KÉRDŐJELEK A SENKIFÖLDJÉN

A fiú valami miatt sokkal inkább kedvelte az elhagyatott, lakatlan külvárosi gyárnegyedek vidékét, melyek jóformán Kőbánya-Kispest, illetve a X. kerületre jellemzőek úgy nagy általánosságban.
Most is csupán csak azért ment errefelé, mert valami benső,megmagyarázhatatlan, hascsikaró kényszer egész egyszerűen mintha valósággal máris kényszerítette volna őt, hogy egytlen feladatot bíztak rá a láthatatlan istenek: foggal-körömmel túlélni a mindennapok pokoli, gyehennás hétköznapjait.
Mivel mindig is nehezen épített ki magának baráti, és főként társas kapcsolatokat rövid időn belül mindenki a magánakvalóként vagy egyszerűen csak a lúzer nyomingerként kezdte őt emlegetni ezzel is mintegy kölcsönösen vegyes, kicsnyes megbecsülést, és tiszteletet vívva ki osztálytársai, és főként a nagyobb, tehát eleve elvetemültebb, aljas, és gonosz fiúk körében.
Először arra gondolt, hogy a vasúti átjáróval kombináló kreszteződésen megy át, de gondolatai valósággal rendre elvonták el-elkalandozó értelmét, amimiatt képtelen volt összpontosítva koncentrálni. Az járt a fejében, hogy nyolcadk után mihez is kellene magával kezdenie, amikor a volt kevés barátsága is rendre tönkrement, és a valaki mindig szükségszerűen elhagy valakit egyetemes szindróma fog tartósan bekövetkezni, és ezáltal uralkodni későbbi kamasz évein. Sok minden még annyira zavaros, és emészthetetlennek tetszett, hogy nem igazán volt értelme, hogy fölöslegesen felidegesítse magát ilyen bagatell apróságokon, hiszen a múltkor is a Fűrész gyerek, amikor megkérdezték tőleaz órán, hogy mi akar lenni, ő lazán és nemes egyszerűséggel azonnal rávágta, hogy focista, mert azok kurva sokat kresnek. Szándékosan használta a ,,kurva” melléknevet, mint eegyfajta jellemzését saját dolgainak.
De most elősorban róla lenne szó, illetve az volna a cél, hogy egy frankóbb, emberközpontúbb suliba írassák majd be szülei, ahol – kivételesen még -, talán barátokat is bármikor szerezhet.
A buszon idefeléjövet megfordulni látszott a társadalom színe-java. Joformán telis-tele volt az adott járat nyugdíjas emberekkel, akik ügyes bajos dolgaikkal törödtek, illetve néhány fiatal suhanccal, akik cigizni akartak, miközben a buszvezető éles hangon figyelmeztetni igyekezett őket, hogy tilos a dohányzás a buszon.
– Szarunk bele örgapám! Bekaphatod a nagy büdös valagunkat! – kiáltott oda neki az egyik horihorgas suhanc, élhetőleg abban az illúzióba ringatva magát, hogy kicsinyes,már-már alávalóan gonosz ttténk úgy sem lesz semmi következménye. Ám néhány megállóval később a vezető egész egyszerűen kiállt a közforgalomból, leállította a motort, feállt eddig kényelmes székéből, kijött a sofőrfülkéből, majd egyenesen a balhézó, suhanc ötfős társasághoz galopozott, aki – érdekes módon -, most éppenmajd betojtak a tartós, és radikális félelemtől.
– No akkor drága aranygyerekeim! Hogy is volt ez a beszólogatás nekem?! – máris keresztbe rakta vaskos, tölgyfakarjait, melyeken azért azonnal meglátszott, hogy akár még egy oroszlánt is szét tudnának könnyedén tépni, márha olyasféle kedve van.
– Tényleg nem akarunk semmit öreghaver… tudod csak szórakoztunk… – próbálta az egyik csítítani, és talán még a lelkére is beszélni egy keveset, mire abuszvezető azonnal kinyitotta a tágasabb,középső ajtókat és udvariasan, de határozott mozdulattal grabacon ragadta az öt jómadarat és szabályosan lepakolta őket a leállósáv melletti füvesebb részre.
– Tessék édes fiacskáim! Itt aztán kedvtekre lehet ám szórakozni! – azzal azonnal visszament a buszba fülkéjébe, indított, és nagy gázzal már el is tűnt odét a döbbent utasok szeme láttára.
A fiú most félelemmel vegyes tisztelettel nézte, bámulta ezt az erős, határozott, és minden bizonnyal rátermett embrt, aki jócskán móresre tanította a galád suhacokat és bárcsak lett volna a nyolc évig tartó pokolszagú tortúra után egy olyan haverja, aki bármikor amikor csak szólt volna neki, hogy kiadósan lverték mindig segített volna megküzdeni az iskolai gonosztevők népesebb táboraival. Ám sajnos a legtöbb esetben ilyen nem igazán, vagy gyáltalán nem akadt.
Most úgy döntött, hogy a követkző megállónál mégiscsak leszáll. Talán majd a friss levegő, és egy kis séta segíteni fog tisztábban, és világosabban átlátni a világ egyébként is túlontúl bonyoult összefüggéseit. Gyorsan a hátsó ajtóhoz sietett, és mgnyomta a leszállást jelző gombot ami pirosan kezdett világítani.
Néhány perc múltán elérkeztek a tökéletesen kihalt, madárlátta buszmegállóhoz, ami neméppen a legbarátságosabb, és a legszívderítőbb hely volt az egész elhagyatott, lepusztult környéken. Mintha egy nukleáris háború utolsó menedéke lett volna a rengeteg sok törmelékhalom, és szemétkupac, mely a megálló körötti környéken egyre inkább láthatóvá vált.
Kivárt még néhány keresetlen percet, aztán amikor úgy giondolta, hogy tiszta a levegő, és senki sem követi elindult közvetlenül a buszmegállótkörbekerítő kisebb, jelentéktelenebb járdasziget mentén. Úgy lépkedett, mintha ingoványos, süppedős talajon vágna át, mintha egy mocsári világban kellene lépkednie, ahonnét nem bito hogy lehetséges a visszaút.
Néhány jó haverja akiket még az általános alsó tagozatában ismert meg most kedvükre cigizett az egyik hitvány, elentéktelen agyongrafitizett útkereszteződsnél. Először arra gondolt, hogy odamegy köszönni nekik, aztán sorozatban eszébe jutottak a kisebb-nagyobb megaláztatások emlékei, melyeket nagyobbrészt a barátkozós straégiája kövtkezményei voltak, így arra gondolt, hogyha egyszerűen levegőnek nézi őket, hátha nem ismerik fel. Hiszen már egyébként is olyan hosszú idő eltelt azóta.
–Nézzétek csak fiúk!Ki van itt?! Mindjárt beszarok! A hájgúnár személyesen! – kiáltott fel meglepetésében az egyik kamasz srác.
– Tényleg! Aki folyamatosan magában beszélt, meg maga alá vizelt ha csak rájött a rettegés! Hát ilyen nincs! Ezt a mázlit! Azzal mindannyian közösen körbevették, és érdeklődve próbálták megtudni tőle, hogy vajon mit is keres errefelé, ahol bizony még jószerivel a madár se jár.
–Sziasztk srácok! Hogy vagytok? – rdeklődött, amikor már előttük állt testközelből.
– Köszi a kérdést bumburnyák! Minden rendben a hazai fronton. És veled mi a nagy büdös helyet?! Még most is hajlamos vagy a gatyádba csinálni, ha valaki csesztet?! – kérdezgették tőle.
– Hát… az attól függ… – igyekezett természetesen viselkedni,bár ez kissé nehezére esett. – Veletek amúgy mi újság?
– Ó, tudod hapsikám ez álunk változó. – vetette fel az egyik nyurga srác, aki egyik cigiről igyekezett rágyújtani a másikra csakhogy megmutassa itl is döglik a menőség legye. Úgy tűnt a legtöbb kamasz hallgat rá, tehát ő lehet a kinevezett új fővezér a brancsban.
– Hát tudjátok most már talán jobb volna indulnom… - jegyezte meg aggódva, félszegen, mint aki valóban fél attól, hogy ennek a találkozásnak még súlyos következményei lehetnek.
– Jaj, ne csináld ezt öreg! Ez kurvára gáz! Mióta nem dumáltunk már a legrégebbi jó cimbinkell, igaz srácok?! – nézett körbe a nagy mafla srác cigivel a szájában. – Te és a csajokkal mi a helyzet?! Volt már valaki, aki komolyabb kapcsolatot akart veled?! – kérdezett rá nyíltan, mire a fiú fülig elvörösödött, és a társaság többi tagjából valósággal azonnal kirobbant a nevetés, és hahotázás.
– jól van skacok! Be lehet fejzni a vinyogást! Ez azt gondolom kurvára férfias kérdés volt. Vagy nem?! – nézett azonnal körbe a többieken, akik egyetértésben némán bólogattak.
– Na, ez a beszéd! Jómagam is így gondoltam! Naszóval! Akkor most kurvára sétálni fogunk egyet, és a mi drága kedves barátunk szépen elmesél nekünk minden szaftos, mocskos kis részletet, aztán majd meglátjuk!
Azzal a kamasz társaság zokszó nélkül közrefogta a fit, és minthacsak a személyes testőrük lenne azonnal elkezdtek vele a kihalt utcábab sétálni. ,,Talán jobb is így! Így legalább nincs egyedül, és ha baja kerülne talán számíthat a segítsgükre!” fordult meg a fejében.
Miközben megtettek pár métert az egyik utcasarokról a másikig, hogy aztán elegáns hátraarccal máris újrakezdék a soron következő sárkálást, sétálgatást a fiú – szerencsére nagyon jól tudott hazudni -, a leghajmeresztőbb történeteket igyekezett kitalálni a többi suhanc kamaszfiú számára, akik nem győztek szájukat tátani, és meghökkenten csodálkozni, hogy mikre nem képes ez a kövér fiú.
–Pedig úgy volt, ahogy mondom skacok! A csaj annyira beindult tőlem, hogy folyamatosan a nyelvét tornáztatta, meg körözött is vele,és aztán azonnal lesmárolt nem törödve, hogy mit gondolnak róla a csicsergő, álszent barátnői… – darálta vízesésszerűen a jólcsengő hazugságait, amiről persze egyedül csupán ő tudta, hogy fele sem igaz, de most semmi kedve sem volt meggondolni magát.
– Ne cseszd ki, öreg! Hogy te micsoda egy kurva nagy mázlista vagy! Hé, fiúk! A végén a kisfiúból igazi férfi válik! – igyekezett elismerő szavakat csempészni a történetébe a nyurga srác. – De most aztán ki vele? Mi a francot keresel itt, amikor te a lábad be nem tennéd egy iyn elákozott helyre? – kérdezte tóle a srác.
– Na jól van! Bevallom az igazat! Az van, hogy szükségem volt egy kis magányra és nyugira,hogy részletesen átgondolhassam a világ dolgait! De ez ugyebár aligha hihető történet?! – vallotta be az igazságot, és még ahhoz is volt elegendő mersze, hogy vissza merjen kérdezni, hogy vajon megértették-e jövetele igzib célját.
– Hát öreg harcos! Nem csalódtam benned! Te ugyanaz maradtál, mint voltál, és ezt kurvára tisztelem, igaz fiúk?! – nézett körbe minden jelenlévőn. – Aztán hogyan képzeled a továbbtanulást, meg az összes többi faszságot?! – tért váratlanul a lényegre.
– Hát jó volna egy gimi, esetleg valami menőbb középsuli. Tudjtok, ahol barátságokra és barátnői kapcsolatokra is bármikor könnyedén szert lehet tenni. – Csak most döbbent meg, hogy – meglehet -, önként merő véletlenségből lebuktatta saját magát, de a legtöbb kamasz srácot inkább az érdekelte, hogy személy szerint ő mit akar kezdeni az életével.
– Akkor szóval az őseid majd benyomnak valami elfuserlt mókamiki képzőbe, ahol lesz egy rakás új haverod, míg bennüket totálisan elfelejtesz, mert semmire se marad időd házi feladat, és leckeírás után! – állapította meg böcsen a nyurga fiú.
– Hát… én azt mondom, hogy tartsuk meg a kapcsolatainkat és majd csak összefutunk a közeljövőben. Nincs értelme feleslegesen agyalni, meg görcsölni azon, hogy mi lesz majd, ha esetleg többet már nem talizunk. – Magát is meglepte, hogy mennyire logikuis, észszeű, és ugyanakkor tökéletesen átgondolt észrevéteeket képes megosztani osztálytársaival.
– OK. Öreg! De egyet kurvára véss abba a nagy eszedbe! Szavadon fogunk, és igylejü minen épésedet! – A nyurga sráctól érkező jótanács inkább kisebb burkolt fenyegetésnek hangzott, aztán a tagok mindegyike különvált, és elengedték a kamaasz fiút, ai kicsit megszaporázta egyébként is rohanó lépteit, és sürgősen eltűnt a környékről.
Azt beszélték, hogy néhány év múltán a különös, félős kamasz fiút felvették valamelyik nivősabb belvárosi gimnáziumba, ahol később új örök barátságokat kötött,és ahol végül igazándiból szerelmes lett. S míg ő úgy érezte, hogy végre valahára sikerül megtalálnia elsősorban saját magát az életben, addig néhány régebbi barátsága sajnos nem igazán állta ki az idők vasfogú próbáját. A legtöbb volt haverja többsége még az érettségig sem igen jutott el, ehelyett ki miulyen módszerekkel állt be a sanyarú pénzkereseti sorba. Később például megtdta hogy a nyurga srácot állítólag lesittelték, mert lopott hitelkártyákkal és internetes csalásokkal igyekzett ügyeskedni néhány haverjával, és hogy azt remélte, hogy lesznek és maradnak majd olyan haverjai, akik kihúzzák őt minden balhéból, amibe továbbra is belekeveredett.
Később aztán a kamasz fiúnak is megszületett az első kislánya, és úgy érezte tartozik neki annyival, hogy mesél neki esti mesék mellett saját furcsára sikeredett, és hányatott gyerekkoráról. Néha még gyönyörű feleségével el-elsétált olyan külvárosi madárlátta helyekre ahol kamaszként megfordult, mert azt akarta, hogy élete asszonya is pontosan tudja és értse, hogy miként és ogyan lett később olyan ember, mint a jelen pillanatban. Nehéz arról beszélni, hogy valakit mi, vagy éppen milyen körülmények, emberi tényezők változtatnak meg, annyi azonban bizonyos és megfellebbezhetetlen tény marad, hogy minden ember jobban teszi, ha elsősorban saját magához és később azokhoz marad igazán őszinte, és hűséges, akiket lelkébe, és szívébe befogadott.

ANYASZÍVVEL A KONDITEREMBEN

A barátnős társaság tagjai sokságához híven a minden extraszolgáltatással felszerelt konditeremben találkozott egymással. Mindketten kisgyerekes anyukák voltak, akik valami titokzatos okból hajlamosak voltak úgy gondolni önmagukra, mintha átrobogott volna rajtuk a folyamatosan gyorsuló idő. Nincs is ebben semmi ördögi, vagy szégyellnivaló,mégis kezdtek úgy gondolni magukra, hogy férjeik csupán csak akkor szerethetik őket, ha elsősorban fizikális szempontból valósággal a hét minden napján jócskán, kiadósan tesznek azért, hogy egyébként is bombázó külalakjuk irigylésre méltó legyen, vagy megjelenhessen akár melyik kellőképpen pletykaéhes, szenzációhajhász sztár bilvármagazinban.
A legtöbb itt edző nő többsége éppen a munkahelyéről szabadult el, és már nem is igazán szándékozott visszatérni oda. Úgy voltak vele, hogy nekik is jár legalább egy, másfél óra könnyed kikapcsolódás. Ám nagyot tévedtek azok, akik a ,,könnyed kikapcsdolódást” azonnal hajlamosak voltak beazonosítani a tulajdonképpeni komplett erőfeszítéssel.
Egy kigyúrt, kopasz Dwyane Johnsonra hasonlító terminátor edző lépett be a terembe, és azonnal, mintha csak egy újabb unalomig ismerős katonaikiképzést vzényelne le a maga sajátságosan pattogó vezényszavaival, máris utasítgatni kezdte az egybegyűlt, - remélhetőleg fogyni vágyó hölgykoszorú néps tagjait:
- Jól van hölgyeim! Akkor most azonnal pattanjanak fel tetszetős kis foghagyma popsijukkal a biciklikre, és teperés de szaporán fél óráig, majd jöhet egy kis kiadós minden izomcsoportot rendesen átmozgató cardio. - most egy egész alakos álló tükörhöz lépett, és úgy kezdte tornáztatni, méregetni izmait, mint valami hiú, pávakakas, és - látszólag -, ügyet sem vetett a legtöbb jócskán verejtékben tocsogó bombázó anyukára, akik valósággal szabályosan vért izzadtak csupán csak azért, hogy bármilyen módon ennek a beképzelt tesztosztrontitán macsó kedvére tegyenek. Sok anyuka - nem is tagadta -, de a legnagyobb örömmel eltöltött volna ezzel a kigyúrt majommal egy sznzációs romantikus estét, ami frgeteges ágyjelenetbe torkolt volna anélkül persze, hogy halálosan unalmas férjeik erről tudomást szerezzenek. Nem volt ezen mit csodálkozni. Elvégre ha egy nőt hajlamosak elhanyagolni, akkor igazán nemlehet amiatt csodálkozni, ha másnál keresik a vágyott boldogságot, tartson akár egy napig, vagy csupán csak pár óráig.
- Te ez most tényleg komolyan is gondolja, amit mondd?! - nézett fel tartós üveggolyókat termelő verejtékezéséből az egyik bombázó, szőke anyuka.
- Ez itt a földipokol, és ott láthatod Drágám magát a karmestert! - nyugtázta barátnője kijelentését a másik dögös anyuka, akin semmifajta feleslegességszámba menő súlyfelesleges nemlátszott. Sőt! Még jobb is lett volna, ha mellei legalább két számmal kellemesen és vonzóan kidudorodnak tetszetős kis edződreszéből, melyet külön azért vásároltmagának, hogy kivívhassa a terminátor edző jóindulatát.
- Jaj csajok! Én most úgy felfalnék egy egész gyrostálat jó sok húsival... - fakadt ki egy másik anyuka, aki valósággal még jobban igyekezett sanargatni, kínozni önmagát, de ezzel legfeljebb csupán csak annyit érhetett el, hogy teste, és izmai kezdték megmakacsolni magukat kínzó, és pokoli izomlázakat teremtve már amúgy is totálisan sajgó végtagjaiban.
- Ugyan már drága barátnőm! Ne add fel! Meglásd, formába lehet itt lendülni. A jelszó: csak semmi önsajnálat! - válaszolta erre egy sportos fitneszkirálynő.
- Már megbocáss, de te most komolyan beszélsz?! Mert ha a barátnőm szeretnél maradni, akkor jobban tennéd, ha kicsit visszavennél ebből a sportmániás hozzálállásodból.
- Most mit kell már mgint itt megsértődni, meg nyavalyogni, mi?! - kérte ki magának. - Persze hogy a legjobb barátnőm vagy, de én most a hozzáállásról beszélek, hogy kiadósanmegdolgozzuk a farizmainkat, akkor mglássátok a befeketés igenis megtérül.
A teminátot edző most két jókora, vaskos súlyzót kzdett emelgtni, és kiadta az egyértelmű,ellenvetés nélküli parancsot:
- Jól van lányok! Most jöhet egy kis izomtömeg növelés! Meglátják a kemény fizkai munkától sokkal jobb lesz a szexuláis teljesítőképesség is. - azzal több szót nem vesztegetett, de valósággal veszettül emelgetni kezdte a nagyméretű súlyzókat, és élvezttel nézte, amint egyébként is méretes bicepszei dabadásnak indultak.
- Csajok, én nem szertnék senkit se meegsérteni, de ez az edző egy igazi vadállat... - igyekezett nem sok sikerrel egyenletesen venni a szaporán beszívott levegőt, bár nem sok sikerrel. - Én nagyon szívesen elszórakoznék egy ilyen igazi vadállattal az ágyban... - jegyezte meg kéjes, flörtszerűsóhajok kíéertében az egyik bombázó anyuka.
- Jaj, ne gyerekeskdjetek már, az ég áldjon meg titiket! Mindannyian belevaló, szexis nők vagyunk, akik pontosan tudják mitől döglik az a fránya légy, akkor meg nem értem, hogy mi a francért kell állandóan vernyákolnotok?!
– Ezt most csak úgy mondod édesem, mindenkinek a nevében, vagy saját álláspontra helyezkedsz?! – állapította meg egy másik bombázó hölgyemény, akinek még a verejtéke is olyan rózsaillatot árasztott magából, mintha éppen csak most jött volna a frissítő zuhanyból.
A terminátor edző most hirtelen, váratlanul felnézett, és meglátta, hogy az illető bombázó anyukák éppen kellemesen egymással csaccsognak, és bár látszólag úgy csinálnak, mintha testüket brutálisan sanyargatnák ennek igazándiból semmi köze sincs a tulajdonképpeni fizikai kondició feljavításához.
– Hölgyeim! Hát itt meg mi folyik?! Dolgozzanak azok a farizmok, recsegnenek azok a bordák! Mozgás, mozgás! Még legalább harmincat! – adta ki saját vezényszós utasításait legnagyobb megelégedettségére.
- Hogy micsoda??? – hökkkent egy egy újabb anyuka. – Képtelenség, hogy én egy tapodtat is többet csináljak meg ezekből az átkozott gyakorlatokból. – igyekezett kifújni magát, amint végre a szőnyegre dobta saját súlyzóit. Gondolhatta már éppen eleget szenvedett egy nap alatt, most a helyzet kivételessége okán szenvedjenek mások is.
- Gyorsan vedd fel azokat a súlyzókat csajszi, mert a végén miattad kerülünk bajba mindannyian! – igyekezett figyelmeztetni barátnőjét a szőke dögös bombázó, de úgy tűnt már késő, hiszen a kigyúrt kopasz gorilla egyenesen a súlyzóját szándékosan eldobott nőhöz ment nagy trapolászós lépéseivel, és kissé fenyegetően fölébe magasodott:
- Csak nincs valami probléma szépségem?! – lepődött meg, amint végignézett a nőn.
- Hát ami azt illeti… őszintén sajnálom kedves uram, de mára azt gondolom bőségesen túlteljesítettük a tervet a barátnőimmel együtt. Szíves engedélyével akkor én távoznék, ha szabad! – azzal már össze is csomagolta cókmókját, és éppen arra készült, hogy otthagyja ezt a cirkuszi kócerájt, amikor a rabtartó terminátor az útjába állt:
- Mégis hogy képzelte ezt, mi?! Engem azért fizetnek, hogy gondoskodjak a fizikai kondiciójukról, és kicsit formába hozzam magukat, és akkor erre jön egy ilyen magának való nőszemély, és elrontja az én gondosan felépített edzésprogramomat! – hangja most egy velejéig megsértett hisztikirálynőhöz tette hasonlatossá, amitől az egész olyan félig mókás, groteszk hangulatot kölcsönzött az egész szituációnak.
- Nézze kedves uram, engem aztán a legkevésbé sem érdekel, ha történetesen a dalai láma akar utasítgatni, vagy éppen maga. Én most fogom magam és mivel közeledik az ebédidő még jól is járok, mert vagy egy kedvenc helyem, ahol kiadósan be fogok kajálni. Én azt tanácsolnám, hogy ne próbáljon meg az utamba állni, vagy feltartóztatni, ha meg akarja tartani az állását. – a csinos, szexis, kiadósan megizzadt nő megfogta cuccait, és sporttáskáját és már ki is ment a konditeremből mindenki legnagyobb megdöbbenésére. Még saját barátnői is jócskán megdöbbentek az eset láttán.
- Mit szóltok csajok? Kövessük Szandrát?! – tette fel egyikük a kérdést.
- Egy mindenkiért, mindenki egyért aztz mondom! – azzal a szőke, karcsú modell bombázó is összepakolta a cuccát, és távozni készült. A terminátor személyi edzőn most – több, mint valószínű -, hogy eluralkodott a tartós pánik hangulat, hiszen azt látta, hogy egymás után hagyják ott a foglalkozását a dögös, szexis anyukák méghozzá sorrendben. Az irányítás egyértelműen kicsúszott a kezei közül, és ez természetesen meg is félemlítette.
- Várjatok meg csajok mi is megyünk! – szólt oda a csajos barátnők csoportjának a másik legalább tizenöt fős hölgytársaság.
- Álljunk csak meg hölgyek! Mit képzelnek?! Mi van itt?! Kitört a forradalom?! Mi ez a rendbontó viselkedés?! – igyekezett fenyegetően fellépni a kigyúrt macsó.
- Állj félre az útból te szánalmas segffej, különben véged! – vetette oda félvállról az egyik nő, és még ráadásul akkorát taposott edzőcipőjével a tesztoszterontitán lábára, hogy a pasi valósággal azonnal csillagokat látott a szeme körül.
- Auuu! De hát hölgyeim! Ki van fizetve a szolgáltatás és még mindig van legalább fél teljes óránk! Most mit csináljak?! – kérdezte kissé elveszve, kétségbeesetten önmagától.
- Ha adhatok egy baráti tanácsot, próbáljon meg egy kicsit visszavenni a brutális tempójából, és inkább lazítson egy kicsit Romeó! – vetette fel ötlet gyanánt az egyik anyuka.
A csajos barátnők társasága most bevette magát a legelső állóbüfébe, ahol mennyei gyrostálakat lehetett kapni, és közösen rendeltek vagy hét bőségtálat jó sok hússal és salátával, és egyéb dressing öntettel megsékelve, és jól belakmároztak.
- Jaj csajok! Esküszöm, hogy ez a mostani tudatos egészségmánia már a könyököm jön ki! Folyton ezt hallani a tévében, meg a közösségi média oldalakon… - vetette fel az egyik anyuka miközben kiadósat harapott a gondosan megtöltött pitába.
- Ezzel maximálisan egyetértek!
- akkor azt gondolom ezt jócskán kiveséztük!
- Igen, de azért valljátok be ti is majd bezsongatok a pasi izmaitól… - kérdezte az egyik anyuka.
- Jó nem bánom! Ha azt mondom igen, akkor ezzel lezárhatjuk a témát végre?!
- Ha már ennyire ragaszkodtok hozzá! Ám legyen!
A csajos társaság tagjai ennél őszintébb, barátibb szövetséget már nem is köthettek volna. Elvégre egyáltalán nem szégyen az, ha egyesek hűségesek képesek maradni saját magukhoz. Sőt! A legnagyobb emberi tulajdonságok egyike!

                               MEGTALÁLÁS                                 

Jó lenne lassan megállapodnunk:
Valami titkos jelenben, bizalmas kézfogásban,
öntudatlan Morze-kódok védelmében,
lefegyverző tekintetek kereszttüzében.
Valami titkos hangulat-helyben
ahol otthon lehetünk,
s ahol nem ellenségként nézünk
farkasszemmel barátként.
S ahol a létbizonytalanság is
könnyedén levetkezhető! 

Tömegnyomorban nem nyomorgatja
egymást tétován s tolakodón
de válaszainkra, lelki közös titkainkban:
Szeretet s megértést megérthetjük!
Bizalmunk két ősi titka:
Tetteink megismétlődő baklövéseit
őrizgeti buzgón a gyorsuló Idő,
s minden perc s tekintet,
gesztusok beszédes cselekedetei
táncra kelnek, halkan ígéreteket zengnek:

,,Veletek leszek!”
– S az mind gyanús ki szilárd makrancossággal
dédelgetve őrzi a Múltat:
Mint vétkező örökségét s nem menekülhet,
mert nincsen hova!
S hányszor mondjam még el
követelésre hogy légy már ember a gáton
– vetkőzd önsajnálatod les
dobd vígan szemétbe!

Kellő közönyösséged mutasd
a tékozló világhoz, ha van kedved!
– Botolva s tápászkodva mind egyre megingunk,
bizonytalan hajóként s nehéz parancsokat várunk:
Bábáskodó sírásunkra
azért gyenge pillanatunkban
is belecsimpaszkodunk!

Béke-hordozó arcokban feltöltődni,
feloldódni egészen:
Igazság-tartalmaktól ne kelljen rettegni!
A szorgalmas napok sorsunkat ölelgetik,
inda-csapdaként fogságba ejtenek:
Válaszokat kellene találni,
hogy megbékélhessünk…

EGY TÚLVÁLLALT VÉRPROFI SZÍVVERÉSE

Az az átkozott okostelefon állandóan csöngött. Mintha egy egész örökkévalóságig csöngött volna, ahol az idő már nem is létezik. Úgy érezte szinte azonnal kiadósanmgfájdul a feje, ha nem vehet be legalább két-három aszpirint egy kis üdítővel. Kissé hevesen, agresszivan masszírozni kezdte halántékát, majd fejét, és mintha visszketésnek indult volna makulátlan fejbőre is, amin most szigorú kontyot viselt.
– Igen… Köszönöm, hogy visszahívott sokat jelent… hát nézze… sajnos pillanatnyilag totálisan be vagyok táblázva, de talán az ebédszünetem szabad, ha az megfelel Önnek…? Az nagyszerű, akkor majd ott találkozunk fél tizenkettő magasságában… Én is várom már… visszhall… – Sokszor ténylegesen úgy érezte, mikor legalább is telefonon beszélt valakivel, hogy valósággal azonnal maga elé tudta képzelni már csak a puszta hangja alapján az illetőt, és aztán amikor a valódi hús-vér találkozóra sor került nem csodálkozott rajta, hogy nem is igazá tévedt olyan sokat, hiszen az adott illető pontosan úgy festett, ahogyan azt gondolataiban elképzelte. Most is próbálta megfejteni a rejtélyes telefonáló külső fizikális tulajdonságait, de talán a kínzó fejfájás miatt ez most jócskán próbára tette lelkierejét, és pattanásig feszült tűrőképességit.
– Iza, lényszíves a dél körüli megbeszélését kérlek pakold át holnapra, vagy amikor van némi szabad hely! – szólt ki sílusosan divatmániás titkárnőjének, aki majd meghalt csak azért, hogy végre egyenrangú partnernek érezhesse magát, legalább egy-két óráig.
– Máris intézkedem főnök! – katonásan pattogó hangon válaszolt, és örült neki, hogy végre testhezálló feladatot kaphat.
– Kérlek ne szólíts így! Ez annyira gáz és hivatalos! Inkább használjuk egymás kerszetneveit, oké?!
– Értem főnök! Azazhogy bocsika… Flóra!
– Ezt már szeretem! – fújta ki a nagy levegőt, majd biztos, ami biztos két aszpirit is bevett egy kis hideg vízzel, mert úgy érezte mintha szivacsos agyát valósággal egy motoros benzines láncfűrésszel fűrészelnék máris apró darabokra, és így képtelen volt aznapi feladataira koncentrálni.
Az ebédidőben arra gondolt, hogy bekap majd egy kis cézársalátát egy kis vékonyra vágott fokhagymás bagettel, és valami miatt mintha az utóbbiidőben kínosan már-már mániákusan számolta volt önmagán is a felgyülemlett kalóriákat. Tavaly karácsnykor aztán úgy tűnhetett, hogy végképp elszakadt a cérna, hiszen expasija mindenkinek elhíresztelte, hogy Flóra tetszetős, és nagyon szexi foghagymagerezd feneke az uóbbi időben inkább egy ringatozó, és előnytelen zsírpárnára hasonít, semmint igazi, kemény popsira, amint a legtöbb pasi bizony kedvére szeret fogdosni, így Flóra már a két ünnepek közti időszakot is inkább a konditeremben töltötte semmint családtagjaival, akik kellő mértékben degeszre tömhették magukat halászlével, töltött káposztával, mákos gubával, és még ezenyi finomsággal, amitől Flóra úgy gondolhatta, hogyha erősen rájuk gondol már a gondolattól is azonnal hízik legalább tíz kemény kilót. ,,Na, nem! Ezt azért semmi estre sem fogja megengedni magának!” – Határozta el.
Aztán mire beköszöntött a ködöd, zűzmarás és zimankós januári időszak Flóra meg is szabadult volt pasijától, hiszen azon túl, hogy fergeteges volt a szex szinte semmi közös nem maradt már bennük. Persze hülye expasija egyik csajos barátnőjével kezdett randizni, ami – mondani sem kell -, újból jócskán kiverte azt a bizonyos biztosítékot Flóránál, így gyilkos maximalizmusához híven teljesen szándékosan felgyülemlett munkájába temetkezett.
Az ebédidő bizony kicsit a vártnál korábban jött el, és mire feleszmélt már jóformán rohanhatott is a megbeszélt találkozó helyszínére.
– Iza, ha keresnek akkor házon kívül vagyok! – utasította titkárnőjét.
– …És ha nagyon fontos ügyfelek érkeznének?! – kérdezte.
– Akkor mondd meg nekik, hogy sajnos várniuk kell szófogadóan, és türelmesen! Egyébként pedig mint modern, dolgozó nőnek azért nekem is jogom van egy kis magánélethez! – jelentette ki határozottan, majd kicsit még a sarkával is sikeresen toppantott, amint kilépett saját irodájából, és lement a parkolóházba, ahol autóját hagyta. Gyorsan beült a vezetőülésbe, és percek alatt már a délelőtti csúcsforgalomban találta magát, ami akkora volt, hogy egy nikkelbolhát se lehetett benne szabadszemmel megtalálni.
Az illető férfi már várt rá. Éppen kávét rendelt, és miután fogalma sem volt, hogy Flóra mit iszik ezért udvarias gesztusként nki is rendelt egyet.
– Üdvözlöm… – határozottan fogott kezet a férfival, miközben igyekezett mélyen a szemébe nézni, hogy magabiztosságot mutasson. – Köszönöm, hogy megvárt! Bocsásson meg a késés miatt, de sajnos a közlekedés enyhén szólva is kritikán aluli. – mintha máris kifogásokat, és észérveket akarna felsorakoztatni elsősorban saját védelme érdekében. Amikor ujjaik érintették egymást mintha azonnal egy füst alatt el is tűnt volna Flóra agyából a zsongó, kibírhatatlan fejfájás, amitől új erőre kapott, és jócskán meg is könnyebbült.
– Remélem nincsen komolyabb baj?! – érdeklődött megnyerő, kedves hangon a férfi.
– Köszönöm kérdését! Szerencsére nincs, csak most ténylegesen túlzottan hagytam hogy sok munkám legyen az újévre. Tudja így könnyebb az embernek kihevernie, és megbírkóznia egy szakítás tényével… - most mondta ki először,és ráadásul egy vadidegen embernek, hogy magánélete sem fenékig tefjel.
– Ó, őszintén sajnálom, ami Önnel történt… - a férfin is meglátszott, hogy nem szükséges elmagyarázni mennyire összetett, és sokszor gigászira sikeredhet – legalább is bonylultság tekintetében -, egy-egy párkapcsolat, mégis Flóra most hálát érzett, amiért a férfi őszintének tűnt ezen a téren.
– Tehát akkor kedves Károly… - tért rá azonnal a lényegre, meg sem várva, hogy a jóképű férfi akárcsak bármit is reagálhasson. – Miben állhatok a rendelkezésére?
– Először is nagyon köszönöm, hogy sűrű elfoglatsága ellenére időt tudott rám szakítani. Nagyon érdekelne, hogy Ön szerint mostanság milyen vállalkozásokba lehetne kezdeni főként irodalmi, kultúrális területeken? – kockáztatott meg egy kérdést.
– Nézze kedves Károly! Nem fogok hazudni! Sajnos az irodalmi vállalkozások többsége max két-három hónapig ha életképes, és akkor még tapintatos voltam. Egyszerűen nálunk a kultúrának nincsen akkora befogadópiaca, mint teszem azt nyugat Európában, és főként a tengerentúli régióknál.
– Ó… értem… – látszott, hogy erősen koncentrál, miközben azon töpreng, és gondolkodik, hogy vajon akkor most mi legyen az a bizonyos következő lépése?
– Bocsásson meg kedves Károly, ha nyílt voltam, és egyenes, de azt gondolom, hogy az üzleti szférában, ha az ember nem beszél nyíltan, és egyértelműen, akkor másként aligha van értelme a dolgoknak! Ettől függetlenül azért szeretném, ha mesélne egy kicsit erről a kulturális, irodalmi vállalkozásról. Hátha talán még valami jó, kreatív ötlet is kisülheta dologból. – Flóra hangjából szinte azonnal eltűnni látszott a komoly szigorúság, és helyette egy végtelenül közvetlen, kedves, és empatikus hang lépett a helyére, melynek elsődleges feladata, hogy maga mellé állítsa és megnyerje az ügyfelek bizalmát.
A jóképű férfi pedig hosszadalmas mondókába kezdett arról, hogy mindig is szenvedélyesen érdekelte az olvasás, az irodalom szeretete, és mennyire gyerek volt még amikor a költészet is azonnal megérintette a lelkét:
– …Hát így történt, hogy főként a gimnázium végefelé az érttségi előtt a szüleim elvittek egy színitanodába, hogy bontogassam csak kedvemre kialakulófélben lévő érdeklődésemet, aztán később már a Bölcsész karon találtam magamat, ahol briliáns, és ragyogó professzoraim újfent jócskán fenyitották a szememet.
– Akkor gondolom lapul egy-két rejtett vagyonokat is megérő kézirat a fiókjában, ugye?! – Flóra képtelen volt eldönteni, hogy akkor most flörtöl ezzel a jóképű férfival, vagy csupán csak sóvárgó fantáziáját próbálja minduntalan kielégíteni.
,,Te jó ég! Muszáj hogy elfojtsa kitörni kész érzéseit, különben azonnal lebukik, és estleg még a jó hírnvét és szakmai karrierjét is eltúlzott kockázatnak fogja kitenni! Most azonnal vissza kell térnie a kimért, mrev, határozott, és legalább egy icipicit szigorú hivatalnoki, üzleti stílushoz,különbn azonnal lebukik!” – Igyekezett minden lélekjelenlétével figyelmeztetnie magát, de elegendő volt csupán csak egy futó, töredékpillanást vetnie erre a nagyon titokzatos és rejtélyes férfira, hogy szavak nélkül, az érzések nyelvén maradva szinte azonnal megkedvelje.
– És a kedves szülei mit szóltak az Ön pályaválasztási kísérleteihez?
– Természetesen ellentétesen viszonyultak hozzá. Édesanyám partner volt szinte mindenben, míg apám nagy általánosságban úgy volt vele, hogy sokkal jobban jártam volna, ha kitanulok valmi rendes, kétkezimunkát, hiszen az mindig is fix, és biztos pont lehet egy ember életében.
– Bár tudom, hogy semmi közöm a magánéletéhez kedves Károly, de so igazság van abban, amit az apja javasolt. – Önmagát is jócskán meglepte ez a kijelentést, holott kamaszként vadóc, és lázadó volt egyszerre aki rendre hajlamos voltmár csak azért is következetesen megszegni elsősorban a szülei által feállított sarkalatos játékszabályok többségét.
– Talán igaza volt, de véleményem szerint ez mégiscsak az én döntésem kellett, hogy legyen, még akkor is, ha később kaptam hideget-meleget egyaránt. – hirtelen megviselt, szomorkás lett a hangja, Flóra nem tudta mire vélni saját viselkedését valósággal ösztönös, védelmező reakcióként kinyújtotta az asztal fölött a kezét, és jó szorosan megszotította, hogy a férfi érezze nincs egyedül, és hogy törődnek vele.
– Igen kedves Károly ezzel is maximálisan egyetértek! Megenged nekem egy nagyon bizalmas, kicsit fájkálós kérdést?! – annyira izgalomba jött, akár egy bakfis lány a szalagavatója előtt. Még sosem érzett ilyen bizsergető melegséget, mely tökéletesen átjárta egész bensejét. Ez nagyn új, de annál jólesőbb érzés volt, amit eddig csupán csak elvétve, és legfeljebb ritkán ha tapasztalt.
– Csak egészen nyugodtan! – A férfi most bizalom gejesztően barna szemeibe nézett, mintha egyenesen lelke fétetebb, szándékosan eltitkolt, szégyelt szmélyiségét akarná felkutatni. Mintha zöldes szemeivel valóággal azonnal a másik lelkébe látott volna anélkül, hogy bármit is szükséges lenne tennie, vagy mondania. Ettől a rejtélyes érzelemtől Flóra egyszerre megijedt, de ugyanakkor rendkívül csábítónak érezte.
,,Csak le ne lepleződjön érzéseivel előtt, mert akkor vége lehet majd mindennek!” – gondolta, és megpróbálta furcsán, távolságtartón kezelni a férfi felvett szemkontaktusát.
– Van komoly párkapcsolata? Esetleg gyereke? – mintha máris zsonglőrmutatványokat akarna végrehajtani konkrét és lényegretapintó kérdéseivel.
– Attól tartok kedves hölgyem, ez egy kissé túlságosan is bizalmas információ… - mosolyodott el különleges, szívbe markoló mosollyal. Egy olyan férfi mosolya volt ez, aki nem fél kimutatni az érzéseit, mégis aki nagyon is pontosan tudja, és érzi, hogy egy-egy gesztusnak, vagy mozdulatnak mikor van a leghatásosabb módja, hogy megmutassa.
– Jaj, kedves Károly! Kérem félre ne értsen! – igyekezett sürgősen kijavítani önmagát, mielőtt túl késő lenne, vagy a férfi esetleg zokon vehetne túlzott tolakodó nyomulását. Erről azonban – legalább is a jelek szerint -, szó se volt.
– Tudja mindig is imponáltak nekem az olyan ,,ami a szívén az a száján” típusú emberek, akik kertelés nélkül kimondják ami a lelkük mélyén fekszik, vagy épp böki a csőrüket! Ezt nagyra tartom, és megbecsülöm! Ami a magánéletemet illeti mondjuk azt, hogy volt valakim, és szomorú szakítás lett a vége. Gyerek sajnos nincs! De nagyon szeretnék reménykedni benne, hogy talán még nem késtem le semmiről, és lehet. – ennél szentimentálisabban már nemis fogalmazhatott volna. – Mondja kedves hölgyem? Nem éhes, mert én majd éhen halok! Talán rendelhetnénk valamit, bár bizonyára már vissza kellene mennie dolgozni! – vetette fel.
Ami igaz, az igaz! Flórának még a nap hátralévő részében egy rakás hivatalos dokumentumot kellett volna átnéznie, aláírnia, és még lett volna legalább két-három hivatalos megbeszélése is ilyen-olyan ügyfelekkel, mégis valahogy ez a furcsa, és különleges férfi egész egyszerűen azonnal beférkőzött a legbensőbb tudatába, lelke legapróbb zugába, melyet senkinek se volt hajlandó megnyitni. Talán gészen mostanáig…
– Legyen szíves… rendelni szeretnénk… – szóltoda az egyik pincérkülsejű embernek a férfi, aki grafitceruzával és aprócska jegyzetfüzettel igyekezett lavírozni a megterített asztalok között.
– Mit szeretne enni kedves hölgyem? – fordult felé érdeklődő kíváncsisággal, és elenállhatatlan hódító sármmal a férfi.
– Ez igazán nagyon kedves kedves Károly, köszönöm! Egy cézársalátát kérnék vegyes zöldséges körettel, ha megoldható! – felelte a pincérnek, aki igyekezett ceruzával felírni a rendelést, míg a férfi – tipikus húsevő lévén -, maradt a jól bevált rántott borda, és sült burgonyás receptnél. Amkor a pincér sietősen távozott az asztaluktól, és miközben mindketten igyekeztek erőltetett türelmemmel várni rendeléseikre számos egyéb témákat beszélgettek át nagyvonalakban, akár két régi ismerős, vagy jóbarát, és maguk is alig akarták észre venni, hogy mintha máris milliónyinál is több láthatatlan érzelmi szállal kötődni kezdtek volna a másikhoz.

EGY ÖRÖK BARÁTSÁG ÉVSZAKAI

Minden egy gyerekkori csínytevéssel kezdődött. Fruzsi és Ági mióta csak az eszüket tudták a legjobb barátnők lettek jóformán már az ovódában. S míg a legtöbb gyerkőc valósággal küzdelmes harcot folytat csupán csak azért, hogy észrevegyék a többiek, és egész életéig kitartó barátságai lehessenek a két kis imádnivaló cinkos Ági és Fruzsi szinte már azonnal közös hullámhosszon voltak, hogy mindig kisebb-nagyobb borsot törjenek társaik orra alá.
Ez a kissé megdorgálni való furcsa szokásuk aztán folytatódott az általánosban, és a gimiben is, mígnem aztán történt egy zavaró körülmény, amire talán egyik lány sem igazán volt felkészülve. Ági totálisan belehabarodott egy nyurga, jóval idősebbnek tűnő iszonyúan modelképű srácba, aki – állítólag -, már szexelt is, és tudott valamit, amitől a lgtöbb lány valósággal azonnal bezsongott, és tombolni készülődött az egyébként is felbolydult meggyújtott puskaporos hordónak tűnő, folyamatosan zakatoló hormonháztartásuk.
A kínos közjátékra akkor került sor, amikor kiderült, hogy – állítólag -, a szalagvató utáni kisebb buli után a jóképű srác egyszerre két gyanútlan kamaszlányt is felvitt magához egy kis könnyed légyottra, és ez hamar kitudódott a gimi falain belül, arról már nem is beszélve, hogy amikor Ági kissé bátortalan, és félszeg módon, fülig vörösödve odabaktatott a nagyszünetben cigiző kamasz sráchoz, aki perszekisstílű merézséggel kedvére elhencegett vele az osztlytársainak, hogy egyszerre két fruskát is könnyű szerrel meghúzott Ági bosszúszomjas dühe valósággal nem ismert határokat. A fekete leves még csak azután jött, mert Fruzsi – aki köztudottan -, szintén halálosan szerelmes volt a kamasz Casanovába, már az ebédszünetet használta fel rá, hogy vallomást tegyen a beképzelt, egoista srác előtt:
– Figyel Miki… tudm, hogy halál ciki, és valózínűleg a legbénább szöveg lesz, amit hallani fogsz, de az a helyzet…szóval… hogy beléd szerettem… - azzal ő iselpirult, akárcsak néhány órával ezelőtt legjobb barátnője.
– Bocsesz kiscsaj, de tegnap két dögös bigével is lefeküdtem, és most nem igazán érek rá a magadfajta álmodozó szánalmas csajokkal foglalkozni! – vallotta be egyértelmű píkírt, flegma hangnemben a bunkó srác, jócskán megbántva ezzel Fruzsit, aki ott helyben némán elpityeredett és sírni kezdett.
– Na, mi van te kis picsa?! Eltörött a mécses?! – kérdezte a bunkó kamasz srác. – Srácok skubizzatok csak ide! – szólt oda mindenkihez hangosan, akik az iskolaudvaron őgyelegtek. – Ez a szánalmas kiscsaj azt állítja, hogy totál belém van esve, és amikor megmondom neki, hogy nem az esetem elkezd nekem hisztizni! Kopj le le szánalmas rüfe! – válaszolta kegyelemdöfést adva meg sem történt kapcsoatuknak a srác. De mivel Ági is a közelben volt mi sem természetesebb annál minthogy azonnal legrégebbi barátnője segítségére sietett:
– Ez kurva nagy szemét genyóság volt még tőled is Miki! Vedd tudomásul, hogy mi szerettünk nagyon téged, és akkor ekkora bunkó vadbarom módjára kell viselkedni!
A kamasz, nyurg srác erre az őszinte, és igaz mejegyzésre csak annyit tudott tenni, hogy kegyetlnül, és eszeveszetten elröhögte magát, és vagy fél órán keresztül megállás nélkül hahotázott.
– Nézzétek csak, skacok! A két idióta Marry Poppins! Kezet foghattok egymással csajszik. egyetlen dologra vagytok jók csupán, hogy elhuzzatok apácának, ott aztán majd megolajoznak benneteket, már úgysem teszi meg! – azzal megint egy hatalmasat, és gusztustalant röhögött.
A két legjobb barátnő állt még ott tétován, mint akiket teljesen leforrázott, és valóságos hidegzuhanyként ért a biztos felismerés, hogy ajóképű kamasz srác, akinek iszonyúan jó teste volt csupán egy idióta vadbarom pasi, akikből bővel akad minden kézre egy tucat. Megsézgyenülten kullogtak el az iskolaudvarról mindketten.
Később érettségi után minő véletlenségből mindketten az Államigazgatásira jelentkeztek, de Fruzsi úgy gondolta már a legelső szemeszter vége felé, hogy megpróblkozik a kommunikáció, és a közgazdasággal így egy másik egyetemre ment át, mely szintén a fővárosban székelt, és nemis esett olyan messze Ágitól.
A sorozatos megterhelő zárthelyi dolgozatok, aztán később a minden janurái hónapban esedéks vizsgaidőszak alatt jóformán alig találkoztak egymással, csupán csak a nyári vizsgák, és kollkviumok, szigorlatok letétele után tudtak összeverődni egy hatalmas csajos traccspartira.
Ahogy mondani szokás a bajok csőstül jönnek. Ági szinte azonnal felfedezte, hogy felnőttes barátnője ezuttal egy komolyodó férfi oldalán érkezett, aki valósággal romantikus úriemberként kihúzta előtte a széket, és valósággal minden gesztusával, és mozdulatával úgy bánt Fruzsival, mintha legalább is hercegnő lenne.
– Drága kedves barátnőm! Engedd meg, hogy bemutassam neked Ricsit! – itt a magas, tagbaszakadt pasira mutatott, aki máris kezet nyújtott, és meg is hajolt bemutatkozásképp a másik nő irányába.
– Ó, nocsak! Ezt a váratlan meglepetést! Mondhatom, te aztán nem vesztegetted a drága idődet! – Ági kicsit meglehet, hogy túllőtt a célzáson, hiszen minden mondatából valósággal csak úgy sütött a féltékeny irigység. Igaz, ami igaz neki is volt egy-két kapcsolata férfiakkal a főiskola mellett, de hogy végleg, és komolyan elkötelezze magát, az most – legalább is -, fel se merült benne.
– …És mondjátok csak, ha nem vagyok indiszkrét? Hogyan ismrkedtetek össze?! – nézett kíváncsian előbb barátnőjére, aztán vizslatón a férfira.
– Hát tudod… volt egy komolyabb fekvésű vizsgám, és Ricsi szinte azonnal szó szerint a segíségemre sietett, amikor a nagy központ alulában még az egyetemen valószínűleg megérzhette, hogy bajban vagyok, ha sűrgősen nem kapok valahonnét segítséget.
– Hát ez igazán fantasztikus hír! – nyugtázta kissé gyanakodva a hallottakat a barátnő. – És mikor szexeltetek utoljára?! – nem is szándékozott tagadni, hogy kérdése szándékosan volt provokatív, és kissé talán túlzottan is lekezelő.
– Jaj, Ági! Muszáj ezt pont most! – dorgálta le jogosan lgjobb barátnőjét Fruzsi.
– Most mit kényeskedsz itt mint valami partikirálynő! Teljesen trmészetes, hogy az egyenrangú felnőtt emberek mindent megvitatnak egymással! Vagy nem?! Neked mi a véleményed erről kedves Ricsi?! – fordult most Fruzsi pasija felé, aki hosszú percekig láthatóan köpni-nyelni se bírt.
– Tudom ám, hogy mire megy ki ez a kis játékod! – vallotta meg Fruzsi.
– Igazán?! És szerinted mire?!
– Én bepasiztam, neked pedig ha jól látom még mindig nincsen senkid, akivel komoly lenne a dolog! Eltaláltam?!
Kétségtelen, hogy Fruzsi most kissé messzire merészkedett az őszinteség mezsgyéjén, és nem fontolta meg kellőképpen szavait, és ez most – szemmel láthatóan –, rosszul esett barátnőjének.
– Ha már ennyire udvarasan érdklődsz Fruzsi, akkor igazad van! – vallotta be felszínes szépítések nélkül.
– Nézd csak! Sajnálom, hogy kimondtam, és tudom, hogy most haragszol rám, de szeretélek meghívni az esküvőnkre Ricsivel! Fogadok, hogy szuperül fogod magad érezni! –Mintha utolsó csepp lett volna a már így isfélig teli pohárban Ágin most aztán végleg jócsán meglátszott a neheztelés, hogy ti. a legrégebbi barátnője egyszrűen csak fogja magát, és a háta mögött férjhez megy.
– Hogy micsoda??? Most ugye csak viccelsz?! – valósággal látszódott rajta, hogy annyira meglepődött, mint még soha ebben az életben.
– Ilyen megfontolt, és határozott még én se voltam, de viccet félretéve – mondta tovább barátnője -, téyleg nagyon örülnénk neki. Igaz drágám?! – itt jelentőségteljesen vőlegényére vetett egy kifejező pillantást, aki hevesen bólogatott, majd kinyögte: – Igen, fetétlenül!
– Hát… azaz igazság, hogy most ngyon be vagyok havazva! Tudjátok számos projektmunkákon dolgozom, és a rabszolgahajcsár főnököm minden esetben a vállalat érdekeit tartja szem előtt, és hasonlók… – Ha Pinocciónak megnőtt az orra a sorozatos hazugságoktól, akkor most Ági is megérezte, hogy nem lett volna szabad hazudnia össze-vissza, pláne nem legjobb barátnőjének, akikkel olyanok voltak egymásnak, mintha vérbeli testvérek lennének.
– Fruzsi, nagyon rendes, aranyos vagy tényleg… de az az igazság, hogy most muszáj mennem… - itt jelentősen karórájára nézett, mintha tényleg késésben lenne –, majd fogta magát, felállt az asztal mellől, és sietősen elrohant. Fruzsi – mivel nagyon is ismerhette már barátnőjét, akár a rossz pénzt -, azonnal fogta magát és sietősen utánaszaladt, és mikor az egyik útkereszteződésnél utolérte, és szembefordultak egymással csak akkor vette észre, hogy Ági sírt.
– …De hát mi történt veled?Rosszul érzed magad?! Azt hittem örülni fogsz a boldogságunknak?! – lepődött meg, amikor kérdőre vonta.
– Most komolyan csajszi! Hát tényleg nem érted, hogy mi folyik körülötted?! Gondolkozz már! Ha te férjhez mész, és gyerekeket szülsz nekem mégis ki marad?! Egy deka olyan barátom sincs, aki szó nélkül othagyna csapot-papot hogy bármikor, ha szükséges felvidítson, megvigasztaljon, vagy csupán csak eldumálgasson velem!
Zöldre váltott a gyalogosátkelő, és mindketten sietősen átkeltek a járdán.
– Ági ne hülyéskedj már! Te mindig a legjobb, legrégebbi barátnőm leszel! Ezen semmi se változtathat! Ne gyerekeskedj, kérlek! – próbált a lelkére beszélni nem sok eredménnyel.
– Tudod mit Fruzsikám?! Menj csak szépen vissza a lovagodhoz, és legyetek nagyon boldogok, és elégedettek együtt, én pedig ezentúl a magam útját fogom majd járni! – azzal kihúzta magát, és emelt fejjel tovább ment magára hagyva gondolataiba merült barátnőjét, aki ténylegesen nem tudta hova tenni barátnője viselkedését.
Végül eljött Fruzsi nagy napja. Szándékosan családi,meghitt, szűk körű polgári szertartást szeretek volna rendezni maguknak, mert úgy érezték a mghitt, ünnepi alkalomhoz ez felel meg a leginkább. Fruzsi vőlegénye Ricsi szerencsére ismert egy gyönyörű helyet nem túl messze a fővárosi forgatagtól, egy kis tisztáson, ami mellett volt gy hangulatos tavacska is, akárcsak egy jól megkomponált Robert Frost versben.
– Valami bánt drágám?! – kérdezte Fruzsit az örömanya.
– Csak azt reméltem, hogy életm nagy napján a legrégebbi barátnőm is jelen lesz, de ezek szerint… még mindig haragszik rám… - jegyzte meg kisebb szomorú nosztalgiával a hangjában, aztán amikor később álomgyönyörű mennyasszonyi ruhakollekciójában mindketten az anyakönyvvezető elé álltak, hogy kimondhassák a boldogító végtelenül egyszerűsített igeneket Fruzsi szeme sarkában rögtön megpillantotta régi jó barátnőjét Ágit, aki a jeles nap alkalmából kiadósan kicsípte magát, elvégre mindig is értett hozzá, hogy miként kell maga körül nagy szenzációt, és feltűnést csapnia. Fruzsi bólintott barátnője felé, így köszönve meg, hogy nem felejtette el a jeles, nagy napot.
Amikor egymás ujjaira húzták a karikagyűrűket és megcsókolták egymást az alig öt fős kis társaság plusz az örömszülők is valósággal tomzódtak a boldogságtól. Később aztán mindenki igyekezett őszintén gratulálni a boldog ifjú párnak, míg végül természetesen Ági maradt utolsónak. Vele külön szeretett volna beszélni a fiatalasszony.
– Annyira örülök neki, hogy eltudtál jönni, és nem felejtetted el! Igazi jó barát vagy, és bocsáss meg nekem, ha kételkedtem volna benned… - felelte jelentős könnycsepp sem zavarta, mely vékony fonalban lecsöpögött arcáról.
– Ne hülyéskedj csajszi! Elvégre mennyi mindenen keresztül mentünk jóformán már az óvi óta! – ölelte meg őt. – …És mondd csak csajszi? – érdeklődött izgatottan. – Vannak itt jóképű pasik?
– Nos hát… akad egy pár azt garantálom, és mind nagyon jó fejek! – azzal már húzta is szabályosan magával legjobb barátnőjét, hogy méltó módon bemutathassa férje sármos barátainak.
Nem lehet csodálkozni, hogy alig három hónappal Fruzsi esküvője után Ági is úgy döntött, hogy vaditóan szexi menyasszony szeretne lenni, és ki mást kérhetett volna meg rá, hogy legyen a tanúja és koszorús lánya egyben, mint legjobb barátnőjét, akivel tényleg sok mindent átéltek. Az már csak hab a tortán, hogy Fruzsi és Ági később egymást túllicitálva akartak dicsekedni, miszerint egyszerre várnak gyereket, akik később – ismervén szüleiket -, remélhetőleg a legjobb barátok, és barátnők lesznek, ha egyszer már a kacifántos sors is így rendelkezett.

KÖRKÉP ADOTT HELYZETRŐL

Többre – meglehet -,
már nem maradhatott méltó, nemes Időm.
Most csakis az együgyű,
önostorozó várakozás,
a kétségbeeséssel vegyes
boldogtalanság izgat,
mérgez egyre, s a vaksi,
balszerencsés hunyorgás
alamuszi sunyítók felé.
Az utolsó roham előtti ádáz,
egykedvű szélcsend.
Álnok ösztönök ármányos munkálkodása
a Jövőbe vetett bizalom omladozó oltárán,
amibe tán jobb lehetett
volna még belekapaszkodni…

Az álmok csalóka légvárai
is hamarosan ledőlnek.
Mostan a nyugtalanító kétségbeesésből építgetnek
,,egyesek” maguknak mohó,
sikerhajhász álomkarriereket,
luxus életmódokat,
melyekhez az egyszerű
átlag közömbös egykedvűséggel asszisztál.
E látvány-forgatag egyszerre oszlik
s örvénylik maga alá temetve-gyűrve mindent.
Az üresség baljós hiánya
lüktet Nirvána-szívekben,
míg a tehetetlenség szaporodva nyüzsgő,
rágcsáló férgei felzabálják eltompított,
agymosott értelmeket.

Bűzlő genny-váladékot
ont magából a régi seb.
A felszínes látszat, akárcsak díszes,
méregdrága ruhák, ál-maszkokon át
sminkek s gesztusok
szakadozva foszlanak,
akár a mihaszna rostok.
Mindenki átérezheti a tudatos
szégyen parázna torzsalkodását;
röstelkedés, tutyimutyiskodó
hezitálás kínzó csípései közt
– akár a nyomorultság tartós
göncei belülről húzzák,
feszítik, kínozzák a Golgotai lelkeket,

Ostorpattintásra vakon ugrándozó kisegerek
lettek az emberekből.
Mindenki csupán csak önző megélhetést,
biztonságát féltheti immár
– önigazolást kunyerál-keres
a cinkosok alamuszi tábora,
éppen úgy, akár a némák.

Kényszerpályákon rendre
magukra maradottan kisiklik:
álmok, vágyak, karrierek
lassuló teher-vonata.
Igénytelenségek,
talmi perc-hírnevek pöcegödreibe
hamar belepottyanhatunk!

A VÁRATLAN GYÁM

Tipikusan ügyvédnő külsejű, magas, szupermodell-alkatú nő sietett át az egyik épületbe.
Mint kiderült legrégebbi gyerekkori barátja végrendeletében nagyon sok mindent ráhagyott, és egy titkosított záradék formájában - mint később kiderült -, egy alig öt éves kislány nevelését, és gondozását is rábízta.
Mondani sem szükséges, hogy ez a meghökkentő, és váratlan fejlememény valósággal azonnal a feje tetejére állította a modern, állandóan csupán csak a munkájának élő, nagyvilági nő egész éltvitelét.
,,Elvégre micsoda dolog már, hogy éppen ő vigyázzon, és gondoskodjon egy kislányról, amikor még egyszobanövényről sem tudna megfelelően gondoskodni, hiszen annyira extrém, mondhatni pörgős életet él, és amit - legalább is egyelőre -, semmi szín alatt nem volthajlandó feladni." - töprengett, amint belépett a szűkös, egérlyukszerű irodába, ahol már egy SZTK-keretes borzasztóan merev, ideg, idősebb ügyvéd várt rá, és egy amolyan állam által hivatalosan kijelölt gyermekgondozó, aki most egy alig öt éves kislányt terelgetett, vezetgetett, akinek a kis pufók kezei között egy smaragdzöldszínű krokodil plüssállatot szorongatott.
– Sok szeretettel üdvözlöm kedves hölgyem! – köszöntötte először a gyermekgondozó, és csupán csak azt követően nyújtotta kézfogásra kezét a jócskán marcona, és kissé ellenszenves, idősebb ügyvéd.
– Ez a kis angyalka itt Bogika, és kissé… félénk, és szégyellős, de egy valódi kis tündér. Igaz-e aranyom?! – szólongatta a kislányt, igaz nem sok sikerrel, hiszen a kislány rémült, és ijedt tekintetet vágott, és úgy festett mint aki ott helyben sírógörcsöt kap.
– Semmi baj kincsim! Nyugodj meg! Itt biztonságban vagy! Senki nem fog bántani! – igyekezett megvigasztalni a gyanakvó, és jócskán bizalmatlan gyereket a gondozónő, aki most a fiatal ügyvédnőhöz fordult:
– Bizonyára tisztában van vele kedves hölgyem, hogy most egy kisgyermek sorsáról szükséges döntenünk, akinek mghalt az édesapja, míg az édesanyja sajnos képtelen gondoskodni saját gyermekéről, ezért az apa végrendeletében Önt nevezte meg gyámnak, persze csak, amennyiben nincsen ellenvetése.
,,Micsoda képtelen, és faramuci egy ötlet! Méghogy ő gyám! Szánalmas és nevetséges feltételezés!” – vonta le másodpercek alatt saját mélyreható következtéseit az ügyvédnő.
,,Sem ideje, sem energiája foglalkozni, és nevelni egy kisgyereket, amikor fényes jövőről, és karrierről álmodott, és egy luxussal kecsegtető álomélet után sóvárgott, amit – egyelőre -, még meg kellene valahogy valósítania. No azt nem! Szó sem lehet pesztraságról!” – határozta el magát, de elég volt csupán egy-két tétován elejtett árva pilantást vetnie a nagyon szomorú, és nagyon félénk, gyönyörű kislányra, hogy kőkeményre edzett szíve valósággal azonnal megenyhüljön. Elvégre volt gyerekkori barátja ezek szerint mégiscsak láthatott benne valami különleges, nemes tulajdonságot, hogy ekkora horderejű feladattal éppen őt bízta meg, és mondjuk nem mást.
Tehát azért mégiscsak lehet benne valami, nem igaz?! – szőtte továbbra is a maga összefüggéseit terémszetesen magában.
– Tehát a Kovács hagyatéki tárgyalást ezennel megnyitom! – hangzott a merev, ellenszenves ügyvéd mondata.
– Jelen vannak még a szobában a gyermekgondozó, és a végrendeletben foglalt személy, mint örökös. Nos tehát… – Az ügyvéd itt barokkosan dagályos jogi szakkifejezések, és egyéb papírszagú paragrafusok hivatalos taglalásába kezdett, amitől az embernek persze máris olyan érzése volt, mintha egy álló örökkévalóságig tartana, mire a hagyaték és végrendelet ismertetésének a legvégére ér:
– …Végezetül Én Kováts Árpád kislányom Kováts Boglárka gondozását a fent említett Somogyi Szilviára bízom abban a biztos tudatban, hogy a kisgyermek minden létszükségleti, szociális és gondvislői feladatát példásan elfogja tudni látni… Dátum, aláírás” – kántálta mintha csak egy ritmusos verset skandálna fenhangon az ügyvéd. – Tisztelt hölgyem, megkérem, hogy nagyon alaposan, és részletesen olvassa át a hivatalos dokumentumot, és amennyiben nincsen hozzáfűznivalója kérem írja alá a dokumentum alján a pontozott résznél. – saját márkás tollát nyújtotta át az aláírás megtételéhez.
– Bocsánatot kérek… elnézését, itt biztos valami félreértés történt, mert… - hebegett, ami eléggé szokatlan volt egy alapból határozott, és temperamentumos nőhöz képest, akit sosem lehetett megfélemlíteni, sem pedig zavarba hozni. Hisz amennyiben aláírja máris csapdában találhatja saját magát, elvégre egy kislány további élete és sorsa lesz a tét, arról aztán már nem is beszélve, hogy záros határidőn belül ő is azonnal búcsút mondhat az ún. bulizásos, ,,hajnalig a szorakózóhelyen vagyok” korszaknak.
,,Na nem! Arról aztán szó sem lehet! Ezt egész biztosan nem fogja megengedni, mégha a feje tetejére is áll ez az egész nyamvadt, alattomos egy világ! De hát akkor most mit csináljon?!” – tette fel magának a logikus kérdést, melyet előbb-utóbb a mogorva ügyvéd is megkérdezett volna tőle.
– Kaphatnék esetleg néhány nap gondolkodási időt…? – bökte ki aztán végül hosszú percek után.
A gyermekgondozó egy ártatlan mosolyféleséggel elintézte azt egészet, mondván; egészen biztosan csak viccel, vagy kisebb fekete humorral igyekszik oldani az időközben jócskán felgyülemlett feszültséget.
A marcona ügyvéd ábrázata alapján viszont már korántsem volt ennyire megbocsátó. Ismételten tetőtől-talpig végigmérte őt, mintha méregetné, vagy mérlegre tenné jó, és rossz tulajdonságait egyaránt, majd ellentmondást nem tűrően közölte észrevételeit:
– Drága kedves hölgyem! Ön most egy hagyatéki tárgyaláson van! Szíveskedjék a helyzet komolyságának megfelelően viselkedni, és határozottan betartani a játékszabályokat! – hangja – nem is tagadhatta volna -, jócskán fenyegetően, és jéghidegen csengett.
,,Hát ennek aztán már a fele sem tréfa! Nem igaz?!” – gondolhatta, végül kissé beletörödötten, hogy nem sikerült a terve a felkínált tollért nyúlt, és aláfirkantotta a hivatalos dokumentum alján a nevét.
Itt már annyira egyértelmű, és sziklaszilárd pontosságú volt minden, hogy fölösleges és gyerekes is lett volna a további határozott tiltakozás, avagy passzív ellenállás.
A gyerekgondozó most leült a kislány melletti székre közvetlenül, és érthetően, lassan, hogy egy kisgyerek is megértse beszélni kezdett:
– Bogika! Most sajnos el kell búcsúznunk egymástól! Tudod sajnos vannak szabályok, és törvények, és ezzel a kedves nénivel fogsz egyelőre élni, amíg be nem töltöd a tizennyolcadik évedet! Nem kell izgulnod, aggódnod semmi miatt! Továbbra is sűrűn fogjuk mi méglátni egymást, és az új otthonodban is rendszeres vendég leszek! – itt jelentőségteljesen a csinos, fiatal nővel nézett farkasszemt, mintha hallgatólagosan máris szövetséget akart volna kötni vele.
A kislány annyira árvának, szomorúnak látszott, és annyira szorosan, görcsösen igyekezett aprócska, hurka ujjacskáival magához szorítani a zöldszínű plüss krokodilt, mintha az élete múlna rajta.
– A hagyatéki tárgyalást ezennel befejezettnek nyilvánítom! – jelentette ki fennhangon tényként a marcona ügyvéd, majd mintha máris el kellene mennie máshova sürgősen pakolni kezdte fontos iratait az aktatáskájába, azátn mint aki elvégezte a rászabott feladatot kinyitotta az eddig becsukásra ítélt ajtót, és már ki is lépett az irodából.
– Hú! – vett egy nagyobbacska levegőt a csinos nő. – Úgy tűnik, hogy a kedves ügyvéd úrnak kissé sietős lett egyszerre a dolga, nem de bár?! – tette fel inkább ténymegállapításként, semmint valóságos kérdésként saját észrevételit.
– Tudja neki állandóan munkája van! De sajnos ez már csak így megy! – válaszolt a gyerekgondozó, majd egy nagy sporttáskát adott a fiatal nőnek, amiben a kislány holmijai, és fontos cuccai kaptak helyet.
A fiatal nő kissé tétován, és értetlenül meredt a sporttáskára, majd biztos, ami biztos alapon meg is kérdezte, mintha folyamatosan ellentmondásba keveredett volna elsősorban önmagával:
– Bocsásson meg, de akkor én most mihez kezdjek?! – úgy várta volna sóvárgón a választ, mint a megváltást egy olyan problémára, aminek talán nincs is igazándiból megoldása.
– Nézze kedves hölgyem! A legfontosabb dolog, hogy a kislány érezze a lelki biztonságot, és törődést. Attól tartok, hogy az eddigi életvitelét is nem árt, ha gyökeresen átszervezi, egész egyszerűen mert muszáj lesz! A legfontosabb, hogy ennek a gyerknek nyugodt, kiegyensúlyozott környezetet teremtsen!
– Bocsánat! Ezt mind értem, de mégis… nem tudna esetleg tanácsot adni, hogy hogyan is foghatnék hozzá?! – kérdezte tanácstalanságában.
– Nyugodjon meg először is! Nincs vége a világnak, de ezentúl minden másként lesz! Nos nem tudom, hogy a családtagaival mennyire jó a kapcsolata, de ha én az Ön helyében volnék egész biztosan felhívnám az anyámat és tanácsot kérnék tőle! A lényeg, hogy sohasem szabad magára hagynia a gyereket, mert ő még kicsi, így csak Ön tudja számára biztosítani az élethez, és túléléshez szükséges alapvető feltételeket! Ha bármi problémája lenne engem mindig megtalál ebben az épületben! – most lehajolt a kislányhoz, és szorosan magához ölelte.
Úgy tűnt a szívszorító pillanathoz még az is hozzájött, hogy a kislány nem akarta elengedni a gyermekgondozót.
– Semmi baj kicsim… nyugodj meg… sajnos most már muszáj menned… - óvatosan lefejtette magáról a kis pufók ujjacskákat, és odavezette óvatosan a csinos nőhöz.
– Viselje nagyon jól gondját! – búcsúzott tőlük, majd hogy ne kelljen még fájdalmasabbá tennie az elválást átment gyorsan a másik szobába, ahol nem láthatták, hogy egy jelentős könnycseppet sikeredett kitörölnie szeméből.
– Szia Bogi! Engem Szilvinek hívnak, és úgy fest, hogy most jó hosszú ideig egymásra fogunk vigyázni… - kezdte a beszédét csinos nő, de csak annyit ért el, hogy a kislány megakart tőle szökni, de sehova sem tudott menekülni, hiszen alapból egy zárt helyiségben voltak, aminek csupán egytlen ajtaját a csinos nő állta el.
A kislány érezte, hogy csapdába került, és sírásra görbült a szája bizonytalan félelmében.
– Na… nézd csak… nem kell sírnod… azért nem vagyok olyan szigorú, és temperamentumos, mint a valódi életben… - most aztán zsigerileg érezte, hogy pácba került, hiszen sosem tudott a gyerekekkel bánni.
Most viszont kénytelen lesz valahogy elnyerni a bizalmát. Ez a legelső lépés.
– Tudod, amikor annyi idős lehettem, mint most te elveszítettem a nagypapámat, aki apám helyet apám volt, és egész álló nap csak a szobámban ücsörögtem, mert képtelen lettem volna megbízni a legtöbb felnőttben… aztán kicsit később megéheztem, hiszen a gyerekek elég hamar megéheznek, és anyukám készített nekem egy nagy tál mákos gubát, amit rajongásig imádok, és utána kicsit könnyebben ment… - igyekezett elnyerni a bizalmat.
A kislány elgondolkodott a történeten, majd vett egy mély lélegzetet, és beletörödött szomorúsággal hagyta, hogy Szilvi lépésekben haladva kisétáljon kézenfogva vele az épületből.
Mivel Szilvi márkáns autójában gyerekülés nem volt, ezért úgy döntött, hogy az anyósülésre fogja berakni a kislányt, és biztonsági övvel jócskán beszíjazza.
Így is legalább negyvenöt percig tarott a hazafelé vezető út a dumóban és a cúcsforgalomban, de Szilvi úgy volt vele, hogyígy legalább megpróbál kicsit összebarátkozni a kislánnyal.
Amikor aztán később végre hazaértek Szilvi legelső dolga az volt, hogy felhívja édesanyját, aki fantasztikusan belevaló anyuka volt, és szinte bármilyen helyzetben lehetett rá számítani.
– Szia anyu… ne haragudj, hogy kereslek, de áttudnál ugrani a lakásomra?! – tette fel talán a legfontosabb kérdést.
– Csak nem történt valami baj kislányom?! – kérdezte aggodó hangon az asszony.
– Probléma nincs, de szükségem lenne a segítségedre és a tanácsodra!
– Körülbelül húsz perc múlva már ott is vagyok! – adta meg a választ, és tényleg igazat szólt, mert bő húsz percen belül már ott is volt Szilvi lakásának bejárati ajtaja előtt.
– De hát mi történt kicsim?! – tette fel szokásos kérdéseit az anyuka.
– Dióhéjban annyi, hogy biztos emlékszel a régi gimis osztálytársamra! Szóval neki van egy imádnivaló kislánya, és engem nevezett meg a végrendeletében gyámnak, és hasonlók… - válaszolta ténylegesen csak a lényegre koncentrálva, és ami főbb igyekezve megőrizni saját higgadtságát, és józan gondolatait.
– Ez aztán a váratlan fejlemény kislányom! – konstatálta az anyuka jócskán meglepődve, amint belépett lánya tágas, othonos lakásába, és megszabadult ruhadarabjaitól.
Amint bekukkantott a nappali szobába szinte azonnal meglátta az imádnivaló kislányt, aki plüss krokodiljával játszott, és úgy tűnt beszél a játékhoz, hogy ne érezze magát olyannyira egyedül.
– Hát édes kislányom! Most aztán magadra vess! Egyáltalán hogyan jutott eszedbe, hogy gyámja leszel egy kislánynak, mikor sosem voltál az a szülő típus?! – anyja cinikus kérdésfeltevése enyhény szólva is teljes mértékben kiábrádította Szilvit.
– Köszi a biztatást anyu! Igazán annyira jólesik, ez pár gondoskodó, megértő szó. – nyugtázta szintén gyilkos iróniával anyja megjegyzéseit. – Nagyon örülnék neki, ha részletesen elmagyaráznád, hogy mit kell egy gyerekkel csinálni?! – érezte, hogy valószínűleg ennél ostobább, és gyerekesebb kérdés talán nincs is.
– Hogy-hogy mit kell vele csinálni?! Szeretni, tőrődni, és nevelni kell! Nem egy nagy ördöngősség, és bele is lehet tanulni, márha veszik rá a fáradságot! – Anyja itt önkéntelenül Szilvi bulizós múltjára utalt, persze burkoltan.
– …És szabad megkérdezne, hogy mégis miként fogjak hozzá?
– Mi sem egyszerűbb ennél! – az anyuka máris odament a szomorkás kislányhoz és bemutatkozott neki, és megpróbálta elnyerni a bizalmát. Alig tíz percen belül az anyuka visszatért felnőtt lányához, és beszámolt a fejleményekről:
– Bogika imádja a paradicsomlevest igazi betűtésztával, és a grizes tésztát, meg a fahéjas porcukros turógombócot. Tehát leszögezhetjük, hogy az étvágyával nincs probléma.
– Akkor velem miért annyira elutasító, és merev?!
– Hát azt már neked kell kiderítened kislányom. – Anyja mindig ,,kislányként” utalt felnőtt lányára, és ezt Szilvi egy idő után alig bírta megemészteni.
– Most mégis hova mész anyu??? – fakadt ki, amikor úgy tűnt az asszony máris a fogashoz lép, és öltözködésbe kezdett.
– Nyugalom! Nem megyek messzire, de gondolom nincs a hűtődben egy kis paradicsomleves betűtésztával, ugye?! Elugrom a boltba bevásárolni, és a költségeken majd osztozunk.
– …És szerinted én addig mit csináljak?! – tette kicsit idegesebben csípőre a kezét.
– Ilyen ostobaságot kérdezni édes lányom! Szépen fogod magad és beszélgetsz vele, hogy ne érezze magát egyedül! Nem egy nagy ördöngösség! Mindjárt visszajövök! – azzal az anyuka vette a kabátját és a cuccait, és gyorsan elment, hogy a szükséges dolgokat, és élelmiszereket – melyeket vélhetően egy gyerek is szívesen elfogyaszt -, megvegye.
Szilvi eközben letelepdett a kanapéra magaköré gyűjtve saját kis plüssmackó gyűjteményét és legokészletét, és megpróbált őszintén összebarátkozni a tünemény kislánnyal, miközben máris játszani kezdett a játékokkal, és igyekezett gyerekfejjel gondolkodni, és érezni.

EGY L.A.-i ROMÁNC TITKAI

Valósággal alig akarta elhinni, hogy ő mint egy totálisan lesajnált biztonsági őr, aki jóformán egész álló nap csupán egy sorompó melletti kis házikóban posztol egész nap, és a napja legnagyobb részében megállítja a márkáns autócsodákat, és hosszú fekete óriáskígyókra hasonlító limuzinokat abban a kivételes, és persze nem elhanyagolható szerencsében lesz majd része, hogy maga személyesen a befolyásos filmmogul fog vele pár szót váltani.
- Üdvözlöm Mr. Jenkins! - köszönt szófogadóan, amikor a nagyon hosszú, sötétített üvgű limuzin behajtott a piros-fehér sávos sorompó elé, nem kis meglepetést okozva ezzel a jócskán meglepődött biztonsági őrnek.
- Jó napot! - a sötétített üveg automatikus leereszkedett az ablakonon, és kiszólt belőle egy pöttöm, folyamatosan márkás szivart pöféklő emberke. - Mondja csak... mi is a nevem kedves barátom?! - kérdezte gyanakvó ,méregető szemekkel. Úgy fstett mintha aznapra direkt valakin szerette volna mgköszörülni a fogait, vagy legalább is jócskán példát statuálni.
- Ö... Bill vagyok Mr. Jenkins... - hebegte az őr, és gondolatban már felkészült a legrosszabb forgatókönyvre; miszerint záros határidőn belül azonnalki fogják rúgni állásából.
- Hát kedves barátom Bill, ha ebédszünete van lesz szíves majd benézni egy-két percre az irodába! - közölte sejteljesen, kimérten.
- Hogyne, természetesen Mr. Jenkins... - hebegte. ,,Na most aztán végleg jócskán elkapálhatta magát" - gondolhatta. Hiába a filmiparban, és a bizonytalan showbiusnessben már csak így mennek a dolgok. Egyik nap még a cúcson érezheted magad, míg a másik percben már te vagy az ellneség, akit minden eszközzel el kell taposni, és tartósan a földbe kell döngölni.
,,Mégis mi a fenét szeretne tőle a nagyfőnök szmélyesen?!" - tette felmagának a kérdés a nap hátalévő részére és mgpróbált elfogadható történeteket, amolyan sablonszintú fedősztorikat kitalálni magának arra az esetre, ha mégis nagyon balul sülnének el szóban forgó dolgai.
Egy piros mustráng kabrio állt meg most a sorompónál. A vezetőülésben egy álomszépséges, szőkehajú szupermodellalkatú nő ült, és nagylencséjű szemüvegén át máris úgy tűnhetett, hogy flörtölő pillantásokkal kíséri a kissé ügyetlenkedő biztonsági őr rutinszerű ügyetlenkedéseit, legalább is, amíg azt a fránya sopompót fel nem húzza.
- Üdvözlöm Bill! Hogy van ezen a szép napon? - köszönt oda neki, és élvezte, hogy hatalma van a férfiak felett.
- Jó reggelt Miss Alyssa... ö... remekül... nagyon napos idő van... - jegyezte meg, mintha csak az aktuális időjárás jelentést mondaná fel.
- Ha van kedve néhány barátommal beülünk valahová a forgatások után kicsit kiereszteni a gőzt, és lazítani. Ha van kedve nyugodtan csatlakozhat! - válaszolta kedves magabiztos közvetlenséggel a bombázó nő. Nem lehett tudni, hogy lehet-e hitelt adni a szavának, mindenesetre a biztonsági őr annyira mélyen elpirult, hogy a nő kunogva nevetett míg a sorompó felemelkedett, és elfogadták belépőkáryáját a filmstudióba.
- Köszönöm Miss Alyssa... legyen szép napja... - adta vissza a belépőkártyát kicsit reszketve az őr.
- Magának is kedves Bill! - azzal gázt adott és a gyönyörű sportkocsi már bent is termett a studió udvarán.
,,Hát igen! Az életet egyszerre kellene élni, és ugyanakkor élvezni..." - töprengett tovább. Nem sokkal ebédszünet előtt történt egy kisebbfajta icidens. Az egyik filmcsillag aktuális jócskán sokat ivott pasija téntorgott be a kis bódé elé, és megpróbálta átugrani sikertelenül az autómatikus sorompót.
– Hát maga meg mi az istent művel itt jóember?! – kérdezte kíváncsian a biztonsági őr.
– Mégis mit gondolsz kis csóka?! Hukkk… Szuperhős volnék vagy mifene… - A pasi annyira szánalmasnak, közhelyesnek hatott, mint akit tényleg egy pöcegödör mélyéről húztak elő.
– De hát ember, nem látja, hogy ez itt egy filmstúdió?! – tért máris a lényegre az őr.
– Dehogy is nem… a csajomért jöttem, hukkk… - akkorát böfögött, hogy attól kellett tartani, hogy kapásból bárkit azonnal lehány, aki csak kapcsolatba kerül vele.
– Hát annyit mondok kedves uram, hogyha így meglátja magát a barátnője egész biztosan nemlesz túlzottan elragadtatva a fizimiskájától.
– Most akkor beengedsz te kisstílű seggfej, vagy hívjak ide egy belevaló, tökös legényt?! – cinikus, pöffszkedő hangja mintha jócskán fejbevágta volna a biztonsági őr önbecsülését, holott sosem volt az a tipikusan beképzelt pacák. Nem úgy, mint a jelek szerint egyesek. Azért biztos, ami biztos alapon tett még egy utlsó, csenevész kisérletet:
– …És mondja csak kedves uram, hogy is hívják a maga barátnőjét, ha szabad kérdenem?!
– Alyssának, ha tudni akarod te kókány köcsög!
– Ó, nocsak! – Le sem tagadhatta volna, hogy ez a váratlan információ bizony jócskán meglepte. ,,Vajon egy olyan egzotikusan kifinomult, és rendkívül intelligens Grace Kelly sílusú nő mi a fenét akarhat egy olyan szánalmas senkiházi alaktól, mint ez itt?!” – töprengett,majd visszament a kis fülkébe, és telefonon felhívta a filmstúdió megfelelő részlgét, hogy adják át a művésznőnek az üzenetet, miszerint: az aktuális holtrészeg pasija van itt, és megpróbál újabb és újabb sikertelen kísérletet tenni arra nézve, hogy átmásszon egy automatizált sorompón.
Nem sokkal később maga a gyönyörű nő rohant ki az egyik stúdió ajtaján, és jócskán leszidta aktuális totál be nem számítható lovagját.
– Brad, mi a fenét keresel itt?! És hogy nézel ki?! Csak nem megint részeg vagy?! – csattant a hangja, akár egy jól irányzott ostorcsapás.
– De hát édes kis tündérem… mi volt az a pár pohárka tequila egy ilyen kurva forró napon… - válaszolta kótyagos fejjel.
– Most azonnal hívok neked egy taxit. Hazamész és lefekszel aludni, amíg józan nem leszel!- parancsolt rá, és már épp készült elővenni mobilját, hogy havon egy ubert.
– Te nem akarsz egy kicsit huncutkodni velem bébi?! Nem bánnád meg! – kacsintott párat feléje.
– Ha esetleg nem vetted volna észre, most kettőnk helyet is dolgoznom kell! – jegyezte meg csípősen, és látszott rajta, hogy legszívesebben majd elsüllyedt volna szégyenében, hogy a biztonsági őr ennek a kellemetlen közjátéknak szem, és fültanúja volt.
Az uber-taxi alig hat perc múltán már meg is érkezett. A színésznő belekarolt elázott lovagjába, beültette a taxiba, és a sofőrnek megmondta a lakcímt, ahova a jómadarat haza kellett fuvaroznia. Mikor a taxi nagy gázzal elhajtott a gyönyörű nő visszafordult a biztonsági őr felé, majd pár lépést tett a fülkéjéhez.
– Kedves Bill bocsásson meg nekem ezért a kis közjátékért. – szabadkozva bocsánatot kért, és éreezni lehetett, hogyborzalmasan mgviselhette az eset, mert leplezni igyekezett sírását. A biztonsági őr azonnal gyöngéden egy tiszta papír zsebkendő után nyújt, és készült átnyújtani ennek a rendkívüli nőnek. A nő nagyon meglepődött fátyolos, óceánkékségben ragyogó szemeivel, és kicsit még sikerült is neki félénken elmosolyodnia:
– Bill Ön egy valódi romantikus úriember! Nagyon köszönöm, hogy nem ítélkezik felettem… - felelte, majd hozzálépett és gyengéden megpuszilta a jócskán meglepett őr pirospozsgás, pufók arcát. – Az ajálatom továbbra is áll, és nagyon sokat jelentene, ha esetleg ma este eljönne velem, és néhány barátommal szórakozni egy kicsit…
– Igen Miss Alyssa, az tényleg nagyon jó lenne!
– Akkor ezt megbeszéltük! És kérem ne foglalkozzon vele, hogy másik mit gondolnak! Szerintem Ön egy nagyon különleges főnyeremény! – azzal akár egy szökellő, rugalmasléptű őzike máris visszatipegett a filmstúdióba, hogy tovább folytathassa megkezdett munkáját.
Bill csupán csak most vette észre, hogy őt ebédszünetben várja az egyik fejes filmmugul. ,,Na a jó kis KFC-s rántott csirkemeleknek, és a sültkrumpliknak máris lőttek!” – gondolhatta. Aprócska méretű golfautóba pattant és meg sem állt a nagyfőnök irodájáig. Amikor belépett a légkondicionált helységbe hirtelen azonnal megcsapta a kellemesen hűsítő levegő. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy a légkondicionálóktól bármikor megfázhat, és beteg is lehet az ember.
– Kéz csókolom drága! A nagyfőnökhöz jöttem! – válaszolta a dögös bögyös titkárnőnek, aki amolyan tipikusan üresfejű libának látszott, akit csupán azért tettek be ebbe az állásba, mert észbontóan nézett ki.
– Mindjárt szólok neki! – válaszolta csicsergő hangon, majd megnyomott egy gombot a kis négyzetalakú dobozon, mely közvetlen összeköttetést biztosított a nagyfőnök irodájával:
– Mr. Jenkins! Egy úr keresi! – közölte.
A vonal másik végén máris visszaszólt a gépesített hang: – Jöjjön be azonnal!
– Bemehet!
– Nagyon köszönöm drága! Legyen szép napja! – közölte a titkárnővel, majd óvatosan belépett a fél focipályányi irodába, ahol egy hatalmas asztal mögött élet és halál urával találozhatott személyesen.
– Látni kívánt Mr. Jenkins? – tette fel bátortalanul a kérdést.
– Jöjjön csak közelebb Bill! – invitálta közelebb magához, mire az őr kissé bátortalanul, de öles léptekkel máris ott termett a nagyméretű asztal előtt.
– Lássuk csak! Mióta is dolgozik maga itt?! – tette fel az első jelentős kérdést, mint aki azonnal támadásba lendült, és nem szereti a felesleges szószártyárodást.
– Tizenkilenc éve, és hat hónapja Mr. Jenkins! – vágta rá kapásból a választ, mintha egy számológép volna.
– Na ne mondja! Ki hitte volna igaz, hogy repül az idő… - gondolkodott anagyhatalmú filmmogul hangosan. – Mikor is kapott maga fizetésemelést kedves Bill?!
– Hát… szóval… mostanság nem igen… - vallotta be mgint csak szégyenkezve, hiszen az elmúlt öt-tíz évben valami miatt mindig elmaradt az év végi prémium, és persze egyéb irányú juttatások is.
– Á, ezt szomorúan hallom! Nos nyugodjon meg! A fizetését a következő hónaptól harminc-negyven százalékkal megemeljük. – közölte kimérten.
– Ó, Mr. Jenkins én… igazán nem is tudom, hogy mit mondjak…? – hebegett, habogott, hiszen gondolatban arra számított, hogy a filmmogul azonnali hatállyal ki fogja rúgni nyugis állásából, de úgy tűnt a jelek szerint most egészen másról lehet szó.
– Jó, jó! Csak semmi ceremónia! Magának kedves Bill az lesz a feladata, hogy megfigyeljen bizonyos embereket, és természetesen alkalomadtán jelentést tegyen nekem személyesen ebben az irodában, persze csak, ha ez magának megfelel?! – nézett vele komolyan farkasszemet, mert időközben a biztonsági őrt valósággal teljesen kiverte a veríték.
– Ö… Mr. Jenkins és mi lesz ha balul sülne el a dolog…? – kockáztatott meg egy ártatlannak tetsző kérdést.
– Nos magának mint említettem a megfigyelés, és információgyűjtés lesz az egyedüli feladata, majd jelent közvetlenül nekem! Ha ezt megtudja tenni én akkor elintézem a többit! – azzal felállt kényelmes, méregdrága bőrfoteljából, és kezt nyújtott, amit az őr vonakodva bár, de megrázott.
– Látja mennyire egyszerűen eltudunk mi beszélgetni egymással! Nos köszönöm, hogy benézett hozzám, és további jó munkát kívánok! Most elmehet! – készségesen még az ajtón kívül is kikisérte, akárcsak egy befolyásos üzlti partnert látott volna vendégül.
Később a műszak végén Billt erős kétségek kezdték gyötörni. Hiszen ha spicliskedni és kémkedni fog persze jó fizetéséért a mogulnak, akkor ez kicsit olyan, mintha visszaélne mások bizalmával is. S miközben ezen agyalt magában a tűzpiros sportkocsiban ülő Grace Kelly stílusú színésznő máris lefékezett a sorompó előtt és kedvesen mosolygósan megkérdezte:
– Kérem drága Bill! Mondjon igent a ma esti meghívásra!
– Nagyon szívesen elmegyek Önökkel Mis Alyssa! – kulcsra zárta a az őrfülkét, és miután minden szükséges holmiját bepakolta a hátizsákjába óvatosan beszállt a sugárzó, egzotikus nő mellé az anyósülésre, míg a hátizsákját óvatosan a hátsó ülésre tette.
Miközben áthajtottak Los Angeles belvárosának szívében a gyönyörű színésznő folyamatosan saját életéről mesélt a férfinak. Meglehet olyan bizalmas történeteket is elmondott, amit nem szokás kiteregetni senki előtt,mégis amikor alig negyven perc múltán megérkeztek a puccos étterembe, ahová csak nagymenők, és pénzeszsákok jártak mintha a gyönyörű nő szívéről egyszer és mindenkorra leestek volna a súlyos kövek, melyeket eddig hurcolászni kényszerült.
Mivel még este nyolc sem volt, és gyereknek számított az idő a színésznő gyorsan rendelt egy gusztosos, és finom ételt magának, és az őrnek is, és miközben vártak az ételeikre a színésznő valósággal máris kiöntötte lelkét a barátságos férfinak:
– Drága Bill! Tudja sokszor úgy érzem magam, mint egy naiv, gyerekes kislány, akik a felnőttek játékországába tévedt, és nem tudtam kiismerni a megfelelő játékszabályokat. Biztosan nem fogja elhinni, de utálom a felszínességét, és a hazugságot, mely mindig is meghatározta a filmipart ésa showbiusnesst. – annyira törekénynek, sebezhetőnek, őszintének tűnt ebben a jelentős pillanatban, hogy Bill valóságosan is úgy képzelte beletudna azonnal szeretni, és boldogan élnének.
– Igen, inden bizonnyal… - felelte.
– Tudja egy kisvárosban nőttem fel középnyugaton, és ott az emberek mivel ismerték egymást, ezért ismeretlen fogalom volt a hazugság. Kislányként hamar rájöttem, hogy a legnagyobb kincs, ha az ember számíthat az őszinte, egyszerű emberek igazságaira! Önnek mi a véleménye?!
– Igen, teljes mértékben egyetértek Miss Alyssa! A nagyvárosi embrek többsége semmitmondó ígéreteket tesz a másiknak, és mikor kiderül a dolog a felelősséget lgszívesebben szeretik eltussolni, vagy kikerülni.
– A számból vtte ki a szót kedves Bill! – érződött, hogy egy ilyen gyönyörű nőnek mennyire jólesik az őszinte, igaz beszéd, amiből mostanság egyre kevesebb része juthatott.
Nem sokkal később befutottak a színésznő lgjobb barátai, és ismerősei, akik jócskán meglepődtek azon, hogy barátjukat egy egyszerű, kissé átlagos férfi társaságában látják, és szemmel láthatóan nagyon is élvezték egymás társaságát.
Azt beszélték egyes bennfentesek, hogy később a gyönyörű színésznő kirúgta folyamatosan részegeskedő pasiját, és a biztonsági őrhöz költözött, aki el sem akarta hinni, hogy ekkora mázlija lett a való életben.

CÉLZOTT JÓS-ÜZLET

Odakint a hajnali pirkadó ködben,
beteg hernyóként
sárgaszín villamosok vánszorognak;
újból megindul immár a hajnali józan robot,
amíg a vaksötét kirakatüvegek
bezárt arcán fel-feldereng
egy-egy fény-szülte, szikár mosoly.
Önmagában még csupán csak
most kezd fuldoklani
szénmonoxid-mérgében e zsongó,
haszontalan város.

Egy-egy pocsolya,
vagy zsúfoltnak tűnt
kék-vörös alkonyok lázgörbéiben
megmért tócsafoltok.
– Rózsa-illatú reggelek bontogatják nehéz,
terhes, viselős szirmaikat
– szétzihált, ikrásodott fény
háborogva, kacéran
ömlik fel golyóütöttetört-falakra.

Nagy odakozmált rétegekben
épp most hámlik a Nap;
mintha csak önmagában
akarna kéttéhasadni a táj.
Őrült zuhanórepülésbe tetszett
egy-egy vijjogó sirály majd lebukott
öngyilkos-teszhalott sietve
a hömpölygő hangok közé…

A feloldozott szél harangütése
fel-felzaklatott ha légtölcséreket kürtölt a vihar.
Hangyaként dolgozott,
tűrt vagy épp verejtékezett az ember
– ám inkább megrémült Laókonnak látszott,
ki tétlenül kiordítaná magát az életből is,
márha megtehetné.
Mi a bűnöm mondd?!

Hideg lucskokban hánykolódnak
borvirágos hajléktalanok,
inkubátorok cella-magányában
gügyögő kisdedek;
fölpattannak a komiszkodó virradatra.
Medúza s Gorgó-szemek,
tétovázó lépésekkel üzen
megannyi vándor-utas.
A munkahelyeken csüggedt,
tékozló Júdás-tenyerekben
kihűlt kézfogás fogadja gyanútlan áldozatait.

Önmaguknak is szándékkal
hazudozó sunyító arcmásuk
bilincs-szigonyát addig-addig
mondogatják őszinteségre reagáló lelkeiknek,
míg szárny-szegetten
a bizonytalan Jövőbe belehullnak…

A GYERMEKEMÉRT BÁRMIT

Az igazság sajnos az volt, hogy mint fiatal anyuka, gondoskodó feleség, és ugyanakkor határozott, néhol jogosan is temperamentus, harmincas nő belefáradt a szülői értekezletek sehova sem vezető, szerteágazó útvesztőibe, melyeknek - a legtöbb szülővel egyetértésben -, sok értelme nem volt.
Igyekezett jócskán megszaporázni lépteit, mert kedvenc bőrcsizmáját vette fel feburár első hete lévén, és az időjárás előrejelzés egyébként is hószállingózást jósolt. Kisfia otthon maradt, mert gyenge immunrendszere lévén már megint elkapta a barátságtalan szamárköhögéssel, és állandó orrfújással, gyulladt torokkal járó influenzát és így semmi szín alatt nem mehetett az iskolába. Igaz férje rengeteg mindenben igyekezett segíteni, és támogatni őt, mégis valahogy a nyolcvanas évekhez képest, amikor megesküdtek a kilencvenes évek valamilyen különös, ddig nagyon is ismeretlen átmenetet képviselt.
Átvágott a zebrán, és még szerencse, hogy az iskola épülete a lakótelep övezetében volt, így nem kellett tartania a rendszerint dühös, agresszív, és kellemetlen autósok türelmetlen dudakoncertjeitől.
Amikor megérkezett azonnal a portásfülkéhez ment, és megmondta, hogy hogy hívják, és hogy a szülői értekezletet keresi, mire az idősebb, nyugdíjaskorú, bajszos férfi azonnal útba is igazította sok szerencsét kívánva neki.
Érezte, hogy jó meleg, és kibélelt csizmája ellenére majd leszakad a lába, hiszen azért egész álló nap mégiscsak kötelezettségét kellett a munkahelyén is teljesítenie, és állandóan loti-futit játszania, mintha valami cseléd, vagy háziszolga lenne, - holott már a hetvenes évek végétől a vállalat alkalmazásában állt, tehát ha úgy vesszük tözsgyökeres, megbízható közalkalmazotti státuszba lett utalva.
A legtöbb szülő a párjával érkezett, amikor belépett a hangyabolyként nyüzsgő tanterembe, ahol a szülői értekezletet tartották. Mindenkinek köszönt udvarias könnyedséggel, majd - mivel soha az életben nem szeretett elvegyülni a többség között, így nem mglepő, ha főként a hátsó padsorokat szemelte ki magának, melyek legalább is úgy néztek ki, mintha előnyösebben közelebb esnének a fűtőtstekhez, melyek persze a kivételesség kedvéért most működtek, nem úgy, amikor a kisfia újra és újra megfázott, és neki muszáj volt harisnyát húzni a lábaira, amitől a legtöbb osztálytársa szinte azonnal gúnyosan csúfolni kezdte.
- Jó estét kedves szülők! - kántálta, mintha csak egy előadáson lenne a huszas éveiben járó, még rendkívül fiatalos, szemüveges osztályfőnöknő. - A mai napon gyorsan áttekintjük a legfontosabb teendőket, és az osztálypénzek kérdését, majd a névsorban ábécé szerint menve minden gyerekkel kapcsolatosan elmondanám a legfontosabb tudnivalókat.
,,Na még egy halálosan unalmas riszaszövegelés! - gondolta magában az anyuka, és muszáj volt bármiáron megőriznie lankadó ébersége aprócska morzsáit, mert igazság szerint, legszívesbben azonnal benyomta volna a szunyókálást, hadd szövgeljen csak egészen nyugodtan érthetetlen frázisokat továbbra is az osztályfőnök.
- Nos kérem! Az osztálypénzből fizetjük az iskolaikirándulásokat, a tanulmányi versenyeket, illetve olyan pénzügyi kiadásokat, melyekre értelemszerűen sajnos nem volna egyébként az iskolának anyagi apanázsa... - darálta továbbra is a bejáratott szöveget. - most nézett fel először papírjaiból, és kutató, kíváncsi gombszemeivel alaposan igyekeztt végigtekinteni az egybesereglett szülők közösségén.
- ... Mindamelett tudom ez nagy kérés, de muszáj volna pénzügyi forrásokat elkülönítenünk a szülői munkaközösség részére is...
A teremben az anyagiak emlegetése, mintha csak olaj lett volna a tűzre; egyszerre minden felnőtt ember hangoskodva beszélni kzdett, és persze a kutya sem értette meg a sokszor átláthatatlan pénzügyi manőverek tulajdonképpeni zsonglőrmutatványait. A legtöbb szülő egyébként sem ezért volt itt, hanem, hogy meghallgassa miket mondd majd imádott gyermekükkel kapcsolatban a szemüveges, gülüszemű osztályfőnök.
- Végezetül néhány szót a gyerekekkel kapcsolatsan. - itt a tanárnő minden érintett szülőhöz odament, és részletesen elkezdte kifejteni, hogy az adott gyereknek miben is kellene fejlődést és egyéb személyiségjegyeket mutatnia, hogy eredményesebben tanulmányi teljesítményt tudjon nyújtani a tanórákon.
Mire a fiatalos anyukához érkzett addigra a legtöbb szülő már úgy gondolta, hogy éppen eleget voltak már ők itt, és távoztak a tanteremből, így a jócskánkiürült tanteremben csupán csak az osztályfőnöknő, és a fiatalosanyuka volt jelen.
- Üdvözlöm kedves Kincsesné! - köszöntötte, mintha csak a legrégebbi ismerősök volnának.
- Jó estét kívánok! - Az anyuka valamiért megérzhette, hogy a kellőképp udvarias bájvigyorgás - félő -, ide talán már korántsem lesz majd elég.
- Róberttel kapcsolatosan néhány sarkallatos észrevételt, ha megengedi! - bizalmasan közelebb jött az anyuka padjához, majd szó nélkül helyet foglalt egy gyerekek számára készült széken.
- Tessék, hallgatom... - próbált figyelmesen koncentrálni, de igazság szerint kezdett nagyon elege lenni ebből a színpadias megközelítésből.
- Nos, igen... Róbert nagyon szorgalmas, udvarias, nagyon rendes gyerek, de az utóbbi időben, mintha valami történt volna vele, mert eltekintve a humán tantárgyakbeli eredményeit a reál tantárgyakból borzalmasan gyengén szerepel, és mindig összepisili magát, ha felelésnél a táblához szólítom... - kezdett mindenre kitekintő mondókájába.
- Igen... hát... sajnos ez előfordul... - muszáj volt egy hatalmasat ásítania, hiszen általánosságban minden hétköznap már hajnali három-négy óra magasságában fent volt.
- Nézze kedves asszonyom! Megértem, ha magánéleti problémáik vannak, de Róbert esete kezd egy speciális esethez hasonlítani. Esetleg talán a kedves férjével megbeszélhetnék, hogy a gyermeküket egy másik, jobban felkészült iskolába írassák be, aminek talán Róbert is örülne?! - kérdése meglepően furcsán, és szokatlanul hatott. De hiszen már annyit beszéltek róla. És különben is a férje egyből lehurrogná, mondván: az ő fiacskája nem bolond, és nem is hülye. Hát akkor mi lehet a probléma gyökere?! Egymás után kezdtek kergetőzni fejében a gondolatok, és jó lett volna sürgősen megoldást találni, mert akárhányszor csak beszélnie kellett az osztályfőnöknővel szinte mindig előjött nála a migrénes alapú fejfájás.
- Asszonyom? Megértette amit próbáltam elmagyarázni Önnek?! - tette fel szokásos tanáros kérdését.
- Igen, természetesen! - vágta rá kapásból. ,,Nem vagyok süket, te ostoba liba!" - tette hozzá máris gondolatban.
- Nos, akkor az a javaslatom, hogy beszélgessenek erről a kedves férjével, és egy Önök által választott időpont kertében még visszatérünk erre a beszélgetésre! Köszöm, ha befáradt! - rázott vele kezt, majd kisétált a teremből magára hagyva a még töprengő, és fáradt anyukát.
Az anyuka ismét jó melegen felöltözködött, és sálat is tekert nyaka és arca elé, mert időközben sűrű pelyhekben máris hullni kezdett a hó.
Még szerencse, hogy a lakótelepről már csupán csak egy nagyobbacska köpés volt a lakóhelye, így legalább a havas utcák köztéri világítása megnyugatta, és persze addig is míg hazafele baktatott a lába alatt csikorgón ropogós hóval, volt ideje minden mondatot legalább háromszor is jócskán megemészteni.
,,Férje nem fog repesni az örömtől, ha ezt majd meghallja, de a legfontosabb dolog, hogy Róbert érdekeit muszáj volna szemelőtt tartani.” – körülbelül huszonöt perc alatt már otthon is volt tárasházi panellakásukban, és mire felért az emeleten lévő lakásukba, úgy érezte mintha két jókora vaskos betontömb lenne vékony, és karcsú lábainak a helyén. Férje már az ajtóban állva várta, és kisfiús, pimasz mosolyával igyekezett lehúzni felesége lábáról a csizmát.
– Szia cicám! Na, mesélj? Ilyen napod volt?! – kicsit gyermeteg, és naiv kérdésnek hatott, ha hozzávesszük azt, hogy az asszonynak, még szülőire is be kellett kötelességből ugronia.
– Jaj, ne is kérdezd! – fújta ki a nagy levegőt, hogy lgalább átmenetileg megkönnyebbülhessen. – Esküszöm az osztályfőnöknő valósággal majdnem az összes szülőt mjd felnyársalta azzal a gyilkos tekinttével, majd szándékosan én következtem legutolsóként. – lehámozta magáról csizmáját, majd harisnyában előbb a bejárati ajtó mellett lévő gyerekszobába ment, hogy megnézze lement-e kisfia láza, és javult-e bármit is egészségi állapota?
– Szia kincsem! Hogy érzed magad?! – fáradt mosollyal tette fel a kérdést, mintha csak önmagához beszélne.
A kisfiú jócskán izzadó, sötétbarnás hajával, és összeizzadt pizsamájával, bekötött torkával ténylegesen úgy festett, mint aki kisebb csatatereket járhatott ment az eltelt órák leforgása alatt. Szomorkásan bólintott párat, hogy imádott anyukája megnyugodhasson, mert most ha beszélnie kellett fájdalmas lettek volna a kimondásra ítélt szavak, még a nyelés is nehezére esett.
– A kanalas orvosságot beadtad neki? – fordult kíváncsian a férjéhez, majd a biztonság kedvéért ellenőrizte az orvosságos üveg tartalmát. Valamivel később a kiskonyhából hozott egy kiskanalat és egy közepesméretű orvosságot cseppentett a kiskanálra, amit óvatosan megitatott a betegeskedő gyerekkel.
– Én is csak nemrég jöttem haza, mert kész tumultus volt a cégnél… - védekezett magát mentegetve az apuka. – De azért már sokkal emberibb formája van, nemigaz?! – állapította meg.
– Az attól függ… mihez képest?! – vettette fel az anyuka, majd újból kiment a kiskonyhába, hogy főtt ételt melegítsen a mikrohullámú sütőben, mert délelőtt óta nagyon megéhezett, és a gyereknek sem fog megártani legalább pár jótékony falat.
Miközben kivette a mikroból a felmelegített tegnapi ételt, és helyetfoglalt a kis étkezőhelységben a konyha szomszédságában kíváncsiskodó, örökké gyanakvó férje valósággal egymás után tette fel neki a kérdéseket:
– Milyen volt a szülői? Mit mondtak a fiunkról?!
Az asszonynak a legkevésbé sem volt ínyére, hogy agyonbonyolított, és már-már totálisan összetett gondolatokat keljen a férje előtt elemeznie, mert egyrészt holtfáradt volt, aki csupán pihenni vágyott, másrészt, nagyon is jól tudhatta, ha most előhozakodik azzal, amit az osztályfőnök mondott, miszerint; Róbertnak egy másik intézményben sokkalta jobb dolga lenne a férjétől még az is kitelik, hogy fölöslegesen felidegesítve magát egész álló éjjel vegzálja és szóval tartsa, és akkor aztán agyő nyugodt, kellemes zsongító álom.
– Annyit mondott az osztályfőnöke, hogy szeretne szmélyesen is beszélni mindkettünkkel! Tudom, hogy ez téged kényelmetlenül érint, de ez rád is vonatkozik! – fogalmazott tárgyilagosan, józan eszére hagyatkozva.
Néhány héttel később, amikor történetesen az apuka is kivett valamilyen homályos okból néhány nap szabadságot a vállalattól, ahol dolgozott férj, és feleség együtt mentek az iskolába egyfajta személyes konzultációra az osztályfőnökkel. A férjnek már akkor totálisan csömöre volt az egész hercehurcától, amikor beléptek az iskola épületébe.
– Ne izgulj semmit! Háromnegyed órát csak kibírsz! – igyekezett lelket önteni belé felesége, aki elvárta, hogy férje még nyakkendőt is viseljen, csakmert az olyan ,,polgári viselet.”
A fiatalos, szemüveges osztályfőnöknő szívélyesen, mézes-mázos rutinszagú gesztusokat puffogtatva fogadta a szülőket közvetlenül atantestületi szoba melletti kissé szűkösebb tanári szertárban, és értékes időt nem veszteget szinte azonnal a lényegre tért:
– Nos nagyon szépen köszönöm, hogy közösen eltudtak jönni erre a megbeszélésre! Érdeklődve hallgatom, hogy mi az álláspontjuk?! – nézett előbb a jócskán meghökkent férfira, később pedig az asszonyra.
– Sokat beszélgettünk erről a kisfiunkkal, és – legalább is egyelőre -, nem tudunk döntésre jutni néhány fontos kérdés tekintetében… - a feleség érezte, hogy sokkal bölcsebb gondolat, hogy elsősorban ő vigye a szót, mert férje valósággal azonnal leblokkol, és pánikroham keríti hatalmában, amennyiben váratlanul keresztkérdésekkel kezdik őt bombázni.
– Ez teljesen természetes, és érthető! Megkérdezhetem, hogy Róbertnek mi erről a véleménye?! – tett fel egy soron következő kérést a gyanakvó osztályfőnöknő.
– Nos ő azt mondta, hogy jól érzi magát az osztályban, csak egyetlen problémája van, hogy nagyon kevés barátja van, és úgy gondolja, hogy teljesn elszigetelődik a többi hasonló korú társától.
– Igen, sajnos ez jellemző, de sajnos ezt a problémára már akkor igyekeztem felhívni szíves figyelmüket, amikor – annak idején -, átvettem az osztályfőnökség teendőit nyugdíjba vonult kollegámtól. – A fiatalos, szemüveges nőnek úgy hangzott ez a fajta nyers, már-már szándékosan provokatív kijelentése, mintha egyenesen a szülőket akarná felelőssé tenni azért, ami gyermekükkel rendszeresen előfordult, és megtörtént. Az anyuka igyekezett összeszorított, csikorgó fogakkal visszafogni magát, pdig legszívesebben most jócskán lett volna néhány igen-igen velős, és brutál-kemény, kendőzetlen megjegyzése ennek a nőnek az állításaival kapcsolatban. De akkor sem fogja megengedni, hogy ez a nő így beszéljen sem vele, sem pedig kisfiával kapcsolatban.
– Nézze kedves tanárnő! Mi becsületes, dolgozó emberek vagyunk, akik nagyon sok mindent nem engedhetnek meg maguknak, de emellett sajnos nem lehetünk eléggé tájékozottak sem arról, hogy hova lenne érdemes átíratni a fiunkat, így – legalább is egyelőre -, maradnánk ebben az intézményben… - miközben igyekezett precízen megfogalmazott szavakat használni, melyek jól csengtek a másik nő füleinek valósággal rögtön megérezte ennek az ellenszenves nőnek az igazibb, nyers természetét, és sajnos önmagában azonnal le is vonta a keserédes konklúziót, miszerint: vannak olyan emberek, akik csakis a saját véleményeikkel lehetnek egyedül a legboldogabbak.
– Nos megértem kedves asszonyom! Akkor maradjunk annyiban, hogy én igyekszem Róbertet mindenben támogatni, és segíteni, és megpróbálok neki barátokat szerezni! – zárta mglepően rövidre a megkezdett alig cirka fél órás beszélgetésüket.
– Az nagyszerű volna. Köszönjük szépen! – Az anyuka készült felállni, és elhagynia a helyiséget. A férj már javában kint posztolt a kongó ürességű folyosón, amikor az osztályfőnök még egy megjegyzést tett az asszony felé:
– Én az Önök helyében akár még az önvédelmi tanfolyam lehetőségét is megvizsgálnám!
– Nos, nagyon köszönjük! További minden jót! – Az asszony erősen belekarolt férje karjába és valósággal futólépésben húzta a férfit maga után egyenesenki a nyílt utcára, mert ennek a masszívan ellenszenves nőnek a látványától már a tartós hányinger kerülegette. Odakint az iskola előtt a férje kíváncsian megkérdezte, hogy valójában mi a fene történt odabent?
– Ó, igazán semmi! Tudod csak kíváncsi voltam ennek a gusztustalan sziportyós macának az igazi jellemére! – felelte az asszony, majd határozott lepésekkel hazasétáltak betegeskedő kisfiúkhoz.