EMLÉK-TEREM

Valósággal hányingerrel vegyes, mélyen megvetett undort érzett, és döbbenetet, amikor egyik fáradtságos, és nehéz, viseletes munkanap után hazafelé menet valósággal meghökkenten tapasztalta, hogy egy robusztus méretű teherautóba dobálják bele a társasházi ingatlanból egy nemrég elhunyt, idősebb nénike nagyon értékes és valószínűleg felbecsülhetetlen értékű holmijait. A gyönyörű, mahagónifa bútorok, könyvespolcok egész hálózata, továbbá a éjfeketeszínű, álomszép, újra felhangolt zongora mind-mind a szeméttelepen fogja végezni, ha csak a lakók együttes nyomására valakik sürgősen nem cselekszenek még idejében, mielőtt ez a dromedár teherautó váratlanul nekiindul. Ám erre most még – nagyon úgy tűnik -, hogy a leghalványabb esély sincs.
- Pityus! Dobd be azokat a szarokat oda ni! A hátsó sorban még akad egy kis hely! - szól az egyik megtermett, markos középkorúságban tengődő ember a másiknak, akik a parancsnak – úgy tűnik -, híven engedelmeskedve máris megfogja a felbecsülhetetlen értékű Tiffany-jellegű színes lámpát, amiből legalább kettő is akad, és tüstént egy jókorát lódít rajta a teherautó platójának belseje felé, úgy hogy az ember szíve valósággal majd megszakad, amikor szinte hallja, amint az értékes, és valószínűleg vagyonokat is megérő, finom, csiszolt, színezett mestermű üvegek egymás után csilingelő hangon ripityára törnek, mintha egy szimfonikus zenekarban a triangulumot egynél többször szólaltatnák meg.
- Elnézést kérek kedves Uraim! - szól közbe, amikor úgy nagyjából tisztába kerül a felettébb kényes, és barátságtalan helyzettel. - Azt mondtam bocsássanak meg... csak egy pillanatra! - emeli fel jól hallhatóan a hangját, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy a másik kettő mintha szándékosan nem venne tudomást a férfiról, aki nemrég múlt kerek negyven.
- Hát maga meg mit akar öregapám?! - kérdezi a fiatalabbik, aki végzett bizonyos tárgyak méltatlan begórálásával.
- Elnézésüket kérem, de mit csinálnak?! - kérdezi meghökkenten.
- Maga szerint mégis mit csinálunk, tisztelt uram?! Sakkozunk, vagy malmozunk?! - kérdezi röhögve a bajszos képe alatt az idősebbik. - Amint látja valakinek a holmiját kell elszállítanunk! Nekünk csaupán csak ennyit mondtak!
- Ezt én tökéletesen megértem és tudomásul veszem kedves uram, de azért mégis... nem lehetne esetleg finomabban bánni ezekkel az értékes tárgyakkal? Hiszen mégiscsak egy lélegző emberéi voltak! Nem?! - kéri ki.
- Akarja talán maga cigölni ezt a sok szemétre való kacatot?! - fakad ki az idősebbik. - Mi munkaidőben vagyunk tisztelt Uram! Nem érünk itt rá magával fecsegni össze-vissza! Nem vette volna észre az idő igenis pénz! - azzal az idősebbik megfogja az egyik könyvespolcot és tartalmával együtt behányja a már így is tetszetős, ám előnytelen kupac mélyére.
- Csupán még egy kérdésem volna Önökhöz Uraim! - jegyzi meg a furcsa férfi.
- Bökje már ki! Nem érünk rá egész nap! - felelte ellenséges hangon az idősebbik szállító.
- Tegyük fel, hogy van elegendő pénzem, és szeretném megvásárolni azokat a bútorokat, tárgyakat, miegyebeket, melyeket eddig felraktak a teherautóra. Hogy tetszik az ajánlatom?!
- Nézze tisztelt Uram! Sajnos ebben a dologban nem mi vagyunk az illetékes döntés hozók, hanem azok, akik megbíztak bennünket ezzel a feladattal! Úgyhogy, ha csak hivatalos engedélyt nem képes mutatni, amit kötve hiszek, akkor visszatérnénk a munkákhoz, már ha megengedi! - azzal az öregebbik rakodó szót se vesztegetett többet, hanem egyre gyorsabban, és serénykedve kezdett dolgozni, hogy – remélhetőleg -, végezhessenek a rakodással minél hamarabb.
Nem sokkal délután két óra felé fejezték be, majd azonnal rácsukták a leengedhető vasautót a teherautó hátuljára, és azonnal el is mentek a környékről.
A férfi nagyon a szívére vette nem csupán az idős lakó halálát, de a tárgyaival történt méltánytalan bánásmódot is, ezért azonnal megpróbálta felhívni, és kapcsolatba lépni az idős lakó még élő rokonaival, akik szemlátomást azt sem igen tudhatták, hogy valójában mit is akarhat tőlük a furcsa férfi.
- Miket beszél maga, jóember?! Egy szavát sem értem! - kérte ki az idős lakó felnőtt fia, akiről – utóbb kiderült -, hogy ő volt az, aki megbízást adott a fuvarozóknak, hogy elhunyt nagyanyja összes vagyontárgyait pakolják be egy arra alkalmas teherautóba.
- Csupán annyit szeretnék megkérdezni, hogy megvásárolhatnám-e a kedves nagymamája bizonyos értéktárgyait?! - érdeklődött kimérten, hátha rá tudja venni bizonyos engedményekre a másikat.
- Attól tartok ahhoz magának nem volna elegendő pénze jóember! - szögezte le kissé flegmán, lekezelően a másik férfi a férfit.
- De hát kedves Uram! A kedves nagymamája sem akarná, hogy a gyönyörű zongorájától kezdve a tárgyain át egészen az értékes könyveig minden a szeméttelepre kerüljön, nem igaz?! - próbálta a logikus meggyőzés módszerét alkalmazni, de hamar be kellett látnia, hogy veszett fejsze nyele, mert a másik felnőtt férfi – ha tetszik, ha nem -, nem volt hajlandó tágítani eredeti elképzeléséből.
- Nézze kedves uram... Nagyra értékelem, hogy bizonyára ennyire szerette és tisztelte a nagymamámat, de sajnos az élet már csak ilyen... - fogalmazott -, úgyhogy ha megbocsát most visszamennék dolgozni, hiszen mindannyian a pénzünkből élünk, még én is! - azzal azonnal bontotta a vonalat.
,,Hogy micsoda emberek vannak?!” - csodálkozott jócskán a férfi, pedig – ha valaki, akkor őneki aztán biztosan kellett tudni, hogy micsoda közállapotok uralkodnak kis társadalmában – különösen mostanság ugyebár.
Azonnal lecsörtetett a gondnok irodájába, mely nem volt több, mint egy kicsinyített, alig tizenkét négyzetméteres kis egérlyuk az ún. magasföldszinten, és azonnal belépett az ajtón kopogtatás nélkül:
- Elnézést kérek kedves Géza bácsi, hogy csak így egyszerűen betörök, és háborgatni merészelem, de... - kifújta az időközben tüdejében jócskán felgyülemlett levegőt, amitől úgy festett, akár egy óriási gőzkazán, mely egész álló nap csak fújtat, és prüszköl.
- No, hát mi történt kedves Tóni? - kérdezte kíváncsian, szemlélődve a nyugdíjas öregember, aki – meglehet -, csupán csak azért vállalta el ezt a kis fizetéssel járó megbízást, mert egyszerűen nem akarta mindennapjait tökéletes magányban, tartós elszigeteltségben tölteni.
- Bizonyára kedves Géza bácsi is értesült a társasházban történt halálestről! Drága jó Ilonka néni haláláról... - akadt el a hangja, de igyekezett türtőztetni önmagát.
- Igen Tóni fiam! Hát persze! Engem is mélyen felkavart! - válaszolta az öreg. - De miben segíthetnék?! - tárta szét mindkét kezét, mintha neki is végesek volnának az eszközei.
- Azt szeretném megkérdezni, hogy nem-e lehetne az ügy érdekében tenni, vagy csinálni valamit, hogy drága Ilonka néni értékes holmijai, tárgyai ne vesszenek el, hanem bizalmi megőrzésre kerülhessenek akár a többi lakó beleegyezésével? - kérdezte reménykedve, hátha az öregember valamicskét mégiscsak többet tud, mint ő.
- Hát... Tóni fiam... ez azért meglehetősen problémás nem gondolod?! Először is a tárgyakat, holmikat elvitték a költöztetők! Ki tudja, hogy hová? Másodszor még ha sikerülne bármit is elérni az ügy érdekében az örökösök, és Ilonka felnőtt fiacskája minden eszközzel igyekezne bennünket megakadályozni, hogy a tervünk még véletlenül se sikerüljön. Szerintem ne kergess hiú, és fölösleges álmokat édes fiam, hanem nyugodj szépen bele!
- De hát kedves Géza bácsi! Hogy tetszik ilyet mondani?! Ön is nagyon jól ismerte a drága Ilonka nénit, akkor olyan jóságos csupaszív volt mindenkihez, akár egy földre szállt gondoskodó angyal, és akkor most el kell az embernek néznie, hogy például a gyönyörű sötétfekete zongoráját hívatlan kezek egyszerűen tönkre teszik. Tudta, hogy nemrég lett megcsináltatva, és újra behangolva? - kérdezett rá a nyomaték kedvéért még egyszer.
- Édes fiam! Nagy szerencsék lehetne, ha olyan aranyszívvel áldott volna meg bennünket az Isten, mint amilyen neked van, de lássunk tisztán! Ha ennyire szeretnéd hát akkor nem bánom! Körbe telefonálok néhányat, utánakérdezek, hogy egyáltalán mit lehet ebben a kényes helyzetben tenni, te pedig hívd össze a lakókat mondjuk a következő Hétfőre. - az öregemberen látszott, hogy valósággal új erőre kapott, és szemmel láthatóan valósággal máris teljesen felvillanyozta ez az érdekes és különös ötlet.
Antal azonnal hazament, és átöltözött, majd minden lakásajtón becsöngetett, mintha kopogtatócédulát gyűjtene, és elmondta az idősebb, főként nyugdíjaskorú lakóknak, hogy min törik a fejüket a ház gondnokával. Voltak akik egyetértőn bólogattak, míg mások cinikusan, vagy éppen kételkedve csak hümmögtek párat, de minden lakó egyetértett abban, hogy nem szabad, hogy Ilonka néni fő dolgai, tárgyai az elmúlás martalékává váljanak, ezért mindenki megígérte, hogyha mást nem is, de a lakógyűlésen megfog jelenni.
Így történt, hogy a következő munkanapon Hétfőn pontban kora délután szinte minden idős lakó megjelent a kisebbfajta kultúrteremben a földszinthez közel, és egyre nagyobb lett a zsongó, kíváncsiskodó, beszélgetős nyüzsgés az emberek között, hogy vajon mit találtak ki?!
- Kedves Lakótársak! Megköszönöm mindenkinek, hogy délután eljött ide! - kezdte kissé hivatalos beszédét Antal. - Bizonyára már mindenki kíváncsi rá, hogy miért is hívattam egybe Önöket?! - egybehangzó hümmögés, helyeslés szinte minden széksorból. - Szeretett, kedves Ilonka nénink nemrég váratlanul elhunyt, és értéktárgyait, holmiját felnőtt hozzátartozói szinte azonnal kisajátították. Bizonyára Önök közül néhányan még látták a nagyméretű teherautót, amibe behányták, akár egy rakás tűzifát a gyönyörű, újra hangolt zongoráját, ami vagyonokat ér, sőt az eszmei értéke ennél is több.
Mindenünnek hümmögés, helyeslések, vagy csodálkozások vegyültek a kissé dohszagú, áporodott levegőben.
- Megkérdezem Önöket kedves Lakótársak! Milyen ötletük, vagy elképzelésük lenne azzal kapcsolatosan, hogy drága Ilonka néni holmijait, és tárgyait mi gondozzuk, kezeljük, ahelyett, hogy főként zálogosok, és antikváriumokba kerülvén elkótyavetyéljék, ahelyett, hogy mi magunk megőrizzük! Várom sok szeretettel az ötleteiket! - beszédét – úgy tűnt -, berekesztette, majd helyet foglalt a kihelyezett terítős, virágcserepes asztal mögött, és igyekezett mindenkivel fenntartani az érdeklődő szemkontaktust.
- Osztán mennyit kóstálna egy ilyen hagyatéki megőrzés vagy mifene?! - emelte fel rekedtes fazékra hasonlító hangját, egy szemüvegs, kecskeszakállas öregember. - Csak mert én kisnyugdíjas vagyok, és vannak napok, amikor még a méregdrága gyógyszereimet sem tudom kifizteni, nemhogy a közüzemi számláimat! - jelentette ki kissé sértődötten.
A teremben egyetértő hümmögés, mormogás hullámzott végig, akárcsak a tenger hullámai lettek volna.
- Kedves Lakótársak! Őszintén megértem a problémájukat, és egyetértek bizonyos helyzettel, de kérem tartsák szem előtt, hogy miért is vagyunk itt igazából?! Most egy elhunyt ember személyes tárgyai felett kellene közösen döntéseket meghoznunk, és nem saját önző kicsinyes dolgaink felett mérgelődnünk.
- Voltak akik megint csak egyetértettek Antal minden egyes szavával, míg a többségen végighullámzott egy nagy adag cinikus ellentmondás. Páran voltak, akik egész egyszerűen felálltak ülő helyükről, és az egész lakógyűlést otthagyták. Hadd döntsék el a kényes vitákat nélkülük.
- Kedves Lakótársak! Még mindig nem hallom az ötleteiket, és tanácsaikat, amiket kértem Önöktől az iménti pár percben! Nézzék, legalább gondolkozzanak el rajta a következő napokban, és meglátjuk, hogy mit tudunk tenni! - kérte, majd mivel látta, hogy semelyik idős, nyugdíjas ember nem akar beszélni mindenkit hazaküldött, így csupán csak ő, és a nyugdíjas gondnok maradt a teremben.
- Hát édes Tóni fiam! Ez aztán szépen megcsináltad! - gratulált neki a gondnok. - Legalább felráztad egy kicsit ezt az olcsó jános, szánalmas, hervadt bagázst. Reméljük lesz foganatja! - kezet rázott a férfival, majd visszaért a portásfülkéjébe.
A következő héten aztán – úgy tűnik -, hogy a lakógyűlésnek valami foganatja és hatása azért mégiscsak volt, mert egymás után jelentkeztek hol személyesen, hol telefonba a különféle megkeresések, és felajánlások. Néhányan valósággal régiségkereskedéseket, és antikváriumokat kezdtek járni, és rengeteg sok embert felkerestek, hogy a nemrég zálogba, vagy hagyatékba tett tárgyak, és holmik sorsa felől érdeklődjenek.
Aztán egy szép napon egyszer csak váratlanul betoppant Ilonka néni arrogáns, barátságtalan, felnőtt fia is, aki kezdetben hallani sem akart Antal terveiről. Több nagyméretű kartondobozt is hozott magával, és természetesen két markos, vállas legény kíséretében nála volt a felbecsülhetetlen éjfekete zongora valósággal vadonatúj állapotában; mintha egyetlen hitvány karcolás, vagy szennyeződést sem ejtettek volna rajta.
- Üdvözlöm! Bocsánatot kérek amikor megkeresett az ötletével, és én nagyon goromba, és elutasító voltam! - kért őszintén elnézést. - Elhoztam néhány megmentett értéktárgyat nagymamám kedvenc holmijai közül, és természetesen kedvenc zongoráját is. - utasította a két jólmegtermett szállítót, hogy nagyon körültekintően, és óvatosan tegyék le a hangszert a földre.
- Hát... nagyon köszönöm a lakók nevében is... - válaszolta őszintén Antal.
- Igazán ez a legkevesebb! Ha bármiben tudok segítek! Néhány értéktárgya még az antikváriumosnál maradt, de megnézem, hogy mit lehet az ügy érdekében tenni.
S míg jóformán szinte az összes lakó, ismerősök, és barátok derekasan kivették a részüket belőle, hogy az imádott Ilonka néni összes holmija és vagyontárgya biztonságba visszakerülhessen a házba, néhány lényeges döntést is sikerült közösen meghozniuk.
Elhatározták, hogy emlékszobát fognak kialakítani a harmadik emeletből, ahol Ilonka néni élt, és a tárgyakat, és a holmikat, és természetesen a zongorát is oda kívánják helyezni, ahol eredetileg a helye volt. Nem telt bele alig pár nap, és az emlékszoba valósággal a régi fényében pompázott, mintha csupán a lakója hiányzott volna belőle.
Kisebbfajta ünnepi megemlékezés keretében még egy kisebb emléktáblát is készítettek a társasház falára, melyen Ilonka néni dombornyomásos arca volt látható, igazi fémből, és rajta neve és évszáma.
Valaki még a polgármestert is meghívta a jeles eseményre, aki – érdekes módon -, megtisztelve, és kitüntetve érezte magát a jeles alkalomból, és természetesen megjelent az eseményen. A társasház összes lakója pedig egyöntetűen megfogadta, hogy az emlékszobát fönt fogják tartani kerül, amibe kerül, hiszen minden ember megérdemelné, hogy saját emlékhelye legyen, különösen azok, akik rengeteget tettek egy közösség kicsiny életében, és akik olyan különlegesek, és szeretnivalóak voltak, hogy muszáj rájuk méltó módon emlékezni.