A MEGISMERÉS APOKFIF-MÓDOZATAI

Semmitmondó, száraz szavak helyén
az igazmondás tartós lepusztított hiánnyal küszködik.
Mintha immár a megvesztegethető, vagy becsapott,
hamis-gesztusok álszent-beszédét
is kontár-sebészi szikéje metszette volna.
Ám hamar átláthatóvá tetszik
a képmutató lényeg is,
ha olcsó, kis szimpátiák határozhatnak,
megismerés helyett egy ember
balszerencsés balsorsán.

Akár a légüres térben kiszívott szabad-levegő
úgy hiányzik immár a mindenkinek
kijáróempátia-tolerancia, ismerkedések fanyalgó,
vagy szeleburdi romantikája.
Tanácstalan Odüsszeuszokként
egy egész életen át vergődünk céltalan,
hontalan-elérhetelen sikerek,
őszinte boldogságok után reménytelen kutatva,
hisz tán már magunk se merjük hinni a Holnapot,
mely eltűnni látszott,
szándékosan velünk együtt bukott meg.

Szétszórt, mélyülő hallgatások
Apokfrif-rezgései mégechzóó füleinkbe
visszhangozzák kitaszítottnak vélt jaj-szavaink.
Mintha csak sziget-ölelkezéseinkből alattomban
rég eltűnt volna a lappangó romantikák dicsfényei
– ennyi maradhatott volna
ténylegesen a semmitmondó töredék-világunkból?!
– Kétségbeesetten várjuk öl-meleg ösztönökkel
mohó-önző esi külön-békénk,
mikor már a harmónia sem kérkedik – sőt!
Azon van, hogy önszántából adjon s elfogadjon.

Kik hajdan parton álló őrei lehettek
viszontagságos Jelenünknek
– mostan rendre inkább megtagadnak.
Ha akár még együttesen is
– de biztos tudattal túljuthatnánk
a Jelen kiábrándító zátonyain,
melyek közt gyakorta megfeneklik akarat,
bátorság, a Tett méltatlan,
elgáncsolt hiánya.
Léket-kapott bárkánk az Idő
minden esetben zátonyra futhat,
ha megtagadjuk másoktól
a tudatos megismerés módozatait!

HŰSÉGES SZERELEM ÉS GYANAKVÁS

Szokásához híven kora hajnalban kelt fel, s míg két kisgyereke, és férje is az igazak legszentebb álmát aludta, addig ő rugalmas anyagból gyártott, edzőruhába bújt, sportcipőt vett fel, és elindult szokásos harminc kilométeres futására, melyet a hangulatos erdőszélen kívánt megtenni, ahol a házuk is volt. Három szorgalmas, látszólag nagyon éber, és kíváncsi komondorszerű kutyus figyelte minden lopakodó lépteit, és mikor már ott tartottak, hogy csaholni, vagy ugatni akartak volna a csinos, harmincas nő inkább jutalomfalatokkal csábította el őket, csakhogy meg ne szólaljanak.
,,Egyetlen pisszenést se! Ha jót akartok magatoknak!” - kötötte a lelkükre, majd kilépett a nagyméret, tágas, takaros családi házuk ajtaján, mélyen beszívta a friss levegő első párit, aztán előbb csak kocogva, alig öt perc múltán pedig már keményen edzeni kezdett. Az igazság az, hogy nem akart sosem elhízni. Bár nem is volt egy hízásra hajlamos alkatú nő. Valahány része lett a mostani egészségmániával beoltott, és szándékosan megfertőzött életnek, mely alapból megkövetelte, hogy egy csinos, modern nő nem csupán szexis, és csinos legyen, de minden porcikájában sportos, fitt, és az egészség mintaképe. Még ha – adott esetben -, valaki kétgyerekes anyuka is. Néhány barátnője valósággal szemeiket meresztve úgy nézett rá legalábbis, mintha szándékos árulást követett volna el nem csupán a női, gyengébbik nem, de az egész emberiség ellen, hogy ti. Képes magát már a hajnalok hajnalán szenvedtetni. S miután férje sikeres jégkorongozó volt, ezért meg is engedhették maguknak, hogy kialakítsanak családi házukon belül, egy edzőszobának nevezett helységet, ahol a legkorszerűbb kondigépek voltak megtalálhatóak, és az ember könnyedén formába is hozhatta magát. Nem volt kötelező konditerembe mennie.
- Drága barátnőm! Nem is igazán értem, hogy miért kell neked szenvedni a taposógéppel, amikor van éppen elég dolgod két gyerkőc mellett! - jegyezte meg kissé értetlenkedve legjobb barátnője, akivel azért néhanapján összeverődtek csajos programokra, és ilyenkor a legtöbb barátnő kicsit féltékeny irigységgel jegyezte meg, hogy ha nekik is ilyen vadítóan dögös virgácsaik volnának a férjeik, vagy párjuk valószínűleg nem más macáknál próbálná megkeresni a boldogságot.
- Szerintem a legfontosabb dolog az, hogy az ember elsősorban önmagát próbálja meg elfogadni, és csak az számít, hogy miként, és hogyan viszonyul az adott környezetéhez, amiben él. - válaszolta sokszor, pedig valójában meg sem akart szólalni, hiszen ha valakinek már volt egy-egy bevett, és jól bejáratott véleménye azt hétszentség, hogy képtelenség lett volna megváltoztatni.
- Mondja az, akinek a férje sikeres, nemzetközileg is elismert sportoló, és vállalkozó. - mondogatták, mire a nő kissé megsértődött, hogy valahányszor egy csajos programra szeretne összefutni az állítólagos barátnőivel egészen bizonyos, hogy elkezdik a maguk sajátságos, gyilkos, kicsinyes hadjárataikat a mások magánéleti boldogságával kapcsolatban, és sajnos addig folytatják, míg az adott illetőt totálisan el nem bizonytalanítják. Most is ez volt a helyzet.
- Mondd csak, édesem?! De most őszintén! Boldog vagy te ebben a látszólag tökéletes kapcsolatban?! - tette fel a kérdést koktélozgatás, lazítás közben egy hangulatos, teraszos étteremben ücsörögve az egyik hölgyemény, akinek szintén két gyereke volt, és látszólag halálosan unalmasra berendezett élete.
Micsoda kérdés ez Brigikém?! - kapta fel a fejét. - Imádom a férjemet, és rajongásig szeretem a gyerekeimet! Ők az én életem! Nem éretm, hogy mi bajod van?! - hangja élesebbé, komolyabbá vált, amit azonnal észrevettek az asztalnál ülök.
- Hé, hékás! Nyugi van! - próbálta kicsit tréfával oldani a másik kedélyét az illetékes barátnő. - Egyáltalán nem azért mondtam, hogy most kiverd nekem itt a hisztit, mint valami gimis kis bakfis. A legjobb barátnők vagyunk, és úgy gondolom, hogy ennyi szerintem mindenkinek jár.
- Ha már említetted, hogy nagyon régóta ismerjük egymást, akkor tudhatod, hogy nekem sosem volt kenyerem a mellébeszélés! Szeretem, ha mindenki megmondja az igazat! Csakis az őszinteséget vagyok hajlandó elfogadni! - kérte ki magának keményen, és határozottan. S míg sokan egyetértőn bólogattak, addig az illető barátnő, aki elkezdte ezt az egészet kicsit visszavett eredeti flegmás, és kissé lekezelő stílusából.
- Jól van már! Istenem! Amióta szülő lettél valahogy sokkal komolyabbá váltál! Minek kell annyi mindent mellre szívnod mi?! - jött egy újabb kérdés.
- Azért kedves barátném, mert éppen elég baj, hogy az emberek szépen lassacskán totálisan kivetkőznek magukból, és úgy viselkednek, mint az állatok, ha tényleg kicsit empatikusabbak, toleránsabbak lennék másokkal is, akkor élhetőbb lenne ez az egész élet. - mondta meg kertelés nélkül a másik arcába vágva a jogos igazságot, és a másik nőn kapásból meglátszott, hogy nem igazán képes rokonszenvezni barátnője sarkalatos véleményével.
Jóformán minden csajos programra jellemző volt ez a fajta markáns felállás. Míg voltak úrinők, akik jobbára azt a véleményt képviselték, hogy az anyagi biztonság és a vele járó kiváltságos életmód következésképp unalmasságot szül, addig a sportos, kétgyerekes anyuka homlokegyenest mást nézetet vallott, és ebben senki sem akadályozhatta meg.
Úgy döntött, hogy az edzés után elviszi a gyerkőcöket: a nagyobbik fiút az iskolába, míg a kisebbik lányt az oviba, majd utána megpróbál kicsit dolgozgatni home office munkakörben. Ebben a tekintetben talán szerencsésebb is volt, mint akár sok más hasonló cipőben járó anyuka és dolgozó nő, hiszen a legtöbben még mindig nem engedhették meg maguknak, hogy otthonról dolgozzanak. Sajnos léteztek olyan munkakörök, és beosztások, melyek kimondatlanul is megkövetelték a személyes részvételt.
- Érezzétek magatok jól gyerekek, és tanuljatok valami fantasztikusat! - puszilta meg előbb a kislányt, majd később a nagyobbik fiút, aki kicsit szégyellte az anyukáját, legalábbis az ő korában.
Amikor visszaért a takaros családi házukba elfelejtette, hogy megkellett volna etetnie a kutyákat, de mit volt mit tenni gyorsan kinyitotta a spájz ajtaját, és kicsit szomorkásan tapasztalta, hogy az összes kutyatápszer elfogyott. Hát nem volt más hátra, mint ismételten útra kelni. Még szerencse, hogy a hozzájuk legközelebb eső szomszéd kertvárosi utcácskában volt egy bolt, ahol lehetett állateledelt is kapni, méghozzá extra nagyadag kiszerelésben, így a sportos anyuka azonnal biciklire pattant, és elkerekezett a boltig, ahol vett két nagy zacskó tápszert, majd visszakerekezett és megetette az öt négylábú kedvencét. Hiába! Valakinek ezt is meg kell csinálnia! - konstatálta, majd felment az emeleti dolgozószobába, ahonnét valóságos festői, romantikus panoráma nyílt a környező kisebb dombokra, és fenyőfákra is. Kinyitotta az ablakokat, hogy jó mélyeket lélegezhessen az erdei friss levegőből, aztán elővett egy közepesméretű, hófehér vásznat és festeni kezdett. Nem pusztán csak egyszerű vonalakat húzott a vászonra festékkel, de összefüggő portrészerű alakokat is elkészíteni. Vizsgáltatta, többször körbejárta alakjait, figuráit, és kisebb környezetét, majd időnként hátralépett. Meglehetősen szigorú és kemény kritikus volt önmagával szemben, de hát azt ő is hamarján belátta, hogy az alkotási folyamatot szigorúan tilos siettetni. Az utóbbi pár évben kicsit gyanakodni kezdett sikeres férjére. Vajon egyenesen hazajön munka, és megbeszélés után, vagy még beugrik valahova? Vajon annyira megbízható és hűséges hozzá, amennyire a felsége hozzá?! Vajon mennyit bírnak ki a tipikus párkapcsolatok? Hat esetleg tíz évet? Mióta is vannak már úgy istenigazán együtt? Hát legalább nyolc-kilenc éve nem több.
Amint a gondolataiba férkőzött a tudatos, már-már megszállott kételkedés, egyre inkább morfondírozni kezdett rajta, hogy jó volna talán, ha férjével komolyan tartanának egymás között egy igazi, kiveséző beszélgetést, mert hátha sok minden kiderülne belőle, és még az is lehet, hogy tanulnának is egymás elkövetett hibáiból.
Férje aznap este később jött haza mint szokott. A gyerkőcök már fél nyolckor menetrend szerint lefeküdtek, míg az anyuka bekapcsolt olvasólámpa mellett virrasztott, és megpróbált természetesen viselkedni, hogy férje még véletlenül se foghasson gyanút arra vonatkozóan, hogy a bizalma megrendülni látszott.
- Ó... nem is tudtam, hogy te még ébren vagy...? - kérdezte, amikor bement a hálószobába levetni az öltönyét, ingét, és nadrágját.
- Arra gondoltam, hogy miért ne várhatnálak meg! Vagy talán baj?! - kockáztatott meg egy kérdést.
- Nem! Sőt! Nagyon rendes, és figyelmes tőled! - óvatosan a nagyméretű ágyukhoz lépett és megcsókolta felesége homlokát. - Tudod, mi kicsivel nehezebb napom volt, és ilyenkor azért utálom magamat, mert úgy érezem, hogy elrablom a kis családomtól az értékes időt, amit veletetek is tölthetnék. - ez nagyon szépen, és szívhez szólón hangzott, de vajon mennyi lehetett az igazságtartalma?!
- Figyelj csak szívem? Mit szólnál hozzá, ha a hétvégén csak úgy kettesben elutaznánk valahova? A gyerkőcöket pedig kivinnék a nagymamáékhoz? Na, benne vagy? - kérdezte érdeklődve.
- Hú! Semmire se vágyom jobban, de az a helyzet, hogy – vett egy nagyon mély levegőt, hogy kifújja a feszültségét- , nagyon zsúfolt már most ez a hét, és nem hiszem, hogy a mostani hétvége alkalmas lenne... de ha nagyon szeretnél, felőlem... - gyorsan beugrott a frissítő zuhanykabinba, ami a hálószoba mellett volt, s miközben letusolt felesége tüzetesen megpróbálta átvizsgálni holmiját, nem talál-e árulkodó, vagy leleplező nyomokat. Eltekintve a férfi dezodor átható illatától, és az izzadságtól semmi figyelemreméltó jelet nem vett észre, és férje is teljesen természetes módon viselkedett. Meglehet, csak ő csinált mindenből akkora nagy hajcihőt. Lehetséges, hogy semmi sem igaz, amit eddig képzelt, vagy gondolt.
Mindenesetre másnap szándékosan úgy időzítette a programját, hogy követhesse férjét, amint munkába megy. Amikor átestek mind a négyen a szokásos reggeli formalitásokon, és férje mindenkitől elköszönt egy-egy puszival, majd beszállt az autójába, miután a gyerekeket elvitte oviba, és suliba ő is készen állt rá, hogy felderítse a dolgokat.
Arra gondolt, hogy két hellyel odébb parkol le autójával, hogy ne legyen annyira feltűnő. Látszólag semmi különöset nem vett észre. Férje a szokott módon a munkahelye parkolóházában parkolta le autóját, és a lépcsőházat használta közlekedés gyanánt.
Az anyuka úgy döntött, hogy türelmesen várakozni fog. Keresett valami nyugtató zenét az autósrádióban, de csupán csak az egyik 80-90-es évek zenei slágereit ajnározó rádióadót találta meg. Így hát azt hallgatta nagyjából negyvenöt-ötven percig, amíg unatkozni nem kezdett. Nemsokára ebédidőre járt az idő, és elfelejtett reggelizni, így úgy döntött, hogy elugrik valahova a környékre egy jót, és finomat enni. Minek kellene koplalnia, nem igaz?! Kiugrott az autóból, amit gondosan bezárt maga után, majd meglátott egy szendvicseket forgalmazó utcai árust, ahol falafelt, és eredeti sült krumplis gyrost is lehetett kapni. Azonnal bement, és vett két nagyadag ételt elvitelre. Alig várta már, hogy később megkóstolhassa, és ha itt volt férje munkahelye közelében mi sem lehet annál természetesebb, minthogy egy gondoskodó feleség visz egy kis harapnivalót imádott urának. Nem igaz?!
Amint visszament a parkolóhoz és újfent beült az utastérbe csak akkor vette észre, hogy férje a sarkon álldogál, és egy csinos, nagy dögös hölgyet ölelget. Úgy nézett ki, hogy rengeteget évődnek, mosolyognak egymásra. Ezek voltak azok a tipikus, eltéveszthetetlen jelek, amit egy valódi nő valósággal azonnal megértett. Mégis nem tudta felfogni, hogy akkor mi volt a probléma házasságukkal, hogy férje islyesmire vetemedett? Most akkor mit csináljon? Ha most bemegy a munkahelyre és közli a recepción, hogy férjének hozott egy kis ételt, akkor a recepciósok a végén még könnyedén le is buktathatják, és akkor később majd neki kell magyarázatokba bocsátkoznia, miszerint: egész álló nap megfigyelte a saját férjét. Ellenben, ha esetleg később teszi szóvá, lehet, hogy férje lesz az, aki magába fordul, vagy bezárkózik. Kicsit vegyesre sikeredett ez az okfejtés. Gázt adott, és kikanyarodva a parkolóból egyenesen hazament. Úgy érezte ki kell szellőzetnie a fejét. Először ő is arra gondolt, hogy biztos csak egy nagyon lelkes női alkalmazottról, vagy ügyfélről lehet szó, aki csak túlbuzgó köszönetét szerette volna férjének kifejezni, mégis ahogy később visszagondolt kettejük sugárzó arcára, ahogy úgy mosolyogtak kissé gyerekesen, bárgyún, akár a kamasz szerelmesek váratlanul elfogta az émelygő hányinger. Később amikor már tisztábban tudott gondolkodni rájött, hogy az emberek változnak, és lehetséges, hogy férje is megváltozott bizonyos szempontból; mások lettek az igényei, és a körülmények, melyeket csak ő nem vett észre.
Kamaszkora óta nem sokat sírt, de a felismerés ilyentén előérzetén valósággal potyogni kezdtek sűrűn csalódottságának könnycseppjei. Arra gondolt, hogy a gyerekeknek – egyelőre -, semmit sem szabad se megtudniuk, vagy megsejteniük abból, ami történt. Bár azzal tisztában volt, hogy előbb-utóbb mégiscsak megtudják majd, hogy apu mással vigasztalódik. Annyira elveszettnek, és árvának érezte ebben a percben önmagát, hogy önkéntelenül is még az önsajnálattal is viaskodni, hadakozni kényszerült.
Férje – érdekes módon -, ma időben jött haza a munkából. Délután negyed ötkor lépett be az ajtón, és rögtön gyerekeit puszilgatta körbe hozva nekik egy kis csekélységet, majd megérezvén az ínycsiklandó illatfelhőket az amerikai stílusú konyha felé vette az útját, ahol felesége felmelegítette a még délelőtt vásárolt gyrosos ételt.
- Micsoda illatok? Ezt nevezem! Farkaséhes vagyok! - azonnal asztalhoz ült, mert ténylegesen kopogott a szeme, de tudta azt, hogy a családi étkezések rituáléját nem volna szabad mellőzni, így megvárta, míg a gyerekek, és felesége is asztalhoz ülnek. Nagyon finomat ettek, és most végre úgy tűnhetett, hogy egy igazi család van együtt az étkezőben. Később a feleség elmosogatott a gyerekek segítségével, majd amikor minden megvolt és a gyerekek elvonultak játszani a gyerekszobába a feleség komolyan elbeszélgetett az urával:
- Nehéz napod volt szívem?!
- Viszonylag átlagos! Most kevesebb volt az idegeskedés. - vallotta be, mintha mi sem történt volna. - Hát neked? Festegettél, vagy valami kellemesebb dolgot csináltál?
- Hát ez is, az is?! Képzeld csak az egyik ismerősöm látott téged a munkahelyed környékén egy bombázó nővel!
Erre aztán a férj is rögtön felkapta a fejét, és azonnal játszani kezdte a meglepettet, mint aki most hall erről az egészről.
- Hm... tényleg...? Ez érdekes. Az egyik ügyfelem volt... - szabadkozott.
- Tudod a barátnőm azt is mondta, hogy a hölgyike, és te rengeteget mosolyogtatok, és évődtetek egymással. Mondd csak? Féltékenynek kellene lennem?! - rakta támadólag keresztbe maga előtt a kezét.
- De hát kicsi életem! Semmi szükség rá, hogy így felfújd ezt a helyzetet! Tényleg csak egy ügyfél volt a sok közül, aki így köszönte meg, hogy, hogy is mondjam csak... segítettem rajta... - az igazság persze az volt, hogy a feleség nem tudta, hogy most valójában higgyen-e a férjének, vagy továbbra is gyanakodjon.
- De azért őszintén remélem, ha történne valami sorsdöntő változás az életedben azért én lehetek az első akinek szólsz róla, hogy együtt próbáljuk meg kezelni a dolgokat. Ugye?! - hangja komoly, megfontolt, és kimért volt, mondhatni irigység és féltékenységmentes. A férfin mégis nagyon látszott, hogy erősen gondolkodóba eshetett, mert azon az éjszaka alig bírta lehunyni a szemeit...

A BOLDOGSÁG ÉBREDÉSE

Újdonsült orvos férjével már legalább három éven át kitartóan próbálkoztak, mégsem tudták teljes bizonyosággal, hogy miért nem tud teherbe esni. Amikor mások annyira könnyedén veszik az élet legapróbb akadályait, akkor ők miért nm tudják a – látszólag -,egyszerűbb problémákat megoldani, és kezelni?
- Nyugodj meg édesem! Biztos vagyok benne, ha nem görcsölünk rá, akkor meglásd előbb-utóbb ez is sikerülni fog! - igyekezett biztatni, bátorítani kicsit bepánikolásra hajlamos, gyönyörű feleségét a középkorú férj. - A legfontosabb, hogy itt vagyunk egymásnak, és hogy semmi szín alatt se essünk pánikba.
A feleség ennek ellenére kitartóan ostromolta nőgyógyászát bizonyos kérdésekkel. Úgy mint a peteérés alkalmával hányszor lehet és kell nemi életet élni, szerelmeskedni, és kényeztetni a másik felet? És hasonlók. A nőgyógyász – mit ad isten -, férjének egyik ismerőse volt, és miután a folyamatosan agyon aggódó feleség távozott a magánrendelőjéből azonnal megeresztett egy telefont az orvos férjnek, aki megkérte, hogy mindenben tájékoztassa őt. Ennyit az orvos-páciens titoktartási kapcsolatról.
- Hát Mikikém! Mit is mondhatnék? A feleséged csúcsszuper asszonyka! Annyira szeretne már babát, hogy valósággal vérzik a szívem helyette is! De ha nekem továbbra is ekkora nyomásnak, és stressznek van kitéve, akkor ez bizony hát... - elakadt némineműen a szava -, meglehetősen kockázatos vállalkozás lesz.
- Tudom Karesz! Nagyon jól tudom! De hát mi lehetne még tenni egyebet?! - kérdezte tanácstalanságában bizalmasan az férj.
- Gézám! Nem szabad ennyire fokozott életmódot folytatni! Mit szólnál, ha kivennél legalább két hetes szabadságot? Biztos vagyok benne, hogyha csak egymásra fókuszáltok sokkalta hamarabb meglesz az a kisbaba! Próbáld meg óvatosan elmagyarázni az asszonykádnak is! Aztán majd még beszélünk! Most rohannom kell! Viszlát! - azzal ismerőse máris bontotta a vonalat, sürgős dolgaira hivatkozva.
- Hát... köszönöm, hogy megértesz, akkor majd még beszélünk! Szevasz! - a férj is kinyomta mobilját, majd visszatért mindennapos teendőihez.
Az orvos feleségével egy puccos V.I.P. Parti keretében ismerkedett össze, ahol jobbára az üzleti, és a közélet számos befolyásosnak nevezhető szereplője vett részt. Nem lehet biztosan tudni, hogy előbb a nőnek akadt-e meg a jóképű, enyhé borostás férfin a tekintete vagy épp fordítva történt, annyi azonban valószínű, hogy mikor egy asztalhoz ültek és mindenki könnyed, laza társalgásba kezdett valósággal azonnal kiszúrták egymást, és az est hátralévő részében szavak nélkül is egymással voltak elfoglalva. Mit számított akkor már, hogy mit akarnak nekik mondani, vagy magyarázni. Aztán később a szünetben a csinos, és stílusos nő kissé provokatíven, és kellőképp lassított verzióban megrebegtette csábosan a szempilláját, mintha egyszerre akarta volna a gyanútlannak tetsző férfit becserkészni, és elcsábítani. Mindent a női praktika, és persze az illendőség szabályai szerint.
- Bocsásson meg, de leülhetnék Ön mellé? - kérdezte szikrázó, hófehér mosolya kíséretében, amitől nem akadt egyetlen olyan férfi, aki nemet mondhatott volna neki.
- Természetesen! Foglaljon nyugodtan helyet! - azzal rögtön fel is állt a helyéről, amíg a nő leült, mert megérezte, hogy különleges illetővel akadt dolga.
- Kincső vagyok! Nem zavarná, ha rágyújtanék? - jött egy újabb bájos kérdés, mire az orvos kénytelen-kelletlen belement a döntésbe, bár amikor a nő rágyújtott hosszúszárú cigijére valósággal fuldoklani kezdett, és nem győzte egy papírzsebkendővel kissé idiótán, és gyerekesen leplezni, hogy mennyire irritálja szaglószervét, és nyálkahártyáit a dohányfüst. A nőnek még így is legalább fél órába tellett, mire ezt a kisebbfajta kinos malőrt egyáltalán észrevette.
- Jaj, elnézést kérek! Látom nem kedveli a dohányfüstöt! Hát akkor nincs más hátra, mint hogy eloltsam! - vörösre festett, rövidre vágott körmeivel kimért eleganciával nyomta el a füstölgő bűzös cigicsikket a kikészített hamutartóba és hosszú karjaival aprókat hadonászott maga előtt, hogy oszolni tudjon a füst.
- Remélem nem esett komolyabb baja kedves uram?! - kérdezte félig kedvesen, félig aggódon, és tréfásan, amikor még mindig látta, hogy az orvos feje kicsit ellilult. - Hozhatok esetleg... egy pohár vizet...? - szabadkozott, majd az első arra járó pincért leintve rendelt két műanyagpalackos ásványvizet, és visszasietett az asztalhoz, ahol a férfi már sokkal jobb színben volt, mint néhány kellemetlen perccel ezelőtt.
- Parancsoljon drága uram! Hoztam egy kis vizet! - azzal hanyagul lecsavarta a palackok kupakját és máris töltött egy közepesméretű kristálypohárba, majd a megszeppent férfi elé tolta a vizespoharat. - Kedves egészségére! - még koccintott is vele – meglehet -, csupán csak a hatás kedvéért. - Ha már ilyen szépen megismerkedünk egymással elárulná mivel foglalkozik? - megint az a sugárzó, varázslatos, álomszép mosoly, aminek semmiképp sem lehetett ellenállni. Valósággal lefegyverzően hatott, mert menten beszippantotta.
- Nos... hát... orvos vagyok az egyik kórházban... Dr. Balázs Zoltánnak hívnak! - köhögött egy kicsit, amint nagyot próbált kortyolni a vizespohárból.
- Látja ez roppant érdekes! Látja ott azokat a hölgyeket? Azt mondják, hogy a barátnőim! De fogadnék az éves fizetésemben, ha nem lennénk bizalmas barátaim akkor szinte mindegyik nagyívben tojna a fejemre! Ezt elhiheti. - hangja egyszerre volt őszinte, barátságos, kedves, ám ugyanakkor kisebb szomorúságot is felfedezni vélt benne az ember, ha figyelmesen hallgatta.
- Hát... igen! Manapság az ember a felszínességbe bújtatott exhibicionizmussal sem tud mit kezdeni! Sajnos én sem vagyok őszinte, és igazi barátokkal elkényeztetve. - vallotta be, holott még csak nem is ismerte ezt a nőt.
- Látja? Rögtön tudtam, hogy van bennünk valami közös! Önt mi vezérelte ide? - tért át egy másik témára.
- Sajnos munka! Amellett nem ártana néhány profitorientált kapcsolat is, tekintettel a magyar egészségügy katasztrofális állapotára. Még így is a legtöbb betegnek alig futja a társadalombiztosítási járuléka az orvosi kezeléseket, márpedig ez ellen sürgősen tenni kellene valamit, bár ahogy én látom mindenki csakis egyvalamihez ért.
- És pedig?! - fordult hozzá kíváncsian.
- Saját és mások zsebeit tömködni, aztán hogy mi lesz az átlag jó néppel az a kutyát sem érdekli! Sajnos ez tragikusan egyszerű. - jegyezte meg a keserű igazságot.
- Mennyire jól átlátja ezt az egészet! Ez azért bámulatos a maga módján!
- Szerintem, aki kicsit utánagondol az már összetudja rakni az összefüggéseket. - muszáj volt még egy kis vizet kortyolnia, mert most hirtelen úgy érezte magát, mint akinek valósággal már ettől a kisebb beszédtől is menten kiszáradt a szája.
- Nemrég veszettem el imádott nagymamámat, és hát...b szóval tudja... beszállították a kórházba, ahol kivizsgálták, nem találtak semmit, aztán még azon a héten csöndesen, álmában elaludt... - elakadt a hangja. Miért nyílt meg azonnal ennek a férfinak?! Ráadásul ennyire bizalmasan?
- Őszintén sajnálom a történteket! Fogadja őszinte részévétem! Ezért vagyok én nagyon mérges, és dühös sokszor, hogy miért nem tudnak igenis változtatni az egyészségügy katasztrofális helyzetén, amikor valamit biztos ki lehetne találni, csak hát nagyívben tesznek az egész dologra. - szemmel láthatóan, és érezhetően is mérges és indulatos lett saját kijelentéseire.
- Nyugodjon meg kérem... Megértem az aggodalmát! Én sem értek egyet sok mindennel. Volt már olyan érzése, hogy sokszor úgy tűnik, mintha a másikat legalább ezer, vagy millió éve ismerné? - gondolta megkockáztat egy kicsit provokatív kérdést, hogy pontosan felmérhesse a határvonalakat a másikban.
- Ó, számos alkalommal kedves hölgyem. Tudja az esetek 99,9%-ában az ember inkább szándékosan álomvilágba ringatja magát, mert vagy fél a tudatos elköteleződésektől, vagy pedig már egy tonnányi lelki sérülést szedett össze, amivel aztán később se tud mit kezdeni. - próbálta kifejteni sajátságos, kőkemény, vaskos véleményét, míg a nő érdeklődve és szemlátomást nagyon is kíváncsian figyelte őt.
- Igen! Pontosan! Ez nekem is szöget ütött a fejembe!
Az est későbbi folyamán mikor a meghívottak lassacskán szállingózni kezdtek, és mindenki elment az orvos és a gyönyörű nő még együtt maradt. Valósággal annyira belemerültek egymás szavába, és párhuzamos véleményeikbe, hogy úgy tűnt képtelenség volna őket szétválasztani.
- Merrefelé lakik? - kérdezte később az orvos, mint aki már menni készül.
- Hova siet ennyire kedves uram?! - kérdezte meglepődve a nő. - Hiszen még csak este tíz óra múlt. Még szinte olyan gyerek az idő!
- Attól tartok, hogy sajnos muszáj mennem, mert holnap borzasztóan korán kelek, és nem szeretnék leharcoltnak látszani a betegeim, és munkatársaim szemében. - vallotta be kissé szégyelősen, ami miatt a nőnél máris pluszpontokra tett szert, hiszen felelősségteljes, és elkötelezett emberekkel ritkán találkozhatott élete során.
- Tudja mit?! Ha nem bánja, akkor Önnel tartanék! Persze csak, ha nem vagyok a terhére! - azzal felállt, és macskaszerű dorombolással kinyújtóztatta elzsibbadt végtagjait. Volt a mozdulataiban valami romantikus, kicsit talán erotikus kisugárzás is, amivel mindenképp felszerette volna hívni magára elsősorban a férfi figyelmét. - Kicsit elfáradtam! - vallotta be kislányos bájjal, majd az orvos karjába karolt, és együtt sétáltak el a parkolóházig, ahol az orvos autója várakozott. Később az orvos hazavitte a nőt a megadott címre, és persze abban maradtak, hogy majd keresni fogják egymást.
- Biztos nem fogja elhinni, de nagyon jól éreztem magamat ma este! Azt gondoltam, hogy ez is halálosan unalmas társasági rendezvény lesz, olyan, akár a többi, de Ön kellemes meglepetést okozott nekem! - megint megrebegtette a szempilláját és enyhén telt ajkai valósággal sóvárogták volna azt a csókot, amiben egész idő alatt reménykedett, ám az orvos csupán arcon puszilta, majd diplomatikusan kezet fogott vele, aztán már ment is a maga dolgára.
Mivel névjegyeket az este folyamán nem cseréltek. Kincsőnek egyébként sem volt névjegye, így nem maradt más választása, már amennyiben még találkozni szeretett volna különös lovagjával, minthogy a telefonos tudakozó számát kérje. Később aztán átgondolta, hogy egy befolyásos orvos valószínűleg legfeljebb csak a munkahelyi telefonszámát adja meg a pácienseinek, az otthonit, és a magánt soha, így kisebb nyomozómunka árán sikeresen kiderítette, hogy a jóképű férfi az elegáns budai magánrendelőben praktizálgat. Így történt, hogy egy szép nap minden előzetes bejelentkezés és invitálás nélkül bement a rendelőintézet kapuján. Azonnal két ormótlan, és kigyúrt biztonsági őrbe botlott, akik kíváncsian kérdezgették, hogy kihez jött, és hogy mit akar?! Kincső máris közölte a kívánt információkat, majd türelmesen várakozott, amíg egy hófehérköpenyt viselő másik doktornő nem szólította a nevét, majd befáradt vele a rendelő ajtaja mögé.
Az orvos – látszólag -, rendkívül elmélyülten tanulmányozta az egyik magánbetege orvosi anyagát a laptopon, hiszen már minden digitalizálva volt, és csak jó sokára pillantott fel meglepetésében, hogy vajon mit kereshet itt a gyönyörű nő.
- Ö... hát... üdvözlöm kedves...
- Kincső vagyok, még mindig!
- Ó, hát persze, persze! Bocsásson meg, de ma kissé... bolondokháza van... - mentegetőzött.
- Bocsásson meg, látom, hogy nagyon elfoglalt! Esetleg visszajöhetek később is! - tett egy ajánlatot.
- Ö... nézze ez nagyon kedves gesztus öntől! Mondjuk legyen fél tizenkettő! Addig itt tudna várakozni?!
- Persze! Semmi probléma! - vágta rá, majd inkább gyorsan kiviharzott a fertőtlenítő, és orvosiszagú rendelőből, nehogy felkavarodjék a gyomra. Csak most jutott eszébe, hogy megint elfelejtett reggelizni. Úgy döntött addig eszik pár falatot. Úgy is látott egy büfét, ahol egész biztosan kap egy kis hasábburgonyát és néminemű húsit. Amíg kényelmesen elrágcsálta az ételét folyamatosan azon töprengett, hogy vajon hogyan kellene indítania azt a beszélgetést, melyet tegnap este kezdtek el, és aminek – a jelek szerint -, még bizony koránt sincsen vége? Az is eszébe jutott, hogy egész egyszerűen csak színt vall, és megmondja az igazat, majd hagyja magát az árral sodródni. Próba szerencse! Ahogy mondani szokás.
Fél tizenkettő hamar elrepült, és megint nyílt a rendelő ajtaja és Kincső ezúttal úgy döntött, hogy megpróbál az őszinteségre törekedve igenis színt vallani kerül, amibe kerül, lesz, ami lesz.
- Nos, hát akkor kedves Kincső! Hallgatom! Mi a panasza?
- Azért jöttem ide kedves Zoltán, mert van valami, ami megfogott magában... - hatásszünetet tartott. - Nagyon érdekesnek, és őszintének találtam a tegnap esti beszélgetésünket, ha még emlékszik rá, és érdeklődnék, hogy van-e barátnője, vagy párkapcsolata? - kissé lehet, hogy túlzásba esett a legjobb stratégia a támadás koncepciójával, de hát egyszer adódik ilyen lehetőség az életben, nem igaz?! Az orvost ritkán lehetett igazán zavarba hozni, hiszen látott, tapasztalt ő már szinte mindenfélét, de ilyen esettel eddig még ő sem találkozott, hogy egy gyönyörű nő váratlanul szó szerint besétáljon az ember életébe, és egész egyszerűen szerelmet valljon neki. Ez azért váratlan volt, és nem mindennapi esemény. Jócskán zavarba is jött tőle.
- Nézze kedves Kincső! Ez nagyon jól esik! Őszintén köszönöm, de talán ne rohanjunk ennyire előre! Adjunk időt önmaguknak, és előbb beszélgessünk sokat együtt, hogy meglássuk merrefelé tart a kapcsolatunk! Remélem nem sértettem meg?! - kérdezett vissza, mikor látta, hogy a nő valósággal elszégyelli magát saját viselkedésétől.
- Szó sincs róla! Köszönöm, hogy beszélhettünk, és hogy fogadott! - azzal kicsit megbántva valósággal kiviharzott az épületből is, és sokáig úgy hitte, hogy nem fog soha többet ezzel a férfival találkozni, amikor váratlanul egy színházi előadás alkalmával futottak ismét össze, és nem lehetett tudni, hogy vajon a sors titkos szeszélye folytán-e, egymás mellé szólt a jegyük. Az előadás után sokáig beszélgettek. Az orvos ekkor hívta fel a lakására, de szigorúan úriember maradt, és míg Kincső kisebb orrsövényferdülést imitálva bódult állapotban nagyokat horkantott a tágas hálószobai ágyban, az orvos úgy döntött, hogy inkább a nappali kanapéján rendezkedik be. Másnap reggel aztán mégiscsak elcsattant az első romantikus csók, és össze is tegeződtek. Így indult a megismerkedésük.
De most a terhességi csík csak nem akart elszíneződni, és Kincső már gondolatban próbált a legrosszabb forgatókönyvre felkészülni, hogy sosem lehet gyereke. Az orvos szándékosan két hét szabadságot irányzott elő magának, és a betegeit is megkérte, hogy próbálják meg tiszteletben tartani a magánéleti szféráját. Persze voltak akik elégedetlenkedtek, de azért a többség mindenben támogatta. Elvégre egy orvos is lehet fáradt, vagy szüksége van gondolkodási időre. Még azon a napon, amikor kivette a szabadságot azonnal elkérte Kincsőt a munkahelyéről, és rögtön hazamentek az orvos lakására, hogy a szükséges holmikat bepakolhassák egy tengerparti nyaraláshoz. A legfontosabb, hogy megpróbáljanak kikapcsolni, és lazítani, és mindenfajta stresszt, idegeskedést totálisan száműzni az életükből.
A repülőgép még aznap kora este a magasba emelkedett velük, és ők egymás karjaiban aludták át a csaknem nyolc órás repülőutat, nem törődve az esetleges légköri zavarokkal, és turbulenciákkal. Amikor aztán leszálltak egy mesés óceáni szigeten páratlan, paradicsomi látvány tárult eléjük. Itt minden annyira békés, nyugodt, harmonikus és kiegyensúlyozottnak tetszett. Itt az emberek békésen éltek, barátságosan viselkedtek, és látszólag semmi jele sem volt kapkodásnak, rohanásnak, vagy egyéb kellemetlen szervezetet veszélyeztető rizikófaktornak. Amikor Kincső nyakába akasztották a virágkoszorúfűzért a reptéri terminálon, úgy érezhette magát, mint aki egy örökkévalóságnyi gondtól, és fölösleges bajtól szabad meg. Később pedig hatszemélyes kis mikrobusz vitte fel őket egy ősi dombra, ahol hatalmas fák ágai között húzódott meg a minden kényelemmel ellátott szálloda.
Az első nap egymás karjaiban aludtak el, és aztán egyhuzamban tizenegy órát pihentek, hogy másnap kiadós reggelivel, és fürdéssel kezdhessék a kis sziget felfedezését. Hátizsákba pakoltak maguknak elemózsiát, elegendő vizet és mindent, ami egy kisebfajta dzsungeltúrához kellett, aztán meg sem álltak az ismeretlen őserdőig. A buja növényzet helyenként annyira áthatolhatatlannak tetszett, hogy mecsetével sem lehetett volna átvágni az egyes növények embernagyságú smaragd leveleit. Végül egy barlangot találtak, amiben kristálytiszta tó volt. Kincső nem zavartatta magát és csinos, szexis bikinijében azonnal fejest ugrott a kellemesen hűsítő víztükörbe. Később már azon a helyen is szerelmeskedtek, és mikor alkonyatkor visszaindultak ténylegesen úgy érezték magukat, mint akiket jótékonyan megváltoztatott az egzotikus helyszín varázslatos szelleme. Ebben a varázslatos két hetes szabadságban gyakorlatilag bármit kipróbáltak, és meg is tettek. Kibéreltek két fából kifaragott kenut, amivel kieveztek a nyílt vízre és láttak lét farkukat csóváló cápákat, amik úgy tűntek egyre közelebb érnek hozzájuk, de szerencsére egy lelkes öttagú delfincsapat sikeresen elzavarta őket.
El sem akarták hinni, hogy amikor hamar vége szakadt a nyaralásnak, és vissza kellett térniük az unalmasnak, szürkének, és feszültségekkel terhelt hétköznapokhoz Kincső úgy érezte, hogy tényleg teherbe esett. Amint a gép leszállt a Liszt Ferenc reptéren azonnal berohant egy drogériába és vett legalább öt darab terhességi tesztet tartalmazó dobozt, amiben mindegyik megerősítette a biztos tényt. Nemsokára kisbabájuk lesz!
Átölelték egymást és megfogadták, hogy igyekeznek minden stresszt, feszültséget, vagy akár bántó tényezőt tökéletesen kizárni az életükből, hogy a babának, és persze nekik jó legyen. Az orvos is átütemezte a programjait, és kevésbé volt már a munka megszállottja, mint azelőtt.

KÉNYSZER-PÁLYA

Vajon e látszat bizonyosság,
mely mostanság lassocskán,
minden ember szívére látterepült
mennyire hihetetlenül
vagy megbízható?! Tudod
dolgaink végzetét nincsen módon kikerülni
miként juthatunk
majdnem túl a vanból
a köztesen mibe ösztön szomorúságunk
bárhogy is akarnánk
csak nem csillapszik;
ezért van hogy dédelegető asszony kezek
után sóvárokba ácsingózunk
formáznánk, felnevelnénk

A Létet, mint alakítható anyagot,
ha tehetnénk, de láthatatlan falakról
rendre mindig visszaszippant képzeletünk.
Miért igaz mégis hogy nap-napot megkövetve
szomjazzuk léteve egy tiszta feledés nézetét,
hogy összetett dolgaink rendre kicsúsznak
kezein közül? Miért létezik
az hogy folytást ellentmondunk
még önmaguknaki szerelemben párkapcsolatban
vagy épp országgyűlölő csetepaték
zimankós okán naponta bontjuk le
az emberi tulajdonságok mértékét
középszerű kormányt és a bamba-ostobán?!
Azt képzeljük már akkor mutattunk fel bármit is,
ha idióta ostoba fényképeket posztolgatunk
másodpercenként hiába is tagadhatnánk
megroppant minket végleg.

A szemhéjak mögé falazott vaksi látás,
és örökké alakváltó csendünk,
mellyel igyekszünk már mindent megtagadni
megőrült kételkedésünk ősi ingájára instabil,
és folyvást irány és mert léptünk
utáni üresség még csendes életünkben
tabu-titkokként lett aposztrofálva hamis akarat
szikla-tagadása még jó volna bizton elhinni,
hogy lehetne erőbe is menni a fejlődéssel
változásról de a kinti világból egyre inkább
újfent szándékosan hiányzik valami.
Meztelen mozzanatok nélkül megbékkélést talán a legnehezebb.

A SORS UGRÁSA

Megnézte magát a tükörben. Sokszor el sem akarta hinni, hogy abból a rettegő, félénk, félszeg, teddy-mackót szorongató, sírós kislányból egyszer még hihetetlenül sugárzó, gyönyörű nő lesz.
Ha különleges nap van, hiszen ma van a születésnapja, és mindig úgy tervezte, hogy majd az életébe belépő nagy Ő ezen a kivételes, ünnepi napon fogja megkérni a kezét, és akkor talán ő is úgy érezheti önmagát, mint aki biztos tudattal révbe ért.
Sokáig álldogált egyik lábáról a másikra helyezve a testsúlyát, míg eldöntötte, hogy valami szolidabb, konzervatívabb rúzst tesz fel a szájára, és néminemű szájfényt, hogy azért a megfelelő hatást – remélhetőleg -, kihangsúlyozza és csinos, filigrán benyomást keltsen párja szemében.
Ádámmal egy puccos, kereskedelmi konferencián ismerkedett meg, mert szint minden marketinggel foglalkozó cég egy adott hónap során kiküldi néhány beosztottját, hogy mérjék fel nem csupán a nemzetközi trendeket, stratégiákat, de a fennálló konkurenciát, mely akár egy láthatatlan betolakodó szinte lépten-nyomon minden cégcsoportra leselkedik, és ha nem vigyáznak, akkor egyszerűen a nagyobb cápák megeszik a kisebb halakat.
Aznap kicsit zsúfolt napja volt, mert ahelyett, hogy a halálosan unalmas konferencia mikrofonos felszólalóit hallgatta volna tekintetével valósággal a laptopja kinyitható képernyőjébe mélyedt, miközben villámsebességgel jártatta hosszú, kecses ujjait a klaviatúrán. Az ember első látásra sokkal inkább egy szexis, ám gondterhelt titkárnőt látott, mintsem egy olyasvalakit, aki uralja az adott munkakörét és pozícióját.
A legtöbb résztvevő között persze szép számmal akadtak üzletemberek, néhány közösségi médiában szép sikereket elért , felfuvalkodott influenszer, és celeb is tiszteletét tette, ám nagyobbrészt az üzleti élet emberei voltak itt, akik adok-veszek eszmecseréket folytattak egymással. Ádámot is halálosan untatni kezdte az új piaci stratégia modell, mely alapból a pénzesebb befektetőcsoportokat célozta meg, és akkor még ehhez jött a digitális kriptovaluta megfelelő koncepciója és ismertetése, mely – bár meglehet, hogy hasznot, és nyereséget fialt azoknak, akik ezek foglalkoztak, ám örökösen csupán a pénzt, és a gazdagsági hasznot számolni nem éppen kedvező dolog.
Ádám visszatette a pezsgőt az ezüsttálcára, és óvatosan, mégis hanyag, lezser módon közvetlenül a csinos, laptopot nyomkodó nő mögött foglalta el az időközben megüresedett helyet. A helységben légkondicionálás működött, ám valami miért az embernek egy idő után olyasféle érzése volt, mintha legalábbis totálisan klausztrofóbiás volna, vagy be lenne zárva egy légmentesen elzárt ketrecbe.
A nő még mindig a laptopját nyomkodta géppuskakezeivel, amikor jól érthetőn egy verset hallott a háta mögött. Egyik kedvenc költője versét. Kíváncsiságában valósággal szinte azonnal hátra kellett hogy forduljon, és megnézze magának azt a kivételes valakit, aki egy üzleti dögunalmas konferencián egyszer csak váratlanul szavalni kezd.
- Hú! Ez ám a versmondás! - gratulált Ádámnak. - Egyik kedvenc költőm versét mondta el! - maga se gondolta volna, de amikor szemüvegét levette, szempillája aprót rebbent, és bele is pirult a pillanat varázslatába, és persze rögtön liftezni is kezdett a gyomra. Persze meglehet csupán azért, mert reggel megint elfelejtett reggelizni, pedig jó párszor még figyelmeztette is magát, hogy le fog esni a vércukra, ha továbbra is így fogja fojtatni.
Ádám fülig érő szájjal még mindig mosolygott.
- Nos... hát nagyon köszönöm... tudja még az iskolákban, később pedig a gimiben is mindig engem kértek fel, hogy szavaljak. - szavaiban nem volt sem büszkeség, sem fennhéjázás, inkább csak olyan tárgyilagos megállapításféleségnek tűnt.
- Ö... értem! Bocsásson meg, de most per pillanat nagyon el vagyok foglalva, mert sok munkám felhalmozódott, és nem szeretnék halasztani! - úgy tűnt megvan ijedve a retorziók, és láthatatlan következmények esetleg súlyától, ezért azonnal visszatért a munkájához és tovább kezdte a billentyűzetet püfölni.
Később felszolgáltak szendvicseket, és némi italt is, és Ádám nem vette volna a lelkére, ha ez a sugárzó, és persze minden bizonnyal különleges nő egyetlen falat nélkül távozott volna a méhkasként zsongó helységből, ahol egy tűt sem lehetett volna leejteni. Hozott mindegyik fajta ennivalóból kettőt-kettőt, és szigorúan üdítőket, hiszen aki dolgozik az a legkevésbé sem az alkohol mámorító hatásaira vágyik.
- Bocsásson meg, hogy ismét itt vagyok... - óvatosan megérintette a nő vállát, és mintha apró szikra rázta volna meg kezét, amit a nő is érzett. - Úgy vettem észre, hogy míg itt voltunk Ön nem evett és nem is ivott, így hoztam mindenféle ennivalót, ha esetleg meggondolná magát. - Szerényen máris letette az időközben a nő melletti székre a dolgokat, ami szintén szabad volt.
Tényleg úgy érezte, hogy nem ártana, ha visszafogni magát, és legalább pár percet aktívan lazítani, különben megeshet, hogy kifog készülni. Így az eső útjába akadó szendvicsekbe hatalmasat harapott:
- Ó, nagy ég! Ez isteni jó! - nem győzött ámulni, hogy itt minden mennyire finom. Pedig még szabadkozott is anyukájának, hogy előbb-utóbb házasítja majd magát és megtanul sütni-főzni, de – egyelőre, legalábbis -, még nem akadt egyetlen szabad perce sem, hogy ezt a fajta törekvését megvalósítsa.
- Jaj, hogy én megkora bolond vagyok! N haragudjon rám! - óvatosan kezet nyújtott: Ádám vagyok! És Ön? - annyira közvetlen, és szívdöglesztő volt a mosolya, hogy annak valósággal képtelenség volt ellenállni. Vannak olyan különleges emberek, akik mintha mágnesből lennének valósággal magukhoz vonzzák a legtöbb embert.
- Ö... Lola... - válaszolta, amint először úgy istenigazán ránézett, miután levette a szemüvegét, mert az elmúlt közel másfél két órában jócskán kiszáradt a folyamatos képernyőbámulástól a szeme.
- Nagyon örülök kedves Lola! Bár tudom, hogy most valószínűleg kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy elbeszélgessen akár bárkivel is, de mit szólna, ha elfogyasztaná a szendvicsét és legalább addig beszélne kicsit magáról? - Jócskán meglepte a férfi ajánlata, elvégre befolyásos, és sikeres üzletemberek bárkit megkaphatnak maguknak, akit csak akarnak, akkor most miért pont őt nézte ki magának ez a jóképű férfi?! - tette fel magának a kérdést, és érezte addig nem lehet nyugta, amíg meg nem válaszolta.
- Hát... nézze... - már megint elpirult a fene vigye el -, igaza van, de ez a prezentáció sajnos nem várhat, és attól tartok, hogy a főnökeim nem fognak repesni, ha meglátnak magával szendvicset enni. - egyszerre mintha az őszinteség olyan mentsvár, vagy menedék lett volna, amibe bárki szívesen bele is kapaszkodhat.
- Tudja mit kedves Lola? Ha ennyire bántja, vagy feszélyezi az adott helyzet ünnepélyesen megígérhetem, hogy most azonnal odamegyek bármelyik főnökéhez, és elmagyarázom nekik, hogy Ön az egyik legrátermettebb, legfelkészültebb munkatárs az egész világon. - markáns hanghordozásában volt valami fesztelen könnyedség, mely – ki tudja miért? - , jótékonyan hatott rá.
- Ó... inkább gyorsan üljön le mellém, meg ne lássák. - azzal a maga melletti ülőhelyre igyekezett húzni a férfi kezeit.
- Nagyon kedves! - foglalt helyet. - Akkor megígérem, hogy egyetlen szó sem hagyja el a számat. Most pedig jó étvágyat nekünk! - azzal semmitől se zavartatva magát máris hatalmasat harapott az adott szendvicsébe. Lola nem tudta eldönteni, hogy ennek a – látszólag -, sikeres férfinek valójában mik lehetnek a szándékai? De azért mivel érezte, hogy kiadósan megkordul a gyomra eldöntötte, hogy megeszi a szendvicsét és utána ismét munkához lát.
Időközben a legtöbb meghívott vendég, illetve a szónokok, és akik mikrofonnal felszólaltak egyesével szállingózni kezdtek, mire azon kapták magukat, hogy a felszolgáló személyzeten kívül már csupán ők tetten tartózkodnak a több férőhelyes teremben. Persze Lolát ez csöppet sem zavarta. Neki roppant fontos dolga volt, és meglehet, hogy ezen az egyetlen, ám lényeges feladaton múlik majd a további karrierje, és a megelőlegezett előléptetése.
Már kora este hat óra is régen elmúlt már, amikor úgy döntött lehajtja laptopja tetejét, és kinyújtóztatja időközben kissé elmacskásodott végtagjait. Ekkor pillantott először szét a kongó ürességű nagy teremben, majd vetett egy pillantást karórájára is.
- Te szent ég! Hú! Hát jól elszaladt az idő! Annyi szent! - jegyezte meg fennhangon, mintha senki se hallaná. Ám a háta mögött a férfi még mindig ott volt, és jókat mosolygott magában, hogy kifogott egy totál munkamániás csajt.
- Hogy hogy Ön még itt van?! - lepődött meg, amikor észrevette a férfit.
- Tudja kedves Lola, arra gondoltam esetleg, hogy miután már csupán mi maradtunk esetleg hazavihetem-e, mert úgy tűnik este lett...
- Ó.. hát nézze, tényleg nagyon kedves, de megoldom. Nekem is van autóm! - jelentette ki büszkén, mintha ez valami kiváltság volna.
- Bocsásson meg, ha megbántottam volna! Higgye el rendesek voltak a szándékaim! Akkor további szép estét, és vigyázzon magára... - azzal a titokzatos, jóképű üzletember máris kiment az ajtón, anélkül, hogy Lola akár megmagyarázhatta volna számára a helyzetet.
A kisebbfajta meglepetés másnap érte Lolát, amikor beviharzott a munkahelyére – mert valami titokzatos okból -, kivétel nélkül azt hitte, hogy késékben van, és mindenhova igyekezett legalább egy bő fél órával előtte elindulni hatalmas legalább száz szálból készített, nagyon elegáns rózsadobozt talált az íróasztalán, és majdnem minden kollegájától igyekezett megkérdezni, hogy vajon ki küldhette ezt az álomszép csokrot. Erre senki sem tudott érdemi választ adni, hiszen már léteztek megfizethető küldöncök is, akik kiszállították a küldeményeket így jószerivel lehetetlenség volt nyomon követni, hogy ki lehetett a titkos imádó?
Lola azonban nem akarta ennyiben hagyni a dolgot, és a nap hátralévő részében kisebb detektívmunkába kezdett, hogy megtudja a rejtélyes személy kilétét. S bár nyomokra bukkant bőven azért ez még mindig nem volt elég.
Amikor este öt órakor lejárt a munkaideje és kilépett az épületből egy méregdrága sportkocsi parkolt a szemközti fizetős parkolóban. Az autó többe kerülhetett, mint az ő egész éves fizetése. De inkább azon lepődött meg, aki kiszállt belőle és egyenesen feléje tartott. Ugyanaz a jóképű pasi volt a kereskedelmi konferenciáról, aki olyan jófej volt, hogy ennivalót vitt neki.
- Szép jó estét kedves Lola! Remélem nem baj, hogy meglátogattam?! - tette fel kisfiús mosollyal, évődve az első kérdést, mire a nő lába valósággal földbegyökerezett az izgatottságtól.
- Örölök, hogy újra látom... - hosszan kutatott a férfi neve után mire kimondta -, Ádám.
- Ez akkor azt jelenti, hogy egyúttal hazafuvarozhatom? - tett megint egy ártatlannak tetsző kérdést.
- Abszolút! Ha ennyire kedve van hozzá! - aztán karonfogva megindultak a sportkocsi irányába, amiben a kocsiriasztó már messziről pityegő hangot hallatott.
- Parancsoljon! - nyitotta ki gálánsan Lola előtt az ajtót.
- Nagyon köszönöm, igazán kedves. - köszönte meg, amikor beszállt.
- Igazán nincs mit! Merrefelé lakik? - érdeklődött, amint kimentek a közúti forgalomba.
- A kertváros közelében, persze csak ha nem gond! A benzinköltséget én állom!
- Igazán nem szükséges! - Ádám annyira profin vezetett, hogy a fölösleges dugókat, és útakadályokat automatikusan kikerülte, és alig huszonöt percen belül már a kertvárosi részen voltak.
- Ön igazán profi módon manőverezik Ádám! - jegyezte meg Lola.
- Tudja apám mindig igyekezett arra tanítani, hogy alkalmazkodni kell a vezetés ritmusához! Aki nem alkalmazkodik azt a legtöbb agresszív autós egyszerűen leradírozza az aszfaltról.
- Hasznos tanács! A szülei mivel foglalkoznak? - fordult feléje. - Apám igazi gyári munkás volt, ahogy mondani szokták, és persze azt akarta, hogy tanuljak szakmát, mert az azonnali bevételt jelent. Édesanyám pedig adminisztrátor volt egy vállalatnál, de már nyugdíjas.
- Biztosan nagyon büszkék Önre!
- Hát szeretném hinni! Az igazság az, hogy sosem voltam egy büszke ember! Szerintem az ember próbálja meg kihozni a legtöbbet egy élethelyzetből, de a legfontosabb, hogy semmi szín alatt ne szálljon el magától! - hangja megfontolt volt, és nagyon bölcs. Lola úgy érezte magát ezzel a férfival, mintha haza érkezett volna. Ahol már nem szükséges se menekülnie az élettől, sem mentségeket gyártania, hogy mi miért nem sikeredett.
Ádám leparkolt a takaros kis családi ház kapuja előtt, ahol néhány szomszédos ugató, és heves kutyus már valóságos szerenádot adott harcias természetükből.
- Hát... nagyon köszönöm Ádám, hogy elhozott... Kérdezhetek valamit...? - fordult megint csak feléje.
- Igen, tudom! Ha azt mondom, hogy én küldtem a virágcsokrot, mert így diktálta az illem, akkor megfog sértődni, ha azt mondom, hogy fogalmam sincs miről beszél, akkor talán megúszom egy enyje-benyjével? - jegyezte megtréfásan.
- Annyira gyönyörű az a csokor! Nagyon jó ízlése van! De nemgondolja, hogy nem pont rám kellett volna pazarolnia?! - megtorpant, mert a férfi váratlanul odahajolt hozzá, és óvatosan megcsókolta, amitől valósággal jótékonyan megborzongott.
- Ö... én... igazán... köszönöm... - pirult folyamatosan a csók után.
- Én köszönöm a fantasztikus élményt! További szép estét! - visszaült a sportautóba és elhajtott.
Innentől kezdve mintha nem is lett volna megállás. Minden munkaidő lejárta után Ádám pontosan megjelent, és hazavitte Lolát. Lola először barátainak, ismerőseinek mutatta be párját, akik egyöntetűen úgy nyilatkoztak, hogy a pasas egy főnyeremény, majd jött a szokásos szülői bemutatkozós vacsora, ahol Ádám segített felszeletelni a hatalmas tepsiben készített csokitortát, és Lola szülei is szinte azonnal megkedvelték. Lola még így sem akarta elsietni az első alkalmat, mikor lefekszenek egymással. A jó dolgoknak igenis időt, és türelmet kell hagyni.
Végül aztán eljött a várva várta harmincadik születésnap, és Lola szerette volna nagyon jól érezni magát ezen az ünnepi napon. Csinosan, szexin, filigránul felöltözött, és még sikerült egy kisebbfajta magassarkúba is belepréselni aprócska lábait, ami nagyon jól kiegészítette az óceánkékszínű ruhakölteményt, amit viselt. Minden túl tökéletesnek látszott, amikor este megérkeztek az öt csillagos étteremhez, és Ádám miután kihozták a méregdrága buborékos pezsgőt és koccintottak magukra aprócska, kockaalakú dobozkát tolt az asztalon Lola elé, miközben azonnal térdre ereszkedett.
Lola annyira meglepődött, és meghatódott, és emellett még - úgy tűnhetett -, hogy kicsit fejébe is szállt az elfogyasztott egy pohárka pezsgő, hogy hosszú percekig azt sem igen tudta, hogy miként, vagy hogyan illene reagálnia egy ilyen helyzetben. Szó se róla! Számos romantikus filmet megnézett, és kislánykén mindig arról álmodott, hogy szép napon majd egész biztosan ő is talál valakit, aki megtiszteli egy ilyen horderejű döntéssel, ám egész más volt ez a mostani elrendezett, kissé mesterkélt valóság.
- Ö... hát ez fantasztikusan gyönyörű... annyira megható... - kicsit el is pityeregett, mire Ádám gyöngéden letörölgette zsebkendővel a könnyeit a szemfestékes pilláiról, melyek időközben kicsit elmaszatolódtak.
- Akkor ez virágnyelven annyit jelent, hogy szeretnél a feleségem lenni?!
- Hát... először is mióta is ismerjük egymást igazán?! - tette fel leginkább önmagának a kérdést.
- Ha jól tudom másfél hónapja!
- Ez az! Szerinted másfél hónap elegendő arra, hogy két ember őszintén megismerje egymást?! - ennél komolyabb kérdés úgy érezte most elemébe vágott a másiknak.
- Szerintem igazán adhatnánk egy esélyt önmaguknak, és kettőnk kapcsolatának, vagy nem?! Ha gondolod adok gondolkodási időt amennyit csak szeretnél, csak még sosem éreztem ennyire sugárzóan elevennek senkit sem!
- Figyelj... kicsit váratlanul jött ez az egész... nem mintha nem repesnék máris a boldogságtól, de hogy fog ez működni majd kettőnk között?! - megint egy újabb lényeges, fontos kérdés, amiből úgy tűnt van bőven az est hátralévő részére is.
- Nézd! Én se vagyok egy mindentudó! De nagyon szeretlek, és veled képzelem el az életemet! Ha neked ennyi sem elég akkor most mondd meg, és nem látsz soha többé! - most Ádám tűnt határozottan elszántnak. Lola bár valószínűleg még számtalanlényeges, és fontos kérdése lett volna ehhez a férfihoz, mégis úgy érezte megtalálta azt, akire várt.
Igen... - tört ki belőle valósággal gyerekesen, és ujjongva, aztán mindenki előtt összeölelkeztek, és hosszadalmas csókmámor következett egészen addig, míg ki nem hozták az ételeiket.

 NEGYVEN ÉV, EGY ÉJSZAKA, EGY VÁRATLAN ESEMÉNY

Az éjszakás műszakkal egyre több a probléma. Már így is mindig késett a váltás, vagy épp – ki tudja miért? -, nem jött. Kora reggel öt óra ötvenöt perckor a buszmegállóban szeretett volna állni, de a váltás késett húsz percet, így negyed hét is rég elmúlt, hogy áttudta adni a műszakját a váltó kollegának, aki bezzeg jött a nagy kamuszöveggel, hogy elaludt, meg hogy egy dögös, szexis bombázó fekszik éppen az ágyában, és majd elepeszti a romantikus vágy, hogy együtt legyenek stb.
- Hú öregem! Látod kellett volna azt a prinkó dögös csajt! - lelkesedett. - Olyan virgácsai voltak te, és olyan akrobatamutatványokat végzett az ágyban, hogy le a kalappal, én mondom.
- Figyelj csak, Ferikém! Nem érdekel! Késtél a melóból, és a váltásból úgyhogy ma miattad is melóznom kellett! Ennyi történt! - jegyezte meg keserűen, és szomorúan.
- Jaj, édes öregem! Hát mi a francért kell neked mindig a falra festened az ördögöt, mi?! Igaz késtem! Nagy ügy! Legközelebb ünnepélyesen megígérhetem, hogy majd te leszel az, aki a hátsómat fedezheti. Rendben vagyunk?! - nézett rá kíváncsin, kérdőn, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre és most abban bizakodik, hogy megúszhatja a dolgokat.
- Figyelj! Hibáztál! Ennyi! Találkozunk holnap a szokott időben! Most pedig szevasz! - azzal ott is hagyta a kissé megdöbbent fickót, aki megvakarta a kobakját és ment dolgozni.
Amikor hazaért hullafáradt volt. Nemrég töltötte be a negyedik X-et, és ha bárkinek elmondta volna azt, hogy egyedül töltötte a szülinapját barátnő, és családtagok nélkül hát bizony komplett idiótának nézhették volna, vagy legalább is olyasféle valakinek, akinek mindenképp hiányzik az egyik kereke.
Gyorsan levette piszkos ruháit, és beugrott a frissítő zuhanyrózsák alá, ha nem feledkezett volna el arról, hogy megnézze a panellakás bejárati ajtaján a kiírást, miszerint: A keddi napon reggel nyolctól este hétig nem lesz melegvíz. ,,De hát akkor miért folyik jéghideg víz a zuhanyból, amikor még bő két óra hátra van a megadott időintervallumból, amikor elzárják a meleg vizet?” - tette fel magában szitkozódva a kérdést, hiszen valahogy mégiscsak muszáj volt le fürödnie.
Mikor hellyel-közzel készen lett didergett, akár a pufók nyárfalevél, de mégiscsak megoldotta, amit eltervezett. Most leginkább arra vágyott, hogy senki se háborgassa és tudjon kiadósan aludni legalább nyolc-kilenc órát párhuzamosan. ,,Vajon most mit csinálhat egykori barátnője, aki – anno -, megígérte neki, hogy bármi történjék is rá mindenben számíthat, és biztatni, bátorítani fogják egymást egy egész életen át?!” - Micsoda eget rengető baromság! Elvégre a mostani világ a pénzről, kapcsolatokról, és az ezek után történő tartós, mondhatni szilárd, és megalapozott érvénesülési kísérletekről szól, ahol nem elhet helye őszinte érzéseknek, hűséges szavak pedig sajnos még kevésbé.
Kiment a konyhába, hogy egyen egy kis reggelit, mert bár a munkahelyén megevett egy szalámis-sajtos szendvicset ez egy idő múltán kevésnek bizonyult. Pedig milyen egyszerűnek tűntek a dolgok, mikor még öklömnyi nagyságú kakaós csigákat is lehetett a boltban kapni, méghozzá extra adag vaníliás porcukorral meghintve. Hát hol maradtak el azok az idők?! Ki tudja? Talán csupán egyszer ha megtörténtek.
Kivett a hűtőből egy kis dobozos tejet, majd a fele tartalmát ráöntötte kedvenc csokis gabonapelyheire, aztán az egészet betette két és fél percre a mikroba, mert bár kellemesen nyárias idő volt, mégis a hideg tej szinte mindig irritálta a torkát, arról már nem is beszélve, hogyha az ember nem vigyázott, akkor ugyanúgy még nyáron is jócskán megfázhatott a legváratlanabb pillanatban, amihez sem kedve, sem ideje nem volt. És milyen méregdrágák lettek a köhögéscsillapító gyógyszerek, vagy köptetős orvosságok. Szinte már hihetetlen, hogy fogyatkozott az ember fizetése még akkor is, ha igyekezett élére állítani néhány forintot, és csupán csak a legszükségesebb dolgokat vette meg, semmi luxus.
Egy afféle mindenes éjszakás felügyelő embernek gyakorlatilag szinte bármi beletartozhat a munkaköri leírásába. Persze attól függően, hogy mi az, mire hajlandó és mi az amire nem?! Őt nem olyan fából faragták, hogy akár minden apróbb-cseprőbb szívességet potyára teljesítsen. Elvégre mindenki pénzből él, és senki sem dolgozik ingyen. De hát gondok, és bajok sajnos szinte mindenütt léteznek és vannak.
Nem volt ez másként a Németh László kollégiumban sem, ahol melózott, mert itt gyűlt össze az ún. ,,söpredék” Olyan problémás, vagy visszaeső fiatalkorúak bűntanyája volt ez az intézmény, mely mintha csak egy lett volna az egész városban, melyet csupán csak azért hoztak létre, hogy a problémás, vagy visszaeső fiatalokat, mivel megnevelni, átnevelni, megváltoztatni hiába is próbálkoznak nem tudják ezért legyen egy legalább már egy épület, ahova elhelyezhetik őket.
Az esték voltak a legpokoliabbak. Itt nem egyszerű teázós, filmnézős, chipszet, ropit, vagy más rágcsálni valót ropogtató estékre kell gondolni. De nem ám! Hanem masszív szinte alvilági estékre, ahol már a tizenéves kamaszok úgy vedelték a vodkát, a Jägermeistert, a Baily'st, és egyéb márkás alkoholokat, mintha csak üdítőket szopogatnának, és amellett a füves cigiket is szívták rendületlenül. A legtöbb fiatalkorú lánynak pedig egyértelműen volt már szexuális kapcsolata jóval idősebb emberekkel is, és ha szóba kerültek a viselkedéseik egyáltalán nem zavartatták magukat, hanem tiltakozóan, és már-már tüntető módon óvszeres tasakokat kezdtek lobogtatni, mint nagykorúvá válásuk ékes bizonyítékát. Emellett rendszeresen előfordult, hogy hányásszag, és masszív, tartós fekáliabűz terjengett a folyósokon át szinte majdnem mindenütt hiába takarítottak, vagy mostak fel napjában háromszor is, ha ezt kívánta az igazgatóság érdeke.
Richárd ez mélyen elkeserítette. ,,Hogy lehet így viselkedni, hiszen még csak gyerekekről beszélünk, akikből egyszer talán még felnőttek is lehetnek?! Bezzeg az ő gyerekkorában minden annyira egyszerűnek látszott. Voltak játékszabályok, amiket szigorúan, és kötelezően be kellett tartani, mert ezek alapján épület fel a gyerekkori társadalom! De most minden homlokegyenest megváltozott és ez további kétségeket szült!” - minél erősebb lett benne ez a józanul átgondolt felismerés annál jobban utálni kezdte a munkáját. ,,miért kell neki mások helyett is szarszagú vécécsészéket, és hányásokat takarítania, amikor a feladata annyi volna, hogy a rendre és biztonságra felügyeljen, és arra, hogy lámpaoltás után az épület ajtói, s ablakai – remélhetőleg zárva maradjanak!” - Csörgetni kezdte egykedvűen, komótosan a kulcscsomóit, és szokásos ellenőrző körútját kezdte el, amikor egy sötéthajú kamasz fiú nem lehetett több mint tizenöt éves vállaira véve egy kamaszlányt támogatott, akinek vérzett hasa alatti rész.
- Te jó Isten! Hát veletek meg mi történt?! - kérdezte a legnagyobb döbbenettel, és félelemmel.
- Hagyja a hülye kérdéseit öreg! Inkább hozzon valami kötszert, vagy rongyot, hogy elállítsuk ezt a kurva sok vért. - miközben a kamasz srác a lány támogatta, aki valósággal félig öntudatlan állapotban tétova léptekkel igyekezett iramot tartani vele, és görcsös fájdalmakat élt át, mert mindkét kezét a hasára szorította, Richárd jóformán azt sem igen tudhatta, hogy a pánikoláson kívül hogyan lehetne azonnal intézkednie? Kutyafuttában rohant be a kis portásfülkébe és azonnal széjjel szaggatott egy ócska, kissé koszos lepedőt, amivel az egyik ottani kanapét takarhatták le, majd kerített egy elsősegélydobozt, ami már eléggé viharvertnek látszott, és azonnal visszatért a fiatal párhoz, akik most az aulában telepedtek le. A lány görcsökben fetrengett a szőnyegpadlós földön, míg a kamasz srác mellette térdelt és megpróbálta elállítani valahogy a szűnni nem akaró vérzést.
- Tessék itt van néhány ruhadarab! - máris a vérzést kezdte vizsgálni, és megpróbálta kitalálni, hogy nincs-e komolyabb benső sérülése.
- Hívom az orvost! Csak maradjatok nyugodtan! - azzal már állt is volna fel, hogy a legközelebbi vezetékes készülékhez rohanjon, amikor a srác fenyegetően kést rántott a dzsekije zsebéből.
- Nehogy megpróbálja! Most szépen itt marad, és kussol! Világos?! Megértette?! - nézett rá elszánt, villogó szemekkel.
- De hát orvosnak is meg kellene vizsgálnia, lehet, hogy belső sérülései vagy valami komolyabb baja lehet. Ez már nem tréfa dolog, hanem halálosan komoly! - vetette fel ellenérvnek.
- Akkor mondom mi lesz, öreg harcos! - jelentette ki ellentmondást nem tűrve a talpraesett kamasz srác. - Valahonnét kerít kötszert, meg valami fertőtlenítőt, néhány vattát meg mi egyebet a többit én elrendezem! Kérdés van?! - még mindig ez a fenyegető, kimért, kissé cinikus stílus, amitől a legtöbb embernek önkéntelen is viszketni kezd a tenyere.
- Ö... azonnal jövök! - Richárd máris felállt a kamaszok mellől, és elrohant. Már tudta, hogy mit keressen, de azt pontosan nem, hogy hol is találhatna éjnek évadán megfelelő seb kötözőt, és némi fertőtlenítőt. Volt egy orvosi szoba felség nem messze tőle, de oda csak és kizáróan az orvos, és az ápolók léphettek be. Most viszont nagyon úgy tűnt, ha sürgősen nem csinál valamit akkor ez a suhancképű kölyök akár még meg is késelheti minden erkölcsi, vagy humánus gátlás nélkül, és akkor agyő világ!
Megpróbálta megkeresni a kulcsokat, hátha valamelyik illik az orvosi szoba zárjába, de olyan feszült, és ideges volt, hogy szinte képtelennek tűnt logikusan, következetesen átgondolni az eseményeket, így jobb ötlete nem lévén azonnal akkorát lökött az ajtón, ahogy az jóformán kiesett a tokjából, hisz megette azt már az idő.
Az orvosi szobában talált néhány használhatónak nevezhető holmit: gézt, mullpólyát, sebfertőtlenítőt, és benzines oldatot. Valahol olvasta, hogy a sebbenzin megvédhet a fertőzések ellen. Amikor öt perc után úgy gondolta, hogy mindent összeszedett visszarohant a kamaszokhoz.
- Tessék! - pakolta le az összegyűjtött holmikat. - Hotam mindent.
- Köszönjük! Most pedig... kopjon le, ha kérhetem! - a kamasz srác még mindig gyanakodva, szemlátomást bizalmatlanul méregette a középkorú, pánikolós, verejtékezős férfit, majd sebbenzint öntött az egyik kivett mullpólyára és igyekezett óvatosan kitisztítani, lefertőtleníteni a fiatal lány sérülését a hasán. Amikor végzett vetett még egy tüzetes pillantást a seb környékére, aztán jöhetett a kötözés. Olyan precízen, szakszerűen csinálta a kötözést a gézzel, mintha világ életében ezt gyakorolta volna. Majd óvatosan talpra segítette a lányt, akinek még mindig fájdalmai lehettek, de azért járni még bírt, aztán ölébe vette és úgy vitte fel a szobájába.
Az épületben kihalt csöndesség honolt. Csupán a tévé kékesen vibráló képernyője adott néminemű világosságot. Richárd most morfondírozásba kezdett. Elvégre ha bárkinek szól – meglehet -, hogy azonnal kirúgják az állásából, és akkor bizony jó pár évig megint csak nem lesz munkája, hacsak az alkalmi munkavégzés nem jelent tartós jövedelemforrást. Viszont, ha nem szól, akkor könnyen lehet, hogy előbb-utóbb kitudódik a dolog, és az már igenis további bajok forrása lehet.
Végül úgy döntött, hogy megvárja a másnap hajnalt, és meglátja, hogy mi fog történni. Néhány perccel később talán a felfokozott idegesség, frusztráció, és stressz egyetemes hatására hamar elnyomta előbb a bóbiskolás, majd az egyetemes, zsongító álom.
Arra ébredt, hogy a hajnali váltó kollegája bökdösi a vállait, és szólongatja, hogy ideje felkelni:
- Hé haver? Ébresztő! Ideje felkelni! Csak nem átbuliztad az éjszakát?! - kérdezte tőle szokásához híven ugratva.
- Nem dehogy... csak... hamar elfáradtam... - ebben nem volt semmi hazugság. - Végre idejében ide tudtál érni! Nem volt semmi fönnakadás?! - most rajta volt a sor, hogy kérdőre vonja örökösen kifogásokat gyártó kollegáját.
- Beállítottam a vekkert és az okostelom ébresztőjét is, ha esetleg erre gondolsz?! Történt valami különös esemény az elmúlt pár órácska során? - vonta fel érdeklődve bozontos szemöldökét.
- Semmi, ami rád tartozna!
- Nocsak, nocsak! Valakinek huncutkodni támadt kedve! Én nem hibáztatlak öreg! Elvégre mindenkinek valahogy ki kell engednie a gőzt! Nm igaz?!
- Jaj hagy már a baromságaiddal! Itt vannak a kulcsok! - adta át őket a másik ember kezébe. - Légyszíves kezd el a műszakodat! Én hazamentem. - Azzal mint aki aznap elvégezte dolgát elindult kifelé az ajtón, miközben folyamatosan a megsebesült kamaszlány és a kamasz srác járt az eszében...

SENKIK KÖZT JELENTÉKTELENEK

Agymosott, tahósított bunkóság,
mosolygó Janusz-idiótaság tompol itt.
Ragyogva, kekeckedve kérked
itt agyonbotoxolt csinibaba,
kigyúrt-agyú majmok gyülekezete.
Miért hogy mindenkit megfertőzött
a totális túlzásból itt egészség-kultúra
hogy a túlsúlyos teltkarcsú emberszabásúak
épp ezért az utcára ki nem lépnek.

 Szívesség gyanánt
vagy alanyi jogon mindenki
csakis saját önző használt egyegeti maradhat
a kis a semmitmondó
vagy szánalmas emberszabású érzések
adott Kor prostituálja bókolásokkal
egy bekötött romantikus
gesztusokat széptevéseket is.
Félmillió ft-nál többet érő hamis-tami műmosolyok
vakond ragyogása éppeszűbb embereket
- ha még maradhattak -,
totálisan kiábrándítanak.

Önmagát agyon dicsért
féreg-lárma hallatszik
szüntelen herdálják, mossák fertőzött agyukat
a bulvár média odament
már mindenki hamiskodó inposztorrá lett
aki kegy s állás-vesztés lehetett csak odakint.

Golgotás sivatagi-lángként perzsel
a túlzásba vitt szoláriumos cica babák
akik ha látót tükrök fenekére néznek
fonnyod öregasszonyoknak tűnnek;
hiszék elfeledték a belső szépség titkait.
Embert-eláruló karrierekben
vajon kik hozhatnak megtartható emberséget
robotoló rabszolga évek következnek
majd megint és egy hiába valósági várhatja
a kis ember tömege míg
méltó csöndben méltó mód előléptetik.

 Már csöndbe rokkant rég
a tudatos kíváncsiskodni vágyó értelem
is vajon manapság kit érdekelhet
isteni igazán kreatív avantgarde műhely
kultúrák pezsegni- zsibongni vágyó kincse?
 Félő gyehenna-újjú törtető látomással
lett már minden üszkös hajnal.
A hóhér-Idő valódi nyers halottai
azok a vesztesek kik rég elfeledték
hogy egykoron honnét is indultak
és lehettek a senki között is jelen jelentelenek.

A SUTTOGVA ÉLT ÉLET VISSZHANGJAI

Mindig úgy képzelte, hogy majd fájdalom nélkül, csöndes alázattal fog meghalni; remélhetően a könyvei között, vagy talán kedvese ölében.
Legutóbb is azzal verte ki a biztosítékot, hogy régi barátját látogatta meg az egyik lepusztult, patkánylyukra hasonlító közkórházban, amit masszív vizelet és fekáliaszag ostromolt, már ha egyáltalán az ember arra vállalkozott, hogy a kórházi folyósóra lép, vagy – adott esetben látogatást tesz.
Most is csupán csak azért jött, mert megtudta, hogy gyerekkori barátját éppen megműtötték, és kíváncsi volt rá annyi év távlatából, hogy mégis miként, és hogyan érzi magát.
Persze a nővéreknek, és betegápolóknak azt mondta, hogy családtagja az illetőnek, és hát ki ne engedne be egy barátságos, és roppant udvarias, bottal járó öregembert a kórházi korterembe, elvégre csupán csak látogatóba jött valakihez, és váltani vele néhány baráti jó szót.
- Tessék végig menni a folyósón bácsi, és a 215-ös szoba lesz az! - adott kedves közvetlenséggel kérdésére útbaigazítást egy csinos, huszas éveiben járó, fehérköppenyes ápolósegéd, aki éppen annyi idős volt, mint a saját lánya, akit már jó régen nem látott.
- Köszönöm kedveském! Ön igazán nagyon segítőkész! - már éppen készült rá, hogy botjával komótos cammogással tovább megy, amikor a filigrán kis nő azonnal kijött a nővérpult mögül, és kedvesen karon fogta a most jócskán megilletődött öreget, és segített neki megtalálni a keresett szobát.
- Itt is volnánk! - mutatott az ajtóra. - Ha bármire szüksége lenne csak szóljon bátran bácsi! - mosolygott rá úgy, mintha nagyapja lenne.
- Nagyon köszönöm drága! Kellemes, szép napot Önnek! - hajolt meg úriemberek módján, hiszen így nevelték.
- Önnek is! - sietett vissza a folyosón, mert váratlanul úgy tűnt dolga akadt.
Az öregember biztos, ami biztos alapon hármat kopogtatott a kórterem ajtaján, mielőtt belépett. Amikor kinyitotta a kilinccsel az ajtót egyszerre négy ágyat is talált rajta csupa-csupa múmiatestű, idős emberrel, akik kártyáztak, és mikor – úgy tűnt -, hogy valaki váratlan megzavarta őket hirtelen éberek lettek.
- Nézzétek gyerekek! Ki jött?! - kérdezte meglepetten az egyik öreg. - Jó napot kedves Uram! Kit tisztelhetünk Önben? - kérdezett rá rögtön.
- Jó napot mindenkinek! Tulajdonképp a legrégebbi barátomat keresném... esetleg tudnának segíteni...? - érdeklődött.
- Mi sem természetesebb annál! Hogy hívják a barátját? - Tamásnak! - felelte.
- Akkor az ő lesz ott a hátsó ágynál, de nemrég műtötték, úgyhogy legyen kíméletes vele. Rendben?!
- Igen, megértettem! - azzal óvatosan odasompolygott gyerekkori barátja ágyához, ahol mindenféle gépek, és monitorok pityegése éreztette az emberrel, hogy életének percei valószínűleg meg vannak számlálva.
- Hát szervusz édes öregem! Hogy s mint vagy? - próbált viccelődni, ám úgy tűnt barátja még nem igazán ébredt fel az altatásból, így hát mit volt, mint tenni helyet foglalt magának ideiglenesén az egyik széken, és nyugodtan várakozott, miközben a tavaszias idő jelzéseit figyelte a nagyméretű ablaktáblákon túl.
Így is legalább fél órába telt mire barátja kinyitotta szemét, és mint aki csupán csak akkor eszmélkedik, vagy ismerkedik a világgal, és körbenézett az egész szobában, és azonnal meglepődött, ahogy öreg barátját meglátta:
- Szervusz pajtás! Te itt?! Mit keresel itt?!- próbált gyengén felülni, mire az öregember azonnal talpon termett és segített felülnie.
- Tudod csak erre jártam, és estleg megnéztem, hogy hogy érzed magad?
- Na persze! Neked már gyerekkorunkban is megvolt ám a magadhoz való eszed, így kötve hiszem, hogy csupán csak azért jöttél, hogy érdeklődj állapotom felől. - mérte végig tetőtől-talpig összehúzott, kicsit sunyi szemekkel a másikat. - Esküszöm, hogy semmi hátsó szándékom nem volt ezzel a látogatással. Mit akarsz, mit mondjak?!
- Például azt édes öregem, hogy hol a fenében voltál te negyvenkét évig?!
- Azt a mindenit! Hogy repül az idő, nem igaz?! Hogy hol voltam? Na, látod ez egy nagyon jó kérdés! Hol is kezdjem?
- Hát... ötletem lenne. Mondjuk az elején. - lett egy kissé nyers és cinikus a barátja.
- Ahogy akarod! - azzal az öregember töviről-hegyire mindent elmondott az életével kapcsolatosan. Nem hagyva ki a nehezebb időket, vagy sorsfordító élethelyzetek sorozatait sem.
A másik türelmesen, és kíváncsian hallgatta végig. Látszólag hümmögött, vagy horkantott párat, amikor jóbarátja olyan részekhez ért, ami jócskán megviselhette. Végül elmesélte, hogy mennyasszonya csúnyán elhagyta őt, mert egy csóró tanárral a mostani világban hát bizony nem szívesen ismerkednek össze.
- Hát öreg harcos... hogy is mondjam? Veled aztán jócskán kibabrált ez a rusnya élet! - vonta le a következtetéseit a másik öreg.
- Hát az egyszer már biztos! De mesélj inkább te? Veled mi a helyzet? - próbált témát váltani, elvégre most ő volt a látogató.
- Emlékszel még, amikor 2001-ben elköltöztünk a szüleimmel a lakótelepről?
- Még szép hogy! Utána egy évvel érettségiztem!
- Mi Kelenföldre költöztünk, és hát... legyen elég annyi, hogy bizony pokoli évek következtek.
- Azt gondoltam befejezted a számítástechnikai sulidat, mert profin kezelted a számítógépeket.
- Ha csak ennyi lett volna, akkor hidd el én lettem volna a legboldogabb ember a világon, de apám leadta a taxis vállalkozását, anyám pedig rákos lett úgyhogy a komplett világmindenség a nyakamba szakadt.
- Öregem, őszintén sajnálom és... részvétem... - bökte ki.
- Köszönöm! Apám nemsokára utána halt meg! Viszont a hitvány féltestvérem azóta se látogatott ki a temetőbe, hogy tiszteltét tegye! - jegyezte meg haraggal vegyes szomorúsággal.
- ...És mondd csak barátom? Unokák, felesége vannak-e?!
- Együtt éltem egy csuda tüneményes nővel, akitől született egy nagy lányom, és állítólag unokák is akadnak szép számmal, de valami miért haragszanak rám, mert a kapcsolatot nem tartjuk. Én próbáltam őket megkeresni, meglátogatni, ám a jelek szerint nem kérnek belőlem. Ez van! Hát neked?
- Nekem is van egy felnőtt lányom, és unokáim is, de még sosem találkoztam velük. - vallotta be kissé remegő hangon. - Ezt is őszintén sajnálom! Sokszor arra gondolok, hogy vajon milyen életünk is lehetett volna, ha mi ottmaradunk a lakótelepen, és szinte mindenben kikérjük a másik véleményét? Vajon másképp alakult volna az életünk?! - kezdett hangos töprengésbe.
- Egészen biztosan! De ami megtörtént azon sajnos már csak ritkán lehet változtatni. Szeretném azt mondani Örkény szavaival, hogy nézzünk bizakodva a jövőbe ám attól tartok az csupán egy átfedő, megszépített hazugság volna.
- Mennyire igazad van! Most mivel foglalkozol? Úgy hallottam, hogy írogatsz?
- Hát igen! Fogjuk rá! Megpróbálom előkészíteni a fennmaradó kézirataimat, de sajnos az a gond, hogy senkit sem tudok, akire halálom esetén ezeket a fontos dokumentumokat bízhatnám, és hát a jelenlegi könyves szakma is szenzációhajhász bestsellereket akar.
- Édes öregem! Azért nem érdemes máris elkámpicsorodni, márha eddig eljutottál! Meglásd a dolgok állandóan változnak, és fordulnak! Valaki biztosan tudna segíteni!
- Anyagi források híján sajnos kötve hiszem, de majd még próbálkozom! Mondd csak? Te írtál már végrendeletet egy közjegyzővel?
- Te most hülyíteni akarsz barátom? Eszem ágában sincs, hogy kipurcanjak mielőtt elérkezne az időm! Még mit nem! Egy nagy büdös fenét!
- Örülök, hogy legalább te nem gondoltad meg magadat! - válaszolta kissé szomorkásan.
- Csak azt ne mondd, hogy te már gondolkodtál az öngyilkoságon?! - vonta fel kérdőn a szemöldökét.
- Hát... fogalmazzunk úgy kedves barátom, hogy bizony voltak napok, mikor jócskán átfutott az agyamon egy ilyen elképzelés is. - jelentette ki nyíltan.
- Hát ez bizony nagyon is probléma! Aztán pszichológus, vagy pszichiáterál voltál-e?! Csupán csak azért kérdem, hogy kizárhassuk az esetleges komplikációkat.
- Hát amikor tanítottam akkor jártam jó néhányszor, de annak az lett a furcsa következménye, hogy még azon a héten eltanácsoltak az iskolából.
- Ezt őszintén sajnálom öreg barátom.
- Kemény egy idők voltak annyi szent, de sokat lehetett belőlük tanulni.
- Az élet már csak ilyen! Egy átkozottul ravasz és furmányos tanítómester. Apropó! A szüleiddel mi a helyzet?
- Hát... apám infarktus, édesanyám pedig beteg lett és emiatt már régen nincsenek velem.
- Ezt is sajnálom! Emlékszem, hogy Ági néninél nem volt remekebb, derekabb asszony a földön, és olyan sütiket csinált, hogy az összes gyerek megnyalta ám mind a tíz ujját.
- Az egyszer már biztos! Minden nap nagyon hiányoznak!
- Azt el is hiszem! Remélem én is mihamarabb kikerülök innen! Te még mindig a lakótelepen laksz?
- Természetesen! Ugyan hová is mehetnék?
- Nem is tudom! Talán külföldre! Beszélsz angolul, vagy nem?!
- Mondjuk azt, hogy megértetem meg, még ha nem is vagyok szimplán perfekt, de mi köze van ennek bármihez?! - lett kíváncsibb.
- Hát tudod az érvényesülés! Azt beszélik, hogy külföldön még mindig jobban lehet érvényesülni, és talán révbe érni.
- És gondolod, hogy majd két öregember megcsinálja a maga szánalmas szerencséjét?! Veszett fejsze nyele barátom!
- Az nem olyan biztos! - mosolyodott el ravaszkás kacsintással.
Beszélgettek még egy ideiig, és a botos öregember csak a látogatási idő után tizenöt perccel ment el jobbulást kívánja öreg barátjának, akivel megállapodott, hogy amikor kikerült a kórházból mindenképp megfogja látogatni.
Később telefonhívást kapott. Még szerencse, hogy üzenetrögzítőjét mindig bekapcsolja a váratlan helyzetekre is. Mint kiderült felnőtt lánya telefonált, aki szerette volna tudni, hogy mikor látogathatják őt meg az unokákkal. És pont most nem volt telefonközelben. Amint átöltözött és kicsit megnyugodott tüstént visszahívta a hívószámot.
- Halló... tessék...? - szólt bele egy kedves női hang.
- Én vagyok az apád! Hallottam, hogy kerestél! - szólt bele a kagylóba.
- Szia, apu! Hogy érzed magad? Jó volna ha meglátogathatnák téged! Az unokáid már igazán kíváncsiak ám rád! - itt két csintalan gyerkőcéhez fordult: - Gyertek csak közelebb és köszönjetek szépen a papának! - erre visítás és üvöltés hallatszott, mert a nagyobbik gyerkőc elvette a kisebbik játékát, de azért igyekeztek viselkedni, és köszönni, majd visszatértek a játékhoz.
- Látod, hogy milyenek? Sokszor alig bírok velük. Nagyon régen nem beszéltünk egymással! Ezt illő volna bepótolni, nem?! - eresztett meg egy őszinte kérdést. Ebben az anyjára hasonlított, aki szeretett rögtön a lényegre térni.
- Igazad van! Akkor várlak benneteket szeretettel, amikor csak nektek jó!
- Mit szólnál a most következő hétvégéhez?
- Nekem tökéletesen megfelelne!
- Ez szuper! Akkor mondjuk a délelőtti órák környékén beugranánk hozzád! Nincs szükséged valamire? Mindened van?!
- Köszönöm a kérdésed! Igen van ennivalóm, és tele van a hűtőszekrényem is. - igyekezett lánya kedvére tenni, bár mostanság nem nagyon volt ideje tüzetesebben széjjel nézni a hűtőszekrényben.
- Akkor találkozunk Szombat délelőtt, de indulás előtt mindenképp várd a hívásomat! És kérlek azért vigyázz magadra! - kötötte a lelkére.
- Majd igyekszem... - mindketten elgondolkodva rakták le a telefonkagylót.
Az öregember kiment az aprócska méretű teakonyhába, és megnézte, hogy miből lehet gazdálkodni az esti vacsorához. Végül úgy döntött jó lesz neki egy májkrémes szendvics némi szalámival, aminek még nemrég járhatott le a szavatossági ideje, amit megint csak nem vett feledékenységében észre. Különben sem volt valami nagy étkű az utóbbi időben.
Később úgy döntött, hogy megnéz egy filmet, majd a film közepe felé elálmosodott és úgy döntött inkább lepihen a szobájában. Lekapcsolta régi domborúképernyős készülékét, aztán nyugvóra tért. Legszentebb álmából keltette fel hajnali négy óra körül a kaputelefon berregése.
,,Ugyan ki a fene lehet az ilyen korán?! Hiszen még alig pirkadt!” - futott át az agyán, majd beleszólt álmos, rekedtes hanggal a kaputelefonba.
- Szervusz kedves Dénes. Beengedsz? Patricia vagyok! - duruzsolta a telefonba az ismerős női hang.
- Bocsánat, de honnét ismerhetjük mi egymást?! - kérdezett vissza.
- Jaj, ne csináld már! Együtt jártunk a gimibe, te kis butuska! - torkolta le megértőn, kedvesen.
- ó, hát persze... máris beengedlek. - azzal gyorsan megnyomta az ajtónyitó gombot, majd valósággal beviharzott a fürdőszobába, hogy másnaposnak látszó, tohonya slamposságát valahogy eltűntesse, elvégre régi szerelme jött el hozzá ki tudja miért? Mégsem fogadhatja úgy, mintha most kaparták volna el valamelyik kukából, nem igaz?!
Alig tíz percen belül már nyílt is a liftajtó, és ott állt Patricia, aki még mindig gyönyörű és igéző volt. Mintha az évek megérlelték volna őt, mégis egyre kifinomultabb, fiatalosabbnak tűnt volna egész angyali megjelenése. Az öregember gyerekes elfogodottságában először azt sem tudhatta, hogy miként, vagy hogy hogyan üdvözölje? Puszilja arcon, vagy romantikusan csókolja meg? Végül a hölgy lépett oda hozzá, és gyöngéden magához ölelte.
- Nagyon hiányoztál drágám! Mikor is találkoztunk utoljára? - kérdezte, amint kibontakozott a hosszú ölelésből.
- Megvan annak már negyven éve is! - próbált fejben számolni, ami sosem volt az erőssége.
- Azt a mindenit! Te aztán jól megváltoztál! És mi ez a bot? Csak nem vagy beteg?! - lett kicsit zavartan ideges, és aggodalmaskodó.
- Sajnos orvosi utasítás. A lábaim már nehezen bírják a strapát. - vallotta be leszegett fejjel, mintha szégyellenie kellene állapotát.
- Gondolom kíváncsi vagy rá, hogy mit keresek itt hajnali négykor, ugye?!
- Hát... nagyon szeretném tudni... - fordult felé érdeklődve.
- Úgy döntöttem, hogy elég volt az özvegyi sorból, és ideje lenne új lapot nyitni az életemben.
- Bocsáss meg, de ezt most nem igazán értem! Hogyan???
- Jaj te kis buta! Szeretnék veled élni még ami az időnkből megmaradt! Nem mondd azt, hogy nem is tudtad!
- Bevallom én mindig azt hittem, hogy nem érdekellek különösképp!
- Akkor még nagyon befolyásolható, és buta kislány voltam, aki azt se tudhatta, hogy mi is az élet valójában. De aztán rengeteget gondoltam azokon a mondatokon, melyeket mondtál, és rájöttem, hogy te mindvégig önmagad tudtál maradni, és nem lettél sem beképzelt, sem gonosz. Tudod a férjem már meghalt, a gyerekeim pedig élik a saját felnőtt életüket, így valahogy nem terveztem egy múmiává aszott öregasszonyként megöregedni, hiszen a lelkünk örökké fiatalos!
- Hát... ez váratlanul ért! De kerülj nyugodtan beljebb, és mesélj el mindent! - azzal kedvesen beinvitálta a lakásába, ahol megmutatott mindent miközben felelevenítették a régmúlt idők összes történetét.
Az öregember úgy érezhette most magát, mint akire ténylegesen rámosolygott a véletlen szerencse, és révbe is ért. Nemsokára jönnek a lánya és az unokái, gyerekkori barátját is várhatóan nemsoká kiengedik a kórházból, és úgy tűnik, még a szerelem is újra váratlanul rátalált, még ha utolsó éveimben is. Sokszor nem is akarta elhinni, hogy neki is joga és lehetősége lehet már ennyi idősen a megtalálható boldogságra, de hát az élet furcsa szerzet, és mindig közbeszólt.
Amikor felnőtt lánya és két virgonc, csintalan unokája meglátogatta őt felnőtt lánya jócskán meglepődött, hogy a filigrán, csinos idősebb nő nyitotta ki az ajtót, aki minden mozdulatával, és pillantásával szerelmesen, és védelmezően vette körbe azt, akit mindig is szeretett. A halál gondolata pedig kezdett egyre távolibbnak tűnni.

EGY IDŐS HÖLGY VARÁZSA

Rövidujjú inget, sötétkék farmernadrágot viselő, virágcsokrot szorongató, negyvenes férfi lépett be az idősek otthonába. A legtöbb nyugdíjaskorú idősember szinte csodálkozva, már-már ideges kíváncsisággal figyelte, és mindannyiukban megfogalmazódott a kérdést, miszerint: ,,Vajon ki lehet ez az ismeretlen, mégis nagyon ismerős, vadidegen ember virágcsokorral a kezében?!” - Hát persze, hogy valamelyik bentlakó rokona. Csak az lehet, elvégre az emberek nem csupán csak jószántukból jönnek idős embereket látogatni, akik már egyébként is fél lábbal a sírban érezhetik magukat.
A felnőtt férfin jócskán érződött, hogy borzasztóan meg van illetődve, és szemlátomást annyira zavarban volt, hogy sokáig tipegett, topogott, mire egyáltalán rászánta volna magát, hogy odamenjen a recepciós pulthoz, és elmondja, hogy valójában miért is van itt?
- Segíthetek kedves... uram...? - kérdezte az egyik tolószékkel közlekedő idős hölgy.
- Kéz csókolom! Érdeklődnék, hogy Vészi Margit nénit merre találom? - tette fel kissé megszeppenten a kérdést.
- Ön talán rokona Margitkának?! - kezdte gyanakodva méricskélni a nénike őt.
- Ismerem gyerekkorom óta! - vallotta be. - Jóformán ő nevelt fel, hiszen a szüleimnek folyton dolgozniuk kellett, és nem igazán volt idejük velem foglalkozni. Esetleg tetszene segíteni?! - nézett rá segítségkérőn.
- Hát hogyne kedveském! Ha nem zavarja egy idős, beteg nő társasága?
- A legkevésbé sem! Megtisztel! Engedje meg, hogy segítsek! - azzal udvariasan az idős hölgy háta mögé lépett, és óvatosan tolni kezdte a kissé viharvert, rozsdás tolószéket a téglalapméretű, zöld linóleummal borított folyóson, amire azért ráfért volna egy kiadós felmosás.
- ...Tudja kedveském én vagyok itt ám a legöregebb, és legvénebb lakó... - kezdett szinte azonnal, hogy megindultak történetmesélésbe a kedves idős nő. - Bizony ám a 90-es évek elején kerültem ide, és azóta nagyon sokan meghaltak, vagy már nem is jöttek látogatni, ám amint látja én még most is itt vagyok! Néha úgy érzem... az Isten megfeledkezett róla... - hirtelen recsegővé vált a hangja, és kicsit szipogni is kezdett, mint aki váratlanul meghatódik.
A férfi lelassította a tolószéket, majd kedvesen az idős hölgy elé hajolt, hogy egyvonalba kerüljenek. Kivett egy zsebkendőt a zsebéből, és gyöngéden megtörölgette a nénike nedves szemeit.
- Jaj, aranyosom! Igazán nem kellett volna... - hatódott meg a kedves, empatikus gondoskodás láttán.
- De, de! Tetszik tudni engem a nagymamám nevelt fel, aki mindig megkövetelte az embertől, hogy emberként, és emberséggel viselkedjünk! Nagyon sokat köszönhetek neki, és igyekszem úgy élni az életemet, hogy kicsit büszke legyen rám! - vallotta be.
- Hát az már biztos, hogy Ön kedveském nem hoz csalódást a nagymamája fejére! Kivételes asszony lehet.
- Az volt! Sajnos pár éve elvesztettük őt is!
- Őszintén sajnálom! - hajtotta le merengve a fejét. - Most már mehetünk tovább, ha készen áll?
A férfi felállt, majd újból megkerülte az idős hölgyet, és óvatosan tolni kezdte a kerekesszéket.
- Tudja kedveském az unokám nemrég ment férjhez, de amióta asszony lett, mintha nem is léteznék! Még egyszer sem látogattak meg... - hangja megint keserűvé, szomorkássá lett. - Állítólag már van dédunoka is, csak azt nem tudom, hogy kisfiú, vagy kislány-e?!
- Ezt őszintén sajnálom...
- A fiataloknak mintha sosem lenne idejük az idősekre... - jegyezte meg. - Mintha örökösen rohannának valahova, és nem látnák az élet kisebb-nagyobb összefüggéseit.
- Igen... ebben lehet valami... - töprengett el egy pillanatra.
- Ugyan már kedveském. Ne legyen ennyire elkámpicsorodva, mert a végén még nekem szükséges felvidítanom, és tudja nem vagyok egy Fred Astaire! - nevette el magát saját mókás megjegyzésén.
- Igaz, így igaz!
A téglalapalakú folyosónak csupán csak a legvégén jött be néminemű természetes fény a bukósra tett, közepesméretű ablakból, mely mintha egy ajtó lett volna magába akarta szívni a nyárias nap sugarait.
- ...És egyébként Margitka jóba volt a szüleivel? - tért át fontosabb, lényegesebb kérdésekre.
- Hát mondhatjuk... Tetszik tudni édesanyám mindig nagyon jól kijött az emberekkel, így amikor a nyolcvanas évek elején megszülettem az imádnivaló Margitka néni mintha nagymamám lett volna azonnal bejött meglátogatni a kórházba és hozott sok mindenfélét, amire egy kismamának csak szüksége lehet. Nagyon hálás vagyok neki!
- Ez csak természetes! Mondja csak fiatalember? Van magának barátnője? - kérdezte szemeit résnyire, kicsit bizalmaskodva összehúzva.
- Hát... volt egy komoly kapcsolatom, de a mennyasszonyom úgy vélte, hogy nem szeretne egy átlagos magamfajta ember mellett elköteleződni, így sajnos szakított velem. Azóta három gyönyörű gyereke van, és látszólag boldog az új párjával. - kicsit szomorúan elhallgatott.
- Ó... sajnálatos, pedig egy valamirevaló, igazi hölgynek éreznie kellene azt, akivel egy egész életet le szeretne élni! - vallotta meg teljes meggyőződéssel az öreg hölgy. - De emiatt még nem muszáj elkeseredni kedveském. Meglátja majd, hogy a dolgok hamarabb rendbejönnek, mint azt gondolná.
- Ebben teljes mértékben igazat adok Önnek! - válaszolt.
A folyosó végéhez értek, nagyjából szinte az utolsó szobához. A fiatalember megállt a tolószékkel, majd óvatosan háromszor kopogott, mert sosem szeretett hívatlanul beállítani valahova.
- Szabad... - hallatszott kívülről egy kedves, ismerős hang.
A fiatalember máris a tolókocsi háta mögé lépett és óvatosan betolta az ajtón az idős hölgyet, aki baráti szeretettel üdvözölte barátnőjét:
- Szervusz drága Margitkám! Hogy vagyunk mostanság?! - már saját maga hajtotta a szék kerekeit. A másik idős nő nagyon meglepődött a fiatal férfi láttán. Nem lehet tudni, hogy mi az, ami így megrémisztette. De hát már tíz év is csillagászati időnek bizonyult, ha az ember nagyon régen nem látja a szeretteit.
- Kéz csókolom Drága Margit néni! Bence vagyok! Megtetszik ismerni? - óvatosan a másik idős nő kezébe tette a szép csokor virágot, amire az idős nő valósággal könnyekig meghatódott.
- Jaj de gyönyörű virágok! Igen! Emlékszem rád Bencuska! Hogy megnőttél! Mikor is találkoztunk utoljára?! - mintha egyszerre erősebben akart volna kutatni saját feledékeny emlékezetében.
- Hát bizony van annak már vagy tíz éve is. - segített a segítségére.
- hát bizony! Istenem! Hogy rohan az idő! És mondd csak édes fiam? Aztán feleséged, gyereked van-e?! - kérdezte kíváncsiskodva, pletykálkodásra készen, mert minden érdekelte.
- Hát... az egyelőre nincs... de rajta vagyok a témán... - jegyezte meg ravaszkás félmosoly kíséretében.
- Bencét már kisfiúcska kora óta ismerem még a 90-es évek elejéről. A szülei jóravaló, rendes emberek, csak állandóan dolgoztak, és nem nagyon volt idejük a gyerekkel foglalkozni, így Bence mindig lejött hozzám az emeleti lakásukból, ahol – anno -, éltek. - kezdte magyarázni a történetet, amit a másik hölgy egyre érdeklődőbben, és nagyon kíváncsin hallgatott. Jóformán alig akarta elhinni, hogy egy pöttöm kisfiúcska egyedül, önállóan élte a mindennapjait, és hamar, és meglepően ügyesen feltalálta magát a nehézkes hétköznapokban.
- Ez szinte hihetetlen... - álmélkodott a történtek hallatán az idős nő.
- Pedig aranyosom, jobb ha elhiszed! Bence igazi túlélő, és biztos vagyok benne, hogy sikerül majd párt találnia. - szorította meg bizalmasan a férfi kezét az asszony.
- Akkor én magatokra hagylak egy kicsit benneteket! Biztos vagyok benne, hogy még rengeteg megbeszélnivalótok lehet. - vélte, majd megfordult a tolószékével és óvatosan kikerekezett a szobából.
- Ildikém, igazán maradhatsz, ha van kedved! - invitálta kedvesen az asszony, ám a másik idős hölgy is pontosan tudta, hogy két nagyon régen nem látott embert ilyen esetekben óhatatlanul is kettesben szükséges hagyni. És különben is, később még bármi lényeges dolgot megtudhat, amit csak szeretne.
- Mesélj csak édes fiam? Aztán mi az, ami nem működött a kapcsolatodban?! - tért egyből a lényegre a hölgy.
- Hát... szerintem nagyon szerelmes voltam, és egész egyszerűen nem vettem észre a jeleket, hogy Viki csupán anyagi jólétet akart, és élvezni az életet. Amikor gyerekekről beszélgettünk szinte mereven elzárkózott, míg a kiskutyusáért képes volt naphosszat aggódni. Aztán amikor megmondtam neki, hogy nálam szabályok vannak, akkor éreztem, hogy hamar eltörött a mécses.
- Értem! Aztán, később sem találkoztatok?!
- Hát... nem mondanám. Úgy hallottam, hogy most egy kigyúrt tesztoszteron-titánnal tölti az idejét, és jól megvan mindenfajta kötöttségek, kötelezettségek nélkül is. Az igazság az, hogy ha még létezne is a szerelem első látásra érzése az esetek 99,9%-ában az ember kivétel nélkül mindig másba lesz szerelmes. Nagyon nehéz bizonyos dolgokat eltervezni, és megvalósítani... - a férfi homlokán barázdák jelentek meg annak tanúságaként, hogy jól meggondolta kimondott szavait.
- És most hogy élsz, és boldogulsz?!
- Hú, hát vannak jobb napok, és persze vannak rosszak! Tanárként végeztem az egyetemen, de hamar rájöttem, hogy ez a hivatás az én igazi utam. Most minden időmet írással, blogolással, szerkesztéssel, irodalommal töltöm, és alkalmi, internetes munkáim is vannak, sajnos mégsem érzem azt, hogy rendesen megvolnék becsülve. - kicsit szomorkássá lett a hangja.
- Minden rendben fog jönni édes fiam! Csak nem szabad kétségbeesni! Apropó! - jutott eszébe. - A drága szüleiddel mi a helyzet?
- Hú! Hát vannak rossz hírek, sajnos bőven.
- Ki vele! Mondj el mindent! - kicsit megijedt tekintettel nézett farkasszemet a férfival.
- Apám hét éve meghalt infarktusban, és sajnos az egyik nagymamám is, édesanyám jól van, hogy ő lakik a mamáék házában. Mint mondta neki már túlzottan is zsúfolt lett a nagyvárosi élet.
- Teljes mértékben igazat adok neki! Nagyon sajnálom a veszteségeidet. Apád nagyon jó ember volt, csak tudod... nagyon nehezen volt képes bárminemű érzelemnyilvánításra...
- Igen, ezzel én is egyetértek. - vallotta be.
- Persze megvolt a maga gondja és baja, de ettől még nem szabadna rá haragudni, vagy neheztelni, hiszen ő is csak ember.
A férfi lehajtotta a fejét. Úgy tűnt, hogy hosszú időbe telik mire mindent megemészt, amit az idős asszony mondott neki, és csak később szólalt meg:
- A halála előtt már bennünket sem avatott be a saját életébe. Teljesen kizárt bennünket! Hol itt az igazság?! - szavai égették nem csupán a lelkét, de testének szinte minden pórusát zsigerileg.
- Tudom jól fiam! De neked muszáj felülemelkednek a nehézségeken, mert nem élheted az életedet úgy, mintha folyamatosan hátranéznél. Haladnod kell, bármi is történni fog előre a magad útján. Na és mondd Csak? A Színművészeti miért nem akart összejönni?
- Hú, hát az egy nagyon hosszú történet, tetszik tudni! - nagyon szerette volna megkerülni a kérdést, ám rájött, hogy aligha nem az asszonyban máris emberére akadt. Végül beadta nagy nehezen a derekán, és töviről-hegyire részletesen elmesélte miként felvételizett gyakorlatilag egyszál maga a Színművészetire, - persze ha azt nem számítjuk, hogy édesanyja és egyik osztálytársnője kísérte el, mert irodalomtanárnője aznap dolgozott. Mikor a történet végére ért az idős asszony sokáig csak hümmögött, csóválta a fejét, és erősen érződött, hogy gondolatai közt őrlődik.
- Hát tudod édes fiam... én nem vagyok egy afféle bölcs ember, de szerintem az élet más területén is szükséged volna rá, hogy adj egy újabb esélyt önmagadnak. Meg fogod látni, hogy előbb-utóbb az élet majd felkínál valamit, és vagy elfogadod, vagy pedig saját álmaid után mész.
- Az igazság az, hogy már nagyon régóta nem mentem a saját álmaim után. Egy időben forgatókönyveket írtam. Persze nem kell valami hú de nagy dologra gondolni, de nagyon szerettem volna külföldön leforgatni egy kis költségvetésű filmet rendezői képesítés nélkül. Új Zélandon és persze az Egyesült Királyságban is vannak nagyon jó kisfilmeseknek való műhelyek, de hát ahogy mondani szokták anyagi, és emberi kapcsolatok nélkül ez egy újabb beteljesületlen vágyálom marad.
- Édes fiam! Nem szabadna ennyire negatívan hozzáállnod a dolgokhoz! Hiszen néz csak meg engem! Bár már matuzsálemkorú vagyok, mégis a lelkem örökké fiatal, és sokszor arra gondolok, hogy milyen szép életünk lehetett volna az urammal, ha nem hal meg fiatalon. Unokáim sincsenek, de te olyan vagy, mintha az lennél.
Az idős asszony szavai most nagyon jól estek a férfinak, aki kicsit kiábrándult az utóbbi pár évtizedben a mindennapok zűrzavarából.
- Ez nagyon jólesik nekem drága Margit néni! Megtetszik engedni, hogy megöleljem?
- Csak bátran édes fiam!
A férfi óvatosan, gyöngéden megölelte a szeretnivaló asszonyt, aki ténylegesen úgy bánt vele mindig is, mintha családtagja volna, és annyi őszinte, igaz, szívből jövő szeretetet, kedvességet, emberi tartást igyekezett adni a férfinak, amennyit csak tudott.
A nap hamar eltelt, és még így is maradt bőséges téma, amire nem jutott sor. A férfi mégis belső nyugtalanságot, átmeneti ideges feszültséget érzett valahányszor az idős asszonynál szóba hozta, hogy van-e bármilyen egészségügyi problémája.
- Édes fiam! Az öregség te is tudod sajnos nem válogat, és minden nyavalya előbb-utóbb csak előveszi az embert. Egyet se félts. Nem olyan könnyű ám engem elüldözni ebből a világból! - kifejező, különleges mosolya mögött, mintha mélyen megélt szomorúság lappangott volna.
A látogatási idő délután öt óra tájt járt le, és bár a férfi nagyon nem szívesen akarta egyedül hagyni az idős asszonyt könnyedén belátta, hogy bizonyos szabályokat jobb betartani.
Gyorsan megbeszélték, hogy még a héten mindenképp találkozni fognak egymással, és esetleg az asszony elintézheti, hogy néhány kedves lakóval együtt süssenek esetleg egy finom süteményt sok-sok szeretettel.
Megölelték újfent egymást és a férfi cuppanós puszit adott az idős asszony arcára, aki el is pirult a váratlan gesztustól.
A férfi adott némi ,,dugipénzt” az egyik betegápolónak, aki jól ismerhette az idős nőt, és a lelkére kötötte, hogy minden fél órában nézze meg hogy van, és hogy érzi magát, esetleg nincs-e bármire szüksége. A betegápoló persze elvette az ingyen keresett pénzt, és megígérte, hogy nem lesz semmi gond.
Pár nappal később a férfit keresték a magánszámán. Amikor felvette a privát mobiltelefont bizony jócskán meglepődött, hogy az idősek otthonából, és nem máshonnét telefonálnak neki:
- Dr. Baróti Bence? - kérdezte egy hivatalos férfihang.
- Igen, az vagyok! Tessék! - szólt bele izgatottan.
- Itt a Kelemen András Idősek otthona vezetője Károly beszél. Ismer Ön egy Margit nénit?
- Igen, természetesen! Csak nem történt valami, nagy baj...? - azonnal megállt visszafojtott lélegzete is.
- Sajnos rossz hírt kell közölnöm tisztelt uram! Margit néni még az éjjel folyamán csöndesen elaludt és nem tért magához. Mivel hozzátartozója nem volt, csupán az Ön mobilszámát adta meg be kellene fáradnia hozzánk, hogy a személyes és egyéb holmijáról valaki gondoskodjék. Ha nem túl fáradtságos feladat.
Először azt hitte, ez valami idétlen, gyerekes, már-már morbid tréfa, de aztán értelmesen megpróbálta végig gondolni az otthonvezető szavait, és rájött, hogy az élet minden szempontból éppen azokkal a legigazságtalanabb, akiknek még lenne dolguk a földön, és akik kivételes és nagyszerű emberek.
- Ó, ez borzasztó... - alig jött ki hang a torkán. - Később be tudnék fáradni, amennyiben ez megfelelne Önöknek. - közölte tárgyilagosan, bár a hangja remegni kezdett.
- Az jó volna! Még egyszer őszintén sajnálom a dolgot! Viszont hallásra... - rakta le a kagylót.
- Visszhall... - felelte a férfi.
Lette a mobilt, ám hosszú percekig jóformán alig akart magához térni. ,,Az nem lehet, hogy egy ilyen fantasztikusan életvidám, agyon különleges és imádnivaló idős ember egyszer csak örökre elalszik!" - gondolta. Úgy döntött már másnap bemegy az idősek otthonába és megpróbál utána érdeklődni, hogy mi is történhetett valójában?
A legtöbb idős ember mélységes részvéttel búslakodott, vagy kesergett, egymást próbálták vigasztalni a váratlan tragédia hallatán, amikor a férfi megérkezett. Rögtön az igazgató irodájába ment, és próbált flvilágosítást kapni.
- Üdvözlöm! Köszönöm, hogy befáradt! - rázott kezet vele a szintén idős ember. - Talán üljünk le egy pár percre. Mindketten leültek.
- Mi történt? - tért rá a lényegre a férfi.
- Nézze kedves uram... Sajnos idős emberekről beszélünk, és ilyen eset azt kell mondjam... mindennapos... - próbálta megtalálni a megfelelő szavakat, hogy ne legyen kellemetlen, vagy sértő.
- Igen, ez nyilvánvaló, de azért mégis...
- Megértem, hogy így érez! Higgye el az ember lelkét ez teljesen kikészíti! Mindenesetre - asztalfiókjába nyúlt a kulcsokért, melyek az idős nő szobáját nyitották -, menjünk a szobájába és alaposan mérje végig, ha bármire szüksége volna.
- Miért? A többi holmijával mit szándékoznak csinálni?! - lepődött meg jócskán.
- Amennyiben az elhunytnak nincsenek hozzátartozói a tárgyait, holmijait felajánljuk, vagy elajándékozzuk. - közölte tárgyilagosan. - Akkor talán menjünk a szobájába. - Az igazgató azzal már állt is fel, hogy a megilletődött férfit a megfelelő helyiségbe kísérhesse. Amikor odaértek olya pedáns, precíz rend uralkodott ott, mintha egy igazi családi otthonba tévedtek volna.
- Itt volnánk! Akkor én most magára hagynám! Ha bármire szüksége volna kérem szóljon valamelyik álpolónak! Én az irodámban leszek! - az igazgató azzal elviharzott, mint akinek sürgős dolgai vannak.
A férfi teljes egyedüliségben maradt, és minden tárgyat, holmit tüzetesen megvizsgált, hogy valójában milyen is lehetett ennek a kivételes asszonyságnak az élete? Kisebb bűntudattal vegyes leliismeret-furdalás is elővette; úgy érezte semmi joga sincs beleavatozni egy másik ember életébe azzal, hogy alaposan átkutatja egy másik ember személyes dolgait. Ugyanakkor mivel tényleges hozzátartozói nem voltak, és őt úgy szerette, akár csak egy valódi unokát úgy érezte tartozik neki ennyivel.
Kezébe akadt egy mgsárgult, régies fénykép, ahol együtt voltak. Ő egy pöttyös labdát szorongatott félénken, félszegen, míg az idős hölgy, valódi nagymamaként mosolygott a fényképezőgép lencséjébe, és bátorította, biztatta, hogy nem lesz semmi baj. A fényképet gyorsan visszatette a cipősdobozba, ahonnét előkerült. Néhány személyesebb holmit megtartott, míg a többiről úgy döntött, hogy adják oda azok számára, akiknek szükségük lehet rá.
Később amikor temetésre került a sor úgy döntött kifizeti a költségeket. Ez volt a legkevesebb, amit megtehetett...

SÜLLYEDÉSEK EGYETEMES SZÉGYENE

A tudatosan kitaszított mélység,
mint a befelé táguló megalázott mozdulat lenne.
Egymásnak feszítő önmagát
vetülő kóbor árnyak sejtelme
süllyedni kész öngyilkos merengések között
társítható tömény-magány,
hogy nincs többé és talán nem is lehet,
idő előleg szerte züllik a kiismeretetlen
céltalan fajszót jövő!

A bizalmakat osztogató tenyerekben,
a névtelen örömökben
már másoknak példáják adják oda önként
önmagukat a mindig elérhető távolságok
bizony egyre ritkábban értelmezhetőek
kikövetkeztetett bölcsességek
és léteznek buktató bökkenői fenti Világ
csábítgatná a manipulálható embert
szajha-magához barbárt felett ritkán
ha teremhez harmonikus fejlődés.

A tömeg emberek sokadalma buborék-sorssá fajzott
az emberben mind az mi egykoron kiérdemelte
a becsületet-dicséretet megkülönböztetéseit
volna modern ember újkori kőbunkó barbár-barom
 jólcsengő haszna származhatot belőle
 fogaskerék lenne szégyenében
restelni magát mardosó bűntudattal
és a magutól megpattant erek finom hálóiban
önként megfeszülne sehogy személyiségét
totálisan feladja újéknak becézgetik

Fennhangon mostanságot
termékeny szabott gondolkodóka
bár jól tudható hogy az álpróféták is
ürge vagy vakondlyukba bújtak,
meddig maradhatnak vajon pökhendi vágyó
hobbi dilettánsok idióta okoskodók
a majdani mostban hogy minden mindentől távolodik
ellentül a szeretet a gondoskodó elfogadástól
az anyai hűsége szív embertől
az ember hülyülések egyetemes szégyene
homlokegyenest mindig kitapítható s megfejthető.