – parancsolt rá kissé bosszúsan barátja a pufók pasira, mert a nyakkendőjét valahogy sehogy sem tudta elfogadhatóan megkötni.
- Nézd! Tudom, hogy utálod a nyakkendőket, és az öltönyt, de hapsikám most randira mész, és oda ha tetszik, ha nem illik a kicsípett megjelenés. Úgyhogy még egy pár perc, és készen is vagyunk.
A jópofa pufókarcú fickó – legalább is -, egyelőre engedelmesen, mondhatni szófogadóan tűrte, amint barátja végre elfogadhatóan megkötötte nyakán a még így is kissé szorosra kötött nyakkendőt, de amint megnézték a tükörben a végeredményt rájöhettek, hogy igazság szerint nem is olyan rossz.
— Na így ni! Végre valahára. Most aztán húzzunk a csajokhoz, mert nem ildomos két begerjedt bigét megváratni. Márha érted, hogy mire is gondolok faszikám!
Mindketten lezser, elegáns zakót vettek ingükhöz, és persze egy-egy vörösszálú rózsa sem maradhatott ki a tényleges udvarlásból.
Kivételesen a macsó típusú férfi sportkocsiján mentek, aki nem győzött figyelmeztetni pufók barátját, hogy nagyon vigyázzon a zsír új, és valószínűleg méregdrága bőrülésekkel, hiszen már azok is egy kisebbfajta vagyonba kerülhettek.
– Na most akkor itt egy kicsit szabálytalankodni fogunk haver, elvégre mindketten sietünk, nem igaz?! – azzal a kocsit füstölgő kerekekkel, hirtelen gázt adva máris egy másik sávba kormányozta, melyben szabadabb és mozgékonyabb is volt a közúti forgalom.
Mivel a páros randi helyszíne a belváros egyik legrogalmasabb, legfelkapottabb negyedében kapott helyett nem meglepő, ha a macsó férfi igyekezett tisztes távolságból elkerülni a parkolóórákat. Elvégre aki szereti a pénzt csak nem engedheti meg, hogy fölöslegesen elkótyavetélyje.
A sportkocsival rögtön az egyik kereszteződés utáni kisebb utcasarkon állt meg, ahol – reményei szerint -, nem látott egyetlen árválkodó parkolóórát sem, bár jól sejthette, hogy az ördög szinte sosem alszik, és bármelyik pillanatban a semmiből felbukkanhat egy afféle buzgómócsig közterületfentartó őr, aki secc perc alatt tetszetősen meg is bírságolja ügybuzgalmában.
– Ez a hely szerintem tökéletes lesz! – állította le a vadmacskaként mormogó motort, aminek valósággal imádta doromboló vadállatias hangját.
A másik pufók férfi olyan ideges és stresszelős hangulatban volt, hogy jószerivel szólni sem mert, és ha ez nem lett volna elég akkor vesztettül liftezni kezdett a gyomra, mintha még nem tudta volna eldönteni, hogy visszaöklendezze-e az eddig elfogyasztott ételmennyiséget, vagy egyelőre hagyja nyugodtan lappangani várva a megfelelő alkalomra.
Amellett veszettül verejtékezett is, mint aki sokkal inkább egy szánalmas, lepattant drogoshoz, vagy dílerhez hasonlít, és nem egy reménytelenül romantikus valakihez, akit még az a tiszavirágéletű remény tart életben, hogy talán őrá is vár valahol az egy igazi. Mindketten kiszálltak a kocsiból, és míg a macsó férfi az autóriasztó pittyegő hangjával bíbelődött, addig a pufók férfi férfi úgy érezte, hogy nyakát valósággal máris fojtogatja a felettébb kényelmetlen nyakkendő.
– Nyugi van pajtás! Meglásd a két bombázó csaj annyira be lesz gerjedve, hogy mondhatsz bármit, lökheted a sódert, amit csak akarsz, és a végén talán még egy kis ágyjelenet is bőven belefér. – magabiztos, tipikusan hódító hangjától a másik férfinak még csekélyebb lett egyébként is soványka, és jócskán megtépázott önbizalma.
– Akkor most itt átvágunk, és percek alatt ott is vagyunk! – A macsó férfi máris átvágott a sétálóutcán, nyomában lélekszakadva loholva a pufók emberrel, majd még éppen idejében léptek meg a nagyon menő, és dizájnos kávézó-étterembe, ahol a két dögös, csúcsbombázó nő már éppen arra készült, hogy végleg hátat fordítson a randinak.
– Hölgyeim! Elnézéseteket kérjük, hogy így megvárattunk benneteket, de tudjátok hogy megy ez! Egyrészt a forgalom, másrészt régi kedves barátom félénk félszegsége akadályozott abban, hogy benneteket kicsit megvárattunk. De ennek ellenére nagyon szeretnénk, ha maradnátok, és végre megismerkedhetnénk egymással. – Úgy tűnik a macsó férfi mindig tudta, hogy egy adott pattanásig feszült, és robbanással fenyegető szituációban mit kell mondania, mert ahelyett, hogy a két világszépe szépségkirálynő típusú nő faképnél hagyta volna a két férfit zokszó nélkül visszaültek boxukba, és rendeltek maguknak még két darab koktélt tökéletesen abban a hiszemben, hogy az italokat majd a pasik fogják kifizetni.
– Hát akkor bemutatkozom! Ákos vagyok, és most jelenleg brókerként nyomatom az ipart… - kezdte el szokásos szövegét a macsó férfi. – Itt mellettem ezt a kissé gyámoltalan, de annál jobbfej pojácát, aki magyarszakos tanárként nyomatta, de most írással keresné nemlétező kenyerét pedig úgy hívják, hogy Kornél, és higyétek el, még soha az életben nem volt kapcsolata vérbeli hús-vér hölgyekkel.
A pufók férfi – szemlátomást -, enyhén megsértődhetett, mert előbb csak mérges, későbbb már szemlátomást szomorkás hangulat lett úrrá arckifejezésén.
A két bombázó hölgyemény is bemutatkozott és elmondták, hogy mindketten a bulvármédia kissé sekélyes és mocskos világában dolgoznak, és modelkednek is, ha erre mód és leheőtség kínálkozik.
Hát igen. Nem meglepő. Elvégre, ha az ember folyvást a kamerák árgusan figyelő keresztüzében kénytelen dolgozni, akkor nagyon sok esetben a külcsín, és a mindenkori fizikális adottságok határozzák meg egy ember jellemét, míg az ún. rejtett tulajdonságok szükségképp kimaradnak a megismerésből, hiszen nagyon sokan a szemükkel látnak, ahelyett, hogy a szívükkel, és lelkükkel éreznének.
– Mondjátok csak srácok? Ti tesók vagytok, vagy mi?! – a száznyolcvan centis, hihetetlenül karcsúlábú szőke bombázó lehetett a rátermetebb, és bátrabb, hogy egy ilyen kérdéssel elő mert hozakodni.
– Nos kicsi virágszálam! Bár nem jársz messze az igazságtól az a nagy helyzet, hogy kisrác korunk óta rengeteg sok balhéban, és kalandban volt részünk. – vallotta be, mire – úgy tűnik -, hogy a két nő érdeklődve, és kíváncsian kezdett figyelni a macsó férfi meséjére.
– Ez érdekesen hangzik… Akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy bizonyára brutálisan kőkemény gyerekkorotok lehetett, amiből nem szabadulhattatok egykönnyen.
– Igen, ez látod sajnos kétségtelenül igaz! És ti hogy lettetek jóbarátnők?
– Hát tudod ez egy nagyon hosszú, és cirkalmas törénet… - vette át most kivételesen a szót az egzotikus vonásokkal rendelkező barnahajú bombázó.
– Időnk van bőven drága hölgyeim. Szóval? Elő a farbával, elvégre ki tudhatja mikor talizhatunk így mi négyesben. – kérlelte őket kíváncsiskodva a macsó pasi.
– Figyu! Ne haragudj, de a barátod Kornél csak nem süketnéma?! – kérdezte a szőke bombázó.
– Tudtommal sráckorunk óta még nem. Miért kérdezed?!
– …Csak mert, amióta leültünk veletek dumcsizni még egy árva szót sem szólt. Csak nem szégyellős?! – erre mindketten vihogva összenevettek, mintha a pufók férfi jelenléte csak egy újabb szánalmas, közhelyszerű vicckategória lenne.
– Na de kérem hölgyeim! Felnőtt, intelligens emberek volnánk, akik tisztában vannak vele, hogy nem lenne ildomos megbántani a másikat. Szépen, rendesen kell viselkedni! – egyszerre volt dorágálás és felrészben udvarias figyelmeztetés ez a mondat, megvédve a pufók férfit az általános megszégyenítés rémétől.
A szőke bombázó mintha kissé megsértődött volna a macsó férfi frappáns, ugyanakkor határozottan is rendreutasító válaszától, mert kicsit látódott rajta, hogy visszafogja magát, mielőtt újfent kóstolgatni akarná ,,ellenfeleit.” Ellentétben a barnahajú szépséggel, aki máris nagyon vonzó tulajdonságnak találta, ha a barátság nevében egyik ember védelmébe veszi a másikat. Szemlátomást most úgy kezdett a férfi szavain csüngeni, mint akinek a leghatározottabb elképzelései vannak nem csupán a következő esetleges találkozás részére, de a közös jövő ígéretére is, márha úgy alakulnak a fennálló dolgok.
– Ez annyira rendes, és figyelmes volt tőled! – bukott ki belőle.
A pincér végre visszatért a soron következő ki tudja már hányadik koktélválogatással, és a két csúcs dögös hölgy abszolút nem zavartatta magát ott helyben egyhúzásra ledöntötték torkukon a minden bizonnyal ütős italokat, mintha legalább is a legfinomabb üdítőket kóstolgatnák.
– Hú! Hát ez nem semmi, drága hölgyeim! – a macsó férfi is igyekezett a hölgyek példáját követni, és az előtte posztoló vodkanarancsból jó nagyot kortyolt, amitől átmentileg azonnal elfogta előbb az émelygés, később pedig az enyhe köhögési roham.
– Hát attól tartok, te kevésbé bírod a piát, mint mi! – jegyezte meg akár egy elmés megállapítás hozadéka lett volna a szőke bombázó. – De azért belevaló pasi lehetsz! – állapította meg.
– Nos hát igazán köszönöm… - vett a köhögése után egy felszabadító, mély lélegzetet.
– …És áruljátok már el fiúkák, hogy végül is mivel foglalkoztok?
– Mint említettem én brókerként nyomom az ipart, míg a legjobb haverom tanár volt, de most írogat szinte mindenfélét… - itt egyszerre mind a hárman Kornélra néztek kérdőn, érdeklődve, aki jócskán megszeppent, mert csupán csak bólogatni tudott, mint valami eminens tanuló.
– És az írogatásból mennyit lehet keresni kedves Kornél? – jött egy váratlan kérdés a barnahajú szépség szájából.
– Nos tudja kérem ez változó… mikor mennyi… - igyekezett szándékosan kikerülni a szóban forgó kérdést, mert valósággal utálta, és rühelte, hogy miért egy randinak minden esetben az banyagiasságnál kilyukadnia.
– Mivel Ön rendkívül bölcsen, és diplomatikusan fogalmaz kedves Kornél azt kell gondolnom, hogy valamit szándékosan eltitkol, amit nem akar elárulni. Nincs is ezzel semmi probléma. Szerintem egy áltagos író, aki mondjuk annyira nem ismert, és nem bestszellerlistás kb. úgy százezeret kereshet? – találgatott a levegőben. Próbálta megfejteni saját kérdését.
– Bárcsak így lenne… Sajnos örülök, ha tízezer körül megvan a hónapnyi penzum. – vallotta be még mindig szerénykedve.
– Hú! Hát semmi közöm hozzá, de esetleg nem gondolt arra, hogy beszélnie kellene valamilyen könyvkiadásban érdekelt szerkesztőkkel, hátha tudnának segíteni Önnek, hogy kicsit jövedelmezőbbé, és kifizetőbbé tehessék a munkáit?
– Köszönöm a válaszát, de sajnos egy alkalmi munkákból élő embernek legalább négyszer is muszáj meggondolnia, mielőtt egyáltalán csapatot toboroz, amire nincs pénze.
– Miért Ön szerint mennyit kóstálhat tokkal-vonóval egy szerkesztő, aki mindent elintéz?! – mintha a barnahajú szépség egyszerre kekeckedett, és játszott is volna Kornéllal, és a férfi még nem tudhatta, hogy valójában ezzel mik voltak a szándékai.
– Nos… igen és nem… de százezer lehet a minimum, hiszen a mai világba minden pénzbe kerül… - ezt az egyszer megállapítást is annyira gyerekes naivsággal sikeredett ecsetelnie a gyönyörű, egzotikus nőnek, hogy annak önkéntelenül is megesett rajta a szíve, és a mély részvét mellett kezdett mást is érezni a pufók férfi iránt, amire – legalább is -, egyelőre még maga sem tudta, hogy miként és hogyan fog reagálni.
A randi hátralévő részében egymásnak dobálták oda-vissza a kérdések-válaszok széles, kimeríthetetlennek tetsző választékát, és míg – szemlátomást -, a macsó pasi nagyon is kedvére flörtölgetett az enyhén becsípett szőke bombázóval a barnahajú szépség és a pufók férfi ellenben mintha máris kölcsönös vonzalmat éltek volna át együtt valahányszor az egyik, vagy a másik éppen valami érdekes témával állt elő.
– Hát drága kedves hölgyeim! Remélem egyetértenek velem, ha azt mondom, hogy ez fantasztikus randi volt így elsőre, és bátorkodnék megkérdezni, hogy vajon lesz-e folytatás? – kérdezte egyiket-másikát.
– Én személy szerint jól éreztem magam, bár attól tartok kicsit be is csíptem ettől a frenetikus koktélbombától… - lett egyszerre nyílt, és velejéig őszinte a szőke bombázó.
– Ó, értem! Akkor nincs más hátra, minthogy felajánljam szerény gardedami szolgálataimat és ha nem bánja szívesen hazaviszlek kocsival…
– Ez igazán nagyon kedves tőled , de a barátnőm majd elkísér hazáig… úgy sem lakunk túlságosan messze… - igyekezett hárítani, ám az ütős alkohol jócskán megtette hatását, mert úgy érezte, mintha totálisan lezsibbadt volna a nyelve, és egész testében zsibongana a vér.
– Drága hölgyem! Ha nem veszi tolkodásnak elkísérlek egy darabon, és közben még mindig beszélgethetünk egy jót! Te csak nyerhet ezen az egész szituáción! – annyira behízelgő és lefegyverző volt a modora a macsó férfinak, hogy a szőkeség végül beleegyezően bólintott, majd mind a négyen feálltak az asztaltól, fizettek és kiléptek az étteremből, hogy romantikus sétát tehessenek.
Miközben a két hölgyemény kedvesen belekarolt a két férfi karjába, talán még ők maguk sem sejthették, hogy elkezdődött valami kellemesen bizsergető kémiai összjáték szívükben, és lelkükben egyszerre, ami gyökerestől megfogja változtatni további életüket. Kornél pedig végre úgy érezhette magát, mintha annyi éven át egy sötét zugból egyszer csak barátja segítségével, és ösztönzésére kikerült a szabad levegőre, a felszabadító világosságra, hogy összezavarodott életét újrakezdhesse egy fantasztikus nő oldalán.

AMIKOR A FÖLD HIRTELEN MEGÁLL

A kitaszított, cserbenhagyott káosz
– félő -, még egyszer már ritkán
akarhat élet-egésszé rendeződni.
Óvópincék, vagy légó-bunkerek
felé tapogatva az évszázadokat
öregedő kéz miközben kétségbeesett,
reményvesztett kripta-múmia
arcokon is egyre nyilvánvalóbbá
lesz az alamuszi felismerés:
Ó! Még nincsen s tán
nem is lehet vége immár!

Mikor már minden odzkodó,
pisla remény új utakat szeretne találni
– egyre nehezebb a megbocsátható
emberi hazugságokat is kézpénzre váltani.
Napok romjain újfent
feltárul egy régesrégi fertő:
Az ember ostoba, agymosott idiótaként
már megint elajlasult
s visszaállatiasult önmagába
s a lejárt halál-vétkek csöndjében
újból sort állnak, hol
ütközhetnek össze megint?!

Mostan minden fejben,
minden sunyító gondolatban
tó-sötétség burjánzik s lapul.
Könnyebb immár százszorta
a másikra mutogatni
s a boldogabb építők
is régen vakondok-vájta alagutakba
vackolódtak baljóslatú tettek elől.
Ölelve vagy ölve, dédelgetve lenni?
– ez itt most a kérdés.

Kizökkent már nem csupán az Idő,
de a humanitárius gondolkodás is agymosott,
Gorgó-fejekből s míg hanyatt-homlok,
fejvesztve menekül élő s hontalan
jó volna valami biztos lelkiismereti pont,
mely tán még segíthetne
megfogni egymás kezét,
vigasztalni fenyegető balsorsok mocsarában.
– Mely válasz lehet majd a nyerő?!

Mikor következhet be a fenekedő,
pusztító lejtő?!
Miért mindig mások mondják
meg él vagy túlél-e?!
A fenekedő Nirvána-semmi
ömlesztve gyúrja, csonkolja,
facsarja a csonthegyekké
facsart életeket rakásra össze,
s ha maradhat is valami
az már milliárdszorosan,
jócskán fájni fog,
mert az ordító keresztek s kopjafák
árnyékai mindig elcsúsznak;
elvakarják szándékosan stigma-sebeiket,
miközben a föld önhibáján
kívül újra s újra elvérzik!

ÚTRAVALÓ TANÁCSOK, KÖLCSÖNÖS MEGBÁNÁSOK

Fekete tallárban üldögélt, jócskán elgondolkozva a mahagónifából készült, tágas tárgyalóterem sarkában. Általában sokkal jobban kedvelte a kisebb, rejtetebb zugokat, kuckókat, ahova kicsit mindig visszahúzódhatott elmélkedni, vagy épp csak átgondolni a világ sokszor összetett, vagy bonyodalmas, zűrzavaros dolgait. Fejében még most is jól hallotta azt a semmivel sem összehasonlítható zongoradallamot, amit egy gyönyörű, fiatalos, hamvas kéz játszott. Egyszerre volt erőteljes dallam, ugyanakkor kissé fájdalmas, és néhol szomorkás is…
Észre se vette, hogy a nagyon fiatal, csupán csak a huszas évei elején járó ügyvédbojtár – aki szintén hollófekete tallárt viselt -, óvatos hanggal őt szólítja:
– Bocsásson meg ügyvéd úr… De a lánya keresi telefonon…
A középkorú férfi csupán csak most nézett fel, és enyhe bosszús tekintettel meredt a még mindig a tárgyalóterem ajtajában tétován álldogáló fiatal segédjére, aki most nem győzött mentegeződő, bocsánatkérő arckifejezést ölteni, mondván; ő semmiről sem tehet igazán.
– Köszönöm, hogy szólt kedves kollega! Nemsokára megyek… – válaszolta, mintha a segéd ott se volna, majd visszasüllyedt saját múltbeli emlékeinek szövetei közé.
Meglehet az ő hibába volt, hogy fiatal, pallérozatlan, mégis mohó tudásszomjjal rendelkező egyetemistaként, amint diplomát kapott zokszó nélkül meg is nősült, és gyönyörű párja kislánnyal ajándékozta meg, akit úgy néz ki sajnos jócskán elkényeztetett, mert immáron felnőttkorba lépő lányát csupán csak a bulizgatás, és a vásárlások, meg a divathóbortjai érdekelték, és látszólag semmi és senki iránt nem akart volna elköteleződést, vagy éppen tartósnak nevezhető felelősséget vállalni. A férfi jócskán emésztette is miatta saját kissé naiv, és ugyanakkor meggondolatlan jóhiszeműségét. Pedig nagylánya Júlia annyira imádnivaló, szófogadó és nagyon illedelmes kislány volt, hogy valósággal a csodájára jártak, hogy hogy ismerheti egy ennyire pöttöm kicsi lányka az udvarias viselkedés szinte minden fortélyát? Elsősorban édesanyja és apja révén, akik igyekeztek ideje korán megértetni vele, hogy a világ egyáltalán nem úgy működik, mintha azt egyszerűnek lehetne nevezni – sőt a lehető legbyonyodalmasabb, összekúszáltabb szálak szövetsége, amiben még egy felnőtt ember is valósággal azonnal eltévehet, akárcsak egy végtelenített útvesztőben, nemhogy még egy kicsi lányka.
Az ügyvéd most elővette legújabb, méregdrága okostelefonját. Az elektronikai szaküzletben azt mondták, hogy közel félmillió forintért az új márka bevállt, jól működik, és felhasználóbarát, tehát sosem fog meghibásodni. Pedig mennyivel jobb, és nosztalgikusabb volt még a régi vezetékes, nyomógombos készülékek korszaka. Kislánya például annak idején alig várta, hogy a nagyobb ünnepi alkalmakkor, és születésnapjára is mindig kapjon egy elhasznált felnőtt, vezetékes telefont, melyet aztán kedvére nyomogathatott, és belebeszélhetett mindenféle bolond csacskaságot a kagylóba.
Kihangosította a készüléket, ami alig három csöngetés után máris kapcsolta felnőtt lányát:
– Szia apucikám! – ismerős, csilingelő, mézes-mázos hang jelentkezett. – Annyira örülök, hogy végre felhívtál. Hogy érzed magad?! Sok munkád van?
– Szia kicsim! Úgy tájékoztattak, hogy kerestél! Mi történt? Megsérültél? Megbántottak?! – érdeklődött kisebbfajta aggodalommal hangjában.
– Apucikám! Annyira aranyos vagy! Csak azért kerestelek, mert lemerült a hitelkártyám, és a folyószámlámra is kéne egy kis pénz… – közölte, mintha csak egyszerű tényeket közölt volna, amiről ő nem tehet.
– Biztos, hogy jól érzed magad? Úgy értem, hogy egészségügyileg, fizikálisan? Édesanyáddal is beszéltél? – most került először szóba volt felesége, aki miután első férjétől elvált, és búcsút mondtak egymásnak valami dúsgazdag vállalkozó üzletemberhez ment hozzá, akinek hófehér luxusjachtja horgonyzik az Adriai-tenger közelében, és persze a francia rivéra középpontjában is van egy tetszetős szintén minden igényt, és kényelmet kielégítő luxusvillája.
– Anyucit nem mertem zavarni. Tudod ő most az új férjével nyaralgat, és körbehajókázzák a Földközi tengert…
Apja jól sejtette. Felnőtt lánya jócskán tartott volt felesége határozott, anyatigris temperamentumosságától, ezért fordult kisebbfajta csipp-csupp ügyeivel mindig jócskán engedékenyebb, és megértőbb apjához, akiről persze tudhatta, hogy egy kis mézes-mázos hízelkedéssel, és kérdőző kedveskedéssel valósággal azonnal le lehet venni a lábáról, és bármit hajlandó kifizetni, vagy megtenni a lánya kedvéért.
– Kicsim sajnos most egy fontos tárgyalásom lesz a bíróságon, de esetleg ha van kedved, és ráérsz, hogy időt pazarolj vén apádra, akkor talán ebédelhetnénk együtt…
– Az nagyon szupi lenne Apuci! Akkor fél tizenkettőkor érted megyek a kocsimmal a bíróságra, ha az úgy jó neked?
– Az nagyszerű lenne! Ne felejt el azért ellenőrizni a benzint, és ha szükséges tankolni! – hívta fel a lánya figyelmét az apja, mert tudta, hogy hajlamos kissé a feledékenységre.
– Már annyira várom a talizást apucikám! – búgta a telefonba lánya, mintha csak éppen aktuális pasijával csicsergett volna, és nem az apjával, akiket – mostanság legalább is – hajlamos volt úgy váltogatni, mint más a fehérneműjét.
– Vigyázz magadra drágám! Akkor ebédidőben, el ne felejtsd!
– Legyen szupi napod apuci! – Közölte levegőbe adott cuppanós puszikkal lánya, majd kinyomta a mobilt, és az apja is kikapcsolta a hívást, és rezgőre állította a saját készülékét, mert eléggé illetlen dolog, ha a kellő szakmai komolyságot megkövetelő tárgyalás közben véletlenségből megszólal egy elfelejtett csengőhang az aktatáska fogságából.
– Ügyvéd úr… Megérkeztek az ügyfelek… – jött be ismét félve, óvatosan pipiskedő léptekkel fiatal segédje.
– Köszönöm kedves kollega úr… akkor lássunk tüstént munkához. – közölte szószaporítás helyett, és azonnal kiadós aktakupacok közé furta fejét, mint aki valósággal máris elmélyedt a témában, holott még mindig inkább a múltjában történt dolgok megfejtésén szeretett volna elmélázni egy kis ideig.
A késő délelőtt további része egy halálosan unalmas tárgyalással telt, ahol a felperes és alperes egymást akarták gyakorlatilag kisebb-nagyobb furkálódó, vérre menő pszchilógiai hadviseléssel totálisan kikészíteni. A hűtlen feleség továbbra is megkövetelte, hogy szintén hűtlen, és kellőképp szoknyapecér férje tartásdíjat, és gyerektartást fizessen a két közös gyerek után, míg azok be nem töltik hivatalosan a tizennyolcadik életévüket, míg a hűtlen férj azt követelte, hogy a hűtlen feleség szedje össze azonnal az összes holmiját, és cókmókját, és azonnal költözzön ki a luxuslakóparki ingatlanból, amit – állítólag – a férfi saját pénzéből vásárolt, és amihez az asszonynak persze semmi köze.
Az ügyvéd már alig várta, hogy végre vége legyen az idegnyúzó tárgyalási húzavonának, és mikor már erősen közelítette a nagyméretű óramutató az ebédszünetet jelző fél tizenkettes határhoz a nyugdíjaskorú, tekintélytparancsoló, őszszakállas bíró is a szünet mellett tette le a voksát:
– A tárgyalást folytatását a következő hét szerdai napjára tűzöm ki! A tárgyalást berekesztem! – hatalmasat koppantott fából készített kalapácsával a visszhangokat verő tárgyalóteremben, majd méltóságteljesen felállt, és komotos cammogó járásával máris elhagyta a termet, mint akinek aznap még más egyéb fontos elfoglaltsága is akad.
Az ügyvéd hasonlóképp cselekedett. Összepakolta gondosan kikészített iratait, mappáit és dossziéit, és minden lényeges dokumentumot besuvasztott aktasákája mélyére, majd becsukta táskáját, levette a hollófekete tallárját, mely alatt elegáns öltöny rejtőzött, és már az autójához tartott, hogy együtt ebédelhessen rég nem látott felnőtt lányával.
Az étterem ötcsillagos volt. Tehát mindenből csakis a legjobb minőséget árulta, és hecegő stílussal kérkedett is vele, hogy törzsvendégei főként a felső tizezer tagjai közül kerülnek ki.
Az ügyvéd igyekezett megfelelő parkolóhelyet találni, ezért szándékosan egy mellékutcában állította le szedán típusú autóját. Kettőt pityegett az autóriasztóval, mintha ez a kis szerkezet máris a látszólagos, átmeneti biztonság tökéletes záloga lenne, majd bezárta a kocsit, és kicsit sietős léptekkel közelítette meg az éttermet, és azonnal bekukucskált annak nagyméretű ablakain.
Jól sejtette felnőtt, egzotikus fonásokkal rendelkező világszép lánya odabent üldögélt az egyik félreeső asztalnál, és látszólag kissé idegesen, és türelmetlenül várta őt.
,,Vajon mi járhat most a fejében? Mert kötve hiszem, hogy a jólétem, vagy az egészségem izgatná!” – futtott át villámgyorsan agyán, miközben köszönt az ajtónálló pincérnek, és további jó munkát kívánt.
Amikor szándékosan lassú, és kimért léptekkel közelítette meg az asztalt, pár törzsvendég automatikusan felállt, és baráti bensőségeséggel máris üdvözölte. Voltak akik egyenesen hosszú percekig megszorították a kezét és kezet is fogtak vele. Érezték, hogy hálával tartoznak neki, és ez egy jócskán fárasztó, és kimerítő nap után mindig jólesett az ügyvédnek.
Felnőtt lánya persze rögtön észrevette, és valósággal máris a nyakába borult, és össze-vissza csókolgatta rúzsos szájával:
– Annyira örülök apuci, hogy eltudtál jönni! Kérsz valamit enni-inni? – érdeklődött.
– Csak miattad aggódom folyamatosan kicsim… – vallotta meg a férfi, és titkon abban reménykedett, hogy felnőtt lányából ez egyszer végre sikerül őszinte, hazugságmentes érzelmeket kiváltania.
– Ez nagyon jólesik apucikám… – úgy festett, mint aki kész azonnal meghatódni, aztán máris háromszázhatvanöt fokkal azonnal a lényegre tért:
– Adnál egy kis pénzt apuci, mert arra gondoltam, hogy elruccannék a Maldív-szigetekre, vagy Mauritiuszra…
– Édesem! Te is tudod, hogy te vagy a szívem csücske, de kicsit jobban is takarékoskodhatnál a pénzeddel szívem, különben örökösen pénzszűkében leszel, és az sosem jó megoldás! – úgy érezte, hogy jogosan oktatja ki lányát, mégsem esett úgy, mintha ez bárkinek is használt volna. A lányának pedig még kevésbé.
– …És mi a helyzet az aktuális fiúddal, azzal a hogy is hívjákkal…? – próbált témát váltani, miközben leadták rendelésüket a pincérnek.
– Ó… Andiska csak saját magával van elfoglalva! Képzeld csak! Az a mániája, hogy egész álló nap a konditeremben pumpáltatja az izmait, és kedvére gyönyörködik kigyúrt testében az egész alakos tükrökben. Egy hiú gorilla majom. Úgy döntöttem ennyi volt, és szakítottam vele…
– Ezt őszintén sajnálom édesem… biztosan nagyon bánt a dolog… – megpróbálta lányából kiszedni annak apróbb-csepprőbb dolgait, de hamar rájött arra, hogyha lánya valamit nem akar elmondani neki, azt felesleges megbolygatni.
– Tulajdonképpen már régen nincs közünk szervesen egymáshoz, és ő volt aki a legjobb barinőmmel megcsalt, most mégis találkoztam egy furcsa, különleges sráccal, aki verseket ír meg mindenfélét, és valami miatt máris úgy érzem, hogy ő lehet számomra az ideális igazi… – vágyakozó sóhaj hagyta el a száját, míg apja nagy levegőt vett, és a mennyezetre emelte tekintetét.
Kihozták a rendeléseket, s míg gyönyörű lánya cézársalálát csemegészett, addig az ügyvéd rusejbnit és sertésbordát rendelt magának, és el nem tudta képzelni, hogy imádott felnőtt lányából vajon miként lett vegetariánus.
– Ennek őszintén örülök kicsim!
– Apuci, akkor adsz egy kis pénzt…? – hízelgő hangra váltott, mert jól tudhatta, hogy apja ennek képtelen ellenállni.
– Édesem ne haragudj, de az a helyzet, hogy most az sajnos nem fog menni… – végre kimondta azt ami a szívén feküdt, de csupán csak azért, mert eddig sosem mert igazán nemet mondani.
– Ez annyira igazságtalan apuci! Egyébként is olyan szemétláda világban kell boldugulni, ahol mindenki beárulja, vagy megcsalja a másikát, és akkor még ez is! – érezhető volt, hogy a gyönyörű fiatal nő valóságos lelki sokkként éli meg, hogy apja határozottan nemet mondott neki, és most – látszólag -, fogalma sincs, hogy mihez is kezdjen.
– Drágám! Figyelj rám jól! – hajolt kicsit közelebb hozzá az apja. – Tudod nagyon jól, hogy te vagy a legértékesebb, és legfontosabb ember a számomra, és mindig melletted álltam, de sajnos kialakult egy változékony, bonyolult helyzet, ami miatt sajnos történt jó pár dolog, ami miatt a pénzátutalás most nem fog menni! De ettől függetlenül magabiztos, karakán, határozott nő vagy, aki – biztos vagyok benne – hamar feltalálod magad, és hidd el rendbe jönnek a dolgok, csak sosem szabad kétségbe esni! – válaszolta lányának.
Mindketten megették ételüket, majd még órákig beszélgettek, és mire az órákig tartó beszélgetésüknek vége lett a felnőtt, gyönyörű nő rájött arra, hogy egészen eddig csupán csak egy elkényeztetett partihercegnő volt, akinek játszótér volt csupán a nagyvilág, de ezentúl sokkal értettebb nő lesz, aki képes lesz majd megállni a saját lábán, bárhogy is alakuljon majd érzelmi hullámvasútnak hitt élete.

HALLGATÁSOK ÉS KIFOGÁSOK SÚLYAI MÖGÖTT

Szürkés, agyongyűrött esőkabátot viselő, cingár férfi kézenfogta a kislányt, bezárta maguk mögött a vaskosméretű bejárati ajtót, majd az autó hátsó ülésén lévő szuperbiztonságos gyerekülésbe szíjazta be a kislányt, aki még fáradt volt a hajnali órák környékén, amikor közösen útra keltek.
A férfit kínzó bűntudattal egybekötött lelkiismeretfurdalás gyötörte, hiszen apja váratlan halála után nem sok ideje maradt meglátogatni édesanyját és nagymamáját, annál in inkább, mert mostanság ha felhívta egyik-másik közeli családtagja szinte majdnem minden esetben udvariasan, kellő megértő tapintattal inkább hárított, és igyekezett szándékosan kikerülni a felelősségre vonást afelett, hogy egy évben legalább egyszer rendesen meglátogathassa még életben lévő családtagjait.
A férfi szándékosan inkább elhagyatott, félig vagy tán teljesen lakatlan madárlátta autóútvonalakat vett igénybe, mert semmi kedve sem volt még korai sötét hajnali órákban kikapni egy flúgos, buzgómócsing járőrt, akinek éppen rossz kedve van aznap, ehelyett inkább a közlekedési szabályokat igyekezett alkalmazni a megváltozott szituációkhoz.
– Apuci? Messze van még? – kérdezte nagyon álmos, kótyagos kisegérke hangon a tüneményes kislány, aki kedvenc plüssmackóját szorongatva próbált még szuszogva pihenni a gyerekülésben.
– Nemsokára ott vagyunk édesem! Te csak nyugodtan pihenj!
Valójában az aggodó apuka kicsit füllentett, hiszen az öt és fél órás autóút amennyiben persze az ember hajnali ötkor indul, és ha minden rendben halad még így is délelőtt tízenegy órát fog jelenteni. De addigra a kislány – remélhetőleg -, rendesen kipiheni majd magát, és frissebb és hiperaktívabb lesz, mint eddig bármikor.
Amikor elhagyták a főváros autóútjait és külterületek következtek az apuka kicsit jobban beletaposott a gázpedálba és ezt az autó motorja is hirtelen morogni kezdett a váratlan intenzitású sebességlökettől.
Alig háromnegyed óra alatt már rá is tudtak kanyarodni az egyik bekötőútra, mely hangulatos és kellemes családias házak között vezetett el, és eltekintve a szapora és kellőképp vehemens kutyaugatásoktól egészen kellemes körülmények között folytathatták útjukat. Később váratlanul egy erdős, fákkal szegényezett részhez értek. Az út mindkét szélén katonás vigyázzban álló fák álltak őrt, mintha széles, terebélyes samardszín lombkoronájukat egy védőernyők módján akarnák az utazók feje fölé kiterjeszteni.
A kislány – legalább is egyelőre -, békésen, és meghitten szuszogott, majd valamivel reggel nyolc óra tájban kinyitotta résnyire aprócska gomb szemecskéit és azonnal kérdést tett fel apának:
– Apuci? Hol vagyunk? – nézett körbe az ablaküvegen, de csupán legfeljebb elsuhanó fákat, bokrokat, kisebbfajta dombságokat láthatott.
– Elhagytuk a fővárost édesem, és most még félúton vagyunk! – jelentette ki magyarázólag a továbbra is útra koncentráló apuka.
– Mikor fogunk odaérni?! – jött egy újabb kérdés.
– Nem sokára kincsem! Megígérem! Azt hittem szereted a meglepetéseket, vagy nem?! – kérdezett vissza érdeklődve.
– Igen nagyon szeretem…
– Na látod! Türelem rózsát terem drágám! Meglátod mennyire jó lesz!
– Apuci, éhes vagyok!
– Egy perc és máris megállok valahol, ahol lehet parkolni! – kicsit kétségbeesve tekintett a messzi pusztaságon körbe, de kutató szemével csupán csak végestelen szántóföldeket látott, amit már boronákkal nemrégiben megműveltek. Közel és távol se híre, se hamva nem volt parkolóhelynek, ezért megpróbált az autóval az erdőszélre félreállni, hogy ne akadályozza az úttesten történő forgalmat, és egy tisztásra vezette a kocsit.
– Itt pihenünk egy kicsit! – közölte miközben leállította a duruzsoló motort, és hátizsákjából két nagyadag téliszalámis, szalvátába csomagolt szendvicset vett elő, amit kislánya annyira szeretett.
– Tessék kincsem! Jó étvágyat! – adta hátra a gyereknek a szendvicsét, és a kislány valóságos mohó farkasétvággyal máris beleharapott.
Miközben jóízűen elfogyasztották reggelijüket a kislánynak vécére kellett volna mennie, de nem akart szólni, mert úgy tanulta, ha az apja nagyon elfoglalt, vagy látszik az arcán, hogy szomorkás akkor semmi esetre sem szabad őt zavarni, nehogy valami baj legyen belőle, ezért síri csöndben maradt.
– Szeretnél zenét, vagy esetleg rádiót hallgatni édesem? – érdeklődött az apuka, amint ismét útnak indultak.
– Nem…
A férfi sűrűn bele-belepillantott a visszapillantó tükörbe, hogy saját képességeivel megpróbálja megállapítani, hogy minden rendben van-e kislánya lelki világával. De – most még legalább is -, egyáltalán nem került közelebb a megoldáshoz.
– A nagyi és a dédi is már nagyon várnak téged! Nagyon régóta nem jöttünk el őket meglátogatni… – közölte, mintha csak a saját kínzó lelkiismeretét akarta volna jobb belátásra bírni, és megnyugtatni kicsit, hogy nem lesz semmi baj.
Nem sokkal délelőtt kilenc óra magasságában végre aztán közvetlenül az autópálya mellett haladtak el, ahol volt egy gyorsétterem, és egy afféle autóspihenő.
– Apuci… Most már nagyon kell… – válaszolta kétségbeesett, pánikszerű hangon a kislány.
A férfi gyorsan lehúzódott a kocsival, kinyitotta előbb a saját, majd a hátsó ülések ajtaját és azonnal hátrament, hogy megnézze mi lehet a baj?
– Mi a baj drágám?! Rosszul érzed magad?! – váratlanul ő is megrémült, hogy a gyerekkel esetleg történhetett valami.
– Apuci… nagyon kell pisilnem… – nyögdécselte a kislány visszatartott, kétségbeesett hangon.
A férfinek hirtelen nagy kő esett le a szívéről. Teljesen természetes dolog, ha valakinek vizelnie kell, ő pedig azt képzelhette, hogy kislánya valamilyen módon megsérült, és sűrgős életmentő orvosi beavatkozásra van szükssége. Hogy miért szükséges mindig a legapróbb dolgokból elefántméretű katasztrófákat teremtenie, azt egyelőre maga sem tudta. Gyorsan kicsatolta a kislányt a gyerekülésből, és miután szorított a szükség ezért ölbe kapta a kislányt és veszettül rohanni kezdett vele a gyorsétterem irányába, hátha akad ott egy nem használt mellékhelyiség.
– Jó napot! Kérem használhatnánk a vécét?! – kérdezte kissé kétségbeesetten az egyik szimpatikus, közvetlen, szemüveges jegypénztos kamasz lányt, aki elsőre azt se tudta jóformán, hogy mit is kellene felelnie erre a meglehetősen szokatlan kérdésre.
– Azt hiszem… – csupán ennyire telt tőle, mire az apuka sietősen berohant a nők számára fenntartott vécébe nem törődve azzal, hogy esetleg mások is lehetnek az adott helyiségben, és bezárta magukra az ajtót.
– Mindjárt édesem, mindjárt! – igyekezett lelkierőt önteni a kislányba, aki már kezdett megszabadulni fölöslegessé lett ruhadarabjaitól, és ráülni a vécécsésze nagyméretű ülőkéjére. Még szerencse, hogy általában az egészségügyi papírt minden esetben a korai órák környékén szokták újratölteni, így volt belőlük bőven.
– Mindjárt szívem… apu gyorsan letép néhány papírt, és máris pisilhetsz… – kissé mindig is zavarban volt, ha a mentálhigéniás állapotok szóba kerültek, vagy kislánya szokásai, de tekintettel a kissé furcsa helyzetre jó pár darab egészsségügyi papír leszakítása után, melyet közvetlenül az ülőkére tett máris felültette a kislányt az ülőkére, majd rögtön kiment az aprócska helységből.
– Nyugodtan csak végezd el a dolgodat, apu addig kint megvár… – válaszolta neki. A kislány engedelmesen szófogadóan tette, amit mondtak neki, és nagy megkönnyebülést élt át, amikor sikerült pisilnie. Amikor végzett megpróbálta lehúzni a vécét, de nem működött, így felöltözködött, megigazította ruhácskáját és kilépett a kis helységből.
– Minden rendben van, édesem? Nincs semmi baj?! – érdeklődött szemlátomást aggódva.
– Megvan apuci! – érződött a kislány hangján, hogy valamivel kiegyensúlyozottabban, és vidámabban is cseng a hangja.
– Akkor rendben! Kérsz esetleg egy üdítőt, vagy csokit?
– Nem, köszönöm! Mikor érünk oda apuci? – Szorította meg apja kezét, miközben igyekeztek visszatérni az autósparkolóba, ahol kocsijukat leparkolták.
– Attól tartok szívem, hogy még jó bő két órán át nem fogunk tudni megállni, és utána érkezünk meg a nagyiékhoz. – Az apuka úgy volt vele, hogy jobb az őszinteség talaján maradva mindent megbeszélni a kilányával, hiszen a gyerekek nagyon érzékenyek a hazugságra, vagy a nagyotmondó beszédekre.
A kislány szófogadóan visszaült a hátsó gyerekülésbe, és engedelmesen tűrte, hogy az apja úgy beszíjazza, mintha legalább is az első női űrhajós lenne, akit készülnek fellőni a világűrbe.
– Nem fázol drágám?
– Nem…
Az apja óvatosan kislánya mellé tette kedvenc plüssmaciját, majd előrement a vezetőülésbe, becsatolta magát, és már indultak is tovább.
Az eltelt két óra, és sokat beszélgettek jószerivel mindenről, ami csak eszükbe jutott. A kislány elmesélte, hogy kik a kedvenc rajzfilmes karakterei, hogy ki az igazi barátnője az iskolában, és vagy ezermilló kisebb-nagyobb dolgot, amiről a legtöbb szülő – önkéntelenül is -, hajlamos minden esetben megfeledkezni.
Mikor aztán végül abba a vidéki kisvárosba érkeztek valamivel délelőtt tizenegyóra magasságában, ahol a férfinek még mindig élt szerető édesanyja és nagymamája is, a férfi hangosan kifújta a benti feszültséget, mely jóformán egész idő alatt emészette, és rágta belsejét.
Egy takarós, hangulatos családi háznál álltak meg, majd miután a kislányt sikeresen kiszabadította a gyerekülés komfortos fogságából hagyta, hogy pufók aprócska kezecskéivel ő nyomja meg a csengőt a bejárati ajtón. Nemsokára egy még mindig friss, és kicsattanó egészségnek örvendő asszony sietett ki a benti szobából.
– Ezt a meglepetést édes fiam! Nem is tudtam, hogy jöttök! – tárta ki szélesre az ajtót az asszony váratlan vendégei előtt, és azonnal össze-vissza puszilgatta kissé megilletődött unokáját és ölelte magához felnőtt fiát.
– Én is nagyon örülök, hogy láthatlak anyu! Sajnálom, hogy mostanság nem volt időm… de munka… munka… munka… – érezte, hogy kifogásokkal, és kisstílű mentegetőzésekkel édesanyánál semmire se megy, hiszen anyja mindig megérezte, hogy fiának éppen egy adott szituációban mire van szüksége igazándiból.
– Gyertek gyorsan be! Biztosan megéheztetek, ugye?!
– Ettünk egy szemvicset egy autós parkolóban, és vécére is elmentünk… – felelte halkan a szófogadó, tüneményes kislány.
– Az jó dolog kicsim! Főztem ebédet, ha szeretnétek itt ebédelni? – kérdezett vissza válaszra várva.
– Az azt hiszem nagyon jó lesz! Hogy van a nagymama?
– Hát szegénykém már nagyon nehezen jár, mert borzalmasan fájnak a lábai…
– Arra gondoltunk, hogy őt is szívesen meglátogatnánk.
– Az nagyon dicsértes volna édes fiam!
Az asszony gondosan megterített három fő részére, majd aranyló, gazdag és tartalmas húslevest rakott unokája tányérjára, majd következett felnőtt fia, és végül ő. Jóízűen elfogyasztották a levest, és a krumplipüréből, és sültekből maradt második fogást. Még egy kis csokitorta is maradt tartalékba, aminek a kislány ujjongva nagyon megörült.
– Olyan hamar megnőtt ez a pici lányka… – ábrándozott el az anyja. – Emlékszel, hogy apád is majd kicsattant a bőréből, amikor meghallotta a nagy hírt, hogy gyereked lesz… – szeme azonnal fátyolossá lett az emlékek hatására.
– Igen, de úgy érzem, hogy nagyon sok tisztázatlan kérdést nem sikerült vele tisztáznom…
– Tudom, hogy apád nehéz természetű ember hírében állt, és mégha igazán nem is tudta kimutatni a saját érzéseit, de téged mindig nagyon szeretett.
– Igen, bár sajnos voltak napok, amikor szabályosan féltem, és rettegtem tőle…
– Jaj, édes fiam! Ne beszélj butaságokat! Mindannyiunknak megvannak a magunk kisebb-nagyobb problémái. – szögezte le ellentmondást nem tűrőn az asszony, majd ebéd után mindhárman felkerekedtek, hogy a pár házzal arrébb szintén egyedül éldegélő nagymamát is meglátogassák, aki most először találkozott dédunokájával.

KULCSRA-ZÁRT HALÁNTÉK

Miért van még mindig benne a köztudatban,
hogy sokszor inkább lisztté,
és nem bőven termő maggá kellene őrölni
a Mindenséggel viselős teremtést,
mely a létezés meghatározó borostyánkövülete?!

Talán csupán csak annyi ideje maradhatott
immár mindenkinek,
míg bizton tudomásul veszi
a halandó visszaszámlálás
születésétől kezdődött meg.
Agymosott gaz-koponyákban spirális körökbe
menekül minden logikus szabad-gondolat,
hiszen képtelenek ész érvekkel hatni rá,
míg az értelem Heuréka-szikrája egyáltalán kipattan.

Emberek halántékát régóta kulcsra zárta
egy-egy kedveskedő angyal,
kinek tán jobb lett volna hallgatni
bölcselkedő szavára;
a bizonyosság-tudat marcangolva megtép,
kifeszít majd felfüggeszti érthető működését.

A mogyorónyi agyakban
már megint szándékolt hegyomlások,
lavinák következtek be,
repedésekből pedig nem
szivároghatott sem arany,
sem megváltó anyagi gondtalanság,
csupán csak iszamos genny.

Megfogan, majd magába rántja
védtelen áldozatait a csönd,
mert a távolság – már ha -,
megmérik még mindig nem szűnhet meg
– de újra és újra egyre valószínűbben növekszik.

Perceg a bőrön a hitvány nyálkába font
ígéret-mondat, miszerint:
dolgozzatok csak míg meggebed
bennetek a balga-számító lélek,
fizetésemelés – legalább is egyelőre -,
talán majd a következő ezredévre ha várható.

Tárgyiasítva magához vonzza egyre lejjebb,
egyre lefelé a sárbatiport
sóvárgó akarat a miértek kérdéseit is.
Már nem csupán csak szálkásodásnak
indult fagerendák üregeiben perceg
hemzsegve-zabálva a szú-bogár,
de a puszta létben is nyüzsgő férgek közt
szükséges tűrve túlélni!