EGY IDŐS HÖLGY VARÁZSA

Rövidujjú inget, sötétkék farmernadrágot viselő, virágcsokrot szorongató, negyvenes férfi lépett be az idősek otthonába. A legtöbb nyugdíjaskorú idősember szinte csodálkozva, már-már ideges kíváncsisággal figyelte, és mindannyiukban megfogalmazódott a kérdést, miszerint: ,,Vajon ki lehet ez az ismeretlen, mégis nagyon ismerős, vadidegen ember virágcsokorral a kezében?!” - Hát persze, hogy valamelyik bentlakó rokona. Csak az lehet, elvégre az emberek nem csupán csak jószántukból jönnek idős embereket látogatni, akik már egyébként is fél lábbal a sírban érezhetik magukat.
A felnőtt férfin jócskán érződött, hogy borzasztóan meg van illetődve, és szemlátomást annyira zavarban volt, hogy sokáig tipegett, topogott, mire egyáltalán rászánta volna magát, hogy odamenjen a recepciós pulthoz, és elmondja, hogy valójában miért is van itt?
- Segíthetek kedves... uram...? - kérdezte az egyik tolószékkel közlekedő idős hölgy.
- Kéz csókolom! Érdeklődnék, hogy Vészi Margit nénit merre találom? - tette fel kissé megszeppenten a kérdést.
- Ön talán rokona Margitkának?! - kezdte gyanakodva méricskélni a nénike őt.
- Ismerem gyerekkorom óta! - vallotta be. - Jóformán ő nevelt fel, hiszen a szüleimnek folyton dolgozniuk kellett, és nem igazán volt idejük velem foglalkozni. Esetleg tetszene segíteni?! - nézett rá segítségkérőn.
- Hát hogyne kedveském! Ha nem zavarja egy idős, beteg nő társasága?
- A legkevésbé sem! Megtisztel! Engedje meg, hogy segítsek! - azzal udvariasan az idős hölgy háta mögé lépett, és óvatosan tolni kezdte a kissé viharvert, rozsdás tolószéket a téglalapméretű, zöld linóleummal borított folyóson, amire azért ráfért volna egy kiadós felmosás.
- ...Tudja kedveském én vagyok itt ám a legöregebb, és legvénebb lakó... - kezdett szinte azonnal, hogy megindultak történetmesélésbe a kedves idős nő. - Bizony ám a 90-es évek elején kerültem ide, és azóta nagyon sokan meghaltak, vagy már nem is jöttek látogatni, ám amint látja én még most is itt vagyok! Néha úgy érzem... az Isten megfeledkezett róla... - hirtelen recsegővé vált a hangja, és kicsit szipogni is kezdett, mint aki váratlanul meghatódik.
A férfi lelassította a tolószéket, majd kedvesen az idős hölgy elé hajolt, hogy egyvonalba kerüljenek. Kivett egy zsebkendőt a zsebéből, és gyöngéden megtörölgette a nénike nedves szemeit.
- Jaj, aranyosom! Igazán nem kellett volna... - hatódott meg a kedves, empatikus gondoskodás láttán.
- De, de! Tetszik tudni engem a nagymamám nevelt fel, aki mindig megkövetelte az embertől, hogy emberként, és emberséggel viselkedjünk! Nagyon sokat köszönhetek neki, és igyekszem úgy élni az életemet, hogy kicsit büszke legyen rám! - vallotta be.
- Hát az már biztos, hogy Ön kedveském nem hoz csalódást a nagymamája fejére! Kivételes asszony lehet.
- Az volt! Sajnos pár éve elvesztettük őt is!
- Őszintén sajnálom! - hajtotta le merengve a fejét. - Most már mehetünk tovább, ha készen áll?
A férfi felállt, majd újból megkerülte az idős hölgyet, és óvatosan tolni kezdte a kerekesszéket.
- Tudja kedveském az unokám nemrég ment férjhez, de amióta asszony lett, mintha nem is léteznék! Még egyszer sem látogattak meg... - hangja megint keserűvé, szomorkássá lett. - Állítólag már van dédunoka is, csak azt nem tudom, hogy kisfiú, vagy kislány-e?!
- Ezt őszintén sajnálom...
- A fiataloknak mintha sosem lenne idejük az idősekre... - jegyezte meg. - Mintha örökösen rohannának valahova, és nem látnák az élet kisebb-nagyobb összefüggéseit.
- Igen... ebben lehet valami... - töprengett el egy pillanatra.
- Ugyan már kedveském. Ne legyen ennyire elkámpicsorodva, mert a végén még nekem szükséges felvidítanom, és tudja nem vagyok egy Fred Astaire! - nevette el magát saját mókás megjegyzésén.
- Igaz, így igaz!
A téglalapalakú folyosónak csupán csak a legvégén jött be néminemű természetes fény a bukósra tett, közepesméretű ablakból, mely mintha egy ajtó lett volna magába akarta szívni a nyárias nap sugarait.
- ...És egyébként Margitka jóba volt a szüleivel? - tért át fontosabb, lényegesebb kérdésekre.
- Hát mondhatjuk... Tetszik tudni édesanyám mindig nagyon jól kijött az emberekkel, így amikor a nyolcvanas évek elején megszülettem az imádnivaló Margitka néni mintha nagymamám lett volna azonnal bejött meglátogatni a kórházba és hozott sok mindenfélét, amire egy kismamának csak szüksége lehet. Nagyon hálás vagyok neki!
- Ez csak természetes! Mondja csak fiatalember? Van magának barátnője? - kérdezte szemeit résnyire, kicsit bizalmaskodva összehúzva.
- Hát... volt egy komoly kapcsolatom, de a mennyasszonyom úgy vélte, hogy nem szeretne egy átlagos magamfajta ember mellett elköteleződni, így sajnos szakított velem. Azóta három gyönyörű gyereke van, és látszólag boldog az új párjával. - kicsit szomorúan elhallgatott.
- Ó... sajnálatos, pedig egy valamirevaló, igazi hölgynek éreznie kellene azt, akivel egy egész életet le szeretne élni! - vallotta meg teljes meggyőződéssel az öreg hölgy. - De emiatt még nem muszáj elkeseredni kedveském. Meglátja majd, hogy a dolgok hamarabb rendbejönnek, mint azt gondolná.
- Ebben teljes mértékben igazat adok Önnek! - válaszolt.
A folyosó végéhez értek, nagyjából szinte az utolsó szobához. A fiatalember megállt a tolószékkel, majd óvatosan háromszor kopogott, mert sosem szeretett hívatlanul beállítani valahova.
- Szabad... - hallatszott kívülről egy kedves, ismerős hang.
A fiatalember máris a tolókocsi háta mögé lépett és óvatosan betolta az ajtón az idős hölgyet, aki baráti szeretettel üdvözölte barátnőjét:
- Szervusz drága Margitkám! Hogy vagyunk mostanság?! - már saját maga hajtotta a szék kerekeit. A másik idős nő nagyon meglepődött a fiatal férfi láttán. Nem lehet tudni, hogy mi az, ami így megrémisztette. De hát már tíz év is csillagászati időnek bizonyult, ha az ember nagyon régen nem látja a szeretteit.
- Kéz csókolom Drága Margit néni! Bence vagyok! Megtetszik ismerni? - óvatosan a másik idős nő kezébe tette a szép csokor virágot, amire az idős nő valósággal könnyekig meghatódott.
- Jaj de gyönyörű virágok! Igen! Emlékszem rád Bencuska! Hogy megnőttél! Mikor is találkoztunk utoljára?! - mintha egyszerre erősebben akart volna kutatni saját feledékeny emlékezetében.
- Hát bizony van annak már vagy tíz éve is. - segített a segítségére.
- hát bizony! Istenem! Hogy rohan az idő! És mondd csak édes fiam? Aztán feleséged, gyereked van-e?! - kérdezte kíváncsiskodva, pletykálkodásra készen, mert minden érdekelte.
- Hát... az egyelőre nincs... de rajta vagyok a témán... - jegyezte meg ravaszkás félmosoly kíséretében.
- Bencét már kisfiúcska kora óta ismerem még a 90-es évek elejéről. A szülei jóravaló, rendes emberek, csak állandóan dolgoztak, és nem nagyon volt idejük a gyerekkel foglalkozni, így Bence mindig lejött hozzám az emeleti lakásukból, ahol – anno -, éltek. - kezdte magyarázni a történetet, amit a másik hölgy egyre érdeklődőbben, és nagyon kíváncsin hallgatott. Jóformán alig akarta elhinni, hogy egy pöttöm kisfiúcska egyedül, önállóan élte a mindennapjait, és hamar, és meglepően ügyesen feltalálta magát a nehézkes hétköznapokban.
- Ez szinte hihetetlen... - álmélkodott a történtek hallatán az idős nő.
- Pedig aranyosom, jobb ha elhiszed! Bence igazi túlélő, és biztos vagyok benne, hogy sikerül majd párt találnia. - szorította meg bizalmasan a férfi kezét az asszony.
- Akkor én magatokra hagylak egy kicsit benneteket! Biztos vagyok benne, hogy még rengeteg megbeszélnivalótok lehet. - vélte, majd megfordult a tolószékével és óvatosan kikerekezett a szobából.
- Ildikém, igazán maradhatsz, ha van kedved! - invitálta kedvesen az asszony, ám a másik idős hölgy is pontosan tudta, hogy két nagyon régen nem látott embert ilyen esetekben óhatatlanul is kettesben szükséges hagyni. És különben is, később még bármi lényeges dolgot megtudhat, amit csak szeretne.
- Mesélj csak édes fiam? Aztán mi az, ami nem működött a kapcsolatodban?! - tért egyből a lényegre a hölgy.
- Hát... szerintem nagyon szerelmes voltam, és egész egyszerűen nem vettem észre a jeleket, hogy Viki csupán anyagi jólétet akart, és élvezni az életet. Amikor gyerekekről beszélgettünk szinte mereven elzárkózott, míg a kiskutyusáért képes volt naphosszat aggódni. Aztán amikor megmondtam neki, hogy nálam szabályok vannak, akkor éreztem, hogy hamar eltörött a mécses.
- Értem! Aztán, később sem találkoztatok?!
- Hát... nem mondanám. Úgy hallottam, hogy most egy kigyúrt tesztoszteron-titánnal tölti az idejét, és jól megvan mindenfajta kötöttségek, kötelezettségek nélkül is. Az igazság az, hogy ha még létezne is a szerelem első látásra érzése az esetek 99,9%-ában az ember kivétel nélkül mindig másba lesz szerelmes. Nagyon nehéz bizonyos dolgokat eltervezni, és megvalósítani... - a férfi homlokán barázdák jelentek meg annak tanúságaként, hogy jól meggondolta kimondott szavait.
- És most hogy élsz, és boldogulsz?!
- Hú, hát vannak jobb napok, és persze vannak rosszak! Tanárként végeztem az egyetemen, de hamar rájöttem, hogy ez a hivatás az én igazi utam. Most minden időmet írással, blogolással, szerkesztéssel, irodalommal töltöm, és alkalmi, internetes munkáim is vannak, sajnos mégsem érzem azt, hogy rendesen megvolnék becsülve. - kicsit szomorkássá lett a hangja.
- Minden rendben fog jönni édes fiam! Csak nem szabad kétségbeesni! Apropó! - jutott eszébe. - A drága szüleiddel mi a helyzet?
- Hú! Hát vannak rossz hírek, sajnos bőven.
- Ki vele! Mondj el mindent! - kicsit megijedt tekintettel nézett farkasszemet a férfival.
- Apám hét éve meghalt infarktusban, és sajnos az egyik nagymamám is, édesanyám jól van, hogy ő lakik a mamáék házában. Mint mondta neki már túlzottan is zsúfolt lett a nagyvárosi élet.
- Teljes mértékben igazat adok neki! Nagyon sajnálom a veszteségeidet. Apád nagyon jó ember volt, csak tudod... nagyon nehezen volt képes bárminemű érzelemnyilvánításra...
- Igen, ezzel én is egyetértek. - vallotta be.
- Persze megvolt a maga gondja és baja, de ettől még nem szabadna rá haragudni, vagy neheztelni, hiszen ő is csak ember.
A férfi lehajtotta a fejét. Úgy tűnt, hogy hosszú időbe telik mire mindent megemészt, amit az idős asszony mondott neki, és csak később szólalt meg:
- A halála előtt már bennünket sem avatott be a saját életébe. Teljesen kizárt bennünket! Hol itt az igazság?! - szavai égették nem csupán a lelkét, de testének szinte minden pórusát zsigerileg.
- Tudom jól fiam! De neked muszáj felülemelkednek a nehézségeken, mert nem élheted az életedet úgy, mintha folyamatosan hátranéznél. Haladnod kell, bármi is történni fog előre a magad útján. Na és mondd Csak? A Színművészeti miért nem akart összejönni?
- Hú, hát az egy nagyon hosszú történet, tetszik tudni! - nagyon szerette volna megkerülni a kérdést, ám rájött, hogy aligha nem az asszonyban máris emberére akadt. Végül beadta nagy nehezen a derekán, és töviről-hegyire részletesen elmesélte miként felvételizett gyakorlatilag egyszál maga a Színművészetire, - persze ha azt nem számítjuk, hogy édesanyja és egyik osztálytársnője kísérte el, mert irodalomtanárnője aznap dolgozott. Mikor a történet végére ért az idős asszony sokáig csak hümmögött, csóválta a fejét, és erősen érződött, hogy gondolatai közt őrlődik.
- Hát tudod édes fiam... én nem vagyok egy afféle bölcs ember, de szerintem az élet más területén is szükséged volna rá, hogy adj egy újabb esélyt önmagadnak. Meg fogod látni, hogy előbb-utóbb az élet majd felkínál valamit, és vagy elfogadod, vagy pedig saját álmaid után mész.
- Az igazság az, hogy már nagyon régóta nem mentem a saját álmaim után. Egy időben forgatókönyveket írtam. Persze nem kell valami hú de nagy dologra gondolni, de nagyon szerettem volna külföldön leforgatni egy kis költségvetésű filmet rendezői képesítés nélkül. Új Zélandon és persze az Egyesült Királyságban is vannak nagyon jó kisfilmeseknek való műhelyek, de hát ahogy mondani szokták anyagi, és emberi kapcsolatok nélkül ez egy újabb beteljesületlen vágyálom marad.
- Édes fiam! Nem szabadna ennyire negatívan hozzáállnod a dolgokhoz! Hiszen néz csak meg engem! Bár már matuzsálemkorú vagyok, mégis a lelkem örökké fiatal, és sokszor arra gondolok, hogy milyen szép életünk lehetett volna az urammal, ha nem hal meg fiatalon. Unokáim sincsenek, de te olyan vagy, mintha az lennél.
Az idős asszony szavai most nagyon jól estek a férfinak, aki kicsit kiábrándult az utóbbi pár évtizedben a mindennapok zűrzavarából.
- Ez nagyon jólesik nekem drága Margit néni! Megtetszik engedni, hogy megöleljem?
- Csak bátran édes fiam!
A férfi óvatosan, gyöngéden megölelte a szeretnivaló asszonyt, aki ténylegesen úgy bánt vele mindig is, mintha családtagja volna, és annyi őszinte, igaz, szívből jövő szeretetet, kedvességet, emberi tartást igyekezett adni a férfinak, amennyit csak tudott.
A nap hamar eltelt, és még így is maradt bőséges téma, amire nem jutott sor. A férfi mégis belső nyugtalanságot, átmeneti ideges feszültséget érzett valahányszor az idős asszonynál szóba hozta, hogy van-e bármilyen egészségügyi problémája.
- Édes fiam! Az öregség te is tudod sajnos nem válogat, és minden nyavalya előbb-utóbb csak előveszi az embert. Egyet se félts. Nem olyan könnyű ám engem elüldözni ebből a világból! - kifejező, különleges mosolya mögött, mintha mélyen megélt szomorúság lappangott volna.
A látogatási idő délután öt óra tájt járt le, és bár a férfi nagyon nem szívesen akarta egyedül hagyni az idős asszonyt könnyedén belátta, hogy bizonyos szabályokat jobb betartani.
Gyorsan megbeszélték, hogy még a héten mindenképp találkozni fognak egymással, és esetleg az asszony elintézheti, hogy néhány kedves lakóval együtt süssenek esetleg egy finom süteményt sok-sok szeretettel.
Megölelték újfent egymást és a férfi cuppanós puszit adott az idős asszony arcára, aki el is pirult a váratlan gesztustól.
A férfi adott némi ,,dugipénzt” az egyik betegápolónak, aki jól ismerhette az idős nőt, és a lelkére kötötte, hogy minden fél órában nézze meg hogy van, és hogy érzi magát, esetleg nincs-e bármire szüksége. A betegápoló persze elvette az ingyen keresett pénzt, és megígérte, hogy nem lesz semmi gond.
Pár nappal később a férfit keresték a magánszámán. Amikor felvette a privát mobiltelefont bizony jócskán meglepődött, hogy az idősek otthonából, és nem máshonnét telefonálnak neki:
- Dr. Baróti Bence? - kérdezte egy hivatalos férfihang.
- Igen, az vagyok! Tessék! - szólt bele izgatottan.
- Itt a Kelemen András Idősek otthona vezetője Károly beszél. Ismer Ön egy Margit nénit?
- Igen, természetesen! Csak nem történt valami, nagy baj...? - azonnal megállt visszafojtott lélegzete is.
- Sajnos rossz hírt kell közölnöm tisztelt uram! Margit néni még az éjjel folyamán csöndesen elaludt és nem tért magához. Mivel hozzátartozója nem volt, csupán az Ön mobilszámát adta meg be kellene fáradnia hozzánk, hogy a személyes és egyéb holmijáról valaki gondoskodjék. Ha nem túl fáradtságos feladat.
Először azt hitte, ez valami idétlen, gyerekes, már-már morbid tréfa, de aztán értelmesen megpróbálta végig gondolni az otthonvezető szavait, és rájött, hogy az élet minden szempontból éppen azokkal a legigazságtalanabb, akiknek még lenne dolguk a földön, és akik kivételes és nagyszerű emberek.
- Ó, ez borzasztó... - alig jött ki hang a torkán. - Később be tudnék fáradni, amennyiben ez megfelelne Önöknek. - közölte tárgyilagosan, bár a hangja remegni kezdett.
- Az jó volna! Még egyszer őszintén sajnálom a dolgot! Viszont hallásra... - rakta le a kagylót.
- Visszhall... - felelte a férfi.
Lette a mobilt, ám hosszú percekig jóformán alig akart magához térni. ,,Az nem lehet, hogy egy ilyen fantasztikusan életvidám, agyon különleges és imádnivaló idős ember egyszer csak örökre elalszik!" - gondolta. Úgy döntött már másnap bemegy az idősek otthonába és megpróbál utána érdeklődni, hogy mi is történhetett valójában?
A legtöbb idős ember mélységes részvéttel búslakodott, vagy kesergett, egymást próbálták vigasztalni a váratlan tragédia hallatán, amikor a férfi megérkezett. Rögtön az igazgató irodájába ment, és próbált flvilágosítást kapni.
- Üdvözlöm! Köszönöm, hogy befáradt! - rázott kezet vele a szintén idős ember. - Talán üljünk le egy pár percre. Mindketten leültek.
- Mi történt? - tért rá a lényegre a férfi.
- Nézze kedves uram... Sajnos idős emberekről beszélünk, és ilyen eset azt kell mondjam... mindennapos... - próbálta megtalálni a megfelelő szavakat, hogy ne legyen kellemetlen, vagy sértő.
- Igen, ez nyilvánvaló, de azért mégis...
- Megértem, hogy így érez! Higgye el az ember lelkét ez teljesen kikészíti! Mindenesetre - asztalfiókjába nyúlt a kulcsokért, melyek az idős nő szobáját nyitották -, menjünk a szobájába és alaposan mérje végig, ha bármire szüksége volna.
- Miért? A többi holmijával mit szándékoznak csinálni?! - lepődött meg jócskán.
- Amennyiben az elhunytnak nincsenek hozzátartozói a tárgyait, holmijait felajánljuk, vagy elajándékozzuk. - közölte tárgyilagosan. - Akkor talán menjünk a szobájába. - Az igazgató azzal már állt is fel, hogy a megilletődött férfit a megfelelő helyiségbe kísérhesse. Amikor odaértek olya pedáns, precíz rend uralkodott ott, mintha egy igazi családi otthonba tévedtek volna.
- Itt volnánk! Akkor én most magára hagynám! Ha bármire szüksége volna kérem szóljon valamelyik álpolónak! Én az irodámban leszek! - az igazgató azzal elviharzott, mint akinek sürgős dolgai vannak.
A férfi teljes egyedüliségben maradt, és minden tárgyat, holmit tüzetesen megvizsgált, hogy valójában milyen is lehetett ennek a kivételes asszonyságnak az élete? Kisebb bűntudattal vegyes leliismeret-furdalás is elővette; úgy érezte semmi joga sincs beleavatozni egy másik ember életébe azzal, hogy alaposan átkutatja egy másik ember személyes dolgait. Ugyanakkor mivel tényleges hozzátartozói nem voltak, és őt úgy szerette, akár csak egy valódi unokát úgy érezte tartozik neki ennyivel.
Kezébe akadt egy mgsárgult, régies fénykép, ahol együtt voltak. Ő egy pöttyös labdát szorongatott félénken, félszegen, míg az idős hölgy, valódi nagymamaként mosolygott a fényképezőgép lencséjébe, és bátorította, biztatta, hogy nem lesz semmi baj. A fényképet gyorsan visszatette a cipősdobozba, ahonnét előkerült. Néhány személyesebb holmit megtartott, míg a többiről úgy döntött, hogy adják oda azok számára, akiknek szükségük lehet rá.
Később amikor temetésre került a sor úgy döntött kifizeti a költségeket. Ez volt a legkevesebb, amit megtehetett...