TITKOS KÜLDETÉS A CSATORNÁBAN

Négyen voltak, akárcsak a Tini ninja teknőcök. Egyikük közülük, akinek Michelangelo teknőc volt az egyik kedvence, de tulajdonképp mindegyik teknőccel valósággal mély, szinte emberközeli barátságot ápolt kitalálta, hogy suli után menjenek el a Budaörshöz közeli erdős részhez, mert ott vannak gusztustalan, és bűzös csatornák, és olyan alagutak is, ahol könnyű szerrel elélhetnek a teknőcök is.
– Na, fiúk? Ki van benne?! Rajta! – kérdezgette egy nap szinte minden iskolai nagyszünetben kétkedő, és jócskán hezitáló osztálytársaitól a srác.
– Jaj, hogy már békén a hülyeségeiddel Roli! Hány éves is vagy öt?! Szánalmas és nevetséges, hogy még mindig képes vagy hinni egy ilyen ostoba képregénynek. – válaszolta az egyik kisnövésű, de annál bikaerősebb fiú Gyurka.
– Álljunk meg egy percre, skacok! Mit szólnátok, ha csinálnánk egy kisebb balhés kalandot, és lemennénk a csatornába?! – vetette fel jólhangzó ötlet gyanánt egy másik fiú, aki kisebb figyelemre vágyott világ életében.
– Én benne vagyok! Kezeket fel, aki be akar társulni?! – máris magasba emelte a kezét.
A négy jó barát magasba emelte ünnepélyesen kezét, és eldöntötték, hogy amikor háromnegyed kettő magasságában véget ér a hetedik órájuk fogják magukat, felkerekednek, és elmennek az erdős, kihalt részre, és leereszkednek egy csatornajáratba.
Főként a teknőcmániás Roli volt odáig az ötletért, és a legtöbb tanárjának is valósággal szinte azonnal feltűnt, hogy alig lehetett bírni vele az órán. Nem pusztán viselkedésbeni problémák merültek fel, sokkal inkább Roli annyira mozgékony és eleven lett, mintha egy turbó gyógyszert, vagy vitamint vett volna be, aminek az a mellékhatása, hogy fokozott hiperaktivitást mutat, amivel a kilencvenes években nem sok mindent tudtak a tanárok kezdeni.
– Rolikám! Mi a bajod?! Talán beteg vagy?! – kérdegették tőle az órát tartó tanárai aggódva, mert nagyon szívükhöz nőtt az okos, rendkívül intelligens fiú.
– Bocsánatot kérek tanárnő… - szabadkozott olyan esetekben főleg, amikor maga is megérezhete, hogy a tartós lebukás veszélye fenyegeti.
– Menj szépen fel az osztályfőnöködhöz, és kérj tőle egy igazolást mára! Nem lesz semmi baj! Nem írunk be hiányzónak! – mondogatták a tanárok közül néhányan. Ám Roli nagyon is jól érezte magát, csak nehezen volt rá képes, hogy kordában tarthassa örömujjongásait, nem úgy, mint a legtöbb diáktársa, aki jóformán majd elsüllyedtek szégyenükben, hogy ennyire kelekótya és helyenként bolondozó barátjuk van.
Amikor végre a hetedik órának is vége lett valamivel délután háromnegyed kettő után a négy jó barát ottmaradt a kiüresedett osztályterembe, és hosszú tanakodással egybekötött tervezgetésekbe merült.
– Na gyerekek! Egy fontos kérdésem lenne!
– Bökd ki hapsikám!
– Ki hozott magával kaját, mert valósággal máris éhenhalok!
– Rolinál biztos akad valami! Elvégre az ő anyukája mindig csomagol neki tízórait, meg csokikat, igaz?!
Mindannyian egyszerre néztek Rolira, aki kissé bűnbánó kifejezéssel máris széttárta mindkét kezét, és közölte, hogy sajnos a tízórás nagyszünetben megette az utolsó morzsáig szendvicsét.
– Bocs skacok! – mentegetőzött.
– Látod ezért maradsz te mindig dagadék, mert folyton tömöd azt a pöffeteggomba fejedet! – torkolta le barátilag az egyik fiú.
– Akkor mi lesz srácok?! Kinek van kedve megnézni a csatornákat?! – kérdezte egy valamivel cingárabb fiú.
– Nekem nagyon lenne! – emelte újfent a magasba a kezét Roli, mintha iskolai felelésen lenne.
– Ez a beszéd! Akkor aki akar jönni, az most még megteheti, később már nem! – adta ki a jelszót a kistermetű Gyurka, mire libasorban a három mások fiú engedelmesen követni kezdte. Csapatba verődve ténylegesen úgy érezhették magukat, akár a három testőr, aki vigyáznak, és védelmezi egymást is kerül, amibe kerül.
Amint kikeveredtek az iskola hófehére meszelt, viszont grefittikkel agyontetovált épületéből egy-két cserfes, kíváncsi fruska lány, akár a csivitelő madarak, vagy kanárik szorgos kíváncsisággal tüstént ellepte a négy fiút.
– Sziasztok Fiúk! Merre felé mentek? – kérdezgették nevetgélve, mosolyogva tüzetesen vágigmérve a négy kamaszt.
– Semmi közötök hozzá lányok! Menjetek szépen haza anyucitokhoz és bízzátok a dolgokat a valódi férfiakra! – jelentette ki kisebbfajta büszkeséggel mellében Gyurka, majd felemelt fejjel máris megindult a lelkes kis kompánia élén.
– Jaj miért kell, hogy a fiúk olyan elviselhetetlenül undokok legyenek! – panaszkodott az egyik lenszőkés hajú kislány, akiből tizenegynehány év múlva egészen biztosan szépségkirálynő lesz, hacsak addig nem változnak meg a dolgok.
– Azért, mert azt hiszik, hogy nagymenők, holott csak lúzerek, akik azt gondolják, hogy valakik! – válaszolta egy szemüveges, csúnyácska lány.
A négy srác mit se törődve a lányok kíváncsiskodásával továbbra is folytatta célját az erdős terület felé, és ügyet se vetettek a bámészkodó lányokra, akik továbbra is sóvárgó tekintetekkel bámultak utánnuk egy kis ideig, majd továbbmentek másfelé.
Az erdős rész kicsit kívülre esett majdnem Budaörs elejére, ahol most építkezés folyt, és elviekben szigorúan tilos volt az építési területre való bemerészkedés. Igen ám, de ha az ember történetesen kamasz, és még szép, hogy buzog benne a tett és a kalandvágy, akkor igazság szerint nem lehet csodálkozni rajta, hogy a négy vállalkozókedvű, és kellőképp merész fiatal valósággal szomjazta a veszélyes helyzeteket magukon kívül.
– Még szerencse, hogy apámtól elcsórtam egy drótvágót! Most legalább lazán átbújhatunk a kerítésen is. – azzal a nyurgább srác máris vette elő a hátizsákjából az ügyes kis acélszínű szerszámot, és a drótkerítést alsó felét kezdte el vele metélni, míg a kerítés aljából tetszetős lyukat nem vágott, hogy barátai átférhessenek rajta.
– Ez tökre szuper! – lelkesedett a teknőcmániás, pufók srác, aki az ünnepi alkalomra való tekintettel narancssárga színű fejpántot és pár darab kitűzős teknőcmatricát is szétosztogatott, mondván mégiscsak szuperhősök lettek vagy mifene.
– Te most hülyéskedsz velünk, Roli?! Mik vagyunk ötéves kis pöcsök, vagy szőröstökű férfiak?! – kérdezte a kisnövésű Gyurka, aki már alig várta, hogy egyszer s mindenkorra letudhassa a kamaszkor körüli fiaskót, és felnőtt lehessen.
– Jól van már! Csak azt gondoltam, hogy az alkalomra való tekintettel… - próbálta cikornyásan megmagyarázni a helyzetet Roland, de csupán annyit ért el, hogy barátai kisebb fújjogó hangot adtak.
– Ez az fiúk! Itt simán átjutunk! – A nyurga srác olyan precízen dolgozott a kis drótvágó szerszámal, hogy azt akár még egy vérbeli szakember is bátran megirigyelhette volna. Percek alatt tetszetős kis lyukat vágott a kerítésre, amin át is fértek. Még Rolinak sem kellett halálra aggódnia magát a fölös pluszkilói miatt.
Bejutottak az építési terület kellős közepére, ahol jobbára néhány talicskát, lapátokat, betonkeverőket találtak, és persze jópár csatorna is volt, aminek a tetején rozsdásodásnak indult vas kettőskeresztek voltak, hogy még véletlenül se merészkedjen oda senki emberfia.
A nyurga srác könnyű szerrel leemelte a vas kettőskeresztet az egyik csatornalejárat tetejéről, majd kissé teátrális hangulatban feltette a kérdést:
– Na? Ki akar teknőcöket látni srácok?!
Heves üdvrivalgás, tetszésnyilvánítás és tapsorkán fogadta szavait, majd a négyfős társaság egyenként lemászott a betonlépcsőkön haladva a csatornaszerű üreg mélyére, ahol vaksötét volt.
– Skacok? Nincs valakinél legalább egy öngyújtó, vagy elemlámpa, mert kurvára félek a sötétben! – jegyezte meg az egyik srác, mire néhányan máris elröhögték magukat.
– Nálam van! – Roli teknőcmintás hátizsákjából tüstént egy nagy teljesítményű fényforrást varázsolt elő, melynek ezüstszínű fénye valósággal rögtön beragyogta a kihalt, és lakatlan csatorna minden vájatát.
– Hú, te aztán nem vagy semmi öreg harcos! – dicsérték meg maguk között Roli felkészültségét.
– Még tegnap este pakoltam be, mert háta kelleni fog, és látjátok, hogy nem tévedtem! – válaszolta, holott senki sem kérdezte.
– Öregem! Azért meg kell hagyni, hogyha valakik tudnak, akkor aztán tudnak építkezni, még a föld alatt is. – jelentette ki a nyurga srác.
Mivel visszhangos volt az egész lenti üreg, és a hang gyorsabban terjedt, mint a fény Roli valamivel kicsit előbbre ment, és belekiáltott a sötétségbe:
– Hahó… Van itt lennt valaki? Rafaelo, Michelangelo, Leonardo, Donatelló? Itt vagytok srácok?!
– Hát ezt nem hiszem el! Képes voltál a teknőc haverjaidat hívni te szerencsétlen?! – kérdezte kissé mérgesen Gyurka, mert gyerekes ötletnek tartotta ezt az egészet.
– Miért?! Nem olyan nagy baj! Ez is olyan, mint amikor valaki fél a sötétben…
Az ellenérvek felsorakoztatása a jelek szerint használt, mert Gyurka a hátralévő részben nem igazán szólt egyik barátjához sem, hacsak nemvolt feltétlenül szükséges.
Alaposan igyekeztek felderíteni az egész vájatot, és egy kicsit szaporán gyalogolni is kezdtek benne. Már ki tudja hány lépést tettek meg, amikor rájöttek, hogy valószínűleg eltévedhettek, és mivel iránytű egyiküknél sem volt inkább úgy határoztak, hogy visszamennek azon az uton amerről jöttek. Amint ismét megközelítették a csatorna végét, ahol a levezető betonlépcsők ágaskodtak meghalották, hogy valószínűleg néhány munkás ereszkeett le közvetlenül utánuk a vájatba, és most éppen jókat marhultak, és beszélgettek egymással.
– Szerintem Pamela Anderson sokkal eredetibb volt, mint a sokat csodált Marylin Monroe… - hallották az egyik munkás reszelős, rekedtes hangját.
– Mondod te, aki éppen elvált a feleségétől. – felelte a másik.
– Jól van már! Nem kell mindjárt ajtóstól rontani a házba! Inkább lássunk munkához, mert ránksötétedik! – azzal be is indított egy körfűrészt, és már le is vágott egy kisebbfajta acélrúdat, hogy aztán valahova beillessze.
A négy jóbarát csupán egyetlen dolgot tudott, hogy egy ütőképes tervre lesz szükségük, hohy eltereljék a munkások figyelmét, ha ki akarnak innét biztonságban jutni. Szerencsére már elmúlt délután három óra is, így a melósok – ki tudja miért -, felmentek a felszínre és szendvicseiket kezdték sűrgősen majszolgatni, mint akiknek alapból elhúzódott az ebédidejük.
Amikor a négy kamaszfiú úgy gondolta tiszta a terep egymás után lépkedtek fel a masszív, és stabil betonlépcsőkön egész a felszinig. Ezúttal is a nyurga srác ment elől, és ő tudta egyedül kipöckölni a rozsdás kettőskeresztet formázó acélrudat, amit a csatorna tetejére tettek. Amikor ezt sikeresen ledobta a csatorna tetejéről szólt a társainak, hogy kövessék. A maradék három srác olyan gyorsan, hangtalanul, és hatékonyan mozgott, mintha vérbeli kommandósok, vagy ninják lettek volna. Amikor mindenki kijutott még mindig hátravolt, hogy továbbra is láthatatlanok maradjanak, és észrevétlen hagyják el az építkezés területét.
Végül amikor néhány melós éppen a csatornák felé tartott ismét a négy srác belopakodott egy félig felépített téglás épületbe, és azonnal elbújtak. Mindenképp ki kellett várniuk, hogy senki se vegye őket észre. Így is legalább még fél órát vártak mire a munkások befejezték az aznapi munkaidejüket, és beszálltak a kocsijaikba, és elmentek.
A jelek szerint, szerencsére nem vették észre, hogy az egyik drótkerítést valaki megrongálta, így a négyfős baráti társaság biztonságosan megőrizhette a kezdeti előnyöt. Mind a négyen kifértek a kerítésen, majd úgy lépkedtek egymás mellett a poros, elhagyatott földúton, mint akiket valóban szorosan összekovácsolt a közösen átélt kaland és tettvágy.
Amikor végül elértek Budarösig ott találtak egy fényképezőautomatát, amibe pénzérméket kellett dobálni, és tetszetős fényképet csináltak, ahogy négyen fintorogva, nevetve pózolnak a kamerák lencséjébe.
Hosszú, hosszú évtizedek múltán, amikor a baráti társaság tagjai szédszéledtek, és csupán csak a közösségi média által tudták úgy ahogy tartani egyikükkel-másikukkal a mindennapi kapcsolatot a pufók kamasz srác, akinek Michelangelo teknőc volt az egyik kedvence elővette a közösen készült, időközben kissé megsárgult, és kifakult fényképeket, melyeket nagy becsben őrzött, és hagyta, hogy a gyerekkori nosztalgia vigasztaló érzése tartósan átjárhassa egész lényét.