A MEGISMERÉS APOKFIF-MÓDOZATAI

Semmitmondó, száraz szavak helyén
az igazmondás tartós lepusztított hiánnyal küszködik.
Mintha immár a megvesztegethető, vagy becsapott,
hamis-gesztusok álszent-beszédét
is kontár-sebészi szikéje metszette volna.
Ám hamar átláthatóvá tetszik
a képmutató lényeg is,
ha olcsó, kis szimpátiák határozhatnak,
megismerés helyett egy ember
balszerencsés balsorsán.

Akár a légüres térben kiszívott szabad-levegő
úgy hiányzik immár a mindenkinek
kijáróempátia-tolerancia, ismerkedések fanyalgó,
vagy szeleburdi romantikája.
Tanácstalan Odüsszeuszokként
egy egész életen át vergődünk céltalan,
hontalan-elérhetelen sikerek,
őszinte boldogságok után reménytelen kutatva,
hisz tán már magunk se merjük hinni a Holnapot,
mely eltűnni látszott,
szándékosan velünk együtt bukott meg.

Szétszórt, mélyülő hallgatások
Apokfrif-rezgései mégechzóó füleinkbe
visszhangozzák kitaszítottnak vélt jaj-szavaink.
Mintha csak sziget-ölelkezéseinkből alattomban
rég eltűnt volna a lappangó romantikák dicsfényei
– ennyi maradhatott volna
ténylegesen a semmitmondó töredék-világunkból?!
– Kétségbeesetten várjuk öl-meleg ösztönökkel
mohó-önző esi külön-békénk,
mikor már a harmónia sem kérkedik – sőt!
Azon van, hogy önszántából adjon s elfogadjon.

Kik hajdan parton álló őrei lehettek
viszontagságos Jelenünknek
– mostan rendre inkább megtagadnak.
Ha akár még együttesen is
– de biztos tudattal túljuthatnánk
a Jelen kiábrándító zátonyain,
melyek közt gyakorta megfeneklik akarat,
bátorság, a Tett méltatlan,
elgáncsolt hiánya.
Léket-kapott bárkánk az Idő
minden esetben zátonyra futhat,
ha megtagadjuk másoktól
a tudatos megismerés módozatait!