EMLÉKEZET-FÉNYBEN

Negyven év körüli, frissen borotvált, márkás öltönyt, nyakkendőt, és fekete télikabátot viselő férfi kötözte be terepjáró típusú autójába gondosan ingbe, nadrágba öltöztett hat év körüli kisfiát.
– Apu? Hova együnk? – kérdezte kíváncsiskodva, izgatottsággal kisegér hangjában a kisgyerek.
– Most meglátogatunk egy nagyon kedves idős bácsit az egyik öregek otthonában! Nem lesz semmi baj! – adta meg választ, és kicsit még el is hitte, hogy igaza lehet.
– Apu?
– Tessék Balázs? Valami baj van?! Rosszul érzed magad?!
– Kicsit félek az idegen bácsiktól, és néniktől… - jegyezte meg óvatosan a gyerek, mint aki máris attól tart, hogy valami hiba fog történni, amit nem tud helyrehozni.
– Megígérem neked, hogy nem lesz semmi baj! Meglátod egy újabb kalanddal több az életedben! – igyekezett biztatni, bátorítani folyamatosan, ha már a saját önbizalomhiányos gyerekkorából ez nála kimaradt.
– Anyu nem jön velünk?
– Anyukád korán reggel elment dolgozni! De azt igérte vacsorára mindenképp hazajön.
A kisfiú tovább már egyetlen szót sem szólt, inkább kedvenc transformers robotjával kezdett játszadozni. Addig is legalább igyekezett megfeldkezni a feszült izgatottságról, mely áthatotta egész lelkét.
Az idősek otthona a lepusztult gyárnegyedekkel telezsúfolt külvárosban helyezkedett el, ahol az ember nem szívesen teszi be a lábát, ha leszáll a vaksötétség. Az apuka vérprofi, rutinos vezető lévén egyik kanyart szdte a másik után, természetesen ügyelve a megfelelő közlekedési szabályok betartására.
– Szeretnél esetleg egy rajzfilmet nézni Balázs? – szólt hátra a vezetőülésből az aggodó apuka, míg fél szemmel folyamatosan igyekezett, mint valami gondokodó börtönőr szemmel tartani egyszem fiát.
– Nem… inkább játszok kicsit… - jött a halk válasz, így az apa úgy vélte talán jobb, ha nem feszegeti többet a gyereke így is bonyolult érzelmeit. Balázs – korához képest -, nagyon komoly, kicsit talán koravén kisgyerek volt, vele egykorú társaihoz képest, és nagyon nehezen talált magának barátokat a kezdeti időkben.
A terepjáró bekanyarodott egy aprócska dombszerű mellékutcába, és a férfi úgy döntött, hogy ez az utcácska éppen megfelelő lesz majd, hogy ne kelljen fölöslegesen a parkolásáért fizetni. Elvégre parkolóautómatát nemlátott.
– Megérkeztünk kishaver! Kiszállás! – szállt ki a vezetőülésből, majd kinyitotta a gyerekhez legközelebbi hátsó ajtót. A kisfiú félszegen, kissé gyámoltalanul szállt ki, majd felvette téli sapkáját, és úgy magára kötötte nagyméretű sálját, akár egy mini űrhajós, aki lépniis alig képes a súlyos, vaskos szkafanderében.
– De jól nézel ki Balázs! Igazi férfi lettél! – A férfi mindig is nagyon büszke volt gyerekére, ám az utóbbi időben, mintha kissé nehezére esett volna őszinte érzelmeit kimutatnia. Most mégis megsimogatta a gyereke sapkás fejét, majd benyomta a kocsiriasztót, mely egy füst alatt automaikus pityegő hanggal le is zárta az autózárakat, és apa és kisfia elindultak az idősek otthona felé. Jót tesz a friss levegő, és lgalább addig is van egy kis idejük, hogy mindent pontosan megbeszéljenek, mit fognak csinálni.
– Én beszélek majd az egyik nővér nénivel, aki az idős embert kezeli, te addig szépen nyugodtan, és csendben megvársz a reecpciós pultnál. Nem lesz semmi baj! – magyarázott folyamatosan kisfiának. Talán csak önmagát szerette volna minél hatékonyabban megnyugtatni.
– Rendben… - egyezett bele halkan a kisfiú.
Amint végigsétáltak a hangulatos, aprócska, szinte jelentéktelennek tűnő kertvárosias jellegű utcácskán, melynek majdnem a végéhez érve helyezkedett el az idősek otthona koszosfehér színű, kissé lepusztított, pusztulásnak indult épülete a férfi valamivel erősebben szorította meg fia aprócska, pöttöm hurka ujjacskáit, amitől a kisfiú enyhén felszisszent. Amikor ezt a férfi észrevette rögtön enyhített erős keze szorításán, és biccentéssel igykezett bocsánatot kérni.
– Megjöttünk! Számítok rád Balázs! – válaszolta, ami jelzés volt a kisgyerek számára, hogy próbáljn meg rendesen viselkedni, és veszteg maradni krül, amibe kerül.
Közösen léptek be a komor, letagrikus, kórházi hangulatot árasztó, lepusztult épületbe, ahol a legtöbb nő, és férfi nagyon merev, és hivataos hófehér ápolói formaöltözéket viselt, és mindenki olyan hidegen, és komolyan viselkedett, akárcsak a beprogramozható automata robotok.
– Balázs, megkérlek, hogy itt várjál meg! El ne mozdulj! – kérte az apuka, majd egyensen a nővérpult felé vette az irányt, ahol egy félmázsás súlyú, termetes középkorú asszonyság nézte a számítógépes nyilvántartást, és írt is valamit egy naplóformájú nagyalakú füzetbe tollal. Mikor a férfi megjelent előtte valósággal rögtön felnézett szemüveges tekintétéből:
– Miben segíthetek önnek kedves uram?! – kérdezte szokványos hivatalossággal.
– Kezét csókolom asszonyom! Érdeklődnék, hogy egy bizonyos Árpád itt akik-e önöknél, és ha igen hol találhanám meg?
– Rokona, vagy hozzátartozója e az illető?! – folytatta továbbra is egyhangú, sablonos kérdéseit.
– A fia vagyok, és amint láthatja az a fiatalember ott a széken az unokája. – közölte egyelőre kellőképp visszafogva magát, tárgylagosan, mert megérzte titokban a nővérszerű nő kisebb ellenszenvességét.
– Pillanat türelmét kérném uram… - a nő azzal máris beütötte a megfelelő nevet a számítógépes nyilvántartásba, majd közölte, hogy az ötszáztizen kettes szóbában tartózkodik a keresett személy.
– Ötszáztizenkettes szóba!
– Ha esetleg volna olyan kedves, és segítene megmutatni, hogy merre van?! – kérte illedelmesen. Ennél udvariasabb már ritkán lehetett volna.
– Hát hogyne! Az egyik kollegának mindjárt szólok! – azzal hívott egy tagbaszakadt, kigyúrt ápolóembert, aki odavezette a férfit, és a fiát a kívánt ajtóhoz. Miközben végighaladtak a hosszú, szemeet bántó neonfényes, gusztustala zöld linoleumos folyosón a férfiápoló folyamatosan az idős ember egészségi állapotát magyarázta a férfinak: – Árpi bácsinak előrehaladott Alzheimere van, így vannak rossz, és nagyon jó napjai! Reménykedjünk benne, hogy most jó napja lesz! – azzal máris kopogott, és benyitott a szobába.
A szoba fehérre meszelt helyiség volt, mégis takaros. Frissen lehúzot ágynemű volt benne, míg a falakon különféle szövegek, és idézetek díszítették.
– Jó reggelt Árpi bácsi! Hát hogy vagyunk ma?! – kérdezte az öreget, aki szemlátomást kissé talán még meg is ütközött kicsit az ártalmatlan kérdés hallatán:
– Szerinted mégis hogy érezné magát fél lábbal a sírban egy fonnyadt vénember?! - kérdezte nem kis ellenszenvel, és önutálattal a hangjában egy frissen borotvált, kardigánt, és inget viselő szakállas öregember.
- De hát Árpi bácsi! Nem szabadna ennyire elkeseredni! Vendégei érkeztek! - mutatott a férfira és a kisfiúra, akik még mindig úgy toporogtak helyüket nem találva tétován.
Az öregember mintha kicserélték volna, vagy elektromos áram rázta volna meg hirtelen nagyon élénk, és érdeklődő lett, de azért fenntartotta saját gyanakvását:
- Nocsak! Szép jónapot! - köszönt előbb a férfinak tüzetesen szemügyre véve fizikai megjelenését, majd tekintete a kisfiúra vándorolt. - Szervusz kisöreg!
A kisfiú tétova tekintettel apja arcát kereste, aki bólintott, tehát nem lehetett belőle nagy baj, ha megmondta a nevét:
- Csókolom, bácsi Balázs vagyok!
- Szervusz kedves barátom! Igazán örvendek a szrencsének! - máris kezetrázott a megszeppent kisgyerekkel, mintha csak régi jó ismerősök lennének. - És Önben kit tisztelhetek kedves Uram?! - nézett kérdőn a férfire.
- Szép jónapot! Tudja arra gondoltunk a kisfiammal, hogy setleg szívesen örülne a társaságunknak, és egy kicsit talán beszélgehetnénk is...
- Miért is ne! - gondolt egyet az öreg. - Üljenek csak le, ahova csak szeretnének.
A férfi azonnal széket vett elő, és előbb a kisfiúnak adta, majd maga is helyet foglalt. Az öregember is leült kényelembe helyezve magát saját különbejáratú hintaszékébe, míg a kigyúrt ápoló magukra hagyta őket.
- Mi járatban vannak nálam?! - kérdezte az öregember.
- Nos ez egy nagyon hosszú történet kedves Uram! - válaszota a férfi kimérten.
- Azok a kedvenceim! Csak fogjon neki bátran, ki tudja mi sül majd ki belőle.
A férfi nagy levegőt vett, nagyot sóhajtott, mintha csak megérezné, hogy kimondott szavainak legalább is most az egyszer valódi súlya lesz, és elkezdett mesélni gyerekkoráról. Kövér kifiúként nem csupán osztálytársai gonosz tréfáinak célponjává vált, de alig talált magának barátokat, és még az apja is renszeresn megalázta őt, és becsmérelte, és néhány pofont imádott feleségének is jócsán kiosztott.
- Én biztosan letörném a kezét annak az átkozott gazembernek! Micsoda dolog egy finom, igazi gyönyörű nőt megpofozni?! - kelt ki magából az öreg.
- Hát... így is mondhatjuk...
- Szomorú gyerekkora volt kedves Uram... - töprengett el hangosan. - Nagyon sajnálom, amit az apja tett magával.
- Igen... én is...
- ...És mi a helyzet veled kedves barátom? - fordult figyelmesen a kisfiúhoz, aki megszeppentnek, és kissé félősnak látszott.
- A bácsi szereti a gumicukrot...? - a kisgyereknek egyéb nem jutott eszébe.
- Még hogy szeretem-e? Hiszen egyik alapvető,létfontosságú eledelem. Mondd csak? Van nálad egy kis csemegére való? - kérdezte kacsintva.
A kisfiú megint apjára nézett pozítív megerősítését várva, mire úgy tűnik az apuka felkészlhetett,mert egy nagy zacskós Haribo gumimacit húzott elő kabátja belső zsebéből, és óvatosan átadta a kisfiúnak, aki kedvesen megkínálta az öregembert.
- Köszönöm szépen kedves barátom! Mennyi csemege! Nagyon hiányzik! - azzal máris jóízűen csámcsogni, szopogatni kezdte műprotézise között.
– …És milyen az iskola? Hányadikos is vagy édes öcsém?! – kérdezte.
Most viszont a férfi vette át a szót a gyerektől:
– Balázs még csak most fog majd iskolába menni, egyelőre még óvódás!
– Ó, ezer bocsánat! Bevallok valamit! – húzódott kicsit közelebb hozzájuk az öreg, és bizalmasan lehalkította a hangját, mint aki valóban nagy titkokat készül megosztani újdonsült vendégeivel. – Sajnos nem voltam valami jó apa, és imádott feleségemmel sem úgy bántam, ahogy kellett volna. Tejben-vajban kellett volna fürösztenem őket, és én nem becsültem meg azt a fajta életet, mely számomra adatott… - itt elhallgatott, mintha nagyon szomorú, és megviselt lett volna egész fizkai valója. Szakállas arcán is átduhanni látszott a mélyen meggyökeresedett szomorúságok érzésvilágai, melyek mintha egyre intenzívebbeknek tűntek volna. – Aztán, ahogy mondani szokás a gyerekek felnőttek, imádott feleségemet pedig elragadta a halál, és valahogy én is kicsit… kiüresedtem… talán engem is beszippantott a hiányérzet… - enyhén könnyes, fátyolossá vált a szeme, amit szeretett volna mindenáron takargatni vendégei előtt, de valahogy nem sikerült.
A férfi most kivett pár darab patyolattisztaságú papírzsebkendőt és az öreg reszkető kezébe adta, hogy hozza kicsit rendbe magát. Az öregember hálás szívvel vette magához a papírzebkendőket és megtörölve nedves szemeit, még az orrát is kifújta.
– Őszintén sajnálom kedves uram, ami önnel, és családjával történt… - válaszolta a férfi, és érződött rajta is, hogy minden lélekjelenléttel azon van, hogy túlélje a következő perceket.
– De elég már ebből a búval bélelt szomorú hangulatból, nem igaz…?! – rázta meg magát újfent. Most felpattant hintaszékéből, és a kis olvasópolchoz batatott, amin különféle kézműves kerámiák, fafaragványok sorakoztak példás katonás sorrendben. Az öreg leemelt egy szépen kifaragott paripát és a kisfiúnak adta.
– Tessék kedves barátom! Ez mst már a tiéd, mert meglátogattál, és gumicukot is adtál! – adta oda a kisfiúnak a fából készített faragványt.
– Mit kell mondani Balázs?! – szólt rá kicsivel szigorúbban az apja.
– Köszönöm szépen bácsi! – kántálta a gyerek, akár egy gördülékenyen betanult leckét.
A több mint negyvenöt perces látogatási időnak hamar végeszakadt, pdig mindhárman úgy érezték, mintha csak éppen most kezdtek volna el beszélgetni. A kigyúrt, bicszeps ápolólegény újból bejött kopogtatva a szobába, és közölte, hogy letelt a megszabott időkeret.
– A következő hetekben még egészen nyugodtan meglátogathatják Árpi bácsit! – jelentette ki, hogy azért ne tegye tönkre az oldott, jó hangulatot.
– Nagyon köszönjük, hogy időt szakított ránk kedves Uram! – rázott kezet a férfi a szakállas öreggel, majd a gyerek is kezet nyújtott és kisétáltak az épületből.
A férfi úgy érezte valósággal majd megfullad a benti épületben, így amikor kiértek a nyílt utcára és újfennt végigsétáltak autójukig a férfi igyekezett mélyeket szippntani a télies hangulatú levegőből. Mikor becsatolta a kisfiút a kocsi hátsó ülésén lévő gyerekülésbe a gyerek halkan megkérdezte:
– Apu? Ki volt ez a különös bácsi?!
– A nagyapád… - felelte, majd beindította a kocsit és kikanyarodtak a főútra.

SZÉGYELNIVALÓ BÖLCSELKEDÉS

A butító dögszag most még egyre
csak növeszti önző önmagát bennünk;
egyre mohóbban, gátlástalanul követelőzve;
reményeink is - már ha voltak egyáltalán -,
csupán csak zsugorodni képesek,
hiszen zsugori szívünk már
nem akar megbízni szinte senkiben.
Mindenütt undok, kétértelmű alkuk
egész hányaveti sorozatába botlik
bele öntudatlan tétova tettek,
elvetélt cselekedetek sora.

Az agymosott ostobák is
egyre inkább hitegetik magukat,
hogy maradt emberi arcuk egyáltalán,
s miközben toporgunk, téblábolunk
a szándékosan bizonytalan Jövő
emberhez is méltatlan útvesztő pöcegödreiben,
életünk ideje korán összedőlhet
akár valami kisemmizett kártyavár,
amiből kispórolták az anyagi többletet.

Az új kapzsiság is egymás után
sorrendben falja fel egy-egy óvatlan pillanatban
gyanútlanná lett áldozatait; bólintgatnak alázkodva,
álszent némán, hátha még meghallatja őket valaki,
mert egyszerre csillagtalan, számkivetett,
mostoha Sors ez a mostani,
ami az itt ragadottaknak kijuthatott.
A pernahajderek, kisstílű gennyes árulók
már olyan egyformaságba dermedtek,
hogy az egyszerű átlag is egyre
kevésbé képes immár őket
méltómód megkülönböztetni.

Az elkurvultnak ítélt mihaszna,
felszínes Életet még jó volna egyszer,
egyszer úgy istenigazán megcáfolni,
miszerint: lehetne másként és máshogyan,
ha egy adott társadalmi berendezkedés
nem lenne szándékosan kiszolgáltatva
egy adott Rendszernek melyben
szinte mindenki csakis saját zsebre dolgozik.

Mintha sejtenék azok,
kik megérzik a dolgokat,
s nem csupán csak átélik
a gaz bitang jelenvalót;
árnyjátékot játszik a sebezhető ember is,
aki két lelki börtönfallal magát
szándékosan körbeveszi, mert tudja,
hátha máskor becsapják,
vagy épp elárulják sok mindenért.

SZAKÍTÁS SZENTESTE

Mennyire szánalmas, ócska dolog már, ha az ember mondjuk pont szentestén szakít párjával, nem?!
Jennifer húszas éveiben járt, és alig várta, hogy szuperszexis, izmos tesztoszerontitán pasija Ákos végre valahára megkérje a kezét, és végre gyerekeket szülhessen neki.
– Kiscicukám pattan ide mellém, jó… - kérte, amikor feldíszítették a háromméteresnek tűnő, ám igazából alig százhetven centis normandiai ezüstfenyőt, melyet trendi stílusosan fel is díszítettek.
– Annyira szupi, bébi, hogy együtt vagyunk! Annyira szeretlek, és szeretnék tőled kisbabákat is! – Jennifer pontosan tudta magáról, hogy naiv, gyerekes ábrándokat kerget, mégis annyira álomszerűnek tűnt ez az egész, hogy inkább romantikus tündérmesébe ringatta magát, még ha – legalábbis egyelőre –, fogalma sem igen lehetett a készülő viharról, mely a feje felett gyülekezett.
– Na szóval cicám, az van, hogy… - Ákos vett egy mélyebb lélegzett, mint amikor az ember a fekvenyomás alkalmával tonnányi súlyokkal dolgozik, és nem ért mindenre vigyáznia.
Még be sem tudta jóformán fejezni a mondatot Jennifer már javában kigyúrt bikanyakába ugrott, és össze-vissza nyálazta:
– Hogy kérdezhetsz ilyet, édesem?! Hát persze,hogy mindennél jobban a tiéd akarok lenni, és nem számít, hogy mekkora jegygyűrűt is kapok! – felelte saját mondatain kuncogva, vihogva, miközben képzeletben máris elképzelte miként fog hamvas, vékony ujjacskáin víritani a fehéraranyból készült karikagyűrű.
– Szóval bébi… az úgy van, hogy… jobb, ha egy hosszú idig jegeljük a kapcsolatunkat… - fogalmazott egyértelműen.
– Jaj, te kis csacsi fiúcska! Imádom, amikor ennyire ellenállhatatlanul komoly, és határozott tudsz lenni! Szabad a gazda, nagyfiú! Megvacsizhatunk, és utána ajándékbontás következik! – Annyira ujjongott, és izgatott volt akár egy kislány a cukorkaboltban, akinek persze még véletlenül sem magyarázták el, hogy nem fgnak teljesülni álmai, és vágyai, hiszen a Jézuska, és a Mikulás csupán csak egy ábrándkép, amit a felnőttek találtak ki a gyerekek megnyugtatása végett.
Gyorsan felugrott, és kiviharzott az amerikai stílusú konyhába, hogy megnézze készen van-e már a sültcsirke, és a krumplisaláta, és a rántott nyelvhalfilé, melyet még – szerencse –, hogyaz utolsó percben sikerült megvásárolni.
Mikor visszatért a konyhai foglaltosságából Ákos már javában csomagolt, és azt hihette a Bahamákra, Balira, vagy a Maldív-szigetekre fognak álomnászútra menni. Ebből azonban semmi sem volt igaz.
– Jaj, hogy te mennyire cuki, és aranyos vagy! Annyira imádlak, hogy máris az utazás jár a fejedben. De szívem ezt ráérünk még a két ünnep között is megszerezni. – nézett rá csillogó, ragyogó gombszemeivel.
Úgy tűnt, hogy Ákos már nem bírja tovább, és váratlanul kirobbant belőle:
– Te hülye, szánalmas picsa! Fogd már fel végre, hogy közöttünk mindennek vége! Elhagylak téged! – csomagolta be gurulós, tetszetős, és strapabíró utazóbőröndjét, miközben hívott magának egy taxit.
Jenniferben valósággal azonnal megállt az ütő. Hirtelenjében szóhoz sem jutott, és alig kapott levegőt.
Igaz, ami igaz voltak már közöttük kisebb-nagyobb nézetkülömbségek, de ez azért burtálisan durvának hangzott:
– De hát… én ezt… nem értem mackóm… - csak hebegni tudott, miközben jól láthatóan kavarogtak benne az összetört, szomorú, vegyes érzések.
– Nézd cicuskám! Hidd el, hogy én sem így akartam szakítani veled, de hát, ami megtörtént, az megtörtént. Biztos találsz majd magadnak egyre rendesebb, jófej pasit, és lesz majd egy rakás gyereketek, de nekem szabadság és függetlenségre van szükségem, és ebbe te most nem férsz bele.
– Kegyetlenül odavágott szavak voltak ezek, majd Ákos fogta a cuccait, és mint akit mélyről jövő lelkierő irányít határozottan kilépett közös lakásuk ajtaján.
– Édesem… ne hagyj magamra… félek egyedül… - Jennifer halkan sírdogálni kezdett,melyet heves zokogási roham váltott fel.
Időközben megcsörrent a vezetékes telefonja is. Szokásához híven kissé minden lében kanál, kotnyeleskedni szerető anyukája telefonált, hogy megtudakolja, mi a helyzet lesz-e esküvő?
– Szia kincsem! Boldog Karácsonyt nektek! Na? Gratulálhatok? Mikor lesz esküvő? A nagymamák is nagyon izgatottak. – mondta a telefonba az anyuka a jókívánságokat.
– Ákos szakított velem anyu… - hüppögte elkeserdetten a kagylóba a fiatal hölgy.
– Te most ugye szórakozol velem éds kislányom??? – kapott a fejéhez az anyuka.
– ...Anyu… azt mondta, hogy már nem szeret, és hogy jobb lesz, ha soha többet nem találkozunk… - hüppögte folyamatosan, miközben jól érézelhetően a vonal túlsó végén aggodó, idegeskedő anyja is kezdett kijönni az ingatag béketűrésből.
– Hogy mit csinált az a kisstílű, aljas szemétláda?! – robbant most ki anyjából.
– Jaj anyucikám… és pont karácsonykor, amikor mindenkitől azt lehet hallani, hogy ez a szeretet és a megbocsátás ünnepe… - Jennifer talán még életében nem volt ennyire kiszolgáltatva önsajnáló, pesszimizmussal jócskán beoltott, tartós, és szilárdnak gondolt szomorúságának.
A legrosszabb talán az volt, hogy fogalma sem igen lehetett, hogy miként kellene tovább folytatnia az életét Ákos nélkül.
– Szót se többet édes kislányom! – parancsolta az anyuka. – Máris otta megyek hozzád! Addig eszedbe se jusson bármifél ostobaságot csinálni, világos?! – rendelkezett az anyuka.
– Meg-meg-megígérem… - alig jöttek ki a torkából a hangok, mint aki már mindent elvesztett, és képtelen magához térni.
Jennifer anyukája valamikor szépségkirálynő versenyt nyert, és amikor megszületett szintén álomszép, és bombázó, ám kissé üresfejű lánya valósággal kicsit bele is betegedett a masszív gondolatba, hogy a legtöbb ember hamar megöregszik, és bár foggal-körömmel mindig is igyekezett tiltakozni a plaszikai, szépészeti beavatkozások ellen, nem akarta letagani sem, hogy a hosszúra nyúlt évek során kisebbfajta korrekciókat mégiscsak végeztetett magán, hogy legalább a fiatalságának álcáját fennt tudja tartani, és persze, ha senki sem figyelt oda kedvére flörtölgetett is a fiatalabb pasikkal.
Ilyenkor kicsit önmaga is úgy hihette, hogy még mindig szép, és fiatal, aki bárkit, és bármit megkaphat még ebben az életben.
De az a mostani eset, ami az ő édes kicsi lányával megtörtént azért mégiscsak túl soknak tetszett.
,,Hogy is képzelheti az a jöttment vadbunkó paraszt, aki naphosszat csak a konditeremben emelgette a súlyzóit, hogy megkaphajta az ő egzotikus, álomszép lányát, és elcsúfította volna a testét a gyerekvállalás összes nyügével?!” – föl nem foghatta. Autóva vágta magát és meg sem állt lánya nagyvárosi lakóövezetben található, összkomfortros házáig, amit – anno –, ő is jelentősen hozzájárult.
Háromszor csöngetett a kaputelefonba, mire egy hüppögő, halk hang beereszette.
– Édes kicsi drágám! Itt is vagyok! Szegénykém! Mit tett veled az a büdös paraszt barom?! – simogatta meg lánya könnyben ázó arcát, és igyekezett tőle telhetően megvigasztalni.
– Jaj anyucikám… annyira megsértett, és a lelkembe gázolt térdig… - sírdogált vigasztalhatatlan anyja óvó karjai között.
– Tudod kis drágám, de azért vagyok itt, hogy szépen rendbe hozzuk a dolgokat! – vette át az írányítást összetört lelkivilágú lánya felett az anyuka.
– Pedig azt hittem feleségül fog venni, és utána Balira fogunk álomnészútra utazni… annyi, de annyi közös tervünk volt… - vigasztalhatatlannak tűnt az egész helyzet.
– Édesem, az ilyen vadbarmokat egyedül csak saját maguk érdeklik! Talán jobb is, hogy így alakult. Meglásd találsz majd valakit, aki elfogad olyannak, amilyen vagy, és önmagadért fog tisztelni, és szeretni! – igyekezett vigaztalni lányát az anyuka.
– ...De én még most is annyira szeretem Ákost… - hüppögte továbbra is Jennifer.
– Ezt most rögtön fejezd be édes kislányom! – parancsolta az anyuka. – Soha többet még csak a nevét se említsd meg előttem annak az átkozott gazembernek, aki így rutul becsapott, megsértett, és megalázott. Megértetted?!
– ...De hát… akkor most velem mi lesz…?! – kérdezte elveszetten, tartósan kétségbeesetten.
– Fiatal, gyönyörű nő vagy, akinek kell egy kis ösztönző lökés, és meglásd szépen, és könnyedén elfogsz a magad lábán is boldogulni ebben az életben!
– ...De én nem ilyen életet szerettem volna magamnak! – tört ki belőle a megkeseredett kiábrándulás.
– ezzel nem vagy egyedül édes lányom! Most pedig együnk pár falatot, meg jócskán megéheztem! – az anyuka levetette ruháit, majd bement a konyhába, ahol valóságos ízkavalkád fogadta.
Mindenből sikeredett a legfinomabb fogásokat elkészítenie felnőtt lányának.
,,Nocsak, nocsak! Talán felnőtt lánya mégiscsak tanult valamit tőle is?!” -morfondírozott magában, míg igyekezett szépen megteríteni az ünnepi asztalt, és hozzáláttak az étkezéshez.
– Jó étvágyakat kicsim! – nem zavartatta magát, azonnal jóízűen megkóstolt egy kis manézes burgonyasalátát, és egy falatka szálkamentes halat.
– Anyucikám… nem baj, ha nem vagyok éhes…? – kérdezte kislányos hangon.
– Micsoda butaságokat beszélsz lányom már megint?! Ki hallott még olyasmit, hogy nem vagy éhes! Tessék legalább egy pár falatot tenni az ünnep kedvéért!
Jennifer igyekezett egy-két falatot leerőszakolni torkán, majd ivott rá egy kis vizet.
– Meglásd kicsim hamar túl fog lépni Ákoson, és akkor minden visszatérhet majd a rendes kerékvágásba! – vélekedett az anyuka.
– Igen… igazad lehet… most először próbálta átgondolni a zaklatott nap megtörtént szomorú eseményeit.
Amikor végeztek az étkezéssel jöhetett a szokásos kötelezően előírt ajándékozás ideje.
Jennifer méregdrága, kötött vajpuha sálat vett az anyjának, míg anyja egy karácsonyi karkötőt adott felnőtt lányának. Eredetileg nászajándékot is akart adni, de hát ha elmarad az esküvő, ez már felesleges.
– Most pedig részletesen tessék elmesélni, hogy mi is történt valójában?! – foglalt helyet a nappaliban lévő hosszú, kényelmes kanapén az anyuka.
Jennifer mindent úgy tett, ahogy anyja mondta neki, és töviről-hegyire elmesélte az egész szakítós sztorit.
Mire Jennifer végzett az egész történettel, mely látszólag rendkívül nagyon megviselte anyja alig talált szavakat a hallottak alapján, és csak hümmögni tudott.
– hát ez nagyon érdekes édes lányom… - válaszolta, mintha csak hangosan akarna gondolkodni.
– ...És a legislegrosszabb az, hogy mindent el is hittem annak a szemétnek…
- Nyugodj meg kincsem! Nem lesz semmi baj, ameddig engem látsz! - nyugtatta az anya.
- Jó volna egy kicsit külföldre utazni, hogy újra megtalálhassam magam... - vettette fel ötlet gyanánt Jennifer.
- Micsoda bolond beszéd ez édes lányom?! - csdálkozott el az anya. - Szépen fogod magad,mint akármelyik dolgozó nő, és állást fogsz vállalni. Engem az sem érdekel, ha egész nap szemetet szedsz valamelyik parkolóba, csak végre kezdj valamit az életeddel, és ne sajnáltsd magad, mint egy hisztiző ötéves kislány.
- Pontosan ezt szeretném tenni anyu, ha adnál végre egy lehetőséget... - kérlelte anyját Jennifer már-már tántoríthatatlanul, elvégre, ha a makacskdó asszonyság egyszer valamit is a fejébe vett, akkor azt tüzön-vízen át keresztül vitte.
- Jól van kislányom! Nyugodj meg! Nincsen semmi baj! Felnőtt, intelligens nő vagy, majdcsak túljutsz ezen az akadályon is, nemigaz?!
- Nagyon szeretném megpróbálni...
- Akkor úgy is lesz. Nekem elhiheted!
Az egész karácsony estét jóformán átbeszélgették, és közösen igyekeztek rájönni a megoldásra, hogy mit kellene Jennifernek kezdenie eddigi jól alakuló, ám most hirtelen romba dőlt életével?
Amikor aztán másnap dec 25-én reggel anya és lánya felébredtek egy kiadósan elköltött reggelizést követően az anyuka tanácsára Jennifer régi barátnői, barátai közül felcsörgett párat,hogy hátha át tudnának ugrani egy amolyan régi barátnők közötti csajos tracspartira. Bár ünnep lévén csupán soványka reményféleségbe kapaszkodhattak, annál is inkább, mert az egykori csajos barátnők, és srácok többsége már családos anyukának, és apukának számított.
Jennifer gondolt egyet, és kiválasztotta főként azokat a gimis srácokat, akik mindig tisztelettudóan, és szabályokat betartva viselkedtek vele.
Az utolsó ,,most vagy soha” jelölt nevét nyomta meg okostelefonján, akit jócskán sikeredett meglepnie, hogy a gimi leggyönyörűbb, dögös bombázója segítségét kéri, amikor anno – szó, ami szó -, nem volt éppen valami kedves vele.
– Figyelj csak, Bencuka! Tényleg ne haragudj, hogy olyan idióta, hülye, számító csaj voltam a gimiben, de életbe vágó lenne, ha kicsit ide tudnál jönni, és segítené nekem… - csupán csak ennyit mondott, és visszatartott feszültséggel várta, hogy vajon mit fog szólni rá a másik?
– Hát… rendben van… Máris ott leszek… - egyezett bele végül.
Alig fél órán belül már ott is volt barnásszínű, szépen karban tartott Skoda Fabiájával, és Jennifer egészen jóképűnek találta.
– Mi volt annyira sűrgős, amit nem lehet e-mailben közülni? – tette fel az első kérdést.
– Tényleg ne haragudj, de most az van, hogy az elmúlt pár nap jócskán megviselt… - vallotta be megtört hangon, és látszott rajta, hogy teljesen kivan idegileg.
– Bocsáss meg… én voltam jogosan bunkó, és tapintatlan… - odalépett a gyönyörű nőhöz, és zokszó nélkül vigasztalón átölelte, hadd engedje ki egyori osztálytársa minden bánatát.
– Tudod a pasim szakított velem, és ez borzasztóan megviselt, és mivel már az összes ismerősöm családos meg minden te maradtál az egyetlen reményem arra, hogy mellettem légy a bajban…
Bence is jócskán meglepődött a szokatlan kérésen, hiszen meglepően szokatlan volt ekkora őszinteség és igazmondás a gimi nagyon hiú bombázójától. De hát – ahogy mondani szokás -, az idők, és emberek ugyebár változhatnak.
– Miben segíthetek?! – tette kérdőn, érdeklődve komolyan kresztbe maga előtt mindkét kezét, és ezzel olyan felnőtt ember megbízható komolyságát vetítette előbbre Jennifer szemében, akib feltétel nélkül meg lehet bízni.
– Egy hatalmas szívességet szertnék kérni tőled!
– Ajjaj! Már rosszul kezdődik! – forgatta égne emelve szemeit.
– Kérlek szépen fejezd be, és figyelj rám!
– Csupa fül vagyok!
– Szeretnélek megkérni rá, persze csak, ha nem gond, hogy tölts velem egy pár napot egy tengerparti nyaraláson, hogy kipihenhessem a szakításom fájdalmait… - nehezen jöttek szívére a szavak.
– Hogy micsoda??? Talán rosszul hallottam?! Miről is volna szó egészen pontosan? – A másik férfit erősen érdekelni kezdte egykori osztálytársa jócskán meghökkentő, és gyerekes ötlete, mégis volt benne valami megkapó bolondosság. Így hát belement a játékba.
– Figyelj, nem nagy cucc az egész! Elutazunk kettesben egy paradicsomi helyre, ahol azt csinálsz, amit csak akarsz. Ha kell egész álló nap nem muszáj még köszönnünk sem egymásnak, csak jó volna gy őszinte ember barátsága. Ennyire gondoltam…
Volt valami kislányosan csicsergő hangjában, mely erősen gondolkodóba ejtette a férfit.
– Rendben! Segítek neked! – vett egy nagy levegőt, mert valósággal írtózott a montrumszerű repülőgépektől és persze a repüléstől.
– Nem is tudod Bencuska, hogy milyen sokat is jelent ez nekem! – valósággal a karjaiba ugrott és össze-vissza szerette volna nyálazni a férfit, aki sikeresen ki is tért az útjából.
Közvetlenül dec 30-án már indultak is a Liszt Ferenc reptérről, és miközben Bence liftező, hányinger és émelységszerű hangulatban folyamatosan azt nézte miként siklik a hatalmas szárnyas gép a kifutópályán, hogy aztán másodpercek alatt máris a horizont egén repüljön Jennifer megszorította a kezét, és szavak nélkül is képessé vált a biztatásra és a megnyugtatásra, és kicsit kezdett magára úgy gondolni, akár egy felelősségteljes, kiegyensúlyozott, érett nő, aki képes túlélni az élet komisz megpróbáltatásait.

KARÁCSONYI SZERZŐDÉS KÉT SZÍV KÖZÖTT

Nem akart ingatlan jogász lenni. az, ami igaz, hogy jogászprofesszorai egytől egyig nagy jövőt josoltak a számára, de ő inkább úgy gondolta, hogy ez is puszta véletlen lehetett csupán.
A belváros patinás, modern építészeti megoldásokkal operáló, amolyan ,,luxusnegyedében" volt az irodája és kisebbfajta büszke megelégedettség érzés hatotta át, valahányszor autóját leállította az épület előtt, és magassarkú, kopogó cipőjében tekintélyt, komoly méltóságot sugalmazva végiglépkedett a folyosón.
És még saját irodai asszisztenst is kapott, aki az ún. piti ügyekkel foglalatoskodott.
- Szia... Na, mi újság? - kérdezte csinos titkárnőjét, aki éppen szokásos cappuccinóját kortyolgatta az élvezetek extázisaként, és - nagy általánosságban -, ilyen esetekben nem lehetett hozzászólni, hiszen nem látott, és nem hallott.
- Ó... - lepődött meg, hogy testközelből láthatja főnökét. - Semmi különös, csak gondoltam, míg meg nem érkezel, addig elkortyolgatom a kávécskámat, persze csak a szabad?! És mellesleg feldíszíteettem a karácsonyi dekorációt is, mert tudom mennyire adsz a formaságokra! - nézett rá kérdő boci szemekkel, tétován.
- Csak egészen nyugodtan, és ha végeztél szeretnélek megkérni, hogy a szükséges ingatlan akták összes anyagát rakd ki az asztalomra. Egyébként szép lett a karácsonyi dísz is, szép napot! - vetette még oda, amint tovább lépkedett irodája felé.
Az iroda tágas helység volt. Talán a legnagyobb helyiség már az épületen belül, mégis nagyon sokszor úgy érezte, hogy nincsen elegendő szabad tere, hogy kitölthesse azt a fajta különös hiányt, ami körbevette.
Már egy ideje gondolkodott rajta jócskán, hogy miért választotta a szakmai karriert a családi boldogság helyet, és persze ilyen esetekben kicsit mindig is hajlamos volt hazudni magának, amikor azt vallotta: egyszerűen csak így alakult. Ugyanakkor nagyon szeretett volna végre egy normális, rendes párkapcsolatot, és talán még egy-két gyereket is, akikre rápazarolhatja elkényeztetésnek szánt tartós, és egyetemes szeretetét, ám valamiért az útóbbi öt-tíz évben ez az idillikus terve is rendre csődöt mondott.
,,Vajon miért történhetett ez?!" - tette fel magának jó sokszor a megkerülhetetlen kérdést. Talán azért, mert igazándiból a sikeresség, és a szakmai előbbrejutás mindig is elsőbbséget élvezett az átlagos élet hétköznapi csodáinál?!
Minél inkább agyalt ezen annál jobban nem sikerült megoldást találnia igazándiból miért is siklott ki ennyire váratlanul magánélete.
Igaz, ami igaz randizott befolyásos, és tehetős, főként üzletember férfiakkal is, ám hamar kiárdándult belőlük, különösen akkor, amikor hamar rájöhetett, hogy a nagyhatalmú, befolyásos emberek többsége egyáltalán nem érdekli az egyszerű élet problémái, ám minden esetben a felszínesség, a csillogó látszatvalóság abszolút, és megingathatatlan fenntarthatóságát akarják bármi áron megvalósítani, másszóval elsősorban egy trófefeleséget akarnak maguk mellé, aki - nagyon sok esetben -, úgy viselkedik, akár egy viasz, bologató bábú, és csak bazsajognia, és mosolyognia illik, és jópofiskodnia ország-világnak, hiszen egy ilyen felszínes ál-világban az őszinte, és igazi érzelmek fabatkát sem igen érnek, és mit se számítanak.
Titkárnője valamivel reggel nyolc óra pár perckor hozta be az aktákat halmazait, és igyekezett óvatosan lepakolni a nagyméretű mahagóni iróasztalra.
- Mi tartott ilyen sokáig?! - lepődött meg, amikor meglátta az aktakupacokkal zsonglőrkiént egyensúlyozó titkárnőjét.
- Van neked arról fogalmad mekkora fáradtságba kerül, mire az ember ábécé-sorrendben minden szükséges információt és papírdarabot összerak?! - tette csípőre a kezét a kollegája, mintha láthatatlan máris megharagudott volna valakire.
- Nos, ténylegesen sajnálom, hogy igényt formáltam a szolgálataidra, de tudtommal még te dolgozol nekem, és nem fordítva. - nézett rá kérdőn, mint akinek teljes mértékben igaza van.
- Jól van már na! Fogtam az adást! Itt vannak az akták mind egy szálig! Most pedig bocsáss meg, és visszamegyek a szolgálati helyemre, mert valakinek azt a melót is el kell végeznie! - azzal fogta magát, mint egy hívalkodó, és önérzetében megsértett pávamadár, és visszatért saját asztala, és telefonja mellé, hiszen biztos volt benne, hogy a nap folyamán még bőséggel akad majd tennivalója.
Időközben átnézte az összes ingatlanokkal foglalkozó aktákat, és a legelső ügyfélre nem is kellett olyan sokat várni, már fél kilenckor ott volt.
Egy idősebb bottal járó, nyugdíjas bácsi volt, akinek a családi házát jelzálog terhelte, és tanácsot szeretett volna kérni, hogy most mi tévő legyen.
- Üdvözlöm Kádas úr! - nyújtott kezet, miután felállt kényelmes irodai székéből. - Foglaljon kérem helyet. Miben segíthetek?! - nézett rá türelmesen, és megvárta, míg az öreg elkezdi.
- Jó napot kisasszony! Lenne egy családi házam, viszont attól rettegek, hogy a nyugdíjam sem elég rá, hogy a közüzemi számlákat, és egyéb tartózásaimat kifizessem... - vallotta be erős bűntudattal. Érződött rajta, hogy egykor büszke ember lehetett, akinek minden bizonnyla volt tartása, mert most valósággal szégyelte, hogy olyasmit kér, amire talán nincs, és nem is lehet joga.
- Nos, hát... igen... Az első kérdésem, hogy vannak-e családtagjai, vagy rokonai, akik kezességet vállalhatnának azért, hogy a szóban forgó tartozásait, és egyéb adósságait törleszthesse?!
Az öreg aggastyánkorú ember tanácstalanul, tétován nézett rá, mint egy félős kisgyerek, aki már attól is fél, ha nem helyes választ mond a a szigorú felnőtteknek.
- Jaj kisasszonyka! Volt egy gyönyörű feleségem, akit rákos lett és a felnőtt gyerekeim, unokáim pedig nem igazán akarnak már törődni, foglalkkozni velem. Tudja kérem így van ez! Ha az ember megöregszik hirtelen már a kutyának sem kell! - az öreg hangja recsegő, repedt fazékra hasonlított, és annyira törődött, és szomorú volt, hogy azonnal megesett rajta a szíve.
- Drága Kádas Úr! Ne tessék ennyire szomorúnak lenni, mert akkor szomorúságában nekem is muszáj osztoznom! Megígérhetem, hogy csak találni fogunk valami megoldását! Van most magánál pénz? Evett ma valamit? - tett fel egy sor szükséges, de kissé tolakodó kérdést.
Az öreg tanácstalanul mered rá, majd kinyögte, hogy ma még egy falatot sem evett.
- Várjon csak egy pillanatra! - azonnal felvette a mobilt, és egy ételrendelő applkikáció segítségével máris két adag meleg, főtt ételt rendelt az irodájába, ami alig tíz percen belül már meg is érkezett. Ezt Önnek adom. Fogyassza el jó étvággyal.
- Jaj kisasszonyka! A jó Isten fizesse meg, hogy ilyen nemeslelkű hozzám... - rebegte az öreg elfuló hanggal, miközben szinte azonnal falatozni kezdett.
Amikor végzett az evéssel a jogász hölgy megígérte, hogy mindent elfog követni, hogy biztosan elkerülhessék a jogi hercehurcát, és a pénzügyi boszokányüldözést.
- Tessék nyugodtan hazamenni, és megnyugodni egy kicsit! Kézben tartom a dolgokat! Ne tessék aggódni! - feállt és kikisérte a megtört öregembert.
A következő ügyfele viszont már korántsem volt ennyire kedves és bűnbánó. Egy harmincas éveiben járó, flegma, arrogáns üzletember volt, akinek pusztán csak egyetlen kérdés körül forgott egész élete, nevezetesen , miként, és hogyan tud úgy ügyeskedni, hogy adókedvezményekben részesüljön, és hogyan úszhassa meg, hogy több milliót érő ingatlanjai után kelljen neki még plusz milliókat fizetnie?
- Nézze kedves uram! Ez sajnos nagyon sok dologtól függ, és nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt Ön elképzeli! - válaszolt kimért tárgyilagosággal a feltett kérdésekre.
Jócskán erős lélekjelenlétre volt szüksége, hiszen jól ismerhette már ezeket a kiállhatatlan felszínes alakokat, akiktől valósággal a hányingerérzés kerülgette.
- Ezt én is tudom tündérem, de azért egy kis sumáksággal mégiscsak célt lehetne érni, vagy nem?! - az üzletember egyszerre flörtölni akart, és azt hitte macsó menőségével egy füst alatt tartós hatást is gyakorol a jogásznőre, ám elképzelése csúfos bukásra volt ítélve, hiszen most a jogásznőn volt a sor, hogy kikérje magának ezt a fajta erősen provokatív, és helytelen viselkedési formát:
- Bocsánat kedves Uram! Minek nevezett az imént?! - szúrós, villogó kék szemei semmi kétséget se hagytak afelől, hogy sértve érzi magát a szöveg miatt.
- Jaj cicabogár! Ebből miért kell ekkora feneket kerekíteni, mi?! Ha gondolod szívesen elhívlak valami négycsillagos helyre vacsizni! Na, mit szólsz hozzá?! - tett fel egy másik otromba, tolakodó kérdést.
- Attól tartok kedves Uram, hogy itt nem segíthetünk magának! De ha egy másik irodájánál próbálkozna azt nagyon megköszönném! - megnyomott egy gombot az asztalán lévő kis készüléken:
- Kérlek kisérd ki az urat az épületből! – utasította beosztottját szigorúan.
A titkárnő azonnal a szomában termett és az ámuló férfihoz lépett, akinek megfogta a karját, és már mentek is kifelé.
,,Mégis mi a frászt képzelt ez magáról, hogy ki vagyok én?! egy egyszerű prostituált?!" - morfondírozott magában.
Ebédidőre járt és arra gondolt bekap egy két falatot, hátha attól majd jobban fog menni a munka.
Éppen csak beleevett tofus kínai tésztájába, amikor egy harmincas éveiben járó, frissen borotvált, szemüveges, szimpatikus férfi lépett be az irodába, aki egy kissé félős szőkehajú kislány kezét fogta akit vezetett.
- Ö... üdvözlöm, miben segíthetek... - váratlanul megdobbant a szíve, és nem is tagadhatta, hogy mélységes ronokszenvett érez az ismertlen férfi, és imádnivaló kislánya iránt.
- Kicsim! - hajolt le a kislányhoz a férfi. - Beszélnem kell ezzel a nagyon kedves nénivel, de te ne félj semmitől. Apu mindig vigyázni fog rád!
- Apuci... miért vagyunk itt? - kérdezte alig halható egérke hangon a kislány.
- Azért édesem, mert nagy néhány fontos dolog, amit apunak muszáj elintéznie. Te addig kérlek marad csendben, jó?! - kérte kedvesen miközben megpuszilta gömbölyded arcocskáját.
A jogásznő ment most a kislányhoz, és ugyanúgy kedvesen lehajolt hozzá, hogy egy magasságba kerülhessenek:
- Szervusz! Hogy hívnak? Én Maya vagyok... - nyújtott kezet, és megvárta míg a bizalmatlan kislány is beleteszi pufók kezecskéit az övébe. A kislány még mindig tétován apja felé sandított, mert fél az idegenektől, mire apja barátságosan bólintott, így jelezve, hogy elárulhatja a nevét:
- Az én nevem Fanni... - jelentette ki valamivel több bátorsággal.
- Nagyon szép neved van Fanni! Örülök, hogy találkoztunk... Megengeded nekem, hogy apukáddal beszélgessek egy kicsit?
A kislány tétován bólintott.
- Köszönöm szépen, drága vagy! Mondd csak? Szereted a plüssállatokat?
A kislány bólintott, és csillogni látszott a tekintete.
- A kolleganőmnek is rengeteg plüssállata van, mert megnyugtatja! - íróasztalán lévő gyorshívógombot nyomta meg mire azonnal megjelent az ajtóban amindig tettrekész titkárnő.
- Szólítál? - kérdezte.
- Igen, ami azt illeti! Szeretném, ha játszanál egy kicsit Fannival, oké?!
- Hát... persze... – felelte, majd bemutatkozott a megszeppent kislánynak, és kiment vele kézenfogva a másik irodahelyiségbe.
– Elnézését kérem kedves ügyvédnő, hogy csak így beállítottunk, de úgy alakult, hogy ma én vigyázok a gyönyörű kislányomra… - szabadkozott kissé szégyenlősen a férfi, és kicsit le is hajtotta a fejét, mint akinek sok bűne van.
– Gyönyörű kislánya van kedves Uram! Sokszor gratulálok hozzá! – nem vette észre, de a kijelentésre úgy elpirult, akár egy szerelmes kamasz, aki alig várja, hogy megízlelhesse a szerelem gyönyöreit.
– Hát nagyon szépen köszönöm… napról-napra egyre jobban hasonlít az anyukájára… - vallotta meg őszintén.
– Megkérdezhtem, hogy milyen ügyben keeresett fel? – tért váratlanul a tárgyra a nő.
– Sajnos a volt apósom váratlanul elhunyt, és a végrendeletében bizonyos dolgokban megemlíti az én és a kislányom nevét is. Sajnos a jogi területeken néminemű aprócska analfabétizmussal küszködök, és abban szeretném kérni a segítségét, hogy mit is szükséges ilyen esetekben csinálni? – vallotta be őszintén.
Az ügyvédnő már sokszor elképzelte magában, hogy milyen is lesz, ha végül majd találkozni fog a nagybetűs igazival, de azt még romantikus álmaiban sem hitte volna, hogy éppen ehhez a férfihoz fog kötődni, nem mintha nem lett volna jóképű, stílusosan elegáns, és hihetetlenül gondoskodó szülő.
Ezek mind-mind plusz jópontokat értek az ún. titkos pasiskálán, melyet elsősorban saját magának talált ki, hogy ezzel is jelképesen igyekezzék kategórizálni az embereket.
– Ez csak természetes kedves… Bocsásson meg még a nevét sem tudom… - szabadkozott.
– Ó, milyen faragatlan vagyok… - dorgálta meg kissé színpadiasan önmagát:
– Dr. Deák Olivér vagyok… - nyújtott kezet, és ahogy az ügyvédnő is kezet nyújtott és először szorította meg enyhén a férfi kezét, mintha máris működése lépett volna kölcsönösen kettejük között a titkos kémia.
– Nos, igazán örvendek kedves Olivér! Hozott esetleg bármilyen fajta hivatalos dokumentumot a végrendeletről, illetve egyéb dolgokat illetően?! – tette fel szokásos kérdéseit.
– Természetesen… - a férfi azonnal kipattintotta műbőr tekintélyt, és hivatalos eleganciát sugalló aktatáskáját, és a szükséges dokumentumokat máris átadta az ügyvédőnőnek.
– Látom, Ön mindenre felkészült kedves Olivér! Ez dicséretes… - a heves szívdobogását egy korty vízzel igyekezett többé-kevésbé kordában tartani.
Miközben fontos, lényeges ügyeket beszéltek meg az ügyvédnő titkárnője egyre jobban összebarátkozott a férfi kislányával, és nagyon jót játszottak, és mulattak mindenféle plüssállat társaságában, később pedig sokat rajzoltak is közösen.
Mire a hivatalos megbeszélés véget ért, és a férfi kilépett az ajtón, hogy ismét magához ölelje hiányzó, tüneményes kislányát, az egész világ új alakban, és összefüggésekben kezdett körvonalazódni.
– Akkor a továbbiakat majd még megbeszéljük kedves Olivér! Igazán nagyon örülök, hogy megismerhettem Önt, és gyönyörű kislányát. – lehajolt a megszeppent szőkehajú kis hercegnőhöz:
– Kérlek vigyázz apukádra is! – gyöngéden megsimogatta a fejét.
– Kérem, ha bármiben tudok még nagyon szívesen segítek! – újabb bensőségesre sikerdett kézfogásuk mintha csak már előre jelezte volna kettejük számára, hogy egész biztosan fognak még ők találkozni ebben a nagybetűs életben.

MÁSVILÁGI GONDOLATOK 

Ha már föld alatt, vagy olcsósága
folytán pöttöm urnában lakoznék,
de csak egyszerűen,
mint egy könnyedén feledhető porszem,
vagy jelentéktelen,
könnyen feláldozható sakkfigura,
és nem tudnám milye okból felejtettek
szándékosan el azok,
kiket egykoron barátokként

emlegetett amnéziára hajlamos emlékzetem,
s olyan könnyű, légáteresztő lennék,
akár a mi misztikus pára,
vagy suttogni vágyó,
őszies köd és lehet,
hogy magamban még százszor
legalább elmotyognám:
Kik voltak árulók? Kik szentek? Kik gazok?

Ki volt az, ki még
nem kevert le sohanapján
egy meggondolatlan, égetőpofont?!
Amúgy is tizennyolcéves koromig masszívan
– ha kellett, ha nem -, bepisiltem.
S még lő is fordult,
hogy szánalmasan pelenkáztak.

– Ha már halott volnék,
de csak úgy, mint ismeretlen aggastyán
- hontalan, kivert állat kinek
már a kerek erdő sem adhat
óvó-védő menedéket
szólítanám a hitves-Kedvest
ki kopasz fejemet simogatná
s csókjai mézével becézgetne
a hirtelen visszatetsző magányból.

Akár egy magára maradt, fénye-vesztett,
öregedő csillag eltűnnék
emberek kívánságára-ítéltetett,
bárgyú tekintete elől
– eltűnnék zuhanva önmagamba.
Vajon úgy láthatnék-e a fenyegető Alvilág
ismeretlen birodalmában,
amint feleségem egymaga
neveli kislányunkat,
míg pici fiúnk keseregve
sírdogállva szólítaná apját?

Nagy s letisztult gondolatokkal
terhesült az igazságtalan Élet:
megelőlegezett jövőbe-látó Theirésziász,
ha volnék s akkor megláthatnám;
az Igazakat, Jókat, Hűségeseket.
– Lehettem volna teljesebb értékű Ember,
vagy csupán szőrös, nyers Enkidu-ivadék?!

KÉT GENERÁCIÓ EGY SZÍVVEL

A Kőbánya-kispesti metróállomás valóságos csillogó-villogó ünnepi kavalkádba öltözött. Mintha egy hatalmas, örökkétartó ünnepséget akartak volnaszervezni számára. Persze eltekintve attól a groteszk, nonszensz valóságtól, mely leginkább az elgórált szemetes és chipsszes zacskókban, az ingyen főtt ételért kígyozó sort álló hajléktalanokban mutatkozott meg.
Angélát már csak egy hajszál választotta el az eredményesnek nvezhető érettségi vizsgahéttől, amikor is társadalmi munkát is kellett vállalnia, mert egy felsőbb vezető ezt kitalálta.
A folyamatosan lázadó kamasz lánynak ez csöppet sem tetszett. Elvégre ha valaki érettségire készül nagy gőzerővel, akkor a legkevésbé sem fogja érdekelni a kötelezően előírt társadalmi, szociális munkavállalások száma, melyek persze kötelező érvénnyel bekerülnek személyi profiladatai közé.
A piercinget viselő, extravagáns ruházatú, szöges bakancsot, és jóformán fekete ruhát viselő lány kedvetlenül, marcona arccal vágott neki kötelezően előírt kötlezettségeink.
Miközben leszállt a mtróállomáson, és a zsibongó, folyamatosan tolakodó tömeg-embereket igyekezett méltó módon kikerülni sűrű elnézését és bocsánatékérések közepette egy kis idő múltán inkább már feladta és úgy nyomakodott, tülekedett, ahogy csak tőle telt, mert utált elkésni.
Valahogy felpréselte magát a száztizennyolcas csuklós buszra, mely aztán egy valóságosan apokalitpikus gyárnegyed felé vitte, és mikor leszállt az egyik megállóban és szemügyre vette a lepusztult senkiföldjét, mintha egy Mad Max-szerű film díszletei köszöntek volna vissza a sívár, szándékosan lepusztított senkiföldje láttán.
,,A rohadt életbe! Micsoda egy sívár hely" - állapította meg magában, bár az se lett volna baj, ha jó hangosan világgá ordítja kifogásait, neheztelését, elvégre itt az isten háta mögött ugyan ki a fene hallhatná meg?! - Tovább baktatott a jócsán megrepedezett aszfaltú járdán, melyet javarészt hitvány törmelékkupacokból hordtak össze, és amire persze már jócskán ráfért volna a felújítás.
Amikor elért a szocialista építészeti stílusjegyeket ötvöző, merev, komor, piszkosfehér épületegyütteshez, mely leginkább egy börtönhöz hasonlított, és becsöngetett a kapun a kis portásfülkébn poszoló bajszus, szemüveges, nyugdíjaskorú ember pár percig értetlenül meredt a marcona vadóc kamasz lányra.
- Jó napot kislány! Segíthetek?! - érdeklődött.
- Jó napot! Ha minden igaz akkor ide osztottak be szociális munkára... - közölte kissé bizalmatlaul, mégis határozottan Angéla.
- Ó! - lepődött meg szinte azonnal a nyugdíjaskorú öregember. - Pillanat türelmét kérem kislány csak megeresztek egy telfont... - azzal már serénykedve tárcsázott is, mintha csak az élete múlott volna rajta. Alig néhány perc múltán letette a vonalas készüléket és beengedte a gombnyomással a gyanús külsejű kamasz lányt.
- Hát kislány... az a helyzet, hogy a recepción többet tudnak ezzel a munkával kapcsolatosan mondani... további szép napot! - felelte segítőkészen az öreg.
- Nagyon kösz! - válaszolta cinikusan Angéla, hiszen már most egészen biztosra vette, hogy innét, ahol most van valószínűleg napestéig nem szabadul, és hogy egész eddigi szánalmas életét kidobhatja a kukába.
Belépett a barátságtalan, és elmegyógyintézet-hangulatú váróhelységbe, ahol azonnal a recepcós pulthoz igyekzett, ahol egy szépen feldíszített, szaloncukrokkal telaggatott mini műfenyőfa posztolt a várópulton.
Egy szintén középkorúságát erősen hátrahagyó nő éppen néhány papírral vacakolt, amikor kissé megdöbbent, hogy a különös, furcsa kinézetű kamasz lány áll előtte.
– Miben segíthetek?! - kérdezte gyanakodva.
– Kezét csókolom! Az iskolám úgy tűnik ide osztott be szociláis munkára... - közölte nyugodtan, tárgyilagosan.
– Pillanat türelmet... - azzal a középkorú, házsártos nő is lázas kutatásba kezdett. Mivel Angéla megmondta a nevét a házsártos nő azonnal beütötte a számítógépbe, és kicsit még örült is, hogy kicsit kiismerheti magát a számítástechnika kezdő rejtelmeiben.
– Hát az a helyzet drága hölgyem, hogy a gépben erről semmilyen információ nem található, de ha azt állítja, hogy beosztották, akkor ez minden bizonnyal igaz lehet... - újból tetőtől-talpig tüzetesen végigmérte, majd kiállított a számára egy ideiglenes beléptetőkártyát, amíg itt van addig ezt kötelezően viselnie kell, nehogy valami gazdátlan porszem kerüljön a gördülékenyn ritkán működő államigépezetbe.
– Tessék... itt a kártyája... - nyújtotta át a pulton keresztül a kis névjegyalakú kartonált kártyát. – Ha kérik ezt kötelezően mutassa meg!
– Bocsánat... - vágott a szavába a nőnek, amit a másik ritkán torelált. – Mi lesz a feladatom?! – kérdezte.
– Hát ez jó kerdés! Azt hiszi, hogy nekem mindent tudnom kell?! Tudja kedveském, hogy mióta posztolok itt, és mióta válaszolok értelmetlen, ostoba kérdésekre?! - tört ki egyszerre a házsártos nőből az elégetlenség.
Angélát sem kelett félteni, mert erős volt az igazságérzete; legszívesebben ott helyben kiadósan leteremtette volna a kellemetlenkedő nőszemélyt, ám ehelyett megpróbált észérvekkel előhozakodni:
– Ne tessék haragudni, de én is kaptam egy feladatot, amit mármost rühellek, mégis muszáj elvégeznem, mert nemsokára érettségi vizsgát is kellene tennem. - hangja olyannyira őszintének, és határozottnak teszett, hogy a marcona nő - úgy tűnt -, máris igyekszik visszafogni temperamentumosságát, és hirtelen támadt haragját.
– Rendben van! - vett egy mély sóhajt. – Megértem Önt! Pillanat türelmet, mindjárt küldök magáért egy kollegát, aki segíteni fog... – azzal felhívott valakit telefonon mire egy hófehér ruhába öltözött, jócskán megtermett, de barátságos tagbaszakadt ember jelent meg a pultnál.
– Valami gond van Ilcsi néni?! - kérdezte aggódva.
– Semmi probléma Péter! Van itt egy ifjú hölgy – itt Angélára mutatott -, akinek valamilyen szociális munkát kell kötelezően elvégeznie az iskolája számára... ha esetleg tudnál neki segíteni...?
– Persze, semmi akadálya! - válaszolta a közel kétméteres hústorony.
– Nagyon köszönöm! - felelte, majd Angélához fordult:
– Kövesse ezt az embert, ő majd eligazítja magát! További szép napot! – búcsúzott és máris papírhalmazaiba temetkezett.
– Köszönöm a segítséget! - köszönte meg Angéla a recepciós nőnek a segítséget akineklegszívesebben kiadósan megmondta volna nem finomkodó, vaskos, provokatív véleményét de úgy döntött nem éri meg a vesződést, majd gyorsított lépésekkel máris követni kezdte a hústornyot.
– ...Megkérdezhetem, hogy miért ide jöttél? – kérdezte barátságosan a férfi.
– Nekem csak annyit mondtak, hogy a délelőtti órák környékén itt jelenjek meg...
– Á, értem...
Sietős lépésekkel végigmentek a kígyozó hosszúságú folyosói részlegen, majd bekanyarodtak a folyosó végén, ahol már ajtók,és szobák is voltak, ahol az idős, főként nyugdíjas, vagy ápolásra szoruló emberek laktak.
A tagbazakadt erős férfi folyamatosan ismertette az intézmény működésére vonatkozó legfontosabb előírásokat, szabályokat, házi rendet:
– ...És végső soron a legfontosabb, hogy ezek a beteg idős emberek számítanak rád, hiszen te azért vagy, hogy elnyerd a bizalmukat, de tilos visszaélned a befektetett bizalommal! Világos?! - fordult feléje, amint megálltak egy ajtónál. Az izomember háromszor kopogtatott, mire egy érdes, de markáns öregedő férfihang szólt ki belülről:
– Szabad!
Mindketten beléptek a szépen kidíszített szobába, ahol még egy kisebbfajta műfenyőt is sikerült beszerezni az ünnepekre való tekintettel.
– Jó reggelt kedves Miklós bácsi! Hogy érzi magát ezen a szép délelőttön? Mindjárt itt a karácsony! - üdvözölte barátságos hanggal az öregembert, aki úgy nézett ki, mintha Hemingway szakasztott hasonmása volna. Ápolt szakálla volt, és szomorkás, múltba révedő tekintete.
– Köszönöm kérdésed édes fiam! Inkább úgy fogalmaznék, hogy vagyogatok! - közölte ellentmondást nem tűrőn a megtermett szakápolóval, majd tekintete azonnal a mellette lévő különös megjelenésű lányt kezdte méricskélni. – És az ifjú hölgy kicsoda volna?! - kérdezte érdeklődve.
– Jaj,meg is feledkeztem róla! Ő itt egy nagyon tehetséges gimnazista, akit ide küldtek szociláis munkagyakorlatra. Szerintem hamar összefognak majd barátkozni!
– Nos édes fiacskám, azt kötve hiszem... - felelte az öregember bizalmatlanul, gyanakodva.
– Na Miklós bácsi! Legyen egy kis szíve, legalább karácsonykor. – kérlelte szépen hízelegve a szakápoló, majd Angélához fordult: – Itt fogsz beszélgetni egy kicsit Miklós bácsival! Ha kér valamit, akkor odaadod neki! Ha bármi baj van a folyosó végén leszek! Van kérdésed?!
– Azt hiszemminden világos… - válaszolta, majd nagyot nyelt, mint aki megemésztette a mondata valódi értelmét.
– Nagyszerű! Akkor szép napot Önöknek! – búcsúzott – legalábbis –, egyelőre a szakápoló, és ment a saját munkája után, míg Angéla és az öregember egy szobában maradtak ketten.
– Hány éves a kisasszony? – kérdezte az öreg.
– Tizennyolc leszek augusztusban hivatalosan, de valójában harmincnak érzem magamat! – jelentette ki kihúzva magát, és büszkén.
– Tudja drága az unokám is hasonlókorú, mint magácska… még csak a fáradtságot sem veszi, hogy öreg, betegeskedő nagyapját legalább egyszer egy évben meglátogassa, de nem hibáztatom, mert annak idején nekem sem igen sikeredett a lányommal a gyereknevelés… - úgy tűnt az öreg kiábrándult, szomorkás hangja, mint aki már mindent legalább százszor megbánt.
– Ezt igazán sajnálom… - Angéla most hirtelen saját nagyapjára gondolt, akit kilenc éves korában veszített el hirtelen. Ő is ugyanilyen markánshangú, nagyon jó mesélő, fantasztikus ember volt, akit alig ötvenkilenc éves korában ragadott magához a halál.
– Úgy látom ifjú hölgyem, hogy magácska már kész nő. Vannak udvarlói? Férje? Gyerekei? – Az öregember szemmel láthatóan minden részletre kiterjedően szerette volna magának jó alaposan kivallatni újdonsült ápolóját, ám Angéla sosem volt az a közlékenyfajta típus, aki már a legelső alkalommal azonnal kitárulkozik egy vadidegen embernek, most azonban gondolt egyet – talán az ünnepekre való tekintettel –, mesélni kezdte zaklatott gyerekkorát, és hánykodó kamaszéveit.
Az öregember érdeklődve, türelmesen hallgatta, néhányszor hümmögve vette tudomásul a kamaszlányt ért sérelmeket, szülei válását szerelmi csalódások emlékeit, és azt, hogy milyen iszonyatosan kemény dolog idejekorán felnőttként viselkedni, amikor mégjavában élvezni kellene a gyerekkort.
– ...Ákos annyira fantasztikus pasi volt, csak egy szemétláda faszkalap… volt pofája azt mondani, hogy Melindával csak barátok, miközben a szalagavatón bálon javában smároltak, és lehet, hogy prütyköltek is… - vallotta be keserű hanggal. Érződött, hogy vérig megsértették, és hogy mennyire csalódott szinte majdnem minden esetben az emberekben.
– Nagyon sajnálom… tudom ez egy öregember szájából, aki olyan öreg, akár az őskor kicsit furcsán hangozhat, de én is voltam fiatal… - most az öregen volt a sor, hogy kicsit meséljen fiatal férfikoráról a türelmesen érdeklődő lánynak.
– Annak idején szerelmes verseket írtam annak a hölgynek, akiről úgy gondoltam majd gyermkeink anyja lesz, és boldog családi légkört teremthetünk közösen… de sajnos a sors közbeszólt, és a választottam egy másik gazdagabb ember felesége lett, én pedig valósággal összetörtem, és mélységes önsajnálat és depressziós korszak vette kezdetét, ha nincsenek mellettem barátaim, talán túl sem élem fiatalságom virágéveit… - vallotta be, és éppen már amikor nagyon mélyen magam alatt voltam találkoztam egy intelligens és gyönyörű nővel, akivel valósággal azonnal egymásra hangolódtunk főként irodalmi, és kulturális szinten, hiszen iskolában tanított. Aztán, ahogy lenni szokott jöttek a gyerekek, és családunk lett, majd imádott feleségem hamar beteg lett, és alig három hónap múltán meghalt. – az öregember egy könnycseppet igyekezett azonnal rejtegetve elmorzsolni májfoltos, göcsörtös kezei között, hiszen a régi világban még úgy tanulta, hogy egy férfinak sosem szabad kimutatnia legbensőbb érzéseit.
– Ez nagyon szomorú… - Angéla egyre jobban érezte, hogy kezdi megkedvelni ezt a furcsa öregembert, aki nagyon is élénke emlékeztette őt szerető nagyapjára.
– A feleségem arra kért, hogy a halála után próbáljak meg új életet kezdeni, és újra boldog lenni, de én képtelen voltam erre, mert gyáva voltam, és elfutottam kicsinyes problémáim elől… aztán egyik évtized jött a másik után és kiábrándult, cinikus balek ostoba öregemberré váltam, aki megutálta az egész életét… - annyira szívhezszolóan, érzelmekre játszva beszélt, hogy Angélát valósággal azonnal meghódította, és le is nyűgözte.
– Őszintén sajnálom, ami történt… - bökte ki nagy nehezen, hiszen fogalma nem volt, hogy ilyen helyzetekbe mi is lehetett volna a kézenfekvő megoldás. – Én kilenc éves koromban borultam ki de nagyon, amikor meghalt a nagyapám, és a szüleim eldöntötték, hogy utálni fogják egymást! Rohadtul kiborultam, és hosszú évekig azt hittem, hogy a világ valósággal összeesküvést szőtt ellenem. De aztán – szerencsére –, remek barátnőkre tettem szert a gimiben, ahova jelenleg is járok, és nélkülük azt gondolom minden más lenne.
– Vannak olyan helyzetek, amikor az ember egyedül a legjobb barátaiban bízhat! – jelentette ki hangosan az öreg.
A nap hátralévő részében egymást követték az anekdotás kedvű kisebb történetmesélések, sztorizgatások sorozatai, és mire eljött az ebédidő ideje már nem két vadidegen méregette gyanakvón egymást és tett fel néhány kompromittáló, furkáló keresztkérdést a másiknak, sokkal inkább olyanok voltak, mint egy unoka, aki meglátogatta rég nem látott nagyapját. A tagbaszakadt, termetes szakápoló is visszanézett a szobába és jóleső érzéssel nézte végig, amint ,,gazdálkodj okosant” társasjátékot játszanak közösen, és az öregember arcán rendre futó, jelntőségteljes mosoly villan át.
– Úgy látom, hogy hamar megtalálták maguk között a közös hangot… - szólt közbe, amikor visszatért. – Hoztam egy kis ennivalót, és néhány szendvicset is, ha megéheztek volna. – szabadkozva máris letette az élelmet egy kis asztalra, majd Angélához fordult:
– Hát ennyi lett volna mára a feladatod! Élvezted a munkád?!
– Igen, minden percét határozottan! – lelkesedett izgalomtól kicsit máris kipirultan.
– Ez remek! Akkor a két ünnep között, és a következő évben is szeretettel várlak, és a többit majd közösen kitaláljuk! Békés ünnepeket kívánok neked!
– Nagyon köszönöm… viszont… ez igazán kedves… - Angéla hirtelen alig talált megfelelő szavakat, hogy kifejezze nagyrabecsülését ezek iránt a nagyszerű emberek iránt, akiket most megismerhetett.
Ettől kezdve Angéla már egyáltalán nem kínzó tehertételként élete át, hogy szociális munkára kötelezte iskolája. Még a két ünnep között, és azt újév hónapjaiban is rendszeresen meglátogatta újdonsült idős ismerősét, és valósággal alig várta, hogy egy tartalmasan jót beszélgethessen a furcsa öregemberrel, akivel jó barátok lettek. Később Angéla büszkén mutatta érettségi bizonyítványát az idős férfinek, majd kitörő ujjongó örömmel közölte, hogy felvették az egyetemre, ahol művelődésszervező, forgatókönyvírás mellett irodalmat és főként humán tantárgyakat is hallgatott. Az öreg nem győzte hallgatni, és ő is büszke volt tiszteletbeni fogadott ,,unokája” érdemeire.

SZALAGOS KINCSEK A MÚLTBÓL

A gyönyörű, harmincas hölgy, akiben megtestesült Grace Kelly eleganciája, és a modern kori extravagánsnak mondható elegancia éppen egy nagyméretű irodaház emeleti irodájában ücsörgött, és éppen részletes munkáit igyekezett rendezni, kategórizálni, illtve bizonyos szakmai, és üzleti prezentációkat elkészíteni, amikor egy váratlan, tragikus telefonhívás szakította félbe kreatívkodását:
– Halló… Váradi Linda? - egy öreges férfihang szólt bele a kagylóba. Érződött, hogy jócskán hezitál a hangja.
– Igen… Üdvözlöm. Miben segíthetek?! – kérdezte segítőkészen.
– Bocsásson meg, de attól tartok, hogy… rossz hírt kell közölnöm… az édesapjáról van szó… - elharapta a mondatot, hogy a másik is megértse miről lesz szó.
– Mi történt az apámmal?! – robbant ki zaklatott idegességgel, és feszült kiabálással belőle.
– Sajnos a szíve nem bírta, és ma kora délelőtt váratlanul elhunyt… - közölte a férfihang.
Linda először el sem akarta hinni.
,,Ez is biztos csak valami nagyon ostoba, morbid, idióta félreértés lehet” – gondolhatta. Vagy lehet, hogy bizonyos emberek csupán csak így akarnak bosszút állni amiatt, hogy ő karriert épített méghozzá sikeresen.” – Képtelen volt megítélni, mindenesetre most azonnal kideríti, hogy mi is történhetett valójában:
– Köszönöm, hogy szólt… kedves uram… amint lehet rohanok haza… - közölte ellentmondást nem tűrően, és amint visszatette a telefonkagylót a helyére, jószerivel egymást kergették fel és alá zaklatott, ideges gondolatai. ,,Pedig alig pár napja, hogy bszéltek, és a hétvégi ebéd alkalmával is nayon jól érezték magukat! Mi változott meg ennyire?!” – tette fel magának a kérdést, miközbn kijött hatalmasnak tetsző irodájából, és máris gyorsan átfutott egy fél folyosónyi méretet, hogy aztán főnöke irodája ajtaján hármat kopogtasson.
– Búj be! – hallatszott a hang dabentről, mire Linda kissé óvatosan benyitott.
– Á, Linduska drága! Mi a probléma, melyet haladéktalan orvosolni kell?! – kérdezte ötvenes éveiben járó, potrohos hasú főnöke, aki megélt már egyet mást a vállalat történetében, így ritkán lepődött meg. Most viszont szeemügyre véve Linda jócskán feszült, idegeskedő, és nagyon szomorú arckifejezését a helyzet egészen biztosan nagyon komolynak tűnhetett.
– Bocsásson meg igazgató úr, hogy zavarom, de most azonnal haza kell mennem… - válaszolta rémülten.
– Csak nem történt valami baj?! – hökkent meg azonnal a főnök.
– Attól tartok nagy baj van… az apám nemrég váratlanul… - az utolsó szót nem bírta kimondani, mert veszettül koncentrálnia kellett, hogy fogait összeszorítva rá ne törjön a hirtelen támadt, heves zokogási hullám, és tartós sírógörcs.
– Ó, ezt őszintén sajnálom! Persze menjen csak nyugodtan! A család az első! – közölte diplomatikus szöveggel. – Ha bármire szüksége lenne nyugodtan szóljon. – szólt még utána, amint Linda máris valósággal kiviharzott az ajtón.
Visszarohant az irodájába, vette a táskáját, és a szükséges holmijait, majd amíg a személyzeti liften lement a lenti parkolóházba addig igyekezett előkotorni táskája mélyéről a slusszkulcsot. Amikor megtalálta a kissé nyirkos levegőjű, céges parkolóházban autóját azonnal hatástalanította két pityegéssel a kocsiriasztót, majd beült, gázt adott és azonnal kikanyarodott a parkolóból.
A délelőtti csúsforgalomban így is úgy tűnt, mintha beton, vagy ólomlábakon állnának a tehetetlen percek. Így is jó negyvenöt percébe került mire apja panellakásához ért. Gyorsan felment a hatodik emeletre és kinyitotta a kulcssal az ajtót.
A hangulatos kis lakásban rend és tisztaság uralkodott, márha nem számítjuk a bakapelyhek apró kisebbfajta bolyhait, melyek valósággal rendre bárhol megtapadhattak a szobákban, ezzel kellemetlen köhögési rohamokat előidézve.
Linda gyorsan levetkőzött, és megpróbált logikusan, észszerűen átgondolni a dolgokat. Elfelejtette megkérdezni az öregebb férfihangtól a nevét, és azt, hogy hol érheti utol. Semmi gond. Akkor biztos majd a gondnok megmondja.
Fogta magát és azonnal a földszinti kisebb portásfüle felé vette az irányt, ahol az éppen posztoló gondnok szokta fogadni a ház lakóinak összes panaszát. Párat kopogtatott az ajtón, mire kinyílt és egy görnyedt hátú, totyogós, SZTK-keretes szemüveges bácsi nézett vele kérdőn farkasszemet:
– Jó napot ifjú hölgyem! Miben segíthetek?!
– Üdvözlöm Váradi Linda vagyok, és érdeklődnék, hogy esetleg nem-e Ön volt az a személy, aki pár órával ezelőtt a munkahelyemre telefonált, hogy közölje, hogy meghalt az apám?! – most merte csak először kimondani, hogy imádott apja nincs többé.
– Ó… Ön lenne az, kisasszony??? – lepődött mg jócskán a kisöreg. – Őszinte részvétem! A kora délelőtti órákban találtam meg… úgy tűnt békésen szunyókál a fotelban… tudja minden lakáshoz van olyan szerszámom, aminek a segítségével bemehetek, ha valami probléma adódna.
– Nem tudja véletlenül, hogy mi volt a baja? – kérdezte.
– Egészségügyileg annyira makkegészségesnek tűnt, amikor utoljára pár napja nála ebédeltem… – Linda mintha csak saját magát akarta volna megnyugtatni, ez viszont nem úgy sikeredett, ahogy azt magával kapcsolatban elvárta volna.
– Hát kedves hölgyem… én csupán annyit tudok mondani, hogy a tegnapi napon nem volt mozgás az apja lakásában, és ez gyanúra adott indokot, mert azért Váradi úr mindig is egy tevékeny, cselekvő embernek számított. A halottkém is kijött, és ő mondta, hogy békésen valószínűleg álmában hunyt el…
– Ó, értem… Nem tudja véletlenül, hogy hova szállították esetleg…?!
– Sajnos fogalmam sincs… mivel temészetes halált állapítottak meg nála nem lehet tudni, hogy a bonctan majd mit mutat ki. Ha gondolja kisasszony én nagyon szívesen segítek magának mindenben, amiben csak tudok… - kezdte tördelni a kezeit az öreg gondnok, mintha bűntudata lenne.
– Nagyon köszönöm… majd szólni fogok… - éppen készült visszamenni az apja lakásába, amikor váratlanul még visszafordult:
– Visszamehetek a lakásba kicsit körbenézni?!
– Persze, természetesen… szóljon, ha tudok segíteni… – közölte a gondnok, és addig a kis füle ajtajában állt, míg Linda újból vissza nem ment apja lakásába.
Miközben apja régi dolgai között kutatott, személődött a kis étkezőuckóban szinte azonnal kezébe akadt apjának régi magnókazettái, melyeken pontosan fel volt vezetve az ő kislány hangja.
A nyolcvanas évek végétől egészen a kétezres évek hajnaláig, amikor már fiatal, kiegyensúlyozott felnőttként el sem akarta hinni, hogy még - anno -, neki is volt ilyen hangja, tervei, és álmai. Szerencsére apja semmitsem dobott ki, és mindent precíz aprólékosággal dokumentált, és megőrzött, kezdve Linda legelső hajfürtjén át, az egyik kiesett tejfogát, az első gyurmából készített hamutartót és a legkülönfélébb, jelentéktelennek tetsző dolgokat, melyeket a legtöbb ember szinte hajlamos bagatell semmiségeknek tekinteni.
A Sencor-típusú félig kazettás, félig CD-s magnóba tette féltve őrzött kincsként az első kislányoshangú magnókazettát és önmagában azért fohászkodott, hogy a szalagot - remélhetőleg -, ne csípje be a magnó, amikor lenyomja a ,,LEJÁTSZÁS” gombot.
Kicsit recsegett, ropogott a nyolcvanas évek végi felvétel, ahol egy kis egérkehangú kislány félénken, félszegen szólt bele abba a felvevőbe, melyet az apja hozott Ausztriából:
- Ma 1989 nyara van Hölgyeim és Uraim, és itt ül közöttünk imádnivaló hercegnő Váradi Linda aki az álmairól fog beszélni kicsit... - felcsendült szeretett apja kicsit markáns, érces, karizmatikus hangja, és érezte, hogy szíve ott helyben majdnem összefacsarodik a hirtelen jött meglepetés hallatán.
- Mi szerenél lenni, ha nagy leszel kis Hercegnőm? - kérdezte apja a kislányát.
- Szeretném egy Barbie-házat, egy unikornist, és egy kifestőkönyvet... - válaszolta kislányhangon.
Linda meg-megmosolyogta saját magát, aztán újabb kazettát tett a magnó lejátszójába. Ezen a felvételen már erősen kivehető volt a kamaszokra jellemző kissé nyers provokatív, lázadó stílus, és a hangszíne is egy magabiztos, felnőttesebb nőről árulkodott:
- Ma 2002 karácsonya van és újfent összeült a család. Itt van mellettem Váradi Linda, aki időközben gyönyörű hölgy lett. Oszd meg a kedves hallgatókkal a gondolataidat. - kérlelte apja.
- Én is sok szeretettel köszöntök mindenkit! - hallotta erőteljes, kissé félős hangját. - Nagyon tetszik egy srác a gimiben, és alig várom, hogy vele táncolhassak a szalagavatón... - válaszolta és el is pirult, amint kimondta ezt a pár sort. - Életemben először vagyok szerelmes és csak azt mondhatom, hogy kurvajó... bocsánat a csúnya szóért - helyesbített -, fantasztikus, frenetikus érzés.
- Hát akkor fantasztikus szalagavatót és szerelmet neked drága kincsem... - hallotta apja hangját.
- Nagyon szépen köszönöm apukám... - hallotta huncut, mosolygós hangját.
Újabb kazettát vett ki, ez már a 2010-es években készült, tehát viszonylag frissnek számított.
- Üdvözlünk minden kedves hallgatót... - így az apja. - Itt ül Váradi Linda, ait további életéről kérdeztünk... hogy érzed magad? Mik aterveid, elképzléseid?
- Én s köszöntök mindenkit... - halhatóan nagy sóhaj. - Hú... ez egy nagyon nehézkes kérdés, de megpróbálok válaszolni... Nemrég fejeztem be Bölcsészeti tanulmányaimat, és bár imádok gyerkőcökkel foglalkozni, és élvezem a tanítás minden csínját-binját nem biztos, hogy ezzel szeretnék hátralévő életemben is foglalkozni...
- Bármit is csinálsz kincsem szeretém ha éreznéd, és tudnád, hogy mi édesanyáddal rendkívül büszkék vagyunk rád, és ha úgy érzed, hogy mást szeretnél akkor egyszerűen csak vágj bele... - hallotta apja biztató, bátorító hangját, és úgy érezte ismét elerednek vigasztalhatatlan könnyei.
- Igen... azt én is nagyon szeretném... – hangja bizonytalan volt, de ugyanakkor reményedő is, mert szerette volna az ismeretlen jövő ígéretét hordozni.
- Gyertek kész a finom vacsora... - meghallotta imádott édesanyja hangját is, és feltartóztatathatatlanul elöntötték az érzelmek. Édesanyja is csupán alig három éve hagyta itt őket, és apja halálával Linda végérvényesen magára maradt. Hiába volt magabiztos, határozott, kiegyensúlyozott felnőtt nő, akinek felivelő, szakmai karrierje, és önálló, szépen berendezett élete volt, úgy érezte most csupán csak egy maga van, és a nagy ismeretlen, veszélyes világ, amiben mintha nem találná a helyét.
Az öreg gondnok éppen jókor kopogtatott, így Linda talán kicsit még össze is szedhette magát.
– Bocsásson meg kisasszonyka, hogy zavarom… csak néhány levelet hoztam fel, ami már régóta az apja postaládádában árválkodott.
Linda gyorsan igyekezett egy papírzsebkendővel megtörölni könnyekben ázó arcát, de az öregember mindent észrevett, mégis tiszteletből inkább elfordította fejét, míg a felnőtt nő végez.
– Köszönöm, hogy ennyi mindenben segít… rebegte. – Nagyra értékelem…
– Igazán nincs mit kedves kisaszonyka… ha bármiben tudok, akkor nagyon szívesen, csak szóljon egészen nyugodtan… - Az öregember még toporgott kissé elveszetten, tétlenül a szobában, mert nem igazá tudta, hogy ilyen helyzetekben valójában mi is lenne a helyes teendő, majd óvatosan, halk csoszogó léptekkel újfent kiment, hogy gondolatai közt hagyja a gyönyörű fiatal nőt.
Linda úgy döntött, hogy a szalagos magnókazettákat, melyekből egész felcímkézett dobozok sorozata volt megtalálható apja íróasztalának fiókjaiban hazaviszi magával emlékbe, és a Sencor-típusú kazettás magnót is, és ha esetleg tönkremenne az sem baj, mert vagy megjavíttatja, vagy vesz egy újat.
A számára rendkívül becses, felbecsülhetetlen, kincs-felvételeket később egészen biztosan digitalizáltatni fogja, így igyekszik majd a modern technika segítségével átmenteni, és megőrizni az utókornak.
A hét hátralévő részében úgy gondolta lelkekben egészen biztosan jobban jár, ha kivesz egy pár nap szabadságot. És még a temetésről is muszáj volt intézkednie.
Amikor ezt az egész hercehurcát végigcsinálta, visszament minden kényelemmel felszerelt, modern lakásába, és elejétől a végéig újra és újra meghallgatta a felvételeket. Néha sírt, néha együtt nevetett velük, mintha csak az apja még mindig ott lenne vele együtt a szobában, és együtt örülne annak, hogy valami mégicsak sikerült elérniük ebben nagyon kacfántosra sikeredett boldog-szomorú életben. Magában sem merte igazság szerint bevallani, de talán így igyekezett a – maga módján –, feldolgozni a veszteség tartós érzését.

CSELEKVŐ XXI. SZÁZADI ÓDA

Kikönyökölve emostani velejéig
hóhér-rágta Időmből,
még idáig hallatszik szánalmasan
nyüzsgő utcák szívdobbanásában ordas,
krokodil-részegek tivornyás szópárbaja.
Egy-egy itt ragadt Tandori-veréb
még tűntetőn a csupasz ágakon csüng.
A szomszéd hold-kráteres tájban
tehervonat füttyent kiáltva hajnalok kezdetén.

Hasított, jóltáplált sertéseket visznek vágóhidakra,
akár Foneguti-montázsként.
Lisztes kötényét még le se
vette a pék s akár az ítélkező,
bikanyakú Danton; finom,
hamvas tésztaveknikbe
nagyot köp, hogy jobban csúszhasson.
Lapátol üveggolyókat izzadva magából
az idillikusnak tetsző pokolbéli
kemencék mellett.

Ordas-erejű, kósza szél
vísít zírénák echójaként
ordítja szerte szét:
megint nem lehetett életmentő segítség.
Már megint meghalt Egy-valaki.
– A szerelmes Vénusz-csillag többet
már nem pazarolhatja drága,
páratlan fényét páváskodó luxusfeleségekre,
csicsergő dívákra, leendő gyermek-anyákat
sem bíztat immár csecsemő-ringatásra.
Talán angyalok is kacaghatnak
egyszer még inkubátoros csecsemők szemeiben.
– Aki tud el bujdosik inkább rögvest:
ki külföldi mágnások fényűző paradicsomába,
ki valóra már nem váltható
nosztalgikus álmok nercbundái közé.

Már 2022 van.
Luxusmagángépekkel szállítják ám
a valóban dúsgazdag vendégeket akár
a gyarmatosítható Holdra is.
Akárha komisz galambok keresnék
feltűnési viszketegségükben az édent.
Egymás őszinte s tán igazibb
megismerése szinte azonnal feloldódik
a röpke, egyéjszakás kalandokban.
Saját önakaratából egy négytagú,
harmonikus család sem utazhat
a közkedvelt Maldív-szigetekre,
vagy éppen Balira.

Mintha az ártatlanságba becsomagolt
kiskorúaknak hirtelen alanyi jogon
járhatna a lelki kitaszított érettség.
Hol vannak már a kedveskedő versekben
elremegett bókok,
halhatatlan lángoló romantikák?!
Vajon e mostani modernkori
ember nem zülleszti-e
le totálisan saját magát egy vadbunkó,
alpári szintre?!

KALANDOS ÚT A HÍRNÉVHEZ

Csontsovány, fiatalos, szőke őzikeszemű nő sitett át a zebrán egy forgalmasnak nevezhető útkereszteződésen. Hófehér kesztyűt, tetszetős kis kalapot, és nagyon csinos szoknyás ruhát viselt, amiben úgy festett, mintha egy híres sztár. A húszas éveiben járhatott.
Mint aki szabályosan elkésett egy nagyon fontos találkozóról úgy igyekezett magának egyre nagyobb teret vágni a legtöbb szintén munkába igyekvő embersokadalom között. A külvilág hangjai – bár kétségtelen –, hogy precíz pontossággal beszűrődtek fotográfikus memóriája szövetei közé, mégis mintha igykezett volna a számára kockázattal járó, zavaró tényezőket tökéletesen kizárni határozott, és minden bizonnyal megfontolt életstílusából. Okostelefonja váratlanul megcsörrent, és mintha saját maga lenne egy nem kívánt, fölöttébb kínos és kellemetlen eset tanúja igyekezett a járdára fellépve egy valamivel alkalmasabb helyet találni, ahol szabadon mozoghat.
– Halló, tessék… - szólt bele miután felkapta a készüléket. – Bocsáss meg, de sajnos az ma nem igazán fog sikerülni, mert millió és egy dolgom mellett mindjárt meetingre kell rohannom… talán majd valamelyik nap csörögj rám újra oké?! – kérdezett vissza mire a kissé sértődött férfihang a vonal túlsó végén azonnal lerakta a mobilt.
,,Mit képzelnek ezek magukról, hogy majd lotok-futok, akár valami elfuserált, vagy szánalmas pincsikutyus?!” – kérdezte saját magától, persze gondolatban, hiszen hogy vette volna az ki magát, ha a délelőtti csúcsforgalom idején egyszer csak feltűnően elkezd magában beszélni. Ilyesmit – legalábbis –, a mostani pozíciójában, és karrierje kezdeti sikerei után egyszerűen nem engedhetett meg magának. Annál is inkább, mert lehetséges, hogy az egyik bulvárcsatorna műsorvezetői állására esélys, és a Foton felépített filmgyárban is nagyon komoly színészi feladatokat kaphat. Minden azon múlik, hogy a fejesek, és a producerek egyáltalán látnak-e benne lehetőséget, fantáziát, elhivatott tehetséget. Persze mint mindig most is szép számmal voltak tartós, önmarcangoló kétségei, hiszen a múlkor is majdnem megkapta azt a rádiós állást, csak hát egy celeb-üdvöske azonnal elhappolta előle, mert jobban tudott sírni-ríni, és ezáltal manipulálni is kedvére az embereket, mint akárki más. Gyors léptekkel máris az egyik mellékutca felé vette az irányt, ahol egy autószalon felajánlásával egy vadiúj, ötajtós autócsodát tesztelhetett kedvére és elég jó fizetés is járt hozzá, ha ezzel a kocsival fúrikázik, és mindenki látja. Még szerencse, hogy – anno tiznhét éves korában –, amint lehetősége nyílt rá rögvest le is rakta ajogsit, mert így legalább nem kellett taxit hívnia, ha állandóan mennie kellett valahova. Később aztán sokat agyalt azon, hogy valójában ténylegesen megérte ez a felszínes exibicionizmusról, és pusztán csak a csillogó-villogó külsőségekről szoló szakma, és karrier, mert ennyi erővel egészen nyugodtan kimehetett volna külföldre, és hátha ott több lehetőséget is felkínálhattak volna számára. De hát, ha egyszer már így alakult, akkor legalább igyekszik minél többet megtenni annak érdekében, hogy elismerjék, és maximálisan értékelni is tudják bizonyos szakmai, és persze egyéb körökben. Elővette kis táskájához a kocsi slusszkulcsát, amire egy automata riasztót is szereltek az autószalonban, pusztán csak a biztonság kedvéért, majd kétszeri pittyegés után a kocsiajtó máris feloldotta a zárakat és beszállva a vezetőülésbe azonnal gázt adott és sikeresen elnavigálta magát az időközben jócskán dugóvá növekedett közúti forgalomban. Mindig is elítélte azokat, akik – ha meghetenék –, még a vécére is kocsival mennének, és bár sokszor tényelgesen vonzóbbnak tűnt a tömegközlekedés, mégis ha az embernek időre kell mennie valahova, akkor értelemszerűen nem ér rá tökölni.
Bekanyarodott egy impozáns, nagyon magas és karcsú irodaházba alagsorban lévő autóparkolójába, aminek digitális chipkártyás sorompója volt, tehát az egyszerű átlag még csak be sem mehetett, ha nem volt kártyája, majd egy kissé sötét, és nyírkos parkolóhelyen azonnal le is parkolt. Aztán kicsit hosszú lépéseket kellett megtennie, hogy elérhesse az egyik kivilágított lépcsőházat, melyen belül egy afféle személyi lift is megvolt található. Most ezt fogja használni, mondhat bárki bármit. Megnyomta a középső emelet gombját és a lift halk surranással pillanatok múltán már fel is vitte a kívánt emeletre. Szokásos meetingre jött, és csupán csak abba kapaszkodhatott, hogy nyugodt, sziklaszilárd határozottsága és kiegyensúlyozottságát remélhetőleg értékelni fogják azok a HR-esek, akiket megbíztak azzal a kötelességszerű, ugyanakkor nagyon is kellemetlen feladattal, hogy szortírozzák és szorják ki a nem megfelelő munkavállalókat, ám hogy ez a valóságban, emberi nyelvre lefordítva valójábn mit is jelent, azt értelemszerűen nem tudhatta meg a kutya se.
A rendkívül tágas, panorámaablakos irodai helységbe lépett, ahol egy középkorú nő posztolt, látszólag halálosan unatkozva, és fonnyadt, kissé szarkalábas szemei tartós életuntságról, és unalomról árulkodtak. Több mint valószínű, hogy ezen a szent naponvár még rá jó pár interjúztatás, és úgy nézett ki, mint akinek már most totálisan elege van az egészből.
– Jó napot kívánok! – köszönt illedelmesen a fiatal, energikus nő miután belépett a helyiségbe.
– Üdvözlöm! Foglaljon helyet kérem! – a középkorúságában megrekedt nő még csak fel sem nézett hivatalos papírjai kisebbfajta halomjai közül, hanem szabályosan csupán az orra alatt igyekezett elmotyogni egy-két keresetlen, odavetett megjegyzést.
– Köszönöm szépen! Milyen kellemes időnk van! – közölte jókdvűen, kedves közvetlenéggel, mely nem igazán volt jellemző főként azokra, akik meetingre, vagy mghallgatásra jöttek. A másik nő csupán csak most nézett fel, és igyekezett aprólékosan szemügyre venni a jövevényt.
– Tehát kedves Boglárka! Miért is szeretne nálunk dolgozni, mint műsorvezető? – tette fel legelső, megkerülhetetlen kérdését a hivataloshangú nő.
– Szeretném kipróbálni önmagamat más szakmai jellegű területen is! – jött határozott érdeklődéssel a válasz.
– Hát igen… igen… - morfondírozott hangosan a hivatalnoknő. – A megküldött szakmai önéletrajzában bizony találtunk egy-két furcsaságot. – itt vetett egy pillanást bekapcsolt laptopja képernyőjére és párszor lenyomta a egeret. – Tehát az SZFÉ-n végzett, és haj jók az információk, akkor egy-két rklámfilm mellett filmekben és vígjátékokban is szerepelt.
– Igen, természtesen, de szeretném megpróbálni ezt az új területet is… - hangja mintha hirelen halkabbá vált volna. Úgy festett, mint akit valósággal teljesen elbizonytalanít a másik hivatalos személy kissé nemtörődöm, és hanyag hozzáállása.
– Ez dicséretes! Gratulálok, ám sajnos illik figyelmeztetnem, hogy mi nem művésznőket keresünk, akiket imádnak a kamerák, és a nézők, hanem elsősorban olyan embereket, akik a magunk szemszögéből kiindulva határozotan képesek növelni persze az adott csatorna érdekében a nézettséget. – annyira kioktató, és didaktikusra sikeredett a beszéde, hogy Bogi legszívesebben azon nyomban otthagyta volna ezt a sótlan, savanyú ecetes, rideg nőszemélyt. Most azonban színészi képességeit felhasználva inkább úgy döntött, hogy kivárja, hogy mi lesz.
– Megértem… ne haragudjon, hogy megkérdezem, és tolakodó leszk, de akadt már olyan az állásra jelentkezők közül, akiket szándékukban állt komolyan venni, ésesetleg adni nekik egy lehetőséget? – hangja ennél jobban aligha tapinthatott volna a lényegre, annál is inkább, mert a másik hivatalnoknő, mintha kisebb provokációnak tekintette volna ezt az esetet, és rögvest más hangnemet kezdett használni:
– ...Tehát kedves drága hölgyem! Ha jól értettem a szavait, akkor maga szerint nekünk jogunkban állna minden jöttment, kuntakinte emberkét felvenni, amíg csak ki nem derül, hogy az illető egyáltalán alkalmas-e az adott munkakör betöltésére?! – kérdezte ellenségesen.
– Elnézését kérem, ha a lényegre tapintottam, de akkor, persze csak, ha megengedi, akkor visszakérdeznék: miért is ne? Miért ne lehetne egyszerre akár több különböző kompetenciákkal rendelkező embereket felvenni, amíg a későbbiekben ki nem derül, hogy ki alkalmas egy-egy pozícióra? – most Bogin volt a sor, hogy megpróbáljon saját eszközeivel érvényt szerezni saját meggyőzédéseinek.
– Hát kedves Boglárka! Azt az egyet azért meg kell hagyni, hogy amit a fejébe vesz, azt gondolom tüzön-vizen át el is éri?!
– Sohsem szerettem dicsekedni a képességeimmel, de igen, szeretm tudni, hogy jól végeztem-e a feladataimat.
– Hát ez nagyon dicséretes! Köszönjük, hogy befáradt mihozzánk, és pár napon belül értesítjük, hogy megkapta-e az állást! További szép napot! – azzal mintha ott se lett volna a zsémbeskedvű hivatalnoknő újfent belemélyedt a hivatalos papírok kupacába és tudáomást sem vett a fiatal nőről.
– Nagyon köszönöm a lehetőséget! – állt fel helyéből, hogy még véletlenül se gyűrje össze elegáns és kifinomultságot tükröző ruhadarabjait, majd kisétált előbb azirodából, később pedig a hatalmas monstrumnak tetsző csupaüveg irodaházból.
,,Na itt se fogok én álláshoz jutni!” – gondolhatta magában, de egyelőre nem volt ideje sopánkodni, mert kissé szerencsétlen módon gy olyan mellékutcácskában sikeredett leparkolnia kocsiját, ahol előszeretettel ,,járőröztek” néhány erőteljesen buzgómócsing közterület felügyelő emberke. Az egyik úgy tűnik máris körmölgetni kezdett valamit a jegyzetfüzetébe, és már éppen készült rá, hogy mit aki maximálisan jólvégzi a munkáját az autó szélvédőre akassza a birságot. Épp akkor termett ott szükellő, gazellalépéseivel Bogi, aki – szerencsére -, azonnal igyekezett minden színészi és nőies praktikáit bevetni.
– Bocsásson meg kedves uram… - szólította meg nagyon kedvesen. – Ne haragudjon rám, amiért ide kellett, hogy parkoljak, de másutt aligha találhattam volna szabad helyet. Ünepélyesen megígérem, hogy soha többet nem fog előfordulni. A másik felügyelő úgy nézett rá, mintha a gyönyörű, karcsú nő legalább is nem volna százas, és tovább körmölgette a cetlijeit.
– Drága hölgyem! Tudja azt maga, hogy én naponta hány és hány ugyanilyen történetet kell, hogy végighallgassak?! Azt hiszi, hogy ez valami jó vicc. Nem látta a táblát, hogy ez fizetős parkoló?! – úgy tette fel a maga pikírt, tolakodóan nyers kérdéseit, mintha legalább is még ő volna vérig sértve, és nem Bogi.
– Elnézését kérem, de tényleg nem láttam! Tudja voltak fontosabb dolgaim is! – kötötte határozottan, és egyre temperamentumosabban az ebet a karóhoz.
– Nézze drága hölgyem! Őszintén sajnálom a gondját-baját, de ha azt várja tőlem, hogy tegyük semmissé ezt a büntetést, akkor engem vesznek elő a főnökeim, és akkor agyő állás, nomeg a nyugdíj! – vallotta be őszintén a közterületis.
– Megértettem kedves Uram, és bocsásson meg, ha bármi kellemetlenség érte volna! – kért elnézését Bogi. A legkevésbé sem hiányzott neki főként a mai kissé rohanós, zaklatottra sikeredett nap délelőttjén, hogy még egy ártatlannak tetsző parkolási bírságot is begyűjtsön magának. A közterületi felügyelő végzett a bírság körmölésével, átnyújtotta a cetlit, és felszólította Bogit, hogy a bírság kifizetésére harminc nap áll rendelkezésére, majd további szép napot kívánt, és ment a további dolgára.
,,Hát ezt jól megcsináltam! – vonta le a következtetést. Kellett ez nekem? És ráadásul éppen ma?!” – Beült az autójába és kikanyarodott a forgalomba, hogy a következő meghallgatáson vegyen részt. Az idő már jócskán ebédhez közeledett, és jócskán korgó gyomra nem győzte figyelmeztetni, hogy most már azért igazán ehetne is valamit, de ha most eszegetni kezd akkor tutti biztos, hogy megint elkésik egy fontos találkáról, azt pedig nem engedhette meg. Így gyorsan megpróbált a lehető legrövidebb kerülőúvonalakat használva ellavírozni a belvároson keresztül, hogy végül egy újabb patinás irodaiépület előtt állítsa le autóját.
– Na végre valahára! – méltatlankodott az egyik fejes producer. – Te meg hogy a nyavalyába voltál ennyi ideig?! Van fogalmad róla, hogy mit be kellett vetnem, amíg végre üzletet tudtam kötni a többi hígagyú fejessel?! – bosszankodott fogát csikorgatva rossz szokásaként a producer, aki már annyi filmet leforgatott.
– Bocsáss meg a késés miatt, de eléggé szar napom volt. Márha egyáltalán érdekel, és a tetejébe még ráadásul meg is bírságoltak, ha esetleg kíváncsi vagy rá! – közölte magyarázatként, majd türelmesen megvárta a producer reakcióját.
– Hogy micsoda??? Mi az, hogy megbírságolnak egy ilyen dögös szupermodellnek is nyugodtan beillő, intlligens színésznőt?! Hová jut így ez a rohadt, gennyes világ?! – méltatlankodott az égre emelve tekintetét. – No de semmi szózaporítás a továbbiakban, mert most azonnal bszélni akarnak veled a filmről, amiben szerepet kaptál! Gyorsan menjünk fel az irodákba, mert már valósággal tűkö ülnek, és tudod, hogy az idő pénz! – gyorsan karonfogta Bogit és már szaladtak is a liftekhez, majd fel az emeleten található márványasztalos tárgyalóba, ahol néhány külföldi befektető mellett filmes nagykutyák képviseleti tagjai is megjelentek, és érdeklődve fordultak az éppen sebtében betoppanó gyönyörű, fiatal tehetséges nő felé.
– Uraim! Nagyon köszönjük, hogy megvártak bennüket! – közölte kmért tárgyilagosággal a producer tört angol nyelven, majd Bogihoz fordulva bemutatta a tehetséges művésznőt a többi filmes üzletembernek. – Hadd mutassam be az egyik fantasztikusan inspiráló, és sokoldalú magyar hírességet, aki mint azt Önök is tudhatják nemrég fejezte be az egyik sikeres romantikus műfajú sorozatát… - a producer szövegelésével csupán egyetlen probléma volt a baj, hogy nem felelt meg a szűkebben vett valóságnak. Igaz ugyan, hogy Bogi szerepelt néhány jelenet erejéig egy krimi sorozatban, és néhány reklámfilmben, ám számottevő, emlékezetes filmográfiát – legalább is egyelőre -, még nem tudott felmutatni. Így teljesen természetes, hogy szíve mélyén annyira feszült, és frusztrált volt, mint aki jogosan attól tart, hogy bármelyik pillanatban lebukhat.
A öt főből álló külföldi filmes üzletemberek többsége azonnal ismertette angolul, hogy milyen műfajú, és tartalmú filmre gondoltak, és természetesen a forgatókönyveket – állítólag -, már hónapokkal ezelőtt megküldték minden szereplőnek, és stábtagnak, a producer erről azonban – ki tudja miért? -, mélyen hallgatott. Talán megvolt a saját terve.
Bogi tört angolsággal igyekezett válaszolgatni a hozzá intézett kérdések özönére kezdve azzal, hogy miként képzelimajd felépíteni a megformálására váró karakterét, és hogy hogyan látja gördülékeny lesz-e a történetvezetés és maga a fogatókönyv is. Kölcsönös, műmosolygós jópofizás, és gazsulálgatás volt ez a felek résézéről, mégis a közös munka szempontjából valósággal elengedhetetlennek bizonyult, hiszen a külföldi filmesek szerződéssel érkezek, és készek voltak megállapodni. Bogi még életében nemlátott ennyi nullát méghozzá euróban mérve. A producer udvarias diplomatikusággal úgy fogalmazott, hogy egy pár nap gondolkodási időt szeretnénk kérni, amíg a színésznő rendesen hozzálát a feladtaihoz, mire az ötfős társaság azonnal megköszönte a szívélyes vendéglátását és máris távoztak az épületből.
Néhány héttel később a producer éppen a Fóti filmgyár vonzáskörzetében tartozkodott és megeresztett egy mobilhívást, hogy kedvenc színésznője azonnal vágja magát kocsiba, és utazzék le Fótra. Boginak bőséges órákba került mire a hangulatos kis vidéki városkába leért. A producer mézes-mázos mosollyal fogadta:
– Kisanyám! Ezt nem fogod elhinni! Bevették a szövegedet, és ez azt jelenti, hogy megkaptad a szerepet, úgyhogy írány London!
– Most ugye hülyéskedsz velem?! – Bogi el sem akarta hinni.
– Ugyan már kisanyám! Hát miért tenném?! Te vagy a nagy sztár, vagy nem?!
– Szóhoz sem jutok! Most mit kell csinálnom?! – annyira megdöbbent, hogy jópár perc is beltelt mire képes volt összerakni az összefüggéseket, és megemészteni a hallottakat.
– Nyugi kisanyám! Nagy levegőt, majd kifújás! A te dolgod, hogy összepakold a holmidat, meg ami kell, és a forgatókönyvet is, és meg se állj Londonig, ahol már szállástól kezdve mindent előkészítettek neked és a stáb többi tagjai számára. Ne izgulj semmit! Vérprofi vagy, aki nm retten meg ilyen kaliberű kihívásoktól, igaz-e?!
– Nos én biztosan nem fogalmaznék ennyire… lényegre törően… - felelte bizonytalanul.
– Semmi vész! Most pedig azonnal menj haza, pakold be a cuccaidat, és a Liszt Ferenc reptéren bő két és fél óra múlva találkozunk! Rendben van?! – kérdezett vissza.
– Hát… rendben… - válaszolta Bogi, majd újfent autóba pattant, és visszahajtott Budapestre a lakására, hogy a szükséges holmijait összeszedje. Még így is rengeteg mindent nem vitt magával abban ahiszemben, hogy odakint majd mindenről gondoskodnak.
Amikor kivitette magát egy sárga taxival a reptérre a producere már izgatottan várt rá. Segített becsekkolni a csomagjait, és bőröndjeit, majd megvette a beszállókártyáját, aztán következett két arcra való, kissé nyálas cuppanós puszi, és Bogi pillanatokon belül már egy London felé tartó repülőjárat turistaosztályán utazott, és el sem akarta hinni, hogy bárkinek is lehet egyáltalán ekkora mázlija, és szerencséje.

KALANDOS ÚT A HÍRNÉVHEZ

Csontsovány, fiatalos, szőke őzikeszemű nő sitett át a zebrán egy forgalmasnak nevezhető útkereszteződésen. Hófehér kesztyűt, tetszetős kis kalapot, és nagyon csinos szoknyás ruhát viselt, amiben úgy festett, mintha egy híres sztár. A húszas éveiben járhatott.
Mint aki szabályosan elkésett egy nagyon fontos találkozóról úgy igyekezett magának egyre nagyobb teret vágni a legtöbb szintén munkába igyekvő embersokadalom között. A külvilág hangjai – bár kétségtelen –, hogy precíz pontossággal beszűrődtek fotográfikus memóriája szövetei közé, mégis mintha igykezett volna a számára kockázattal járó, zavaró tényezőket tökéletesen kizárni határozott, és minden bizonnyal megfontolt életstílusából. Okostelefonja váratlanul megcsörrent, és mintha saját maga lenne egy nem kívánt, fölöttébb kínos és kellemetlen eset tanúja igyekezett a járdára fellépve egy valamivel alkalmasabb helyet találni, ahol szabadon mozoghat.
– Halló, tessék… - szólt bele miután felkapta a készüléket. – Bocsáss meg, de sajnos az ma nem igazán fog sikerülni, mert millió és egy dolgom mellett mindjárt meetingre kell rohannom… talán majd valamelyik nap csörögj rám újra oké?! – kérdezett vissza mire a kissé sértődött férfihang a vonal túlsó végén azonnal lerakta a mobilt.
,,Mit képzelnek ezek magukról, hogy majd lotok-futok, akár valami elfuserált, vagy szánalmas pincsikutyus?!” – kérdezte saját magától, persze gondolatban, hiszen hogy vette volna az ki magát, ha a délelőtti csúcsforgalom idején egyszer csak feltűnően elkezd magában beszélni. Ilyesmit – legalábbis –, a mostani pozíciójában, és karrierje kezdeti sikerei után egyszerűen nem engedhetett meg magának. Annál is inkább, mert lehetséges, hogy az egyik bulvárcsatorna műsorvezetői állására esélys, és a Foton felépített filmgyárban is nagyon komoly színészi feladatokat kaphat. Minden azon múlik, hogy a fejesek, és a producerek egyáltalán látnak-e benne lehetőséget, fantáziát, elhivatott tehetséget. Persze mint mindig most is szép számmal voltak tartós, önmarcangoló kétségei, hiszen a múlkor is majdnem megkapta azt a rádiós állást, csak hát egy celeb-üdvöske azonnal elhappolta előle, mert jobban tudott sírni-ríni, és ezáltal manipulálni is kedvére az embereket, mint akárki más. Gyors léptekkel máris az egyik mellékutca felé vette az irányt, ahol egy autószalon felajánlásával egy vadiúj, ötajtós autócsodát tesztelhetett kedvére és elég jó fizetés is járt hozzá, ha ezzel a kocsival fúrikázik, és mindenki látja. Még szerencse, hogy – anno tiznhét éves korában –, amint lehetősége nyílt rá rögvest le is rakta ajogsit, mert így legalább nem kellett taxit hívnia, ha állandóan mennie kellett valahova. Később aztán sokat agyalt azon, hogy valójában ténylegesen megérte ez a felszínes exibicionizmusról, és pusztán csak a csillogó-villogó külsőségekről szoló szakma, és karrier, mert ennyi erővel egészen nyugodtan kimehetett volna külföldre, és hátha ott több lehetőséget is felkínálhattak volna számára. De hát, ha egyszer már így alakult, akkor legalább igyekszik minél többet megtenni annak érdekében, hogy elismerjék, és maximálisan értékelni is tudják bizonyos szakmai, és persze egyéb körökben. Elővette kis táskájához a kocsi slusszkulcsát, amire egy automata riasztót is szereltek az autószalonban, pusztán csak a biztonság kedvéért, majd kétszeri pittyegés után a kocsiajtó máris feloldotta a zárakat és beszállva a vezetőülésbe azonnal gázt adott és sikeresen elnavigálta magát az időközben jócskán dugóvá növekedett közúti forgalomban. Mindig is elítélte azokat, akik – ha meghetenék –, még a vécére is kocsival mennének, és bár sokszor tényelgesen vonzóbbnak tűnt a tömegközlekedés, mégis ha az embernek időre kell mennie valahova, akkor értelemszerűen nem ér rá tökölni.
Bekanyarodott egy impozáns, nagyon magas és karcsú irodaházba alagsorban lévő autóparkolójába, aminek digitális chipkártyás sorompója volt, tehát az egyszerű átlag még csak be sem mehetett, ha nem volt kártyája, majd egy kissé sötét, és nyírkos parkolóhelyen azonnal le is parkolt. Aztán kicsit hosszú lépéseket kellett megtennie, hogy elérhesse az egyik kivilágított lépcsőházat, melyen belül egy afféle személyi lift is megvolt található. Most ezt fogja használni, mondhat bárki bármit. Megnyomta a középső emelet gombját és a lift halk surranással pillanatok múltán már fel is vitte a kívánt emeletre. Szokásos meetingre jött, és csupán csak abba kapaszkodhatott, hogy nyugodt, sziklaszilárd határozottsága és kiegyensúlyozottságát remélhetőleg értékelni fogják azok a HR-esek, akiket megbíztak azzal a kötelességszerű, ugyanakkor nagyon is kellemetlen feladattal, hogy szortírozzák és szorják ki a nem megfelelő munkavállalókat, ám hogy ez a valóságban, emberi nyelvre lefordítva valójábn mit is jelent, azt értelemszerűen nem tudhatta meg a kutya se.
A rendkívül tágas, panorámaablakos irodai helységbe lépett, ahol egy középkorú nő posztolt, látszólag halálosan unatkozva, és fonnyadt, kissé szarkalábas szemei tartós életuntságról, és unalomról árulkodtak. Több mint valószínű, hogy ezen a szent naponvár még rá jó pár interjúztatás, és úgy nézett ki, mint akinek már most totálisan elege van az egészből.
– Jó napot kívánok! – köszönt illedelmesen a fiatal, energikus nő miután belépett a helyiségbe.
– Üdvözlöm! Foglaljon helyet kérem! – a középkorúságában megrekedt nő még csak fel sem nézett hivatalos papírjai kisebbfajta halomjai közül, hanem szabályosan csupán az orra alatt igyekezett elmotyogni egy-két keresetlen, odavetett megjegyzést.
– Köszönöm szépen! Milyen kellemes időnk van! – közölte jókdvűen, kedves közvetlenéggel, mely nem igazán volt jellemző főként azokra, akik meetingre, vagy mghallgatásra jöttek. A másik nő csupán csak most nézett fel, és igyekezett aprólékosan szemügyre venni a jövevényt.
– Tehát kedves Boglárka! Miért is szeretne nálunk dolgozni, mint műsorvezető? – tette fel legelső, megkerülhetetlen kérdését a hivataloshangú nő.
– Szeretném kipróbálni önmagamat más szakmai jellegű területen is! – jött határozott érdeklődéssel a válasz.
– Hát igen… igen… - morfondírozott hangosan a hivatalnoknő. – A megküldött szakmai önéletrajzában bizony találtunk egy-két furcsaságot. – itt vetett egy pillanást bekapcsolt laptopja képernyőjére és párszor lenyomta a egeret. – Tehát az SZFÉ-n végzett, és haj jók az információk, akkor egy-két rklámfilm mellett filmekben és vígjátékokban is szerepelt.
– Igen, természtesen, de szeretném megpróbálni ezt az új területet is… - hangja mintha hirelen halkabbá vált volna. Úgy festett, mint akit valósággal teljesen elbizonytalanít a másik hivatalos személy kissé nemtörődöm, és hanyag hozzáállása.
– Ez dicséretes! Gratulálok, ám sajnos illik figyelmeztetnem, hogy mi nem művésznőket keresünk, akiket imádnak a kamerák, és a nézők, hanem elsősorban olyan embereket, akik a magunk szemszögéből kiindulva határozotan képesek növelni persze az adott csatorna érdekében a nézettséget. – annyira kioktató, és didaktikusra sikeredett a beszéde, hogy Bogi legszívesebben azon nyomban otthagyta volna ezt a sótlan, savanyú ecetes, rideg nőszemélyt. Most azonban színészi képességeit felhasználva inkább úgy döntött, hogy kivárja, hogy mi lesz.
– Megértem… ne haragudjon, hogy megkérdezem, és tolakodó leszk, de akadt már olyan az állásra jelentkezők közül, akiket szándékukban állt komolyan venni, ésesetleg adni nekik egy lehetőséget? – hangja ennél jobban aligha tapinthatott volna a lényegre, annál is inkább, mert a másik hivatalnoknő, mintha kisebb provokációnak tekintette volna ezt az esetet, és rögvest más hangnemet kezdett használni:
– ...Tehát kedves drága hölgyem! Ha jól értettem a szavait, akkor maga szerint nekünk jogunkban állna minden jöttment, kuntakinte emberkét felvenni, amíg csak ki nem derül, hogy az illető egyáltalán alkalmas-e az adott munkakör betöltésére?! – kérdezte ellenségesen.
– Elnézését kérem, ha a lényegre tapintottam, de akkor, persze csak, ha megengedi, akkor visszakérdeznék: miért is ne? Miért ne lehetne egyszerre akár több különböző kompetenciákkal rendelkező embereket felvenni, amíg a későbbiekben ki nem derül, hogy ki alkalmas egy-egy pozícióra? – most Bogin volt a sor, hogy megpróbáljon saját eszközeivel érvényt szerezni saját meggyőzédéseinek.
– Hát kedves Boglárka! Azt az egyet azért meg kell hagyni, hogy amit a fejébe vesz, azt gondolom tüzön-vizen át el is éri?!
– Sohsem szerettem dicsekedni a képességeimmel, de igen, szeretm tudni, hogy jól végeztem-e a feladataimat.
– Hát ez nagyon dicséretes! Köszönjük, hogy befáradt mihozzánk, és pár napon belül értesítjük, hogy megkapta-e az állást! További szép napot! – azzal mintha ott se lett volna a zsémbeskedvű hivatalnoknő újfent belemélyedt a hivatalos papírok kupacába és tudáomást sem vett a fiatal nőről.
– Nagyon köszönöm a lehetőséget! – állt fel helyéből, hogy még véletlenül se gyűrje össze elegáns és kifinomultságot tükröző ruhadarabjait, majd kisétált előbb azirodából, később pedig a hatalmas monstrumnak tetsző csupaüveg irodaházból.
,,Na itt se fogok én álláshoz jutni!” – gondolhatta magában, de egyelőre nem volt ideje sopánkodni, mert kissé szerencsétlen módon gy olyan mellékutcácskában sikeredett leparkolnia kocsiját, ahol előszeretettel ,,járőröztek” néhány erőteljesen buzgómócsing közterület felügyelő emberke. Az egyik úgy tűnik máris körmölgetni kezdett valamit a jegyzetfüzetébe, és már éppen készült rá, hogy mit aki maximálisan jólvégzi a munkáját az autó szélvédőre akassza a birságot. Épp akkor termett ott szükellő, gazellalépéseivel Bogi, aki – szerencsére -, azonnal igyekezett minden színészi és nőies praktikáit bevetni.
– Bocsásson meg kedves uram… - szólította meg nagyon kedvesen. – Ne haragudjon rám, amiért ide kellett, hogy parkoljak, de másutt aligha találhattam volna szabad helyet. Ünepélyesen megígérem, hogy soha többet nem fog előfordulni. A másik felügyelő úgy nézett rá, mintha a gyönyörű, karcsú nő legalább is nem volna százas, és tovább körmölgette a cetlijeit.
– Drága hölgyem! Tudja azt maga, hogy én naponta hány és hány ugyanilyen történetet kell, hogy végighallgassak?! Azt hiszi, hogy ez valami jó vicc. Nem látta a táblát, hogy ez fizetős parkoló?! – úgy tette fel a maga pikírt, tolakodóan nyers kérdéseit, mintha legalább is még ő volna vérig sértve, és nem Bogi.
– Elnézését kérem, de tényleg nem láttam! Tudja voltak fontosabb dolgaim is! – kötötte határozottan, és egyre temperamentumosabban az ebet a karóhoz.
– Nézze drága hölgyem! Őszintén sajnálom a gondját-baját, de ha azt várja tőlem, hogy tegyük semmissé ezt a büntetést, akkor engem vesznek elő a főnökeim, és akkor agyő állás, nomeg a nyugdíj! – vallotta be őszintén a közterületis.
– Megértettem kedves Uram, és bocsásson meg, ha bármi kellemetlenség érte volna! – kért elnézését Bogi. A legkevésbé sem hiányzott neki főként a mai kissé rohanós, zaklatottra sikeredett nap délelőttjén, hogy még egy ártatlannak tetsző parkolási bírságot is begyűjtsön magának. A közterületi felügyelő végzett a bírság körmölésével, átnyújtotta a cetlit, és felszólította Bogit, hogy a bírság kifizetésére harminc nap áll rendelkezésére, majd további szép napot kívánt, és ment a további dolgára.
,,Hát ezt jól megcsináltam! – vonta le a következtetést. Kellett ez nekem? És ráadásul éppen ma?!” – Beült az autójába és kikanyarodott a forgalomba, hogy a következő meghallgatáson vegyen részt. Az idő már jócskán ebédhez közeledett, és jócskán korgó gyomra nem győzte figyelmeztetni, hogy most már azért igazán ehetne is valamit, de ha most eszegetni kezd akkor tutti biztos, hogy megint elkésik egy fontos találkáról, azt pedig nem engedhette meg. Így gyorsan megpróbált a lehető legrövidebb kerülőúvonalakat használva ellavírozni a belvároson keresztül, hogy végül egy újabb patinás irodaiépület előtt állítsa le autóját.
– Na végre valahára! – méltatlankodott az egyik fejes producer. – Te meg hogy a nyavalyába voltál ennyi ideig?! Van fogalmad róla, hogy mit be kellett vetnem, amíg végre üzletet tudtam kötni a többi hígagyú fejessel?! – bosszankodott fogát csikorgatva rossz szokásaként a producer, aki már annyi filmet leforgatott.
– Bocsáss meg a késés miatt, de eléggé szar napom volt. Márha egyáltalán érdekel, és a tetejébe még ráadásul meg is bírságoltak, ha esetleg kíváncsi vagy rá! – közölte magyarázatként, majd türelmesen megvárta a producer reakcióját.
– Hogy micsoda??? Mi az, hogy megbírságolnak egy ilyen dögös szupermodellnek is nyugodtan beillő, intlligens színésznőt?! Hová jut így ez a rohadt, gennyes világ?! – méltatlankodott az égre emelve tekintetét. – No de semmi szózaporítás a továbbiakban, mert most azonnal bszélni akarnak veled a filmről, amiben szerepet kaptál! Gyorsan menjünk fel az irodákba, mert már valósággal tűkö ülnek, és tudod, hogy az idő pénz! – gyorsan karonfogta Bogit és már szaladtak is a liftekhez, majd fel az emeleten található márványasztalos tárgyalóba, ahol néhány külföldi befektető mellett filmes nagykutyák képviseleti tagjai is megjelentek, és érdeklődve fordultak az éppen sebtében betoppanó gyönyörű, fiatal tehetséges nő felé.
– Uraim! Nagyon köszönjük, hogy megvártak bennüket! – közölte kmért tárgyilagosággal a producer tört angol nyelven, majd Bogihoz fordulva bemutatta a tehetséges művésznőt a többi filmes üzletembernek. – Hadd mutassam be az egyik fantasztikusan inspiráló, és sokoldalú magyar hírességet, aki mint azt Önök is tudhatják nemrég fejezte be az egyik sikeres romantikus műfajú sorozatát… - a producer szövegelésével csupán egyetlen probléma volt a baj, hogy nem felelt meg a szűkebben vett valóságnak. Igaz ugyan, hogy Bogi szerepelt néhány jelenet erejéig egy krimi sorozatban, és néhány reklámfilmben, ám számottevő, emlékezetes filmográfiát – legalább is egyelőre -, még nem tudott felmutatni. Így teljesen természetes, hogy szíve mélyén annyira feszült, és frusztrált volt, mint aki jogosan attól tart, hogy bármelyik pillanatban lebukhat.
A öt főből álló külföldi filmes üzletemberek többsége azonnal ismertette angolul, hogy milyen műfajú, és tartalmú filmre gondoltak, és természetesen a forgatókönyveket – állítólag -, már hónapokkal ezelőtt megküldték minden szereplőnek, és stábtagnak, a producer erről azonban – ki tudja miért? -, mélyen hallgatott. Talán megvolt a saját terve.
Bogi tört angolsággal igyekezett válaszolgatni a hozzá intézett kérdések özönére kezdve azzal, hogy miként képzelimajd felépíteni a megformálására váró karakterét, és hogy hogyan látja gördülékeny lesz-e a történetvezetés és maga a fogatókönyv is. Kölcsönös, műmosolygós jópofizás, és gazsulálgatás volt ez a felek résézéről, mégis a közös munka szempontjából valósággal elengedhetetlennek bizonyult, hiszen a külföldi filmesek szerződéssel érkezek, és készek voltak megállapodni. Bogi még életében nemlátott ennyi nullát méghozzá euróban mérve. A producer udvarias diplomatikusággal úgy fogalmazott, hogy egy pár nap gondolkodási időt szeretnénk kérni, amíg a színésznő rendesen hozzálát a feladtaihoz, mire az ötfős társaság azonnal megköszönte a szívélyes vendéglátását és máris távoztak az épületből.
Néhány héttel később a producer éppen a Fóti filmgyár vonzáskörzetében tartozkodott és megeresztett egy mobilhívást, hogy kedvenc színésznője azonnal vágja magát kocsiba, és utazzék le Fótra. Boginak bőséges órákba került mire a hangulatos kis vidéki városkába leért. A producer mézes-mázos mosollyal fogadta:
– Kisanyám! Ezt nem fogod elhinni! Bevették a szövegedet, és ez azt jelenti, hogy megkaptad a szerepet, úgyhogy írány London!
– Most ugye hülyéskedsz velem?! – Bogi el sem akarta hinni.
– Ugyan már kisanyám! Hát miért tenném?! Te vagy a nagy sztár, vagy nem?!
– Szóhoz sem jutok! Most mit kell csinálnom?! – annyira megdöbbent, hogy jópár perc is beltelt mire képes volt összerakni az összefüggéseket, és megemészteni a hallottakat.
– Nyugi kisanyám! Nagy levegőt, majd kifújás! A te dolgod, hogy összepakold a holmidat, meg ami kell, és a forgatókönyvet is, és meg se állj Londonig, ahol már szállástól kezdve mindent előkészítettek neked és a stáb többi tagjai számára. Ne izgulj semmit! Vérprofi vagy, aki nm retten meg ilyen kaliberű kihívásoktól, igaz-e?!
– Nos én biztosan nem fogalmaznék ennyire… lényegre törően… - felelte bizonytalanul.
– Semmi vész! Most pedig azonnal menj haza, pakold be a cuccaidat, és a Liszt Ferenc reptéren bő két és fél óra múlva találkozunk! Rendben van?! – kérdezett vissza.
– Hát… rendben… - válaszolta Bogi, majd újfent autóba pattant, és visszahajtott Budapestre a lakására, hogy a szükséges holmijait összeszedje. Még így is rengeteg mindent nem vitt magával abban ahiszemben, hogy odakint majd mindenről gondoskodnak.
Amikor kivitette magát egy sárga taxival a reptérre a producere már izgatottan várt rá. Segített becsekkolni a csomagjait, és bőröndjeit, majd megvette a beszállókártyáját, aztán következett két arcra való, kissé nyálas cuppanós puszi, és Bogi pillanatokon belül már egy London felé tartó repülőjárat turistaosztályán utazott, és el sem akarta hinni, hogy bárkinek is lehet egyáltalán ekkora mázlija, és szerencséje.