TÁNCLÉPÉSEK A SZÍVHEZ

Fantasztikus, vibráló ősznek ígérkezett. Annál in inkább, mert a pufók, jópofa, kicsit molett srác, akit – titokban a háta mögött –, csak idiótának, vagy lükének neveztek először ment úgy kirándulni, hogy titkolt szerelme is vele együtt utazott – igaz nem a mellette lévő ülésen –, az adott kibérelt buszon.
A pufók srácnak egyébként is jócskán meggyűlt a baja a kamaszkorral, hiszen míg másokból bombázók lettek, vag sportosan izmosak, egy deka, gusztustalanul fityegő tokaszalonnás úszógumi nélkül, addig a kövér srác sajnos még mindig súlyproblémákkal, és krónikus magas vérnyomással küszködött.
Míg tartott az út Mátraszentimrére addig a kis társaság szinte összes tagja barátilag elbeszélgetett egymással. Fiúk a fiúkkal vitatták meg a kényesebb dolgoat, míg lányok főként lányokkal osztották meg észrevételeiket, és az egész brancsot áthatotta valami magától értetődő baráti, kollektív szellemiség, mely az összetartozást volt hivatott fényjelezni.
A közel két és fél órás út után végül egy hangulatos, erdő mlyén megbújó, eredeti vadászházban kaptak szállt, melynek bejárati ajtaját egy tekintélytparancsoló szarvasagancskoponya díszített, és aminek üreges csontváz szeme úgy mered mindenkire, mintha legalább is vallatná az idetévedt turistáskodó vendégeket.
A fiúk és lányok külön-külön voltak elszállásolva. Volt egy hosszanti folyosó, és míg a társaság egyik fele a bal oldalon lévő szobákat foglalta le magának, addig a lányoké volt a valamivel sokkal rokonszenvesebb jobb oldali szobák többsége.
Amikor eljött a takarodó ideje, ami nagyjából este nyolc-kilenc tájban történt a kövér srác szerelme észrevétlen kilopakodott szobájából tetszetős, pillangómintás pizsamájában, mely előnyösen megmutatta sportos, és gömbölyödésnek indult, zsenge idomait. Kétszer kopogtatott a kövér srác szobájának ajtaján, mire a kövér srác azonnal felugrott, mintha bolha csípte volna meg, és anélkül, hogy szobatársa egy jóval idősebb, vörös kecskeszakállat viselő srác felébredt volna édesded álmaiból óvatosan kinyitotta a lánynak az ajtót.
– Szia Tibikém! Hogy milyen édes vagy ebben a pizsiben! Nagyon bejön! – jegyezte meg pirulva, és elfodódottan. – Kölcsönkérhetem a römi kártyádat?! Láttam, hogy te hoztál magaddal egy paklit, és esetleg arra gondoltam… - szabadkozva elpirult, mint akit már a puszta kérés is jócskán veszélyez, vagy zavarba hoz, mire a kövér srác azonnal hátizsákjában kezdett óvatosan kutatni, és azonnal meg is találta, amit keresett. Óvatosan adta oda a kártyát a gyönyörű, kamaszlány kezébe. Ahogy összeért a kezük mintha lelkük mélyén bizsergésnek indult volna bennük milliónál is több apró sejtecske, és molekula.
– Jaj, annyira kösz! Imádlak! – kétoldalról megpuszilta pufók arcát, majd milliókat is megérő bájmosolyával visszament a szobájába, persze jó éjszakát kívánva a jócskán meglepett srácnak.
Másnap aztán a kövér srác – általánosságban –, már jó kora hajnalban felkelt, hiszen ehhez volt hozzászokva, és miután melegítőt vett, hiszen őszre járt az idő, és a hegyekben azért mégiscsak hideg van, kiment a vadászház elé, hogy kicsit magányában vehesse tüzetesebben szemügyre a természetét.
Néhány pillanat múltán összerezzent, akár egy zörgő falevél, mert néhány méterre tőle szarvasbőgést hallott. Mintha egy szarvasbika éppen hívta volna kicsit kétségbeesett szónoklással elveszettnek gondolt párját, akit még nem talált meg. A kövér srác azonnal forgatni kezdte félősen, ijedősen fejét, hogy vajon az erdő melyik szegletéből jöhet az ismeretlen, hátborzongató hang.
Valamivel később aztán biztos, ami biztos meggondolta magát, és inkább úgy döntött, hogy visszamegy a házba, ahol főként a kísérő tanárok többsége már ébredezni kezdett. Tibi is úgy döntött, hogy megeszi paprikásszalámis szendvicsét, melyet még anyukája csomagolt neki. Ivott hozzá egy kis frissen főzött csipkebogyóteát sok citrommal.
Végül aztán a lányok többsége is felkelt kiadósan holdkorosságban szenvedve. Egyedül szerelme Kriszta volt fitt és éber, és mosolygósan, újabb cuppanós puszival üdvözölte a pufók srácot:
– Annyira jót aludtam, mint a bunda egész éjjel! Neked hogy telt az éjszakád Tibus? – kérdezte pajkosan flörtölve, incselgetve.
– Azt hiszem jól… - esett kicsit gondolkodóba a válaszon, mert szíve reménytelenül, és eszeveszett kalapálásba kezdett.
– Az se rossz! Ma szerintem kemény napunk lesz. Egész nap táncolhatunk! Jócskán el leszünk fáradva mire végzünk, de nem adjuk fel, mert kibírjuk a gyűrődést! Igaz?!
– Azt hiszem…
– Egy kicsit nem ártana Tibus, ha optimisábban fognád fel ezt az egészet! Meglásd jó buli lesz! Mit szólnál, ha te lennél a párom?!
– Roland nem fog érte megharagudni?! – kérdezte bizonytalanul.
– Csak nem azt hiszed, hogy engem érdekel a Roli? Haha! Ez jó vicc! Arra gondoltam, hogy jó lesz ha megpróbljuk ketten! Én nagyon élvezném! – megint azzal a jellegzetesen csábos, csábító, kihívó pillantással nézett vele farkasszemet, és Tibi nem csoda ha valósággal azonnal bezsongott.
Reggel fél nyolckor a tánccsoport kis létszámú tagjai közöttük Tibi és Kriszta is átvonultak abban a szocialista kultúrterembe, ami elég nagy méretekkel rendelkezett, hogy mozogni, és táncolni is lehessen majd benne, és azonnal fejest ugrottak a verejtékcseppeket jócskán termelő tánc és koreográfiás vége-hossza nincs gyakorlatokba. A felügyelő tanár – aki nem mellesleg egyben az irodalomtanárnő pasija is volt –, valóságos terminátorszintű vasfegyelmet, és kitartó szorgalmat követelt meg mindenkitől, mert pontosan tudta, hogy a közönségnek – vagy így, vagy úgy –, de a maximumot kell nyújtani.
– O.K. Srácok! Akkor álljatok párokba, és nézzük az alapállásokat és lépéseket. – Itt szinte azonnal kiválasztotta Tibit és Krisztát és máris Tibi kezét Kriszta derekára, míg a másikat a vállára tette, hogy mindenki pontosan leutánozhassa.
– Mindenki látja, hogy mit csinálok?! Ez az alapállás, ami most következik az lesz a nyújtott kezdő lépések. Egy két há, és egy, két há! – Elkezdett lasított ütemben pörögni, és fordulni Tibivel, és Krisztával, akik egyre jobban felszabadulhattak főként egymás társaságában, és mintha egyszeriben szinte azonnal meg is szűnt volna körülöttük a világ.
Nagyjából nyolc-kilenc perc múlva a tanár már hagyta, hogy egyedül is megpróbálják a gyakorlatot.
– Majd elfelejtem! Fiúk Lányok! Minden esetben fontos a szemkontaktus! Mindig nézzetek egymás szemébe, hiszen úgy életszerű az egész! – adta ki saját utasításait, majd egy újabb párost vett gorcső alá, hogy ellenőrizze a megfelelő koreográfiát.
– Hú! Ez nem semmi! – muszáj volt hogy kicsit lassítsanak a pörgős ütemen, mert Tibiről valósággal gusztustalanul dőlni kezdett az izzadság, és Kriszta felkötött hajából is apró kis vízszilánkok gyöngyöztek.
– Tényleg kicsit nem ártana lazítani a gyeplőn, hogy tovább bírjuk! – álltak le mindketten. – Nagyon jól mozogsz! Hol tanultad a lépéseket? – érdeklődött kedvesen, amíg pár percig mindketten szusszanhattak, és legalább – átmeneti jelleggel –, kifújhatták magukat.
– Hát sok tévét néztem, meg persze ott volt a klasszikus Dirty dancing… - szabadkozott.
– Hát ez szuper! Akkor hát ezért, te kis cukorfalat géppuskalábú! Jobb vagy, mint Michel Flatly hallod-e?
– Hát… nem igazán tudom…
– Dehogy is nem! Még egy-két nap, és meglásd zajos sikereket fogunk aratni, ha itt lesz a fellépés.
Amikor végetértek a délutáni edzések délutánra – általában –, mindenkinek szabadfoglalkozása volt. Így Kriszta is elindult csajos barátnőivel túrázni a közeli hegyekbe, és úgy festett akár egy csinos hegymászó amazon. A bajok akkor következtek be, amikor – ősz lévén –, hirtelen, és váratlanul besötétedett, és Kriszta kivicamította az egyik bokáját, mert így csupán csak sántikálva, nagyon apró lépésekkel volt képes egy másik fiú vállaira támaszkodva a vadászházig elbicegni. Tibi valósággal halálosan aggódva, dübörgő szívvel várta őket késő este a lépcsős verandán, hátha kell bármiben is segítenie, és amikor meglátta bicegő, és sajgó végtagú szerelmét zokszó nélkül odament hozzá, átkarolta sportos testét, ölbe vette, mint egy hősszerelmes és óvatosan egyik fokot a másik után vitte őt fel a lépcsőn a vadászház belsejébe, aztán a lányok szobájába, majd magára hagyta, hogy megtisztálkodjék, és átöltözzék.
Később Tibi bundáskenyérből, és frissen főzött csikebogyóteából készült vacsorával kedveskedett Krisztának, akinek sajgó bokáját párnákkal fel kellett pockolni, és jócskán pihentetni kellett, amíg helyre nem jön az a csúnya vicam.
Tibi óvatosan kopogtatott az ajtón, majd benyitott, és ágyban, pizsamában ülve találta Krisztát, ami megpróbált kierőszakolni ajkairól egy kifejező mosolyt, de inkább torz, fájdalmas kifejezés ült ki arcára.
– Jó estét! Hoztam egy kis… vacsorát… - szabadkozva letette az éjjeliszekrényre a műanyag nagyméretű tálcát rajta az összes finomsággal a legtöbb csajos barátnő huhogó hangjai közepette, majd újabb elnézéssel ki is ment a szobából.
– Nem is tudtam, hogy te így bele vagy zúgva ebbe a nyominger szerencsétlenbe?! – vonta kérdőre egyik barátnője Krisztát.
– Nem is nyominger! Hogy lehetsz ilyen! Annyira cukipofa, nagyon rendes srác! Azt hiszem kezdek belészeretni.
Erre a kijelentésre aztán tomboló hangorkán ováció vette kezdetét a lányok között, hogy kinek volt már komolyan szexuális kapcsolata is, no meg, hogy ki volt az, aki már igazából szexelt.
– …És mondd csak, csajszi?! Lefeküdtél már vele? Milyen az ágyban? Mekkora a szerszáma? stb. – végre-hossza nincs kíváncsi, naiv, kellőképp gerekes kérdések következtek, mire már Kriszta is valósággal annyira zavarba jött, hogy inkább föle tövégig vörös lett, és több kérdésre már nem volt hajlandó válaszolni, hiszen jócskán megterhelő, és kimerítő volt az adott nap, főleg a sajgó bokavicam.
Másnap Tibi kora reggel ismét kopogtatott az ajtón, ám ezúttal reggelit hozott. Friss tojásrántotta és narancslé volt felpakolva a közepesméretű manyag tálcára, és egyenesen Kriszta ágyába vitte a reggelit, aki nem győzött ámulni a jófej, kövér srác kedves előzékenységén, és romantikus lovagiasságán.
Később amikor pár nap múltán a bokaficam helyre jött, és Kriszta ismét táncolhatott igyekezett nagyon óvatosan, és körültekintően lépni, nehogy megint fájdalom hasítson lábaiba. Amikor aztán végül fellépésre került sor immáron az idősek otthonában Tibi és Kriszta egy színpadon táncoltak, méghozzá annyira összeszokott ritmusban, és precíz koreográfiával, hogy hatalmas, elismerő vastapsot kaptam a főként idős nyugdíjasokból álló lelkes közönségtől. Amikor hazafelé tartott az útjuk Kriszta ragaszkodott hozzá, hogy Tibi mellé ülhessen a buszon, és egy cseppet sem zavartatta magát, hogy vajon miként vélekednek majd csajos barátnői.
Végigbeszélgették az útat Mátrazentimrétől egészen Budapestig, és mire cirka két és fél óra múltán beértek a fővárosba mindketten úgy érezték, mintha már ezer éve ismernék egymást.
– Még sosem meséltél magadról ennyi mindent. Hogy csinálod? – kérdezte bizalmasan lehalkítva hangját Kriszta és a srác felé fordulva.
– Hát tudod… sajnos nagyon gyanakvó vagyok, és nagyon kevés emberben merek megbízni, mert sokszor visszaéltek már a bizalmammal… – fejtette ki.
– Ez teljesen érthető! Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Tudod mit?! Mit szólnál, ha a gimi hátralévő két évében járnánk egymással?! – most kész tények elé álíttotta Tibit, akinek még soha az életben nem volt se komoly párkapcsolata, sem rendes barátnője.
– Ez nagyon jól hangzik… - felelte töprengve.
– Szerintem is! Annyira jó, hogy végre barátok lettünk! Képzeld csak ha erre módjuk a kétezres évek elején került volna sor?
– Hát igen…
– Na ugye! Cseréljünk teefonszámot, és lakáscímet, hogy bármikor elérhetőek lehessünk! – Azzal Kriszta már nyult is bele hátizsákjába és kihalászott egy kisebbméretű jegyzetfüzetet, amibe lefirkálta saját otthoni telefonszámát, és lakáscímét, és Tibi is odaadta a magáét, majd végül cseréltek.
Amikor a busz csikorgó fékezéssel végül megállt a Dél pályaudvarhoz közel, mert onnét bármi elérhető Kriszta végül búcsúzás gyannánt szájon csókolta a jócskán meglepett Tibit, aki köpni-nyelni sem tudott a meglepetésektől.
Amikor már végzősök voltak, és nagyon közel volt az érettségi Kriszta azzal a jócskán merész ötlettel állt elő, hogy odaköltözik Tibiék lakásába, hogy közös életüket kialakíthassák. Tibi kissé konzervatív szülei valósággal me voltak döbbenve, hiszen mindenki azt hitte, hogy Tibi egy amolyan magánakvaló, sótlan, és kellőképp begyepesedett agyú srác, ám amikor elhozta hivatalosan is bemutatni csinos barátnőjét a szülei szinte azonnal megkedvelték a határozott, és szókimondó Krisztát.
Ahogyan aztán teltek-múltak az évek és Tibiből bölcsész, míg Krisztából ügyvédi irodai asszisztens lett úgy tervezték, hogy egy szolid, kis esküvő keretében az óceán paartján mondják ki egymásnak a boldogító igeneket. Alig telt el pár hónap, és Kriszta sugárzó boldogsággal ecsetelte Tibinek, hogy a terhességi teszt szerint egészen biztosan terhes, hiszen késig a menzesze. Így nem csoda, hogy kilenc hónap múltán gyönyörű kislánynak adott életet.

Átjárások veszteglő napok között

Legalább egy csipet halványodó gyanú
mindenkor elkellene manapság főként,
ha azt halljuk:
Úgy imádlak Életem!
vagy mikor jössz haza kicsi szívem?!
Befizettem a Tabu-sárga csekket!
Ilyenkor jobb volna könyvespolcok
kuckói közé menekülni bent,
egészen mélyen s hagyni,
hogy dolgok s történések
nélkülünk történjenek.

Végül is nem is olyan sok kell
az átmeneti menedék-otthonossághoz,
nem igaz?!
Egy elhasznált,
molyrágta koszos matrac,
működőképes radiátorok átható,
por-keringető szivattyú-melege,
hogy a mínuszokat sebiben
ki is küszöbölhesse,
és némi olvasnivaló irodalom,
és valamicske ehető harapnivaló.

Kezdetben mintha senki sem venné észre,
hogy a gyorsuló Hóhér-Idő is
puszta realitás-fogalom,
hogy a mulandó, megszámlált percek
– igaz ugyan -,
hogy egy cifra örökkévalóságig telnek,
mégis csupán a fizikai intervallumot
érezzük magunkon,
miközben lelkünk örök-gyermek fiatal!

– Legjobb volna mindent tudatosan,
szándékkal hátra hagyni
s inkább kipottyanni
a mindennapok taposómalmából,
az álszent Tartuffe-i hazugsággyárak
okozta tartós közönyösségből,
mint kavics a tóból
megmenteni még a menthetőt!
A koszos tócsa is megteszi,
már ha nincs kéznél varázslat,
hogy kikerülhesse az abszolút
felnőttek egyeduralmát.

A Létezéssel az a gond,
hogy van Kezdet és Vég mint két ismereti,
megkerülhetetlen Vég-pont,
s közte az ember beleragad,
belesüppedő könyörtelen-kíméletlen,
brutális hétköznapok s Holnapok
megkerülhetetlen izgága,
értelmetlen robotolásaiba,

mert a cél:
A totális felhalmozás megvalósítása
a megérdemelt Boldogság
szándékos kikerülésével.
Miként a gyöngéd, halhatatlan szerelmet
is szándékosan inkább elkerüljük
hiszen alamuszi Lúzer-csórók
szánalmas menedék-meséje!

S már a puszta bókolás,
a kedveskedő, romantikus gesztusok
érezhetősége is totálisan
gyanakvásra ad okot,
hiszen kedves barátunk szegény,
akárcsak a templom rágcsáló
egere s sosem lesz neki se Ferrárija,
vagy Porschéje,
sem nyaralója a Maldív-szigeten!

SZÖVETSÉG A BAKLÖVÉSEK ELLEN

A két fiatal nő kezdő egyetemistaként a dózsa kollégiumban ismerkedett össze egymással, és – ahogy mondani szokás –, szinte azonnal nagyon rokonszenves, csajos, testvéri szövetség alakult ki kettejük között.
Később mint valami különleges alkut, vagy paktumot egymás között megfogadták, hogy örökre barátnők lesznek, és bárhova is sodorja majd őket az élet támogatni, segíteni, és szeretni fogják egymást. Az ünnepélyes diplomaosztón a fekete tallárban, és csákós sipkájukban úgy pózoltak a digitális fényképezőgépek lencséjében, - mintha legalább is –, megnyertek volna egy kisebb világméretű konfliktust, vagy győztes csatát.
Később az egyik a fővárosban maradt, mert azt vallotta, hogy minden ami történik az pesthez köthető, míg a másik inkább úgy volt vele, hogy visszaköltözik vidékre Mezőcsát térségébe. Úgy is már régóta udvarolgatott neki egy gépészmérnök hallgató a Műegyetemről, így senki sem csodálkozott azon, hogy a másik lány hamar esküvő, és gyerekáldás elé nézett, míg a fővárosi nő kicsit talán még úgy is volt vele, mint akit szándékosan hátbaszúrtak, és el is árultak, de ettől függetlenül nagyon örült barátnője őszinte boldogságának. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy ő lett az első keresztanyja barátnője legelső kislányának, akit egy kisfiúcska is követett.
Ha idejük megengedte mindenképp igyekeztek személyesen is találkozni. Ekkor rendszerint az történt, hogy vagy a fővárosi nő utazott le vonattal, vagy távolsági busszal Mezőcsát mellé, vagy a vidéki hölgy kérte meg férjét, hogy pattanjanak be az autóba és utazzanak fel Pestre.
Most épp esedékes volt, hogy a vidéki nő tegyen látogatást Pesten barátnője lakásán, és akár egy kamasz türelmetlen izgatottságával készült a régen várt személyes találkozásra. Arra gondolt, hogy jó volna kicsit bepasiztatni legjobb barátnőjét, mert – legalább is –, úgy hallotta, hogy eddig nem igazán akadt a horgára senki, aki még úgy elfogadhatóan partiképes lenne, és hát mi tagadás, ha szeretne még gyerkőcöt, akkor nem ártana kicsit belehúznia a pasifogó hdműveletekbe.
Amint férje Feri autóval felvitte Pestre egyenesen barátnője lakására Ági azonnal kiszállt az autóból semmivel, és senkivel se foglalkozva férje kisebb megdöbbenésére.
– Akkor majd gyere értem drágám! – közölte vele kimérten. – Négy-öt órás tartalmas beszélgetésre számíts!
A férje eből könnyűszerrel megértette, a a két ritkán látott legjobb barátnő csajos traccspartit rendez, akkor – nagy valószínűséggel –,sokkal több lesz ez puszta négy-öt órás beszélgetésnél.
Ági háromszor csengetett, biztos, ami biztos alapon. Aztán egyszer csak a kissé gyártási hibásnak kinéző, rozsdásodásnak indult kapuelefonon recsegő hanggal beeszólt álmos hanggal:
– Ki a fene az?!
– Csak egy régi jóbarát! Hát szépen megvagyunk!
– Ági??? Tényleg te vagy az?! – hitetlenkedett a megleptéstől.
– Nem te lüke! Majd a dalai láma! Beeressztessz végre, vagy hagysz itt rostokolni napestig?!
–Ja, persze bocs. Gyere csak nyugodtan! – azonnal megnyomta a kapunyitó gombot, hogy barátnője bemehessen a kapun.
Mire Ági felért a lifttel barátnője már ott várta a folyosón, ahol a lift komótos kedvvel megállt. Mikor kinyilt a liftajtó alig hitt a szemének, hogy barátnője végre személyesen is eltudott jönni az éves, esedékes személyes találkájukra.
Egymásba borultak, és megölelték egymást. Már több mint két éve hogy csupán cak futólag tudtak találkozni, mert Áginak már volt két gyereke, és férje meg kialakított családi helyzete, így nem meglepő, hogy alig-alig sikeredett összeegyeztetniük a lehető legkedvezőbb időpontokat.
– Üdvözöllek drága barátnőm Petra! Te aztán semmi se változtál! – jegyezte meg Ági miközben kritikusan, kicsit össehúzott szemöldökkel recíen végigmérte ré nem látott barátnőjét.
–Én pedig azt hallottam, hogy te viszont annál többet! Ó, jut is eszembe! – kapott a fejéhez. – Sok szeretettel gratulálok a kis trónörökösötökhöz! – utalt itt a nemrégiben született kisfiúra.
– Hát bizony-bizony! Az aztán brutál egy kemény meló volt, mert farekvéses volt, és jobb volt ha megcsászároznak, de már semmi vész. – mutatta meg nem kis büszkeséggel hasa alatt a forradás nyomát.
– Az a fontos, hogy jól vagytok, és hogy mindenki egészséges! – vélekedett Petra.
– Igen, teljes mértékben egyetértek veled édesem, de… - hosszú kicsit fáradt sóhaj következett, mely arra engedte következtetni a barátnőt, hogy azért mégiscsak nem fenékig tejfel Ági élete sem. – Sokszor annyira szeretnék kicsit kiszakadni a mindennapok taposómalmából, és végre csinálni valami őrült, csajos hülyeséget! Érted ezt?! – nézett rá kérdő szemekkel.
– Tökéletesen értem, mire gondolsz, de azért biztos vagyok benne, hogy valamit csak ki lehet találni. Nagyszülők, unoktesók, vagy nagybácsik esetleg?!
– Haha! Ez nagyon jópofa! – jegyezte meg enyhén irónizálva. – Szerinted, ha lenne egy arra alkalmas rokonom, akkor nem kértem volna már régen meg, hogy mentsen ki a szorult helyzetből?!
– Hát nem tagadom. Megfordult a fejemben, de azért ki lehetne valamit találni. Neked vannak ötleteid?! – nézett rá kutatva a válaszok után.
– Igen, mondhatni, amikor két peluscsere, és böfiztetés között féluton megállok, és azon kezdek agyalni, hogy mennyire nem gondoltam át teljesen a gyerkőcneveléssel adodó kisebb-nagyobb feladatokat, miközben folyamatosan vádolom, meg marcangolom magam, hogy vajon elég jó anyuka vagyok-e.
– Figyelj! Tudom, hogy közhely lesz, amit most hallasz, de még mindig igaz. Senki sem mondta, hogy a gyereknevelés egyszerű feladat, de azt ember előbb-utóbb szépen, fokozatosan belejön. Ez is olyan, mint a biciklizés, vagy nem?!
– Nos hát azért van benne néminemű igazság, de én sokkalta sarkallatosabban fogalmaznék. Mindenesetre lehetséges, hogy egy megfizethető bébiszittert fogok felvenni – legalább is -, a kezdeti időkben, amíg megszokom a dolgok rutinját, aztán később egyedül is fog menni. A másik fontos dolog, hogy már nem is emlékszem mikor utaztunk el a pasimmal csak úgy kettesben valahova, hogy adjunk magunknak elegendő időt, és kényeztessük egymást. – újabb nagy vége-hossza nincs sóhaj következett, ami Petrát is elgondolkoztatta.
– Na de semmi susskuss és kecc-mecc! Most hadd hallom, hogy mi a nagy harcihelyzet veled? Semmit ne titkolj el, ha kérhetem!
– Hú! Hát eléggé viharosra sikeredett az egyik komolynak nevezhető párkapcsolatom, mert jegygyűrűt, és esküvőt reméltem, de ehelyett tartós megcsalás várt, és akkor még volt képe azt mondani egyenesen a szemem közé, hogy megfojtom őt ebben a kapcsolatban, meg, hogy nem hagyok neki elegendő gondolkodási időt, miközben akárhova is mentünk ő aztán minden kínálkozó alkalmat kihasznált, hogy bárkivel flörtöljön. Pokoli egy négy hónap volt. Szerintem öregedtem is vagy fél évszázadot, és lassan kisebb plasztikai beavatkozást kell végrehajtani rajtam, hogy egyáltalán még emlékezzek egykori bombázó önmagamra. – Most Ptrán volt a sor, hogy kiürítse lelke legmélyebb, féltve őrzött bugyrait, mert érezte, hogy barátnője soisem élne vissza felkínált bizalmával.
– Hát ez sajnálatos édesem! Legszívesebben én levágnám az expasid összes mogyoróját. Tanulja csak meg, hogy egy nővel nem érdemes packázni! – erre aztán mindketten egy oltári nagyot röhögtek.
Később aztán előkerültem előbb a gimis, majd az egyetemi emlékek, és átélt csajos kalandok is.
– Emlékszel még retorika órán arra a furcsa srácra, aki úgy tűnt egyenesen hozzád beszélt, amikor szónoki beszédet kellett írni?! – kérdezte Ági barátnőjét.
– Igen. Nem is tudom… Volt benne valami nagyon kisfiús elvesztettség és édes-bús szomorúság. Az ember úgy érezhette, hogy ezt a srácot szinte azonnal babusgatni, meg pátyolgatni kell. Később úgy hallottam, hogy nem jött el a diplomaosztóra. Bár ha én lettem volna az ő helyében valószínűleg én sem megyek el.
– Ugyan már! Miért nem?! – kérdezte kíváncsian a másik.
– Képzeld csak magadat a srác helyébe! Mindenki azt mondta, hogy nem való magyar szakra, miközben zseniális prózaverseket, novellákat írt, és akkor félévkor közlik vele, hogy a nyelvészeti problémák miatt le kell adnia az egész magyar szakot. Nem csoda, ha kurva mérges lett, és be is rágott.
– Most hogy mondod ebben lehet valami! Jut is eszembe! – kapott a fejéhez, mint aki elfelejtett valami fontosat. – Képzeld Annamari Hollywoodba költözött Miklóskával, és úgy néz ki egy közös, kis költségvetésű produkcióban is látható lesz majd a tévében. Azért ez szerintem szenzációs hír. Valakinek sikerült.
– Hát… Nem is tudom… Tudod, ha arra gondolok, hogy engem se vettek fel a SZFÉ-re míg Anamari már nemzetközi karriert csinálhat a puszta véletlen közjátékaként, hát bizony jócskán furcsálom ezt az egészet.
– Ezért jó a külföld. Ott az lehetsz, ami akarsz, és szinte majdnem mindenben kipróbálhatod magad. Apropó! Mondd hogy elmentél arra a tévés castingra, még anno 2011-ben?
– Őszintén remélem, hogy nem fogsz rituálisan megkövezni, amit mondok, de előbb hasmenés kezdett gyötörni hajnal felé, később pedig a tartósan émelyítő hányinger.
– Jaj, olyan kis buta tudsz lenni! Miért nem adtál magadnak egy esélyt. Szerintem szenzációs bemondó, vagy hírszerkesztő vagy micsoda lettél volna. Még az is lehet, hogy egy-két filmsztárral is összetaliztál volna, akik meghívtak volna vacsorázni, és egy-két görbe éjszakára… - huncutmód kacsintott párat a szemeivel.
– Ugyan már! Hová is gondolsz! Most home officeban vagyok, és bár nem keresek annyit, amennyit szeretnék legalább ez is valami! A mostani munkaerőpiac valjuk be nem éppen a lehetőségek hazája. – szögezte le szomorúan.
– Szerintem rosszul állsz hozzá a dolgokhoz kisanyám! – vélekedett. – Miért nem próbálsz meg pályázni, vagy valami ötletgazdaként eladni kreatívkodásod csíráit?
– Te most hülyíteni akarsz, mi?! Nem veszed észre, hogy mi folyik itt! A kis és középvállalkozásoknak jóformán esélyük sem lehet, mert valamelyik idiota nagyágyú üzletember stróman egyszer csak gondol egyet, és azonnal megvesz bármit, amit kigondolt. – vélekedett bölcs éleslátással Petra.
– Ez mondjuk tökre igaz, de azért valami akkor is muszáj volna csinálni.
– Tudod már kezdem nagyon bánni és sajnálni, hogy érettségi után nem mentem én is külföldre! Lealább kipróbálhattam volna magamat bizonyos területeken, vagy akár még be is pasizhattam volna. A nyelvi sokszínűség sem lett volna akadály.
– Hát akkor nem értem, hogy mire vársz még te dinka?! Vágj bele, és irány külföld. Hátha sikeresen tudsz boldogulni, mint ezen a szarkupacon. Már bocs.
– Imádom a nyers és zsigeri szintű őszinteségedet! Lehetséges, hogy meg fogom csinálni.
– Figyelj nem akarok beleszólni, de ha még a következő hónapban is ebben a hangulatos kis lakásodban foglak találni, akkor az rád nézve lesz rohadt nagy szívás!
– O.K. Megértettem! A többiekről tudsz esetleg valamit?! – Petra igyekezett témát váltani. Már épp eleget beszélgettek életük kisiklásairól, baklövéseiről.
– Érdekes módon alig-alig! Azt utálom, ha az egyetemen akkora barátságok szövődtek, akkor hol a fészkes fenében vannak azok a jófej csajok, akik esküvel fogadták, hogy kitartanak a másik mellett, meg hogy segítik, és támogatják egymást?! Érthetetlen!
– Hát igen! Azt gondolnád, hogy a tartalmas négy év mindenkiben mély nyomokat éget, aztán amikor az egész herce-hurcának vége szakad, egyszerre a nagy légüres térben, és semmi között találod magad. Ez számomra is értelmetlen, de hát így kell boldogulni.
– Jut eszembe találkoztam Robival, és arra kért, hogy mindenképp adjam oda az elérhetőségeit.
Petra mintha azonnal zavarba jött volna a férfinév említése hallatán; jócskán füle tövéig elpirult, és bárhogy is tagadhatta volna valósággal dobolni kezdett szíve fülében.
– Látom, amit látok! Szóval, akkor érzel valami iránta drágám, igaz?! – megint a huncut kacsintó mosoly.
– Nem is értem, hogy hogy történhetett! Utoljára a Rákóczi úton jártunk – tudod -, abban a hangulatos, kis kínai kifőzdében, ahol én borsós rizottót ettem, a Róbi pedig szecsúáni csípős tésztát, és… mintha tökéletesen egy hullámhosszon lettünk volna… - ábrándozott el, amint az emlék lelkében újból élni kezdett.
– Hát kisanyám! Akkor nincs más hátra, minthogy újra felhív, és amilyen gyorsan csak lehet talizzatok!
– Tudod bűntudatom van, mert a diploma előtti hónapokban nem voltam éppen egy földreszállt angyal vele, és kicsit még ki is használtam, hogy előbbre jussak.
– Figyelj csajszi! Mindig a lényegre koncentrálj! Akarod a pasit, vagy sem?! Ez itt a kérdés!
– Igazad van! Most mindjárt fel is hívom! – Petra valósággal már repült is a konyhába, ahol az okostelefonját hagyta, és igyekezett bepötyögni a számot, amit barátnőjétől kapott. Így is több mint húsz perc telt el, mire visszatért a szobába, ahol Ági legalább annyira volt kislányosan izgatott, mint ő.
– Na? Mi történt csajszi?!
– Szeretne találkozni velem, és nagyon sokszor gondolt rám… - nyögte ki kicsit megrészegülten a mondatok súlyától.
– Ez egy kurva jó hír aranyanyám! Látod! Én mondom neked, végre csak horogra akadt egy rendes pasas!
– De jó is lenne!
A két barátnő, amikor már jócskán besötétedett búcsút vettek egymástól. Áginak még férjét is sikerült gyorsan bemutatni Petrának, aki nem győzött gratulálni a férfinak, hogy milyen fantasztikus társa lett. Ez a találkozás is egy jólcsengő, de annál fontosabb ígérettel zárult. Mindketten megígérték, hogy hamarosan újra találkoznak, és újabb csajos traccspartit rendeznek, ahol majd kiadósan kivesézik életük, és a világ dolgait.

A KAMUPASI, AZ ÁTVERÉS, AJÁNDÉK-SZERELEM

,,Már megint egy esküvő, aminek persze annyira hazug, számító, és merőben manipulatív illata van.” – Gondolhatta Laura, akit valamelyik barátnője hívott meg a nagy, jelképes alkalomra, holott Laura egyértelműen, és kategórikusan megpróbálta kimenteni magát egy kiadós migrénalapú fejfájásással – persze hozzá kell tenni -, nem sok eredménnyel.
Amikor a gyönyörűen feldíszített hófehér sátras pavilonhoz bevonult az ifjú pár a kedvenc The Connels: 74-75 c. száma ment, és persze főként az idősebb nagymamák voltak akik megdöbbentek, hogy egy ünnepi szertartásra hogy a fenébe lehet egy ennyire béna számot előadni, mégis a fülig és totálisan egymásba habarodott szeremeseknek talán éppen erre volt a legnagyobb szükségük, hogy ezt a rizikós, de annál boldogabb napot foggal-körömmel is de végigcsinálják.
– Hé, csajszi! Nem is tudtam, hogy te is itt leszel! Kurva jól festesz ebben a vaditó kis ruciban! – szögezte le egyik barátnője Bernie, aki már szakavatottnak számított az esküvők terén, annál is inkább mert imádott pasizni, és ilyen esetekben kicsit mindig úgy viselkedett, mint aki előnyös keret közt szándékozik megszabadulni fölösleges gátlásaitól, és kisebbrendűségi komplexusaitól.
– Hát… nagyon köszi… te is kitettél rendesen magadért! – vetette kissé félvállról oda, mert az igazság az volt, hogy Bernie előszeretettel nyúlta és cserkészte be néhány barátnőjének pasiját, és sajnos Laura sem volt kivétel.
Laura megfogott egy metszett kristályból készült, márkás, hosszúnyakú pezsgőspoharat, és mintha csak kisebbfajta bátorságot szándékozott volna meríteni belőle nagyot húzott a pohár habzó tartalmábl. Meglehet ettől majdcsak megjön majd kacér merészsége.
– Mondd csak csajszim? Nem láttad véletlenül a Krisztáékat?! Egészen biztosan úgy emlékszem, mintha ők is szerepeltek volna a meghívottak között… - töprengett el hangosan maga elé meredve.
– Akkor az egész biztosan úgy van! – válaszolta, miközben arra gondolt, hogy legszívesebben vízbe fojtaná magát, ha még öt percen keresztül traccsolnia kell egy ennyire magánakvaló libával.
Hogy a fészkes fenébe foghatott meg magának egy álompasit, és hozott össze két fantasztikus gyerkőcöt. Fel nem tudta fogni, amikor valaki ennyit beszélt
Gyorsan megpróbált kinézni egy nem túlságosan feltűnő pontot, és minden koncentrációját arra az egyetlen fókuszpontra irányítani, hátha tenyérbemászó barátnője meggondolja magát. Szerencsére feltűnt a színen vagány Anna, aki Bernie testvéri barátnője volt, és elválaszthatatlanok voltak ketten.
,,Na végre! Van Isten!” – sóhajtott egy nagyot.
Miközben a középkorú anyakönyvezető szokásosan igyekezett vége-hossza nincs ledarálni a holtomiglan-hoiltodiglan szállóigévé nemesedet, bölcs intelmeit a násznép kompánia közül a fele vendégsereget sokkal inkább a hófehér sátrakban feállított méregdrága büféasztalok látványa nyügözte le.
Abszolút alig foglalkoztak az elhangzott szövegekkel, és eskü fogadalmakkal:
– Aki tud olyan tényről, ami miatt ez a két ember nem köthet házasságot, az mondja el most, vagy hallgasson örökre…
Legszívesebben mindenkinek szétordította volna, hogy hazug árulók mind egy szálig, hiszen a szerelmet nem lehet megvenni, kiárusítani, vagy áruba bocsátani. Itt pedig – a jelek szerint –, egyértelműen az történt, hogy a mennyasszony jó vásárt csinált, amikor hozzáment egy nálánál legalább húsz évvel idősebb befolyásos vállalkozóhoz, akinek számos kiterjedt kapcsolatai, és annyi pénze van, mint a pelyva.
Mintha manipulatív hazugság a valóság díszleteibe is egyre masszívabban, mondhatni zsigerileg hatolt volna be.
– Ezennel házastársaknak nyilvánítom Önöket! Megcsókolhatják egymást! – hangzott az ünnepélyes felszólítás a középkorú, zászlós szalaggal átkötözött asszonytól, mire a fülig szerelmes, újdonsült házasok pironkodva váltottak néhány puszinak nevezhető ajakérintést.
Később aztán a díszes násznép minden felszínes ismert, és isertelen tagja is nem győzött őszinte szívvel gratulálni a fiatalos párnak, hogy mennyire jól illenek egymáshoz, és persze szapora gyerekáldást is kívántak nekik.
Laura igyekezett észrevétlenül, akár a levegő ide-oda libbenni, különben is őt csak merő véletlenségből hívták meg csajos barátnői, és a leghalványabb köze sincs egy annyira elavult, és maradi kőkori elhez, melyben a hímdominancia törvényesíti jogát a női egyenjoguság felett, vagy valami hasonló.
– Nem tudtam észrevenni, hogy egy ennyire fantasztikusan gyönyörű, és határozott nő, mint te egyedül van itt! – kezdte jólcsengő csajozós, kicsit nyomulós szövegét egy méregdrága öltönyt, és nyakkendőt viselő, amolyan tipikusan szépfiú üzletemberes pasi.
Kétségtelen, hogy Laura szíve azonnal váratlanul hevesen dübörögni kezdett mellkasában, és úgy érezte, hogy alig kap levegőt. Pedig már számtalanszor igyekezett megfogadni magában, hogy soha a büdös életben nem lesz újra szerelmes, amióta Andris megcsalta a legjobb barátnőjével.
De hát az életben annyi minden változik, és – különben is –, mikor volt már az, amikor úgy istenigazából összetörték a szívét, hogy aztán naphosszat idióta romantikus szappanoperákon bőgjön napestig, és tömje degeszre magát elviekben nullkalóriás csokifagyival?!
– Ö… Mi a gond?! – nézett rá előbb gyanakodva, később kissé ellenségesen, amitől a férfinak is érezte, hogy három lépés távolságot szükséges tőle tartania.
– Bocsásson meg drága hölgyem… látom én itt felesleges vagyok… inkább magára hagyom… - azzal már éppen készült magára hagyni Laurát, amikor váratlanul felbukkant a gyönyörű ara, és persze hogy azonnal Laurát vette célba.
Laura azonnal igyekezett átlátni a kissé kínos közjátékok kúsza egyvelegét, és máris belekarolt a vaditoan jóképű pasiba, majd azonnal elsuttogott pár keresetlen mondatot, mielőtt a mennyasszony ideért volna hozzájuk:
– Légyszives segít nekem! Ha megkérdezi az ara, csak mondd azt, hogy te vagy az új pasim! Később megígérem mindent elmagyarázok! – kérlelte esengő, őzike szemekkel, és amint az utolsó szavak is elhagyták ajkait a menyasszony máris előttük termett.
– Nocsak, nocsak nocsak! Micsoda váratlan meglepetés! – kiálltott fel, amint szemügyre vette régi vetélytársnőjét – Látom a léböjtkúra és diétázás, vagy önsanyargatás mégiscsak használt, akárcsak a zsírleszívás! Nem is tudtam Laura, hogy neked is küldtek meghívót?! – a meglepett hang mögött több volt az áskálódás, mint a tényleges meglepetés.
– Hát igen! Én is annyira örülök, hogy itt lehetek, és hogy gratulálhatok nektek Adrienn! – kissé sziszegett is a hangja, amint fogát összeszorította, hogy kitörni kész indulatait elfojtsa.
– Ó! – lepődött meg szemügyre véve a jóképű férfit. – Nem is tudtam, hogy már pasid is van! Úgy tűnik, hogy a hájasok bolygóján még férfiak is teremnek. – jegyezte meg cinikus szarkazmussal, mire látható volt, hogy Lauránál kis híján eltörik az a bizonyos mécses. Megpróbálta elrejteni fájdalmát, és könnyeit, hiszen brutálisan kemény melót fektetett abba, hogy leküzdhesse kamaszkori molettségét.
Ami viszont ezútán következett az őt lepte meg váratlanul.
– Üdvözöllek, és hadd gratulálok gyorsan nektek! Még be sem mutatkoztam! – jegyezte meg a jóképű pasi, mintegy tüntetésképpen, hogy nem árt, ha őt is bevonják a csajos beszélgetésbe. – Dr. Mérei Zoltán vagyok, és nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy végre egy olyan felbecsülhetetlen kincset találtam életem párjának, mint amilyen laura! Igaz drágám?! – kézcsókot adott a jócskán meglepett nőnek, míg az újdonsült ara nem győzte forgatni szemeit, és csodálkozni, hogy ez egyáltalán előfordulhatott.
– Hát… nos… én… igazán… - alig bírt megszólalni, mert még senki sem állt ki nyiltan mellette, és nem vette védelmébe. Szíve egyre hevesebben vert, és valósággal repesett titokban a boldogságtól, hogy azért lehetnek még rendes pasik is ezen a nyomoronc bolygón.
– Nos kedves Zoltán! Nem tudom, hogy a mi kis Laurácskánk mit mesélt neked a gimis éveiről, de annyit mondhatok, hogy rossz lóra teszel, ha vele maradsz, mert amint teherbe esik úgy fog kinézni, akár egy túlméretezett gyilkos bálna, és valószínűleg a gyerkőceitek is kiadós súlyproblémákkal fognak küszködni! – valósággal kéjes élvezetet érzett, hogy így felhánytorgatta Laura titkolni vélt magánéletét. Laurán megint csak erőt vett a szomorúsággal vegyes elkeseredettség. Ekkor vette észre, hogy a férfi, akit pasijaként igyekezett bemutatni megértő kedveséggel igyekezett átkarolni a derekát, és minden mozdlatából sak úgy áradt az empátia-toleranciával egybekötött vigasztalás.
¬– Tudja kedves Adrienn! Mi azért találhattunk egymásra, mert őszintén kimertük tárni a lelkünket, és megvallani saját őszinte érzéseinket. Szerintem Laura igazi kincs, és aki ezt nem látja az vagy egy idióta vagy egy szánalmasan gonosz némber. – A ,,némber” szót szándékosan kihangsúlyozta mintegy ezzel is jelezve hogy elsősorban a nem túl kedves arára gondolt. – Most pedig, ha megbocsátod de szeretnék egy kicsit kettesben lenni a barátnőmmel! – azzal tüntetően karon fogta a megszeppent Laurát, és elmentek, hogy még a mennyasszony irritáló közelében se legyenek.
– Ne haragudj, de egyszerűen utálom a velejéig gonosz, és áskálodó embereket, és sajnos ez alól a hölgyek sem kívételek. Te hogy érzed magad?! – kérdezte segítőkészen, akár egy igazi romantikus lovag.
– Én szóhoz is alig jutok, hogy még akadnak a földön igazi úriemberek! Annyira háás vagyok neked, hogy kimentettél a bajból, és védelmemre keltél! Nagyon kedves és segítőkész voltál! – jegyezte meg szemét lesütve szabadkozva.
– Nem tesz semmit! Tudod engem a nagymamám nevelt fel, mert a szüleim állandóan dolgoztak, és ő tanított meg – többek közt arra -,hogy a hölgyekkel illedelmesen, előzékenyen, és kedvesen kell bánni.
–Nagyon bölcs, és határozott asszony lehet a nagymamád! Nagyon szívesen megismerkednék vele!
– Mindenképp! Akkor ez most azt jelenti virágnyelven, és javíts ki nyugodtan, ha tévedek, hogy szeretnél a barátnőm lenni?! – nézett rá rejtélyesen, és kíváncsian.
– Igen… -gondolkozott el egy jelentős perc erejéig. -Mindenképpen kedves Zoltán, persze csak ha te is szeretnéd
– Hohó! Mi az hogy! Megtisztelnél vele! – karját nyújtotta, mire Laura belekarolt, és már nem is tűnt akkora fatális baklövésnek ez a rózsaszín sziruppal nyakonöntött esküvői dáridó.
Amikor a násznép és a vendégek elmentek a lagziba Laura azon kezdett el morfondírozni, hogy vajon Zoltánt megkérje-e, hogy fuvarozza haza őt autóval, mert bár volt jogsija, mégis kisebbfajta félelmérzet járta át, ha volán mögé kellett ülnie.
– Figyel csak! – vonta félre. – Ha ne okozok nagy gondot megtennéd, hogy hazaviszel, mert a kocsim sajnos ottmaradt a lakásomhoz közeli parkolóban. – szabadkozott kislányos hangon, amire egyetlen épeszű ember sem mondott volna nemet.
– Teljesen természetes! – felelte.
Egymástba karoltan lépkedtek komotos ütemben a férfi kocsijáig. Zoltán előzékenyen az ayósülés felüli ajtót is kinyitotta és besegítette a jócskán elpirult Laurát, aki biztos, ami biztos -, azonnal magára csatolta a biztonsági övét.
– Merrefelé is laksz?! – tudakolta csupán csak a pontos tájékozódás kedvéért.
– A festői dunakanyartól nem messze vannak azok az újépítésű zöldövezetes lakóparkok. De nem szükséges olyan hosszú útig vezetned. – szabadkozott, mert agon jólesett neki a férfi aggodó kedveskedő figyelmessége.
– Nagyon szeretnélek hazavinni! Márha nincs ellenedre! – indította be z autót, majd gázt adott, hogy kikanyarodhassanak a közúti forgalomba.
A hazáig vezető út nem volt több mint negyven-negyvenöt perc, amit beszélgetéssel töltöttek. Laura rájött, hogy kellemsen is lehet ismerkedni, és beszélgetni, és számtalan olyan kérdés megfordult a fejében, melyet meg kellett kérdeznie, hogy önmagában döntéseket legyen lépes meghozni.
Amikor aztán úgy tűnt, hogy már eleget mesélt életéről, és buktatóiról, melyet még senkinek sem volt mersze elmondani következett a férfi beszámolója rról, hogy miként és hogyan alakult élete.
Amikor aztán úgy tűnhetett, ogy kimerítették a témát Laurát kicsit el is nyomta az autó monoton mozgása, és átmenetileg lehunyta szemét. Amikor ismét kinyitotta meglátta, hogy már a dunakanyarban járnak, ahol az új építésű, zöldövezetes lakóparkokat építettek néhány éve, és ő ide költözött.
– Jó hamar ideértünk! Le a kalappal! Te aztán nagyon is ismered a várost! – jegyezte meg elismerően, amint a férfi gálánsan kisegítette a kocsiból.
,,Most kellene megkérdeznie, hogy szeretne-e feljönni a lakására!” Nem szabad csupán csak a testi gyönyörökre gondolnia, bár azt nem tagadhatta, hogy bizony jó párszor átfutott az agyán ez az elképzelés is. – Végül úgy döntött megkockáztat egy ártatlan nak tetsző kérdést:
- Nincs kedved feljönni egy kicsit? Nagyon szívesen megmutatnám a lakásomat! Nemrég nyerte el végleges formáját… - Most olyan ostobának, gyerekesnek érezte magát. Mi ez? Felhívás egy gyorsított menetre?!
– Igen, nagyon szívesen megnézném, de szerintem neked is bőségesen elég volt ennyi kaland, és ismerkedés a mai napra! – benyúlt méregdrága öltönyébe és kihúzott egy hófehér, dombornyomatos névjegykártyát amin szükséges telefonszámai, és emailjei is megvoltak találhatóak.
– Jó volna újra találkozni veled, ha te is szeretnéd…
– Igen… a számból vetted ki a szót… - rebegte, amikor a férfi ujjbegye hozzáért az ő vékony, finom ujjaihoz, és létrejött valami klönleges mágneses erőtér ketejk között.
A férfi most gyöngéden puszit adott az arcára, bár Laura jobban szerette volna, ha hosszantartó romantikus csókjelenetben olvadnak össze mindketten, de így sem volt rossz.
- Te keresel majd, vagy szeretnéd, hogy én keresselek?! – már megint egy ostroba kérdést kellett kockáztatnia.
– Tudod mit a jövőhéten nem tudom, hogy te hogy dolgozol, de nekem lesz délután egy kis szabadidőm, akkor majd felhívlak! – olyan megfontolt, kifejező tekintete és sármos hangja volt, hogy Laura hazudott volna önmagának is, ha később azt mondja nem tett rá különösebb benyomást. Valósággal megreszketett a térde, és jótékonyan kalapált a szíve.
– Örülök, hogy megismerhettelek… - búcsúzott tőle a férfi.
– Én is nagyon örülök… - hebegte, majd végignézte, ahogy Zoltán csinál egy kanyart és elhajt autóján a naplementébe.
A jövőhét kisebb káosszal indult, mert Laura munkahelyén mindenki a munkarőleépítésektől tartott, és számos érthetetlen konferenciát, és megbeszélést kellett tető alá hozni, ami miatt voltak nagyon kimerítő, és stresszes nehézkes hétköznapok, hogy Laura azt sem tudhatta, hogy hol áll a feje. Aztán végül elérkezett az a bizonyos előre megbeszélt csütörtöki nap.
Amikor holtfáradtan hazafelé ment a saját kocsijával, majd leparkolt a lakásához közel szinte azonnal kiszúrta a férfit, aki egy legalább száz szálas rózsacsokrot és egy közepes méretű Teddy-mackót szorongatott, és volt valami kisfiús elveszettség a tekintetében, ami csak még szívdöglesztőbbé tette.
– Szia! Ezt a kellemes meglepetést! – köszöntötte Laura. – Milyen aranyos mcid van… - jegyezte meg sugárzó mosollyal kicsit viccesen.
– Tudod szerettem volna jó benyomást kelteni, és emélem nem leszek gicces ha azt mondom, hogy egész álló héten csakis rád gondoltam. Nem tudtam, hogy szereted-e a virágot ezért hoztam rózsát… - félszgen átnyújtotta Laura felé a termetes, impozáns csokrot.
– Gyönyörűszépek! Meg sem érdemlek ennyi kedvességet… - tüstént beleszagolt a rózsá támasztotta illatórgiákba, aztán következett a játékos Teddy-mackó, amiek szintén kislányos örömmel volt képes örülni.
Zoltán még azon a hétvégén elvitte és bemutatta imádott nagymamájának, akivel Laura szinte azonnal megtalálta a közös hangot, és bár maga se hitte volna, de lelke mélyén úgy érezte, hogy kapott az ismeretlen sorstól egy új lehetőséget, hogy nem csupán párkapcsolata legyen, és végre szeressék, ahogy kellett volna, de egy új családot is.

VERSENGŐ JÁTSZMA

Gyerekeket látok vadulni
a videójáték-teremben
a csillagfény-tető alatt.
Előbb csupán a lappangó,
tompított agresszió-indulat
az mely totálisan fejbe kólint,
majd sorra jönnek a benső
valódibb vadállat-ösztönök.

A szórakoztató elektronika csak nem nyugszik.
Hol maradtak el a régi beszélő
Teddy-mackók, moncsicsik,
LEGO-emberkék?
Valami tudatosan megtervezett
eltaposás érhető tetten
az egymás közti kíméletlen,
brutál-versengés között is.

Négyen voltak,
s még a rosszcsontokon között
is mily hamar kiveszőfélben volt
a megalkudott betyár-becsület.
Váratlan-hirtelen a banda-vezér
lökdösödni kezdett mondván;
most majd ő következik,
míg mindenki más volt már elégszer.
S hipp-hopp már ki is bukkant a konfliktusok,
kicsinyes kis nézeteltérések
vérre-menő rákfenéje.

,,Most én jövök! Ti kussoljatok skacok!
Voltatok már elégszer!”
– ordította le őket,
s míg a többi fiúban parázsló
bosszú-villám lobbant titkon,
mint akik cinkosok módján
összeesküsznek az Egy-Valaki ellen,
addig a Vezér kedvére mókázhatott
s gyilkosan ujjongott is,
amikor egy játékszintet feljebb léphetett.

Egy lenszőke hajú kis pöttöm Angyalka
valamelyiknek a kishúga közéjük furakodott
s mint cserfesen kíváncsisodó betolakodó
a ,,Nagyok” játékát követelte:
,,Én is akarok!”
– A Vezér, akárha tollpihe lett volna
erősen megragadta vékony kis karjait,
s odébb lökte a kis-testvért, mondván:
,,Még túlságosan is gyerek vagy
a Nagyokhoz képest!”

– A kis Angyalka most lábon rúgta bátyát,
akit meglepett a váratlan támadás
abszolút ténye s már készült rá,
hogy kiadósan megtorolja,
s magasba emelte öklét,
aztán hirtelen mégiscsak a Józan
ész diadalmaskodott a nyers-ösztönök felett.
,,Emma! Húzz innen de gyorsan!
Később kapsz csokit!”
– vetette hanyagul oda.
De az Élet szomorú igazsága,
hogy még a kicsik is felnőhetnek!

KÖRMÖNFONT SZÍVESSÉGEK HÁLÓJA

Az öregasszony jóformán mindenütt megfordult, ahol éppen valami munka akadhatott a számára. Legtöbbször előbb vagy a téglagyár következett (amíg el nem érkezett a nyolcvanas évek végéi privatizációs hulláma), később főként egy pékségben, majd kisebb sarki boltban vállalt takarítói, vagy épp kisegítői állást. Persze sosem csupán csak azt csinálta, amivel esedékesen éppen megbízták főmökei, de jóformán majdnem mindent, ami az ún. jó üzletvezetéssel és a vevők maradéktalan kiszolgálásával kapcsolatos.
Gyakorta megtörtént például, hogyha a pék már jó előre, előző este begyurta a kenyér és zsömlesztát, hogy remélhetőleg hajnal táján már a kenyereskocsival kiszállítsák az üzletek számára a friss pékárut és süteményt a leleményeskedő özvegy öregasszony se perc alatt tiszta, hófehér kötényt kanyarított derekára, és ha kellett vitte a mázsányi nehéz, súlyos acélszínű fazekakat, keverő és dagasztóhengereket.
Bármit megcsinált csakhogy érezze azt a fajta különös szociális törődést, mely – a legtöbb esetben –, akkor fogja el az embert, ha vágyik a biztatásra, bizalomra és a törődés különös keverékére, melyet szeretteitől, és családtagjaitól valószínűleg odahaza sem kaphatott meg. Nem is tévedtek olyan nagyot azok, akik az öregasszonnyal kapcsolatosan úgy vélekedtek, hogy mindig derűs, mosolygós, és javíthatatlan optimizmussal igyekszik beragyogni a kopottas, nehézkes, és jócskán túlterhelt hétköznapok szürkeségét.
Bár dolgos, ám részeges férje ideje korán meghalt, rövid idő múltán maga is belátta, hogy nagyon is hiányzolja az emberek társaságát, és a szociális együttléteket, melyek tevékeny életét mind meghatározták. Két felnőtt fia közül az idősebbik volt az, mely gyakorlatilag minden hónap során kis családjával be-betoppant, és meglátogatta őt.
De ami még talán ennél is fontosabb az, hogy az öregasszony sehogyan sem tudta beosztani azt a kevéske keresményét, amit innen-onnan kapart össze, és ha még ehhez a soványka nyugdíját is hozzávesszük, mely a téglagyárban történt jócskán kemény fizikai megterhelések bére is volt egyben, akkor a legtöbb hozzáértő ember szinte azonnal elcsodálkozik, hogy özvegy Matusáknénak hogyan nem maradt a hónap végére annyi megtakarítása se, hogy düledező, vályogviskóra emlékeztető családi házán a folyamatosan javításra szoruló kerítést, vagy kúpcserepeket egy valamirevaló, és értő mesterember segítségével megcsináltassa.
– Ugyan, ugyan már kedveskéim! Jó van az úgy, ahogy van! Van étel, meg ital! Nem bánkódunk, hanem vígan éldegélünk! – Akárhányszor csak megkérdezték családtagjai, hogy szüksége van-e bármire, amiben hiányt szenved, rendszerint már a jól ismert szöveget hallhatták.
– …De hát anyuka! Ez azért mégsem ennyire egyszerű, nemde?! – kérdezte tőle menye, aki legszívesebben kissé felelőtlen anyósa helyett is beosztotta volna a pénzt, hiszen jól tudta, hogy az öregasszony képtelen parancsolni magának, márha költekezésre került a sor, és persze jócskán hajlamos megjátszani a gavallér Csekovits bárónőt.
– Anyus! Hagyd a francba! – dorgálta le kissé indulatosabban a szokotnál a már egyébként is sokszor síkideg férje, akit – valami miatt -, szinte állandóan az irritáló idegesség környékezett, ha egyszem anyjához készült látogatóba. Elegendő volt csupán egy kissé jóhiszemű, vagy naivul gyerekes beszólás itt, egy eltévesztett, vagy meggondolatlan elszólás ott, és a férfi indulatai valósággal atombomba maghasadást pródukáltak, és ilyen esetekben jobb volt, ha nem háborgatják egyébként is ingatag lábakon álló lelki egyensúlyát.
Később az özvegy öregasszonynak föl kellett ásni a kertjét, le kellett szüretelni a szőlőjét, melyet még részeges férje után örökölt meg, és mint mondta ,,valakinek ezt is meg kell csinálnia”, ilyen esetekben előszeretettel vette igénybe főként a szintén nyugdíjaskorú utcában lakó emberek segítségét.
– Béluska drága! Egy hatalmas szívességet szeretnék kérni! – kezdte mondókáját. – Persze csak, ha lehet.
A szomszédban lakó nagyon dolgos, ügybuzgó idős, nyugdíjas férfi feleségével együtt mondhatni rendszeres vendégnek számított Matuskáné portáján, hiszen a férje halála után kicsit mintha szándékosan nem vett volna tudomást az idő múlásáról, és egyre távolabb került a reális valóságtól, mondván; egy-egy kisebb jellegű kerti munka, mint például a szőlőmetszés, cseresznye és barackszedés, vagy kertásás bizony-bizony pénzbe került, és miután az öregasszonynak mondhatni szinte sose volt elegendő anyagi forrása így csavart egyet az élet nehézkességén, és főként barátilag kérte meg az embereket, hogy ingyen dolgozzanak neki.
– Béluska drága! Még egy szíveséget szeretnék kérni! Van egy kis sóderes homokom az udvar végiben, és nagyon mozog a tetőn az a fránya kúpcserép! Megtudná esetleg javítani?! – ilyen esetekben színészi vénáját kamatoztatva – nagy általánosságban -, szinte mindig kétségbeesett, és esendő, nyomorúságos arckifejezést igyekezett felvenni, hogy ezzel is kivívhassa az emberekben lévő empátiát, és toleranciát. Ám az idegen emberekkel kicsit meg is gyűlt a baja, hiszen azok az esetek többségében rendes pénzt, vagy kiszállási díjat kértek a kisebb-nagyobb kerti munkák, és házfelújításokért cserébe.
– Semmi gond Erzsike néni! A délelőtt folyamán átnézek, és azonnal megjavítom! – válaszolta a megbízható idős, nyugdíjas ember, aki részvéttel vegyes empátiát érzett a hamar megötvegyült öregasszony iránt, és tőle telhetően igyekezett mindenben segíteni, és támogatni őt.
Történt aztán, hogy egyik nap az öregasszony úgy határozott, hogy elvet néminemű burgonyát és zöldséget a jó homokos talajba, ahol kicsit mindig könnyebben ment a kapálás és gyomok kapirgálása. Éppen lehajolt volna, hogy fölkapálja a jóminőségű, homokos földet, amikor egyszer csak – ki tudja miért -, ott helyben menten összeesett.
Még szerencse, hogy a szomszéd nyugdíjas férfi éppen átnézett, hogy csináljon ezt-azt, amikor azonnal kiszúrta, hogy az idős asszony magatehetetlenül, eszméletlenül fekszik a hátsó udvarnak a kis kertjében. Azonnal odasietett hozzá; gyöngéden karjaiba vette és bevitte a benti szobába, és próbálta magához téríteni, miközben azonnal hívta a mentőket, akik húsz perc alatt értek ki a kertvárosba.
Mint később kiderült az öregasszonynak szívpitvar fibrlillációja volt, ami miatt az oxigén nem tudott az erek hálozatán át eljutni a szívéhez, ami igen-igen komoly gondokat okozott volna, így a kórházban egy sikeres operációt követően pacemakert kapott, mely gyakorlatilag egyenletes színten tartotta a szív és érrendszeri működését. A veszekedés akkor robbant ki, akár egy robbanással fenyegető puskaporos hordó, amikor az öregasszony pár nap múltán nagy kegyesen felhívta felnőtt fia családját Budán, és elújságolta, hogy pár napig kórházban kellett lennie, mert összeesett a kertészkedés közben.
– Hogy micsoda??? Mit hallok??? – hitetlenkedett előbb menye, később már felnőtt fia a méregtől nem látva egymás után gyújtott, majd szívott el legalább két doboz füstszűrös cigarettát, amikor hétvégén meglátogatták.
– De hát miért nem szólt azonnal nenünk mama?! – vonta kérdőre karba tett kezekkel a menye. – Hogy tehetett ekkora felelőtlenséget?! Nagyon aggódtunk magáért!
– Ugyan már édes lyányom! Semmi ez! Bakfitty! – legyintett, mintha ténylegesen csupán csak egy rutinbeavatkozásról, és nem életmentő műtétről lett volna szó.
– …És ha történt volna veled valami mit mondtunk volna a kisunokádnak?! – Most felnőtt fián volt a sor, hogy kicsit észhez tértítse, és kiadósan meg is dorgálja szeleburdi, felelőtlen anyját.
– Te is tudod édes fiam, hogy nem erről van szó. De hát az adott helyzetben… - próbálta magában megtalálni a lehető legmegfelelőbb szavakat az adott helyzet komolyságára. – Hál’istennek nem történt komoly baj! Még szerencse, hogy Béla bácsi itt volt mellettem… - hálás szemekkel nézett a tétován álldogáló nyugdíjas férfira, aki tekintetét lesütötte, mert nem kedvelte, ha olyasmiért dicsérik, ami bárki másnak is éppen úgy kutya kötelessége lenne.
¬– Hát akkor nagyon köszönjük kedves Béla bácsi, hogy segített! – vette át a szót az öregasszony menye, aki úgy érezte tartozik a jószándékű, mindig segítőkész idős férfinak. A családfő is megköszönte a segítséget, persze csupán csak azért, hogy le ne maradjon a felesége mögött.
Később aztán hatalmas, viharszerű eső esett, mely gyakorlatilag az egész tetőszerkezetet megrongálta, és miután házbiztosítás és ehhez hasonlók nem voltak, így megint csak faramuci helyzet állt elő, hiszen azért, hogy új tető lehessen az öregasszony feje felett bizony jócskán a zsebbe kellett nyulni a családtagoknak. Így történt, hogy az öregasszony – átmeneti megoldásként -, beköltözött kisebbik fia kertes házába, ám annak is talán a legkisebb volt gyerekszobájába, miután a másik két unoka is nagyobb lett.
– Ugyan, ugyan! Édes fiacskám! Nem szükséges! – hárította el magától az önzetlen segítséget, mint valami nagyúri dáma, aki különleges kiváltságok egyedüli birtokosa, és ezt tudja is magáról.
– Csak semmi de anyuka! Amíg nincs kész az új tető addig velünk fog lakni! Meglássa jól megleszünk, és mikor végre majd újból visszaköltözhet meglássa, hogy nagyon fogunk majd hiányozni. – Beszélgetett el vele kisebbik fiának felesége.
Csakugyan úgy történt minden, ahogy a második feleség mondogatta, hiszen az öregasszony olyannyira otthonosan berendezkedett a kis egérlyukszerű szobában, hogy alig telt el négy-öt nap, és semmi kedve sem volt hozzá, hogy akárcsak kimozdulna, vagy megmozgassa törödött, macskásodásnak indult izmait. Naphosszat a sorozatokat bambulta a tévén, vagy éppen szóval tartotta azokat az illatőket, akik kisebbik fia házánál rendre előfordultak. Alighanem egy rövid időn belül kisebbik fia családja is belátta, hogy az idös nőnek sokkal jobb lesz, ha záros határidőn belül visszaköltözik, ezért még abba is belementek, hogy beszállnak a megrongált családi ház tetejének felújítási költségeibe, így alig két hónapon belül az öregasszony komótos kedvvel már vissza is költözött saját, jól bevált fészkébe, és sugárzó örömmel eldicsekedett vele fűnek-fának, hogy neki mennyire jóravaló családtagjai vannak, hogy új tetőt csináltattak, és persze még ezt, meg azt, amit muszáj volt megjavítatni, vagy kicserélni, hogy működőképes legyen az élet.
Az öregasszony mindig szeretett vendégségbe menni. Ilyenkor mintha azt hihette volna, hogy az emberek – az esetek többéségben -, azért fogadnak vendégeket, mert már nagyon régóta nem látták egymást és kíváncsiak arra, hogy ezzel, vagy azzal az illetővel mi is történt? Valójában azonban a venségségbe járás, és vendégfogadásnak is megvoltak a saját különbejáratú játékszabályai, melyet minden körülmény között illett betartani.
Özvegy Matuskáné bizony mindig is értett hozzá, hogy a lehető legízléstelenebb, ízlésficamban szenvedő, tiri-tarkamintás ruhadarabokat öltse magára, mert mint mondta színes, nyughatatlan, és vibráló személyiségéhez ezek a ruhadarabok a legmegfelelőbbek, és míg főként menye szívesen felajánlották, hogy vesznek neki új ruhákat, és egyéb stílusos dolgokat, addig az idős nő következetesen hárított, és azt mondogatta, hogy jó az neki úgy, ahogy eredtileg volt. Nem lehet persze pontosan tudni, hogyha már pénz szűkében volt, akkor vajon a vendégváró süteményeket és nyalánkságokat hogyan és miként volt képes egy összegben kifizetni. Csupán csak jóval később derült rá fény, hogy miután megtörtént a vendégjárás az öregasszony ledolgozta a sütemények, és nyalánkságok árát abban a kis vegyesboltban, ahol rendszerint vásárolt. Persze erről akkor, és utólag sem beszélt senkinek. A szomszédok viszont szerettek mindenről pontos, precíz képet, és fogalmat kapni, és persze később kisebbfajra botrány lett belőle, hogy az öregasszony miért nem árulta el, hogy megint nincs egy árva fillérje sem, amikor boldogan segítettek volna rajta.
Matusákné egyszer csak észrevette, hogy egyre gyakrabban jár temetésekre. A jobbára hangulatos, és takaros kertesház utcában, ahol lakott egyre szembetűnőbb volt a halálozási arány. Szinte úgy nem telhetett el egyetlen ht, vagy hónap sem, hogy valamelyik nyugdíjaskorú ember meg ne halt volna az utcában, és ilyen esetben Matuskáné kutya kötelességének érezte, hogy utolsó földi útjára kísérhesse a megboldogultat, és persze jócskán elbeszélgethessen annak családtagjaival, mintha egyben lelki tanácsáadó szerepében is akart volna tetszelegni.
– Hát igen kedveskéim! Ez fölöttébb rettenetes és nagyon szomorú! – kezdte kicsit morbid ünnepélyeséggel beszédét. – De gondoljuk csak meg, hogy milyen gazdag, tartalmas, és nagyszerű élete volt. Nem igaz?! – szembefordult ilyenkor a gyászoló családtagokkal, és mintha csak pap lett volna azonnal prédikálni kezdett, és vagy háromnegyed órán át folyamatosan szóval is tartotta az egybegyűlteket. Aztán amikor vége volt a temetésnek egész egyszerűen hazament, és megpróbált a maga kissé hiperaktív, és izgága módján megnyugodni kicsit.
Egyszer csak azt vette észre, hogy már csupán csak ő maradt a kis utcácskában, és néhány szintén vele egykorú, vagy épp idősebb szomszédja. A kertvárosi utca új aszfaltburkolattal lett gazdagabb, és ez – magától értetődően -, jócskán meg is növelte a főként autókból álló népes közúti forgalmat, ami miatt valósággal öt percekként autók jöttek mentek, és nagyon úgy tűnt, hogy egyetlen szempillantás alatt nyüzsgő hangyaboly lett az egész egykori csöndes, nyugodt, vidékies utca. Az öregasszony – mondani se kell -, ennek felettébb megörült, hiszen már a lételeméhez tartozott, hogyha valahol történt valami esemény akkor neki arról eső kézből, és persze sürgősen értesülnie kell, így egyik kedvenc elfoglaltsága az lett, hogy vitt egy kis fából összetákolt sámlit a kerítése elé, és mint aki jól végezte a dolgát, és csupán csak kíváncsiságában bámészkodik kiült az utcában, és jóformán mindenkit tüzetesen szemmel tartott, mintha ez lett volna a szakmája, vagy az elsőrendű feladata.
Ez persze azonnal szemetszúrt a sokszor mindenlében kanál szomszédjanak is, akik közül néhányan szóltak a hatóságoknak, hogy próbálják meg jobb belátásra bírni az öregasszonyt, mert sokszor ténylegesen úgy viselkedett, mint akinek nincs ki a négy kereke. Egy járőrkocsit is kiküldtek erre a célra. Tüstént két szép szál, huszas éveiben járó rendőrlegény szállt ki az ajtóból, és kíváncsian odaléptek az sámlin ülő öregasszony elé:
- Szép jó reggelt asszonyom! – köszöntötték.
– Jó reggelt Tiszt urak! Parancsolnak egy finom erős kávét, vagy valami mást?! – érdeklődött kíváncsian.
– Nem köszönjük szépen! Csupán csak érdeklődnénk kedves asszonyom, hogy minden rendben van-e önnél?!
Az öregasszony nem igazán értette a kérdést, ezért teljesen természetes, hogy hosszabb ideig is elrágódott a megfelelő válaszon, mielőtt felelt volna:
– Netán bajban vagyok?! – tért aztán a lényegre.
– Ugyan kedves asszonyom! Amíg nem vét a törvény ellen, addig nincs szó bajról, mi csupán érdeklődnénk, hogy minden rendben van-e, mert bejelentést kaptunk a környékbeni lakóktól, hogy Ön mindig itt üldögél egyedül az utcán, és olyan… magányos. – magyarázták el neki.
Az öregasszony most aztán jócskán megdöbbent. Elvégre ki állította, hogy ő nagyon magányos, és elvesztett lenne? Ez sehogyan se fért a fejébe. Minden esetre, ha ez a két rendőr váratlanul megjelent, akkor azonnal átfutott az agyán, hogy jobb lesz, ha ezentúl majd távoltartja magát minden bajoktól, és talán jobban is járna, ha – legalább is -, egy kis ideig nem mutatkozna nyilvános helyen, és az utcában sem.
– Köszönöm, hogy jöttem! Az ember kicsit mindig biztonságban érzi magát, ha maguk megjelennek! – válaszolta szívélyes bájmosoly kíséretében.
– Mi az Önök a lakosság szolgálatáért vagyunk kedves asszonyom! – felelte kórusban a két fiatal legény, mintha betanult mondókát mondtak volna, majd tisztelegtek az öregasszony előtt, autóba vágták magukat és hamar el is mentek. Az öregasszony pedig továbbra is fogta a kis fasámlit és kedvére nézte az embereket – igaz -, ezúttal saját kerítésén belül maradva, hogy még véletlenségből se érhesse szó a ház elejét.

MICI NÉNI VÁRATLAN LÁTOGATÁSA

Még a napját is tudom, amikor újból felbukkant kis családunk életében Mici néni. Olyan volt, mintha ––legalább is –, egy Csehov, vagy éppen egy Dürennmatt-féle novellából bukkant volna elő. Volt benne valami megmagyarázhatatlan, és tán egyszersmind különös, különleges, kirívó, és kissé ellenséges tartás, mely többségében csupán csak az igazán nagy formátumú, híres-hírhedett emberekre jellemző.
Mivel gyerek voltam még, így nem is igazán sikeredett később sem kibogoznom, hoggy vajon a mi szeretve tisztelt, és persze nagyrabecsült Mici nénikénk valójában kinek lehet a leszármazottja, és egyáltalán milyen rokonsági terminólogia is állhat fenn családunk kevésbé látogatott rokoni szálai között.
Pedáns eleganciával igyekezett közlekedni. Ez az elegancia, mintha a régi századfordulós, biedermajeres romantika már-már megkopott, kifakult, és rongyos illatát hozta volna magával, mely aztán kiadós testszag formájában öltött testet, mindahányszor mici néni lehajolt pöttöm kisfiús fizimiskámhoz, és megpróbált arcon puszilni persze két oldalról is, és meglehetősen nyálasan. Anyám később finoman, már-már kellőképp óvatoskodva – hogy remélhetőleg -, ne bánthasson meg senkit Mici nénit még kevésbé, értésére adta a múltszázadi matrónának, hogy a velem nagyon gyöngéden, és óvatosan szükséges ám bánni, mert hamar magamra veszem a világ terheit, és ha megsértődök, akkor aztán senkinek sem bocsátok meg – legalább is -, nem egyhamar.
– Hát szervusztok gyerekek! – üdvözölt jó hangosan, mintha mindenki süket volna a helyiségben otthonunkban mindenki, akihez éppen szólni kívánt. – Hogy s mint éldegéltek mostanság?! – Ami természetesen arra vonatkozott, hogha már ennyire hosszú, és viszontagságos útat volt kénytelen a belvárosi gangos házából megtenni, hogy egészen a külvárosig elporoszkázzon, akkor a legtermészetesebb dolog, ha legalább jóanyám gáláns lesz, és tesz egy kisebbbfajta gesztus, hogy legalább Mici néni utazási és egyéb költségeit fínanszírozza.
– Nahát! Hogy megnőtt ez a kisfiúcska! – hangja teátrálisan volt döbbent, akár egy vérbeli színésznőnek, aki minden szituációban megsejti, hogy éppen milyen attitüd, vagy viselkedésmintát kell eljátszania, hogy a nagy többség – remélhetőleg -, el is higgye minden egyes szavát.
– Mit kell ilyenkor mondani édes fiacskám?! – igyekezett megjátszani a komoly és felelősségteljes szülőt jóapám.
– Cókolom Mici néni… - feleltem kellőképp bizalmatlanul, és gyanakodva. Apró zöldesbarna szemeimet legalább annyira résnyire húzhattam össze, hogyha később tükörbe bámultam akkor egy kövér ázsiainak, vagy Bud Spencer fiának tűnhettem.
– Jaj, ne áldogáljunk már itt az ég szerelmére! Mici néni tessék csak nyugodtan helyet foglalni! Úgy, kényelmesen! – Azt azért nem kellett megemlíteni, hogyha vendég jött a házhoz, apám szilárdnak hitt belső tulajdonságai is váratlan hirtelen a tartós átalakulás szintjére léptek, mert egyre előzékenyebb, figyelmesebb, és nagyon kedves lett, akár egy igazi úriember, aki mindig tudja, hogy mit kell éppen tennie, vagy mondania, és aki figyelmes a hölgyekkel. Később sem értettem sosem, hogy imádott anyámmal miért nem volt képes úgy viselkedni, mint amikor vendégségbe hívtunk egyeseket.
Mici néni tüstént levetette a finom, ám molyokkal terhes nercbunda hamisítványát, és boáját, melyet – általában nekem -, illett azonnal szolgálatkészen elvenni, és felakasztani a téglalapalakú előszobában szinte sosem árválkodó fából készült fogasaink egyikére. Emellett egzotikus madártollakat viselt a kalapján, mely angol ladykhez tette őt hasonlatossá, azt – egyelőre -, az ölében nyugtatgatta.
Apám tüstént megkínálta jóféle háziasított pálinkával, vagy valamilyen ismeretlen eredetű vendégváró alkoholtartalmú itallal, amit persze Mici néni kezdetben következetes úrinők módján szívélyes hangon elhárított magától, aztán alig tíz percen belül azonnal meg is gondolta magát, mert odaszólt apámnak, hogy bizonyára a kis lakásban uralkodó fölöttébb száraz klimatikus viszonyok miatt kissé kiszáradásnak indult a torka. Apám persze kapva-kapott az alkalmon, hogy végre testközelből kis kupicás poharakba tölthesse a pálinkát és kedveskedve koccintson a furcsa, és kellőképpen különös ,,nagynénivel”, akiről nem sokat tudtunk meg. Állítólag rossz, részeges férje hamar meghalt, és ha voltak akárcsak egyéb hozzátartozói is, azok nem szívesen tettek látogatást nála.
Ezért történhetett, hogy Mici néninek előbb-utóbb mindig előre bevett szándékkal muszáj volt hozzácsapódnia egy-egy vendégségbe induló, amolyan baráti féle körhöz, vagy társasághoz, hogy öregkori életében ne érezhesse magát velejéig kiszolgáltatottan magányosnak.
– El is felejtettem az ajándékomat… - kapott Mici néni hirtelen fejéhez, mintha elfeledkezett volna valamiről. Elvégre, ha az ember vendégségbe megy nem árt, ha van nála jutalomként valami kisebbfajta ajándék, hogy a háziak érezzék a rokoszenves törődést. Azonnal felállt helyéről, és odagalopozott a kis komodszerű szekrényhez, ami közvetlenül az előszobai fogasok alatt kapott helyett. Mint később hamar kiderült ott lapult a termetes, négyzetalakú, jócskán becsomagolt, és díszes masnival is átkötött ajándékdoboz, melyet meghatott ünnepélyeséggel máris pufók kis kezecséim közé nyomott, mintha csak éppen akkor lenne születés vagy nevenapom.
– Isten éltessen te drága kisfiúcska! – cuppanós, nyálas pusziáradat kísérte udvariaskodó gesztusát.
- Mit kell mondani édes fiacskám?! – dorgált meg enyhén jóapám.
– Köszönöm szépen Mici néni… - feleltem megint csak tétován, bizonytalanul, mint aki a mondatok mögött további, lehetséges értelmet keres.
– Igazán nem kellett volna drága Mici néni! – kontrázott jóanyám, hoy csak le ne maradjon apám mögött.
– Tibinek egyébként is novemberben lesz majd a születésnapja…
Mici nénin meglátszott, hogy anyám határozottan karakán, és erélyes hanghordozása mintha kibillentette volna eredetileg is kissé szétszórt, és bohémságában tetszetős szeleburdi természetéből.
– Jaj, kedveském! Ezt nem is tudtam! Akkor most vigyem vissza?! – nézett előbb anyámra, majd apámra. Végül anyám bólintott párat, és segített is óvatosan kicsomagolva a csomagolópapírt, és felnyitva a nagy dobozt, amiben színváltós matchboxok, Legó építőkockák és vagy ezer különböző játékszer kapott vegyes halmazállapotában helyet. Azt nem lehet tudni, hogy vajon Mici néni honnan vehette ezeket a játékszereket, de ismervén kölönös habókos természetét egész biztosan nem egy megfizethető játékboltban szerezte be őket.
– Úgy látom a kisfiúcskának nagyon tetszenek az új játékszerei! – valósággal felragyogott ráncos, barázdált, az idők vasfogát tetemes púderrel, és kenőcsökkel elfedő, túlzásba vitt sminket használó arckifejezése, amint azonnal látszani kezdtem játékautóimmal, és építeni kezdtem ki tudja mit Legóimból.
– Bárcsak én is kicsit visszamehetnék az időben, hogy újra fiatal és szép legyek… - nagy szomorú sóhaj hagyta el kanáriszerű száját, és úgy érezte mindenki, aki a szobában van, mintha jó pár elsárgult évtizedet szándékosan átugrottunk volna csupán csak azért, hogy a megszépített múlt emlékképei közt kutassunk, és vájkálhassunk.
– …És mondd csak kedves Mici néni? Mi járatban is vagy mostanság?! – ez már apám kissé vájkáló, gyanakvó kérdése volt, melyet el nem múló szúrós farkasszemezéssel fűszerezett meg. Mici némi akárcsak egy vérprofi kártyajátékos sosem engedte meg magának azt a felelőtlen könnyelműséget, hogy azonnal kiteregesse nyerésben lévő lapjait. Megmaradt örökösen rejtélyesnek, és kellőképp titokzatosnak.
– Miért? Az ember már a legkedvesebb rokonjait sem látogathatja meg hébe-hóba?! – most viszont rajta volt a sor, hogy hangjába kisebbfajta meg-nem-értett sértődöttséget csempészhessen.
– Sajnálom, ha megbántottalak volna Mici néni! – kért bocsánatot apám, de úgy, mintha a fogát húzták volna. – Annyira váratlanul ért bennünket ez a látogatás, mintha ténylegesen a semmiből bukkantál volna elő! Hol jártál több mint tíz éven át?!
– Tudod mindig is szerettem utazgatni széles e nagy világban, és arra gondoltam, hogy nem fogok egész álló nap otthon ülni, mint valami agyonsajnált, magányos özvegy, hanem igenis torkon ragadom saját sorsomat, és beutazom az egész földet. – Kijelentése egyszerre keltett derűs, kíváncsi, szinte gyerekes csodálkozást, ugyanakkor alig pár perccel később apámban újból felébredt a tartós gyanakvás kellemetlenkedő, szúrkálodó szelleme, mert firtatni kezdte azt, hogy hogy a fenébe utazhatta be Mici néni az egész földet, amikor egy komplett utazás különben sem olcsó dolog, és elnézvén Mici néni jócskán régies, kopottas öltözékeit nem is lehetett rá jóformán elegendő pénze.
– Mesélj csak egy kicsit? Honnan volt neked erre pénzed?! – tért végre a lényegre.
– Nocsak, de kíváncsi természetű itt valaki! Nem halottál még róla, hogy aki kíváncsi, az ideje korán megöregszik?!
Apám mintha legalább is karót, vagy gombócot nyelt volna, mely most valósággal kínozni kezdte a torkát, és alig tudott nyelni párat. Mivel kérdésre továbbra sem kaphatott egyenes választ a beszélgetése a továbbiakban leginkább egy bírósági tárgyalásra hasonlított, ahol ő hozta a törvényeket, és ítéleteket is. Később hamar besötétedett, és Mici néni félve, reszketve nézett ki lakásunk nappalijának ablakán. Felmérhette a terepet, hogy a sötétség leszálltával egyre nehézkesebb, és kacifántosabb természetű dolog lesz majd hazajutnia.
– Igazán megismételhetnénk a közeljövőben ezt a nagyon kellemes, és meghitt beszélgetést. Mit gondoltok?!
– Mindenképp… - válaszolta anyám, majd megkérdezte: – Hazavihetünk Mici néni?
– Ugyan már kedveském! – legyintett könnyedén. – Akkor mire való az a fárnya taxi?! Elvégre a másik embernek is keresnie kell a bolton. – Igazságérzetében semmi, és senki se bírta kibillenteni, vagy megingatni. Nemsokára láthattuk a kiskonyha ablakából, hogy egy taxi feliratú autó fékezett házunk bejárata előtt, és a sofőr türelmesen várakozik begyújtott motorral. Érzékeny búcsút vettünk. Én – szokás szerint –, újabb nyálas puszik tömkelegét kaptam, majd Mici nénit szüleim lekísérték a liften egészen a földszintig. Mici néni akár csak egy múltszázadi úri dáma színpadias gesztussal ült be az anyósülésre és intett a sofőrnek, hogy hazaviheti.
Alig néhány hónappal később szomorú hír jött, melyet állítólag Mici néni egyik másodunokatestvére közölt kimért tárgyilagosággal anyámékkal a telefonba. Mici néninek rákja volt, és egy kis levélkében megírta, hogy halála után mit szeretne. ,,Csak semmi égzengő pompa!” – állt a levélben. Amikor később szüleim részvétüket nyilvánították a temetésen, és el is mentek a lakására nem is gondolhatták volna, hogy Mici néni azért a maga sajátságos, és kissé nyers módján minden esetben megmondta az igazat, hiszen kis garzonlakásában a különféle törzsi, egzotikus maszkoktól kezdve a kagylókürtön át, tengeri korallokból készített nyakláncok, és egyéb hihetetlen, és fantasztikus tárgyak, és dolgok voltak megtalálhatóak.
Később megdöbbent csodálkozással vettük észre, hogy felbukkant egy ismeretlen rokonja a múltból, aki követelte a ráeső részt a hagyatékból a maga alpári, parasztos stílusában. Nem hihetjük, hogy Mici néni eltöprengett azon, hogy kivételes, különleges személyisége ennyire megmarad majd emlékezetünkben.

FELHŐ-ÁRNYÉK

Azt sosem szabadna hagyni,
hogy az Ember elvesztve
Sorsát megadja magát,
vagy hátat fordítson unottan,
lusta közönnyel a nemesnek,
a Jónak, s nem válogat
– de már mindent tűrten,
alázkodva elfogad;
hogy eltakarja hajótörött,
barázdált Janusz-arcát, ha kérdezik:

,,Hogy van manapság?!”
Ködökkel s homállyal takarózik.
Egyformán nyeldeklik az édeset,
s hitvány keserűt, hogy igazat
s hazugtól már aligha választ el,
a gyöngéket is inkább kiszolgáltatja az erősebbeknek,
vagy galád mód eltapossa, mondván:
,,Veszetek csak éhező szájakból untig elég!”

Hogy gyermekeit nem inti
sem a műveltségre, intelligenciára,
sem pedig az emberséges viselkedésmódra,
helyette: ,,Bulizzatok csak ember-dáridós
V.I.P. – sokadalomban,
amennyi csak belétek fér,
s kedvetekre részegedjetek
csak le a nap huszonnégy órájában,
hisz a detoxikálóban mindig van szabad hely!”

– Kiölhetnek az emberből már olcsó,
népbutító, álszent propaganda-beszédek,
papoló prédikációk, torz eszme-elméletek
mindent mohó birtoklási agymosással,
miközben arra eszmél egyszerre csak,
hogy tán sosem lehetett igazán Szabad!

Vegetatívvá süllyesztett roncs-lényével
aligha élhet túl félelmet,
agressziót, vadállati szorongást.
S akik szétverik a kultúrát, harmóniát,
a visszatartott csöndet, mondván;
nagy rakás kupacokba rakják a könyveket,
ahelyett, hogy olvasnák is azokat,
hogy kiművelt emberfők
s ne vadbarmok legyenek,
kik csupán csak élnek bele a nagy vak-világba.
Azok tán nem fogják magukat
meggondolni dafke-mód!

A MEGBECSTELENÍTETT KŐ

A férfi majdnem minden áldott nap kilátogatott a temetőbe gyönyörű felesége sírjához, és vitt egy cserepes virágot, és ha szükséges volt kicsit letisztogatta, kicsinosítgatta a sírkövet.
Annak idején kölcsönös fogadalommal megfogadták egymásnak, hogy bármilyikük is távozik majd az élők sorából elsőként a másik minden esetben gondját fogja visel és ápolja majd emlékét ameddig csak él.
– Ha én már nem leszek, megígéred nekem, hogy megpróbálsz majd boldog lenni…? – kérdezte nagyon halk, és beteges hangon a gyönyörű asszony.
– Megpróbálom… – válaszolta, és úgy szorongatta még mindig gyöngéden kezeit, mintha az élete múlna rajta, hogy egy másik életre kell majd berendezkednie záros határidőn belül. Amikor alig négy hónapos örökkévalóságig tartó pokoli kálvária útán a gyönyörű asszony egyszer csak nem ébredt fel a kórházi ágyon az öregember úgy érezte az élet megfosztotta, és elvett tőle szinte mindent, amihez egyáltalán köze lehetett. A temetéssel járó tortúra hamar lezajlott és pár hónap múltán már sírkövet is csináltatott felesége emlékre.
Másnap kontroll vizsgálatra kellett mennie a kórház egyik redelőintézetébe, mert a szívére gyógyszert kellett szednie, és vagy ezernyi főként testi nyavalya gyötörte.
Amikor késő délelőtt ebéd előtt végre hazaért, hogy melegítsen magának egy kis főtt ételt a házi villanyrezsóján, mely valamiért a modern mikorhullámú süő és ¬– úgy általánosságban –, a modern dolgok jócskán zavarba tudták hozni mindig is, váratlanul megcsörrent a falra felszerelt vezetékes telefon közvetlenül a kiskonyha melletti étkezősarokban.
Gyorsan igyekezett feltápászkodni, egy papírszalvétával megtörölte enyhén maszatos arcát, majd kissé krahácsolva bele is szólt a kagylóba:
– Halló… tessék…?
– Bocsásson meg kérem, hogy ilyenkor zavarom kedves Bakosi úr, de sajnos rossz hírt kell közölnöm… nem is tudom, hogy hogy fogalmazhatnék… – A férfihangon valósággal érződött, hogy keresnie kell a megflelőbb szavakat, hiszen akinek betegeskedő, rossz szíve van, annak csupn sak nagyon elővigyázatosan, szinte adagolva szabad csak a megfelelő információmorzsákat adagolni.
– Valami nagy baj történt…?! – szakította félbe, amikor megérezte, hogy a vonal túlsó végén a férfihang jócskán hezitál.
– Nos… kérem… ami azt illeti… néhány ismeretlen megrongált néhány sírkövet, és sajnos attól tartok tisztelt uram, hogy az Ön kedves feleségének síremléke sem úszta meg a tartós károkat. – Igyekezett olyan visszafogottan, és tapintatosan fogalmazni, amennyire e cak lehetséges volt, ám az idős ember – előbb vagy utóbb –, egész biztosan megtudta volna.
– Hol tartózkodik jelenleg kedves uram…?! – kérdezett egyet.
– Itthon vagyok jelenleg Bakosi úr. Nekem is az egyik fiam újságolta el! Őszintén sajnálom, ami történt… – hebegett, habogott, majd miután más hírrel már nem tudott szolgálni úgy volt vele, hogy tán jobb is, ha lerakja a kagylót.
– Minden rendbe fog jönni kedves uram… Minden jót… visszhallásra… – búcsúzott tőle végül.
Az idős ember valósággal magába roskadt. Fel nem tudta fogni, hogy milyen vadálo, vagy vadállat ember képes megsérteni a halottak kegyeleletét, vagy hogy egy temetőben írkvekt rongáljon meg, amit aztán – értelemszereűn –, az adott hozzátartozóknak szükséges majd kifizetniük, és helyreállítatniuk.
Már nem is tűnt annyira farkaséhesnek, mint amikor éppekhogy sikerült hazasietnie a városi forgatagból. De azért biztos, ami biztos alapon evett néhány falatot.
Másnap kora hajnal felé, amikor még vaksötétség lapult az egész világra Bakosi hamar felkelt, ivott egy nagy bögre tejeskávét, evett egy vajas kenyeret, majd pontosan amikor a köztemető kinyitott ő már akkor ott toporgott a kapuban az ott lézengő néhány biztnsgi őr legnagyobb megdöbbenésére, akik nem mulasztották el szóvá tenni, hogy mit keres itt ilyen korai időpontban:
– Jó reggelt papa! Hova? Hova ilyen időben?! – kérdezgették tőle kíváncsian.
– Jó reggelt Uraim! Sajnos hírt kaptam, hogy a feleségem síremlékét vandálok megrongálták, és most gondoltam felmérem az okozott károkat! – jelentette ki, elvégre semmi indoka sem volt, hogy hazudjék. A négy biztonsági őr erre jócskán megcsóválta a fejét, és hümmögtek neheztelőn párat, hogy ez bizony nagy aljas szemétség volt stb. Majd néhány perccel később egy huszas éveiben járó, nyurga legény közvetlenül felajánlotta az öregembernek, hogyha nem terhes a társasága szívesen elkíséri, hátha segíthet valamit.
– Hát köszönöm szépen, de egyedül is boldogulni fogok fiatalember! – hangsúlyozta ki.
– Ugyan már papa! Nem fáradtság… – egy négykerekű golfautóra emlékeztető autóba szállt be, és kérte az öreget, hogy szálljon be, így nem szükséges gyalogolnia. Az öreg erre aligha mondhatott nemet, egyébként is betegeskedett.
Miközben a sírhoz hajtottak a fiatal biztonsági őr a fejét csóválta, és azon töprengett, hogy vajon kik lehtettek a lehetséges tettesek?!
– Micsoda egy átkozott, geci világ van! – jegyezte meg hangosan a fogát csikorgatva, amitől a legtöbb emberben is pattanásig feszülnek az indulatok.
– Nekem mondja! Már maga a márvány síremlék sem volt két forint! Inkább azon töröm aa fejem, hogy miért csinálták?! – válaszolta az örg,pedig őt egyelőre senki sem kérdezte.
–Szerintem tinédzserek lehettek, akik mindig lázadoznak, és így akartak bevágódni a haverok társaságánál, hogy összetörnek a jó hecc kedvéért néhány sírkövet.
–Hát az mr égen baj, ha valaki ennyire alantos eszközökkel szeretne barátokat szerezni magának. Nem igaz?!
– Úgy ahogy mondja papa!
Gyorsan befordultak az út végén a sarkon, és már ott is voltak az öregember feeségéne síránál, ahol a nagy márvány ketté volt törve, a virágtartó szintén kőből faragott váza is jócskán megsérült, és az a kis fényképes fotó, mely a sírkövet díszítette. Gyönyörű felesége portréja. Az öregember kétrét görnyedt, térdre esett, és keservesen zokogni kezdett a vandál pusztítás láttán. A fiatal biztonsági őr megsajnálta, mert próbálta szép szavakkal vigasztalni:
– Ugyan már papa! Nincsen vége a világnak! Jöjjön! Segítek! Egy-kettőre rendbe lehet ezt szépen hozni! – Segített megtámaszkodni az idős, támolygó férfinak, majd megnézték a károkat, hogy mit lehetne velük kezdeni.
– Tud esetleg egy jó sírkövest, aki jutányos árakon dolgozik?! – érdeklődött valamivel később szomorúan az öreg, mire a fiatalember megcsóválta a fejét:
– Igen… ami azt illeti ismerek valakit, aki nagyon szépen dolgozik, és ami a legfontosabb nem vágja át az embert. Ha gondolja máris bemutatom.
– Azt nagyon megköszönném! Kaphatnék pár percet egyedül… – kérte, mert attól félt, hogy megint rátörnek a rázkodó könnyek.
– Természetesen papa! Addig cigizek egyet! – azzal a biztonsági őr máris kicsit háttérbe vonult, és megvárta míg az öregember kicsit eltöpreng a dolgokon. Az öreg odament a széttört sírkőhöz, melybe be volt építve gyönyörű felesége aprócska fényképes portréja; párszor óvatosan, gyöngéden végigsimitott az asszony mosolygó arcán.
– Bocsáss meg nekem édesem… – rebegte elfulló hangon, majd lassú lépésekkel odament a cigiző biztonsági sráchoz, és megkérdezte:
– Mikor tudna egy személyes találkozást kieszközölni a mesteremberrel?!
– Szerintem ma úgy tíz óra magasságában már bent lehet! Márha magának ezt megteszi?
– Feltétlenül.
Mindketten beültek a négykerekű, golfautóba és visszamentek a kapukhoz. Az öregember délelőtt tíz óráig jószerivel el nem mozdult a portáról, és a legtöbb biztonsági őr máris pusmogni kezdett, mert azt hihették, hogy az öregember valami ellenőr, vagy a munkájukat felügyelő fontos hivatali személy. Megkülönböztetett tisztelettel kezdtek bánni vele.
Később amikor délelőtt tíz óra lett a fiatal biztonsági őr felhívta mobilján a megbízható sírkövest, aki alig húsz percen belül már ott is volt minifurgonjával a temető bejáratánál, és miután elmesélték neki a sírkőrongálós esetet azt válaszolta, hogy mindent rendbe lehet hozni, de az anyag és egyéb költségek árait sajnos nem ő szablya még, és hogy az árak emelkedtek az infláció hatására.
– Őszintén sajnálom a gondját tisztelt uram, de meg kell értenie, hogy nem én diktálom az árakat, hanem a piac törvényei. A márvány különben sem olcsó!
– Tisztelt mester! Megértem, és ki fogom fizetni! Ezzel tartozom elhunyt feleségem emlékének… – válaszolta olyan elszánt nyugalommal, hogy a sírkőves kicsit félni kezdett az idős ember elszánt tettvágyától.
– Terémszetesen mindenben állok rendelkezésére, és amint felmértem a károkat küldöm is Önnek az árajáltatot. Van internethozzáférése, vagy okostelefonja?
– Vezetékes telefonszámot tudom adni Önnek tisztelt uram!
– Az is jó lesz! Akkor én… azonnal munkához is látok, és megnézzük, hogy hogyan lehetne rendbehozni ezt az egészet.
– Tisztelt mester! Szeretném kérni, hogy ne verjen át, ha egy módja van rá, mert a világ egyébként is zűrös, groteszk hely lett… – közölte gyanakvó, szúrós szemekkel az öregember, majd távozott a temető helyszínéről, és hazament.
A kis panellakás ahol eredetileg feleségével laktak mindig is gyerekzsivalyoktól hemzsegett, így mindenki ismerte, és szerette őket. Az öregember azonnal észrevett egy tizenkét éves forma kamaszgyereket, akit születésétől fogva jól ismert, és úgy szeretett, mintha csak saját unokája lett volna.
– Hát szervusz Tibor! – köszönt neki. – Hogy s mint vagy? Megyek az iskola?
A kamasz, pufók gyereken mintha bűntudat, marcangoló lelkiismeret-furdalás lett volna úrrá; arcán szomorúság és letörtség vonult át, de aztán felemelte a fejét.
– Jó napot Géza bácsi… Hogy tetszik lenni?!
– Bizonyára hallottad, hogy Éva néni síremlékét megrongálták, és nagyon megviselt a dolog…
– Igen… tudok róla, és nagyon sajnálom… – a kamasz hangján érezhető volt, mintha elhallgatna valami fontosat, amit igazándiból szeretett volna elmondani.
– Valamit szeretnél elmondani Tibor?! – nézett rá kérdő tekintettel az öreg.
– Géza bácsi! Ne tessék haragudni, de ismerem azokat, akik ezt tették… – válaszolta kicsit remegő hangon, mint akinek vétkek nyomják a lelkét.
– Mesélj el mindent! Semmit se hagyj ki! – követelte az öregember.
– Az úgy történt, hogy pár haverom el akart menni bulizni, de nem jutottak be az egyik menő szórakozóhelyre. Aztán Petya a nagyobbik srác, akit kirúgtak az egyetemről, és most csövezik kitalálta, hogy menjünk inkább az elhagyott temetőbe bulizni egyet. Vittek magukkal narancsos vodkát és egy csomó alkoholos piát, és aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy a Petya egy nagyobbacska kalapáccsal, amit az apja műhelyéből csórt el elkezdi poénból szétverni néhány sírkőnek a tetejét. Igazi nagy rombolásba kezdett, amikor belelendült…
– …És ti nem csináltatok semmit, csak végignéztétek ezt a tűrhetetlen pusztítást?! – kérdezte hitetlenkedve az öreg.
– Én nagyon féltem, mert tetszik tudni a Petya egy olyan fiú, akivel nem szabad ujat húzni, mert pokolian megfingatja azokat a srácokat, akik nem engedelmeskednek az akaratának.
– Ahá! És hol lehet megtalálni ezt a Petyát?! – tette keresztbe maga előtt karjait.
– Mikor hol! Legtöbbször egyszer csak felbukkan, hogy valami eszement balhét kiprovokáljon, és vannak, akik jópáran ráállnak erre. Tetszik tudni… – A félős kamasz srác töviről-hegyire mindent bevallott.
– Géza bácsi… őszintén sajnálom ami történt… hogy segíthetek…?! – kérdezte.
– Most menj szépen haza! Köszönöm, hogy elmondtad az igazságot… Majd én lerendezem… – Az öreg azzal becsukta maga mögött lakásának ajtaját és felhívta a rendőrséget bejelentést téve egy tettes ellen, bár nagyon is jól tudta, hogy falra hányt borsó az egész, hogy azt a Petyát bármikor is kézre kerítsék, de legalább egy próbát megér.
Később délután csöngött a telefon: a sírköves mester hívta és elmondta, hogy felmérte a károkat, és sajnos van egy rossz híre; kicsit sokba fog kerülni, de mindent elkövet, hogy kijavítsa az okozott károkat.
– Köszönöm szépen, hogy szólt! Igen… Valahonnét előteremtem a pénzt és ki fogom fizetni… – válaszolta, majd letette a vezetékes kagylót.
Nem tudhatta, hogy a kiskamasz rrészletesen beszámolt szüleinek a dolgokról, és a lakók összefogtak, és adakoztak, hogy ne csupán az idős öregembernek kelljen a sírkőre szánt összeget egyszerre kifizetnie. Így történhetett, hogy amikor a sírkőves mester készen állt a helyreállított, és renovált sírkővel, melyet készült ismét felállítani az öregembert egy egész lakóközösség támogatta, kísérte ki a temetőbe, és önzetlenül segítettek helyreállítani a síremléket.

AMEGSZÖKÖTT MENYASSZONY ÉS A FELMOSÓVÖDRÖS MESSIÁS

A forgalmas repülőtéren, ahol javarészt egy rahedli ember-sokadalom megfordul jóformán másodpercek tört része alatt, ami – ha hozzávesszük -, hogy egy nap legalább huszonnégy óra, akkor nem lehet azon csodálkozni, hogy a többségüket a legkevésbé sem érdekli egy gyönyörű mennyasszonyi ruhába öltözött, fiatal, dekoratív nő, aki egy falkás üveget tart egyik kezében és egy padon üldögél.
Fantasztikusan káprázatos sminkje és szempillafestékje fastag fekete foltokban olvadni kezdett kislányosan bájos arcáról, és kisírt, jócskán elvesztett szemeiből egyetlen kérdés hangzik fel:
,,Miért pont velem történik ilyesmi?!”
Egy pufók, kissé csetlő-botló szerencsétlenkedő férfi, aki felmosófával, tetszetős műanyag vödörrel közlekedik a reptér egész területén, hiszen létfontosságú, hogy a kedves utasok szinte minden esetben tiszta váróhelységekben érkezhessenek meg, szinte kapásból kiszúrja a nagyon elveszettnek, szomorúnak, és összetörtnek látszó nőt, és kicsit óvatosabban a kelleténél megpróbálja feltűnés nélkül megközelíteni.
– Bocsásson meg kedves hölgyem… tudom semmi közöm hozzá, de nekem nyugodtan elmondhatja mi bántja! Megnyugtatom, hogy megbízhat bennem, nem teregetem ki a titkait, és sokkal olcsóbb vagyok, mint egy belvárosi pszichológus szakember. – kellemes, amolyan versmondó hangja mintha simogatná, vigasztalná a gyönyörű, kissé spicces nő összetört lelkét, mert most kisírt szemeivel az ismeretlen férfi felé fordul, felnéz rá azokkal az utánozhatatlanul babonázó, dióbarna szemeivel, és belekezd egy keserédes históriába, csakhogy valacsikét könnyíthessen már egyébként is totálisan megtépázott önbecsülésén, nőies tartásán:
– Ákos akkora egy seggfej volt… Egy kigyúrt, idióta vadbarom, aki egymás után fektette le a barátnőimet mielőtt feleségül kért, én pedig olyan idióta picsa voltam, hogy mindent képes voltam elhinni, és megbocsátani neki… – megpróbál tiszta papírzsebkendőt előhalászni mennyasszonyi ruhája rejtett darabjaiból, s miután nem sikerül hálás tekintettel fogadja el a férfi tiszta zsebkendőjét. Most kellemes, megnyugtató érzés tör rá, amint ujjbegyeik összeérnek az adott zsebkendő két végénél.
– …És akkor ráadásul az anyám, és a nagyim is rágták a fülemet, hogy vagyonos emberhez menni mégiscsak jóval könnyebb és jövedelmezőbb, mint egy ágról szakadt csóróhoz, és én meg engedelmes kislányként hallgattam is rájuk és akkor az oltár előtt hagy faképnél az a fatökű… – annyira elkeseredett, cinikusan kiábrándult a hangja, hogy aki ennyire mélyen van az élet epeszagú mocsarában annak már csupán csak felfelé vezethet az útja. Nagyot kortyol a flaskásüvegből, és nyelvével megérzi, hogy a szesz valósággal égő pokolbugyrokat teremt előbb nyelve hegyén, később már egész testében.
– …Volt képe azt mondani nekem, hogy két gyereket akar, meg családi házat, meg egy álomnyaralást a Maldiv-szigeteken! A szemétláda rohadék! – Fogalmazott vaskosan, és gyilkosan őszintén, és csupán csak most fordul oda a türelmes kíváncsisággal minden szavára figyelő szimpatikus férfira:
– Ne haragudjon rám, amiért csak fecsegek össze-vissza… Gondolom nem lehetek éppenséggel a legvonzóbb társaság… – elfogultan szabadkozik, mint akinek valóban valami megjavíthatatlan nagy vétke van. – Tudja öt koszorúslányom is volt, mint a csajos barátnőim, és most lássanak csodát! Ők is mind egy szálig faképnél hagytak. Érti ezt?! Vérlázító, hogy azt hiszed a legjobb barátaid kiállnak melletted egy egész életen át, és akkor váratlanul megváltoznak a játékszabályok, és hirtelen kiderül, hogy már egyáltalán nem a barátságról van szó, sokkal inkább önző, kicsinyes, manipulatív kompromisszumokról, vagy épp átláthatatlan érdekekről. – Igyekezett nagy levegőt venni, mint aki mára már éppen eleget beszélt. – Ez annyira igazságtalan, és nem fair játszma… – most mintha bűntudat gyötörné, hogy egy vadidegennek mesélte el kisiklott élete részletét azonnal a férfit kezdi faggatni:
– Önnek milyen napja van?! Magára bízták a fejesek a piszkos munkát? Eltaláltam?! – nézi meg alaposan a méretes műanyagvödröt és a hozzávaló már jócskán feketeszínű felmosórongyot. – Ezt ideje lenne kicserélni, nem gondolja?! – mutat segítőkészen a mocskos felmosórongyra, ám a férfi azonnal válaszol is kérdésére:
– Nekem is számtalanszor átfutott már az agyamon, de az a sanyarú igazság, hogy a vezetőségnek sajnos korlátozott az ún. költségvetési kerete, márha érti, hogy mire is gondolok?! – néz rá barátságos kérdő tekintettel.
– Ez akkor is szemét pofátlanság! Miért minden esetben az egyszerű alkalmazottaknak kell mások helyett szívniuk, amikor ők szerintem sokkalta többet dolgoznak, mint mondjuk az ún. vezetőségi, és főnökségi tagok?! – Mintha egyáltalán nem érződne a hangján, hogy már jócskán spicces kedvében van, egyre csak dől belőle a beszéd, és a takarító férfi akár még órákig is nagyon szívesen bátorítólag elhallgatná, aztán észbe kap, és azonnal kapcsol, hogy munkaidőben nem illik fecserézni, és hogy neki mára még milliónál is több dolga van.
– Bocsásson meg, ha feltartom… látom, hogy már menne és valószínűleg kisebb dolga is nagyobb annál, minthogy egy volt ara sírámait hallgassa… mindenesetre nagyon hálás vagyok, hogy végighallgatott… – közli vele az exmennyasszony.
– Részemről a szerencse! Egyébként Géza vagyok! – mutatkozik be. Nemsokára itt az ebédszünet, és ha még itt találom nagyon szívesen folytathatnánk ezt az izgalmas, minden bizonnyal érdekes beszélgetést. – közli, majd fogja a felmosófát és a műanyag vödröt és elindul ,,ellenőrző körútjára.”
– Igazán örülök Géza… – feleli a sebtében továbbálló férfinak, akiről csupán csak annyit tud, hogy kedves, rendes, közvetlennek tűnik, és van benne valami megnyerő szimpátia, mely arra készteti, hogy megoszthassa vele legintimebb, bizalmas titkait. Mintha egyenesen jobban megbízna benne, mint saját kicsinyeskedő, csupán csak a pénzt, és anyagiakat hajszoló családtagjaiban.
Az ebédszünetre pontban fél tizenkettő körül kerül sor minden egyes reptéri munkanapon. Ezalól ez a kissé különös furcsán alakuló nap sem kivétel. A felmosó férfi lepakolja munkaeszközeit egy afféle erre a célra kialakított, kellőképpen szeparált, egérlyukszerű raktárhelyiségben, majd szinte azonnal a most már jócskán józanabb exmennyasszonyhoz siet vissza. Mintha egész álló nap egyedül csak rá gondolt volna, és ez most új, váratlan érzelmekkel töltené fel, amitől nemesebbnek, jobbnak érzi magát – legalább is – emberileg.
– Ó, annyira örülök Géza, hogy betartotta a szavát, és nem feledkezett meg rólam… – rebegi tétován, mert most nagyon jólesik neki, hogy nem hagyták végleg magára saját önző önsajnálatával, és lelki komplexusainak széles skálájával. Hálásan, és bizalmasan tekint a férfira, és egyre inkább érezni kezdi maga is, hogy – meglehet –, ez most valami egészen újnak a kezdete, amit haladéktalanul ki kell használnia, különben előfordulhat, hogy egy életre megbánja azt, ha lemaradt sorsdöntő dolgokról, melyek gyökerestől megváltoztatták volna életét, és hozzáállását az emberekhez, és világhoz.
– Ez csak természetes! Hogy érzi magát? Nem éhes? Hoztam egy kis tejeskávét, remélem szereti – teszi fel egymás után szorgalmas kérdéseit, melyektől máris olvad a nő szíve, majd óvatosan odaadja egyenesen a kezébe a kávéscsészét.
– Ó, még be sem mutatkoztam! – Most rajta a sor, hogy határozottságot erőltetve, modern, és céltudatos nő benyomását keltse. – Dr. Kozma Napsugár vagyok! Nagyon örülök, hogy megismerhetem… – feleli, és megint olyan kellemesen bizsergető, jóleső érzés fogja el, amikor finom, hosszú ujjaival a férfi ormótlan, vaskos tenyerét szorítja meg, igaz csupán alig egy-két jelentős pillanat erejéig.
– Különlegesen szép keresztneve van! – jegyzi meg a férfi.
– Jaj ne is mondja! Egész gyerekkoromban állandóan csúfoltak, és bántottak miatta… – emlékezik vissza hangjában. – Érdekes, hogy kamaszkorban mennyire képesek az érzelmi manipulációra még a tinédzserek is… – mélázik hangosan.
– Igen, minden bizonnyal, kétségtelen.
– Tudja Géza fogadni mernék, hogy az Ön gyerekkorában is találhatunk viszontagságos, sötét foltokat… – olyan vesébe látóak most barna szemei, mintha ténylegesen vájkálnának a lélek külvilág előtt is szándékosan elzárt ajtói mögött, mégis a férfit minta ez egyáltalán nem zavarná. Sőt! Egyre inkább úgy fest, mint aki már várta ezt a lényegretörő kérdést, mert így legalább sokkal egyszerűbb megnyílnia a másik ember számára.
– Hát… úgy valahogy… de gondolom nem az én gyerekkoromra kíváncsi igazán?
– De nagyon is! Úgyhogy kérem csak őszintén! Felnőtt, kultúrált, érzékeny emberek volnánk. – adja meg saját válaszára a megfelelő mondatot, amit helyesnek gondol.
– Nos ez egy nagyon hosszú, összetett, és sajnos valóban nem kellemes történet… – látszik a férfi arcán, hogy viaskodik, küszködik. ,,Vajon, ha most minden kitereget féltve őrzött magánéletével kapcsolatban ez a különleges és gyönyörű nő mennyire fogja majd őt egyáltalán komolyan venni?! Az is lehet, hogy már a következő pillanatban fogja magát és egyszerűen sarkon fordul! Ki tudja?!” – Úgy tesz, mint aki tökéletesen belelóvalja magát a kérdés okozta kisebbfajta sokkhatásba, és megpróbál kicsit színészkedni is.
– Tudja még senkinek se meséltem a tulajdonképpeni gyerekkoromról, mert rendkívül értézékeny témának tartom… – valja be amolyan jellegzetesen kisfiús szomorúsággal, amitől szinte azonnal megenyhül a nő szíve.
– Ne haragudjon, ha megsértettem volna érzéseit… Tökéletesen igaza van, hogy ez a magánélet része… – kér kislányos hangon bájosan bocsánatot, és ebben a percben igazi bombázó, izig-vérig nő, aki nagyon tud empatikus, és érzékeny lenni, csupán – a jelek szerint –, erre nem mindig volt és lehetett igény.
– Semmi probléma! – igyekszik elhessegetni magától a szomorú, vagy kellemetlen, frusztráló tényeket. – Az igazság az, hogy nemrég múltan kerek negyven, és még mindig nyomozok eltűnt gyerekkorom után.
– Tudja szerintem a mai kor embere egész egyszerűen rejtőzködik mások elől, mert halálosan fél attól, hogy újabb lelki sebeket szed össze, és ezzel kvázi kockáztatja, hogy azonnal lelepleződjék. Ön mit gondol?! – néz rá kérdőn, de ígézőn is, mint aki szabályosan fogságba szeretné hajtani, vagy leigázni védtelenné vát áldozatát.
- Nézze kedves Napsugár! Szólíthatom így ugye?!
- Természetesen! Akár még tegeződhetnénk is, de gondolom az túlságosan is gyors tempó lenne… - hangja egyszerre átvált huncut csajos flörtölésbe, amit a másik sehova sem tud tenni.
- Szerintem legalább háromszázhatvanöt fokot fordult az egész zavaros, nonszensz, abszurd világ, és az egyszerű emberek javarészt saját fejüket a falba verik, mert elszeretnék hinni, hogy az élet lehetőségekkelvan teli, holott ez egy nagy hazugság, és illúzió, mert az egyszerű emberekből soha az életben nem lesz mondjuk rádiós műsorvezető, vagy újságíró, vagy F1-es pilóta és folytathatnám a sort. – hangja egyre szomorkásabban cseng, mint aki már jócskán megélte az élet sava-borsát.
- Azért csak nem ennyire irracionális, vagy szélsőséges a helyzet?! – döbben meg a szimpatikus férfi kijelentésén a nő.
- Nos nem szeretném lerombolni az Ön illúzióit kedves Napsugár, de ha ténylegesen egy kicsit összefüggéseiben körbenéz a világban, ha ha saját életének karrierjét nézzük biztos vagyok benne, hogy magácska sem úgy kapta az adott állását, hogy szakértelmet kértek… - érezte, hogy – meglehet -, elvetette a súlykot, mert a gyönyörű nő most úgy néz rá, mint akit legszívesebben megfojtana, aztán azonnal meg is enyhül valamicskét tekintete.
- Én sose szégyelltem a munkavégzést! Engem a nagymamám arra tanított, hogy az ember akár még két kézzel is gyűrközzön neki, és fogja meg ha kell szegről-végről a munkát! – kisebb büszkeség járja át, hogy megemlítette imádott nagymamája nevét, elvégre ő nevelte fel.
- Ez nagyon dicséretes és derék tényleg! De sajnos nagyon nehéz elképzelni, hogy az Ön fizikális és intelligens kompetenciáival mondjuk elboldogulna adott esetben egy tejgazdaságban, vagy az aratógépek mellett negyven fokos kánikulai melegben.
- Igaza lehet… - gondolkodik el egy pillanatra. – El kell ismernem kissé kacifántos úton, de mégiscsak meggyőzött. – agyot kortyol most az életmentőnek bizonyuló tejeskávéból.
- …És hogyan tervezi az életét ezek után?! – teszi fel a logikus kérdést, mely valójában saját magának szól.
- Hát még be kell fejeznem jónéhány helyiség és legalább egy tucat illemhely lapos, és precíz kitakarítását, fel kell töltenem papírtörlőkkel, és vécépapírokkal a kifogyóban lévő készleteket, és attól tartok ma én vagyok a soros a reptéri szendvicsek elkészítésében is, mert tudja emberhiánnyal küszödünk állandóan.
- Tartalmas elfoglaltságnak ígérkezik… jegyzi meg. – Nagyon köszönöm, hogy végighallgatott, és további sok szerencsét kíváncsok…
- Önnek is kedves Napsugár! Fel a fejjel! Minden megoldódik majd a maga módján! Higgye el! – igyekszik bíztatni, bátorítani, majd fogja eszközeit, és felmosófáját és munkához lát, mint az eddigi összes többi szokványos hétköznapon.
Miközben a nap délutánba, aztán kora estébe hajlik, és a reptéren még mindig sürögnek-forognak az emberek kinek milyen elfoglaltsága, vagy elintéznivalója van a mennyasszonyi ruhát viselő nő élete további alakulásán töpreng, hogy vajon mit is kellene kezdenie. Amikor később aztán beesteledik, és mintha teljesen kiürülne a reptér és csupán csak pár ember marad odabent a váró helyiségben újra megpillantja a csetlő-botló, furcsa férfit, aki műanyag vödrével, és felmosóronggyal sertepertél, majd mintha a sors akarná egymásra néznek, mindketten őszintén elmosolyodnak, és a helyiség tágas, kellős közepén találkoznak útjaik.
- Annyira örülök, hogy még itt találom… - válaszolja Napsugár, akinek nagy kő esik le a szívéről.
- Valami baj történt Napsugár?! – néz rá kissé megdöbbenve a férfi.
- Semmi! Csak arra gondoltam még szívesen beszélgetnék, és ismerkednék Önnel, ha ez megoldható, és lehetséges?! – a semmivel sem összetéveszthető, babonázó, gyönyörű mosolya rengeteg mindent felfed és elárul. Ez a reményvesztett, és átmenetileg kisiklott karrierista nő összetört szívét szerencsésen begyógyította egy értékes, különleges ember, akiről eddig úgy hitte, hogy legfeljebb csupán csak a tündérmesékben létezik.