A LEGFŐBB ULTIMÁTUM

Talán Külön-Békét illene kötnöm végre önző,
csökönyös makacságommal,
mielőtt elveszítem azokat,
kiket önmagamhoz közel engedtem.
Benső lélekár-tereimben hirtelen megnőnek
óriásira lopakodó,
szürke árnyai elvesztegetett rettegő félelmeimnek.

S tán már az is lehet,
hogy végképp nem lehet már tovább.
Náhányszor – mit is tagadnám -,
megjártam e Golgotás, földi poklot
– most még itt volna a kínált-alkalom,
hogy az kire egy egész életen át
várakoztam eljönne értem,
hogy a megérdemelt boldogságban teljesebb,
kiegyensúlyozottabb legyek.

Oly jó volna,
ha az Egy-Kedves csillaglátó-szemeivel,
akár a titkos röntgen-sugarakkal szánalmas,
sokszor akarat-gyáva szívembe látna,
felfedezvén az elárvult,
önmagában reszkető gyermeket.
Ott lehetnék akkor,
hova még rendeltetett
a vakszerencsés Balsors.

Mert még hinnem kellene benne ez egyszer végre:
hogy nem múlhat el minden öröm-bánat,
elkezdett vagy be-nem-fejezett
földi pláyafutás érdemtelenül
– Időm összetett,
kúsza távolságait már valaki
méltómód rég elrendezte helyettem is.

Kinyiló, suhogó, echó-hangok
játszadozva egymásnak felelgetnek,
míg én szüntelen keresem
s kutatom a rabságban tartott őszinte érzelmeket.
– Mintha láthatatlan a Mindenség
sa hűséges szolgai árnyam
is tovább követne;
még a sodródó áramlatokat is megérzem,
akár egy szeizmikus geográf.

Hétköznapok eltikolt valóságát egyelőre
nem eresztem még magamhoz:
tudatos bizalmatlanság béklyóz, kötöz össze.
Ki valóban megsajnál majdan
s megérteni szeretne csak
annak elérhetetlen verem-mélységekbe
kell zuhannia dac-farkasszemezve
fogságban vergődő ördög-görcseim rigolyáival.
– Sorstalan történeteimet még így is
magammal cipelem a túlsó partokra.