AMIKOR A FÖLD HIRTELEN MEGÁLL

A kitaszított, cserbenhagyott káosz
– félő -, még egyszer már ritkán
akarhat élet-egésszé rendeződni.
Óvópincék, vagy légó-bunkerek
felé tapogatva az évszázadokat
öregedő kéz miközben kétségbeesett,
reményvesztett kripta-múmia
arcokon is egyre nyilvánvalóbbá
lesz az alamuszi felismerés:
Ó! Még nincsen s tán
nem is lehet vége immár!

Mikor már minden odzkodó,
pisla remény új utakat szeretne találni
– egyre nehezebb a megbocsátható
emberi hazugságokat is kézpénzre váltani.
Napok romjain újfent
feltárul egy régesrégi fertő:
Az ember ostoba, agymosott idiótaként
már megint elajlasult
s visszaállatiasult önmagába
s a lejárt halál-vétkek csöndjében
újból sort állnak, hol
ütközhetnek össze megint?!

Mostan minden fejben,
minden sunyító gondolatban
tó-sötétség burjánzik s lapul.
Könnyebb immár százszorta
a másikra mutogatni
s a boldogabb építők
is régen vakondok-vájta alagutakba
vackolódtak baljóslatú tettek elől.
Ölelve vagy ölve, dédelgetve lenni?
– ez itt most a kérdés.

Kizökkent már nem csupán az Idő,
de a humanitárius gondolkodás is agymosott,
Gorgó-fejekből s míg hanyatt-homlok,
fejvesztve menekül élő s hontalan
jó volna valami biztos lelkiismereti pont,
mely tán még segíthetne
megfogni egymás kezét,
vigasztalni fenyegető balsorsok mocsarában.
– Mely válasz lehet majd a nyerő?!

Mikor következhet be a fenekedő,
pusztító lejtő?!
Miért mindig mások mondják
meg él vagy túlél-e?!
A fenekedő Nirvána-semmi
ömlesztve gyúrja, csonkolja,
facsarja a csonthegyekké
facsart életeket rakásra össze,
s ha maradhat is valami
az már milliárdszorosan,
jócskán fájni fog,
mert az ordító keresztek s kopjafák
árnyékai mindig elcsúsznak;
elvakarják szándékosan stigma-sebeiket,
miközben a föld önhibáján
kívül újra s újra elvérzik!

ÚTRAVALÓ TANÁCSOK, KÖLCSÖNÖS MEGBÁNÁSOK

Fekete tallárban üldögélt, jócskán elgondolkozva a mahagónifából készült, tágas tárgyalóterem sarkában. Általában sokkal jobban kedvelte a kisebb, rejtetebb zugokat, kuckókat, ahova kicsit mindig visszahúzódhatott elmélkedni, vagy épp csak átgondolni a világ sokszor összetett, vagy bonyodalmas, zűrzavaros dolgait. Fejében még most is jól hallotta azt a semmivel sem összehasonlítható zongoradallamot, amit egy gyönyörű, fiatalos, hamvas kéz játszott. Egyszerre volt erőteljes dallam, ugyanakkor kissé fájdalmas, és néhol szomorkás is…
Észre se vette, hogy a nagyon fiatal, csupán csak a huszas évei elején járó ügyvédbojtár – aki szintén hollófekete tallárt viselt -, óvatos hanggal őt szólítja:
– Bocsásson meg ügyvéd úr… De a lánya keresi telefonon…
A középkorú férfi csupán csak most nézett fel, és enyhe bosszús tekintettel meredt a még mindig a tárgyalóterem ajtajában tétován álldogáló fiatal segédjére, aki most nem győzött mentegeződő, bocsánatkérő arckifejezést ölteni, mondván; ő semmiről sem tehet igazán.
– Köszönöm, hogy szólt kedves kollega! Nemsokára megyek… – válaszolta, mintha a segéd ott se volna, majd visszasüllyedt saját múltbeli emlékeinek szövetei közé.
Meglehet az ő hibába volt, hogy fiatal, pallérozatlan, mégis mohó tudásszomjjal rendelkező egyetemistaként, amint diplomát kapott zokszó nélkül meg is nősült, és gyönyörű párja kislánnyal ajándékozta meg, akit úgy néz ki sajnos jócskán elkényeztetett, mert immáron felnőttkorba lépő lányát csupán csak a bulizgatás, és a vásárlások, meg a divathóbortjai érdekelték, és látszólag semmi és senki iránt nem akart volna elköteleződést, vagy éppen tartósnak nevezhető felelősséget vállalni. A férfi jócskán emésztette is miatta saját kissé naiv, és ugyanakkor meggondolatlan jóhiszeműségét. Pedig nagylánya Júlia annyira imádnivaló, szófogadó és nagyon illedelmes kislány volt, hogy valósággal a csodájára jártak, hogy hogy ismerheti egy ennyire pöttöm kicsi lányka az udvarias viselkedés szinte minden fortélyát? Elsősorban édesanyja és apja révén, akik igyekeztek ideje korán megértetni vele, hogy a világ egyáltalán nem úgy működik, mintha azt egyszerűnek lehetne nevezni – sőt a lehető legbyonyodalmasabb, összekúszáltabb szálak szövetsége, amiben még egy felnőtt ember is valósággal azonnal eltévehet, akárcsak egy végtelenített útvesztőben, nemhogy még egy kicsi lányka.
Az ügyvéd most elővette legújabb, méregdrága okostelefonját. Az elektronikai szaküzletben azt mondták, hogy közel félmillió forintért az új márka bevállt, jól működik, és felhasználóbarát, tehát sosem fog meghibásodni. Pedig mennyivel jobb, és nosztalgikusabb volt még a régi vezetékes, nyomógombos készülékek korszaka. Kislánya például annak idején alig várta, hogy a nagyobb ünnepi alkalmakkor, és születésnapjára is mindig kapjon egy elhasznált felnőtt, vezetékes telefont, melyet aztán kedvére nyomogathatott, és belebeszélhetett mindenféle bolond csacskaságot a kagylóba.
Kihangosította a készüléket, ami alig három csöngetés után máris kapcsolta felnőtt lányát:
– Szia apucikám! – ismerős, csilingelő, mézes-mázos hang jelentkezett. – Annyira örülök, hogy végre felhívtál. Hogy érzed magad?! Sok munkád van?
– Szia kicsim! Úgy tájékoztattak, hogy kerestél! Mi történt? Megsérültél? Megbántottak?! – érdeklődött kisebbfajta aggodalommal hangjában.
– Apucikám! Annyira aranyos vagy! Csak azért kerestelek, mert lemerült a hitelkártyám, és a folyószámlámra is kéne egy kis pénz… – közölte, mintha csak egyszerű tényeket közölt volna, amiről ő nem tehet.
– Biztos, hogy jól érzed magad? Úgy értem, hogy egészségügyileg, fizikálisan? Édesanyáddal is beszéltél? – most került először szóba volt felesége, aki miután első férjétől elvált, és búcsút mondtak egymásnak valami dúsgazdag vállalkozó üzletemberhez ment hozzá, akinek hófehér luxusjachtja horgonyzik az Adriai-tenger közelében, és persze a francia rivéra középpontjában is van egy tetszetős szintén minden igényt, és kényelmet kielégítő luxusvillája.
– Anyucit nem mertem zavarni. Tudod ő most az új férjével nyaralgat, és körbehajókázzák a Földközi tengert…
Apja jól sejtette. Felnőtt lánya jócskán tartott volt felesége határozott, anyatigris temperamentumosságától, ezért fordult kisebbfajta csipp-csupp ügyeivel mindig jócskán engedékenyebb, és megértőbb apjához, akiről persze tudhatta, hogy egy kis mézes-mázos hízelkedéssel, és kérdőző kedveskedéssel valósággal azonnal le lehet venni a lábáról, és bármit hajlandó kifizetni, vagy megtenni a lánya kedvéért.
– Kicsim sajnos most egy fontos tárgyalásom lesz a bíróságon, de esetleg ha van kedved, és ráérsz, hogy időt pazarolj vén apádra, akkor talán ebédelhetnénk együtt…
– Az nagyon szupi lenne Apuci! Akkor fél tizenkettőkor érted megyek a kocsimmal a bíróságra, ha az úgy jó neked?
– Az nagyszerű lenne! Ne felejt el azért ellenőrizni a benzint, és ha szükséges tankolni! – hívta fel a lánya figyelmét az apja, mert tudta, hogy hajlamos kissé a feledékenységre.
– Már annyira várom a talizást apucikám! – búgta a telefonba lánya, mintha csak éppen aktuális pasijával csicsergett volna, és nem az apjával, akiket – mostanság legalább is – hajlamos volt úgy váltogatni, mint más a fehérneműjét.
– Vigyázz magadra drágám! Akkor ebédidőben, el ne felejtsd!
– Legyen szupi napod apuci! – Közölte levegőbe adott cuppanós puszikkal lánya, majd kinyomta a mobilt, és az apja is kikapcsolta a hívást, és rezgőre állította a saját készülékét, mert eléggé illetlen dolog, ha a kellő szakmai komolyságot megkövetelő tárgyalás közben véletlenségből megszólal egy elfelejtett csengőhang az aktatáska fogságából.
– Ügyvéd úr… Megérkeztek az ügyfelek… – jött be ismét félve, óvatosan pipiskedő léptekkel fiatal segédje.
– Köszönöm kedves kollega úr… akkor lássunk tüstént munkához. – közölte szószaporítás helyett, és azonnal kiadós aktakupacok közé furta fejét, mint aki valósággal máris elmélyedt a témában, holott még mindig inkább a múltjában történt dolgok megfejtésén szeretett volna elmélázni egy kis ideig.
A késő délelőtt további része egy halálosan unalmas tárgyalással telt, ahol a felperes és alperes egymást akarták gyakorlatilag kisebb-nagyobb furkálódó, vérre menő pszchilógiai hadviseléssel totálisan kikészíteni. A hűtlen feleség továbbra is megkövetelte, hogy szintén hűtlen, és kellőképp szoknyapecér férje tartásdíjat, és gyerektartást fizessen a két közös gyerek után, míg azok be nem töltik hivatalosan a tizennyolcadik életévüket, míg a hűtlen férj azt követelte, hogy a hűtlen feleség szedje össze azonnal az összes holmiját, és cókmókját, és azonnal költözzön ki a luxuslakóparki ingatlanból, amit – állítólag – a férfi saját pénzéből vásárolt, és amihez az asszonynak persze semmi köze.
Az ügyvéd már alig várta, hogy végre vége legyen az idegnyúzó tárgyalási húzavonának, és mikor már erősen közelítette a nagyméretű óramutató az ebédszünetet jelző fél tizenkettes határhoz a nyugdíjaskorú, tekintélytparancsoló, őszszakállas bíró is a szünet mellett tette le a voksát:
– A tárgyalást folytatását a következő hét szerdai napjára tűzöm ki! A tárgyalást berekesztem! – hatalmasat koppantott fából készített kalapácsával a visszhangokat verő tárgyalóteremben, majd méltóságteljesen felállt, és komotos cammogó járásával máris elhagyta a termet, mint akinek aznap még más egyéb fontos elfoglaltsága is akad.
Az ügyvéd hasonlóképp cselekedett. Összepakolta gondosan kikészített iratait, mappáit és dossziéit, és minden lényeges dokumentumot besuvasztott aktasákája mélyére, majd becsukta táskáját, levette a hollófekete tallárját, mely alatt elegáns öltöny rejtőzött, és már az autójához tartott, hogy együtt ebédelhessen rég nem látott felnőtt lányával.
Az étterem ötcsillagos volt. Tehát mindenből csakis a legjobb minőséget árulta, és hecegő stílussal kérkedett is vele, hogy törzsvendégei főként a felső tizezer tagjai közül kerülnek ki.
Az ügyvéd igyekezett megfelelő parkolóhelyet találni, ezért szándékosan egy mellékutcában állította le szedán típusú autóját. Kettőt pityegett az autóriasztóval, mintha ez a kis szerkezet máris a látszólagos, átmeneti biztonság tökéletes záloga lenne, majd bezárta a kocsit, és kicsit sietős léptekkel közelítette meg az éttermet, és azonnal bekukucskált annak nagyméretű ablakain.
Jól sejtette felnőtt, egzotikus fonásokkal rendelkező világszép lánya odabent üldögélt az egyik félreeső asztalnál, és látszólag kissé idegesen, és türelmetlenül várta őt.
,,Vajon mi járhat most a fejében? Mert kötve hiszem, hogy a jólétem, vagy az egészségem izgatná!” – futtott át villámgyorsan agyán, miközben köszönt az ajtónálló pincérnek, és további jó munkát kívánt.
Amikor szándékosan lassú, és kimért léptekkel közelítette meg az asztalt, pár törzsvendég automatikusan felállt, és baráti bensőségeséggel máris üdvözölte. Voltak akik egyenesen hosszú percekig megszorították a kezét és kezet is fogtak vele. Érezték, hogy hálával tartoznak neki, és ez egy jócskán fárasztó, és kimerítő nap után mindig jólesett az ügyvédnek.
Felnőtt lánya persze rögtön észrevette, és valósággal máris a nyakába borult, és össze-vissza csókolgatta rúzsos szájával:
– Annyira örülök apuci, hogy eltudtál jönni! Kérsz valamit enni-inni? – érdeklődött.
– Csak miattad aggódom folyamatosan kicsim… – vallotta meg a férfi, és titkon abban reménykedett, hogy felnőtt lányából ez egyszer végre sikerül őszinte, hazugságmentes érzelmeket kiváltania.
– Ez nagyon jólesik apucikám… – úgy festett, mint aki kész azonnal meghatódni, aztán máris háromszázhatvanöt fokkal azonnal a lényegre tért:
– Adnál egy kis pénzt apuci, mert arra gondoltam, hogy elruccannék a Maldív-szigetekre, vagy Mauritiuszra…
– Édesem! Te is tudod, hogy te vagy a szívem csücske, de kicsit jobban is takarékoskodhatnál a pénzeddel szívem, különben örökösen pénzszűkében leszel, és az sosem jó megoldás! – úgy érezte, hogy jogosan oktatja ki lányát, mégsem esett úgy, mintha ez bárkinek is használt volna. A lányának pedig még kevésbé.
– …És mi a helyzet az aktuális fiúddal, azzal a hogy is hívjákkal…? – próbált témát váltani, miközben leadták rendelésüket a pincérnek.
– Ó… Andiska csak saját magával van elfoglalva! Képzeld csak! Az a mániája, hogy egész álló nap a konditeremben pumpáltatja az izmait, és kedvére gyönyörködik kigyúrt testében az egész alakos tükrökben. Egy hiú gorilla majom. Úgy döntöttem ennyi volt, és szakítottam vele…
– Ezt őszintén sajnálom édesem… biztosan nagyon bánt a dolog… – megpróbálta lányából kiszedni annak apróbb-csepprőbb dolgait, de hamar rájött arra, hogyha lánya valamit nem akar elmondani neki, azt felesleges megbolygatni.
– Tulajdonképpen már régen nincs közünk szervesen egymáshoz, és ő volt aki a legjobb barinőmmel megcsalt, most mégis találkoztam egy furcsa, különleges sráccal, aki verseket ír meg mindenfélét, és valami miatt máris úgy érzem, hogy ő lehet számomra az ideális igazi… – vágyakozó sóhaj hagyta el a száját, míg apja nagy levegőt vett, és a mennyezetre emelte tekintetét.
Kihozták a rendeléseket, s míg gyönyörű lánya cézársalálát csemegészett, addig az ügyvéd rusejbnit és sertésbordát rendelt magának, és el nem tudta képzelni, hogy imádott felnőtt lányából vajon miként lett vegetariánus.
– Ennek őszintén örülök kicsim!
– Apuci, akkor adsz egy kis pénzt…? – hízelgő hangra váltott, mert jól tudhatta, hogy apja ennek képtelen ellenállni.
– Édesem ne haragudj, de az a helyzet, hogy most az sajnos nem fog menni… – végre kimondta azt ami a szívén feküdt, de csupán csak azért, mert eddig sosem mert igazán nemet mondani.
– Ez annyira igazságtalan apuci! Egyébként is olyan szemétláda világban kell boldugulni, ahol mindenki beárulja, vagy megcsalja a másikát, és akkor még ez is! – érezhető volt, hogy a gyönyörű fiatal nő valóságos lelki sokkként éli meg, hogy apja határozottan nemet mondott neki, és most – látszólag -, fogalma sincs, hogy mihez is kezdjen.
– Drágám! Figyelj rám jól! – hajolt kicsit közelebb hozzá az apja. – Tudod nagyon jól, hogy te vagy a legértékesebb, és legfontosabb ember a számomra, és mindig melletted álltam, de sajnos kialakult egy változékony, bonyolult helyzet, ami miatt sajnos történt jó pár dolog, ami miatt a pénzátutalás most nem fog menni! De ettől függetlenül magabiztos, karakán, határozott nő vagy, aki – biztos vagyok benne – hamar feltalálod magad, és hidd el rendbe jönnek a dolgok, csak sosem szabad kétségbe esni! – válaszolta lányának.
Mindketten megették ételüket, majd még órákig beszélgettek, és mire az órákig tartó beszélgetésüknek vége lett a felnőtt, gyönyörű nő rájött arra, hogy egészen eddig csupán csak egy elkényeztetett partihercegnő volt, akinek játszótér volt csupán a nagyvilág, de ezentúl sokkal értettebb nő lesz, aki képes lesz majd megállni a saját lábán, bárhogy is alakuljon majd érzelmi hullámvasútnak hitt élete.

HALLGATÁSOK ÉS KIFOGÁSOK SÚLYAI MÖGÖTT

Szürkés, agyongyűrött esőkabátot viselő, cingár férfi kézenfogta a kislányt, bezárta maguk mögött a vaskosméretű bejárati ajtót, majd az autó hátsó ülésén lévő szuperbiztonságos gyerekülésbe szíjazta be a kislányt, aki még fáradt volt a hajnali órák környékén, amikor közösen útra keltek.
A férfit kínzó bűntudattal egybekötött lelkiismeretfurdalás gyötörte, hiszen apja váratlan halála után nem sok ideje maradt meglátogatni édesanyját és nagymamáját, annál in inkább, mert mostanság ha felhívta egyik-másik közeli családtagja szinte majdnem minden esetben udvariasan, kellő megértő tapintattal inkább hárított, és igyekezett szándékosan kikerülni a felelősségre vonást afelett, hogy egy évben legalább egyszer rendesen meglátogathassa még életben lévő családtagjait.
A férfi szándékosan inkább elhagyatott, félig vagy tán teljesen lakatlan madárlátta autóútvonalakat vett igénybe, mert semmi kedve sem volt még korai sötét hajnali órákban kikapni egy flúgos, buzgómócsing járőrt, akinek éppen rossz kedve van aznap, ehelyett inkább a közlekedési szabályokat igyekezett alkalmazni a megváltozott szituációkhoz.
– Apuci? Messze van még? – kérdezte nagyon álmos, kótyagos kisegérke hangon a tüneményes kislány, aki kedvenc plüssmackóját szorongatva próbált még szuszogva pihenni a gyerekülésben.
– Nemsokára ott vagyunk édesem! Te csak nyugodtan pihenj!
Valójában az aggodó apuka kicsit füllentett, hiszen az öt és fél órás autóút amennyiben persze az ember hajnali ötkor indul, és ha minden rendben halad még így is délelőtt tízenegy órát fog jelenteni. De addigra a kislány – remélhetőleg -, rendesen kipiheni majd magát, és frissebb és hiperaktívabb lesz, mint eddig bármikor.
Amikor elhagyták a főváros autóútjait és külterületek következtek az apuka kicsit jobban beletaposott a gázpedálba és ezt az autó motorja is hirtelen morogni kezdett a váratlan intenzitású sebességlökettől.
Alig háromnegyed óra alatt már rá is tudtak kanyarodni az egyik bekötőútra, mely hangulatos és kellemes családias házak között vezetett el, és eltekintve a szapora és kellőképp vehemens kutyaugatásoktól egészen kellemes körülmények között folytathatták útjukat. Később váratlanul egy erdős, fákkal szegényezett részhez értek. Az út mindkét szélén katonás vigyázzban álló fák álltak őrt, mintha széles, terebélyes samardszín lombkoronájukat egy védőernyők módján akarnák az utazók feje fölé kiterjeszteni.
A kislány – legalább is egyelőre -, békésen, és meghitten szuszogott, majd valamivel reggel nyolc óra tájban kinyitotta résnyire aprócska gomb szemecskéit és azonnal kérdést tett fel apának:
– Apuci? Hol vagyunk? – nézett körbe az ablaküvegen, de csupán legfeljebb elsuhanó fákat, bokrokat, kisebbfajta dombságokat láthatott.
– Elhagytuk a fővárost édesem, és most még félúton vagyunk! – jelentette ki magyarázólag a továbbra is útra koncentráló apuka.
– Mikor fogunk odaérni?! – jött egy újabb kérdés.
– Nem sokára kincsem! Megígérem! Azt hittem szereted a meglepetéseket, vagy nem?! – kérdezett vissza érdeklődve.
– Igen nagyon szeretem…
– Na látod! Türelem rózsát terem drágám! Meglátod mennyire jó lesz!
– Apuci, éhes vagyok!
– Egy perc és máris megállok valahol, ahol lehet parkolni! – kicsit kétségbeesve tekintett a messzi pusztaságon körbe, de kutató szemével csupán csak végestelen szántóföldeket látott, amit már boronákkal nemrégiben megműveltek. Közel és távol se híre, se hamva nem volt parkolóhelynek, ezért megpróbált az autóval az erdőszélre félreállni, hogy ne akadályozza az úttesten történő forgalmat, és egy tisztásra vezette a kocsit.
– Itt pihenünk egy kicsit! – közölte miközben leállította a duruzsoló motort, és hátizsákjából két nagyadag téliszalámis, szalvátába csomagolt szendvicset vett elő, amit kislánya annyira szeretett.
– Tessék kincsem! Jó étvágyat! – adta hátra a gyereknek a szendvicsét, és a kislány valóságos mohó farkasétvággyal máris beleharapott.
Miközben jóízűen elfogyasztották reggelijüket a kislánynak vécére kellett volna mennie, de nem akart szólni, mert úgy tanulta, ha az apja nagyon elfoglalt, vagy látszik az arcán, hogy szomorkás akkor semmi esetre sem szabad őt zavarni, nehogy valami baj legyen belőle, ezért síri csöndben maradt.
– Szeretnél zenét, vagy esetleg rádiót hallgatni édesem? – érdeklődött az apuka, amint ismét útnak indultak.
– Nem…
A férfi sűrűn bele-belepillantott a visszapillantó tükörbe, hogy saját képességeivel megpróbálja megállapítani, hogy minden rendben van-e kislánya lelki világával. De – most még legalább is -, egyáltalán nem került közelebb a megoldáshoz.
– A nagyi és a dédi is már nagyon várnak téged! Nagyon régóta nem jöttünk el őket meglátogatni… – közölte, mintha csak a saját kínzó lelkiismeretét akarta volna jobb belátásra bírni, és megnyugtatni kicsit, hogy nem lesz semmi baj.
Nem sokkal délelőtt kilenc óra magasságában végre aztán közvetlenül az autópálya mellett haladtak el, ahol volt egy gyorsétterem, és egy afféle autóspihenő.
– Apuci… Most már nagyon kell… – válaszolta kétségbeesett, pánikszerű hangon a kislány.
A férfi gyorsan lehúzódott a kocsival, kinyitotta előbb a saját, majd a hátsó ülések ajtaját és azonnal hátrament, hogy megnézze mi lehet a baj?
– Mi a baj drágám?! Rosszul érzed magad?! – váratlanul ő is megrémült, hogy a gyerekkel esetleg történhetett valami.
– Apuci… nagyon kell pisilnem… – nyögdécselte a kislány visszatartott, kétségbeesett hangon.
A férfinek hirtelen nagy kő esett le a szívéről. Teljesen természetes dolog, ha valakinek vizelnie kell, ő pedig azt képzelhette, hogy kislánya valamilyen módon megsérült, és sűrgős életmentő orvosi beavatkozásra van szükssége. Hogy miért szükséges mindig a legapróbb dolgokból elefántméretű katasztrófákat teremtenie, azt egyelőre maga sem tudta. Gyorsan kicsatolta a kislányt a gyerekülésből, és miután szorított a szükség ezért ölbe kapta a kislányt és veszettül rohanni kezdett vele a gyorsétterem irányába, hátha akad ott egy nem használt mellékhelyiség.
– Jó napot! Kérem használhatnánk a vécét?! – kérdezte kissé kétségbeesetten az egyik szimpatikus, közvetlen, szemüveges jegypénztos kamasz lányt, aki elsőre azt se tudta jóformán, hogy mit is kellene felelnie erre a meglehetősen szokatlan kérdésre.
– Azt hiszem… – csupán ennyire telt tőle, mire az apuka sietősen berohant a nők számára fenntartott vécébe nem törődve azzal, hogy esetleg mások is lehetnek az adott helyiségben, és bezárta magukra az ajtót.
– Mindjárt édesem, mindjárt! – igyekezett lelkierőt önteni a kislányba, aki már kezdett megszabadulni fölöslegessé lett ruhadarabjaitól, és ráülni a vécécsésze nagyméretű ülőkéjére. Még szerencse, hogy általában az egészségügyi papírt minden esetben a korai órák környékén szokták újratölteni, így volt belőlük bőven.
– Mindjárt szívem… apu gyorsan letép néhány papírt, és máris pisilhetsz… – kissé mindig is zavarban volt, ha a mentálhigéniás állapotok szóba kerültek, vagy kislánya szokásai, de tekintettel a kissé furcsa helyzetre jó pár darab egészsségügyi papír leszakítása után, melyet közvetlenül az ülőkére tett máris felültette a kislányt az ülőkére, majd rögtön kiment az aprócska helységből.
– Nyugodtan csak végezd el a dolgodat, apu addig kint megvár… – válaszolta neki. A kislány engedelmesen szófogadóan tette, amit mondtak neki, és nagy megkönnyebülést élt át, amikor sikerült pisilnie. Amikor végzett megpróbálta lehúzni a vécét, de nem működött, így felöltözködött, megigazította ruhácskáját és kilépett a kis helységből.
– Minden rendben van, édesem? Nincs semmi baj?! – érdeklődött szemlátomást aggódva.
– Megvan apuci! – érződött a kislány hangján, hogy valamivel kiegyensúlyozottabban, és vidámabban is cseng a hangja.
– Akkor rendben! Kérsz esetleg egy üdítőt, vagy csokit?
– Nem, köszönöm! Mikor érünk oda apuci? – Szorította meg apja kezét, miközben igyekeztek visszatérni az autósparkolóba, ahol kocsijukat leparkolták.
– Attól tartok szívem, hogy még jó bő két órán át nem fogunk tudni megállni, és utána érkezünk meg a nagyiékhoz. – Az apuka úgy volt vele, hogy jobb az őszinteség talaján maradva mindent megbeszélni a kilányával, hiszen a gyerekek nagyon érzékenyek a hazugságra, vagy a nagyotmondó beszédekre.
A kislány szófogadóan visszaült a hátsó gyerekülésbe, és engedelmesen tűrte, hogy az apja úgy beszíjazza, mintha legalább is az első női űrhajós lenne, akit készülnek fellőni a világűrbe.
– Nem fázol drágám?
– Nem…
Az apja óvatosan kislánya mellé tette kedvenc plüssmaciját, majd előrement a vezetőülésbe, becsatolta magát, és már indultak is tovább.
Az eltelt két óra, és sokat beszélgettek jószerivel mindenről, ami csak eszükbe jutott. A kislány elmesélte, hogy kik a kedvenc rajzfilmes karakterei, hogy ki az igazi barátnője az iskolában, és vagy ezermilló kisebb-nagyobb dolgot, amiről a legtöbb szülő – önkéntelenül is -, hajlamos minden esetben megfeledkezni.
Mikor aztán végül abba a vidéki kisvárosba érkeztek valamivel délelőtt tizenegyóra magasságában, ahol a férfinek még mindig élt szerető édesanyja és nagymamája is, a férfi hangosan kifújta a benti feszültséget, mely jóformán egész idő alatt emészette, és rágta belsejét.
Egy takarós, hangulatos családi háznál álltak meg, majd miután a kislányt sikeresen kiszabadította a gyerekülés komfortos fogságából hagyta, hogy pufók aprócska kezecskéivel ő nyomja meg a csengőt a bejárati ajtón. Nemsokára egy még mindig friss, és kicsattanó egészségnek örvendő asszony sietett ki a benti szobából.
– Ezt a meglepetést édes fiam! Nem is tudtam, hogy jöttök! – tárta ki szélesre az ajtót az asszony váratlan vendégei előtt, és azonnal össze-vissza puszilgatta kissé megilletődött unokáját és ölelte magához felnőtt fiát.
– Én is nagyon örülök, hogy láthatlak anyu! Sajnálom, hogy mostanság nem volt időm… de munka… munka… munka… – érezte, hogy kifogásokkal, és kisstílű mentegetőzésekkel édesanyánál semmire se megy, hiszen anyja mindig megérezte, hogy fiának éppen egy adott szituációban mire van szüksége igazándiból.
– Gyertek gyorsan be! Biztosan megéheztetek, ugye?!
– Ettünk egy szemvicset egy autós parkolóban, és vécére is elmentünk… – felelte halkan a szófogadó, tüneményes kislány.
– Az jó dolog kicsim! Főztem ebédet, ha szeretnétek itt ebédelni? – kérdezett vissza válaszra várva.
– Az azt hiszem nagyon jó lesz! Hogy van a nagymama?
– Hát szegénykém már nagyon nehezen jár, mert borzalmasan fájnak a lábai…
– Arra gondoltunk, hogy őt is szívesen meglátogatnánk.
– Az nagyon dicsértes volna édes fiam!
Az asszony gondosan megterített három fő részére, majd aranyló, gazdag és tartalmas húslevest rakott unokája tányérjára, majd következett felnőtt fia, és végül ő. Jóízűen elfogyasztották a levest, és a krumplipüréből, és sültekből maradt második fogást. Még egy kis csokitorta is maradt tartalékba, aminek a kislány ujjongva nagyon megörült.
– Olyan hamar megnőtt ez a pici lányka… – ábrándozott el az anyja. – Emlékszel, hogy apád is majd kicsattant a bőréből, amikor meghallotta a nagy hírt, hogy gyereked lesz… – szeme azonnal fátyolossá lett az emlékek hatására.
– Igen, de úgy érzem, hogy nagyon sok tisztázatlan kérdést nem sikerült vele tisztáznom…
– Tudom, hogy apád nehéz természetű ember hírében állt, és mégha igazán nem is tudta kimutatni a saját érzéseit, de téged mindig nagyon szeretett.
– Igen, bár sajnos voltak napok, amikor szabályosan féltem, és rettegtem tőle…
– Jaj, édes fiam! Ne beszélj butaságokat! Mindannyiunknak megvannak a magunk kisebb-nagyobb problémái. – szögezte le ellentmondást nem tűrőn az asszony, majd ebéd után mindhárman felkerekedtek, hogy a pár házzal arrébb szintén egyedül éldegélő nagymamát is meglátogassák, aki most először találkozott dédunokájával.

KULCSRA-ZÁRT HALÁNTÉK

Miért van még mindig benne a köztudatban,
hogy sokszor inkább lisztté,
és nem bőven termő maggá kellene őrölni
a Mindenséggel viselős teremtést,
mely a létezés meghatározó borostyánkövülete?!

Talán csupán csak annyi ideje maradhatott
immár mindenkinek,
míg bizton tudomásul veszi
a halandó visszaszámlálás
születésétől kezdődött meg.
Agymosott gaz-koponyákban spirális körökbe
menekül minden logikus szabad-gondolat,
hiszen képtelenek ész érvekkel hatni rá,
míg az értelem Heuréka-szikrája egyáltalán kipattan.

Emberek halántékát régóta kulcsra zárta
egy-egy kedveskedő angyal,
kinek tán jobb lett volna hallgatni
bölcselkedő szavára;
a bizonyosság-tudat marcangolva megtép,
kifeszít majd felfüggeszti érthető működését.

A mogyorónyi agyakban
már megint szándékolt hegyomlások,
lavinák következtek be,
repedésekből pedig nem
szivároghatott sem arany,
sem megváltó anyagi gondtalanság,
csupán csak iszamos genny.

Megfogan, majd magába rántja
védtelen áldozatait a csönd,
mert a távolság – már ha -,
megmérik még mindig nem szűnhet meg
– de újra és újra egyre valószínűbben növekszik.

Perceg a bőrön a hitvány nyálkába font
ígéret-mondat, miszerint:
dolgozzatok csak míg meggebed
bennetek a balga-számító lélek,
fizetésemelés – legalább is egyelőre -,
talán majd a következő ezredévre ha várható.

Tárgyiasítva magához vonzza egyre lejjebb,
egyre lefelé a sárbatiport
sóvárgó akarat a miértek kérdéseit is.
Már nem csupán csak szálkásodásnak
indult fagerendák üregeiben perceg
hemzsegve-zabálva a szú-bogár,
de a puszta létben is nyüzsgő férgek közt
szükséges tűrve túlélni!

LÁZÁLMOK KÖZT

Egy idő után, mintha szándékosan rászokott volna az igérgetések kusza halmazaira, melyek mintha csak kusza, búja, és már-már áthatolhatatlan borostyánindák lettek volna valósággal egész sűrű, rohanós hétköznapjait kitöltötték.
Soha az életben nem fogja megérteni, hogy egy határozott, független nőnek miért van mondjuk szüksége karrierépítési célból a vezérigazgató jóváhagyására, amikor a józan ész, és a logikailag kifogástalanul felépített észérvek, érvelés, és intelligencia minden szükséges előmeneteli dologgal ellátja az embert, persze csak abban az esetben, ha az adott üzleti élet nem követeli meg kimondhatatlanul is, hogy egy gyönyörű, és különleges nő titkos munkahelyi kapcsolatba bonyolódhasson persze szigorúan saját céljai elérési érdekében az illető nagyhatalmú emberrel.
Kora hajnalban kelt, mint a legtöbb koránkelő, és máris úgy érezte magát mint aki kiadós adag tejeskávémennyiség nélkül egész egyszerűen már képtelen ébren maradni, így a kapszulás, és legalább kétszázhatvanötezer forintot kóstáló márkás kávégép segítségével kisebb luxust hajtott végre, hogy hódolhasson egyik kedvenc szenvedélyének.
Letusolt, és hagyta, hogy a forró zuhanycseppek csiklandozzák hamvas, és selymesen makulátlan bőrét. Később azonnal edző dreszt vett magára, és Nike-tornacipővel máris megkezdte a szokásos napi rutin tíz kilóméteres, könnyed futását a lakásához közeli kisebb erdős területen. Bár nagyon szeretett egy kisebb sziklásabb magaslatra is felfutni, érezvén, hogy ő is tartozik valahova, minden esetben a kiszámított időbeosztás állt útjába, mivel sokszor előfordult, hogy még hétvégén is dolgozott kisebb jellegű munkákat.
Igyekezett inkább csak úgy kedvére kocogni, és nem versenyszerűen megeröltetni végtagjait, mint akárcsak a legtöbb élsportoló, majd amikor bőséges negyven-negyvenöt perc után jóleső izomláz kíséretében újabb zsongító forró fürdőt vett érezte, hogy máris egy jó napnak néz elébe.
A kislányt szándékosan hagyta aludni. Miután férje lelépett egy másik szintén fiatal, és hamvas, ám ostoba szépséggel tizenöt év után sokszor ténylegesen hajlamos volt elhinni, hogy a megérdemelt boldogságot, és szerelmet talán nem is igazán neki találták ki.
Átöltözött hétköznapi ruhába, hiszen az első üzleti megbeszélésre csupán csak délelőtt fél tizenegyre kell beérnie, addig arra gondolt igyekszik minden szabad percét imádnivaló kislányára fordítania. Lábujjhegyen, pipiskedve lépett be az unikornis lovakkal kifestett, valósággal mesebeli gyerekszobába, ahol egy nagyágyban egy lennszőke hajó, pöttöm pici lány aludta szuszogva álmait. Most annyira békésnek, kiegyensúlyozottnak tűnt az egész élet, mintha még nem vált volna el hűtlenné lett férjétől, és mintha még ő is hinni valami különleges valamiben, amit a szívében érzett.
– Édesem… kicsi hercegnőm… – halk, suttogó hanggal gyöngéden párszor megsimogatta a kislány aranyló fürtjeit. Ha csak rajta múlt volna még hagyta volna aludni legalább reggel nyolcig, ám a suli nem várhatott, és a kislánynak még nem alakult ki annyira az időrzéke, hogy egyedül is tudjon felkelni, még akkor is, ha a digitális ébresztő, vagy az okostelefon ébresztője rendelkezére áll.
– Anyuci? Légy szi, csak még egy kicsit… – a kislány álmos hangon szeretett volna befordulni a fal felé, hogy újból álmomba merülhessen, de az anyuka most igyekezett megacálozni magát, és még véletlenül sem elérzényenülni.
– Kis drágám! Ideje felkelni! Meglásd a kedvenc reggeliddel máris jól indulhat majd a napod! – óvatosan simogatta vékony kis testét, és legalább is bízott benne, hogy kislánya előbb-utóbb de mégiscsak fel fog kelni.
A kislány most a hátára feküdt, lassan kinyitotta gyönyörű, nagy kék szemeit, és mintha csak valami dolgot fedezett fel a mennyezeten azonnal egy kérdést intézett anyukájához:
– Anyuci?
– Tessék, szívem? Rosszul érzed magad? Fáj valamid?! – azonnal kis homlokára tette a kezét. A kislány homloka enyhén melegnek, forrónak tűnt, de hőmérő nélkül ezt nehéz lett volna pontosan megállapítani. Gyorsan kiszaladt a nappaliba, és bevitte a gyerekszobába a hőmérőt egyenesen kislánya hóna alá téve.
– Mindjárt megnézzük, hogy mi a baj édesem! Nem lesz semmi baj! Anyu itt van veled! – minden esetben, amikor igyekezett kislányát megnyugtatni, vigasztalni, vagy bátorítani könnyen rájöhetett, hogy egy kicsit talán önmagát is muszáj vigasztalnia, bátorítania, hogy valóságosan se történhessen semmi baj. Várt tíz kemény, örökkévalóságig tartó percet, majd kivette kislánya mellkasa alul a hőmérőt, ami harminc hét hatot mutatot. ,,A fene vinné el! Ez bizony enyhe hőemelkedést jelent! -gondolhatta. ,,De vajon mitől, és hogyan kaphatta el kislánya a betegséget, hiszen még nincsen itt a szezonja!” – Talán jobb lesz, ha munka előtt telefonál a házi orvosuknak, és majd ő megmondja mi legyen a következő lépés.
Kiment az étkezősarokban lévő okostelefonjáért és máris gyorstárgyázással hívta a házi gyerek doktornőt, akivel szinte azonnal megtalálták a közös hangot.
– Szia Ági! Ne haragudj a kora reggeli ébresztés miatt, de szerintem Maya elkaphatott valamit, mert most mértem meg a lázát és enyhe hőemelkedése van, és olyan halotthalvány.
– Szia Regi! Forró teát itattál-e vele? – tette fel az első kérdést.
– Még nem reggelizett, de főzhetek teát is…
– Előbb próbáld megetetni, és sok folyadékot itass vele, és közben folyamatosan ellenőrizd a testhőmérsékletét! De tudod mit? Nekem csak nyolcra kell a rendelőben lennem, mindjárt kocsiba vágom magam, és azonnal repülök hozzátok! Ha ez megfelel?!
– Az tényleg életmentő lenne! Annyira ideges lettem, hogy azt el se tudod hinni… – közölte vele bizalmasan.
– Csak nyugodj meg! Vegyél mély és nagy levegőt! Amint tudok máris ott vagyok nálatok! Addig mindenképp tartsd melegen Mayát.
– Nagyon köszönöm Ági, igazi barátnő vagy!
– Ez csak természetes! – azzal bontotta a vonalat, és alig húsz perc múltán már csöngetett is a bejárati ajtó előtt szokásos nagyméretű orvosságos táskájával.
– Elég gyors voltam csajszi?!
– Jaj, nagy kő esett le a szívemről megmondom őszintén! Gyorsan gyere be! Nem mertem neki semmi gyógyszert adni, mert nem bízom az antibiotikumokban.
– Nézzük hogy mit tudunk eddig! – máris bement a lakásba, és orvosságos táskájával egyenesen a gyerekszobát vette célba.
– Szia kicsim! A doktornéni vagyok! Hogy érzed magad?! – ült le óvatosan az ágyra és máris sztetoszkópot vett elő táskája mélyéről, és vizsgálni kezd a kislány szívműködését. – Nyisd ki szépen a szád, hogy belekuttantsak.
A kislány erőtlenül, gyengén nagyra nyitotta szájacskáját, mire a doktornő egy fapálcika segítségével megvizsgálta a mandulák állapotát.
– Hát, igen… Úgy nézem, hogy lehetséges, hogy influenza vagy valami hasonló vírusos lefolyású betegség, mert kicsit duzzadtak a mandulái. Most semmi szín alatt nem kellhet fel az ágyból. Jobb az ilyet jó alaposan kikúrálni. Sokszor kell folyadékot innia, és néhány antibiotikusmra és köptető szirupra is szükség lesz, hogy biztonsággal túljusson ezen. – máris tollat vett elő, és macskakaparásszerű írással recepteket kezdett körmölgetni, majd letette őket a ágy mellett lévő kisebbfajta íróasztalra.
– Felírtam néhány dolgot, amit majd a gyógyszertárból be kellene szerezni! Most a legfontosabb, hogy a testhőmérsáklete melegen legyen. Egy nagy adag citromos, gyömbéres mézes tea, és kiadós húsleves az ami most sokat fog számítani.
– Nagyon köszönöm kedves Ági! – igyekezett hálálkodni az aggodó anyuka, bár mindig inkább kemény és határozott nő benyomását szerette kelteni.
– Amikor kiváltod a gyógyszereket háromszor egyet adj be neki ezekből, és minden étkezés előtt egy kis kanálka köptetőszirup. Szerintem jobb, ha a gyümölcsösízűt veszed meg, mert a másiknak olyan romlott alga íze van. – javasolta segítőkészen.
– Igen, reméljük, hogy ez használni fog! – kezdte kicsit tördelni a kezeit az anyuka.
– Megígérem Maya hogy nem lesz semmi baj! – utoljára még egy eleve steril, és bevizetett kendővel óvatosan megtörölgette a kislány tüzelő, verejtékben tocsogó homlokát. – Meglásd egy-két napot pihengetsz, és utána mintha kicseréltek volna! Akkor mindent tisztáztunk, ugye?! – fordult most kicsit komolykodó hanggal az anyukához.
– Azt hiszem…
– Ha bármi van azonnal hívjál, és máris repülök!
– Nagyon köszönöm Ági! Nagyon sokat jelent! – Kísérte ki az ajtóhoz álálkodva egyik legjobb gimis barátnőjét, majd azonnal visszatért a gyerekszobába.
– Hát drága kicsim! Nagyon úgy fest, hogy most egyelőre nem mehetsz a suliba, és nekem is ki kell hagynom néhány halálosan unalmas üzleti megbeszélését. – Gyorsan kirohant az étkezőbe és okostelefonról máris felhívta munkahelyén a titkárságot és közölte, hogy borzasztóan sajnálja a dolgot, de kislánya váratlanul megbetegedett, és nem tud ott lenni az adott megbeszélésen.
– Hát kedves kollegina! Ez őszintén sajnálatos, de nem tudom majd az igazgató úr is hasonló véleménnyel lesz-e erről a sajnálatos esetről?! Mindenesetre kívánom, hogy kislánya gyógyuljon meg mihamarabb! Viszont hallásra! – közölte a titkárnői hang.
Legszívesebben benyúlt volna a mobilba és kiadósan felpofozta volna ezt az irritáló, gusztustalan nőszemélyt. Teljesen természetes, hogy egy anyuka aggódik a kisgyermeke miatt, és akkor ez az átkozott nő arról kezd el hadoválni, hogy a vállalat érdeke, meg az igazgató megkövetelik a precíz munkavégzést, meg a mindenkori pontosságot. Felőle aztán meg is gebedhetnek! – dönte el. Mindig és mindenkoron a gyerek lesz az első, ezt semmilyen tényállás, vagy befolyásoló körülmény nem változtathatja meg. Mobilt szorongatva tért vissza a gyerekszobába, ahol Maya csúnyán köhécselni kezdett. Talán máris kapart a pici torka.
– Drága kincsem! Mindjárt hozok egy kis forró teát! Meglásd jót fog tenni! – újabb balkanyarral máris visszarohant a konyhába és jó forró teával tért vissza, még egy kanálka virágmézet is rakott bele.
– Tessék édesem! Ezt most idd meg szépen… segítek felülni… csak óvatosan… nem kell sietni… – gyöngéden megfogta kislánya vállait és óvatosan segített felültetni a most erőtlen kislányt az ágyban.
– Apró kicsi kortyok! – a börgét óvatosan kicsi, kicserepesedett szájacskája elé tette és óvatosan adagolni kezdte a forró folyadékot.
A kislány szófogadóan nyelt, és tűrt, bár látszott rajta, hogy valószínűleg fájdalmai lehetnek.
– Mit ennél ebédre édesem? Készítek valami finomat!
– Anyuci… nagyon fáradt vagyok… – rekedtes, törődött hang jött a kislány szájából.
– Semmi baj drágám! A tested most fogja legyőzni a bacilusokat! – igyekezett megmagyarázni lánya számára a tűneteket, bár nem biztos, hogy ez egy kisgyereket ténylegesen is érdekel, legfeljebb csupán annyira, hogy a tartós fájdalomnak, és gyengeségnek egyszer s mindenkorra véget vessünk.
Váratlanul megcsörrent a mobil. A kijelzőn férje fényképe, és telefonszáma jelent meg. Persze! Mindig a legrosszabb pillanatban képes felhívni. Mintha már eleve így tervezte volna el az egészet.
– Mit szeretnél Zoli?!
– Drágám! Kérlek nem akarok veled veszekedni… Csak arra gondoltam, hogy felhívlak, hogy mi újság van odahaza? Hogy vagy? Hogy van a mi édes, drága kis hercegnőnk?
– Nos, rendben! Ha már ennyire illedelmesen csevegni akarsz, ám legyen! Maya elkapta a vírusos influenzát és jelenleg hőemelkedése van! Nemrég járt nálunk a doktornő. – Igyekezett minél vésztjóslobban, tragikusan megvilágítani hűtlen férjének az egészet, hogy hadd gyötörje csak még jobban a kínzó lelkiismeret, hogy nem volt a lánya mellett, amikor aztán ténylegesen nagy szüksége lett volna rá.
– Hát ez nagyon szomorú! Megmondanád neki, hogy sokszor puszilom! Miben segíthetek?! – tette fel a kérdést őszintén aggódó hangon.
– Nos a doktornő felírt néhány gyógyszert, amit ki kellene váltani a gyógyszertarában. Én nem merem Mayát magára hagyni, úgyhogy rád várna a megtisztelő feladat. Persze csak, amennyiben vállalod!
– Persze ez csak természetes! Nekem most úgy is pihenőm van! Mindjárt beugrok hozzátok a receptek miatt és kiváltom! – kisebb bűnbánó szünet következett. – Ha számít valamit… tényleg sajnálom, ami történt… - a hűtlen férj máris letette a kagylót.
Az anyuka visszatért a gyerekszobába egy kényelmes, hétköznapi székkel, és elhartározta, hogy a délelőtt hátralévő részében egyetlen percre sem hagyja magára beteg kislányát.
Hűtlen férje sajnos elkövette azt a sarkallatos hibát, hogy újdonsült barátnőjének is elmondta, hogy kislánya betegeskedik, így az újdonsült barátnő is ragaszkodott hozzá, hogy párjával menjen exéhez.
Így történt, hogy ebédidő előtt pár perccel a volt férj, és új barátnője beállítottak. A férj kiváltotta a szükséges gyógyszereket, míg a fiatalos, és kislányos barátnőcske kapva kapott az alkalmon, hogy végre valahára személyesen is találkozhasson pasija volt feleségével.
– Sziasztok! – köszönt. – Annyira jó itt lenni! Érzem a fen sui és a távol keleti szellemeket a házatokban! Itt mintha máris minden egyensúlyban került volna! Annyira szupi! – lelkesedett.
Az anyuka arcára döbbent, meghökkent arckifejezés ült ki, mely egyetemesen azt üzente a hűtlen férfinak, hogy ,,ez meg mi az istent keres itt?!”
– Tudom, hogy most nagyon mérges vagy, de Edina nagyon szeretett volna megismerkedni veled és a lányommal is! – igyekezett menteni a menthetőt a férfi.
– Á, szóval már a te lányod is! Hát tudod ez érdekes! Ha jól emlékszem, amikor megcsaltál engem, mert ugyebár te voltál, aki új húst aartál magadnak akkor eszedbe se jutott olyasmi, hogy te is felelős szülők módjára viselkedj! – nyilvánított véleményt az anyuka keresztbe tett karokkal, és pengeéles cinizmus kíséretében.
– Kérlek ne kezdjük el édesem, rendben?! A legkevésbé sem hiányzik még egy ostoba, idétlen felhajtás!
– Láttod ezzel még én is egyet értek! Amilyen könnyedén idefáradtál, olyan egyszerűen el is mehetsz!
– Eszemben sincs, hogy elmenjek! Tudtommal még az én kislányom is! Kiváltottam a gyógyszereit, és elhoztam! Most szeretnék benézni hozzá!
– Te benézhetsz, de a barátnődnek attól tartok itt kell várakoznia! – kötötte határozottan az ebet a karóhoz az asszony.
– Rendben. Megegyeztünk! Szívecske… – fordult most bámészkodó, fiatalos barátnője felé a férfi –, te addig várj meg itt, rendben?!
– Oké, szívem! El nem mozdulok innét!
Miközben a hosszú folyóson lépkedtek a gyerekszoba felé az anyuka megkockáztatott egy kérdést:
– …Áruld már el nekem a farkad vezetett téged, hogy összeálltál egy ennyire ostoba csitrivel?! Ordít róla, hogy csakis saját magával van elfoglalva!
– Figyelj! Már bocsánatot kértem! Elismertem a felelősségemet! Most együtt vagyok az új barátnőmmel, és ha nem működik a kapcsolat akkor azt szeretném egymagam elrendezni! – igyekezett kimondani a végső szót, bár fogalma sem volt, hogy milyen eredményekkel.
– Légy szíves fogd vissza magad, ha a lányoddal beszélsz, mert nagyon beteg és gyenge is!
– Megígérem, hogy jó fiú leszek!
Óvatosan nyitotta ki a gyerekszoba ajtaját az anyuka, majd közösen, csöndesen egyszerre beléptek. A kislány amint meglátta rég nem látott apját egyből vidámabb arcot igyekezett ölteni, de szüntelen rátört az erős, örökkévalóságig tartós tartó köhögés.
– Apuci! Annyira jó, hogy itt vagy… – A kislány szívből örült, hogy ismét együtt láthatja szüleit. Talán azt gondolhatta, hogy apja most végre ismét hazajön, és megint egy család lesznek.
– Szia kis hercegnőm! Hogy érzed magad?! – lépett valamivel közelebb lánya ágyhoz.
– Jaj apuci! Annyira rossz, hogy nem vagy velünk… talán én voltam rossz…?! – kérdezte nagyon megviselten, és erőtlenül a kislány.
– Nem kicsim… te semmiről sem tehetsz… tudod apunak el kellett mennie, hogy újra átgondolhassa az élete ügyes-bajos dolgait. A felnőttek élete sajnos nagyon összetett és bonyolult. De itt maradok melletted egy kis ideig, ha anya is megengedi… – fél szemmel volt feleségére sandított, mint aki jóváhagyásért kuncsorog.
– Akkor most bevesszük az első adag gyógyszert! Hoz forró teát a konyhából, és most leszel szíves koncentrálni a feladatra! – utasította az anya az apukát, aki máris hanyat-homlok loholt a konyhába a forró teáért. Időközben ő is jócskán megégette a kezét, de nem érdekelte. Egyszerre létfontosságúvá vált számára a szülőség egyetemes, magától értetődő gondolata.

NAPPALOK ÁRNYAI

Az adrenalin valósággal mind a két ember vérkerngését szabályosan felrobbantotta. A szándékosan elfojtottnak gondolt indulatok pedig, akár a robbanással fenyegetőző puskaporos hordók pusztító, mindent romba döntő robbanással fenyegettek…
Mindketten újabb nehéz napokon voltak túl. Ki tudja immáron hányadikon.
A gyönyörű, egzotikus vonásokkal is büszkélgető fiatalasszony a szoba egyik sarkában álldogált gyönyörű ruhában, mely egész biztos mérgdrága lehetett elvégre aki az Andrássy út, vagy épp a váci utca sarkán vásárolgat azt csupán a minnél nagyobb hatásvadászat, és felhajtás érdekli. Bokapántos szandálját is ízléses, elegáns csillogó mütyür díszítette, amihez persze a pasija mit sem ért, elvégre a stílust csupn csak egészen kivételes, és különleges emberek birtokolhatják, és tarthajták meg, elsősorban saját maguknak.
Mézszőke, hullámos hajának királynői külsőt kölcsözött a szigorú konty, - amibe a legtöbb esetben fogta -, ám most kingedte lazán lebarnult vállaira omló fürtjeit. Az egyik csuklóján szintén elegáns, vagyonokat érő ezüstös karkötő csillogott.
A férfi már a gyönyörű, igéző nő testtartásából pontosan tudhatta, hogy mire számítson. Már napok óta érezte, hogy feszültté, és gondterheltté vált kettejük számára a mindennapi élet.
– Már megbocsáss, de nem vagyok hajlandó ezt tovább tűrni, és csinálni… Kész, végeztem! Ennyi volt!
A férfi pattanásig feszülő, kötélidegeit mintha ebben a percben valósággal satuba szorították volna, hogy még jobban összeroppantsák. Hideg verejték csorgott végig szőrös hátán, mely aztán szinte azonnal hozzátapadt sportzakója alatt viselt polóingéhez.
– Kérlek édesem… - próbált egyezkedni hasztalan -, kérlek próbáljuk meg rendbehozni a közös dolgainkat.
– Ne haragudj, de ez sajnos nemfog menni! Azt akarok, hogy most rögtön tűnj el innét! – A nő tekintete hirtelen az ablakra tévedt, mintha csak a nyári vakító napsugárt akarta volna arcával magába fogadni.
– Figyelj! Tényleg nem haragszom rád! De muszáj megértened, hogy ami közöttünk történt annak egyszerűen vége! Már nem érzek semmit irántad! – mondta az asszony, és egyszerű, kimondott szavai valósággal éles késpengeként szabdalták fel a férfi – mindig is-, sebezhető szívét.
A férfi ernyedten leejtette a legalább száz szálból összeállított, tetszetős, és drága rózsacsokrot, ami barátnője egyik kedvenc virága volt. Az ernyedt virágszirmok, mintha csak maguk is hirtelen fonnyadásnak indultak volna, amikor a szobaszőnyegére hulltak dermedt némasággal.
A fiatalasszony úgy tűnhetett egyre dühösebb lesz már attól a puszta gondolattól is, hogy immáron expasija megpróbál egy végső, utolsó kísérletet tenni arra, hogy szerencsétlenkedve visszahódítsa, ám nem fog szerencsével járni. Nem engedheti.
– Belefáradtam Robi! Kérlek most azonnal tűnj el!
– Rendben van! Elmegyek, de szeretném látni látni a kislányt…
– Te is tudod, hogy a szabály nálunk a lefekvésre is kiterjed.
– Akor is szeretnék tőle elbúcsúzni! Hogy lehetsz ennyire szívtelen?!
– Ugye tudod, hogy ezzel csupán csak önmagad alatt vágod a fát?!
A férfi már nem akarta barátnője ellenségeskedését végighallgatni. Valósággal beszaladt az eelőszoba végén lévő gyerekszobába, melyet unikornislovak díszítettek, kislánya kedvenc állatai. Óvatosan lábujjhegyen egynsúlyozva közeledett kislánya ágyához, aki édesdeden szuszogott, és – látszólag -, semmit sem vett észre az egészből.
– Apuci?
A kislány szőke hrcegnős haja valósággal szétterült az ágyán, haja a homlokára tapadt, és élénk, kíváncsian figyelő gombszemével mintha az ember lelkébe látott volna, legféltetebb titkai közé…
A férfi megpróbált nyugodt arco vágni, de érezte, hogy ez most bizony nehéz dió lesz.
– Csupán jó éjszakát jöttem kívánni kincsem. – válaszolta halkan, suttogva.
A kislány ásított egyet, mint a kisállatok zoktak, majd halványan, álmosan apjára mosolyott.
– Apuci, elmegyünk megnézni az állatokat?
– Hmm… meglátjuk édesem… – felelte.
– Szertintem az állatoknak is van lelkük…
A férfi megpróbált valahogy uralkodni tartósnak nevezhető elkeseredettségén, és férfiasan összeszorította fogát, hogy még véletlenül se buggyanhassanak ki szomorúságának könnyei.
Gondolatok cikáztak keresztül-kasul összezavarodott agyában.
,,Muszáj lennie valami szilárd és tartósnak nevezhető megoldásnak, különben örökre elveszíthetem a lányomat!” – rágta meg gondolatait.
A barátnő az ajtóban állt határozott szigorúsággal.
– Édesem, mi lenne most a dolgod?! – metsző, éles hangja, akár a sarkvidéki hideg levegő kétséget sem hagyott afelől, hogy lejárt a búcsúzkodás ideje. – Légy szíves próbálj meg aludni, holnap nehéz napod lesz, és apu is nagyon elfoglalt. Még sok dolga van.
– Bogi…
– Mindannyiunk számára így lesz a legkönnyebb.
– Micsoda ostoba szöveg! A legkönnyebb? Talán neked. Pontosan kinek használsz vele, ha szétrombolod azt, amit felépítettünk?!
– Nem akarod többet hallani erről a témáról! Megértetted?! – kérdezte egy rideg bérgyilkos komolyságával.
– Miért nem vagy képes meghallgatni legalább egyszer úgy istenigazán?! – fakadt ki a férfi.
– Ezt majd a nappaliban megbeszéljük! – vetette ellen az asszony.
– Sajnos kicsim apunak most el kell mennie, de ha jó leszel, akkor elmehetünk az állatkertbe majd esetleg a jövő héten! Most szépen próbálj meg aludni, hogy holnap energikus és kipihent legyél! – gyöngéden jóéjtpuszit adott a kislány homlokára, mire befordult, és segített betakargatni aprócska testét.
Miközben a két szülő a nappaliba ment, hogy valamivel nyugodtabb körülmények közt beszélgethessenek észre se vették, hogy a kislányuk titokban követte őket lábujjhegyen és jóformán kihallgatta beszélgetésüket.
– Hallgatlak! Most mit akarsz csinálni?! – tért a tárgyra a férfi.
– Ne gyerekeskedj! Ez a te bajod! Te még mindig azt gondolod, hogy a világ egyszerűen működik, de valójában az a nagy büdös helyzet, hogy semmi semolyan egyszerű, mint azt gondolod.
– Látom, hogy neked tökéleteen elegendő a saját jól bevál hangod, ami eloszlatja a kétségeidet, de itt egy kisgyerek további életéről van szó. Felfogtad ezt?!
– Most azonnal fog be a szádat! – kiáltott dühösen rá. – Fejezd be, de rögtön! Elegem van!
– Anyuci…?
Mindketten azonnal a kis egérkeszerű hang irányába fordították fejeiket.
A kislány éppen elbújt a cipősszekrény belsejébe – egyik kedvenc búvóhelyére -, és onnét jött elő egyik plüssállatát kezében szorongatva. Szeme valósággal kikerekdett a tartós rémülettől.
– Minden rendben van szívem… apuval csak beszélgettünk, igaz kicsivel hangosabban…
Róbert szíve valósággal dörömbölt, és attól félt, hogy most mindent megvall kislányának. Eszébe se jutott, hogy beijessze lányát, ezért fogta magát és amilyen gyorsan csak tudott kilépett becsukva maga után a bejárati ajtót.
A fiatalasszony pedig alaposan bezárta a férfi után az ajtót.
Róbert nem tudta, hogy kihez is fordulhatna ebben a nagyon kritikus, rizikós helyzetben. Apja infakrtusban meghalt, édesanyját hamar megtámadta a rákos megbetegedés. Úgy érezte egyszerre magára van utalva, és ki is van szolgáltatva az élet kényének-kedvének.
Egy barátjánál húzta meg magát -legalább is egyelőre.
A következő hét még pokolibbnak tűnt, mint az első, hiszen exbarátnője beszélt egy nagyhatalmú ügyvéddel, aki azonnal keresetet nyújtott be gyerektartásra és asszonytartásra vegyesen, és mivel Róbert bármennyire is nem volt jártasbizonyos bonyolult, cirkalmas jogilépésekben felhívott egy megbízható ügyvédet, akihez volt heverja kísérte el. Az ügyvéd részletesen, emberi egyszerű nyelven elmondta, hogy a gyerekartás nemes egyszerűséggel muszáj kifizetnie, ha nem akar máris egy sorozatosan megismétlődő bírósági tárgyalás szenvedő alanyává válni, így Róbert belement ebbe az egyezségbe, annak ellenére, hogy még mindig rajongó, naiv-gyerekes szerelemmel imádta az időközben újabb pasit szerző volt exbarátnőjét.
A kislánynak megígérte, hogy elmennek az állatkertbe, így szavához híven egyik héten, amikor a volt barátnő nem tartozkodott otthon Róbert besont a lakásba – elvégre volt hozzá kulcsa -, és magával vitte a kislányt.
– Szia kincsem! Van kedved állatkertbe menni, és sok furcsa állatot nézni?! Azt csinálunk, amit csak szeretnél! – kaptam gyorsan karjaibaaz újjongó, és ragyogó mosolyú kislányt.
– Júj de jó apuci! Anyuci mitszól majd hozzá? – a kislány korához képest lényegre tapintó kérdést tett fel, így az apukának muszáj volt rá egyenesen, és őszintén válaszolnia.
– Tudod mit, kicsim?! Anyunak ne szóljunk erről! Maradjon ez a mi közös titkunk! Apunak nagyon fontos lenne! Megígéred, édesem?! – nézett rá kedvesen, de komolyan, hogy a gyerek érezze az apuka most nehéz helyzetben van.
– Megígérem apuci, csak ne légy szomorú… – válaszolta, majd aprócska, szinte pöttöm ketecskéivel belekarolt apja tenyeres-talpas kezeibe, és együtt mentek előbb a férfi autójához, később pedig – ahogy az apuka megígérte -, az állat és növénykertbe.
Fantasztikus és csodálatos napot tölöttek együtt, és az apuka kicsit édes-bús nosztalgikus vággyal gondolt vissza rá, hogy néhány hónapja még mind a hárman mennyireboldogok voltak, és mennyire könnyedén voltak képesek örülni az élet legapróbb örömeinek is.
Kora délutánra járt már, amikor visszaérkeztek a családi házhoz, ahol a kislány és anyukája laktak. A méregtől alig látó, gyönyörű fiatalasszony az ajóba állt karbatett kezekkel, és gyanakodva, bosszúsan vizsgálgatta miként tudna ismételten belekötni volt párjába, aki átvitt értelemben néhány órácskára ,,elrabolta” a kislányukat.
– Anyuci, képzeld csak! Apuci elvitt az állatkertbe és kaptam egy nagy plüssmackót is! Olyan hatalmas mint egy felnőtt! – ujjongott lekesedve a kislány, ám úgy tűnt minden odalett, amikor megpillantotta az anya mérges, haragos arckifejezését.
– Ennek ngyon örülök szívem! Légy szíves most menj be, moss kezet, és öltözz át! Nemsokára vacsoraidő van! – parancsolt rá határozottan. A kislány még visszafordult kétségbeesett, sóvárgó szeretettel apjához, és várt vola tőle valami halvány reményt, vagy biztatásféleséget:
– Apuci? Elmegyünk még? – kérdezte szomorú tekintettel, mint aki titokban már jó előre sejti a választ.
– Meglátjuk hercegnőm! – hajolt le hozzá apja, hogy megölje és utoljára megpuszilja. – Kérlek, most menj be és csináld azt, amit anyu kért, oké?
– Apucikám nagyon szeretlek… – A kislány enyhén rázkodó testével szorosan apjához bújt, mint egy védtelen, árvaságra jutott kis állat, aki bármi áron lelki biztonságot, és menedéket szeretne találni egy másik felnőtt által.
– Énis nagyon szeretlek édesem! Menj szépen! Nem lesz semmi baj! – megsimogatta párszor a kislány rázkodó kis testét, amíg elállt a hüppögés, aztán megvárt amíg az embermagasságú plüssmackóval a kislány bemegy a házba.
A fiatalasszony gyors léptekkel máris közelített felé, és visszakézből szájonvágta:
– Hogy merészelted elvinni a lányomat az állatkertbe mi?! Azt hiszed megúszhatod ennyivel?! Életed végéig be foglak perelni! Vésd az eszedbe! – valósággal mennydörgött a haragja.
– Judit… Ez szemét hozzállás volt, és ezt te is tudod… Szerettem volna veled felnőttek módjára megbeszélni a közös dolgainkat, de miután jócskán megtapasztaltam, hogy hasztalan minden logikai próbálkozás így én is lépéseket fogok tenni! – Éppen készült már rá, hogy otthagyja a teljesen magánkívül lévő, mérgében füstölgő asszonyt, amikor váratlanul az új pasi jelent meg, és látványos, csöpögős teátrális gesztusok kíséretében máris vigasztalni, babusgatni kezdte a nőt:
– …De hát édes kis tündérem, mi történt veled?! – kérdezgette a nőt letérdelve, részvéttel a hangjában, mint aki tényleg semmiről sem tud semmit.
– Semmi. Minden rendben, jól vagyok! Az Úr éppen menni készült! – jelentette ki.
– Hé, hapasikám! Neked aztán van ám bőr a pofádon! Idaállítasz, és aztán azonnal fájdalmat okozol mindenkinek! – lendült azonnal támadásba volt barátnője új párja.
– Ezt nem veled fogom megbeszélni! Egyébként hogy is hívnak téged? Mintha még nem hallottam volna a neved!
– Ahhoz neked semmi közöd kis csóka! Csak azt ajánlom húzd el innét a tetves beledet, míg szépen beszélek! – kezdett kistsílű, szánalmas fenyegetőzésekbe.
– Épp ezt akartam tenni, mielőtt megjelentél! Nos, a volt feleségem iránti tiszteletből nem fogok verekedni egy magadfajta emberrel, de azért résen leszek, és figyelek! – Jócskán lelki erőfeszítésbe került megőriznie higgadságát, és hidegvérű gondolkodását, mert legszívesbben azonnal felképelte volna ezt a sutyó, beképzelt Don Juant. A férfi beszállt az autójába és hirtelen gázt adva csikorgó kerekekkel elhajtott.

KULTÚRÁK SORSA 

Kedves költő barátom!
Nos mondd csak?
Mi a helyzet mostanság az irodalmi helyzettel?
Gúnyvigyorba miért is foncsorul
hobbi-irodalmárok kacagó szája ellened?!
Valld csak be bátran, mivégre vagy,
mi lesz veled-belőled?!
Szólamokat puffogtató korteskedő,
dilettáns rikkancs akarsz-e maradni,
vagy kísérletező avantgarde-újító
ki nem kisstílű seggnyalója,
sem szolgálója senkinek?!

Hajdan még alamizsnán tengődtél
magad is nagyurak kegyelméből,
akik mondadódban
kutatták-keresték a maradandót,
a halhatatlanságot; dehogy is a tiédet!
A magukét! Jaj, kártékony,
olcsó hazug-talmi lett már minden!
Elvégre mostanság ha az író is éhkoppon marad,
rühes koldusként inkább behódol
vagy kapitulál a díjakat könnyedén
osztogatók táborai előtt,
tán még hajlong is!

Mostanság görbe-tükrök mezején
terjeng a hitvány bölcselet,
éppen úgy, akárcsak a szabad-gondolat,
míg a szó elveszti megváltó varázsát,
amiért épp létrehozták;
hogy fölrázó lángoló akarat,
nemes cél-eszköz lehessen
s nem csupán egyszemélyes
exibicionista frázis-puffogtatás!
Mivé lettél költő-író? Néma prófétává,
vagy alkalmi bohóccá süllyesztett
eme elsüllyedt Atlantisz-század?!

Orákulumot ritkán,
ha várnak mostanság tetőled,
mert vagy kiröhögnek, vagy leköpnek.
Ahányszor csak szólnál, kérdeznél,
vallatnál valami gusztustalan
senkiházi kunta-kinte dilettáns-fajankó
Olcsó János szájadra ver,
meggyaláz, megszégyenít:
vátesz-álarcok mögül
zengő udvaroncként nem adod
a szolga balek-ostobát,
inkább a tudatos burok-magány!
A kulturált szórakozást
ma inkább hitvány botrány
s bestszeller–szenny-propagandába méricskélik.

S mert magában szándékosan lesajnál,
kiröhög, megvet a Hiéna-Világ,
s szánalmas írói műhelyekben
egymás szövegeit szétcsonkítják
kontár-kezek, még mindig
megmarad tebenned a nyilvános,
rettegő megaláztatás stigma-bélyege,
melyet nem gyógyíthat
szánalmas léhűtő akarat!
Így is legalább még ötszáz év
kimaradt mire az értő olvasók
közül egynehányan valaki jószívvel felfedez!
Azt még fogcsikorgatón végig kellene tűrni!

A TEJFOGAK ÉJSZAKÁJA

Nem sokat aludtak aznap este, éjjel is jóformán alig. Az egész leginkább egy futurisztius, hibernált kómás rémálomhoz volt inkább hasonlatos, semmint rendes, testet-lelket felfrissítő természetes, regeneráló alváshoz.
Előbb éjjel két-háromóra között riadt fel a férfi, míg néhány perccel később a gyönyörű, fiatal feleség, akik nem tudták mire vélni, hogy a gyerekszobából jócskán hallható visító, ordító, fájdalmas hangok gyakorlatilag azt jelzik, hogy a kisbabának jönnek a tejfogai, és ha igazít írt a net akkor bizony-bizony még jó pár hónapig nem árt, ha tartósan készenléti állapotra rendezkednek be mindketten, és persze igyeksznek úgy megszrvezni precíz pontosságú, túlzottan is kiszámítható életmódjukat, hogy – remélhetőleg -, mindenben alkalmazkodjon a kislányuk elvárásaihoz.
– Drágám… édesem… Miklóska… sír a baba… – a gyönyörű nő félkómás, még nagyon álmos hangon közölte ezt az egyszerű tényt a férjével, aki azonnal pizsamában száguldott át senkivel, és semmivel se foglalkozva a gyerekszobai kiságyhoz, ahol elviekben a kisbabának még javában édesdeden kellett volna csicsikálnia. Ehelyett a kislányka úgy üvöltött, rúgkapált, és keservsen üvöltözve sírdogált, mintha emberi fájdalma ténylegesen egy megtörtént, kozmikus világfájdalom lenne, amibe – legalább is egyelőre -, csupán csak egyedül saját maga osztozhat.
– Édes drága kisbogár! Mi történt?! Rosszakat álmodtál? Félsz a sötétben?! Gyere ide, apu mindjárt elringat! – óvatosan kivette a babát a kiságy fogságából, majd ahogy a kismamagondozás tanfolyamon láthatta és tapasztalhatta – persze akkor még egy törtkarú műanyag játékbaba volt a segédeszköz -, karjába vette és óvatosan előre-hátra hintázott vele, mert úgy tanulta, hogy a kicsiket megnyugtatja a folyamatos, ritmikus mozgás. A kisbaba néhány pillanatra valóban úgy tett, mint akit tökéletesen megnyugtat, mondhatni azonnal kikapcsol, és meg is vigasztal godoskodó, aggodó apukája tartósnak mondható jelenléte, ám amikor kis szájában a pokoli, és brutális fájdalom újfent felütötte fejét újfent ordítani kezdett rázkodó kicsiny teste pdig segítséget követelt.
– Édes kicsi szívem! Nemlesz semmi baj… apu itt marad, amíg jobban leszel… – még magának sem akart hazudni, de a sanyarú igazság az volt, hogy majd leragadt a szeme, és csupán csak a megmaradt, soványka lelkierjére tudott támaszkodni, mely átmenetileg kiverte a fejéből az álom, és a pihenés vágyálmait.
Nm sokkal később a csinos, gyönyörű anyuka is feltűnt az unikornisokkal kifestett gyerekszoba ajtajában, és aggódva szemlélte, hogy párja milyen hősies erőfeszítéseket tesz meg azért, hogy végre a szülők is kicsit pihenhessenek. S minthogy ennek szikrányi esélye sem maradt az anyuka azonnal belépett a kis szobába, és óvatosan érdeklődött a baba hogyléte felől:
– Hogy van a kis hercegnőnk drágám?! – kérdezte jócskán aggódva, fiom, hosszú ujjait tördelve ideges kimrültségében.
– Hát van két rossz hírem édesem! Az első, hogy szerintem a tejfogak lesznek a ludasok, míg a másik már egyértelműen arra vonakozik, hogy amíg minden fogacskája ki nem bújik addig lőttek a pihenttő, békés, nyugodalmas alvások felhőtlen korszakának. – közölte nemes egyszerűséggel a fiatalasszonnyal, aki már az első kijelentés alkalmával is jócskán meg volt ijedve, de azért minden lélekjelenléttel azon volt, hogy egy védelmző anyaigris benyomását kelthesse.
– Majd én átveszem egy kicsit!Lehet, hogy az én karomban hamar megnyugszik… – óvatos gyöngédséggel nyúlt a kisbabához férje karján, és ő is megpróbálta ringatni, becézgetni, babusgatni látszólag tökéletes hasztalansággal, hiszen a kislány úgy visított, mintha valóságosan pokoli fájdlmakkal kellene felvennie azélet-halál küzdelmet.
– Édesem! Nem szeretnélek nagyon felidegesíteni, de szerintem jobb, ha felhívom a gyerekorvost. Elvégre azok mégiscsak szakemberek, és hátha tudnak valami hatékony megoldást! – ajánlotta bölcs előrelátással a férj.
– Ebben teljesen igazat adok neked drágám! telefonálnál, addig én vigyázok a babára!
– Persze! Máris hívom az orvost! – A férfi azzal kiment a gyerekszoba védett magányából, és a konyhába ment, hogy felkapcsolt lámpa mellett megeresszen egy mobilhívást a gyerekorvosnak.
– Halló… doktornő? Bocsássonmeg, hogy ennyire későn zavarom, de azt hiszem a kisbabánknak jönnek a tejfogai… – hadarta rohamléptekkel az szükséges információkat mire a doktornő ténylegesen fölfogta, hogy mi a valódi probléma gyökere.
– Nyugodjon meg kedves apuka! Nemlesz semmi baj! Ez egy természetes élettani folyamat. Amint tudok máris indulok az Önök házához! Merrefelé is lakna egészen pontosan? – tudakolta édeklődőn, tapintatosan.
– Budaörs közelében! Kérem, doktornő! Nem szeretném sietetni, de kérem ha egy mód van rá siessen, mert nagyon sír és üvölt a baba! – válaszolta a mobilba az aggódó apuka. Azegészben az volt a legrosszabb, hogy a valós életbeni szituációkat a szakkönyvek mintha szándékosan a szőnyeg alá akarták volna söpörni, akárcsak az adott problémák szakszerű, és pontos megoldási lehetőségeit.
Az apuka gyorsan visszarohant a gyerekszobába, ahol a kisbaba újból ordítós sírógörcsökbe kezdett, és szinte a morzsányi megmaradt remény is ideje korán elszállt, hogy bármit is javult volna az adott kritikus, idegileg toálisan kimerítő helyzet.
– Átvegyem, szívem?! – érdeklődött halkan, gyöngéden.
– Az most nagyon jó lenne… – mlyeket igyekezett sóhajtani az asszony, hátha attól kicsit visszanyerheti lélekjelenlétét. – Felteszek egy kis kavénak valót! Remélem a doktornő is hamarosan ideér. – Fogta magát és mintha már eleve késében volna kiment a konyhába feltenni a kávánakvalót.
A kisbaba apja karmai közt keresett magának átmeneti menedéket. Mindig úgy tűnt, mintha azonnal megnyugodna, hogy aztán pillanatnyi szünet után újból fojathassa a már előre megkezdett bömbölést.
Amikor már mindketen úgy éreezhették, hogy pattanásig feszített, és persze jócskán kimerült idegrendszerük kapásból ott a helyszínen felmondja a szolgálatot, és kis híján elszakad az a bizonyos lelki cérna brutálkemény negyven prc múltán megérkezett a gyerekorvos, aki kicsattanónak, és fittnek tűnt, mint a két agyonsrapált szülő együttéve. Gyorsan lvetkőzött, és holmiját azonnal a férfi kezébe nyomta, mintha az legalább is valami hordár, vagy inas lenne.
– Szép jó estét Önöknek! Gondoltam megnézem miként boldogulnak a kis jövevénnyel! – jelentette be valósággal ünnepélyes hangon, mintha csak egy avatóünnepség szónoka lenne, nem pedig egy gyerekorvos, aki kivételesen még a dolgát is érti.
Elővette mini fekete kistáskájából a sztetoszkopot, melynek acélszín heneralakú gömbjét máris a baba kis dundorodó hasára tette, hogy miként ver kicsi, fürge kalapáló szíve. Aztán egy sor szokásos, értelmetlen vizsgálat következett, míg végül rátért a szájára, és meglátta, hogy az apukának mindnben igazat kellett volna adni, hiszen a kis hercegnőnek énylegesen jönnek aprócska,tűhegyesnek látszó tejfogai, ami miatt nagy fájdalmai lehetnek.
– Hát persze! – kiáltott fel a levegőbe, amikor a baba szájában szemügyre vette szemüvegével a látottakat. – Hát kedves szülők! Nem vitás a tejfogak okozzák most a nagy galibát zaklatott életükben! – kissé fensőbbséges hangsúllyal ejtette ki ezt a végtelenségig szimpla és egyszerűnek hangzó mondatot, ami persze azonnal szöget is ütött főleg a férfi elméjében.
– Azonnal felírok önöknek néhány bevált receptet, és antibiotikumra is szükség lesz, ha nyuodt, és békétető éjszakákat szeretnének biztosítani.
A gyönyörű felesége gyanakova, mérgetve karba tett kezekkel megkockáztatott egy fonos, lényeges kérdést:
– Doktornő szeretném megkérdezni, hogy meddig fog tartani, amíg az összes tejfog kijön a kislányunk száján?!
– Attól tartok kedves asszonyom, hogy bizony akár több hónapig is elhúzódhat tekintettel a babák fizikális állapotára, és még számos egyéb dologra! – válaszolt kapásból miközben egy recepttömbe firkálgatott, alig olvasható, macskakapárásszerű betűivel.
– Ezekből a gyógyszerekből adjanak be neki háromszor egyet naponta, míg a gyulladáscsöppentő kenőcssel próbálják meg gyöngéd, és óvatos mozdulatokkal bekenegetia duzzad, vöröslő ínyét. De vigyázat! Csak óvatosan! – adta tudtukra, majd miután mindent viszonylagos rendben talált újból összepakolta cuccait, elvette a férjtől a kabátját és azonnal távozott a lakásból.
– Ha bármiben tudok nagyon szívesen segítek önöknek! Nemsokára nekem is indul a legelső műszakom, úgyhogy gyakorlatilag máris csatlakoztam Önökkel együtt a holdkórosok társaságához. – próbálta egy áratlannak tetsző, kissé gyrekes viccel elütni a mostani komoly szituációt, de maga is érezte, hogy kissé faramucira sikeredett ez az egész, így már ment is saját autójhoz, mely az utca hátsó végében parkolt.
A férfi visszajött a kinti térből, és kissé elveszetten élete asszonyára nézett, aki szinén kételkedő, jócskán tétova arckifejezéssel gondolataiba merült. Aztán később újfent megpróbálták lefekteni a kislányt, és legalább pár órát szuszogtak még a hajnali pirkadat előtt. Persze most is, mint mindig előbb a férfi kellt ki az ágyból, és rögtön átviharzott a gyerekszobába, hogy szemügyre vegye a babát, aki úgy tűnt most kiegyensúlyozottan, és nyugodtan szuszog. ,,Csak óvatosan! Alig halható halk léptekkel szükséges tevékenykednie!” – figyelmeztete magát, majd kilopakodott a konyhába, és a még éjjel folyamán megfőzött, és most kihűlt feketekávét igyekezett felmelegíteni a mikroban. Azon morfondírozott, hogy vajon nem volna hatásosabb módszer, ha esetleg kivenne pár szabadnapot – egyébként is jön egy-két szívességgel a főnöke neki -, és akkor gyorsan beugrana a gyógyszertárba kiváltani a flírt gyógyszereket és egyebeket. Talán az lesz a biztos megoldás, ha a párját kérdezi meg, hogy akkor most mihez kezdjenek.
A feleségnek elegendő volt délelőtt fél tízre bent lennie munkahelyén, így a férfi úgy döntött, hogy biztos, ami biztos kivesz néhány nap szabadnapot, hiszen a felesége is fontos poziciót töltött be a cégcsoport életében, és sajnos egyre több olyan munkahelyi házirend lett a mérce, mely nem szívesen törődik a beosztottak magánéleti problémáival, csupán csak a profitorienált stratégiák minél hatékonyabb kivitelezésével, így családosokat kicsitmég le is nézték, persze csak szigorúan bizalmasan.
A férfi gyorsan átölözött a pizsamáról egy poló, melegítőalsó kombinációra és újrafőzött friss kávéval, és piritóssal kedveskedett mire az asszony is felébred. A nő valamivel délelőtt nyolc óra magasságában ébredt fel, és a kisbaba újbóli pokoli fájdalmakkal együttjáró sírógörcseire ébredve.
– Jó reggelt drágám! Főztem friss kávét és készítettem egy kis pirítóst! Remélem nem baj?! – töltötte ki egy hófehér porcelánbögrébe a feketekávét sok tejjel, hogy az asszony szrette, majd amikor könösben leült az ékezőasztalhoz azonnal eléje tette a vajas dzsemes friss piritósokat is, aminkláthatóan nagyon örült a nő, mert hálás és sugárzó, de fáradt mosoly suhant át pillanatnyilag arcán.
– Drága vagy mint mindig édesem! Ez a kávé is most életmentő! – a zaklaott, és lelkiekben jócskán megviselt éjszaka után most valósággal életmentőnek tűnt a fekete, bikaerős nedű sok tejjel. Aztán egy nagy harapás a pirítósból, ami – szerencsére -, megint csak jó választásnak bizonyult, hiszen elismerősen bólintott párat mire az összes morzsákig elfogyasztotta.
– Tudod mit édesem? Arra gondoltam, hogy kiveszek néhány napszabadságot, és ma beugrok a gyógyszertárba, hogy megvegyem amit a dokinő felírt. Mi szólsz?! Te addig nyugodtan elmehetsz dolgozni… – vetette fel megoldás gyanánt.
– Hú, ez látod nem is haszontalan ötlet! A tegnap éjjel fiaskó borzalmasan megviselt. Legszívesebben jól megmondtam volna a véleményemet annak a beképzelt, trampli nőszemélynek. Hát komolyan mondomannyira megjátszósan, és parancsolgaósan viselkedett, mintha mi az alattvalói volnánk. Remélem, hogy legalább a gyógyszerek, amiket ajánlott segíteni fognak a kislányunknak, hogy szüneteltessék a fájdalmait! – hangjában őszinte aggodalom csendült ki.
– Akkor ezt megbeszéltük! A kérdés már csak az, hogy amíg elugrok a gyógyszrtárba, ami nemsokára kinyit kit kellene mekérni, hogy vigyázzon a kicsire?!
– Nem gond! Nekem csak fél tízre kell mennem! De majd beszólok, hogy kicsit késni fogok. Nem nagy ügy.
– Az igazán remek lenne!
Kettesben, egymás kezét szorongatva, akárcsak a kamasz szerelmesek csöndben üldögéltek még az étkezőben, és felválltva őrködtek a babájuk ágya felett is, mire kinyitott a gyógyszertár a sarkon, és férj máris leugrott, hogy a szükséges gyógyszereket, és ínykenőcsöt megvegye. Amikor visszajött a gyógyszertárból ránézett gyönyörű feleségére, és amikor pillantásuk összekapcsolódott mintha átérezték volna, hogy bármit is tartogathat még nekik a nagybetűs élet, ők kitartóan, és hűségesen szembe fognak menni a megpróbálgatásokkal, és mindennapok próbatételeivel.

EGY ROHANÓS NAP ELŐNYEI ÉS HÁTRÁNYAI

Már megint egy oltári ngy rohanós katyvasz. Előbb csak a reggeli tejeskávé fröccsent – persze csak -, merő véletlenségből az arcába, később pedig a baracklekvárral megtöltött tésztás táska, hiszen imádnivaló kislányának az volt a kedvence, és ugybár egy jó rggelt jó reggelivel is szokás elindítani.
– Kicsim! Merre jószmékelsz már?! Ugye te sem szeretnél elkésni?! – érezhetőbben kicsit idegesebben, frusztrálva tette fel ezt a lényeges kérdést, bár szégyellte magának bevallani, ha nem volna annyira lényeges a külső megjelenése munkahelyén talán kevesebb idővel is egész nyugodtan beérné a nagyméretű fürdőszobában.
– Anyu! Nem találom a hátizsákomat! – panaszkodott a kislány, és lehetett hallani, hogy most valószínűleg az következik, hogy totál káosz fogadja majd minek után a gyerekszoba kész csatatér.
– Várjnéhány percet drágám! Anyu mindjárt megy és segít! – ,,Akkor sem fog megőrülni! – döntötte el magában. Nem fogja megengedni, hogy egy ennyire bagtell, valósággal jelentéktelen kisapróság egyszerűen csak tönkretegye sem az ő sem pedig lánya pillananyi jókedvét, melyre a nap későbbi folyamán bizony jócskán szükségük lehet.
– Anyu? Megfésülnéd hullámosra a hajamat?! – újabb kérdés kislányától, mire bizony nem árt, ha válaszol az ember, különben a tartós bizonytalanság állapotát kockáztatja a gyereknél.
– Édesem! Várnál egy másodpercet légy szíves?! – most érzi, hogy elérkezik a sorsdöntő pillanat, - már ami -, saját idegeinek pattanásig feszülő köteleken való tartós táncolását jelenti, de akkor ismuszáj uralkodnia magán, hiszen kislánya smmiről nem tehet. Egyálalán nem is ő hibáa, hogy még nem alakult ki nála a tartósnak nevezhető időérzék.
Még egy utolsó igazítás saját sminkjén. Egy lehelletnyi szájfény, amitől egyszerre sikkes, divatos, és remélhetőleg csábítóan szexissé varázsolta enyhén telt ajkait, és bár vállközépig leérő, mézszőke haja úgy fest, mint aki a farkasokkal táncolt, talán ha kontyba feltűzi, vagy később egy befőttesgumival becsavarja az igenis sokat segít a későbbiekben.
– Anyu! Nem találom a holmimat! – újabb követelőzés a gyerekszoba irányából. Hát nincs mese. Valakinek muszj irányítania isa dolgokat, nem csupán csak fecserészni róla, ahogy a férje szokta.
– Azonnal Drágám anyu máris uton van! – elkezd harisnyás lábaival előbb sietősen ügetni, majd ávált könnyed szaladásba, mintha legalább is azonnal a félmaratonra készülne, hiszen kevesebbel úgy se volna hajlandó beérni, végül aztán amikor rálép egy szúrós, eldobott játékra, melyet a kislánya – vélhetően -, feledékenységből hagyott az előszoba közepén, pedig vagy milliószor meg lett neki magyarázva, hogy bizonyos dolgok balesetvszélyesek váratlanul nem bírja apró flszisszenő fájdalmában visszafogni magát és mérgesen megdorgálja – persze csupán csak a levegőbe belebeszélve lányát:
– Napsugár! Hányszor megbeszéltük drágám, hogy a vacak játékaidat ne hagyd szerteszéjjl, mert balesetveszélysek?! Anyu nagyon mérges lesz ám rád, ha ez még egyszer előfordul! – veti fel kecsegtető, kínálkozó lehetőség gyanánt. A gyerekszoba felől – legalább is -, egyelőre nem hall semmit. ,,Ki tudja? Talán máris akkora szentségtörést követett el, hogy önkéntelenül is megbántotta azt a valakit, akit a világ minden kincsénél jobban szert?” – fut át gyorsan az agyán, míg futva elérkezik a gyerekszobáig. Amikor belép kislánya éppen az ágy alatta keresihátizsákját, majd néhány pillanat múltán egészséges megnyugvással kostatálja, hogy meglett ategnap este kiadósan felpakolt hátizsák az összes szükséges iskolai holmijaival egyetemben.
– Minden rendben van drágám?! – kérdez rá csak a biztonság kedvéért,miközben bensőséges, és kicsit talán meg is ható ösztönből, és rutinból született anyai érzések törnek rá.
– Anyu? Megfésülöd a hajamat? – kérdezi most kíváncsian, kicsit talán még gyanakodva is, hogy anyukája vége valahára a folyamatos szolongatások ígéreteiből kegyeskedett végre megjelenni, és egy kicsit vele is foglalkozni.
– Édes kis angyalkám! Sajnos arra már nincs idő, de kapasz helyette majd egy szép frizurát. Nemsokára neked is le kell majd vágatni a hajadat!
A kislány sokáig eltöpreng ezen a már-már túlzottan is leegyszerűsített válaszon, majd kissé dacos fejszegéssel határozottan kijlenti, hogy egyik kis barátnőjének az osztályukban nagyo szép hajat készített a barátnője anyukája és neki is megígérte,hogy csinál neki gy hasonlót, ha szeretné, mert ért hozzá.
– Igen drágám! Ez nagyszerű lesz, biztosvagyok benne, de most már muszáj elindulnunk, ha nem akarunk elkésni még jobban! – válaszolja, talán csak azért, hogy önmagát egyszerre biztassa, és támogassa.
– Anyu? Nem reggelizunk csokis pelyhet? – kérdezi.
– Édesem! Most nem! A suli felé menet majd kapasz valami nagyon finomat! Most pedig légy szíves hozd a kabátodat és keresd elő a cipődet. Sapka, sál, mert azért mégmindig hideg idő van odakint, és épp csak kijöttél a náthádból! – figyelmezteti kellő tapintattal.
A kislány azonnal megkresi téliestíett kabátját, sapkáját és sálját.
– Anyu, milyen lesz az új hajam, ha a sapkámat is felveszem? – újabb kissé értelmetlen kérdés, de ez van, nincs mit tenni.
– Napsugár! Te már így is nagyon szép kislány vagy! Még akkor is ha most mindjárt felteszed a sapkádat! – A biztonság kedvéért kislánya szőkés fejbe nyomja a bolyhos, jó meleg sapkát. Szükség is van ám rá, majd amikor ő is sietősen elkészült, és mindent ellnőrzött, hogy le van-e kapcsolva, hogy ne legyen semmi áram alatt, sietősen kilépnek közösen a lakásukból, majd gondosan bezárja az ajtót, később a biztonsági ajtót is elindulnak.
A vadoi új furgonszerű minibuszban a kislány azonnal, amint beszáll a hátsó ülésre és maga mellé teszihátizsákját máris igyekszk magára tenni a biztonsági övét, és gondosan becsatolni magát, ahogy tanították neki szülei. Amikor az anyuka is beszállt az autóba és magára erőltette az övét rögtön elhangzik az első, megkerülhetetlen kérdés:
– Anyu? Nézhetek rajzfilmet?
– Ha azt szeretnél, én viszont nagyon szeretnék veled beszélgetni, mert úgy érzem, hogy egyre kvesebb időt töltük együtt közösen. – valósággal kibukik szájából a keserédes, és kissé marcangoló igazság, hiszen az elmúlt pár évben annyira kményen hajtotta magát az előléptetés fejében a munkahelyén, hogy sajnos nem vette észre, hogy sokszor önkéntelen is megfeledkezett és elhanyagolta egyetlen szeme fényét, ami miatt most valósággal gyötri és marcangolja a tartós bűntudat.
A kislány – úgy tűnik -, inkább rajzfilmet nézne, így az anyuka azonnal megnyom egy gombot a műszerfalon, mire a hátsó ülésekbe beszerelt miniképernyős tévé azonnal automatikusan bekapcsol, és máris kezdődhet a mesemaraton.
Miközben a suli felé tartanak, remélhtőleg betartva minden KRESZ-szel kapcsolatos faramucikodó szabályt a kislány a rajzfilm közepe felé egyszer csak váratlanul megszólal:
– Anyu? Haragszol valami miatt?!
Kérdése jócskán meglepi az anyukát. Akkor ezek szerint – több, mint valószínű -, hogy arról is pontosan tud, hogy ő és az apukája párszor kiadósat veszekedtek egymással, míg őt szándékosan beköldték a gyerekszobába házi feladatot írni.
– Nem drágám! Ugyan dehogy! Tudod a felnőttek dolgai… meglehetősen bonyolultak… ha kicsit nagyobb leszel, majd megérted… – Mintha csak tipikusan az ő anyját hallaná, hiszen amikor a kilencvenes évek derekán ő volt gyerek az ő anyukája ishaszonló, kissé kiábrándító szöveggel rukkolt elő, hiszen más egyéb nem igazán juthatott az eszébe.
– Apu és én rajongásig imádunk, és gy milliárd Túró Rudira szeretünk téged édesem… csak tudod… apunak is nagyon sok munkája akadt a mostani időben, hogy neked mindent megtudjunk vásárolni… de nyáron megígérem, hogy elutazunk valahova, és nagyonjól fogjuk magunkat együtt érezni… – mégis miért van olyan érzése, hogy mindent, amit a kislányának mondd az szemenszedett hazugság?!
– Anyu… ne haragudj rám, hogy bajt okoztam… - kissé pityergőssé vált át a kislány hangja és ekkor rögtön cselekedni kell, és muszáj lereagálni a helyzetet, mielőtt túl késő lenne. Óvatosan leáll az egyik következő mellékutcában, nem foglalkozva, hogy vajon kell-e a parkolásért fizetnie, majd amint megálltak azonnal kiszáll a vezetőülésből, kinyitja a hátsó ajtót, kicsatolja a kislány övét, és jó szorosan magához öleli, hogy érezze remegő, kis teste minden rezdülését.
– Hékás! Nyugodj meg! Nem történt semmi kicsi szívem! Én is nagyon szeretlek, csak tudod… az életben számos olyan, ha tetszik fontos dolog van… amiről nagyon nehéz beszélni és gondolkodni, mert nagyon fontos, és az ember sajnos csak később döbben rá arra, hogy mekkorát hibázott, vagy épp veszített… Meg tudod ezt érteni kicsim?! – papírzsebkendővel megpróbálta óvatosan letörölni a kislány könnycseppjeit.
– De ugye nem lesz semmi baj anyu…? – kérdezte halk egérkehangon kicsit még mindig szipogva.
– Hékás! Bizhatsz bennem! Tudod mit? Ha végeztél majda suliban, és hazajöttél elmehetnénk valahova csak mi kettesben, mit szólsz?! Csapunk egy igazi vérbeli csajos bulit!
– …De a házi feladatot és a leckét is megkell írni, ahogy mindig mondtad… – érvelt a kislány.
– Igen, nagyon helyes, de azért néhányszor nem árt, ha az ember egy kicsit megpróbál kikapcsolódni, különben könnyen lehet,hogy elveszti a fejét, vagy épp bedilizik! – minek traktálja saját lánya fejét ekkora sültlenségekkel? – kérdezte saját magát. Amikor a legfontosabb az ilyen korú gyerekeknél a pozitív megerősítés, és a biztatás, meg a mindenkori bátorítás, és akkor most jön egy ekkora faramuci ostobasággal. Ki hallott még ilyet?!
– Megnyugodtál egy kicsit szívem?! – kérdezte a hangjában kicsit maga is aggódva.
– Talán… - Igyekszett a zsebkendőt szorongatva mégjópárszor megtörölni két gomb szemét, amitől kisebb pír jelent meg a szemein, mint aki valóságosan is sírt.
– Megígérem, hogy vigyázok rád, és sosem hagyom, hogy bármi bajod essék! – Sajnos jobb ötlettel most igazán nem rukkolhatott elő, pedig a filmeken most szokott következni egy-egy ütősebb mondat, vagy monólog. – Akkor mehetünk, hercegnőm?!
A kislány bólintott avisszapllantó tükör fogságából, aztán inkább kibámult az autó alakon, mintha tüzetesen akarná szmügyre venni szűkebben vett környezetét.
Az iskolához közeli fizetős parkolóhelyeken – szokás szerint -, egy árva gombostűt sem lehetett volna elejteni akkora volt a forgalom. Azonban még így is akadtak szülők bőven, akik megspórolván a tetemes benzinköltségeket inkább a jól bevált gyalogos módszerrel vitték iskolába csemetéiket.
Napsugár szinte azonnal észrevette az autóablakból néhány osztálytársát, akik most szorgalmas, nyüzsgő kiscsibék módjára igyekeztek fecsrészni, beszélgetni egymással, és mikor egyikük meglátta Napsugárt az autóban szinte azonnal feléje fordultak íváncsian érdeklődve, míg néhány integettek is.
– Ó, nézd csak szívem! Néhány barátnőd már itt van! Van egy olyan igazán jó megértésem, hogy ez a mostani nap szenzációs és frenetikusan fog majd alakulni, majd meglátod! – Leállította az autót egy nyugodt helyen, majd kinyitotta hátsó ülést, segített kicsatolni a kislány biztonsági övét, majd cuppanós puszit adott pirospozsgás arcára és elhajtott a környékről. Már jó régen kitapasztalhatta, hogy a legtöbb szülő mindig akar valamit a másiktól, és csupán csak egyeseknek jut eszébe, hogy a kivételesség kedvéért embernek tekintsék a másikat is.
,,Valami szép ajándékkal kellene meglepnie Napsugárt!” – mélyedt tevékeny gondolataiba míg igyekezett a dugószintű forgalomba biztonságban ellavírozni kocsiját munkahelyéig.

HA GONDOLAT, KREATIVITÁS ELHALLGAT

Miért nem lehet egyszerűen csak lezárni,
befejezettnek tekinteni azt,
amiben éppen nyakig benne vagyunk?!
Miért nem lépünk ki szánalmas
s hivatalosan is totál kétségbeesett,
semmirekellő életünkből,
akár az ítélkező, pálcát-törő
történelemből s megyünk
egy egyetemesebb cél irányába?!

Fázósan takarók mélységeibe
szilárdan még beburkolózni,
miközben tapinthatóan még érzni lehet,
hogy a Kedves angyali teste felmelegít
egy-egy kritikusabb, elveszettebb pillanatban.
Mostanság mindenki a kíváncsi csodálkozók
szándékosan naiv-közönyös
rezervátumaiban csücsül,
vagy propagandisztikusan arról
papol-szónokol, hogyan kellene másként élni,
s boldogulni, mint eddig!

Sose mindegy,
hogy kifelé vagy befelé nyílik-e
egyazon bezárt ajtó,
s hogy vajon az ablakokon
még belóghat-e egy-egy arra érdemesebb?!
– Mintha már mindent szándékosan
elölről kellene kezdeni;
Világokat – igaz -, még szülhet
a megújuló remény, ám agymosott,
idióta embereket annál kevésbé ábrándít
e hiéna-Kor, melyben létezik a nyers,
sóvárgó brutalizmus,
az erkölcsi humánumok teljes eltiprása.

Mindennapos dolognak számít,
ha egy-egy ember szándékosan
átlép az árnyékokon,
de aki már önmagával sem felel,
hogy jobb élet reményében válthatott
– bitang megalkuvóvá azt
a lappangó lelkiismeret emészti fel.
Ha egyszer már baj lehet a nyilvánvaló,
miért kell tetézni, bagatellizálni
bizonyos kényes tabu-helyzeteket?!

Ki megretten felelőssége súlyaitól,
gyerekes-naiv lélekként
még azt hiheti bármit megtehet;
állandósulni látszik mosolygó
fejekben homály s köd vegyesen s jaj,
ha aztán majd szabad-gondolkodó
akaraton vígan győzedelmeskedik
az egysíkú, tompított perspektíva.
Újra eljöhet a tömegesedések hitvány korszaka!