A SORS UGRÁSA

Megnézte magát a tükörben. Sokszor el sem akarta hinni, hogy abból a rettegő, félénk, félszeg, teddy-mackót szorongató, sírós kislányból egyszer még hihetetlenül sugárzó, gyönyörű nő lesz.
Ha különleges nap van, hiszen ma van a születésnapja, és mindig úgy tervezte, hogy majd az életébe belépő nagy Ő ezen a kivételes, ünnepi napon fogja megkérni a kezét, és akkor talán ő is úgy érezheti önmagát, mint aki biztos tudattal révbe ért.
Sokáig álldogált egyik lábáról a másikra helyezve a testsúlyát, míg eldöntötte, hogy valami szolidabb, konzervatívabb rúzst tesz fel a szájára, és néminemű szájfényt, hogy azért a megfelelő hatást – remélhetőleg -, kihangsúlyozza és csinos, filigrán benyomást keltsen párja szemében.
Ádámmal egy puccos, kereskedelmi konferencián ismerkedett meg, mert szint minden marketinggel foglalkozó cég egy adott hónap során kiküldi néhány beosztottját, hogy mérjék fel nem csupán a nemzetközi trendeket, stratégiákat, de a fennálló konkurenciát, mely akár egy láthatatlan betolakodó szinte lépten-nyomon minden cégcsoportra leselkedik, és ha nem vigyáznak, akkor egyszerűen a nagyobb cápák megeszik a kisebb halakat.
Aznap kicsit zsúfolt napja volt, mert ahelyett, hogy a halálosan unalmas konferencia mikrofonos felszólalóit hallgatta volna tekintetével valósággal a laptopja kinyitható képernyőjébe mélyedt, miközben villámsebességgel jártatta hosszú, kecses ujjait a klaviatúrán. Az ember első látásra sokkal inkább egy szexis, ám gondterhelt titkárnőt látott, mintsem egy olyasvalakit, aki uralja az adott munkakörét és pozícióját.
A legtöbb résztvevő között persze szép számmal akadtak üzletemberek, néhány közösségi médiában szép sikereket elért , felfuvalkodott influenszer, és celeb is tiszteletét tette, ám nagyobbrészt az üzleti élet emberei voltak itt, akik adok-veszek eszmecseréket folytattak egymással. Ádámot is halálosan untatni kezdte az új piaci stratégia modell, mely alapból a pénzesebb befektetőcsoportokat célozta meg, és akkor még ehhez jött a digitális kriptovaluta megfelelő koncepciója és ismertetése, mely – bár meglehet, hogy hasznot, és nyereséget fialt azoknak, akik ezek foglalkoztak, ám örökösen csupán a pénzt, és a gazdagsági hasznot számolni nem éppen kedvező dolog.
Ádám visszatette a pezsgőt az ezüsttálcára, és óvatosan, mégis hanyag, lezser módon közvetlenül a csinos, laptopot nyomkodó nő mögött foglalta el az időközben megüresedett helyet. A helységben légkondicionálás működött, ám valami miért az embernek egy idő után olyasféle érzése volt, mintha legalábbis totálisan klausztrofóbiás volna, vagy be lenne zárva egy légmentesen elzárt ketrecbe.
A nő még mindig a laptopját nyomkodta géppuskakezeivel, amikor jól érthetőn egy verset hallott a háta mögött. Egyik kedvenc költője versét. Kíváncsiságában valósággal szinte azonnal hátra kellett hogy forduljon, és megnézze magának azt a kivételes valakit, aki egy üzleti dögunalmas konferencián egyszer csak váratlanul szavalni kezd.
- Hú! Ez ám a versmondás! - gratulált Ádámnak. - Egyik kedvenc költőm versét mondta el! - maga se gondolta volna, de amikor szemüvegét levette, szempillája aprót rebbent, és bele is pirult a pillanat varázslatába, és persze rögtön liftezni is kezdett a gyomra. Persze meglehet csupán azért, mert reggel megint elfelejtett reggelizni, pedig jó párszor még figyelmeztette is magát, hogy le fog esni a vércukra, ha továbbra is így fogja fojtatni.
Ádám fülig érő szájjal még mindig mosolygott.
- Nos... hát nagyon köszönöm... tudja még az iskolákban, később pedig a gimiben is mindig engem kértek fel, hogy szavaljak. - szavaiban nem volt sem büszkeség, sem fennhéjázás, inkább csak olyan tárgyilagos megállapításféleségnek tűnt.
- Ö... értem! Bocsásson meg, de most per pillanat nagyon el vagyok foglalva, mert sok munkám felhalmozódott, és nem szeretnék halasztani! - úgy tűnt megvan ijedve a retorziók, és láthatatlan következmények esetleg súlyától, ezért azonnal visszatért a munkájához és tovább kezdte a billentyűzetet püfölni.
Később felszolgáltak szendvicseket, és némi italt is, és Ádám nem vette volna a lelkére, ha ez a sugárzó, és persze minden bizonnyal különleges nő egyetlen falat nélkül távozott volna a méhkasként zsongó helységből, ahol egy tűt sem lehetett volna leejteni. Hozott mindegyik fajta ennivalóból kettőt-kettőt, és szigorúan üdítőket, hiszen aki dolgozik az a legkevésbé sem az alkohol mámorító hatásaira vágyik.
- Bocsásson meg, hogy ismét itt vagyok... - óvatosan megérintette a nő vállát, és mintha apró szikra rázta volna meg kezét, amit a nő is érzett. - Úgy vettem észre, hogy míg itt voltunk Ön nem evett és nem is ivott, így hoztam mindenféle ennivalót, ha esetleg meggondolná magát. - Szerényen máris letette az időközben a nő melletti székre a dolgokat, ami szintén szabad volt.
Tényleg úgy érezte, hogy nem ártana, ha visszafogni magát, és legalább pár percet aktívan lazítani, különben megeshet, hogy kifog készülni. Így az eső útjába akadó szendvicsekbe hatalmasat harapott:
- Ó, nagy ég! Ez isteni jó! - nem győzött ámulni, hogy itt minden mennyire finom. Pedig még szabadkozott is anyukájának, hogy előbb-utóbb házasítja majd magát és megtanul sütni-főzni, de – egyelőre, legalábbis -, még nem akadt egyetlen szabad perce sem, hogy ezt a fajta törekvését megvalósítsa.
- Jaj, hogy én megkora bolond vagyok! N haragudjon rám! - óvatosan kezet nyújtott: Ádám vagyok! És Ön? - annyira közvetlen, és szívdöglesztő volt a mosolya, hogy annak valósággal képtelenség volt ellenállni. Vannak olyan különleges emberek, akik mintha mágnesből lennének valósággal magukhoz vonzzák a legtöbb embert.
- Ö... Lola... - válaszolta, amint először úgy istenigazán ránézett, miután levette a szemüvegét, mert az elmúlt közel másfél két órában jócskán kiszáradt a folyamatos képernyőbámulástól a szeme.
- Nagyon örülök kedves Lola! Bár tudom, hogy most valószínűleg kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy elbeszélgessen akár bárkivel is, de mit szólna, ha elfogyasztaná a szendvicsét és legalább addig beszélne kicsit magáról? - Jócskán meglepte a férfi ajánlata, elvégre befolyásos, és sikeres üzletemberek bárkit megkaphatnak maguknak, akit csak akarnak, akkor most miért pont őt nézte ki magának ez a jóképű férfi?! - tette fel magának a kérdést, és érezte addig nem lehet nyugta, amíg meg nem válaszolta.
- Hát... nézze... - már megint elpirult a fene vigye el -, igaza van, de ez a prezentáció sajnos nem várhat, és attól tartok, hogy a főnökeim nem fognak repesni, ha meglátnak magával szendvicset enni. - egyszerre mintha az őszinteség olyan mentsvár, vagy menedék lett volna, amibe bárki szívesen bele is kapaszkodhat.
- Tudja mit kedves Lola? Ha ennyire bántja, vagy feszélyezi az adott helyzet ünnepélyesen megígérhetem, hogy most azonnal odamegyek bármelyik főnökéhez, és elmagyarázom nekik, hogy Ön az egyik legrátermettebb, legfelkészültebb munkatárs az egész világon. - markáns hanghordozásában volt valami fesztelen könnyedség, mely – ki tudja miért? - , jótékonyan hatott rá.
- Ó... inkább gyorsan üljön le mellém, meg ne lássák. - azzal a maga melletti ülőhelyre igyekezett húzni a férfi kezeit.
- Nagyon kedves! - foglalt helyet. - Akkor megígérem, hogy egyetlen szó sem hagyja el a számat. Most pedig jó étvágyat nekünk! - azzal semmitől se zavartatva magát máris hatalmasat harapott az adott szendvicsébe. Lola nem tudta eldönteni, hogy ennek a – látszólag -, sikeres férfinek valójában mik lehetnek a szándékai? De azért mivel érezte, hogy kiadósan megkordul a gyomra eldöntötte, hogy megeszi a szendvicsét és utána ismét munkához lát.
Időközben a legtöbb meghívott vendég, illetve a szónokok, és akik mikrofonnal felszólaltak egyesével szállingózni kezdtek, mire azon kapták magukat, hogy a felszolgáló személyzeten kívül már csupán ők tetten tartózkodnak a több férőhelyes teremben. Persze Lolát ez csöppet sem zavarta. Neki roppant fontos dolga volt, és meglehet, hogy ezen az egyetlen, ám lényeges feladaton múlik majd a további karrierje, és a megelőlegezett előléptetése.
Már kora este hat óra is régen elmúlt már, amikor úgy döntött lehajtja laptopja tetejét, és kinyújtóztatja időközben kissé elmacskásodott végtagjait. Ekkor pillantott először szét a kongó ürességű nagy teremben, majd vetett egy pillantást karórájára is.
- Te szent ég! Hú! Hát jól elszaladt az idő! Annyi szent! - jegyezte meg fennhangon, mintha senki se hallaná. Ám a háta mögött a férfi még mindig ott volt, és jókat mosolygott magában, hogy kifogott egy totál munkamániás csajt.
- Hogy hogy Ön még itt van?! - lepődött meg, amikor észrevette a férfit.
- Tudja kedves Lola, arra gondoltam esetleg, hogy miután már csupán mi maradtunk esetleg hazavihetem-e, mert úgy tűnik este lett...
- Ó.. hát nézze, tényleg nagyon kedves, de megoldom. Nekem is van autóm! - jelentette ki büszkén, mintha ez valami kiváltság volna.
- Bocsásson meg, ha megbántottam volna! Higgye el rendesek voltak a szándékaim! Akkor további szép estét, és vigyázzon magára... - azzal a titokzatos, jóképű üzletember máris kiment az ajtón, anélkül, hogy Lola akár megmagyarázhatta volna számára a helyzetet.
A kisebbfajta meglepetés másnap érte Lolát, amikor beviharzott a munkahelyére – mert valami titokzatos okból -, kivétel nélkül azt hitte, hogy késékben van, és mindenhova igyekezett legalább egy bő fél órával előtte elindulni hatalmas legalább száz szálból készített, nagyon elegáns rózsadobozt talált az íróasztalán, és majdnem minden kollegájától igyekezett megkérdezni, hogy vajon ki küldhette ezt az álomszép csokrot. Erre senki sem tudott érdemi választ adni, hiszen már léteztek megfizethető küldöncök is, akik kiszállították a küldeményeket így jószerivel lehetetlenség volt nyomon követni, hogy ki lehetett a titkos imádó?
Lola azonban nem akarta ennyiben hagyni a dolgot, és a nap hátralévő részében kisebb detektívmunkába kezdett, hogy megtudja a rejtélyes személy kilétét. S bár nyomokra bukkant bőven azért ez még mindig nem volt elég.
Amikor este öt órakor lejárt a munkaideje és kilépett az épületből egy méregdrága sportkocsi parkolt a szemközti fizetős parkolóban. Az autó többe kerülhetett, mint az ő egész éves fizetése. De inkább azon lepődött meg, aki kiszállt belőle és egyenesen feléje tartott. Ugyanaz a jóképű pasi volt a kereskedelmi konferenciáról, aki olyan jófej volt, hogy ennivalót vitt neki.
- Szép jó estét kedves Lola! Remélem nem baj, hogy meglátogattam?! - tette fel kisfiús mosollyal, évődve az első kérdést, mire a nő lába valósággal földbegyökerezett az izgatottságtól.
- Örölök, hogy újra látom... - hosszan kutatott a férfi neve után mire kimondta -, Ádám.
- Ez akkor azt jelenti, hogy egyúttal hazafuvarozhatom? - tett megint egy ártatlannak tetsző kérdést.
- Abszolút! Ha ennyire kedve van hozzá! - aztán karonfogva megindultak a sportkocsi irányába, amiben a kocsiriasztó már messziről pityegő hangot hallatott.
- Parancsoljon! - nyitotta ki gálánsan Lola előtt az ajtót.
- Nagyon köszönöm, igazán kedves. - köszönte meg, amikor beszállt.
- Igazán nincs mit! Merrefelé lakik? - érdeklődött, amint kimentek a közúti forgalomba.
- A kertváros közelében, persze csak ha nem gond! A benzinköltséget én állom!
- Igazán nem szükséges! - Ádám annyira profin vezetett, hogy a fölösleges dugókat, és útakadályokat automatikusan kikerülte, és alig huszonöt percen belül már a kertvárosi részen voltak.
- Ön igazán profi módon manőverezik Ádám! - jegyezte meg Lola.
- Tudja apám mindig igyekezett arra tanítani, hogy alkalmazkodni kell a vezetés ritmusához! Aki nem alkalmazkodik azt a legtöbb agresszív autós egyszerűen leradírozza az aszfaltról.
- Hasznos tanács! A szülei mivel foglalkoznak? - fordult feléje. - Apám igazi gyári munkás volt, ahogy mondani szokták, és persze azt akarta, hogy tanuljak szakmát, mert az azonnali bevételt jelent. Édesanyám pedig adminisztrátor volt egy vállalatnál, de már nyugdíjas.
- Biztosan nagyon büszkék Önre!
- Hát szeretném hinni! Az igazság az, hogy sosem voltam egy büszke ember! Szerintem az ember próbálja meg kihozni a legtöbbet egy élethelyzetből, de a legfontosabb, hogy semmi szín alatt ne szálljon el magától! - hangja megfontolt volt, és nagyon bölcs. Lola úgy érezte magát ezzel a férfival, mintha haza érkezett volna. Ahol már nem szükséges se menekülnie az élettől, sem mentségeket gyártania, hogy mi miért nem sikeredett.
Ádám leparkolt a takaros kis családi ház kapuja előtt, ahol néhány szomszédos ugató, és heves kutyus már valóságos szerenádot adott harcias természetükből.
- Hát... nagyon köszönöm Ádám, hogy elhozott... Kérdezhetek valamit...? - fordult megint csak feléje.
- Igen, tudom! Ha azt mondom, hogy én küldtem a virágcsokrot, mert így diktálta az illem, akkor megfog sértődni, ha azt mondom, hogy fogalmam sincs miről beszél, akkor talán megúszom egy enyje-benyjével? - jegyezte megtréfásan.
- Annyira gyönyörű az a csokor! Nagyon jó ízlése van! De nemgondolja, hogy nem pont rám kellett volna pazarolnia?! - megtorpant, mert a férfi váratlanul odahajolt hozzá, és óvatosan megcsókolta, amitől valósággal jótékonyan megborzongott.
- Ö... én... igazán... köszönöm... - pirult folyamatosan a csók után.
- Én köszönöm a fantasztikus élményt! További szép estét! - visszaült a sportautóba és elhajtott.
Innentől kezdve mintha nem is lett volna megállás. Minden munkaidő lejárta után Ádám pontosan megjelent, és hazavitte Lolát. Lola először barátainak, ismerőseinek mutatta be párját, akik egyöntetűen úgy nyilatkoztak, hogy a pasas egy főnyeremény, majd jött a szokásos szülői bemutatkozós vacsora, ahol Ádám segített felszeletelni a hatalmas tepsiben készített csokitortát, és Lola szülei is szinte azonnal megkedvelték. Lola még így sem akarta elsietni az első alkalmat, mikor lefekszenek egymással. A jó dolgoknak igenis időt, és türelmet kell hagyni.
Végül aztán eljött a várva várta harmincadik születésnap, és Lola szerette volna nagyon jól érezni magát ezen az ünnepi napon. Csinosan, szexin, filigránul felöltözött, és még sikerült egy kisebbfajta magassarkúba is belepréselni aprócska lábait, ami nagyon jól kiegészítette az óceánkékszínű ruhakölteményt, amit viselt. Minden túl tökéletesnek látszott, amikor este megérkeztek az öt csillagos étteremhez, és Ádám miután kihozták a méregdrága buborékos pezsgőt és koccintottak magukra aprócska, kockaalakú dobozkát tolt az asztalon Lola elé, miközben azonnal térdre ereszkedett.
Lola annyira meglepődött, és meghatódott, és emellett még - úgy tűnhetett -, hogy kicsit fejébe is szállt az elfogyasztott egy pohárka pezsgő, hogy hosszú percekig azt sem igen tudta, hogy miként, vagy hogyan illene reagálnia egy ilyen helyzetben. Szó se róla! Számos romantikus filmet megnézett, és kislánykén mindig arról álmodott, hogy szép napon majd egész biztosan ő is talál valakit, aki megtiszteli egy ilyen horderejű döntéssel, ám egész más volt ez a mostani elrendezett, kissé mesterkélt valóság.
- Ö... hát ez fantasztikusan gyönyörű... annyira megható... - kicsit el is pityeregett, mire Ádám gyöngéden letörölgette zsebkendővel a könnyeit a szemfestékes pilláiról, melyek időközben kicsit elmaszatolódtak.
- Akkor ez virágnyelven annyit jelent, hogy szeretnél a feleségem lenni?!
- Hát... először is mióta is ismerjük egymást igazán?! - tette fel leginkább önmagának a kérdést.
- Ha jól tudom másfél hónapja!
- Ez az! Szerinted másfél hónap elegendő arra, hogy két ember őszintén megismerje egymást?! - ennél komolyabb kérdés úgy érezte most elemébe vágott a másiknak.
- Szerintem igazán adhatnánk egy esélyt önmaguknak, és kettőnk kapcsolatának, vagy nem?! Ha gondolod adok gondolkodási időt amennyit csak szeretnél, csak még sosem éreztem ennyire sugárzóan elevennek senkit sem!
- Figyelj... kicsit váratlanul jött ez az egész... nem mintha nem repesnék máris a boldogságtól, de hogy fog ez működni majd kettőnk között?! - megint egy újabb lényeges, fontos kérdés, amiből úgy tűnt van bőven az est hátralévő részére is.
- Nézd! Én se vagyok egy mindentudó! De nagyon szeretlek, és veled képzelem el az életemet! Ha neked ennyi sem elég akkor most mondd meg, és nem látsz soha többé! - most Ádám tűnt határozottan elszántnak. Lola bár valószínűleg még számtalanlényeges, és fontos kérdése lett volna ehhez a férfihoz, mégis úgy érezte megtalálta azt, akire várt.
Igen... - tört ki belőle valósággal gyerekesen, és ujjongva, aztán mindenki előtt összeölelkeztek, és hosszadalmas csókmámor következett egészen addig, míg ki nem hozták az ételeiket.