A NAGY CSAJOZÁSI HADMŰVELET

Az egész úgy kezdődött, hogy a hajótörött-lelkű pasit meghívták egy buliba a haverokkal, ahol miután a bulinak vége lett a legjobb gyerekkori cimborája néhány bulizós csajjal megbeszélte, hogy igenis – ha törik, ha szakad -, de akkor is be fogják csajoztatni a barátját. Annál is inkább, mert úgy érezte tartozik gyerekkori ismerősének ennyivel, ha már sikerült az érettségije, és számos kalandokat éltek át együtt olyan volt számára, mintha a kissé kelekótya kisöccsét kellett volna pálytolgatnia.
– …Szóval drága hölgyeim! Akkor ki szeretne csatlakozni?! – fordult most a csajos társaság tagjaihoz, akik egytől-egyig díjnyertes, dögös szupermodell bombázóknak látszottak, és bátran megnyerhették volna a legújabb szépségversenyeket is.
A belváros egyik exkluzív, sikkes, és egy átlagember számára kissé drága éttermének beszélgetős boxaiban ücsörögtek, ahol állítólag hupikékszínű, étvágygerjesztő marhahúsos hamburgerek voltak az ideji év slágerkajái.
– Hát… én nem is tudom… annyira kis… gyámoltalan Forest Gumpnak néz ki… - felelte egy legalább százkilencvenes, szőke nehézbombázó, akinek tekintélyes dekoltázsa úgy mozgott, mintha legalább is gondolatban ritmikus zenét hallgatna.
– Jaj ne hülyéskedj Melinda! Szerintem annyira cukipofa volt! Láttad, hogy mikor bejöttünk felállt a székről, még a széket is kihúzta! Ez abszolút ritkaság mostanság, amikor mindenki vadbunkó stílusban szereti nyomatni! – egy egzotikus, egyiptomi hercegnőre hasonlító, sötétbarna hajú szépség mondta ezt, akinek a hangjából máris ki lehetett venni, hogy több mint valószínű, hogy megesett a szerencsétlenül járt, csetlő-botló férfin arany szíve.
– Na de drága hölgyeim! Most a legfontosabb dolog, hogy az én legjobb gyerekkori haveromnak legyen végre egy barátnője, mert nemrég múlt negyven, és vérciki, hogy még soha az életben nem volt egyetlen valamirevaló párkapcsolata sem! Ezt ugyebár nem akarhatjuk?! – fordult oda valósággal egyenként a bombázó csajokhoz, akik most valósággal csüngtek mézes-mázos szavain.
– Jól van! Beadom a derekam! – szögezte le a sötétbarna hajú szépség. – Van benne valami kisfiús, tétova szimpatikusság, ami nagyon bejön! – vallotta be.
– Mondja ezt egy olyan csajszi, aki világ életében, és mióta csak én ismerem főként az izmos, kigyúrt macsókért volt oda! – jelentette ki kicsit irigykedve a hangjában a magas, nagyon karcsú szőke bombázó.
– Melinda! Légy szíves! Fogd be! Mivel az egyik legjobb barátnőm vagy ezért csupán megkérlek, hogy vegyél vissza a kijelentéseidből! Egyébként pedig semmi közöd hozzá, hogy kivel megyek el randizni! – szögezte le a barna szépség. – …És különben is, szerintem a szerinted lúzer ostobáknak is éppen olyan joguk van hozzá, hogy teljesértékű embereknek érezhessék magukat, mint mondjuk azoknak, akiket állandóan elkényeztet az élet!
– Ugye most nem engem akarsz provokálni drága kis barátnőm, mert akkor figyelmeztetlek, hogy arra nagyon ráfázol! – a szőke bombázó hangja kétséget kizáróan élesen csattant a barna szépségen, de mintha a nagyon intelligens nő szándékosan elengedte volna a füle mellett ezt a fajta vaskos, és kemény véleménynyilvánítást.
– Tudod mit Melinda? Csinálj amit csak akarsz! Én akkor is találkozni szeretnék ezzel a férfival! – most a férfihoz fordult lehalkítva a hangját, és bizalmasan máris megkérdezte, hogy a személyes találka részleteiről tájékozódjon.
– Ez a beszéd drága hölgyeim! Ennek nagyon örülök! És biztos vagyok benne, hogy a legjobb haverom is valósággal repesni fog a vágytól, hogy végre barátnője lehessen, de előtte néhány dolgot még elő kell készítenünk! A többi gyönyörű hölgynek megköszönöm a részvételüket, és most elmehetnek!
A szőke dögös bombázó úgy állt fel tűntetőleg az asztaltól, mint akit szabályosan máris leforráztak, és vérigsértett pávamadárként vonult el a legtöbb vendég között, akik közül néhányan érdeklődve figyelték a színpadra termett féltékenységi jelenetet.
A barnahajú szépség és a macsó férfi most végre kettesben maradhatott, és anélkül, hogy bárki is megzavarhatta volna bizalmas együttlétüket.
– Szóval akkor ittvan az okostelód? Mert gyorsan megadom a haverom elérhetőségeit, meg minden! – folytatta a beszélgetés fonalát, mintha mi sem történt volna a férfi.
– Persze, csak nyugodtan! – A szépség azzal már nyúlt is a tetszetős, méregdrága táskája után, és kivette az okostelefonját, hogy a férfi bepötyöghesse rajta barátja telefonszámát.
– A legfontosabb, hogy még csak véletlenül se jusson eszedbe a haveromat megszégyeníteni, mert azt rohadtul komolyan veszi! Érthető?! – lett komoly a hangja.
– Persze, ez csak természetes! Én is kérdezhetek?
– Azért vagyunk itt bébi! Lökjed!
– Tehát ha jól értem, akkor ismerkedjek össze a legjobb barátoddal, férkőzzek a bizalmába, kedveltessem meg magamat, és szeressek belé, és legyek a barátnője?!
– Figyelj, tudom mire akarsz kilyukadni! A lényeg az, hogy randizol vele, találkozgattok párszor és ha minden jól megy, akkor szerzel magadnak egy igaz barátot! Persze csak, ha nincs ellenvetésed?
– Szó sincs róla! Nem kenyerem a megfutamodás!
– Ez a beszéd! Nagyon csípem a hozzád hasonló belevaló csajszikat!
– Nos ezt igazán köszönöm a belevaló csajok nevében is! Akkor mikor találkozzak a barátoddal? – kérdezett vissza kissé izgatottan, mert kezdte furdalni a tartós kíváncsiság.
– Előbb még nekem is muszáj kicsit megpuhítanom, de mit szólnál hozzá, ha rádcsörögnék valamelyik nap, hogy mikor lesz aktuális és akkor te máris tudnál cselekedni!
– Értem! Van még esetleg bármi, amire muszáj odafigyelnem?! – kérdezett vissza, mintha csak vizsgázni menne.
– Hitesd el vele, hogy ő is egy rendes, kiegyensúlyozott ember és normális!
– Ó, hát… részemről rendben!
– Akkor köszi, hogy segítesz, és a többit majd a telón megdumáljuk! – azzal mindketten kezet ráztak, mintha csak egy üzleti szintű találkozó aprólékos részleteit vitatták volna meg, aztán fizettek, és elhagyták a helyiséget, ahol éppen tartózkodtak.
A férfi még hátrafordult egy jelentős pillanatra egyszer és láthatta, amint a csinos, intelligens barna szépség egy bordópiros Mazda szedánba száll be, majd gázt ad, és kivágódik a forgalom írányába.
,,Na ez egy érdekes történet lesz!” – gondolta magában, amint ő is beszállt a saját kocsijéba, és hazafelé vette az irányt.
A következő hét első pár napja gyakorlatilag egyetlen dologgal telt el, nevezetesen: meg kellett győznie, és puhítania legjobb gyerekkori barátját arról, hogy randizni, és ismerkedni igenis a legjobb dolog – sok más mellett -, ami az emberrel valaha is történhet:
– …De mi lesz, ha nem fog sikerülni?! – kételkedett már saját magában is föl-le járkálva saját lakásán a különc, pufók férfi.
– Jaj, öreg harcos! Hagyj békén a süket, idióta dumáddal! Fogd fel úgy a dolgot, hogy most végre becsajozhatsz, és mégha az adott csajnak nem is jössz be igazán, ki tudja? Hátha nagyon jó barátok lesztek, és ez azért nem semmi! – győzködte minden telhető taktikát bevetve barátja.
A puhítási, meggyőzési stratégia – úgy tűnik -, jól beválhatott, mert nem sokkal a beszélgetést követően egy derűs, napsütéses szombati napon rejtélyes női hang csöngetett fel a szerencsétlenkedő pufók férfi kaputelefonján:
– Üdvözlöm… Nem tudom, hogy emlékszik-e még rám?! A szőke barátnőmmel, és az Ön barátjával együtt beszélgettünk az egyik étteremben? – érdeklődött kedves közvetlenséggel angyali hangjában.
– Természetesen. Segíthetek…?! – kérdezte a férfi, kissé beijedt hangon.
– Önhöz jöttem kedves… bocsásson meg, de nem hallottam a nevét…
– Roland…
– Üdvözlöm kedves Roland. Az én nevem Aliz, Esetleg bemehetnék…?
– Persze, tessék csak! – azzal már meg is nyomta a kaputelefon nyitógombját.
Nem telt bele pár perc sem, és a liftből kilépett ugyanaz a gyönyörű, egzotikus vonásokkal rendelkező barnahajú szépség, akit a férfinek volt szerencséje látni, amikor barátja lefixálta a páros randit.
– Üdvözlöm Katona Aliz vagyok! Már nagyon sok szépet hallottam Önről… - máris nyújtotta hosszú, karcsú kezeit a férfi irányába, aki most úgy gondolta ez egész biztosan csak valami félreértés lehet, vagy valami idiótáknak való gyerekes vicc. Méghogy egy ilyen földre szállt, angyali istennő egy olyan lesajnált, senkiházi alakkal akarjon megismerkedni, mint amilyen ő? Hát az teljes képtelenség. Már a kézfogásuk pillanatában mindketten úgy érezték, hogy ez nem éppen egy szokványos, átlagos találkozás lesz, sokkal inkább, amit maga a sors rendezett el.
– Fáradjon be egész nyugodtan! – kinyitotta előtte a bejárati ajtót, majd amikor észrevette, hogy a nő éppen a cipőjével bajlódik azonnal bement a szobába és kihozott egy kisebbfajta sámliszerűséget, hogy ezzel is megkönnyítse a dolgát.
– Nagyon köszönöm! Ez igazán kedves Öntől Roland! – Elpirult kicsit szégyellősen, majd levette lábbelijét, és pipiskedve belépett a lakásba, és mindent igyekezett tüzetesen megnézni. – Milyen szép, és rendezett kis lakás! Egyedül rendezte be?
– Köszönöm a dicséretet! Igazándiból ez a szüleim háza, de miután sajnos elveszítettem őket azóta jóformán nem sok vendégem akadt… - hangja egyszerre volt szomorú, mégis gyerekes, amitől Aliznak önkéntelenül is nagyot dobbant a szíve a tartós bűntudattól.
– Ó, bocsásson meg! Ezt nem szabadott volna! Elnézését kérem, ha megbántottam… - szabadkozott.
– Nem történt semmi! Megkínálhatom bármivel…?!
– Egy pohár hideg víz most nagyon jól esne!
– Máris hozom! Addig érezze nyugodtan otthon magát, és helyezkedjen nyugodtan kényelembe!
A délelőtt és aztán a nap egész részét úgy beszélgették végig, mintha csak a legrégibb ismerősök lettek volna, akik évtizedekig nem is találkoztak. Aliz gyönyörűen tudott nevetni, és mosolyogni, és szerencsésnek vallhatta magát, hogy képes volt meglátni a másikban is a teljes értékű embert. Roland kezdetben szándékosan visszafogottan viselkedett, és harapófogóval kellett kihúzni belőle a szavakat, de amint feloldódott, és gáltásai eltűntek egyre fantasztikusabban, igazi mesélőkedvvel ecsetelte a nagyon kíváncsi, és érdeklődő, gyönyörű nőnek hányatott, kisiklott, és zaklatott élettörténetét.
A gyönyörű fiatal nő még sosem találkozott ennyire kreatív, szerteágazó gondolkodású, és művészi hajlamú valakivel, mint Roland. Igaz számos barátja és ismerőse akadt művészberkekben, de azt össze sem lehetett hasonlítani a személyes élménnyel, mint amikor Roland egyszer csak saját versét kezdte felolvasni határidőnaplójából.
Roland úgy érezte magát, mintha ténylegesen új értelmet nyerhetett volna az élete, hála Aliznak, míg Aliz úgy érezte magát, hogy megtalálta azt, akit talán mindig is keresett.