TARTÓS BŰNTUDATOK ÁRNYÉKÁBAN

A férfi – akin nem mellesleg -, meglátszottak az évek, hiszen még csak alig múlt el harmincöt éves és már jórészt sokszor meggörnyedt vállakkal, kicsit bicegőn, és sántikálva járt-kelt munkahelye és otthona között nagyon tudott haragudni magára, amikor képtelennek mutatkozott parancsolni fel-feltörő robbanással fenyegetőző indulatainak. Mintha amikor nagyon mérges és bosszankodó volt valami miatt, ami éppen aznap nem sikerült úgy, ahogy elsősorban azt saját magával szemben cinikus szigor-kemény következetességgel megkövetelte egyszersmind óhatatlanul is muszáj volt találnia egy alkalmas bűnbakot, akin jelképesen levezetheti kisebb-nagyobb dühkitöréseit, és szarkasztikus, kiábrándult, társadalmi bölcseleteit. Ugyanis Károlynak mindenről megvolt a saját maga jól bevállt, és megmásíthatatlan véleménye. Ha teszem azt valaki akárcsak megpróbálta volna arról meggyőzni, hogy a föld kering a nap körül, vagy hogy az ég kék, a fű pedig smaragdzöld a férfi előszeretettel világosította fel, hogy az adott illetőnek egyáltalán nincs, és nem is lehet igaza. Sőt egyeseknek szabályosan még meg is jegyezte nyíiltan, hogy jócskán hibázik a józan eszük, és gondolodásuk. Mégis valamilyen titokzatos okból kifolyólag Károlynak – mondhatni -, kiterjedt baráti, és ismeretségi társasága volt mindig is. Ezzel természetesen nem azt állítjuk, hogy az illető munkatársai, és akik ténylegesen körbevették azok valóban a barátai lettek volna, sokkal inkább egy olyan tesztelős játszmára kell itt gondolnia az átlagemberek többségének, melyben elsősorban a játékmester furmányosabb, és valósággal ördögiek agyafúrt találós kérdéseket fogalmaz meg az ismerősei felé, és elegendő csupán csak egyetlen hiba arra nézve, hogy Károly soha többet, még csak köszönés, vagy valamiféle üdvözlés címen szót vesztegessen az adott illetőre. Tehát hangsúlyoznunk szükséges, ha bárki Károllyal kulturális, értelmiségi, vagy társadalmi és egyéb eszmecserét szándékozott folytatni rendkívül vigyáznia kellett, hogy a férfi fölényhelyzetét ne vonja kétségbe, hiszen ellenkező esetben volt-nincs kapcsolattal kellett számolnia a közeljövőben.
Alig várta, hogy amikor rendszerint háromnegyed kettő magasságában holtfáradtan hazatért az éjszakai műszak keserves nyügétől zaklatott, meghajszolt idegekkel kivehessen egy jól megérdemelt dobozos sört a hütőszekrény fogságából, elszívjon legalább egy doboz cigit (nem mintha a délelőttön ezt már nem tette volna meg rendszeresen), és hogy ledőljön kialudni magát délután három, fél négyig. Mégis bosszankodva, és kisebb ellenszenvvel gondolt arra, hogy egyszem pufók, kövér fia olyan kis anyámasszony katonája, meg muszmula, hogy ti. hagyja, hogy minden egyes nap péppé verjék osztálytársai közül páran.
,,Bezzeg az ő gyerekkorában! Az volt ám az igazi próbatétel, és lecke! Ha valaki hibázott, az nem úszta meg egy-két nyaklevesszerű pofonnal, mert az egyenlő volt a gyengeséggel. Egy férfinek nem árt erősakaratú, és határozottnak lennie! Bencének sem ártana, ha legalább egy héten három-négy alkalommal felkeresné a konditermet, és izmokat növesztene, akkor aztán hót ziher, hogy a kutya se merné bántani, vagy kekeckedni vele!” – gondolta magában, míg néhány perccel később egyszem kamasz fia is megérkezett az iskolából. A pufók épek hogy csak kamaszodásnak indult, de még nem mutáló srác orrából vér szivárgott, és egy kiadós monokli is éktelenkedett, mint valami csúf stigmabélyeg az egyik szeme alatt.
– Hát te meg hogy nézel ki édes fiacskám?! – kérdezte a szokásos felhanggal, mintha egy kis gúnyolódó piszkálódással a világ összes baját orvosolni lehetne.
– Nem történt semmi… - felelte halkan a kamasz srác, pedig jóformán piszokul fájdalmasan sajgott minden épp porcikája, és még idejében jött haza, mert időközben kifogyott az összes zsebkendője.
– Na, lökjed mi történt már megint?! – Érezte, hogy többet kellene foglalkoznia, törődnie a fiával, ez azonban rendre megbicsaklott, amint csak meglátta puhány, és introvertált voltát.
– Nincs gáz, csak… csak elestem, és véletlenül az orrom is eleredt… - A kamasz srác még mindig félve szorongatta az összevérzett papírzsebkendőinek tetszetős kis papírgombócait, majd egy fordulattal azonnal igyekezett kiszaladni észrevétlen a konyhába, hogy megszabaduljon tőlük.
– Tudom, hogy utálod ha kioktatlak kishaver, de jobb ha megtanulod megvédeni magad a saját érdekedben, különben még jó pár évig el kell tűrnöd a szemétkedéseiket! – váltott kioktató hangnemre, ami igazándiból jó tanács lett volna a jövőre nézve, mégis a kamasz srác önkéntelenül is arra gondolt minden esetben, hogy ő egy totál vesztes lúzer, akinek befellegzett, és aki úgy egy selejtes csatornatöltelék, ahogy van.
– Bemehetek a szobámba megírni a leckémet… – kérdezte félszegen, miközben igyekezett átöltözni ottoni ruhájába a fürdőszobában.
– Felőlem! – hagyta rá az apja, majd egyik sportközvetítésről a másikra kapcsolt át, mintha csak azon a szerencsétlen távírányítón akarna bosszút állni azért, mert fiát állandóan bántják, és megszégyenítik.
,,Itt valóban nagy baj lehet! – töprengett magában a férfi. Igyekezett minden esetben jócskán megszűrni velős gondolatait. Talán beszélnie kellene asszonyával, hogy a srácot jó volna átíratni egy másik, elfogadhatóbb suliba, még akkor is, ha néhány ezerrel többe kerülne, és akkor talán barátai is lennének, és nem volna annyira elvesztett bárány mint mondjuk most!” – Minél többször gondolt rá, annál inkább imponált neki saját logikusan tökéletesen kivitelezhető, és felépített ötlete. Igen! – határozta el. Beszélni fog feleségével, és mint józan komoly, felnőtt emberek megoldást fognak találni a problémák valódibb gyökereire – remélhetőleg – egyszer és mindenkorra.
A délután – észre sem vette –, hamar elröppent. Három órakor ébredt fel, mert az éjszakás műszak egyik hátulütője, hogy az elvesztegetett hajnali órákat a szervezet óhatatlanul megsínyli, és ha az ember nem akar lelki fáradtságban tengődni egész álló nap azért nem árt valamicskét pótolni, amíg csak lehet.
Arra gondolt, hogy pusztán csak kíváncsiságból bekukkant a gyerekszobába, és megnézi min ügyködik fia, aki nemsokára már kész felnőtt lesz, és ha szerencséje volna kikapna egy tökös, belevaló barátnőt, aki férfit faragna belőle, és neki is lenne legalább egy gyereke, hogy teljesértékű életet modhasson magának.
Hármat kopogtatott óvatosan a biztonság kedvéért. Mikor nem szólt ki senki óvatosan lenyomta az ajtókilincset és benézett.
– Hát hogy vagyunk, hogy vagyunk kisöreg?! – már most érezte saját mézes-mázos hangján, hogy ez az egész példás szülői szerep, mintha totálisan vadidegen lenne tőle. A felesége ehhez sokkalta jobban ért. És különben is Bence, amióta csak megszületett sokkalta jobban kötődött anyjához, akinek még kicsinyes, kisstílű, szánalmas titkait is megosztotta, nem úgy, mint vele.
– Semmi baj… – válaszolta halkan, csendesen, miközben igyekezett éppen aktuális, gyűlölt matektankönyve fölé görnyedni. Most éppen a síkidomok, és a geometria volt terítéken, és be kellett látnia, hogyha megfeszül akkor se boldogul.
Az apja óvatosan közelebb lépett, és a nagyméretű kockás spirálfüzet lapját kezdte figyelmesen tanulmányozni. Most legszívesebben – persze csak –, atyai becézgetés okán szívesen tarkón legyintette volna furcsa, különösen fiselkedő kamaszfiát, de amint a példákat nézte úgy tűnt, mintha szinte azonnal jojózni kezdett volna a szeme, holott a nap sugarai még jócskán betűztek a kivilágosodott szobában.
– Hogy haladsz a matekkal…? – tett fel egy ártatlannak tetsző kérdést, aminek igzándiból az volt az egyedüli célja, hogy megfigyelje fia ösztönös reakcióit, és cselekvési idejét. Hiába! Mindig is szerette maga körül teszelni, vagy épp próbatételekké állítani az embereket, egész egyszereűn azért, mert képtelen volt akárcsak bárkiben is megbízni. De most a fiáról volt szó. Ez azért olyan szülői köteléknek számított volna, ami sosem szabad el, és mégiscsak jelenthet valamit.
– A derékszögű háromszöget tanuljuk, és kilencven fokot kell bezárnia a három csúcsának. – igyekezett szögmérűjét úgy tartani, hogy apja is figyelmesen megnézhesse az adott példát.
– Igen… ez érdekes… – nem tudta eldönteni, hogy akkor most maradjon itt vele matekoznia egy keveset, vagy inkább felesége hazaérkezésig hagyja magára. Inkább úgy döntött, hogy megkérdezi:
– Szeretnéd, ha segítenék…?!
Bence csak hevenyészetten bólintott párat, majd ránditott egyet vállán.
Az apának – úgy tűnt – legalább is ebben a helyzetben nincs választása, mert azonnal odavitt fia íróasztala közelébe egy kimustrált, viharvert széket az ebédlő fogságából, és leült vele, hogy közösen próbálják meg megoldani az adott matekpéldát.
Alig telt el jó kemény, izzadságtermelő öt-hat perc is alig, amikor be kellett látnia, hogy ő sem boldogul a matekpéldával, holott – állítólag – nyolcadikos korában megnyerte az általános iskolában a matekversenyt. ,,Hát van az úgy, hogy változnak az idők!” – döntötte el magában.
– Szerintem írj be egy tetőleges eredményt, aztán majd a tanár amikor ellenőrzitek a példát előbb-utóbb csak megmondja mi volt a helyes válasz! – jelentette ki, mint aki jól végezte dolgát, és amint megszűntnek nyilvánította a lelkében tomboló, kiegyenlített stresszt, és feszültséget visszament a nappaliba, hogy inkább megnézzen egy filmet, vagy sorozatot, ami kikapcsolja – legalább is – átmenetileg enyhén zaklatott gondolatait.
Végül aztán kora este háromnegyed öt magasságában a nagyon fáradt, kissé elcsigázott anyuka is hazaért a munkából, és két jócskán megkapolt, hófehér nejlonszatyorral felszerelkezve még ennivalót is hozott.
– Szia drágám! Milyen napod volt? A gyerek hogy van? – kérdezte kíváncsian érdeklődve, miközben hagyta, hogy férje elvegye mind a két kezéből a dugig élelmiszerrel töbött szatyarokat, és kistáskáját is.
– Hát… vegyes felhozatal… Bencének eleredt az orra vére, azt mondta, hogy elesett, persze szerintem inkább az történt, hogy megint megverték. Szerintem át kellene íratnunk egy másik suliba… – A férfi most kisebbfajta fölényérzettel egybekötött büszkeségféleséget érzett, hogy jólhangzó ötletét megoszthatja feleségével, aki igencsak fáradtnak, és kicsit megviseltnek látszott.
– Szegény kicsim… átöltözöm és beszélek vele! Ti vacsoráztatok már?
– Eddig csak rád vártunk drágám!
A csinos asszony fáradt arcán látszott, hogy a bosszúsággal vegyes elégedetlenség suhan át, mert ha férje annyira éhes lett volna egész nyugodtan megelíthetett volna magának ennivalót a mikrohullámú sütőben.
Az asszony gyorsan levette utcai ruháit, majd kezet mosott a fürdőszobában, és át is öltözött valami kényelmesebbe. Aztán rögtön a gyerekszoba felé vette az irányt:
– Szia kincsem! Na, mesélj csak? Mi történt? Miért eredt el már megint az orrod vére?! Csak nem turkáltad?! – tette fel egymás után kissé szigorú, fegyelmezett kérdéseit.
Bencének nem ártott az óvatosság, ha anyukájával beszélt, hiszen minden attól függött, hogy az asszony kellőképp jó passzban van-e?! Csupán csak kellő toleráns hozzállás kérdése az egész.
– Hát… az úgy volt, hogy… - pityeregni kezdett szégyenében.
Az asszony azonnal odasietett hozzá, és gyengéden igyekezett átölelni, és megvigasztalni:
– Kincsem… drágám… nincsen semmi baj… nekem nyugodtan elmondhatod… – igyekezett megvigasztalni kamasz fia könnyektől rázkodó pufók testét.
– Megint megvertek… azért vérzett az orrom… – nézett vissza rá fájdalmasan szomorkás ábrázattal. Az asszony azonnal észrevette a most srágás, zöldes, barnás színekben pompázó monoklit a fia egyik szeme alatt.
– Ezt a monoklit ki csinálta?
– Az egyik szemétláda srác, mert vissza mertem szólni neki…
– Azonnal beszélni fogok az osztályfőnökkel, és az igazgatónővel is, ha kell! Türhetetlen állapot, hogy ilyesmi megengedhető! – Bosszankodott hangját felemelve, mintha egyedül minden csupán csak az ő hibája lenne.
– Anyu… kérlek ne csinálj semmit, mert akkor megint megvernek… – válaszolta nagyon halkan, mintha még a beszéd is fájdalomba kerülne.
– Vacsoráztál már? Éhes vagy kicsim?
– Igen… nagyon…
– Akkor gyere! Melegítek valami finomat! – Azzal mindhárman aztalhoz ültek, és némán ettek. Még a közlekeny és állandóan szövegelő apuka sem mert megszólalni, csak amikor Bencét visszaküldték a gyerekszobába, és a szülők le nem telepedtek a nappaliban.
– Szerinted most mit csináljunk?! – kérdezte az apja a feleségét.
– Beszélni fogok az igazgatónővel, mert az osztályfőnökben nem bízom meg! Talán már holnap… kiveszek egy pár nap szabadságot, és elintézem… – töprengett hangosan.
– Akarod, hogy veled menjek?! Elvégre két ember mégiscsak több, mint egy. Nem igaz?!
– Ez nagyon kedves tőled, de megtudom oldani egyedül is… – intette le azonnal ellentmondást nem tűrve. Az éjszaka mind a két szülő nyugtalansággal forgolódni tudott csupán az ágyban, míg hajnal felé a családfőnek munkába kellett mennie, és fel nem kellt. Később reggel hat óra felé az anyuka benézett a gyerekszobába, hogy felkeltse fiát, akinek még mindig nem volt időérzéke, hogy idejében felkeljen, és készített neki tízórait, és reggelit is.
– A mai napon együtt fogunk suliba menni, és közösen beszélünk az igazgatónővel! – jelentette ki kicsit vártnál ünnepélyesebb hangon.
– Nem szabad, hogy meglássanak, mert akkor azért is kapok majd a fejemre… – Bencében már olyannyira el lett tartósan ületve a totális megfélemlítés szikrája, akár egy Pavlovi reklex, vagy válaszreakció a világ üzeneteire. Halálosan félt és retegett mindentől, és mindenkitől.
– Tudod mit szívem? Te mész elsőnek az iskolába, addig én feltűnés nélkül követlek, és nem fogunk találkozni, ha nem akarod, de akkor is muszáj beszélnem az igazgatónővel! – tett egy ajánlatot az anyuka.
– Igen… az jó lesz… – morfondírozott hangosan miközben kicsit sietősen, és mohón megette reggeli szendvicsét, majd kezet mosva máris felvette szokásos pulóverét és farmernadrágját, bepakolta tankönyveit, füzeteit, tolltartóját a táskájába és csak a megfelelő alkalomra várt, hogy elinduljon az iskolába.
Előbb ment el, mint az anyuka, aki bő tíz perc múltán követte. S míg Bence lopakodó üzemmódban igyekezett megközelíteni a rettegett oktatási intézmény épületét, addig az anyuka komótos, kiegyensúlyozottan igyekezett lépést tartani. Szándékosan elkerülték egymást Bence kérésének engedve. Az asszony azonnal felépkedett a harmadik emeleten lévő igazgatói irodák felé, és azonnal bejelentette magát a kissé meglepett nagymamakorú titkárnőnek, aki azonnal be is jelentette őt az igazgatónőnek. Több mint két és fél órás beszélgetés, vitatkozás és érvelés követően végül sikeresen megállapodtak abban, hogy Bence ezentúl magánuton folytathatja tanulmányait, és egy héten csupán kétszeri alkalommal kell bejönnie a titkársági irodákba, hogy megkapja házi feladatát és leckéit.
– Bence egy rendkívül intelligens és nagyon okos fiatalember, aki előtt még nagyon ígéretes jövő és lehetőségek állnak! – búcsúzott tőle a bizakodó igazgatónő.
Az anyuka képtelen volt csak úgy egyszerűen elengedni a füle mellett a jólhangzó megjegyzést. Mintha azonnal kihallott volna a mondatokból valami kényelmetlen, és irritáló mellékzöngét:
– Csupán csak még egy gondolat kedves asszonyom… mindenben igazat adok Önnek, de ha én tanár lennék sosem engedném meg, hogy az osztályban megfélemlítsenek, megszégyenítsenek, és terrorizáljanak lelkilek, vagy fizikálisan gyerekeket! További szép napot! – Azzal sarkon fordult, és kilépett az enyhén meghökkent igazgatónő irodájából. ,,Végre jól megmondtam neki” – gondolta. Így legalább Bence az általános utolsó három évében elmondhatta magáról, hogy átmenetileg fellélegezhetett!

ÉVTIZEDEK UTÁN: EGY MÁSODIK SORSFORDÍTÓ ESÉLY

A fülledt, már-már elviselhetetlen kánikulai nyár még csak épphogy belopakodott mohón, és törtető vággyal az utolsó júniusi napokba, amikor már a legtöbb köz és felsőoktatásban tanuló hallgató is alig várja már a nyári vakációs szünetet. Az a jellegzetes, szinte semmivel sem összetéveszthető pillanat volt ez, mikor a haldokló nap a késő délutánba mártja vérvörös színeit, és még utolszor bevilágítja az élet diszletét.
A még fiatal, kölyökképű egyetemista srác szentül megfogadta magának, hogy a gimi után soha többé nem akar igazán, és őszintén szerelmes lenni, és akkor erre tessék! Beleszeret váratlanul csoporttársába, aki legfeljebb csupán csak testvéri szeretetet érzett iránta.
A Kálvin-téren kicsit mindig is kirivó, tüntető magányosággal álldogáló, szépen felújított neobarokkos stílusjegyekkel büszkélkedő könyvtár épülete már a maga palotakomplexusos, és emberi szemeket vonzó mivoltában lenyügöző hátteret bisztosított arra, hogy a férfi végre valahára négy és fél éves tartósnak csupán ritkán nevezhető ismeretség után feltegye kicsit tétova gyámoltalansággal a legfontosabb kérdést, melyet csupán csak egyetlenszer tesznek fel a halandók életében:
– Édesem! Szeretném, ha most nagyon figyelnél rám, mert ki tudhatja, hogy ebben az életben találkozunk-e valaha is… – szemlátomást annyira izgatott, és frusztrált volt az összes gyerekes komplexusaival együtt, hogy legszívesebben inkább menten elsüllyedt volna szégyenében, vagy láthatatlanná vált volna. Most is megérezte, hogy kivörösödik pufók, kisfiús arca és azonnal elpirul.
– Csak nincs valami bajod Ricsi…?! – kérdezte döbbent érdeklődéssel a kislányos arcú, mégis gyönyörű nő, akinek átható dióbarna szeme, most kivételesen fején laza kontyban viselt haja, és babonázó mindenség-mosolya azonnal meghódította a férfiszíveket.
– Nézd csak Karolina… – tétovaságában egyik lábáról a másikra állt, majd fél lábra is ereszkedett, mint aki éppen egyensúlyozással szeretne elrendezni a belső lelkiismeretében fortyogó kisebbfajta robbanással határos érzelmi tünetegyüttést.
– Hékás! Nyugodj már meg! – fogta tenyerébe mindkét kezét a nő. – Ismerhetjük egymást már vagy négy és fél éve. Azt gondolom ez azért nem kis idő. Tehát, csak bátran, és elő a nagy farbával! – Annyira igéző, gyönyörű volt ebben a megszentelt pillanatban, mintha egy olyan angyal lett volna, akit azért küldtek a földre, hogy visszaadja egy reménytelenül szerelmes férfi összetört szívét, és elhitesse vele, hogy különleges ember, aki sokkal többet érdemel, mint amennyit a jelenlegi átlagos élete egyáltalán biztosítani képes számára.
– A diploma után… arra gondoltam, hogy… jó lenne együtt élni… – mintha harapófogóval jöttek volna ki szájából a tétován hangzó szavak, majd azonnal rövidnadrágjában kezdett kotorászni, és máris kihalászott egy tetszetős, tenyérben is komfortosan elférő, kockaalakú fekete dobozkát.
– Szeretnél a feleségem lenni, Karolnia? – kérdezte kisfiús hanggal.
– Ö… kérlek állj fel azonnal… mindenki minket néz… – először csupán csak hebegni-habogni volt képes, később már mintha egyenesen sértve érezte volna magát, és főként bimbozó nőiességét, hogy valaki vette a merszet és lánykéréssel hozakodott elő. – Ez annyira nem fair Ricsi! Ez nem ér! Nagyon váratlanul ért… - közölte, mint akinek fogalma sincs arról, hogy egy ilyen fantasztikus, egyszer és megismételhetetlen alkalomban mit is kellene mondania szíve választottjának.
– Akkor ez virágnyelven azt jelenti, hogy tünjek el az életedből…? – kérdezett rá nyílt komolysággal. Még talán soha ebben az életben nem volt ennyire talpraesett és határozott csupán csak az eltelt néhány percben.
– Nézd drágám! Hogy is magyarázzam csak… Nagyon édes, és nagyon kedves pasi vagy, és biztos vagyok benne, hogy valaki ebben az életben pont rád várakozik, de… - csilingelő, édeni hangját főként a józan logikai értelem vezetgette. Meglehet úgy gondolhatta, ha a felnőtt észérvekkel felépített felelet esetleg majd meggyőzheti a most valóságosan kisebbfajta lelki sokkban vergődő, totálisan elvesztettnek látszó férfit.
– Már megbocsáss… - igyekezett elfordítani pufók arcát, mert váratlanul feltört benne néhány könnycsepp, és a legtöbb pasi nem szokott sírni, ha a barátnőjével beszél.
– Antival mi is a helyzet…?! – kérdezett rá nyíltan, mert egyébként nem merte volna bevallani, hogy néhány éve rajtakapta őket szenvedélyes csókolózás közben az egyik félreeső kis zúgban a bölcsészkaron. Most úgy tűnik, mintha egy gyerekes összeesküvés egyedüli szenvedő alanya lett volna.
– Édesem! Tudom, hogy téged ez mennyire… rosszul érint… - próbálta menteni a menthetőt. – Egyébként csakhogy tisztába tegyük a dolgokat már régen szakítottam Antival, és ha kíváncsi vagy rá nem feküdtem le vele! – Karolina eltökélt határozottsága mindig is nagyon imponáló, és vonzó tulajdonság, és emberi jellemvonás volt Ricsi szemében, aki most – szemlátomást -, képtelen volt bármit is kezdeni ezzel az új helyzettel.
– Én… nagyon sajnálom, hogyha… megbántottalak volna… csak kicsúszott a számon… - kért őszintén bocsánatot.
– Drágám! Attól tartok most nagyon elkanyarodtunk az eredeti témánktól. – tért vissza a realitások talajára. – Szóval szeretnéd megkérni a kezemet, igaz?!
Ricsi bólintott párat.
– Ez fantasztikusan hangzik, és hidd el, hogy a szívem azt súgja, hogy mi lennék a világ legboldogabb, és legszerelmesebb párja…
– …De te ugye nem ezt akarod…?!
– Kérlek, engedd, hogy befejezzem a mondandómat, oké?!
– Bocsáss meg… kérlek folytasd…
– Nos tehát… Próbáljunk meg kicsit gyakorlatias szemszögből gondolkodni, hogy vajon milyen közös élet is várna ránk? – úgy tett mint aki gondolataiba merül; mutató és hüvelyikujjacskáival gyöngéden igyekezett megmaszírozni magasan ülő homlokát, mint aki az élet nagy kérdéseiről töpreng lázasan.
– Ugyebár mindketten tanárszakos diplomát kapunk majd nemsokára. Ez rendben is volna. De mivel én gyakorlatilag vidéki lány vagyok, míg te mindig is városi srác voltál ez máris az első ellentét szülheti kettőnk között.
– Te is tudod, hogy ez olcsó kifogás drága! Veled bárhol boldog lennék…
– Igen, ezt is tudom szívem, és hidd el, nagyra értékelem! De nézzük akkor a többi lehetőséget! Az első néhány évben jócskán élére kellene rakni ugyebár minden megkeresett fillért, mert a nővéreméknek két babájuk is született míg én is arra gondoltam, hogy én is szeretnék legalább egyet, és emellett azért még jó volna valami tengerparti nyaralás is stb… - igyekezett hangosan gondolkozni. – …És még a szüleimmel se találkoztál személyesen… Mit fog az apám gondolni rólad?!
– Ha ez megnyugtat, akkor még te se találkoztál az én szüleimmel!
– Nos, ez igaz, de tudod van egy olyan titkos, hetedik nőcis megérzésem, hogy te valósággal rettegsz arra a gondolatra, ha apád előtt be kell mutatnod engem!
– Úgy mondod ezt, mintha alapból hibát követnék el, hogy téged választottalak…
- Bocsáss meg, de nem erről van szó… lényeg a lényeg, hogy véleményem szerint mindkettőnk élete más-más irányba tart, és aztán ki tudja? Ha esetleg négy-öt év múltán újra valami szerencse folytán összefutunk, és még mindketten szinglik leszünk, akkor szerintem újból elővehetjük ezt a témát! Na, mit szólsz?!
– Még meg se nézted a karikagyűrűt… - hebegte halkan.
– Nézd imádnivaló vagy, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen különleges és rendes pasik is vannak a föld nevű bolygón, de sajnos az a helyzet, hogy elsősorban önmagammal nem vagyok kibékülve, és ezen muszáj változtatnom, aztán a későbbiek folyamán, amikor mindketten sokat változunk a sorsunk majd eldönti helyettünk is, hogy egyáltalán összetartozunk! – óvatosan visszaadta a kis dobozkát a férfi tenyerébe, majd felvette a súlyosnak látszó túrazsákját, amiben főként a koleszos ruháit és egyéb holmijai voltak, amivel mindig hazautazott vidékre a szüleihez, és meg se várta a férfi reakcióját rögtön felkapaszkodott a negyvenkilences villamosra a Szabadság-híd irányába.
Az ablakból még utoljára úgy tűnt integetett, aztán szándékosan a szerelvény közepére ment, hogy a férfi ne láthassa és keserves sírásra fakadt, míg a buszpályaudvarig el nem ért, onnét pedig a menetrendszerinti vonattal ment vidékre.
Néhány évvel később Ricsi, aki magyar tanárként igyekezett megállni a helyét a világban, ám emelett főként irodalmi folyóiratoknál publikálta saját prózáit, és lírai termését változó sikerrel egy váratlan nap, amikor fáradtan, elcsigázottan hazaérkezett a munkából miután letussolt, és átöltözött telefoncsörgést hallott az étkezőből. Gyorsan felvette a vezetékes készüléket, mert azt hihette, hogy valamelyik közeli hozzátartozójával történhetett valami, akiknek nem volt okostelefonjuk.
– Halló… Tessék…?
– Még mindig feleségül akarsz venni édesem…?! – hallatszott egy ismerős női hang a vonal másik végén.
– Bocsánat, de kivel is beszélek…?! – kérdezett rá nyíltan, mert a gyermeteg tréfákhoz ennyire kába, tompa fáradtságával semmi kedve sem volt.
– Dr. Fehér Karolina vagyok… tudod, akibe halálosan szerelmes voltál, és még jeggyűrűt is vettél… Így már ismerős?! – kérdezett vissza.
A férfi kisebbfajta sokkot kapott, amikor ráismert az ismerős női hangra, és a hangnemre, ami mintha a megelevendő múltból szólt volna hozzá.
– Bocsáss meg… én nem is tudtam… hogy vagy? Mi újság veled?! – próbált könnyed, laza társalgási stílust megütni, de valahogy érezte, hogy ennél azért mindenképp többről van szó.
– Figyelj csak! Én most gyakig vagyok a melóban, mert egy ügyvédi irodában melózom, de a hétvégén nagyon jó volna, ha ráérnél, mert akkor nagyon sok mindenről szeretnék veled elbeszélgetni! Annyira örülök, hogy hallom a hangodat…
– Az tényleg nagyon jó volna… Te jössz hozzám, vagy én menjek hozzád…?!
– Még mindig azon a gagyi lakótelepen laksz?!
– Egyet tippelhetsz!
– Akkor talizunk Szombaton reggel nyolc körül! Kérlek ne menj sehova! Legyen szép napod! Puszillak édesem! – Azzal Karolina lerakta a mobilját.
A hétvége rendszerint mindig rohamléptekkel jött el, mint a kibírhattlan hétköznapok többsége. Ricsi – nagy általánosságban hajnali négykor kelt fel –, és hogy saját idegeit, és nyughatatlan lelkét megnyugtassa azonnal kitakarította az egész lakását. Mire elérkezett a reggeli nyolc órás időpont már csöngettek is a kaputelefonba, és mikor megnyomta a gombot, és a liftből kiszállt álmai asszonya, mintha megállt volna az elmúlt tizenöt év is, mióta nem látták egymást.
Karolina hirtelen annyira megörült a kellemes viszontlásá örömének, hogy valósággal Ricsi karjaiba futott, és szorosan magához szorította, majd egy hosszantartó, kellőkép romantikus csók is elcsattant.
– Annyira… hiányoztál drágám… - suttogta a férfi füleibe. – Kérlek… bocsáss meg mindenért, hogy annyi éven át még csak fel sem hívtalak, vagy nem jöttem el látogatóba… – Érződött a hangján, hogy saját énjével küszködik, és bizonyára neki is viszontagságos és keserves tapasztalat lehetett az elmúlt évtized.
– Te is nekem… szenzációsan nézel ki… semmit se változtál… - nyögte ki, hiszen még mindig megbabonázta barátnője.
– Gyorsan menjünk be a lakásba, mert mindent el akarok mesélni… - Karolina annyira nem bírt maágval, és olyannyira izgatott volt, akár egy cserfes kislány, aki minden titkot szeretne kifecsegni egy bizalmi emberrel.
– Persze, kérlek fáradj be! – Ricsi még a cipőjét is óvatosan, gyengéden segített levenni róla.
Helyetfoglaltak a tágas, kényelmes nappali szobában, ahova most már kellemesen betűzött a napfény.
Karolina valóságos szuperszónikus rohamként mesélte el kacifántosan, és változatosan alakult életét. Még a trópusi szigeteken is volt model, és felszolgáló igazi tűszoknyát és virágkoszorút viselve hajában. Akardt több udvarlója is, de ő csak régi gimis barátjára tudott gondolni, és arra a jeggyűrűre, amit visszautasított, mert nem mert hinni önmagában, és kettejük kapcsolatában.
– …Hát szóval ilyen lett az életem, és tudom, hogy nem hiszed el, de minden egyes nap te jártál a fejemben, és megfizettem a saját tanulópénzemet, és rengeteg hasznos tapasztalattal gazdagodtam… - bő négy és fél órás beszélgetés után aztán vett egy mély sóhajt, és ünnepélyesen feltette a kérdést:
– Drágám, szeretnék a feleséged lenni, és gyerekeink anyukája! Persze csak, ha te is szeretnéd… – mintha ebben a pillanatban minden annyira kristálytisztán egyszerű, és ugyanakkor letisztult lett volna. Nem volt semmi manipuláció, vagy köntörfalazás, megtévesztés csupán a lecsupaszított szerelmes, őszinte igazság.
– Várj egy percet… – A férfi most felpattant kényelmes helyéről, majd a hálószobába szaladt, és visszatért a kis négyzetalakú dobozkával, melyet most a nő tenyerébe adott.
– IGEN! Téged választalak! Nem kell semmi más csak te! – válaszolta boldogságtól ragyogva, fülig érő szájjal, és meghatódva engedte, hogy a férfi gyöngéden gyűrűsujjára hozza az egyik karikagyűrűt. Most már testben, és lélekben is érezték, hogy újra közel kerültek egymáshoz, és testi-lelki harmóniájuk immáron egy, és – remélhetőleg -, oszthatatlan.

SZÉL-CSENDES ÖREGSÉG

Ereimben régi adósság-dühök
meszesednek céltalan.
Tűnt, bosszúálló ifjúság akar kárpótlást,
elégtételt venni nyilvános megaláztatásokért,
lelki-fizikai atrocitásokért.
Zaklatott ördög-görcsű idegeim
felajzott újaknál feszesebbek immár,
könnyedébben el is pattanhatnak.
Létem – ha volt egyáltalán –,
most még inkább felgyorsít
a célegyenes felé motoszkáló úton.

Hogy ti. sokat áldoztam
s lemondtam a megtalálható boldogságról
– régen tudtam.
Alamuszi, mihaszna szívem felgyorsult
s egyre türelmetlenebbül kalapálja
önző végtelenségét.
Elmegyek majd – meglássátok mind –,
innét én is megérzem,
akár a halandó testből
a halhatatlannak hitt lélek.
A holtak síri temetőbogarakkal beszélgetnek.

Odabent rejtélyes emberevő vírusok
csatáznak az emberekben.
Jól tudhatom immár:
a Lét milyen önző, semmirekellő, hitvány.
Egymás eszén túl akar bármi áron járni
egy-egy nagyobb csoport rafinált giliszta-hada.
Fejemre nőnek elbitangolt,
sokat-tervezett dolgaim,
melyek tán kishitű férfivá érlelték bennem
a még most is alamuszi örök gyermeket.

Elkeseredve sokadszor fel-felkiáltok
egy-egy tűzpróba-tétel kapcsán.
Elvakult, groteszk korom nem akarom,
hogy engem is elkockázzon méltánytalan.
– Századom kicsinyes horgán akasztott
emberként hamar fönnakadtam.

Gyalulatlan-érdesen bennem még
legbelül odabent feszeng
egy-egy ki-nem-mondott néma intelem,
romantikusnak tetsző bókcsokor,
s már nem is merem remélni,
hogy az egy-Valaki sárgaföldek
poklaiból felemelhet vagy épp megvigasztalhat.

Gondolatok sötétlő,
komor erdejében
gyakorta eltévedek
– akár szelídített felbujtó,
melytől a lélek nyugtot sosem lelne.
S jól tudhatom:
balga-vak szívem helyett tűnődő
mélabús értelemmel kellene méricskélnem
mérlegre téve a megtörtént,
földi dolgokat.
Bő, közelgő pokol-szájaktól
villámsebesen menekülnöm kellene,
míg csak lehet!

A LUXUS ÁRNYÉKÁBÓL A KÜLVÁROSBA

A szépségkirálynőként nevelkedő lány világ életében azt hallotta imádott szüleitől, hogy más, mint a legtöbb vele egykorú, mondhatni átlagos lány, mert egész egyszerűen különleges kiváltságokat birtokol, melyek nem csupán kiemelik az átlagos társadalmi milliőnól, szűkebben vett környezetéből, de emellett olyasmiket is megtehet, melyeket mások nem.
– Édes kislányom! Tanuld meg, hogy te különlegesnek születtél, és így rád más játékszabályok vonatkoznak, mit a szűkebben vett többségre! – válaszolta minden esetben az anyuka, aki szintén egy nagyon gazdag, és tehetős, nő volt, aki – ha igaz, amit beszéltek róla -, csupán csak azért ment hozzá, egy jóképű, és nagyon gazdag üzletemberhez, hogy elsősorban anyagi szempontokat mérlegelve bebiztosítsa magát.
Annak ellenére, hogy a szépségkirálynőként kezelt, gazdag kamasz lány elvolt rendesen kényeztetve az alapítványi iskolákban igyekezett volna őszinte baráti kapcsolatokat kialakítani, ami jóformán azért feneklett meg, mert a legtöbb újgazdag kamasz fiatal meglehetősen üresfejű gondolatokkal volt megáldva, és önmagukon, és a trendi divaton kívül más nem igazán érdekelte, vagy foglalkoztatta őket.
Aztán egyszer csak, amikor kora délután hazahozták az iskolából a sofőr a sötétített üvegű autóval. Anyát könnyek közt találta a villaszerű lakás puccos, és nagyon tágas nappalijában. Mivel nem tudhatta, hogy valójában mi is történhetett tüstént odaszaladt anyjához, és megpróbálta megvigasztalni:
– Anyu… Valami baj van…?!
– Drágám… apád infarktust kapott, és meghalt… - nyögte ki alig hallhatóan.
Egy egész további világ omlott össze benne, hiszen még csak tizennégy éves volt, mégis ebben a korban a barátok véleménye mellett a dszülők támogató szeretete éppen annyira kulcsfontosságú, mint minden más egyéb. Időközben aztán kiderült, hogy a férj üzleti megbizásai, és egyéb anyagi dolgai rendre csődöt mondtak, és csupán csak adósságot halmozott fel üzletfeleinek, és hitelezőinek is. ,,De hát akkor hogyan fizette ki a lányuk tandíját és a feleség mérhetetlen költekezését, vagy a hónapokinti luxus nyaralásokat valamelyik csendes-óceáni szigetcsoporton?!” – minél jobban igyekezett megfejteni a feleség a dolgok valódi nyitját, annál inkább be kellett látnia, hogy teljesen belezavarodott.
Miután a luxuslakást és az autójukat sem tudták fizetni a ház számláiról már nem is beszélve visszaköltöztek a nagymama külvárosban lévő kissé rozoga, és düledező családi házába, ahol egy egészen más életmód várt rájuk.
Az asszony fogta a luxusbőröndjeit, és az összes alig használt ruhakollekcióját, a legalább száz pár darab cipőivel együtt, és úgy költözött be a jócskán meglepett idős asszonyság otthonába, míg a kamasz lány bizonyos dolgokat szándékosan a gyerekszobájában hagyott, mondván úgy sem lesz rá szüksége a közeljövőben, és igyekezett csupán csak a legszükségesebb dolgokat; okostelefon, iphoe, tablet, laptop, vezeték nélküli fejhallgató magával vinni. A nagymama jócskán meglepődött, amikor az alig-alig látott kamaszunokája legelső kérdése nem az volt, hogy miként érzi magát az idős asszony, hanem hogy van-e internetkapcsolat ebben a viskóban, és wi-fi?!
– Hát édes gyermekem… attól tartok sajnos arra nem telik… - az idős asszonyság rendkívül talpraesett, és határozott asszony hírében állt, és nagyon nagy megbecsülésnek, és tiszteletnek örvendett a környéken.
– Ez annyira igazságtalan… - bosszankodott a kamasz lány. – Most mégis hogy a fenébe tartsam a kapcsolatot a barátaimmal, és hogyan gyűjthetnék követőket?! – mérges volt elsősorban anyjára, hogy miért kell nekik az isten háta mögött egy ehhez hasonló lepusztult viskóban megöregedniük, és élniük, amikor a belvárosban eddig aranyéletük volt, most pedig a családfő váratlan halálával mintha az örök barátságok is egyetlen szempillantás alatt felbomlottak volna.
– Mira! Légy megértőbb, és kedvesebb a nagymamával, ha egy mód van rá! – anya hangja halkan csengett, ám annál komolyabban, és határozottabb formában szólt. Az anyuka most gondoskodó kedveséggel az idős asszony felé fordult:
– Bocsáss meg ezért a kis közjátékért! Mira nagyon rendes és kedves lány, csupán megviseli ez a kialakult, új helyzet… - kért elnézését lánya nevében is.
– Nem történt semmi baj, kedveském! Biztosan megéheztetek egy kicsit a hosszú úton! Mit szólnátok egy finom ebédhez! Szeretitek a pörköltet nukedlivel? – kérdezte kedvesen érdeklődve a nagymama, és tüstént sürögni-forogni kezdett tányérokat és evőeszközöket véve elő a kis egérlyuknak látszó konyhájából. Az anyuka azonnal kiment vele a konyhába, hátha az idős asszonyságnak bármi segítségre lenne szüksége időközben a kamasz lány pedig bárhova is ment méregdrága okostelefonjával sehol sem talált wi-fi kapcsolatot, sem internet elérhetőséget.
Néhány perc múltán az anyuka kijött egy közepesméretű lábassal a kezében, míg az idős asszony totyogva követte három-négy tányérral, és evőeszközökkel.
– Mira! Légy olyan drága, és segíthetnél megteríteni! – igazándiból felszólítás volt ez anyja részéről, és nem kérdés, és ezt a kamasz lány is megsejthette, mert kissé dúlva-fulva de mégiscsak a nagymamához lépett és kedvesen kivette bütykös, enyhén reszkető töpörödött kezei közül az evőeszközök, és a tányérok nagy részét, és gondoskodva meg is terített.
– Mindig mondom a fiaméknak, hogy minden étkezésnek muszáj lenne megadni a módját, de azt mondják erre, hogy nincs rá idejük, meg hogy ne fecsegjek össze-vissza! Ki érti ezt?! – említette meg az asszonyság, hogy beszélgetést kezdeményezzen.
– Sajnos nagyon megváltozott ez a mostani világ. Sosem szabadna megfeledkezni senkinek róla, hogy emberek volnánk, és nem állatok! – kontrázott a mondatra az anyuka.
– Ez igazán pöpec mondat volt anyu! – tapsolt párat a levegőbe Mira. – Annyira jó hallgatni, amikor a józan ész harcot vív a gonosz erőkkel! – hangja cinikus volt, és gyilkos irónia feszítette legbelülről.
– Kislányom! Megkérlek, hogy vigyázz a szádra! – próbálta rendre utasítani, de úgy tűnt hasztalan. – Akkor talán foglaljunk helyet és kóstoljuk meg ezt a sok finomságot… - bár már jó régóta leszokott a zsíros koleszterinbombaként emlegetett ételek fogyasztásáról most mégis kénytelen volt az udvariasság, és az illem kedvéért megkóstolni a tegnapról megmaradt gusztusos disznópörköltet nodeklival, melynek a zsíros szaftja még egy felkészült gyormot is jócskán igénybe vesz, nemhogy egy egészséges főként zöldségeken, és gyümölcsökön élő szervezetet.
– Szedhetek neked kincsem? – ajánlkozott az idős asszony.
Mira szófogadón tartotta a tányérját, míg az asszonyság jókora adag pörköltet és nudeklit, és disznóhúst pakolt a tanyérjára.
– Fogyaszd jó egészséggel drágám!
– Hát… köszönöm szépen… - felelte kellőképpen bizonytalanul, de csupán csak akkor volt hajlandó enni, amíg kivárta, hogy egészségmániás anyja is megkóstolja az ételt. Önmagában jókat kuncogott azon, hogy anyjának kínzó erőfeszítésébe kerül akárcsak egyetlen kiadós falatot is legyűrni torkán. Egyenesen a hányinger kerülgette, de visszafogta magát, hiszen a jómodor így diktálta.
– Hmm… nagyon finom… - dicsérte az asszonyság főztjét. – Bárcsak megtanultam volna anyámtól főzni, de valahogy sosem érdekelt igazán a dolog… - bukott ki belőle az őszinteség, hiszen a nagymamában megbízhatott, a titkokat sosem adta tovább senkinek.
– Nem olyan nagy ördöngösség drágám! Csupán néhány alapanyag, és nagyon sok gondoskodó szeretet! – olyan asszony szavai voltak ezek, aki az egész szívével képes átlátni a dolgok, emberek valódi természetét, és rejtett összefüggéseit, és nem vár érte cserébe semmit, ami ritka emberi hozzáállásnak minősült főként a mostani világban.
– Hmmm… tényleg nagyon jól sikerült… - válaszolta Mira, akiről első pillantásra nem lehetett volna megmondani, hogy valójában tényleg ízlik-e neki az adott étel, vagy megint kamaszos lázadásának adott-e hangot, mindenestre az idős asszonyság szíve valósággal máris olvadozott, amikor ilyen dicsérő szavakat hallott másoktól.
– Ennek szívből örölük kicsim! – bekapott ő is egy pár falatot. Látszott rajta, hogy jóformán csak a formalitás kedvéért igyekszik nyammogni az ételt, mint aki nem éhes.
Másnap Mira gyalog, tömegközlekedéssel ment a patinás gimnáziumba, és amikor újgazdag, és tehetős barátnői megpillantották hirtelen azt se tudták, hogy valójában mit is gondoljanak:
– Szia csajszi! Na, mi a nagy harci helyzet?! Csak nem eladtátok a Lexus terepjárótokat?! – kérdezették jócskán meglepetten tőle.
– Hát… valahogy úgy… jaj, csajok… ez annyira igazságtalan… - felelte majdnem pityeregve. – Apám meghalt, és minden lóvénk odalett… még a villánkba se mehetünk vissza, mert elárverezték… - valósággal fojtogatta torkát a kitörni kész dühös sírás.
– Nagyon sajnáljuk csajszi, és tudd mi mindenben melletted állunk… - válaszolták, de nem lehetett tudni, hogy vajon komolyan gondolják-e szavukat.
– Aranyosak vagytok! Ezt nagyra értékelem! Akkor milyen óra jön?! – kérdezte most egyiket-másikat.
– Egy dög unalmas matek óra követezik. Már megint vagy gyökvonás, hatványozás, vagy valószínűségszámítás várható. – válaszolta az egyik csinos, szupermodel-típusú kamasz lány.
A nap hátralévő részében Mira folyamatosan azon kapta magát, hogy újra és újra feltette magában a kérdést, hogy eddigi csajos barátnői vajon miért hanyagolták el szándékosan még a várva várt nagyszünetben is, amikor – nagy általánosságban -, mindig megszokták dumcsizni egymás között a pasis és egyéb ügyeket, vagy stikában cigit szívnak a nyitható ablakú női mosdó bezárt ajtajai mögött. Amikor aztán végre valahára a hetedik óráról a kicsöngettek és mindenki kiözönlött Mira az osztályterem ajtaját elállva kérdőre vonta barátnőit:
– Az igazat akarom hallani csajszik! Azért nem lehetünk már jó barátnők, mert nálatok is szegényebb lettem?! – hangjában ügy csikorgott az igazság, akár a gépbe került homokszemcse.
– Nézd Mira! Mindig is a legjobb barátnőnk leszel, míg világ a világ… csak hát… - válaszolta mindenki nevében egy csinos, erős sminket viselő lány.
– Igen?! Hallgatlak! – fonta maga előtt keresztbe a kezét.
– Nézd csajszi! Ez nem egyszerű kérdés…
– Szerintem pedig kurvára az… Vagy barátnők vagyunk, vagy inkább keresek magamnak olyanokat, akik önmamagért szeretnek, és elfogadnak szegényen is! – állt ki felemelt fejjel saját véleménye mellett, és talán életében először érzett valami büszkeséggel egyenértékű érzelmet.
– Tudod mit, csajszi? Elviszünk hazáig, és közbe az autóban majd dumcsizunk róla… - ajánlkoztak a többiek is, mert időközben kissé kínossá és terhessé is vált számukra ez a sajátságos bájcsevely.
– Tudjátok mit?! Le vagytok ki szarva kurvára! – Mira kinyújtotta a középső ujját, és jócskán bemutatott mindenkinek, majd megbántottan kiviharzott a teremből, és azonnal lefutott a legelső útjába eső metróaluljáróba, hogy szerelvényre szállhasson hazáig.
Azért szerencsére így is akadt néhány barátnője, akik megértették mennyire nehéz, és sebezhető helyzetben ragadt, hiszen a délután folyamán néhány lány csöngetett a családi ház csengőjével, és várták, hogy Mira kijöjjön a házból. Még ajándékokat is hoztak neki, mintha csak ennyire egyszerű módszerekkel megvásárolhatták volna a barátságát.
– Hát ti hogy kerültök ide?! Mit kerestek errefelé, ahol az igazi csórók laknak?! – kérdezte éllel a hangjában.
– Kérlek Mira… bocsánatot szeretnénk kérni tőled, amiért úgy viselkedtünk veled… és nagyon sajnáljuk a dolgot… szeretnénk, ha továbbra is a barátnőnk maradnál… - válaszolták közösen.
– Ezt még azért át kell komolyan gondolnom csajok, már ha nem gond! De ha szeretnétek nyugodtan be is jöhettek körbenézni! – kinyitotta a kerítéskaput, mire a legtöbben bementek vele a házba, és alig fél órán belül egészen elfogadható, mondhatni baráti, és családias hangulatot sikerült kialakítani egymás között.
Amikor az idős asszonyság váratlanul betoppant Mira ideiglenesen kinevezett szobájába, a kamasz lány azonnal odament hozzá, megölelte és cuppanós puszit adott fonnyadt, pirospozsgás arcára.
– Ő itt a legaranyosabb nagymama, akit a világon mindennél jobban szeretek! – igyekezett bemutatni a megilletődött idős asszonyt a barátnőinek, akik máris hatalmas tapssal köszöntötték az idős asszony.
– Csókolom néni! – köszöntötték közösen.
– Annyira örülök, hogy az unokámnak ilyen jó barátai vannak! – közölte meghatottsággal a hangjában a nagymama majd gyorsan ki is viharzott a szobából, hogy nehogy lássák meghatottágának könnyeit.
– Nagyon örülünk, hogy megismerhettünk nagyi… - kiáltották utána.
– Látjátok csajszik! Én mondom, hogy egyre kevésbé vesszük csak észre azokat az egyetemes értékeket, melyek nagyon egyszerűnek tűnnek ugyan, és melyeket sosem lehet pénzért, vagy anyagi hasznokért megvásárolni. – jelentette ki bölcs komolysággal Mira és már így is gondolta minden szavát.
Később amikor kitűnő eredményekkel emeltszinten leérettségizett és beiratkozott az egyetemre rádöbbent arra, hogy talán mégiscsak lelkiekben nagy szüksége volt rá, hogy ,,leszegényedjen” és hogy az átlagos, tehát mindennapi emberek egyszerűsített életvitelével is megismerkedjen, mert így legalább nem szállt el magától, és mély empátiával, és toleranciával volt képes meglátni másokban is a felszín alatti valódi lényeges tulajdonságokat.

TITKOS KÜLDETÉS A CSATORNÁBAN

Négyen voltak, akárcsak a Tini ninja teknőcök. Egyikük közülük, akinek Michelangelo teknőc volt az egyik kedvence, de tulajdonképp mindegyik teknőccel valósággal mély, szinte emberközeli barátságot ápolt kitalálta, hogy suli után menjenek el a Budaörshöz közeli erdős részhez, mert ott vannak gusztustalan, és bűzös csatornák, és olyan alagutak is, ahol könnyű szerrel elélhetnek a teknőcök is.
– Na, fiúk? Ki van benne?! Rajta! – kérdezgette egy nap szinte minden iskolai nagyszünetben kétkedő, és jócskán hezitáló osztálytársaitól a srác.
– Jaj, hogy már békén a hülyeségeiddel Roli! Hány éves is vagy öt?! Szánalmas és nevetséges, hogy még mindig képes vagy hinni egy ilyen ostoba képregénynek. – válaszolta az egyik kisnövésű, de annál bikaerősebb fiú Gyurka.
– Álljunk meg egy percre, skacok! Mit szólnátok, ha csinálnánk egy kisebb balhés kalandot, és lemennénk a csatornába?! – vetette fel jólhangzó ötlet gyanánt egy másik fiú, aki kisebb figyelemre vágyott világ életében.
– Én benne vagyok! Kezeket fel, aki be akar társulni?! – máris magasba emelte a kezét.
A négy jó barát magasba emelte ünnepélyesen kezét, és eldöntötték, hogy amikor háromnegyed kettő magasságában véget ér a hetedik órájuk fogják magukat, felkerekednek, és elmennek az erdős, kihalt részre, és leereszkednek egy csatornajáratba.
Főként a teknőcmániás Roli volt odáig az ötletért, és a legtöbb tanárjának is valósággal szinte azonnal feltűnt, hogy alig lehetett bírni vele az órán. Nem pusztán viselkedésbeni problémák merültek fel, sokkal inkább Roli annyira mozgékony és eleven lett, mintha egy turbó gyógyszert, vagy vitamint vett volna be, aminek az a mellékhatása, hogy fokozott hiperaktivitást mutat, amivel a kilencvenes években nem sok mindent tudtak a tanárok kezdeni.
– Rolikám! Mi a bajod?! Talán beteg vagy?! – kérdegették tőle az órát tartó tanárai aggódva, mert nagyon szívükhöz nőtt az okos, rendkívül intelligens fiú.
– Bocsánatot kérek tanárnő… - szabadkozott olyan esetekben főleg, amikor maga is megérezhete, hogy a tartós lebukás veszélye fenyegeti.
– Menj szépen fel az osztályfőnöködhöz, és kérj tőle egy igazolást mára! Nem lesz semmi baj! Nem írunk be hiányzónak! – mondogatták a tanárok közül néhányan. Ám Roli nagyon is jól érezte magát, csak nehezen volt rá képes, hogy kordában tarthassa örömujjongásait, nem úgy, mint a legtöbb diáktársa, aki jóformán majd elsüllyedtek szégyenükben, hogy ennyire kelekótya és helyenként bolondozó barátjuk van.
Amikor végre a hetedik órának is vége lett valamivel délután háromnegyed kettő után a négy jó barát ottmaradt a kiüresedett osztályterembe, és hosszú tanakodással egybekötött tervezgetésekbe merült.
– Na gyerekek! Egy fontos kérdésem lenne!
– Bökd ki hapsikám!
– Ki hozott magával kaját, mert valósággal máris éhenhalok!
– Rolinál biztos akad valami! Elvégre az ő anyukája mindig csomagol neki tízórait, meg csokikat, igaz?!
Mindannyian egyszerre néztek Rolira, aki kissé bűnbánó kifejezéssel máris széttárta mindkét kezét, és közölte, hogy sajnos a tízórás nagyszünetben megette az utolsó morzsáig szendvicsét.
– Bocs skacok! – mentegetőzött.
– Látod ezért maradsz te mindig dagadék, mert folyton tömöd azt a pöffeteggomba fejedet! – torkolta le barátilag az egyik fiú.
– Akkor mi lesz srácok?! Kinek van kedve megnézni a csatornákat?! – kérdezte egy valamivel cingárabb fiú.
– Nekem nagyon lenne! – emelte újfent a magasba a kezét Roli, mintha iskolai felelésen lenne.
– Ez a beszéd! Akkor aki akar jönni, az most még megteheti, később már nem! – adta ki a jelszót a kistermetű Gyurka, mire libasorban a három mások fiú engedelmesen követni kezdte. Csapatba verődve ténylegesen úgy érezhették magukat, akár a három testőr, aki vigyáznak, és védelmezi egymást is kerül, amibe kerül.
Amint kikeveredtek az iskola hófehére meszelt, viszont grefittikkel agyontetovált épületéből egy-két cserfes, kíváncsi fruska lány, akár a csivitelő madarak, vagy kanárik szorgos kíváncsisággal tüstént ellepte a négy fiút.
– Sziasztok Fiúk! Merre felé mentek? – kérdezgették nevetgélve, mosolyogva tüzetesen vágigmérve a négy kamaszt.
– Semmi közötök hozzá lányok! Menjetek szépen haza anyucitokhoz és bízzátok a dolgokat a valódi férfiakra! – jelentette ki kisebbfajta büszkeséggel mellében Gyurka, majd felemelt fejjel máris megindult a lelkes kis kompánia élén.
– Jaj miért kell, hogy a fiúk olyan elviselhetetlenül undokok legyenek! – panaszkodott az egyik lenszőkés hajú kislány, akiből tizenegynehány év múlva egészen biztosan szépségkirálynő lesz, hacsak addig nem változnak meg a dolgok.
– Azért, mert azt hiszik, hogy nagymenők, holott csak lúzerek, akik azt gondolják, hogy valakik! – válaszolta egy szemüveges, csúnyácska lány.
A négy srác mit se törődve a lányok kíváncsiskodásával továbbra is folytatta célját az erdős terület felé, és ügyet se vetettek a bámészkodó lányokra, akik továbbra is sóvárgó tekintetekkel bámultak utánnuk egy kis ideig, majd továbbmentek másfelé.
Az erdős rész kicsit kívülre esett majdnem Budaörs elejére, ahol most építkezés folyt, és elviekben szigorúan tilos volt az építési területre való bemerészkedés. Igen ám, de ha az ember történetesen kamasz, és még szép, hogy buzog benne a tett és a kalandvágy, akkor igazság szerint nem lehet csodálkozni rajta, hogy a négy vállalkozókedvű, és kellőképp merész fiatal valósággal szomjazta a veszélyes helyzeteket magukon kívül.
– Még szerencse, hogy apámtól elcsórtam egy drótvágót! Most legalább lazán átbújhatunk a kerítésen is. – azzal a nyurgább srác máris vette elő a hátizsákjából az ügyes kis acélszínű szerszámot, és a drótkerítést alsó felét kezdte el vele metélni, míg a kerítés aljából tetszetős lyukat nem vágott, hogy barátai átférhessenek rajta.
– Ez tökre szuper! – lelkesedett a teknőcmániás, pufók srác, aki az ünnepi alkalomra való tekintettel narancssárga színű fejpántot és pár darab kitűzős teknőcmatricát is szétosztogatott, mondván mégiscsak szuperhősök lettek vagy mifene.
– Te most hülyéskedsz velünk, Roli?! Mik vagyunk ötéves kis pöcsök, vagy szőröstökű férfiak?! – kérdezte a kisnövésű Gyurka, aki már alig várta, hogy egyszer s mindenkorra letudhassa a kamaszkor körüli fiaskót, és felnőtt lehessen.
– Jól van már! Csak azt gondoltam, hogy az alkalomra való tekintettel… - próbálta cikornyásan megmagyarázni a helyzetet Roland, de csupán annyit ért el, hogy barátai kisebb fújjogó hangot adtak.
– Ez az fiúk! Itt simán átjutunk! – A nyurga srác olyan precízen dolgozott a kis drótvágó szerszámal, hogy azt akár még egy vérbeli szakember is bátran megirigyelhette volna. Percek alatt tetszetős kis lyukat vágott a kerítésre, amin át is fértek. Még Rolinak sem kellett halálra aggódnia magát a fölös pluszkilói miatt.
Bejutottak az építési terület kellős közepére, ahol jobbára néhány talicskát, lapátokat, betonkeverőket találtak, és persze jópár csatorna is volt, aminek a tetején rozsdásodásnak indult vas kettőskeresztek voltak, hogy még véletlenül se merészkedjen oda senki emberfia.
A nyurga srác könnyű szerrel leemelte a vas kettőskeresztet az egyik csatornalejárat tetejéről, majd kissé teátrális hangulatban feltette a kérdést:
– Na? Ki akar teknőcöket látni srácok?!
Heves üdvrivalgás, tetszésnyilvánítás és tapsorkán fogadta szavait, majd a négyfős társaság egyenként lemászott a betonlépcsőkön haladva a csatornaszerű üreg mélyére, ahol vaksötét volt.
– Skacok? Nincs valakinél legalább egy öngyújtó, vagy elemlámpa, mert kurvára félek a sötétben! – jegyezte meg az egyik srác, mire néhányan máris elröhögték magukat.
– Nálam van! – Roli teknőcmintás hátizsákjából tüstént egy nagy teljesítményű fényforrást varázsolt elő, melynek ezüstszínű fénye valósággal rögtön beragyogta a kihalt, és lakatlan csatorna minden vájatát.
– Hú, te aztán nem vagy semmi öreg harcos! – dicsérték meg maguk között Roli felkészültségét.
– Még tegnap este pakoltam be, mert háta kelleni fog, és látjátok, hogy nem tévedtem! – válaszolta, holott senki sem kérdezte.
– Öregem! Azért meg kell hagyni, hogyha valakik tudnak, akkor aztán tudnak építkezni, még a föld alatt is. – jelentette ki a nyurga srác.
Mivel visszhangos volt az egész lenti üreg, és a hang gyorsabban terjedt, mint a fény Roli valamivel kicsit előbbre ment, és belekiáltott a sötétségbe:
– Hahó… Van itt lennt valaki? Rafaelo, Michelangelo, Leonardo, Donatelló? Itt vagytok srácok?!
– Hát ezt nem hiszem el! Képes voltál a teknőc haverjaidat hívni te szerencsétlen?! – kérdezte kissé mérgesen Gyurka, mert gyerekes ötletnek tartotta ezt az egészet.
– Miért?! Nem olyan nagy baj! Ez is olyan, mint amikor valaki fél a sötétben…
Az ellenérvek felsorakoztatása a jelek szerint használt, mert Gyurka a hátralévő részben nem igazán szólt egyik barátjához sem, hacsak nemvolt feltétlenül szükséges.
Alaposan igyekeztek felderíteni az egész vájatot, és egy kicsit szaporán gyalogolni is kezdtek benne. Már ki tudja hány lépést tettek meg, amikor rájöttek, hogy valószínűleg eltévedhettek, és mivel iránytű egyiküknél sem volt inkább úgy határoztak, hogy visszamennek azon az uton amerről jöttek. Amint ismét megközelítették a csatorna végét, ahol a levezető betonlépcsők ágaskodtak meghalották, hogy valószínűleg néhány munkás ereszkeett le közvetlenül utánuk a vájatba, és most éppen jókat marhultak, és beszélgettek egymással.
– Szerintem Pamela Anderson sokkal eredetibb volt, mint a sokat csodált Marylin Monroe… - hallották az egyik munkás reszelős, rekedtes hangját.
– Mondod te, aki éppen elvált a feleségétől. – felelte a másik.
– Jól van már! Nem kell mindjárt ajtóstól rontani a házba! Inkább lássunk munkához, mert ránksötétedik! – azzal be is indított egy körfűrészt, és már le is vágott egy kisebbfajta acélrúdat, hogy aztán valahova beillessze.
A négy jóbarát csupán egyetlen dolgot tudott, hogy egy ütőképes tervre lesz szükségük, hohy eltereljék a munkások figyelmét, ha ki akarnak innét biztonságban jutni. Szerencsére már elmúlt délután három óra is, így a melósok – ki tudja miért -, felmentek a felszínre és szendvicseiket kezdték sűrgősen majszolgatni, mint akiknek alapból elhúzódott az ebédidejük.
Amikor a négy kamaszfiú úgy gondolta tiszta a terep egymás után lépkedtek fel a masszív, és stabil betonlépcsőkön egész a felszinig. Ezúttal is a nyurga srác ment elől, és ő tudta egyedül kipöckölni a rozsdás kettőskeresztet formázó acélrudat, amit a csatorna tetejére tettek. Amikor ezt sikeresen ledobta a csatorna tetejéről szólt a társainak, hogy kövessék. A maradék három srác olyan gyorsan, hangtalanul, és hatékonyan mozgott, mintha vérbeli kommandósok, vagy ninják lettek volna. Amikor mindenki kijutott még mindig hátravolt, hogy továbbra is láthatatlanok maradjanak, és észrevétlen hagyják el az építkezés területét.
Végül amikor néhány melós éppen a csatornák felé tartott ismét a négy srác belopakodott egy félig felépített téglás épületbe, és azonnal elbújtak. Mindenképp ki kellett várniuk, hogy senki se vegye őket észre. Így is legalább még fél órát vártak mire a munkások befejezték az aznapi munkaidejüket, és beszálltak a kocsijaikba, és elmentek.
A jelek szerint, szerencsére nem vették észre, hogy az egyik drótkerítést valaki megrongálta, így a négyfős baráti társaság biztonságosan megőrizhette a kezdeti előnyöt. Mind a négyen kifértek a kerítésen, majd úgy lépkedtek egymás mellett a poros, elhagyatott földúton, mint akiket valóban szorosan összekovácsolt a közösen átélt kaland és tettvágy.
Amikor végül elértek Budarösig ott találtak egy fényképezőautomatát, amibe pénzérméket kellett dobálni, és tetszetős fényképet csináltak, ahogy négyen fintorogva, nevetve pózolnak a kamerák lencséjébe.
Hosszú, hosszú évtizedek múltán, amikor a baráti társaság tagjai szédszéledtek, és csupán csak a közösségi média által tudták úgy ahogy tartani egyikükkel-másikukkal a mindennapi kapcsolatot a pufók kamasz srác, akinek Michelangelo teknőc volt az egyik kedvence elővette a közösen készült, időközben kissé megsárgult, és kifakult fényképeket, melyeket nagy becsben őrzött, és hagyta, hogy a gyerekkori nosztalgia vigasztaló érzése tartósan átjárhassa egész lényét.

MEGHIBÁSODÁSNAK INDULT MINDENNAPI ÉLET

Sietve igyekszel már búcsúzkodni
egy rég elfelejtett mézes-mázos,
becézgető hangtól, mely – anno -,
még halhatatlan romantikák
szent ígéreteivel kecsegtetett;
bezárt ajtók, kapuk,
zárt ablakokon kopogtatnál,
de már önmagadból is kiábrándulsz
s faggatón magadat vallatod:
Ugyan már! Minek?!
Egy hirdetőfal mellett,
mint a legtöbb kivert kutya megállsz,
s váratlan meglep a húgyszagú
ammónia kesernyés, átható szaga.
Talán te se voltál jobb,
s különb senkinél,
csupán egy átlagos fickó, aki még túl-él.

Még egy kicsit ácsorogsz,
mert aznap mintha sehogy
se volna kedved munkába menni,
ahol rabszolgahajcsár főnökeid
szabályosan leordítják zihált,
kopaszodásnak indult, szánalmas fejed,
s – tudhatod -,
magadnak szükséges feltörnöd
a lopott diókat is,
melyek szánalmas alamizsnák
gyanánt asztalod sarkait díszítik,
hogy bárki megkaparinthassa.

Vége hossza nincs örökkévalóságig
fejed fölött a meghibásodásnak indult,
acélhófehér neonfény világít,
de te inkább a jól bevált
hatvan wattos körtékre szavazol,
s szerencséd van, ha ideje korán
nem kerül szemüvegedre egy újabb kisstílű,
vakondok-dioptria.
Végtelenített vizesnyolcassá váltak
felszínes kapcsolataid is immár,
mert – sokak szerint -,
szándékosan elhanyagoltad őket.

Pont mikor már úgy érzed,
hogy végképp kiégnél,
s feladnád inkább, hiszen józan értelem
s belátható logika régen megszűnt,
hamvába holt egy romantikus hang
felhív mobilodon:
,,Szia szépfiú! hiányzol Drágám!”
– S te – akárcsak a legtöbb -,
szerelem-éhes,
józan szánalmas idióta levakarhatatlan,
méla kegyvesztett tudattal
valósággal belebolondulva az éteri,
gyöngyház-csilingelő hangba hallgatod
a másik mindennapi sikereit,
s álszerényen együtt örülsz annak,
hogy eljegyezték, és megtalálta a boldogságot,
amire te képtelennek tartottad magadat is!

Sokan kérdezték már eddig
is tőled elsősorban mit tettél önmagadért,
hogy kicsit élhetőbb,
tűrhetőbb legyen az élet-színvonalad,
s míg ábécé-sorrendben felsorolod,
hogy vándorfecske-üzemmódban mit,
milyen munkakörben végeztél,
és hogy törekedtél a nemesre, igazra, jóra,
addig a barátoknak nevezett perc-emberkék
váratlanul már mind magadra hagytak,
mondván: fontosabb dolguk is akad,
s nem érnek rá egy idiótát
pátyolgatni a nap 24 órájában!

EGY AGGÓDÓ TESTVÉR FOGADALMA

Haragudott magára, és tartósnak berögződött lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy megígérte váratlanul meghalt szüleinek, hogy bármi történjék is mindenképp vigyázni fog a kishugára, aki sajnos amióta csak elérte a változó, nővé érő kamaszkort egyre balhésabban kezdett viselkedni. Rendszeresen eljárt bulizni, és jócskán alkoholt is fogyasztott, és gyakorlatilag majdnem minden pasival kikezdett, és égett a végytól, hogy valaki végre igazi nőként kezelje, és ne csupán csak egy elkényeztetett parti hercegnőt láthasson benne.
Hét év volt közöttük a korkülönbség, mégis ő volt a világ legboldogabb gyereke, amikor a szülei annak idején a kezébe adták a kisbaba hugocskáját valósággal agyonringatta, dédelgette, és jobban vigyázott rá mindenki másnál. Aztán a kistestvére immáron tizenhárom éves lett, és erősen kisminkelten egy igazi oltári buliba ment csajos barátnőivel. Kicsit még túlzásba is esett – legalább is -, ami a sminkelési tudományát illeti, és ami ennél is fontosabb volt, hogy legkésőbb éjfélre elfelejtett hazaérni. Pedig úgy beszélték meg, hogy hazaér legalább éjjel tizenegyre, hogy holnap kirándulni mehessenek.
Utálta, ha rátört a halálfélelemmel vegyes, gyomorforgató nyugtalanság és tartós aggódás. Felvette motoros feketeszínű dzsekijét, szöges bakancsait, és azonnal motorra pattant, hogy megkeresse kishúgát.
Jóformán a fél várost bejárta, és szándékosan a legjobb barátnőivel kezdte a kikérdezést, akik egyöntetűen azt válaszolták neki, hogy Szandika egy idősebb, jóképű pasival ment el az éjszakába. ,,Az nem lehet! Ekkora felelőtlen csaj hogy lehet?!” – mérgeskedett, dúlt-fult magában, amikor igyekezett anyja helyett anyja lenni, ám önmagától még így is tudta megmenteni. Tovább folytatta a kutatást, míg végül az egyik srác – aki állítólag -, húga osztálytársa volt mobilon le nem adta a drótot, hogy egy villaszerű kastélyban lehetnek a második kerület patinás úri környékén.
Gázt adott, és a motor csikorgó kerekekkel vágódott ki a közúti forgalomba. Még így is jó háromnegyed órát vett igénybe, hogy a betegre aggodó nővér odaérhessen a megadott címre. Mikor lefékezte a motort az egyik újgazdagok által lakott lakóövezetben, ahol méregdrága házak álltak, valósággal hatalmába kerítette őt a tartós pánik, hogy húgával történhetett valami borzalmas dolog, vagy ne  adj’ isten még meg is sérülhetett. Ahány ház csak volt az utcában mindenhova becsöngetett és jólnevelt, udvarias viselkedéssel egy fiatal, tizenhárom év körüli kamaszlány hollétéről érdeklődött.
– Jó napot kedves asszonyom! Elnézését kérek a zavarásért, de talán tudna nekem segíteni! Egy tizenhárom év körüli lányt keresek, akit állítólag ebben az utcában láthattak egy idősebb úr társaságában…
– Ön esetleg rokona a lánynak?! – kérdezett vissza a gyanakvó újgazdag típusú nő.
– Igen, a nővére vagyok, és nagyon aggódom érte! – váltott komoly, őszinte hangra.
– Akkor minden bizonnyal a Csapó vilmos ügyvéd úrnál kellene érdeklődnie! – adta meg a választ a nő.
– …És esetleg megtudná mondani, hogy az ügyvéd úr melyik házban lakik?!
– Itt van közvetlenül három házzal arréb! De nem lehet eltéveszteni, mert nagy réztábla hirdeti az ügyvédi irodáját. Itthoni is szokott home officejellegű megbízásokat vállalni.
– Ó, vagy úgy! Nos, nagyon köszönöm a segítséget! Kellemes napot! – köszönte meg a segítő szándékot, majd fogta bukósisakját és azonnal rohanó lépésekre fogta bakancsos lábait. Már nem hallotta meg, amit az újgazdag nő kiáltott utána, hogy ti. rendőr-e.
Futva ért a kiszelt villaszerű házhoz. ,,Egy ügyvédtől nem is olyan rossz teljesítmény!” – gondolhatta. Addig csöngetett a modern, hófehér kaputelefon gombjával, míg egy nagymamakorú hölgy bele nem szólt:
– Tessék…? Ki az…?
– Kezit csókolom! Érdeklődnék, hogy az ügyvéd úr odahaza van-e?!
– Ki keresi?
– Csupán csak egy régi ismerőse! Az Állam és Jogtudományi Karon voltunk csoporttársak… - szándékosan inkább hazudott, mert ha most igazat mondd – több, mint valószínű -, hogy az idősebb női hang nem lesz ennyire szívélyes, és segítőkész.
– Értem! Akkor fáradjon nyugodtan be a házba! – az idős hölgy máris megnyomta a megfelelő gombot, és a tetszetős, vagyonokat érő kovácsoltvas kerítés ki is tárult autómatikusan.
– Nagyon szépen köszönöm… - válaszolta a kaputelefonba, miközben igyekezett motorját betolni a díszburkolattal ellátott, valamivel tágasabb udvari részre.
Amikor leláncolt biztonsági lánccal motorját, majd odalépett a nagyméretű bejárti ajtóhoz és csöngetett egy kedves idős asszonyság nyitott ajtót.
– Segíthetek kisasszonyka? – érdeklődött.
– Kezit csókolom! Hogy tetszik lenni? Az ügyvéd urat keresném! Itthon van?!
– Mindjárt szólok neki! Most éppen vannak nála. De addig kérem fáradjon be és érezze otthon magát!
– Köszönöm szépen! – kétszer végigdörzsölte bakancsát a szőrös lábtörlőkön, mert úgy érezte az illem ezt így kívánja, majd tétován beljebb lépett a modern stílusú épületbe, ahol márványból volt a padló, és néhány értékes festmény reprudukciója díszítette a falakat, és volt egy tágas nappali, várakozó helység, melyben eredeti kandalóban lángnyelvek lobogtak.
Az idős asszonyság most fellépkedett az emeleti lépcsőkön, mert odafönt kaptam helyet az irodák, majd néhány perccel később komotosan lecsoszogott és kedvesen közölte vele, hogy az ügyvéd úr most fogadja. Megköszönte, majd meg is ölelte az idős asszonyt, mert saját nagymamájára emlékeztette, akinek annyi mindent köszönhetett, aztán hármasával kezdte szedni a tetszetős márványból fargott lépcsőfokokat és a bukósisakjával együtt feltrappolt a lépcsőn. Borzasztóan ideges agyában már felkészült a legroszabb forgatókönyvekre, ti. hogy kishúgát ágyban találja egy idősebb emberrel, vagy még ne adj’isten meg is erőszakolják egy váratlan pillanatban. Ezt soha az életben nem bocsátaná meg magának.
Amikor végre elérkezett az irodákig, ahol az ügyvéd neve réztáblán volt olvasható úgy döntött illendően hármat kopog, és csupán csak ezután lép majd be.
– Tessék… Szabad! – szólt ki az ajtó mögül egy rekedtes, határozott hang.
A fekete dzsekis, bukósisakos nő most szélesre kitárta az irodai ajtó szárnyait, majd úgy lépett be, mint aki bosszúra készül.
– Jó napot kedves… hölgyem… - jócskán meglepődött az ügyvéd amikor meglátta. – Esetleg talán jogi problémái vannak…? – kérdezte, hogy a beszélgetést valahogy elkezdje.
– Nos… nem igazán! Egy tizenhárom év körüli kamasz lányt szeretnék megtalálni, mert tegnap este óta nem ment haza, és attól tartok valami nagy bajba keveredett! – válaszolta ügyet se vetve az ügyvédre. Mégcsak rá se nézett, hogy a szemkontaktust felvegye, és ez már a másik fél részéről erősen gyanakvásra adott indokot.
– Bocsásson meg hölgyem, de kihez is van szerencsém?! – kérdezte értetlenkedve az ügyvéd, miközben egyre jobban szerette volna lenyelni a torkát erősen feszítő tartós idegeskedés gombócait.
– Nos én annak a tizenhárom éves kamasz lánynak vagyok a nővére, és szeretném megkérdezni, hogy tud-e bármit róla, vagy arról, hogy hol találom meg?! – most végre farkasszemet nézett vele, és barna szemével valósággal keresztre akarta feszíteni az előtte hezitáló, tétova embert.
– Nekem azt mondta, hogy tizennyolc éves és… jól éreztük magunkat, de többet nem tudok… - válaszolta motyogó hangon az ügyvéd, akit most valósággal megrémisztett az előtte álló, ellenséges, dzsekis fiatal nő.
– Tudja szép dolog az igazmondás! De ezt akkor se veszem be! Maga volt vele tegnap este, és magának lett volna a felelőssége, hogy épségben haza is hozza!
– Na várjunk egy percet kedves hölgyem! Nekem azt állította, hogy elmúlt tizennyolc, és úgy tudom, hogy az már a nagykorúság határával egyezik meg! Egyáltalán nem értem, hogy mit kellett volna még tennem?! Talán azt képzeli, hogy bébiszitter vagyok, vagy kisstílű pátyolgató?! – kérte ki magának arrogáns hangnemben.
– Bár sajnos még nem ismerem magát, de szerintem maga egy alamuszi kis féreg szarházi, akit csak a saját hitvány élete érdekel semmi más! Szép szóval, vagy erőszakkal, de megtudom, hogy mi lett a húgommal, és akkor imádkozhat, hogy ennél kevesebbel megússza. – bukósisakját feltartotta a kezében, és úgy tűnt, mintha máris lesújtani készülne vele.
– Nézze! Biztos vagyok benne, hogy mindketten felnőtt emberek vagyunk, és könnyedén elsimíthatjuk a kettőnk közötti kisebbfajta félreértést! Mondja meg drága hölgyem, hogy mennyi pénzre gondolt, és már fizetek is!
Ennél galádabb, szánalmas szöveget valószínűleg már ki sem találhatott volna az ügyvéd, mert a bőrdzsekis nő támadásra készen egyre közelebb merészkedett hozzá, és egy óvatlan pillanatban úgy tökön rúgta a gyanútlan ügyvédet, hogy az menten térdre roskadt a tartósan égető pokoli fájdalom okán.
– Auuuu! Hogy az isten verje meg! Ez most nagyon fáj… - nyögte, nyöszörögte fájdalmában.
– Nos fog az még fájni jócskán, ha nem mondja meg, hogy merre ment a húgom?!
– Nézze… hölgyem… Annyit tudok, hogy amikor én beültem a kocsimba, mintha a mosdóban láttam volna kimenni az adott szórakozóhelyen… - nyögdécselte.
– Melyik szórakozóhelyen?! A címet mondja! – érezte hogy valósággal izzik, és forr az idegesség ereiben.
– Talán a hatodik, vagy a nyolcadik kerületben! Már nem emlékszem pontosan…
– Ha nem mondott igazat, még visszajövök, és akkor már nem lesz ennyire kedves… - azonnal feltépte az iroda ajtaját, leviharzott futva a márványlépcsőkön, majd gyorsan levette motorja biztonsági láncait, és csikorgó kerekekkel egyenesen a hatodik kerület felé vette az irányt.
Ismert jó pár szórakozóhelyet, de fiatalabb korában mindig igyekezett a józan mértékhez szokva bulizni, és utálta a részeg embereket. Szerencsére a szórakozóhely, amit ismert éppen ott volt, ahol néhány évtizeddel ezelőtt ő is megfordult. Felnyitotta a kihalt bejárati ajtót. A recepción egy rasztafrizurás srác érdeklődött, hogy mi járatban van, de már annyira ideges volt, hogy úgy érezte képtelen józanul gondolkodni, és több idióta kérdésre válaszolni.
– A húgomat keresem, te seggfej… - vetette fél vállról  oda.
– Ó, értem! Segíthetek valamiben?! – vakon követte volna bárhova, mert megérezhette, hogy irtóztató nagy baj lehet.
Az aggodó, bőrdzsekis nő egymás után tépte fel az ajtókat, és még a mellékhelységekbe is benézett. Szerencsére az egyik koszos, piszkos, elhanyagoltnak látszó, grafittikkel kidekorált női mosdóban végül megtalálta, akit keresett. Kishúga eszméletlenül ült az egyik vécécsésze mellett és miután az összes, valószínűleg tetemes alkoholmennyiséget kihányta magából, most úgy tűnt, hogy békésen szuszog.
– Szandra… én vagyok az! Kérlek térj magadhoz… - gyorsan néhány vécépapírt tekert le az egyik gurigáról, és hidegvizbe mártotta, majd letérdelt húgához, és homlokára tette a hidegvizes borogatást, remélve, hogy attól majd magához tér. Még néhány percbe így is beletelt mire húga végre kinyitotta szemét, és magához tért:
– Te mit keresel itt…?! – kérdezte összefüggéstelenül beszélve, mint aki szabályosan másnapos.
– Csak látni akartam, hogy jól vagy-e! Most pedig hazaviszlek… - óvatosan átkarolta félig eszméletlen kishúgát, majd óvatosakat lépve kiléptek együtt a női mosdó sívár fogságából a fényre. A rasztafrizurás srác csupán csak bámulni tudott, majd egy óvatlan pillanatban még megkérdezte segíthet-e bármit?
– Nem köszi, megoldom! – válaszolta a bőrdzsekis nő, majd támogatva húgát a motorjához sétált vele.
– Motorra tudsz ülni?! – kérdezte húgától, aki most alig állt a lábán, és gyengének érezte magát a tegnapi bulizástól.
– Mégis mit gondolsz te rólam, amazonok harcos istennője?! – kérte ki magának. Legalább, ha más nem akkor a humorérzéke megmaradt.
– Betegre aggódtam magamat miattad! Tudom, hogy neked ez smafu, de anyunak, és apunak megígértem mielőtt elveszítettük őket, hogy vigyázzni fogok rád, mert fontos vagy nekem! – próbálta eltitkolni a könnyeit, de nem igazán sikeredett a dolog.
A kishúg csak most gondolkodott el, hogy mennyire összetett, és próblémás is volt nővérével a kapcsolata, de azt sosem lehetett volna kijelenteni, hogy nem szerette volna, vagy nem nézett fel rá, mint idősebb testvérre.
– Tényleg aggódtál miattam… - kérdezett bátortalanul, tétován vissza.
– Persze te dinka! Még szép hogy! – próbált mosolyt erőltetni szájára.
– Ez igazán… nagyon rendes tőled…
Hosszantartón átölelték egymást, majd a nővér úgy döntött hív egy taxit, míg ő motorral fogja követni őket. 

A NAGY CSAJOZÁSI HADMŰVELET

Az egész úgy kezdődött, hogy a hajótörött-lelkű pasit meghívták egy buliba a haverokkal, ahol miután a bulinak vége lett a legjobb gyerekkori cimborája néhány bulizós csajjal megbeszélte, hogy igenis – ha törik, ha szakad -, de akkor is be fogják csajoztatni a barátját. Annál is inkább, mert úgy érezte tartozik gyerekkori ismerősének ennyivel, ha már sikerült az érettségije, és számos kalandokat éltek át együtt olyan volt számára, mintha a kissé kelekótya kisöccsét kellett volna pálytolgatnia.
– …Szóval drága hölgyeim! Akkor ki szeretne csatlakozni?! – fordult most a csajos társaság tagjaihoz, akik egytől-egyig díjnyertes, dögös szupermodell bombázóknak látszottak, és bátran megnyerhették volna a legújabb szépségversenyeket is.
A belváros egyik exkluzív, sikkes, és egy átlagember számára kissé drága éttermének beszélgetős boxaiban ücsörögtek, ahol állítólag hupikékszínű, étvágygerjesztő marhahúsos hamburgerek voltak az ideji év slágerkajái.
– Hát… én nem is tudom… annyira kis… gyámoltalan Forest Gumpnak néz ki… - felelte egy legalább százkilencvenes, szőke nehézbombázó, akinek tekintélyes dekoltázsa úgy mozgott, mintha legalább is gondolatban ritmikus zenét hallgatna.
– Jaj ne hülyéskedj Melinda! Szerintem annyira cukipofa volt! Láttad, hogy mikor bejöttünk felállt a székről, még a széket is kihúzta! Ez abszolút ritkaság mostanság, amikor mindenki vadbunkó stílusban szereti nyomatni! – egy egzotikus, egyiptomi hercegnőre hasonlító, sötétbarna hajú szépség mondta ezt, akinek a hangjából máris ki lehetett venni, hogy több mint valószínű, hogy megesett a szerencsétlenül járt, csetlő-botló férfin arany szíve.
– Na de drága hölgyeim! Most a legfontosabb dolog, hogy az én legjobb gyerekkori haveromnak legyen végre egy barátnője, mert nemrég múlt negyven, és vérciki, hogy még soha az életben nem volt egyetlen valamirevaló párkapcsolata sem! Ezt ugyebár nem akarhatjuk?! – fordult oda valósággal egyenként a bombázó csajokhoz, akik most valósággal csüngtek mézes-mázos szavain.
– Jól van! Beadom a derekam! – szögezte le a sötétbarna hajú szépség. – Van benne valami kisfiús, tétova szimpatikusság, ami nagyon bejön! – vallotta be.
– Mondja ezt egy olyan csajszi, aki világ életében, és mióta csak én ismerem főként az izmos, kigyúrt macsókért volt oda! – jelentette ki kicsit irigykedve a hangjában a magas, nagyon karcsú szőke bombázó.
– Melinda! Légy szíves! Fogd be! Mivel az egyik legjobb barátnőm vagy ezért csupán megkérlek, hogy vegyél vissza a kijelentéseidből! Egyébként pedig semmi közöd hozzá, hogy kivel megyek el randizni! – szögezte le a barna szépség. – …És különben is, szerintem a szerinted lúzer ostobáknak is éppen olyan joguk van hozzá, hogy teljesértékű embereknek érezhessék magukat, mint mondjuk azoknak, akiket állandóan elkényeztet az élet!
– Ugye most nem engem akarsz provokálni drága kis barátnőm, mert akkor figyelmeztetlek, hogy arra nagyon ráfázol! – a szőke bombázó hangja kétséget kizáróan élesen csattant a barna szépségen, de mintha a nagyon intelligens nő szándékosan elengedte volna a füle mellett ezt a fajta vaskos, és kemény véleménynyilvánítást.
– Tudod mit Melinda? Csinálj amit csak akarsz! Én akkor is találkozni szeretnék ezzel a férfival! – most a férfihoz fordult lehalkítva a hangját, és bizalmasan máris megkérdezte, hogy a személyes találka részleteiről tájékozódjon.
– Ez a beszéd drága hölgyeim! Ennek nagyon örülök! És biztos vagyok benne, hogy a legjobb haverom is valósággal repesni fog a vágytól, hogy végre barátnője lehessen, de előtte néhány dolgot még elő kell készítenünk! A többi gyönyörű hölgynek megköszönöm a részvételüket, és most elmehetnek!
A szőke dögös bombázó úgy állt fel tűntetőleg az asztaltól, mint akit szabályosan máris leforráztak, és vérigsértett pávamadárként vonult el a legtöbb vendég között, akik közül néhányan érdeklődve figyelték a színpadra termett féltékenységi jelenetet.
A barnahajú szépség és a macsó férfi most végre kettesben maradhatott, és anélkül, hogy bárki is megzavarhatta volna bizalmas együttlétüket.
– Szóval akkor ittvan az okostelód? Mert gyorsan megadom a haverom elérhetőségeit, meg minden! – folytatta a beszélgetés fonalát, mintha mi sem történt volna a férfi.
– Persze, csak nyugodtan! – A szépség azzal már nyúlt is a tetszetős, méregdrága táskája után, és kivette az okostelefonját, hogy a férfi bepötyöghesse rajta barátja telefonszámát.
– A legfontosabb, hogy még csak véletlenül se jusson eszedbe a haveromat megszégyeníteni, mert azt rohadtul komolyan veszi! Érthető?! – lett komoly a hangja.
– Persze, ez csak természetes! Én is kérdezhetek?
– Azért vagyunk itt bébi! Lökjed!
– Tehát ha jól értem, akkor ismerkedjek össze a legjobb barátoddal, férkőzzek a bizalmába, kedveltessem meg magamat, és szeressek belé, és legyek a barátnője?!
– Figyelj, tudom mire akarsz kilyukadni! A lényeg az, hogy randizol vele, találkozgattok párszor és ha minden jól megy, akkor szerzel magadnak egy igaz barátot! Persze csak, ha nincs ellenvetésed?
– Szó sincs róla! Nem kenyerem a megfutamodás!
– Ez a beszéd! Nagyon csípem a hozzád hasonló belevaló csajszikat!
– Nos ezt igazán köszönöm a belevaló csajok nevében is! Akkor mikor találkozzak a barátoddal? – kérdezett vissza kissé izgatottan, mert kezdte furdalni a tartós kíváncsiság.
– Előbb még nekem is muszáj kicsit megpuhítanom, de mit szólnál hozzá, ha rádcsörögnék valamelyik nap, hogy mikor lesz aktuális és akkor te máris tudnál cselekedni!
– Értem! Van még esetleg bármi, amire muszáj odafigyelnem?! – kérdezett vissza, mintha csak vizsgázni menne.
– Hitesd el vele, hogy ő is egy rendes, kiegyensúlyozott ember és normális!
– Ó, hát… részemről rendben!
– Akkor köszi, hogy segítesz, és a többit majd a telón megdumáljuk! – azzal mindketten kezet ráztak, mintha csak egy üzleti szintű találkozó aprólékos részleteit vitatták volna meg, aztán fizettek, és elhagyták a helyiséget, ahol éppen tartózkodtak.
A férfi még hátrafordult egy jelentős pillanatra egyszer és láthatta, amint a csinos, intelligens barna szépség egy bordópiros Mazda szedánba száll be, majd gázt ad, és kivágódik a forgalom írányába.
,,Na ez egy érdekes történet lesz!” – gondolta magában, amint ő is beszállt a saját kocsijéba, és hazafelé vette az irányt.
A következő hét első pár napja gyakorlatilag egyetlen dologgal telt el, nevezetesen: meg kellett győznie, és puhítania legjobb gyerekkori barátját arról, hogy randizni, és ismerkedni igenis a legjobb dolog – sok más mellett -, ami az emberrel valaha is történhet:
– …De mi lesz, ha nem fog sikerülni?! – kételkedett már saját magában is föl-le járkálva saját lakásán a különc, pufók férfi.
– Jaj, öreg harcos! Hagyj békén a süket, idióta dumáddal! Fogd fel úgy a dolgot, hogy most végre becsajozhatsz, és mégha az adott csajnak nem is jössz be igazán, ki tudja? Hátha nagyon jó barátok lesztek, és ez azért nem semmi! – győzködte minden telhető taktikát bevetve barátja.
A puhítási, meggyőzési stratégia – úgy tűnik -, jól beválhatott, mert nem sokkal a beszélgetést követően egy derűs, napsütéses szombati napon rejtélyes női hang csöngetett fel a szerencsétlenkedő pufók férfi kaputelefonján:
– Üdvözlöm… Nem tudom, hogy emlékszik-e még rám?! A szőke barátnőmmel, és az Ön barátjával együtt beszélgettünk az egyik étteremben? – érdeklődött kedves közvetlenséggel angyali hangjában.
– Természetesen. Segíthetek…?! – kérdezte a férfi, kissé beijedt hangon.
– Önhöz jöttem kedves… bocsásson meg, de nem hallottam a nevét…
– Roland…
– Üdvözlöm kedves Roland. Az én nevem Aliz, Esetleg bemehetnék…?
– Persze, tessék csak! – azzal már meg is nyomta a kaputelefon nyitógombját.
Nem telt bele pár perc sem, és a liftből kilépett ugyanaz a gyönyörű, egzotikus vonásokkal rendelkező barnahajú szépség, akit a férfinek volt szerencséje látni, amikor barátja lefixálta a páros randit.
– Üdvözlöm Katona Aliz vagyok! Már nagyon sok szépet hallottam Önről… - máris nyújtotta hosszú, karcsú kezeit a férfi irányába, aki most úgy gondolta ez egész biztosan csak valami félreértés lehet, vagy valami idiótáknak való gyerekes vicc. Méghogy egy ilyen földre szállt, angyali istennő egy olyan lesajnált, senkiházi alakkal akarjon megismerkedni, mint amilyen ő? Hát az teljes képtelenség. Már a kézfogásuk pillanatában mindketten úgy érezték, hogy ez nem éppen egy szokványos, átlagos találkozás lesz, sokkal inkább, amit maga a sors rendezett el.
– Fáradjon be egész nyugodtan! – kinyitotta előtte a bejárati ajtót, majd amikor észrevette, hogy a nő éppen a cipőjével bajlódik azonnal bement a szobába és kihozott egy kisebbfajta sámliszerűséget, hogy ezzel is megkönnyítse a dolgát.
– Nagyon köszönöm! Ez igazán kedves Öntől Roland! – Elpirult kicsit szégyellősen, majd levette lábbelijét, és pipiskedve belépett a lakásba, és mindent igyekezett tüzetesen megnézni. – Milyen szép, és rendezett kis lakás! Egyedül rendezte be?
– Köszönöm a dicséretet! Igazándiból ez a szüleim háza, de miután sajnos elveszítettem őket azóta jóformán nem sok vendégem akadt… - hangja egyszerre volt szomorú, mégis gyerekes, amitől Aliznak önkéntelenül is nagyot dobbant a szíve a tartós bűntudattól.
– Ó, bocsásson meg! Ezt nem szabadott volna! Elnézését kérem, ha megbántottam… - szabadkozott.
– Nem történt semmi! Megkínálhatom bármivel…?!
– Egy pohár hideg víz most nagyon jól esne!
– Máris hozom! Addig érezze nyugodtan otthon magát, és helyezkedjen nyugodtan kényelembe!
A délelőtt és aztán a nap egész részét úgy beszélgették végig, mintha csak a legrégibb ismerősök lettek volna, akik évtizedekig nem is találkoztak. Aliz gyönyörűen tudott nevetni, és mosolyogni, és szerencsésnek vallhatta magát, hogy képes volt meglátni a másikban is a teljes értékű embert. Roland kezdetben szándékosan visszafogottan viselkedett, és harapófogóval kellett kihúzni belőle a szavakat, de amint feloldódott, és gáltásai eltűntek egyre fantasztikusabban, igazi mesélőkedvvel ecsetelte a nagyon kíváncsi, és érdeklődő, gyönyörű nőnek hányatott, kisiklott, és zaklatott élettörténetét.
A gyönyörű fiatal nő még sosem találkozott ennyire kreatív, szerteágazó gondolkodású, és művészi hajlamú valakivel, mint Roland. Igaz számos barátja és ismerőse akadt művészberkekben, de azt össze sem lehetett hasonlítani a személyes élménnyel, mint amikor Roland egyszer csak saját versét kezdte felolvasni határidőnaplójából.
Roland úgy érezte magát, mintha ténylegesen új értelmet nyerhetett volna az élete, hála Aliznak, míg Aliz úgy érezte magát, hogy megtalálta azt, akit talán mindig is keresett.

KÚTMÉLYSÉG-SZEMLE

Már csupán csak ritkán tépheti le álarcát
e mostani fetrengő
céda korban prostituált angyal,
vagy méltatlanná lett szent.
Egyszerre közönyösíti,
kiábrándítja a tudatosan megvesztegethető
embert a rengeteg tonnányi
álszenteskedő áruló-csaló.

Még a valóban látó lelkek is
csupán alig-alig éreznek
s látnak bármit is, az ösvények
melyeket hajdanán még biztonsággal
be lehetett barangolva felfedezni,
mostanság egyre veszélyesebbek.
Járhatatlanná lettek
a csalárd-számító manipulatív életek is,
akik nem gondoltak holnapok hívó,
bizonytalan szavára.

Szét kellett volna nyomban törni önmagukban
a feledhetetlennek tetsző emlékeink
súlyát mely egyszerre megvesztegetett
s meggyötört naponta.
Mostanság egyre leljebb került immár
e mostani korban a színvonal,
emberszámva vevés,
mintha a már abszolút felnőttek is
mind elfelejtették volna önmagukban
a megsértett gyermeket.

Bukott álmaik vérző játékszerekké lettek önszántukból;
anyagtalan keringenek a szív pitvarokban,
míg erkölcsi visszhangok is csupán
kivételes állapotaikban felelgetnek.
Morajlásuk a tartós magány
viselésével rokon, és egynemű.
Őszinte-igaz érzelmeket,

Mindenség és romantika tartósnak
bélyegzett halhatatlan lángolásait
mostan tartogatni s inkább rejtegetni kell,
míg csak tartósan ki nem kopnak.
Fölsértett angyali tekintetek kútján
a megfagyott igazgyöngy is
eltévedt könnycsepp lehet csupán.

A látó, igazmondó szemek tán
még így is azonnal kiszagolják
a nyilvánvaló különbségeket.
Bölcsebb a nyitható mélység,
ha dobbanó szív megnyílik
s befogadja önzetlenné lett áldozatait!

FÉLÉNK MOSOLYOK? DUPLA RANDIK

– Maradj már veszteg egy kicsit hapsikám! Olyan vagy mint egy nagytestű pingvinfióka, aki ötpercre sem tud nyugton maradni! – parancsolt rá kissé bosszúsan barátja a pufók pasira, mert a nyakkendőjét valahogy sehogy sem tudta elfogadhatóan megkötni.
- Nézd! Tudom, hogy utálod a nyakkendőket, és az öltönyt, de hapsikám most randira mész, és oda ha tetszik, ha nem illik a kicsípett megjelenés. Úgyhogy még egy pár perc, és készen is vagyunk.
A jópofa pufókarcú fickó – legalább is -, egyelőre engedelmesen, mondhatni szófogadóan tűrte, amint barátja végre elfogadhatóan megkötötte nyakán a még így is kissé szorosra kötött nyakkendőt, de amint megnézték a tükörben a végeredményt rájöhettek, hogy igazság szerint nem is olyan rossz.
— Na így ni! Végre valahára. Most aztán húzzunk a csajokhoz, mert nem ildomos két begerjedt bigét megváratni. Márha érted, hogy mire is gondolok faszikám!
Mindketten lezser, elegáns zakót vettek ingükhöz, és persze egy-egy vörösszálú rózsa sem maradhatott ki a tényleges udvarlásból.
Kivételesen a macsó típusú férfi sportkocsiján mentek, aki nem győzött figyelmeztetni pufók barátját, hogy nagyon vigyázzon a zsír új, és valószínűleg méregdrága bőrülésekkel, hiszen már azok is egy kisebbfajta vagyonba kerülhettek.
– Na most akkor itt egy kicsit szabálytalankodni fogunk haver, elvégre mindketten sietünk, nem igaz?! – azzal a kocsit füstölgő kerekekkel, hirtelen gázt adva máris egy másik sávba kormányozta, melyben szabadabb és mozgékonyabb is volt a közúti forgalom.
Mivel a páros randi helyszíne a belváros egyik legrogalmasabb, legfelkapottabb negyedében kapott helyett nem meglepő, ha a macsó férfi igyekezett tisztes távolságból elkerülni a parkolóórákat. Elvégre aki szereti a pénzt csak nem engedheti meg, hogy fölöslegesen elkótyavetélyje.
A sportkocsival rögtön az egyik kereszteződés utáni kisebb utcasarkon állt meg, ahol – reményei szerint -, nem látott egyetlen árválkodó parkolóórát sem, bár jól sejthette, hogy az ördög szinte sosem alszik, és bármelyik pillanatban a semmiből felbukkanhat egy afféle buzgómócsig közterületfentartó őr, aki secc perc alatt tetszetősen meg is bírságolja ügybuzgalmában.
– Ez a hely szerintem tökéletes lesz! – állította le a vadmacskaként mormogó motort, aminek valósággal imádta doromboló vadállatias hangját.
A másik pufók férfi olyan ideges és stresszelős hangulatban volt, hogy jószerivel szólni sem mert, és ha ez nem lett volna elég akkor vesztettül liftezni kezdett a gyomra, mintha még nem tudta volna eldönteni, hogy visszaöklendezze-e az eddig elfogyasztott ételmennyiséget, vagy egyelőre hagyja nyugodtan lappangani várva a megfelelő alkalomra.
Amellett veszettül verejtékezett is, mint aki sokkal inkább egy szánalmas, lepattant drogoshoz, vagy dílerhez hasonlít, és nem egy reménytelenül romantikus valakihez, akit még az a tiszavirágéletű remény tart életben, hogy talán őrá is vár valahol az egy igazi. Mindketten kiszálltak a kocsiból, és míg a macsó férfi az autóriasztó pittyegő hangjával bíbelődött, addig a pufók férfi férfi úgy érezte, hogy nyakát valósággal máris fojtogatja a felettébb kényelmetlen nyakkendő.
– Nyugi van pajtás! Meglásd a két bombázó csaj annyira be lesz gerjedve, hogy mondhatsz bármit, lökheted a sódert, amit csak akarsz, és a végén talán még egy kis ágyjelenet is bőven belefér. – magabiztos, tipikusan hódító hangjától a másik férfinak még csekélyebb lett egyébként is soványka, és jócskán megtépázott önbizalma.
– Akkor most itt átvágunk, és percek alatt ott is vagyunk! – A macsó férfi máris átvágott a sétálóutcán, nyomában lélekszakadva loholva a pufók emberrel, majd még éppen idejében léptek meg a nagyon menő, és dizájnos kávézó-étterembe, ahol a két dögös, csúcsbombázó nő már éppen arra készült, hogy végleg hátat fordítson a randinak.
– Hölgyeim! Elnézéseteket kérjük, hogy így megvárattunk benneteket, de tudjátok hogy megy ez! Egyrészt a forgalom, másrészt régi kedves barátom félénk félszegsége akadályozott abban, hogy benneteket kicsit megvárattunk. De ennek ellenére nagyon szeretnénk, ha maradnátok, és végre megismerkedhetnénk egymással. – Úgy tűnik a macsó férfi mindig tudta, hogy egy adott pattanásig feszült, és robbanással fenyegető szituációban mit kell mondania, mert ahelyett, hogy a két világszépe szépségkirálynő típusú nő faképnél hagyta volna a két férfit zokszó nélkül visszaültek boxukba, és rendeltek maguknak még két darab koktélt tökéletesen abban a hiszemben, hogy az italokat majd a pasik fogják kifizetni.
– Hát akkor bemutatkozom! Ákos vagyok, és most jelenleg brókerként nyomatom az ipart… - kezdte el szokásos szövegét a macsó férfi. – Itt mellettem ezt a kissé gyámoltalan, de annál jobbfej pojácát, aki magyarszakos tanárként nyomatta, de most írással keresné nemlétező kenyerét pedig úgy hívják, hogy Kornél, és higyétek el, még soha az életben nem volt kapcsolata vérbeli hús-vér hölgyekkel.
A pufók férfi – szemlátomást -, enyhén megsértődhetett, mert előbb csak mérges, későbbb már szemlátomást szomorkás hangulat lett úrrá arckifejezésén.
A két bombázó hölgyemény is bemutatkozott és elmondták, hogy mindketten a bulvármédia kissé sekélyes és mocskos világában dolgoznak, és modelkednek is, ha erre mód és leheőtség kínálkozik.
Hát igen. Nem meglepő. Elvégre, ha az ember folyvást a kamerák árgusan figyelő keresztüzében kénytelen dolgozni, akkor nagyon sok esetben a külcsín, és a mindenkori fizikális adottságok határozzák meg egy ember jellemét, míg az ún. rejtett tulajdonságok szükségképp kimaradnak a megismerésből, hiszen nagyon sokan a szemükkel látnak, ahelyett, hogy a szívükkel, és lelkükkel éreznének.
– Mondjátok csak srácok? Ti tesók vagytok, vagy mi?! – a száznyolcvan centis, hihetetlenül karcsúlábú szőke bombázó lehetett a rátermetebb, és bátrabb, hogy egy ilyen kérdéssel elő mert hozakodni.
– Nos kicsi virágszálam! Bár nem jársz messze az igazságtól az a nagy helyzet, hogy kisrác korunk óta rengeteg sok balhéban, és kalandban volt részünk. – vallotta be, mire – úgy tűnik -, hogy a két nő érdeklődve, és kíváncsian kezdett figyelni a macsó férfi meséjére.
– Ez érdekesen hangzik… Akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy bizonyára brutálisan kőkemény gyerekkorotok lehetett, amiből nem szabadulhattatok egykönnyen.
– Igen, ez látod sajnos kétségtelenül igaz! És ti hogy lettetek jóbarátnők?
– Hát tudod ez egy nagyon hosszú, és cirkalmas törénet… - vette át most kivételesen a szót az egzotikus vonásokkal rendelkező barnahajú bombázó.
– Időnk van bőven drága hölgyeim. Szóval? Elő a farbával, elvégre ki tudhatja mikor talizhatunk így mi négyesben. – kérlelte őket kíváncsiskodva a macsó pasi.
– Figyu! Ne haragudj, de a barátod Kornél csak nem süketnéma?! – kérdezte a szőke bombázó.
– Tudtommal sráckorunk óta még nem. Miért kérdezed?!
– …Csak mert, amióta leültünk veletek dumcsizni még egy árva szót sem szólt. Csak nem szégyellős?! – erre mindketten vihogva összenevettek, mintha a pufók férfi jelenléte csak egy újabb szánalmas, közhelyszerű vicckategória lenne.
– Na de kérem hölgyeim! Felnőtt, intelligens emberek volnánk, akik tisztában vannak vele, hogy nem lenne ildomos megbántani a másikat. Szépen, rendesen kell viselkedni! – egyszerre volt dorágálás és felrészben udvarias figyelmeztetés ez a mondat, megvédve a pufók férfit az általános megszégyenítés rémétől.
A szőke bombázó mintha kissé megsértődött volna a macsó férfi frappáns, ugyanakkor határozottan is rendreutasító válaszától, mert kicsit látódott rajta, hogy visszafogja magát, mielőtt újfent kóstolgatni akarná ,,ellenfeleit.” Ellentétben a barnahajú szépséggel, aki máris nagyon vonzó tulajdonságnak találta, ha a barátság nevében egyik ember védelmébe veszi a másikat. Szemlátomást most úgy kezdett a férfi szavain csüngeni, mint akinek a leghatározottabb elképzelései vannak nem csupán a következő esetleges találkozás részére, de a közös jövő ígéretére is, márha úgy alakulnak a fennálló dolgok.
– Ez annyira rendes, és figyelmes volt tőled! – bukott ki belőle.
A pincér végre visszatért a soron következő ki tudja már hányadik koktélválogatással, és a két csúcs dögös hölgy abszolút nem zavartatta magát ott helyben egyhúzásra ledöntötték torkukon a minden bizonnyal ütős italokat, mintha legalább is a legfinomabb üdítőket kóstolgatnák.
– Hú! Hát ez nem semmi, drága hölgyeim! – a macsó férfi is igyekezett a hölgyek példáját követni, és az előtte posztoló vodkanarancsból jó nagyot kortyolt, amitől átmentileg azonnal elfogta előbb az émelygés, később pedig az enyhe köhögési roham.
– Hát attól tartok, te kevésbé bírod a piát, mint mi! – jegyezte meg akár egy elmés megállapítás hozadéka lett volna a szőke bombázó. – De azért belevaló pasi lehetsz! – állapította meg.
– Nos hát igazán köszönöm… - vett a köhögése után egy felszabadító, mély lélegzetet.
– …És áruljátok már el fiúkák, hogy végül is mivel foglalkoztok?
– Mint említettem én brókerként nyomom az ipart, míg a legjobb haverom tanár volt, de most írogat szinte mindenfélét… - itt egyszerre mind a hárman Kornélra néztek kérdőn, érdeklődve, aki jócskán megszeppent, mert csupán csak bólogatni tudott, mint valami eminens tanuló.
– És az írogatásból mennyit lehet keresni kedves Kornél? – jött egy váratlan kérdés a barnahajú szépség szájából.
– Nos tudja kérem ez változó… mikor mennyi… - igyekezett szándékosan kikerülni a szóban forgó kérdést, mert valósággal utálta, és rühelte, hogy miért egy randinak minden esetben az banyagiasságnál kilyukadnia.
– Mivel Ön rendkívül bölcsen, és diplomatikusan fogalmaz kedves Kornél azt kell gondolnom, hogy valamit szándékosan eltitkol, amit nem akar elárulni. Nincs is ezzel semmi probléma. Szerintem egy áltagos író, aki mondjuk annyira nem ismert, és nem bestszellerlistás kb. úgy százezeret kereshet? – találgatott a levegőben. Próbálta megfejteni saját kérdését.
– Bárcsak így lenne… Sajnos örülök, ha tízezer körül megvan a hónapnyi penzum. – vallotta be még mindig szerénykedve.
– Hú! Hát semmi közöm hozzá, de esetleg nem gondolt arra, hogy beszélnie kellene valamilyen könyvkiadásban érdekelt szerkesztőkkel, hátha tudnának segíteni Önnek, hogy kicsit jövedelmezőbbé, és kifizetőbbé tehessék a munkáit?
– Köszönöm a válaszát, de sajnos egy alkalmi munkákból élő embernek legalább négyszer is muszáj meggondolnia, mielőtt egyáltalán csapatot toboroz, amire nincs pénze.
– Miért Ön szerint mennyit kóstálhat tokkal-vonóval egy szerkesztő, aki mindent elintéz?! – mintha a barnahajú szépség egyszerre kekeckedett, és játszott is volna Kornéllal, és a férfi még nem tudhatta, hogy valójában ezzel mik voltak a szándékai.
– Nos… igen és nem… de százezer lehet a minimum, hiszen a mai világba minden pénzbe kerül… - ezt az egyszer megállapítást is annyira gyerekes naivsággal sikeredett ecsetelnie a gyönyörű, egzotikus nőnek, hogy annak önkéntelenül is megesett rajta a szíve, és a mély részvét mellett kezdett mást is érezni a pufók férfi iránt, amire – legalább is -, egyelőre még maga sem tudta, hogy miként és hogyan fog reagálni.
A randi hátralévő részében egymásnak dobálták oda-vissza a kérdések-válaszok széles, kimeríthetetlennek tetsző választékát, és míg – szemlátomást -, a macsó pasi nagyon is kedvére flörtölgetett az enyhén becsípett szőke bombázóval a barnahajú szépség és a pufók férfi ellenben mintha máris kölcsönös vonzalmat éltek volna át együtt valahányszor az egyik, vagy a másik éppen valami érdekes témával állt elő.
– Hát drága kedves hölgyeim! Remélem egyetértenek velem, ha azt mondom, hogy ez fantasztikus randi volt így elsőre, és bátorkodnék megkérdezni, hogy vajon lesz-e folytatás? – kérdezte egyiket-másikát.
– Én személy szerint jól éreztem magam, bár attól tartok kicsit be is csíptem ettől a frenetikus koktélbombától… - lett egyszerre nyílt, és velejéig őszinte a szőke bombázó.
– Ó, értem! Akkor nincs más hátra, minthogy felajánljam szerény gardedami szolgálataimat és ha nem bánja szívesen hazaviszlek kocsival…
– Ez igazán nagyon kedves tőled , de a barátnőm majd elkísér hazáig… úgy sem lakunk túlságosan messze… - igyekezett hárítani, ám az ütős alkohol jócskán megtette hatását, mert úgy érezte, mintha totálisan lezsibbadt volna a nyelve, és egész testében zsibongana a vér.
– Drága hölgyem! Ha nem veszi tolkodásnak elkísérlek egy darabon, és közben még mindig beszélgethetünk egy jót! Te csak nyerhet ezen az egész szituáción! – annyira behízelgő és lefegyverző volt a modora a macsó férfinak, hogy a szőkeség végül beleegyezően bólintott, majd mind a négyen feálltak az asztaltól, fizettek és kiléptek az étteremből, hogy romantikus sétát tehessenek.
Miközben a két hölgyemény kedvesen belekarolt a két férfi karjába, talán még ők maguk sem sejthették, hogy elkezdődött valami kellemesen bizsergető kémiai összjáték szívükben, és lelkükben egyszerre, ami gyökerestől megfogja változtatni további életüket. Kornél pedig végre úgy érezhette magát, mintha annyi éven át egy sötét zugból egyszer csak barátja segítségével, és ösztönzésére kikerült a szabad levegőre, a felszabadító világosságra, hogy összezavarodott életét újrakezdhesse egy fantasztikus nő oldalán.