A SUTTOGVA ÉLT ÉLET VISSZHANGJAI

Mindig úgy képzelte, hogy majd fájdalom nélkül, csöndes alázattal fog meghalni; remélhetően a könyvei között, vagy talán kedvese ölében.
Legutóbb is azzal verte ki a biztosítékot, hogy régi barátját látogatta meg az egyik lepusztult, patkánylyukra hasonlító közkórházban, amit masszív vizelet és fekáliaszag ostromolt, már ha egyáltalán az ember arra vállalkozott, hogy a kórházi folyósóra lép, vagy – adott esetben látogatást tesz.
Most is csupán csak azért jött, mert megtudta, hogy gyerekkori barátját éppen megműtötték, és kíváncsi volt rá annyi év távlatából, hogy mégis miként, és hogyan érzi magát.
Persze a nővéreknek, és betegápolóknak azt mondta, hogy családtagja az illetőnek, és hát ki ne engedne be egy barátságos, és roppant udvarias, bottal járó öregembert a kórházi korterembe, elvégre csupán csak látogatóba jött valakihez, és váltani vele néhány baráti jó szót.
- Tessék végig menni a folyósón bácsi, és a 215-ös szoba lesz az! - adott kedves közvetlenséggel kérdésére útbaigazítást egy csinos, huszas éveiben járó, fehérköppenyes ápolósegéd, aki éppen annyi idős volt, mint a saját lánya, akit már jó régen nem látott.
- Köszönöm kedveském! Ön igazán nagyon segítőkész! - már éppen készült rá, hogy botjával komótos cammogással tovább megy, amikor a filigrán kis nő azonnal kijött a nővérpult mögül, és kedvesen karon fogta a most jócskán megilletődött öreget, és segített neki megtalálni a keresett szobát.
- Itt is volnánk! - mutatott az ajtóra. - Ha bármire szüksége lenne csak szóljon bátran bácsi! - mosolygott rá úgy, mintha nagyapja lenne.
- Nagyon köszönöm drága! Kellemes, szép napot Önnek! - hajolt meg úriemberek módján, hiszen így nevelték.
- Önnek is! - sietett vissza a folyosón, mert váratlanul úgy tűnt dolga akadt.
Az öregember biztos, ami biztos alapon hármat kopogtatott a kórterem ajtaján, mielőtt belépett. Amikor kinyitotta a kilinccsel az ajtót egyszerre négy ágyat is talált rajta csupa-csupa múmiatestű, idős emberrel, akik kártyáztak, és mikor – úgy tűnt -, hogy valaki váratlan megzavarta őket hirtelen éberek lettek.
- Nézzétek gyerekek! Ki jött?! - kérdezte meglepetten az egyik öreg. - Jó napot kedves Uram! Kit tisztelhetünk Önben? - kérdezett rá rögtön.
- Jó napot mindenkinek! Tulajdonképp a legrégebbi barátomat keresném... esetleg tudnának segíteni...? - érdeklődött.
- Mi sem természetesebb annál! Hogy hívják a barátját? - Tamásnak! - felelte.
- Akkor az ő lesz ott a hátsó ágynál, de nemrég műtötték, úgyhogy legyen kíméletes vele. Rendben?!
- Igen, megértettem! - azzal óvatosan odasompolygott gyerekkori barátja ágyához, ahol mindenféle gépek, és monitorok pityegése éreztette az emberrel, hogy életének percei valószínűleg meg vannak számlálva.
- Hát szervusz édes öregem! Hogy s mint vagy? - próbált viccelődni, ám úgy tűnt barátja még nem igazán ébredt fel az altatásból, így hát mit volt, mint tenni helyet foglalt magának ideiglenesén az egyik széken, és nyugodtan várakozott, miközben a tavaszias idő jelzéseit figyelte a nagyméretű ablaktáblákon túl.
Így is legalább fél órába telt mire barátja kinyitotta szemét, és mint aki csupán csak akkor eszmélkedik, vagy ismerkedik a világgal, és körbenézett az egész szobában, és azonnal meglepődött, ahogy öreg barátját meglátta:
- Szervusz pajtás! Te itt?! Mit keresel itt?!- próbált gyengén felülni, mire az öregember azonnal talpon termett és segített felülnie.
- Tudod csak erre jártam, és estleg megnéztem, hogy hogy érzed magad?
- Na persze! Neked már gyerekkorunkban is megvolt ám a magadhoz való eszed, így kötve hiszem, hogy csupán csak azért jöttél, hogy érdeklődj állapotom felől. - mérte végig tetőtől-talpig összehúzott, kicsit sunyi szemekkel a másikat. - Esküszöm, hogy semmi hátsó szándékom nem volt ezzel a látogatással. Mit akarsz, mit mondjak?!
- Például azt édes öregem, hogy hol a fenében voltál te negyvenkét évig?!
- Azt a mindenit! Hogy repül az idő, nem igaz?! Hogy hol voltam? Na, látod ez egy nagyon jó kérdés! Hol is kezdjem?
- Hát... ötletem lenne. Mondjuk az elején. - lett egy kissé nyers és cinikus a barátja.
- Ahogy akarod! - azzal az öregember töviről-hegyire mindent elmondott az életével kapcsolatosan. Nem hagyva ki a nehezebb időket, vagy sorsfordító élethelyzetek sorozatait sem.
A másik türelmesen, és kíváncsian hallgatta végig. Látszólag hümmögött, vagy horkantott párat, amikor jóbarátja olyan részekhez ért, ami jócskán megviselhette. Végül elmesélte, hogy mennyasszonya csúnyán elhagyta őt, mert egy csóró tanárral a mostani világban hát bizony nem szívesen ismerkednek össze.
- Hát öreg harcos... hogy is mondjam? Veled aztán jócskán kibabrált ez a rusnya élet! - vonta le a következtetéseit a másik öreg.
- Hát az egyszer már biztos! De mesélj inkább te? Veled mi a helyzet? - próbált témát váltani, elvégre most ő volt a látogató.
- Emlékszel még, amikor 2001-ben elköltöztünk a szüleimmel a lakótelepről?
- Még szép hogy! Utána egy évvel érettségiztem!
- Mi Kelenföldre költöztünk, és hát... legyen elég annyi, hogy bizony pokoli évek következtek.
- Azt gondoltam befejezted a számítástechnikai sulidat, mert profin kezelted a számítógépeket.
- Ha csak ennyi lett volna, akkor hidd el én lettem volna a legboldogabb ember a világon, de apám leadta a taxis vállalkozását, anyám pedig rákos lett úgyhogy a komplett világmindenség a nyakamba szakadt.
- Öregem, őszintén sajnálom és... részvétem... - bökte ki.
- Köszönöm! Apám nemsokára utána halt meg! Viszont a hitvány féltestvérem azóta se látogatott ki a temetőbe, hogy tiszteltét tegye! - jegyezte meg haraggal vegyes szomorúsággal.
- ...És mondd csak barátom? Unokák, felesége vannak-e?!
- Együtt éltem egy csuda tüneményes nővel, akitől született egy nagy lányom, és állítólag unokák is akadnak szép számmal, de valami miért haragszanak rám, mert a kapcsolatot nem tartjuk. Én próbáltam őket megkeresni, meglátogatni, ám a jelek szerint nem kérnek belőlem. Ez van! Hát neked?
- Nekem is van egy felnőtt lányom, és unokáim is, de még sosem találkoztam velük. - vallotta be kissé remegő hangon. - Ezt is őszintén sajnálom! Sokszor arra gondolok, hogy vajon milyen életünk is lehetett volna, ha mi ottmaradunk a lakótelepen, és szinte mindenben kikérjük a másik véleményét? Vajon másképp alakult volna az életünk?! - kezdett hangos töprengésbe.
- Egészen biztosan! De ami megtörtént azon sajnos már csak ritkán lehet változtatni. Szeretném azt mondani Örkény szavaival, hogy nézzünk bizakodva a jövőbe ám attól tartok az csupán egy átfedő, megszépített hazugság volna.
- Mennyire igazad van! Most mivel foglalkozol? Úgy hallottam, hogy írogatsz?
- Hát igen! Fogjuk rá! Megpróbálom előkészíteni a fennmaradó kézirataimat, de sajnos az a gond, hogy senkit sem tudok, akire halálom esetén ezeket a fontos dokumentumokat bízhatnám, és hát a jelenlegi könyves szakma is szenzációhajhász bestsellereket akar.
- Édes öregem! Azért nem érdemes máris elkámpicsorodni, márha eddig eljutottál! Meglásd a dolgok állandóan változnak, és fordulnak! Valaki biztosan tudna segíteni!
- Anyagi források híján sajnos kötve hiszem, de majd még próbálkozom! Mondd csak? Te írtál már végrendeletet egy közjegyzővel?
- Te most hülyíteni akarsz barátom? Eszem ágában sincs, hogy kipurcanjak mielőtt elérkezne az időm! Még mit nem! Egy nagy büdös fenét!
- Örülök, hogy legalább te nem gondoltad meg magadat! - válaszolta kissé szomorkásan.
- Csak azt ne mondd, hogy te már gondolkodtál az öngyilkoságon?! - vonta fel kérdőn a szemöldökét.
- Hát... fogalmazzunk úgy kedves barátom, hogy bizony voltak napok, mikor jócskán átfutott az agyamon egy ilyen elképzelés is. - jelentette ki nyíltan.
- Hát ez bizony nagyon is probléma! Aztán pszichológus, vagy pszichiáterál voltál-e?! Csupán csak azért kérdem, hogy kizárhassuk az esetleges komplikációkat.
- Hát amikor tanítottam akkor jártam jó néhányszor, de annak az lett a furcsa következménye, hogy még azon a héten eltanácsoltak az iskolából.
- Ezt őszintén sajnálom öreg barátom.
- Kemény egy idők voltak annyi szent, de sokat lehetett belőlük tanulni.
- Az élet már csak ilyen! Egy átkozottul ravasz és furmányos tanítómester. Apropó! A szüleiddel mi a helyzet?
- Hát... apám infarktus, édesanyám pedig beteg lett és emiatt már régen nincsenek velem.
- Ezt is sajnálom! Emlékszem, hogy Ági néninél nem volt remekebb, derekabb asszony a földön, és olyan sütiket csinált, hogy az összes gyerek megnyalta ám mind a tíz ujját.
- Az egyszer már biztos! Minden nap nagyon hiányoznak!
- Azt el is hiszem! Remélem én is mihamarabb kikerülök innen! Te még mindig a lakótelepen laksz?
- Természetesen! Ugyan hová is mehetnék?
- Nem is tudom! Talán külföldre! Beszélsz angolul, vagy nem?!
- Mondjuk azt, hogy megértetem meg, még ha nem is vagyok szimplán perfekt, de mi köze van ennek bármihez?! - lett kíváncsibb.
- Hát tudod az érvényesülés! Azt beszélik, hogy külföldön még mindig jobban lehet érvényesülni, és talán révbe érni.
- És gondolod, hogy majd két öregember megcsinálja a maga szánalmas szerencséjét?! Veszett fejsze nyele barátom!
- Az nem olyan biztos! - mosolyodott el ravaszkás kacsintással.
Beszélgettek még egy ideiig, és a botos öregember csak a látogatási idő után tizenöt perccel ment el jobbulást kívánja öreg barátjának, akivel megállapodott, hogy amikor kikerült a kórházból mindenképp megfogja látogatni.
Később telefonhívást kapott. Még szerencse, hogy üzenetrögzítőjét mindig bekapcsolja a váratlan helyzetekre is. Mint kiderült felnőtt lánya telefonált, aki szerette volna tudni, hogy mikor látogathatják őt meg az unokákkal. És pont most nem volt telefonközelben. Amint átöltözött és kicsit megnyugodott tüstént visszahívta a hívószámot.
- Halló... tessék...? - szólt bele egy kedves női hang.
- Én vagyok az apád! Hallottam, hogy kerestél! - szólt bele a kagylóba.
- Szia, apu! Hogy érzed magad? Jó volna ha meglátogathatnák téged! Az unokáid már igazán kíváncsiak ám rád! - itt két csintalan gyerkőcéhez fordult: - Gyertek csak közelebb és köszönjetek szépen a papának! - erre visítás és üvöltés hallatszott, mert a nagyobbik gyerkőc elvette a kisebbik játékát, de azért igyekeztek viselkedni, és köszönni, majd visszatértek a játékhoz.
- Látod, hogy milyenek? Sokszor alig bírok velük. Nagyon régen nem beszéltünk egymással! Ezt illő volna bepótolni, nem?! - eresztett meg egy őszinte kérdést. Ebben az anyjára hasonlított, aki szeretett rögtön a lényegre térni.
- Igazad van! Akkor várlak benneteket szeretettel, amikor csak nektek jó!
- Mit szólnál a most következő hétvégéhez?
- Nekem tökéletesen megfelelne!
- Ez szuper! Akkor mondjuk a délelőtti órák környékén beugranánk hozzád! Nincs szükséged valamire? Mindened van?!
- Köszönöm a kérdésed! Igen van ennivalóm, és tele van a hűtőszekrényem is. - igyekezett lánya kedvére tenni, bár mostanság nem nagyon volt ideje tüzetesebben széjjel nézni a hűtőszekrényben.
- Akkor találkozunk Szombat délelőtt, de indulás előtt mindenképp várd a hívásomat! És kérlek azért vigyázz magadra! - kötötte a lelkére.
- Majd igyekszem... - mindketten elgondolkodva rakták le a telefonkagylót.
Az öregember kiment az aprócska méretű teakonyhába, és megnézte, hogy miből lehet gazdálkodni az esti vacsorához. Végül úgy döntött jó lesz neki egy májkrémes szendvics némi szalámival, aminek még nemrég járhatott le a szavatossági ideje, amit megint csak nem vett feledékenységében észre. Különben sem volt valami nagy étkű az utóbbi időben.
Később úgy döntött, hogy megnéz egy filmet, majd a film közepe felé elálmosodott és úgy döntött inkább lepihen a szobájában. Lekapcsolta régi domborúképernyős készülékét, aztán nyugvóra tért. Legszentebb álmából keltette fel hajnali négy óra körül a kaputelefon berregése.
,,Ugyan ki a fene lehet az ilyen korán?! Hiszen még alig pirkadt!” - futott át az agyán, majd beleszólt álmos, rekedtes hanggal a kaputelefonba.
- Szervusz kedves Dénes. Beengedsz? Patricia vagyok! - duruzsolta a telefonba az ismerős női hang.
- Bocsánat, de honnét ismerhetjük mi egymást?! - kérdezett vissza.
- Jaj, ne csináld már! Együtt jártunk a gimibe, te kis butuska! - torkolta le megértőn, kedvesen.
- ó, hát persze... máris beengedlek. - azzal gyorsan megnyomta az ajtónyitó gombot, majd valósággal beviharzott a fürdőszobába, hogy másnaposnak látszó, tohonya slamposságát valahogy eltűntesse, elvégre régi szerelme jött el hozzá ki tudja miért? Mégsem fogadhatja úgy, mintha most kaparták volna el valamelyik kukából, nem igaz?!
Alig tíz percen belül már nyílt is a liftajtó, és ott állt Patricia, aki még mindig gyönyörű és igéző volt. Mintha az évek megérlelték volna őt, mégis egyre kifinomultabb, fiatalosabbnak tűnt volna egész angyali megjelenése. Az öregember gyerekes elfogodottságában először azt sem tudhatta, hogy miként, vagy hogy hogyan üdvözölje? Puszilja arcon, vagy romantikusan csókolja meg? Végül a hölgy lépett oda hozzá, és gyöngéden magához ölelte.
- Nagyon hiányoztál drágám! Mikor is találkoztunk utoljára? - kérdezte, amint kibontakozott a hosszú ölelésből.
- Megvan annak már negyven éve is! - próbált fejben számolni, ami sosem volt az erőssége.
- Azt a mindenit! Te aztán jól megváltoztál! És mi ez a bot? Csak nem vagy beteg?! - lett kicsit zavartan ideges, és aggodalmaskodó.
- Sajnos orvosi utasítás. A lábaim már nehezen bírják a strapát. - vallotta be leszegett fejjel, mintha szégyellenie kellene állapotát.
- Gondolom kíváncsi vagy rá, hogy mit keresek itt hajnali négykor, ugye?!
- Hát... nagyon szeretném tudni... - fordult felé érdeklődve.
- Úgy döntöttem, hogy elég volt az özvegyi sorból, és ideje lenne új lapot nyitni az életemben.
- Bocsáss meg, de ezt most nem igazán értem! Hogyan???
- Jaj te kis buta! Szeretnék veled élni még ami az időnkből megmaradt! Nem mondd azt, hogy nem is tudtad!
- Bevallom én mindig azt hittem, hogy nem érdekellek különösképp!
- Akkor még nagyon befolyásolható, és buta kislány voltam, aki azt se tudhatta, hogy mi is az élet valójában. De aztán rengeteget gondoltam azokon a mondatokon, melyeket mondtál, és rájöttem, hogy te mindvégig önmagad tudtál maradni, és nem lettél sem beképzelt, sem gonosz. Tudod a férjem már meghalt, a gyerekeim pedig élik a saját felnőtt életüket, így valahogy nem terveztem egy múmiává aszott öregasszonyként megöregedni, hiszen a lelkünk örökké fiatalos!
- Hát... ez váratlanul ért! De kerülj nyugodtan beljebb, és mesélj el mindent! - azzal kedvesen beinvitálta a lakásába, ahol megmutatott mindent miközben felelevenítették a régmúlt idők összes történetét.
Az öregember úgy érezhette most magát, mint akire ténylegesen rámosolygott a véletlen szerencse, és révbe is ért. Nemsokára jönnek a lánya és az unokái, gyerekkori barátját is várhatóan nemsoká kiengedik a kórházból, és úgy tűnik, még a szerelem is újra váratlanul rátalált, még ha utolsó éveimben is. Sokszor nem is akarta elhinni, hogy neki is joga és lehetősége lehet már ennyi idősen a megtalálható boldogságra, de hát az élet furcsa szerzet, és mindig közbeszólt.
Amikor felnőtt lánya és két virgonc, csintalan unokája meglátogatta őt felnőtt lánya jócskán meglepődött, hogy a filigrán, csinos idősebb nő nyitotta ki az ajtót, aki minden mozdulatával, és pillantásával szerelmesen, és védelmezően vette körbe azt, akit mindig is szeretett. A halál gondolata pedig kezdett egyre távolibbnak tűnni.