EGY AGGÓDÓ TESTVÉR FOGADALMA

Haragudott magára, és tartósnak berögződött lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy megígérte váratlanul meghalt szüleinek, hogy bármi történjék is mindenképp vigyázni fog a kishugára, aki sajnos amióta csak elérte a változó, nővé érő kamaszkort egyre balhésabban kezdett viselkedni. Rendszeresen eljárt bulizni, és jócskán alkoholt is fogyasztott, és gyakorlatilag majdnem minden pasival kikezdett, és égett a végytól, hogy valaki végre igazi nőként kezelje, és ne csupán csak egy elkényeztetett parti hercegnőt láthasson benne.
Hét év volt közöttük a korkülönbség, mégis ő volt a világ legboldogabb gyereke, amikor a szülei annak idején a kezébe adták a kisbaba hugocskáját valósággal agyonringatta, dédelgette, és jobban vigyázott rá mindenki másnál. Aztán a kistestvére immáron tizenhárom éves lett, és erősen kisminkelten egy igazi oltári buliba ment csajos barátnőivel. Kicsit még túlzásba is esett – legalább is -, ami a sminkelési tudományát illeti, és ami ennél is fontosabb volt, hogy legkésőbb éjfélre elfelejtett hazaérni. Pedig úgy beszélték meg, hogy hazaér legalább éjjel tizenegyre, hogy holnap kirándulni mehessenek.
Utálta, ha rátört a halálfélelemmel vegyes, gyomorforgató nyugtalanság és tartós aggódás. Felvette motoros feketeszínű dzsekijét, szöges bakancsait, és azonnal motorra pattant, hogy megkeresse kishúgát.
Jóformán a fél várost bejárta, és szándékosan a legjobb barátnőivel kezdte a kikérdezést, akik egyöntetűen azt válaszolták neki, hogy Szandika egy idősebb, jóképű pasival ment el az éjszakába. ,,Az nem lehet! Ekkora felelőtlen csaj hogy lehet?!” – mérgeskedett, dúlt-fult magában, amikor igyekezett anyja helyett anyja lenni, ám önmagától még így is tudta megmenteni. Tovább folytatta a kutatást, míg végül az egyik srác – aki állítólag -, húga osztálytársa volt mobilon le nem adta a drótot, hogy egy villaszerű kastélyban lehetnek a második kerület patinás úri környékén.
Gázt adott, és a motor csikorgó kerekekkel vágódott ki a közúti forgalomba. Még így is jó háromnegyed órát vett igénybe, hogy a betegre aggodó nővér odaérhessen a megadott címre. Mikor lefékezte a motort az egyik újgazdagok által lakott lakóövezetben, ahol méregdrága házak álltak, valósággal hatalmába kerítette őt a tartós pánik, hogy húgával történhetett valami borzalmas dolog, vagy ne  adj’ isten még meg is sérülhetett. Ahány ház csak volt az utcában mindenhova becsöngetett és jólnevelt, udvarias viselkedéssel egy fiatal, tizenhárom év körüli kamaszlány hollétéről érdeklődött.
– Jó napot kedves asszonyom! Elnézését kérek a zavarásért, de talán tudna nekem segíteni! Egy tizenhárom év körüli lányt keresek, akit állítólag ebben az utcában láthattak egy idősebb úr társaságában…
– Ön esetleg rokona a lánynak?! – kérdezett vissza a gyanakvó újgazdag típusú nő.
– Igen, a nővére vagyok, és nagyon aggódom érte! – váltott komoly, őszinte hangra.
– Akkor minden bizonnyal a Csapó vilmos ügyvéd úrnál kellene érdeklődnie! – adta meg a választ a nő.
– …És esetleg megtudná mondani, hogy az ügyvéd úr melyik házban lakik?!
– Itt van közvetlenül három házzal arréb! De nem lehet eltéveszteni, mert nagy réztábla hirdeti az ügyvédi irodáját. Itthoni is szokott home officejellegű megbízásokat vállalni.
– Ó, vagy úgy! Nos, nagyon köszönöm a segítséget! Kellemes napot! – köszönte meg a segítő szándékot, majd fogta bukósisakját és azonnal rohanó lépésekre fogta bakancsos lábait. Már nem hallotta meg, amit az újgazdag nő kiáltott utána, hogy ti. rendőr-e.
Futva ért a kiszelt villaszerű házhoz. ,,Egy ügyvédtől nem is olyan rossz teljesítmény!” – gondolhatta. Addig csöngetett a modern, hófehér kaputelefon gombjával, míg egy nagymamakorú hölgy bele nem szólt:
– Tessék…? Ki az…?
– Kezit csókolom! Érdeklődnék, hogy az ügyvéd úr odahaza van-e?!
– Ki keresi?
– Csupán csak egy régi ismerőse! Az Állam és Jogtudományi Karon voltunk csoporttársak… - szándékosan inkább hazudott, mert ha most igazat mondd – több, mint valószínű -, hogy az idősebb női hang nem lesz ennyire szívélyes, és segítőkész.
– Értem! Akkor fáradjon nyugodtan be a házba! – az idős hölgy máris megnyomta a megfelelő gombot, és a tetszetős, vagyonokat érő kovácsoltvas kerítés ki is tárult autómatikusan.
– Nagyon szépen köszönöm… - válaszolta a kaputelefonba, miközben igyekezett motorját betolni a díszburkolattal ellátott, valamivel tágasabb udvari részre.
Amikor leláncolt biztonsági lánccal motorját, majd odalépett a nagyméretű bejárti ajtóhoz és csöngetett egy kedves idős asszonyság nyitott ajtót.
– Segíthetek kisasszonyka? – érdeklődött.
– Kezit csókolom! Hogy tetszik lenni? Az ügyvéd urat keresném! Itthon van?!
– Mindjárt szólok neki! Most éppen vannak nála. De addig kérem fáradjon be és érezze otthon magát!
– Köszönöm szépen! – kétszer végigdörzsölte bakancsát a szőrös lábtörlőkön, mert úgy érezte az illem ezt így kívánja, majd tétován beljebb lépett a modern stílusú épületbe, ahol márványból volt a padló, és néhány értékes festmény reprudukciója díszítette a falakat, és volt egy tágas nappali, várakozó helység, melyben eredeti kandalóban lángnyelvek lobogtak.
Az idős asszonyság most fellépkedett az emeleti lépcsőkön, mert odafönt kaptam helyet az irodák, majd néhány perccel később komotosan lecsoszogott és kedvesen közölte vele, hogy az ügyvéd úr most fogadja. Megköszönte, majd meg is ölelte az idős asszonyt, mert saját nagymamájára emlékeztette, akinek annyi mindent köszönhetett, aztán hármasával kezdte szedni a tetszetős márványból fargott lépcsőfokokat és a bukósisakjával együtt feltrappolt a lépcsőn. Borzasztóan ideges agyában már felkészült a legroszabb forgatókönyvekre, ti. hogy kishúgát ágyban találja egy idősebb emberrel, vagy még ne adj’isten meg is erőszakolják egy váratlan pillanatban. Ezt soha az életben nem bocsátaná meg magának.
Amikor végre elérkezett az irodákig, ahol az ügyvéd neve réztáblán volt olvasható úgy döntött illendően hármat kopog, és csupán csak ezután lép majd be.
– Tessék… Szabad! – szólt ki az ajtó mögül egy rekedtes, határozott hang.
A fekete dzsekis, bukósisakos nő most szélesre kitárta az irodai ajtó szárnyait, majd úgy lépett be, mint aki bosszúra készül.
– Jó napot kedves… hölgyem… - jócskán meglepődött az ügyvéd amikor meglátta. – Esetleg talán jogi problémái vannak…? – kérdezte, hogy a beszélgetést valahogy elkezdje.
– Nos… nem igazán! Egy tizenhárom év körüli kamasz lányt szeretnék megtalálni, mert tegnap este óta nem ment haza, és attól tartok valami nagy bajba keveredett! – válaszolta ügyet se vetve az ügyvédre. Mégcsak rá se nézett, hogy a szemkontaktust felvegye, és ez már a másik fél részéről erősen gyanakvásra adott indokot.
– Bocsásson meg hölgyem, de kihez is van szerencsém?! – kérdezte értetlenkedve az ügyvéd, miközben egyre jobban szerette volna lenyelni a torkát erősen feszítő tartós idegeskedés gombócait.
– Nos én annak a tizenhárom éves kamasz lánynak vagyok a nővére, és szeretném megkérdezni, hogy tud-e bármit róla, vagy arról, hogy hol találom meg?! – most végre farkasszemet nézett vele, és barna szemével valósággal keresztre akarta feszíteni az előtte hezitáló, tétova embert.
– Nekem azt mondta, hogy tizennyolc éves és… jól éreztük magunkat, de többet nem tudok… - válaszolta motyogó hangon az ügyvéd, akit most valósággal megrémisztett az előtte álló, ellenséges, dzsekis fiatal nő.
– Tudja szép dolog az igazmondás! De ezt akkor se veszem be! Maga volt vele tegnap este, és magának lett volna a felelőssége, hogy épségben haza is hozza!
– Na várjunk egy percet kedves hölgyem! Nekem azt állította, hogy elmúlt tizennyolc, és úgy tudom, hogy az már a nagykorúság határával egyezik meg! Egyáltalán nem értem, hogy mit kellett volna még tennem?! Talán azt képzeli, hogy bébiszitter vagyok, vagy kisstílű pátyolgató?! – kérte ki magának arrogáns hangnemben.
– Bár sajnos még nem ismerem magát, de szerintem maga egy alamuszi kis féreg szarházi, akit csak a saját hitvány élete érdekel semmi más! Szép szóval, vagy erőszakkal, de megtudom, hogy mi lett a húgommal, és akkor imádkozhat, hogy ennél kevesebbel megússza. – bukósisakját feltartotta a kezében, és úgy tűnt, mintha máris lesújtani készülne vele.
– Nézze! Biztos vagyok benne, hogy mindketten felnőtt emberek vagyunk, és könnyedén elsimíthatjuk a kettőnk közötti kisebbfajta félreértést! Mondja meg drága hölgyem, hogy mennyi pénzre gondolt, és már fizetek is!
Ennél galádabb, szánalmas szöveget valószínűleg már ki sem találhatott volna az ügyvéd, mert a bőrdzsekis nő támadásra készen egyre közelebb merészkedett hozzá, és egy óvatlan pillanatban úgy tökön rúgta a gyanútlan ügyvédet, hogy az menten térdre roskadt a tartósan égető pokoli fájdalom okán.
– Auuuu! Hogy az isten verje meg! Ez most nagyon fáj… - nyögte, nyöszörögte fájdalmában.
– Nos fog az még fájni jócskán, ha nem mondja meg, hogy merre ment a húgom?!
– Nézze… hölgyem… Annyit tudok, hogy amikor én beültem a kocsimba, mintha a mosdóban láttam volna kimenni az adott szórakozóhelyen… - nyögdécselte.
– Melyik szórakozóhelyen?! A címet mondja! – érezte hogy valósággal izzik, és forr az idegesség ereiben.
– Talán a hatodik, vagy a nyolcadik kerületben! Már nem emlékszem pontosan…
– Ha nem mondott igazat, még visszajövök, és akkor már nem lesz ennyire kedves… - azonnal feltépte az iroda ajtaját, leviharzott futva a márványlépcsőkön, majd gyorsan levette motorja biztonsági láncait, és csikorgó kerekekkel egyenesen a hatodik kerület felé vette az irányt.
Ismert jó pár szórakozóhelyet, de fiatalabb korában mindig igyekezett a józan mértékhez szokva bulizni, és utálta a részeg embereket. Szerencsére a szórakozóhely, amit ismert éppen ott volt, ahol néhány évtizeddel ezelőtt ő is megfordult. Felnyitotta a kihalt bejárati ajtót. A recepción egy rasztafrizurás srác érdeklődött, hogy mi járatban van, de már annyira ideges volt, hogy úgy érezte képtelen józanul gondolkodni, és több idióta kérdésre válaszolni.
– A húgomat keresem, te seggfej… - vetette fél vállról  oda.
– Ó, értem! Segíthetek valamiben?! – vakon követte volna bárhova, mert megérezhette, hogy irtóztató nagy baj lehet.
Az aggodó, bőrdzsekis nő egymás után tépte fel az ajtókat, és még a mellékhelységekbe is benézett. Szerencsére az egyik koszos, piszkos, elhanyagoltnak látszó, grafittikkel kidekorált női mosdóban végül megtalálta, akit keresett. Kishúga eszméletlenül ült az egyik vécécsésze mellett és miután az összes, valószínűleg tetemes alkoholmennyiséget kihányta magából, most úgy tűnt, hogy békésen szuszog.
– Szandra… én vagyok az! Kérlek térj magadhoz… - gyorsan néhány vécépapírt tekert le az egyik gurigáról, és hidegvizbe mártotta, majd letérdelt húgához, és homlokára tette a hidegvizes borogatást, remélve, hogy attól majd magához tér. Még néhány percbe így is beletelt mire húga végre kinyitotta szemét, és magához tért:
– Te mit keresel itt…?! – kérdezte összefüggéstelenül beszélve, mint aki szabályosan másnapos.
– Csak látni akartam, hogy jól vagy-e! Most pedig hazaviszlek… - óvatosan átkarolta félig eszméletlen kishúgát, majd óvatosakat lépve kiléptek együtt a női mosdó sívár fogságából a fényre. A rasztafrizurás srác csupán csak bámulni tudott, majd egy óvatlan pillanatban még megkérdezte segíthet-e bármit?
– Nem köszi, megoldom! – válaszolta a bőrdzsekis nő, majd támogatva húgát a motorjához sétált vele.
– Motorra tudsz ülni?! – kérdezte húgától, aki most alig állt a lábán, és gyengének érezte magát a tegnapi bulizástól.
– Mégis mit gondolsz te rólam, amazonok harcos istennője?! – kérte ki magának. Legalább, ha más nem akkor a humorérzéke megmaradt.
– Betegre aggódtam magamat miattad! Tudom, hogy neked ez smafu, de anyunak, és apunak megígértem mielőtt elveszítettük őket, hogy vigyázzni fogok rád, mert fontos vagy nekem! – próbálta eltitkolni a könnyeit, de nem igazán sikeredett a dolog.
A kishúg csak most gondolkodott el, hogy mennyire összetett, és próblémás is volt nővérével a kapcsolata, de azt sosem lehetett volna kijelenteni, hogy nem szerette volna, vagy nem nézett fel rá, mint idősebb testvérre.
– Tényleg aggódtál miattam… - kérdezett bátortalanul, tétován vissza.
– Persze te dinka! Még szép hogy! – próbált mosolyt erőltetni szájára.
– Ez igazán… nagyon rendes tőled…
Hosszantartón átölelték egymást, majd a nővér úgy döntött hív egy taxit, míg ő motorral fogja követni őket.