IDŐK ÜZENETE 

Nem lehet méltán elégedett s boldog a Kor,
mely már nem értheti a kedves önzetlenséget,
kortárs költőket inkább szándékosan
titkos elefántcsonttornyokba száműzi,
torz-grimaszokat vágva rájuk,
mintha büdösek volnának.
Megtöri az összes valamirevaló
álláslehetőség sanda,
megvesztegethető, idill-reményét;
kiváltságok s ígéretek
még így se emeltek
soha kalapot kisemberek
mihaszna élete előtt.

Nem boldog egy csöppet se az a Kor,
mely szándékosan agyat mos,
értelmet butít, s elpazarolja
őszinte-nyílt érzelmeit.
Szabadgondolkodók pikáns-provokatív
ítéleteitől tart s színházak kultúráit
inkább parlagon hagyja senyvedni.
S tart attól, ki nem csupán a testéből,
öntömjénező szépségiparból akar meggazdagodni.

Mert nem lehet boldog,
elégedett a Kor, ha nem kopogtat
önzetlen-segítőkészen elárvult emberek rozoga ajtaján.
Szándékosan inkább meghamisítja a múltat,
töprengő jelent, bizonytalanított jövendőt.
Önzetlen, nyílt humanitásokban
legfeljebb csak karácsony tájékán, ha bízik.
Nem érthet empátiát-toleranciát, kötelességeket
– véli csupán az van, amit épp elrabol,
elvesz önkényesen, míg másokat elgázol.

Nem lehet boldog a Kor,
mely tán sosem kérdezi fennhangon a prófétákat,
hallgatag töprengőket:
mi az, amin muszáj volna
gyökerestül változtatniuk?!
Nem figyl már oda, ha egyesek öngyilkosok,
mások tartósan munkanélküliek,
s összetört-szív vesztettek lettek.

S míg újító performace-gondolatok
teremtődnek minden utcabokorban,
melyen sajnos inkább hobbi-irodalmárok,
lelkes könyves bloggerek
is csupán nevetni tudnak
– elássák, s legyintenek inkább azok,
kiknek a befolyás s az incselkedő hatalom fontosabb.
– Léptek alatt már jó régen megindult
a rothadás s elsüllyedt a föld
s a kiáltani vágyó visszhang!

LUXUS ÉS SZÍVÜGYEK

Annyira álomszerűnek tűnt az egész.
A fantasztikusan jóképű, gazdag, valósággal hercegi tartású álompasi – aki nem mellesleg –, egy híres külföldi focista csatár, és menő üzletember is volt egy személyben egyszer csak betoppant Deák Arabella életébe, és – ahogy mondani szokás –, fenekestül felforgassa szinte mindent, ami eddig kiszámítható, és megszokottnak tűnt.
Az egész egy pezsgős fogadáson történt, ahol jobbára az újgazdag, és tehetősebb elit, a felső tízezer híres, prominens ünnepelt emberei tették tiszteletüket, és – ahogy az lenni szokott –, valami magától értetődő prüd prüdantéria és arrogánsan pöffszekdő sznobizmussal igyekeztek lenézni a középosztály tagjait és elsősorban azokat, akikről már messziről látszott, hogy soha ebben az életben nem emelkedhetnek fel a mindig kiváltságos, és törvényeket, szabályokat csak és saját maguk számára alkotó és teremtő társadalmi rétegek közé.
– Annyira liftezik a gyomrom, és szabályos hányinger kerülget ebben a ruhában! Majd megfulladok! – Arabella utált panaszkodni, nem is volt egyébként szokása, de látván ezt a felszínes embertömeg sokadalmat bizony nem kis elhatározás hiányzott hozzá, hogy végképp otthagyja ezt az egész dáridozó, és csupán csak egymásnak gazsuláló, kicsinyeskedő bagázst.
– Ugyan már csajszi! Hogy mondhatsz ekkora hülyeséget! Vadító bombázó vagy, aki akármelyik jóképű seggfejet megkaphatja magának! Egyáltalán nem értem miért kell neked állandóan farkast kiáltanod?! – vetette óvatosan a szemére másik szupermodell-testű barátnője, akinek egzotikus szépségért megint csak nem kellett plasztikai sebész segítségét igénybe vennie. – Tessék drága barátnőm! – adott máris egy kristályszínű pezsgőspoharat a másik nő kezébe. – Ezt most azonnal felhajtod, és meglátod, hogy egy csapásra elszáll majd minden gondod, és ha mégsem akkor legfeljebb majd közösen keressük meg aztaz átkozott vécét. Azzal megvárta, míg Arabella a pezsgőspohár tartalmát egy húzásra kiissza, és gondolatban kicsit még elismerően is gratulált magának amiatt, hogy sikerült rávennie barátnőjét ekkora lezser, és kissé provokatív viselkedésre.
Arabellának kicsit fejébe is szállt a buborékos alkoholos nedü, hiszen egyáltalán nem fogyasztott alkoholt, még szilveszter vagy ünnepnapokon is alig.
Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon az irtóra jóképű, és vadítóan srámos, enyhén borostás külföldi csatár focistának mikor akadhatott meg rajta a szeme, mindenesetre az este egy halálosan unlmas pontján egyszer csak ott állt a két jócskán megdöbbent estélyi ruhás nő előtt méregdrága Armani öltönyében, ezüstözött, szintén kisebb vagyont kóstáló, vízhatlan karórájával kezén, és ellenállhatatlanul mosolygott:
– Buonasera care signore! Come ti senti? – köszönt kellemesen mélyülő, férfias hanggal, és érdeklődött, hogyan érzik magukat?
– Oh, hello! – köszöntek mindketten, mert csupán csak angolul beszéltek tört akcentussal. A csatár férfi észrevehette, hogy az olasz nyelvvel még valószínűleg adódhatnak próblémáik, ezért inkább ő is átváltott nemzetközi angolra:
– Bocsássanak meg, de úgy vettem észre, hogy két ilyen gyönyörű hölgynek, amilyen Önök is nem volna szabad kísérő nélkül mutatkozniuk egy effajta társadalmi összejövetelen. – közölte egyértelműen, majd mint aki elfejtette az úriemberes jómodort észhez kapott, és úgy döntött, hogy jólneveltsége okán illendően bemutatkozik. – Ó, elnézésüket kérem a faragatlanágomért, még be sem mutatkoztam Fabrizio D'Andrea-nak hívnak, és nagyon örülök, hogy Önökkel személyesen is találkozhattam. – A két bombázó nő számára valószínűleg csak most követkzett el a romantikus pillanatok netovábbja, ugyanis az olasz hódító lovag egyenként meghajolt előttük, és mindkettőnek kezet csókolt, mintha ez egy letűnt, már erősen kikopófélben lévő, ősi romantikus szokás volna.
– Ó, micsoda gáláns úriember Ön! Igazán nagyon örülünk a társaságának beszélt Arabella helyett inkább csacsogni szerető barátnője, aki szándékosan úgy igyekzett előnyesebb testhelyzetében kihúzni magát, hogy mellbősége látványosan nagyobbnak, és teltebbnek hasson, már amennyiben egy óvatolan és kíváncsi szem mellkasát akarná szmügyre venni.
– Bocsásson meg drága hölgyem, de úgy vettem észre, hogy a kedves barátnője valószínűleg nagyon boldogtalannak tűnik, és bár semmi közöm a magánélet szentségéhez, mégis bátorkodnám megkérdezni, hogy mi ennek a valódi oka?! – nézett kíváncsi kérdő tekintettel elsősorban Arabellára, aki – kétséget kizáróan –, tényleg nem festett valami jól, és több mint valószínű, hogy ebben az egy pohárka pezsgő is szervesen közre játszhatott.
– Igazán kedves, hogy aggódik, és érdeklődik! Tudja azén imádott drága barátnőm Arabella nem igazán bírja az alkoholt és kicsit megártott neki… - válaszolta a barátnő. Az olasz focista gáláns úriember lévén azonnal úgy értékelte az adott helyzetet, mintha Arabellát most rögtön egy jól felszerelt kórházba kellene szállítani, vagy azonnal életmentő beavatkozást végrehajtani rajta. Levette méregdrága Armani zakóját, zokszó nélkül a gyönyörű nő szabadon hagyott, kicsit rázkodó vállalira terítette, majd ajánlatot is tett, hogy miért nem mennek ki a friss levegőre, úgy is fent van a hold, és tesznek egy kellemes sétát a parkban?
– Ez ténylegesen kiváló ötlet kedves Fabrizio! Örömmel elfogadjuk! – Arabella barátnője megfogta kissé tétován, ingatagon járó barátnője karját, majd segített, hogy rátámaszkodhasson, míg az olasz focista a másik oldalon kulcsolta át és óvatosan kisegítették a friss éjszakai levegőre. A legtöbb meghívott híres vendéget ez – úgy tűnt –, csöppet sem zavarja és nem is lepődtek meg rajta túlságosan.
Nem is kellett sokat várni, hogy Arabella jótékonyan magához térhessen. Alig tíz perc múltán már kezdett visszatérni belé az élet, és gyönyörű, kifejező, hamvas arcának is kezdett elfogadható színe lenni mind a barátnő, mind az olasz focista legnagyobb megelégedésére.
– Hogy érzi magát drága Arabella? Remélem, már azért jobban?! – Fabrizio folyamatosan aggodó pillantást vetett a jócskán meglepett hölgyre, akit valósággal a tenyerén hordozott, és leste jóformán minden kívánságát. – Hozok Önnek egy pohár vizet! – ajánlkozott és azonnal elrohant az egyik pincérért, akinél lehetett víz is. Alig öt perc múltán már hozta is a kristálypohárban a friss vizet, és ahogy szőrös, erős ujjai váratlanul Arabella ujjaihoz értek, mintha mindkettejüket egyszerre rázta volna meg valami különleges, kifejező elektromos szikra, és kellemes bizsergést is éreztek.
– Ezt igya meg drága Arabella, de nagyon lassan. Nem kell sietni. – válaszolta a focista.
Arabella tette, amire kérték, és amint a pohár tartalmát is kiitta hirtelen olyan melege lett egész bizsergő testében, amire kamaszkora óta nem volt példa. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért támadtak fel váratlanul olyan ösztönérzések lelkében, melyeket inkább szeretett volna örökre eltmetni, vagy legalábbis elfelejteni mióta szakított vőlegényével, de úgy tűnik, hogy a sorsnak is jutott egy kártya, melyet aztán az élet most benyújtott és ki is játszott.
– Grazie, nagyon köszönöm… - kicsit erőtlenre és egérke hangúra sikeredett a hangja, amitól a focista markáns arcát is a gondok, és bajok kezdték keresztezni, de végül a két barátnő a focistával középen egymás karjaiba karolva tettek egy hangulatos, romntikus sétát abban a parkban, mely körülölelte azt az épületegyüttest, ahol ez a rendezvény megrendezésre került.
– Nagyon köszönjük kedves, drága Fabrizio, hogy igazi úriemberként megmentette imádott barátnőm Arabella életét! Hálánk üldözni fogja egészen a sírig! – váltott kissé melodramaikus hangnemre a barátnő.
– Kérem, drága hölgyeim! Ha nem probléma szeretnék Önökkel kapcsolatban maradni, márha nem veszik túlzottan is tolakodásnak a személyemet! – ez egy macsó férfitől flhívás volt, hogy szeretne még sokszor találkozni a két barátnővel.
– Ó, ez igazán nagyon kedves drága Fabrizio! – A barátnő máris aprócska retiküljében kezdett egy aprócska jegyzetpapír után kutatni, majd amikor megtalálta látványos szempillarebegtetések kíséretében a focistához fordult:
– Van tolla drága Fabrizio?
– Hogyne, természtesen! – A férfi azonnal benyult zakója egyik belső zsebébe és kihúzott egy márkás tollat. – Tessék, parancsoljon! – nyújtotta át az írószerszámot, hogy a barátnő felírhassa a cetlire mobilszámukat és további elérhetőségüket.
– Nagyon köszönöm drága hölgyeim! Ha nem bánják szívesen elkíísérném Önöket az autójukig. És nem fogadok el nemleges választ! – ajánlkozott készségesen.
– Ön igazi úriember és romantikus lovag egy személyben drága Fabrizio! – A barátnő továbbra is igyekzett támogatni Arabellát, aki bár – kétségtelen –, hogy valamivel jobban érezte magát, de hát azért mégiscsak jobb biztosra menni. Kiértek az autóparkolóba, ahol egymás mellett sorakoztak katonás rendben a luxuskategóriákba tartozó autócsodák, és sportkocsik. Az olasz focistának is volt belőlük bőven pár értékesebb, és különlegesebb darabja.
Arabella barátnője most tényleg félni kezdett, mert ha azt hazudja, hogy a sofőrjük lelépett, akkor az olasz macsó – meglehet –, azt fogja gondolni, hogy mit akar ez a két szerencsétlen hölgyemény. Ehelyett inkább diplomatikus ködösítéssel úgy fogalmazott, hogy sajnos nem autóval érkeztek, így kénytelenek lesznek a tömegközlekedést igénybe venni.
– Arról aztán igazán szó sem lehet! Ragaszkodom hozzá, hogy hazafuvarozhassom Önöket! – jelentette ki kategórikusan Fabrizio, és ebből aztán tényleg nem engedett. Mindkét hölgyeményt gyengéden beültötte tágas és kényelmes Bentley-jébe, és igyekezett olyan óvatosan vezetni, amennyire csak tudott mire a két hölgyet a megadott lakáscímükre vitte.
– Kérem, ha bármire szükségük lenne, vagy bármi probléma adódna ne habozzanak azonnal felhívni, vagy üzenetet küldeni! – kötötte a lelkükre, majd távozott a bejárati ajtójuk elől.
A következő héten jóformán egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy az olasz focista ne hívta volna felhol egyik, hol a másik nőt, és ne érdeklődött volna, hogy hogyan érzik magukat, és nincs-e esetleg szükségük bármire is. Aztán kisebb kitérővel sor került az első randira is egy aprócska, helyi pizzázó kertjében. Arabella kicsit provokatívnak, kirívónak érezte a fekete, kifinomult, letiszultan elegáns ruhát, amit barátnője jóformán reerőltetett, és csupán csak egyetlen aranynyalánca volt minden ékszere, de még így is szemkápráztató látványt nyújtott, ahogy az olasz macsó először meglátta.
Kellemes, nagyon tartalmas, jó hangulatú estét töltöttek el egymás társaságában, és nem is igyekeztek tagadni, hogy valósággal máris szikrázik közöttük a levegő.
– Bocsásson meg, de megenged egy kérdést? – érezhető volt az olasz macsó hangján, hogy még hezitálna legalább vagy fél órát, ha Arabella kedves, közvetlenül meg nem előzi.
– Gondolom azt szerette volna megkérdezni kedves Fabrizio, hogy tegeződhetnénk-e?! – nézett rá azzal a huncut, kislányos, őzikeszemű tekintetével, mely egész biztosan számos férfiszívet hódított és tört össze.
– Lehet? – kérdezett vissza.
– Csak nyugodtan! – újból az a lefegyverző, igéző, varázslatos mosoly volt a válasz, melyre talán csak az igazán különleges emberek képesek.
Fabrizio elvitte Arabellát imádott nagymamájához vidékre is egy kis olasz faluba. Arabella – igaz –, már számos olasz városban megfordult, ám a kis zegzugos, méltán rejtett falvak szinte minduntalan kimaradtak sűrű, és tartalmas elfoglaltságaiból. Amikor Fabrizio megölelte, és megpuszilta imádott, szemüveges, de nagyon is határozott véleénnyel bíró nagymamáját, aki valóságos matriarcha volt a családban, és saját gazdagságot, és vállalkozást is igazgatott, az idős, komoly hölgy máris tüzetesen szemügyre vette a magyar nőt, és arra volt kíváncsi, hogy mennyire is szereti-e az ő unokáját? Fabrizio volt a tolmács ebben a vegyesre sikeredett beszélgetésben, és mire asztalhoz ültek az ebédnél az idős hölgy ragaszkodott hozzá, hogy Arabella mellé üljön. Mire végeztek a családlátogatással Arabella is megölelgette és megpuszilgatta a nagymamát, aki nagyon megörült a gesztusnak, hogy unokája végre egy rendes, és minden bizonnyal jóravaló lányt talált magához. Fabrizioban legalább azért volt annyi tapintat, hogy a házasságról szoló kissé feszélyező részeket szándékosan elhallgatta Arabella előtt, mert azt akarta, hogy ők saját maguk döntsék el vajon jó irányba halad-e kapcsolatuk.
– Tüneményes és nagyon imádnivaló nagymamád van! Annyira kedves és aranyos. – áradozott Arabella, amint az olasz focista sportkocsján átszelték a vadregényesen romantikus olasz vidéket, hogy visszaérjenek a nyüzsgő városba.
– Igen, nekemis nagy, felbecsülhetetlen kedvencem! Gyermekkorom óta mindig támogatott és mindig megvigasztalt, ha a suliban bántottak rendszerint a nagyobb fiúk. – vallotta kertelés nélkül be.
– Ó, ezt sajnálom! A suli nekem is eléggé zűrös tudott lenni… - töprengett el a pillanatra. Később egy hangulatos völgy ölén megbújó zöldszínű tisztáson piknikeztek szedvicsekkel, parmezán sajtokkal, és egy kis jóféle olasz borral, ám Arabella köszönettel visszautasította a bort, hiszen nem akart úgy járni, mint anno a rendezvényen, ahol megismerkedtek.
A következő alkalommal Fabrizio esjtóernyős ugrásra vitte Arabellát, ám mivel bekötötte mind a két szemét, mert meglepetést akart szerezni Arabella kissé félni, és gyanakodni kezdett. Aztán, amikor kiszálltak az ajtóból, és Arabella fejéről is lekerült a vászonkendő már egy hangulatos kis reptéren voltak, ahonnét kis gépek, és csesznák, vitorlázógépek indultak egethódító útjukra.
– Fabrizio! Kérlek nyugtass meg, hogy ez nem az, amire gondolok?! – Arabella érezte, hgy jobb ha nyugodtan megpróbálja lenyelni a méretes gombócokként feszítő félelmét a torkából. Fabrizio azonban megfogta a kezét, mélyen a szemébe nézett és szavak nélkül is valami olyan belső nyugalmat sugárzott, amitől valósággal szinte azonnal elmúlt minden további idegessége, izgatottsága, végtagjaiban áramló feszültsége.
Előbb Fabrizio vette fel az ejtőernyősruhát, és a szemüveget, és a bukósisakot, majd ezt a műveletet kellő tapintattal, és gyöngéséggel Arabellával is megismételte, aztán amikor készen voltak jöhetett a felszállás. Fabrizio olasz nyelven baráti hanggal bszélgetett, viccelődött a pilótával. Nagyon úgy tűnt, mintha már régi ismerősök, és barátok lennének, majd az egyfedeles cseszna típusú repülőgép fokozatos gyorsulással pillanatokon belül a levegőbe emelkedett, és bár Arabella nyugodtságot igyekezett erőltetni lelkére, rájött, hogy kisebb émelygés és hányinger kerülgetni valószínűleg tartósan liftező gyomra következtében.
A pilota elérve a megfelelő kiugrási magasságot bekapcsolta a piros lámpát, ezzel jelezve, hogy meg lehet kezdeni az ugrást, és persze a mikrofonba sok szerencsét kívánt utólag aggodó utasainak. Fabrizio azt találta ki, hogy a hevederét összekapcsolja Arabella ruhájával, így közösen mint egyetlen összekapcsoldó test fognak kiugrani a gépből. S mielőtt Arabella egyáltalán tiltakozhatott volna Fabrizio egy hatalmas ,,Genorimo” felkiáltással már ki is ugrott vele együtt a repülőgépből több száz méternek tetsző magasságból. Arabella úgy sikoltozott, akár egy jócskán meglepett kislány, és turbo töltöttségű adrenalinbomba mely másodpercek alatt újabb lökéseket pumpált szívébe és sejtjeibe – úgy tűnt –, hogy egyre fokozódik. Később amikor Fabrizio kifeszítette mindkét karját, hogy a gyorsulást, és a szabadesést is lassítsa végre Arabella is szemügyre vehette az ég páratlanul szikrázó óceánkékségét és a szikrázó napsugarakat, mely annyira közelinek tűntek.
Az ugrás nem tartott tovább, mint huszonöt perc, s mikor Fabrizio hirtelen megrántotta az ejtőernyője zsinórját és kinyílt a hatalmasra duzzadt szrányas ernyő végre Arabella is vehetett egy mély lélegzetet. Azt beszélik, ha az ember valami jelentős, vagy sorsfordító élményt él át, akkor ezt követően a boldogsághormonok megtriplázódása miatt frenetikus lehet a szexuális együttlét. Bár Arabella önmagában most hálát rebegett, amiért baleset, és sérülés nélkül földet értek.
Amikor Fabrizio kioldotta a hevederét és lecsatolta Arabella ruháját is, majd megszapadult az ejtőernyőtől is ruhájából egy tetszetős kis kockaalakú dobozkát húzott elő, majd fél térdre ereszkedett. A pillanat halhatatlan ünnepélyességét – még ha akarták volna –, sem lehetett félreérteni.
– Arra gondoltam drága Arabella, hogyha te is szeretnéd, akkor megkérdezlek, hogy lennél-e életem szerelme, és gyermekeink anyukája?
Annyira édes, és gyerekes volt ebben a pillanatban, hogy Arabella arra gondolt emellett a férfi mellett talán a boldogságot is maradéktalan módon megtudná valósítani. Egyébként is volt bőven tapasztalata kétes, össze-vissza hazudozó, sunyi pasikkal, akik azt ígérték, hogy elhagyják feleségeiket, és vele legyenek, aztán jött a kiábrándító, véresen komoly szakítás.
– IGEN!!! – üvöltötte szét a reptéren Arabella, és azt sem érdekelte különösképp, hogy vajon hányan, és kik hallják ragyogó boldogságát.
Az esküvő szándékosan volt szűk körű. Csupán csak Fabrizio egy-két barátja, és imádott nagymamája vett rajta részt, míg Arabella szüleit repülőre kellett ültetni, és áthozni Olaszországba. De Fabrizio kiterjedt, és szerteágazó kapcsolatainak hála ez nem lehetett a probléma akadálya.
A Szent Barth szigetén lévő álomgyönyörű nászút is maga volt a testet öltött mindenség. Fabrizio még halat is fogott egy kihegyezett fából eszkábált dárdanyéllel, míg Arabella gyönyörű kagylókat gyűjtött. A két hetes varázslatos nászút minden napját végigszerelmeskedték, és többször előfordult, hogy meztelenül is fürődtek, holott a nudizmust a francia törvények szigorúan megtiltották.
Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon az apró-cseprő gondok mikor is jelentkeztek. Annyi azonban bizonyos, hogy Arabella egyre kevésbé örült annak, hogy állandóan felszínes, újgazdag emberek társaságában szükséges fordolodnia, mintha valami elfuserált diplomáciai attasé volna, hogy ezzel ünnepelt, és persze méltán híres férfjének még több jópontot szerezzen. Emellett az sem igazán volt vonzó számára, ha a legtöbb focista feleséggel egyetemben állandóan vásárogatni mentek, és vagy egy hribbilis összegű legújabb trendi ruhakölteményt vásároltak, vagy egy újabb pár cipőt, táskát, és gyéb kiegészítőkt, melyek minden korban meghatározták a női divatot. Mintha ezek a felszínes, ugyanakkor semmitmondó értéktárgyak egy kiegyensúlyozott párkapcsolat elengedhetetlen részesei volnának, holott egyáltalán nem ezek lettek volna a legfontosabb dolgok közös életük történetében.
– Drágám? Beszélhetnénk négyszem között, kérlek?! – tette fel a kérdést az egyik nap Arabella, amikor kimosta férje már most vagyonokat érő focimezét, mely az edzésektől jócskán sárosnak, és fűfoltosnak látszott.
– Valami baj van édes egyetlenem?! – lepődött meg Fabrizio, mielőtt elment volna lezuhanyozni.
– Figyelj csak… az van, hogy őszinte leszek, és el kell mondanom sok mindent… - Arabella hangja talán még sosem volt ennyire kimért, és úgyanakor komoly. Nem csoda hát, hogy a férfi kicsit aggódni is kezdett.
– Te vagy számomra a legfontosabb! Mondd el kérlek, hogy mi bánt?! – figyelmesen leült az egyik székre, és hallgatni kezdte felesége mondókáját.
– Figyelj csak drágám! Az van, hogy én nem szeretek vásárolni, mást se csinálunk, ha te elmész focizni, vagy üzleti ügyeket intézni, mint valamelyik méregdrága üzletben összevásárolunk egy csomó, fölösleges haszontalanságot, ahelyett, hogy valami hasznos dologra is fordíthatnánk a pénzünket. És itt van még a többi felszínes, kissé ostoba, és előszeretettel manipulatív focistafeleség, akik csupa-csupa értelmetlen dologról képesek naphosszat fecserészni! A minap is adtam egy kis pénzt egy hajléktalan, kedves idős bácsinak, és kártem, hogy üljön le közénk az étterembe ebédelni, amikor megjelnt két idiota hústorony gorilla, és azonnal kivezették a kis öreget, holott felszólítottamőket, hogy az idős ember velm van. A legtöbb focistafeleség még csak közbe se lépett, mert egyáltalán nem érdekelte őket, hogy mi lesz annak a szerencsétlenül járt bácsinak a sorsa. Fölháborító, és annyira szomorú volt ez az egész jelenet!
– Jaj, édesem! Annyira sajnálom… - húzta magához közel a férfi, hogy megvigaszalhassa, de Arabella most egyáltalán nem ért se a vigasztalásból, legkevésbé pedig a pátyolgatásból.
– Kérlek drágám… ezt nem ne, jó?! Inkább áruld el nekem, hogy felszínes semmiségek helyett hogyan lehetne segítni a kevésbé szerencsés embereken?! – a feleség barnaszínű szememost különös, izzó lánggal, és tetvággyal égett, úgy hogy a férfi újra kezdett belészeretni.
– Látod édesem ez egy jó kérdés, de van számos üzleti partnerem, akikkel kapcsolatban állok, és majd találni fogunk rá megoldást. Addig azt mondom, hogy ne is foglalkozz a többi üresfejű libával, ha nem akarsz! Foglalkozz inkább a számodra értékes emberekkel, akik a valóság talaján állnak, és akik kedvesek, és közvetlenek. – ajánlotta ötletként a férje.
– Pontosan ezt fogom csinálni drágám! – Arabellának sem kellett kétszer elmondani a dolgokat, mert amikor at újgazdag focistafeleségek legközelebb meghívták ebédelni, és egyéb programokra Arabella helyette fogta magát, és meglátogatott jó pár hajléktalanokkal foglalkozó menhlyet, karitatív, szociláis alapítványt, és jótékonysági intézményt. Ennek természetesn rövid idő múltán híre ment, és Fabriziot kezdték úgy emlegetni bizalmi körökben, mint egy olyan vállalkozó üzletembert, és focistát, akinek külföldi felesége egy kicsit félkegyelmű, de legalábbis nem százas.
Fabrizio pedig valósággal bálványozta imádott asszonyát, és rendkívül büszke volt rá, hogy az üresfejű luxusfeleségekkel ellentétben Arabella igenis időt, pénzt, és munkát nem kímélve talált magánakegy jó, és nemes ügyet, ami mellé érdemes odaállnia.
A legfantasztiusabb dolog volt, amikor egy szép napon, miután megreggeliztek Arabella titokzatoskodni kezdett, majd egy pozitív terhességi tesztet tolt férje orra alá, miközben éppen az akutális híreket olvasgatta okostelefonján. Fabrizionál aligha lehetett boldogabb kispapa, és a nap hátralévő részét azzal töltötte, hogy játékboltról játékboltra járt és a plüssállatoktól kezdve a repülő unikornisokon át minden apró kis játékszert, vagy csecsebecsét megvett a születőben lévő trónörökösnek. A legfontosabb, hogy a kisbaba és a kismama is egészségesek maradhassanak.
Amikor aztán kiderült, hogy Arabellának ikrei lesznek egy kislány és egy kisfiú Fabrizio még boldogabb volt, és valóban úgy érezhette magát, mintha az élet gondtalan császára lenne. A szülés – természetesen –, egy minden orvosi eszközzel ellátott, modern magánkórházban zajlott le gondtalanul, és fájdalommentesen. A két kis csöppség, és a kismama is nagyon jó egészségnek örveztek.
Később ahogy a gyerekek cseperedtek Fabriziot állandó kételyek kezték gyötörni: vajon jó apa lesz-e? Vajon képes rendesen ellátni szülői feladatait, és kötelezettségeit? Csupa-csupaeldöntendő kérdést igyekezett megfogalmazni, ami – legalábbis –, egyelőre a jövő zenéje volt.
Bombaként robbant később a hír, amint a bulvársajtó persze azonnal meg is szellőztetett, miszerint: a híres üzletember csatár egy V.I.P. partin pár koznum-hölgy társaságában mulatta az időt, miközben terhes felesége egy magánkórházban vajúdott. Amikor ez az egész kitudódott Arabella valósággal azt se tudta, hogy sírjon-e, és hullassa a könnyeit, vagy hisztiskedvűen toporzékoljon, és férjéhez vágja-e az értékes, állítólag Ming-dinasztia korabeli vázakülönlgességet.
– Édesem, drágám! Kérlek hallgass meg, ez nem az aminek látszik… – próbálta mentni a menthetőt a férfi, de már Arabella is eléggé kikészült, és feszült állapotba került hozzá, hogy ne vitatkozzanak többet.
– Most rögtön összepakolom a holmimat, és elmegyek a nagymamához. Viszem a gyerekeinket is! Ne próbálj meg meg állítani! – azzal mindent összecsomagolt, a gyerekek összesruháival egyetemben, hívott egy Über-taxit és máris elutazott a kis olasz faluba az imádott nagymamához.
Fabrizio most aztán valóban nagy bajban volt! Hiszen sosem csalná meg a feleségét, hiszen valósággal imádja őt, és a tenyerén hordozza. Ez egészen biztosan csak valami aljas, lejárató rágalom lehet! – töpengett. Majd azonnal felhívta ügyvédjét, és titkoban máris megbízást adott egy jó nevű magánnyomozónak, hogy minden szükséges, és bizalmas információt derítsen ki ezzel az üggyel kapcsolatban. Nem is kellett okáig várnia, mert a magánnyomozó alig öt nap leforgása alatt jóformán mindent kiderített az üggyel kapcsolatban, és a szálak Fabrizio korábbi, bosszúálló exmenyasszonyához vezettek, aki eldöntötte, hogy egyszer és mindenkora tönkreteszi őt, és a boldogságát, ha már nem lehetett csak az övé.
Fabrizio meglátogatta bosszúszomjas exmennyasszonyát és feljelentést tett ellene. Nem volt nehéz dolga, hiszen a magánnyomozó minden szükséges bizonyítékot képesvolt prezentálni. Fabrizio amilyen gyorsan csak tudott visszament a kis olasz faluba imádott nagymamája és feleségéhez, és mivel vele volt a magányomozó, és exmennyasszonya is tanúk jelenlétében követelte, hogy volt mnnyasszonya mindent meséljen el Arabellának, aki nem győzött meghökkenve hüledezni a történtek miatt, és persze egyre jobban nőtt benne a megvetés most már főként Fabrizio volt barátnője miatt. Amikor a kellőképp kacifántos törénet végére értek, és a magánnyomozóis megerősítette a sztori hitelességét nem volt más hátra, minthogy végre Fabrizio és Arabella újból közelebb kerüljenek egymáshoz.
– Drágám… én nem is tudom, hogy mit mondhatnék…? Olyan hülye idióta voltam, hogy nem hallgattam kapásból a szívemre, amikor éreztem, hogy te vagy a legjobb ember a világon! – kért könnyek közt bocsánatot Arabella.
– Drágám! Én voltam a bolond, mert azt hittem, hogy a volt exemmel békésen is lehet rendezni a konfiliktusokat, de sajnos a jelek szerint mégsem! Megtudsz nekem bocsátani drága?! – nézett felesége sugárzóan szerelmes tekintetébe.
– Micsoda kérdéses ez édesem?! Most pedig inkább üljünk aztalhoz, a gyerekeink már alig várják, hogy imádott apujájukkal lehessenek! – azonnal átölelte férjét, hogy érezze szívdobbanását, mely mindig is érte fog lüktetni, míg világ a világ.

CSILLAGVÁLASZTÁS: SZERELEM, ÁRULÁS, ÚJ KEZDETEK

Először meg sem hallotta, hogy bármifajta váltság felmerült volna saját, tökéletesnek hitt házasságával, avagy párkapcsolatával kapcsolatosan. Na jó, talán ha hozzávesszük, hogy Balázs kütyümániásként lőszeretettel túráztatta a legújabb okos plazmatévét a nappali kellős közepén, és majd agyonunatkozta magát, ha elmentek akár öt napra is egy csöndes, békés kis faluba az isten háta mögé a Mecsekbe.
Edina elsőként arra gondolt, hogy párja csak viccel vele; elvégre volt két gyönyörű, tüneményes gyerekük, akiket magánoktatásban részesítettek, és alapítványi sulikba járattak, és megengedhették maguknak a minden évben esedékes akár kétszer, háromszor is igénybe vehető családi nyalalást valahol a Maldiv-szigetek, Bali, Taiföld közt félúton. ,,De ez a mostani egy kicsit talán mégiscsak komolyabb, és határozottabb beszélgetés lesz.” – gondolhatta Edina, aki már-már kínosan ügyelt saját mgjelenésére, és kifinomultan elegáns, lezser öltözködésére, és egyáltalán nem is sajnálta a pénzt, ha tudta, hogy minőségi ruhadarabokat és tárgyakat is megengedhet magának. Balázsnak egyébként is volt valami jól menő számítástechnikai cége, melyben produceri munkákat is ellátott, és néhány reklámfilm jogdíjjaiból szépen lehetett kasználni, még akkor is ha az adót természetesen befizették, és persze – legalábbis –, ez idáig senkinek nem tűnt fel semmi. Edina elegáns, feketeszínű garbót vett fel felsőnek, és egy farmerjellegű szoknyát, mely előnyösen kidomborította tomporát, amire mindig is kicsit büszke isvolt, akárcsak kirobbanóan bombázó, sportos alakjára, melyet hetente háromszori konditerembe járással, és a Margit-szigeti futkorászással ért el. Egyébként pedig szerncsés genetikát örökölt szüleitől, hiszen bármit ehetett akkor sem hízott el, ami főként a mostani felszínes, és külsőségekről szóló világban igenis nagy szó. Kedvenc kávébarna, hosszúszárú csizmáját vette lábaira, majd következhetett tényleg egy szolid alapozó smink, és már terepjárójába is volt, hogy a belváros felé vegye az útját, ahol Balázzsal kellett találkoznia. A feketelevesszerű meghökkenés abban a szent pillanatban következett el, amint Edina könnyed gazellalépésekkel belépett az elegáns, art deco stílust képviselő kávéház-étterem hangulatosan kialakított kávézó részébe, és azonnal kiszúrta férjét, aki egy alig tizenhét-tizennyolc éves, fruska, kicsit idiótán vigyorgó szőkeséget simogatott.
– Hát szervusztok! Hogy vagytok? Kellemesen telik a napotok?! – kérdezte előbb a jócskán meglepett férfit, később pedig fiataloska barátnőjét, aki köpni-nyelni sem tudott a váratlan meglepetéstől. Úgy festett, mint aki kapót nyelt.
– Szia kicsim… nem is tudtam, hogy itt leszel… - szabadkozott, mint akinek fogalma sincs a találkáról, pedig háromszor is a fülébe rágták. – A gyerkőcökkel minden rendben van…?! – gondolta megkockáztat egy mégiscsak ártatlan, és magától értetődő kérdést, hátha ezzel sikeresen elterelheti – persze csak átmenetileg –, önmagáról a kissé kínossá váló figyelmet.
Edina támadólag maga előtt keresztbe tette a kezét, valósággal azonnal szikrákat kezdett szórni a szeme. El em tudta képzelni, hogy imádott, jóképű, és mindig szexis férjének ugyan miféle idiota ötlete lehetett arra, hogy megcsalja őt, és összejöjjön egy teljölösszámú tinédzserrel, akinek a legkisebb gondja, hogy melyik rúzst, vagy szájfényt használja, és több, mint valószínű, hogy fogalma sincs miként kell egy háztartást hatákonyan vezetni, és hogyan kell gyerekeket nevelni. Na ná, hogy most berágott és olyan mérges, és dühös lett, hogy nem is igazán értette miként is sikerülhetett ennyire sikeresen türtőztetnie magát.
– Nos kérlek… kérdésedre felelve a gyerekeink jól vannak,jól érzik magukat, és nagyon is hiányolják imádott apukájukat. Ami a kérdés második részére vonatkozik viszont már erős kétségeim vannak. Ugye tudod, hogy mire is gondolok igazából?! – szegezte neki a kérdést, de úgy hogy a férfi nem menekülhetett.
– Igen… már akartam khm beszélni veled róla, hogy… khm… - mintha folyamatos krágogás, és köhögés kezdte óvatlanul kínozni az elmúlt pár halálosan kínos percben. Persze újdonsült csicserő barátnője azonnal elkezdett beszélni a férfi helyett is.
– Annyira szupi, hogy végre összetaliztunk! Annyira imádtam a sorozatodat! Igazi példaakép, és ikonja vagy a fiataloknak, még ha kicsit öregecske is! – jelentette ki hetyke büszkeséggel a csitriszerű kamaszlány, amitől Edina jócskán veszített nőies méltóságából, és emberi tartásából. Ugyanakkor nagyon is szemmel tartotta, ha most esetleg merő váratlanságból elszakad az a bizonyos cérna hajszálvékony idegrendszerében, akkor ennek bizony – könnyen meglehet –, hogy tartós híre megy, és aztán akár már másnap erről fognak cikkezni a bulvár és online magazinok. A legrosszabb rémálmaiban már láttalelki szemei előtt a szalagcímeket is. ,,SZAKÍTOTT A SZTÁRPÁR! EGYEDÜL MARADHATNAK A SZTÁRCSEMETÉK!”
,,Micsoda egy szánalmas és megalázó gondolat egyáltalán!” - gondolta. Ezt nem fogja sem megengedni, sem pedig eltűrni, elvégre úrinőnek nevelték, aki százszorta intelligensebb, és rátermetebb mint akármelyik ostoba tinédszerkorú lány.
– Nos igazán köszönöm, hogy valaki még emlékszik a fénykoromra… Ez igazán jólesik, és kedves gesztus! – nyugtázta hangosan a gratulációt, majd egyenesen férje felé fordult, aki megpróbált levegővé válni, hiszen számára kezdett kínossá válni az egész jelenet.
– Balázs drágám, légy szíves és mondd meg a kis barátnődnek, hogy szeretnénk kettesben csak úgy magunk között beszélgetni egy kicsit! Ha volnál szíves! – újfent kersztbe rakta maga előtt a kezét, mint valami igazgató, vagy főnökasszony és esze ágába sem volt véleményét megmásítani. Férjén jócskán mglátszott, hogy jóformán köpni-nyelni is alig bír a jócskán kínos incidens miatt, és szégyenkezik is, hiszen a jó nevű kávézó-étteremben majdnem mindenki ismerte őket, hiszen itt főként hires, prominens személyiségek is mgfordultak. Még csak az hiányzik neki, hogy egy riporterféle megszimatolja, hogy mi készülődik a házuk táján, hogy aztán azonnal elpletykálhassa a többi szenzációajhász kisstílű fotósnak, és voilá! Máris kész a totális botrány a bukás csokrával átkötve. Hátköszi szépen, de ő ebből aztán végképp nemkér. És különben is! Megtudják ők közösen oldani a problémáikat, elvégre mindketten felnőtt emberek vagy mi fene. Csupán azt a fogcsikorgató jogi herce-hurcát kellene megúszni, ami több mint valószínű, hogy még ott fog lógni a levegőben. De hát csupán csak megfelelő sztárügyvéd kérdése az egész, nem igaz?!
– Kicsi tündérem! – fordult a férfi kamaszkorú kedvese felé. – Itt van némi pénz. Miért nem mész és veszel magadnak valami szépet! Én állom! – azzal máris pénztárcájába nyúlt, és elővett egy kisebb köteg, ropogós bankjegyet. Bár kétségtelen, hogy mindenütt a kártyáját használta, vagy az okosóráját,mégis úgy gondolta, hogy most talán a kp talán sokkal hatékonyabb, és kifizetődőbb megoldás.
– Hát renden kis gorillám! – trillázta a csinos szőkeség. – Akkor majd talizunk, ha ti is dumcsiztatok egy jót! Pá! – felállt az asztaltól, fogta a kis retiküljét, és a legalább tíz centis magassarkújában fitten és vigan igyekezett kinos feltűnés feltűnés nélkül eltipegni.
Edina most legszívesebben ráborított, vagy széttört volna valamit félrelépő férje fején, aki ebben a szent pillanatban valósággal úgy bámult rá, mint egy bamba hatökör, akinek – látszólag –, fogalma sincsen róla, hogy mekkora bajban van.
– Ha megengeded, akkor most helyet foglalnék… prsze csak, ha szabad. – Edina eldöntötte, hogy most megjátsza kicsit a kifinomult úrinőt, amihez egyrészt minden joga megvolt, hiszen volt önálló fizetése, és karrierje is, további nemrég kezdett el – csak úgy könnyed kedvtelés gyanánt –, festegetni egy kicsit, és olyan tehetségesen, és szépen haladt, hogy szinte máris felkeltette néhány galériatulajdonos figyelmét, akik minden bizonnyal szívesen kiállítanák egy-két ígéretesnek tűnő munkáját.
– Ó, hát persze… ülj csak le! – vetette oda könnyedén férje ezt a hanyag mondatot, és persze esze ágába se volt kihúzni gyönyörű, és elegáns felesége előtt aszéket, hogy valamicskét udvariasságából, és lovagiasságából is megmutathasson.
– Hát… köszönöm. – Edina saját maga húzta ki tűntetően széket, még mindig remélve, hogy hátha férjének végre leesik a tanktusz, ámmiután a hozzálállása jotttányit sem változott az eltelt pár perc alatt inkább úgy döntött toávbb már nem is próbálkozik, mert nem látta értelmét.
– Nos, akkor miről is beszélgessünk?! – nézett rá kérdő, boci szmekkl, mint aki ténylegesen arra kíváncsi mi is lesz ennek a végkifejlete.
– Például elmagyarázhatnád, hogy miért csaltál meg, ráadásul egy ennyire szinte még gyerek fruskával?! – most a fiatalasszonyon volt a sor, hogy bizony kiadósan kérdőre vonhassa férjét, akit szemlátomást a legkevésbé sem lepett meg a kérdés. Sőt! Egyenesen még kicsit örült is neki, hogy felesége megkérdezte.
– Tudod már régóta éreztem, hogy valahogy nem stimmel a kettőnk kapcsolata… kérlek ne érts félre, és ne próblj meg máris manipulálni – igyekezett leinteni már a kezdet kezdetén –, és akkor egyszer csak betoppant az életembe Napsugár. Mit lehetett tenni?! Hiába mondogattam, hogy ,,nézd csak, kis szívem! Én boldog házasságban élek!” – őt ez az egész nm érdekelte, és hát szóval… összejöttünk és kész! Most mit nézel, így?! Miért kell neked mindig ekkora hűhót csaknod minden körül. Miért nem vagy képes elfogadni bizonyos dolgokat.
– Ha már kérdezed, akkor hadd mndjam el neked, hogy elfogadtam a kütyümániádat. Elfogadtam, hogy utálod a zöldborsót, meg a rakottkarfiolt, ami szerintem egészséges és finom is. Elfogadtam, hogy össze-visza dobálod magad körül a cuccaidat, és hogy mindig szándékosan elfeejted magad után lehúzni a vécét. De számos példátmondhatnék, most a legfontosabb kérdést fogom feltenni. Remélem figyelsz?!
– Csupa fül vagyok édesem!
– Mi lesz a gyerekeinkkel?! Mit fogunk mondani nekik, ha egyik-másik megkérdezi, hogy miért nem vagyunk már úgy együtt?!
– Azt hiszed, hogy nem gondoltam mindenre?! – jött indulatba felesége kimért szövegeitől.
– Szerintem téged csupán csak a dákód vezérel, és saját magadból csinálsz egy kapitálisan nagy idiótát, de én nem szólok bele. Azt csinálsz, amit akarsz! Akkor? Várom a válaszodat!
– Figyelj csak drágám! Ez egy nagyon bonyolult, és összetett kérdés, amire nem lehet olyan villámgyorsasággal felelni, ahogy azt te eltervezted… - tulajdonképp váratlanul értemár maga a kérdést, ezért csak hebegni-habogni tudott.
– Semmi gond! Látom, hogy téged a szőkeséged már totálisan befűzött! Akkor majd én elmondom Matyinak és Szonjának, hogy sajnos az apukájuk egy másik nénivel van, és nagyon jó a kapcsolatuk! Így már megfelel, gondolom?! – valósággal azonnal sarokba szorította férjét, aki látványosan izzadni kezdett a stresszes feszültség miatt, és persze azért is, mert képtelen volt bármi hasznosat, vagy logikus gondolatot kifundálni, amivel könnyedén leszerelhette volna határozott, és talpraesett feleségét.
– Ja, majd elfelejtettem! – kel fel a székéről Edina, ahol eddig kényelmsen üldögélt. – Szeretném, ha még a héten elköltöznél! Remélem megoldható a dolog, különben hívok pár költöztető embert, akik már korántsem lesznek ennyire kedvesek, mint most én. És szeretnék elválni!
– De hát… miért ennyire gyorsan… ez övön aluli ütés volt édesem… - hebegte a megszeppent férfi, mintha egyes egyedül ő volna a szenvedő áldozat, és nem gyönyörű felesége.
– Ne gyerekeskedj Balázs! Ismerlek téged már annyira, hoy tudjam számodra szinte minden illúzió, és színjáték. Talán még a mi párkapcsolatunk is az volt… - elhallgatott, mintha váratlanul rátörtek volna az emlékekkel vegyes érzelmek.
– Nemmondd, hogy csak így faképnél akarsz hagyni?! – fakadt ki újfent a férfi.
– Pedig bármennyire is meglep lesz számodra pontosan ezt fogom tenni, és szeretnélek figyelmeztetni, ha ártani próbálsz nekem, vagy a gyerekeinknek megvannak a hatékony módszerem, hogy egy életre tönkre tegyelek! Legyen szép napod a kis barátnőddel! – Edina méltóságteljesen, akár egy igazi hercegnő, felmelt fejjel lépett ki az étteremből, hogy alegtöbb híres vendég csak úgy pislogott utána. Bizonyára gondolhatták maguk közt, még egy párkapcsolat, mely ideje korán zátonyra futott.
Edina még ennél is jobban aggódott, és feszült volt, amiatt, hogy mit is mondhatna gyerekeinek. Elvégre olyan fantasztikus éveket sikeredett összehozniuk, és minden flottul ment, akár a karikacsapás, és akkor most tessék ez történik. A legfontosabb dolog, hogy a két gyereknek lelki biztonságot muszáj nyújtani, és még véletlenül sem szabad azt érzékeltetni velük, hogy ők felelősek azért, mert a szüleiknek válságba került a már így is kihűlt kapcsolata.
Még szerecse, hogy a gyerekeket csak kora délután kell elhoznia az iskolából, addig is marad egy kis ideje, hogy bekapjon valamit, és legalább rendes, normális körülmények között átgondolhassa a további életét.
Gyorsan hazahajtott autóján, majd a főthető garázsba parkolt le teremjárójával, és azonnal felment a lakásba; átöltözött, majd főzött valami finomat vacsorára a gyerekeknek, és mire úgy ahogy mindennel elkészült, már ott volt hogy délután fél egyre járt az idő, és készülődni kellett, hogy Matyit és Szonját elhozza a suliból. Remélem, hogy minden simán fog menni!” – igyekezett biztatni magát több-kevesebb sikerrel, majd újból felöltözött kényelmes utcai ruhájába, autóba vágta magát, és irány az iskola.
Mindkét gyereket sikeresen hazahozta és megpróbált annyira fesztelenül, és gondtalan idámsággal viselkedni velük, mintha nem szakított volna apukkal.
– Anyuci? Apu most is sokáig dolgozik? – kérdezte a nagyobbik gyerek Szonja.
– Sajnos kicsim, apunak most nagyon sok dolga van, de gondolom vacsira megjöhet!
– Anyu, ma ellopták a színes gyurmámat a padonból. – közölte Matyi, aki kisebb volt, mint Szonja.
– Semmi baj kincsem! Majd kapsz másikat és úgy is beszélnem kell az osztályfőnököddel!
Hamar otthon is voltak, és mialatt a gyerekek engedelmesen elvonultak saját különbejáratú gyerekszobáikba leckét, és házi feladatot írni Edina csak abban reménykedhetett, hogy hűtlen férje nem csinál egy egetrengető ostobaságot azzal, hogy új üdvöskéjét a vacsoráa is magával cipeli.
Amikor eljött a szokásos ötórai vacsora idő a nap már régóta lement az égről. Edina esztétikusan megterítette a hatalmasnak látszó ebédlőasztalt, majd szólt a gyerekeknek, hogy ideje vacsorázni. A két gyereket sem kellett különösképp ösztönözni azonnal visongva asztalhoz ültek, miután gondosan szappannal megmosták kezeiket.
Edina milánói spagettit készített parmezán sajttal, ami egyrészt villámgyorsan kész volt, másrészt a gyerekek egyik kedvence volt, tehát jobban is érezhették magukat. Nem sokkal miután vacsorázni kezdtek váratlanul kicsit előbb hazajött a férj, és magával hozta a kamasz szőkeséget Edina legnagyobb megdöbbenésére. A célzást és további provokáció nm lehetett félreérteni. Ez nyílt hadüzenet volt süppedő kapcsolatukkal szemben.
– Hát sziasztok srácok! Jó itthon lenni! – köszöntötte gyerekeit a férfi, miközben Edináról szándékosan tudomást se vett.
– Apuuu! – a két gyerek spagettiszószos, maszatos szájjal üvöltve rohant apjuk karjaiba és azonnal megülelték őt, miközben a szőkeség csak toporgott tétován, és kivárta míg rákerül a sor.
– Jól van gyerekek! Figyeljetek rám egy kicsit! Szeretnék bemutatni valakit! – azzal intett a szőkeségnek, hogy most eljött az ő nagy pillanata, mire a kamasz lány is csatlakozott hozzájuk.
– Helosztok srácok! Milyen arik vagytok!
– Köszönjetek szépen ennek a kedves néninek srácok! – kérte gyerekeit az apa, mire a két gyerek azonnal anyjukra nézett, aki bólintott, mire a két gyerek illedelmesen köszöntötte a szőkeséget.
– Gyerekek! Kérlek üljetek vissza a helyetekre és fgyasszátok el a spagettit, mielőtt teljesenkihűl. – adott egyértelmű utasítást Edina és a két gyerek meghallhatta anyuk hangjában az idegességet, mert szó nélkül engedelmeskedett. – Addig mi apuval kicsit beszélgetünk a konyhában! – Edina valósággal húzni kezdte megszeppnt férjét az amerikai stílusúra kialakított nagy méretű konyhába, és azonnal szikrázó indulatok közepette kérdőre vonta:
– Balázs! Neked hogy volt képed ezt a nőt idehozni a mi saját házunkba?! – valósággal nekitámadt.
– Hogyhogy hogy volt?! Nem értelek cicám! – tárta szét tanácstalanul mindkét kezét.
– Hogy merészelted ezt a kis fruskát idehozni, azt kérdeztem?! – Edina legszívesebben azonnal szétkarmolta volna hűtlen férje arcát, de igyekezett megőrizni, és magában tartani indulatait.
– Azt csinálok, amit akarok! Elvégre mindketten felnőttek vagyunk! Nem fogok mentségeket gyártani! Napsugár különben is kíváncsi volt a gyerekekre! Vagy ezt sem tudtad?!
– Töröld le azt a szánalmas vigyort az arcodról, vagy én teszem meg! Látod ezért vagy te rossz férj, és apa is! A gyerekeket elő kellett volna készíteni arra, hogy megmondjam nekik mi történt a kapcsolatunkkal, erre te a legnagyobb hülyeséget csinálod, csakmert megteheted! Tudod mit?! Elegem van belőled! Ha jót akarsz a gyerekeinknek most azonnal fogod ezt azüresfejű kis libát és eltakarodsz, vagy komoly baj lesz!
– Hát jó! Látom, hogy veled most nem lehet értelmesen beszélni, mert majd fölrobbansz a kendőzetlen indulattól. – közölte kimérten. – Akkor egy alkalmasabb időpontban majd még a héten visszanézek. De szeretnék elköszönni a gyereketől, ha lehetséges. – azzal visszament az ebédlőbe, hogy cuppanós puszit adjon a gyerekeinek, akik nem értették, hogy apunak váratlanul miért kell megint útra kellnie az új szőke nénivel együtt.
Miután a hűtlen férj távozott a házból a gyerekek kérdőn anyukra meredtek, és tekintetük valósággal beszélt helyettük is. Edina megpróbálta elkészíteni a talajt:
– Gyerekek mosssátok le magatokról a spagetti szószt, aztán gyertek a nappaliba, mert komolyan szeretnék veletek beszélni!
A két gyerek azonnal a tágas fürdőszobába ment, és alig öt perc után patyolattisztán már vissza is tértek anyukhoz a tágasan berendezett nappaliba.
– Üljetek le! Tudjátok apátokkal sajnos történtek dolgok… és mi már nem lehetünk többet együtt… - fogott bele, és érezte azt, hogy valózínűleg talán ez lesz élete legeslegnagyobb megpróbáltatása két ártatlan, védtelen gyerek számára úgy elmagyarázni, és megértetni a sziklaszilárd igazáságot, hogy – remélhetőleg –, egyikük se szenvedjen nagyon.

CÉLZOTT JÓS-ÜZLET

Odakint a hajnali pirkadó ködben,
beteg hernyóként sárgaszín
villamosok vánszorognak;
újból megindul immár
a hajnali józan robot,
amíg a vaksötét kirakatüvegek
bezárt arcán fel-feldereng egy-egy
fény-szülte, szikár mosoly.

Önmagában még csupán csak
most kezd fuldoklani
szénmonoxid-mérgében
e zsongó, haszontalan város.

Egy-egy pocsolya, vagy zsúfoltnak tűnt
kék-vörös alkonyok lázgörbéiben
megmért tócsafoltok.
– Rózsa-illatú reggelek bontogatják nehéz,
terhes, viselős szirmaikat
– szétzihált, ikrásodott fény háborogva,
kacéran ömlik fel golyóütötte tört-falakra.

Nagy odakozmált rétegekben
épp most hámlik a Nap;
mintha csak önmagában
akarna kéttéhasadni a táj.
Őrült zuhanórepülésbe tetszett
egy-egy vijjogó sirály majd lebukott
öngyilkos-teszhalott sietve
a hömpölygő hangok közé…

A feloldozott szél harangütése
fel-felzaklatott ha légtölcséreket
kürtölt a vihar.
Hangyaként dolgozott,
tűrt vagy épp verejtékezett az ember
– ám inkább megrémült Laókonnak látszott,
ki tétlenül kiordítaná magát az életből is,
márha megtehetné. Mi a bűnöm mondd?!

Hideg lucskokban hánykolódnak
borvirágos hajléktalan, inkubátorok
cella-magányában gügyögő kisdedek;
fölpattannak a komiszkodó virradatra.
Medúza s Gorgó-szemek,
tétovázó lépésekkel üzen
megannyi vándor-utas.

A munkahelyeken csüggedt, tékozló
Júdás-tenyerekben kihűlt kézfogás
fogadja gyanútlan áldozatait.
Önmaguknak is szándékkal hazudozó
sunyító arcmásuk bilincs-szigonyát
addig-addig mondogatják őszinteségre
reagáló lelkeiknek,
míg szárny-szegetten
a bizonytalan Jövőbe belehullnak…

A SZÍV ÁRNYÉKAI

 Kalocsai Léna még szinte alig múlt öt éves, amikor imádott édesanyja váratlanul meghalt, és örökösen pénzszűkében tengődő, kissé simlis, és nagyotmondó apja a nagymamájához vitte azzal a szöveggel, hogy ott majd sokkal jobb lesz neki, mint odahaza. Alig két-három nappal azután, hogy visszaköltöztek a balhés múltú apuka szülői házába a nagymamához a férfi egyszer csak hirtlen szőrén szálán eltűnt. Csupán csak egy hibás helyesírással megírt levélféleséget hagyott hátra melyben igyekszik részletesen kifejteni, hogy miért kellett tüneményes és gyönyörű kislányát egyedül hagynia, hogy a nagymama gondoskodjon róla. Mint később kiderült a férfi totálisan csődöt mondott az anyagiak terén, és olyannyira el volt adósódva, hogy rengeteg sok mindent nem engedhetett volna megmagának, ha alkalmi lopásokból, tolvajlásokból nem tartja fenn magát. Mikor kislánya megkérdezte, amikor vásárolni voltak, hogy honnan lett apukájának hirtlen ilyen sok pénze rendre mindig azt a választ kapta, hogy megütötték a lottó ötöst. Amiből persze egyetlen szó sem volt igaz.
A kislányból néhány évvel később gyönyörű kamasz nagylány lett, és hamar megtanulta, ha ebben az életben egyáltalán boldogulni szeretne akkor sajnos kizáróan magára számíthat. Ezért volt bajban a barátságokkal, és az ismerkedéssekkel is, hiszen legtöbb osztálytársa, akik között több elvált szüljű csemete is akadt bővel képtelenek voltak ehinni a dajkamesét,miszerint: a kislány apja igenis nagymamájára bízta őt, és soha többet a színét se látták.
– Hiszi a piszi te kis taknyos! – csúfolódtak vele az osztályban fiúk, lányok vegyesen.
– Tudjátok mit! Kapjátok be mindannyian! – volt mindenre a válasza, és a nap hátralévő részében inkább a kinti iskolaudvaron sétálgatott, és próbálta kitalálni, hogy mihez is kezdhetne a jövőjével.
Sajnos – ahogyan az várható volt –, nem sokkal a tizennyolcadik szülinapja előtt imádott nagymamáját is elveszítette, és bár jogi szempontból már nagykorúnak minősült az állam kiutalt melléje valami elfuserált gondozó személyt, aki egy hónapban legalább három-négy alkalommal is felbukkant az életében, hogy szemügyre vegye a szociális és élettani körülményeket,hogy miként és hogyan boldogul egyedül a nagyvilágban?
Szerencsére akik közelbbről is megismerhették Lénát azok számára nem volt új keletű a dolog, hogy mindenben igyekeztek segíteni. Valaki egyenesen a saját zsebpénzéből adott jókora összeget, hogy Léna a sulibüfében tudjon magának venni legalább egy-két alkalommal rántotthúsos szendvicset, vagy amit éppen megkívánt, míg másoknak a szülei vittek száraz, tartós élelmiszert, tésztákat, és főtt ételeket, hiszen évek során nagyon is a szívükbe zárták a kamasz lányt.
Amikor aztán végre leérettségizett Léna jócskán fejtörést okozott neki az, hogy vajon miből fogja majd előteremteni a továbbtanuláshoz szükséges pénzt, így nem lehet csodálkozni, hogy néhány csajos barátnőjével máris lázás igyekezettel kezdték bújni főként a neten az összes állásokkal kapcsolatos portálokat, míg végül egy afféle gyoeséttermi lánc mellett döntöttek – legalábbis –, egyelőre, ami jóformán hónaponként vette fel magához zsenge, zöldfülű, és kissé tapasztalatlan alkalmazottait.
Léna – mondhatni –, kellő sikerrel vette az akadályokat. Már a legelső hónap végén főnöki dicséretben részesült mint a legszorgalmasabb, és egyben legsegítőbb dolgozó a gyorséttermi lánc történtében. Nem sokkal később már a takarítói részleget hátrahagyva átkerült a jóval kulturáltabb, és tisztább irodai részlegbe, mint afféle koordinációs munkatárs akinek elsősorban az volt a mindenkori feladata, hogy rendezze, és összefogja az éttermi hálózatok adminisztrációját és menedzsmentjét. Természetesen üzleti tanfolyamon is részt vett a Metropolitan egyetemen és sikeresen vizsgázott is. Munkatársai nagyon megkedvelték, és megszerették, mert ha maradt fölösleges ételmennyiség, melyre már nem volt szükség, akkor azt Léna saját kezűleg csomagolta be, és sok esetben előfordult, hogy az utcán kuporgó, gyanakvó, és kellőképpen bizalmatlan hajléktalan emberek közül hívott meg többeket, hogy kicsit melegedjenek meg, és fogyasszák el az eltett ételt. A többségük ugyanis hónapok óta nem evett rendes, főtt ételt, csupán csak ha ünnpek tájékán valami melegételes segélyszervezet egyáltalán hajlandónak mutatkozott, hogy ingyel ételadagokat osszon szét főként a forgalmasabbnak ítélt csomótpontokon, és tereken. Mondani sem kell, hogy ennek bizony híre ment a belső bizalmi, főként az igazgatóság köreiben, és Lénát személyesen az egyik fejes nagyfőnök kérette magához:
– Hát kedves kollegina! Nagyra értékeljük, amit a hajléktalanok társadami, és szociális ügye érdekében az elmúlt hónapok során példamutatóan teljesített, de kérem lássa be, hogy sajnos a mi cégcsoportunk nem ingyenkonyha és nem is menedékhely. Számunkra előrendű ügyrendi kérdés a profit és a haszon maximalizálási koncepciója. Amnnyiben továbbra is ezt az irgalmas szamaritánusi jószolgálati nagyköveti munkát óhajtja végezni, akkor abban az esetben talán egy másik munkahely és munkakör bizonyára testhezállóbb lenne magácskának! – közölte egyértelműen, fentartások nélkül a nagyfőnök, aki – mint később ki is derült –, igazi díjnyertes, oszlopos seggfej volt, akit egyedül csak a saját maga szakmai előbbrejutása érdekelt.
– Hát… köszönöm, hogy ennyire őszinte volt hozzám igazgató úr! Akkor kapom is a cókmókomat és már itt sem vagyok! – Léna már éppen készült felmondani, és a háta mögött hagyni ezt a gátlástalan üzletembert, amikor a nagyfőnök az ajtóból még utána szólt, hogy egy keresetlen ajánlatot tegyen:
– Várjon még egy pár percre kedves kollegina… - Léna visszafordult az ajtóból, és támadólag maga előbb azonnal keresztbe fonta mind a két kezét.
– Parancsol, igazgató úr?! – kérdezett vissza.
– Nos, amennyiben még mindig maradni szeretne, úgy megfontolhatná, hogy együtt tölthessünk egy kellemes, romantikus közös estét, aztán ki tudja…?! Nem tudom, hogy érti-e amit mondani szeretnék magának?! – tapintott egyértelműen a lényegre, miszerint: szívesen lefeküdne vele. Félre sem lehetett érteni a célzást.
– Noshát… nagyon köszönöm a megtisztlő bizalmat kedves igazgató úr, de attól tartok vissza kell, hogy utasítsam megtisztelő ajánlatát! További jónapot! – azzal sarkon fordult, és még aznap felmondott, míg a jócskán megszeppent, és pofára esett igazgató csupán csak bámulni volt képes utána.
Lénát – szerencsére –, egyáltalán nem abból a fából faragták, mint aki már a legelső életakadálynál hajlamossá válik a tartós bepánikolásra, épp ezért amikor hazament tüstént telefonált barátnőinek, hogy jó volna kicsit összejönni egy szokásos csajos dumcsira, ahol kiadósan kivesézhetik a napi aktualitások, magánéleti ügyek mellett azt, hogy vajon a munkaerőpiacon még milyen lehetőségekkel is számolhat vajon egy pályakezdő?!
– Egyet értek veled csajszi! Jól megmondtad neki! – gratulált egyik egyetemen megismert barátnője. – Én még rátettem volna azzal egy kiadós lapáttal, hogy kiadósan tökönrúgtam volna azt a gennyzsákot hadd főjön csak egész nyugodtan a saját levében, de így se rossz, ahogy csináltad! – koccintásra emelte üdítős poharát, hiszen Léna nem igazán csípte az alkoholt. Talán ha felnőttes életében egy pohárka pezsgőt ha megivott, és attól is majdnem a falnak ment szabályosan.
– Szerintem is vannakolyan nagy hatalmú, görény pasik, akik azt hiszik, hogy kiskirályok az emberek között, és bármit megtehetnek! Ha csak rájuk gondolok legszívesebben mindegyiknekkiadósan megcsavarnám a mogyóit! – kapcsolódott a beszélgetésbe egy másik szintén csinos, izgalmas lány, akit Léna még a gimnáziumban ismert meg.
– Rendben csajok! Miután kiveséztük a rohadék pasik anatómiáját talán foglalkozhatnánk egy kicsit az álláskeresés módszereivel is? Nm gondoljátok?! – kérdezte az egybegyűlt csajos társaság tagjait Léna.
– O.K. Részemről semmi akadálya! – felelte az egyik barátnő, majd sorrendben, kivétel nélkül catlakoztak hozzá egyenként a többiek is.
A délelőtt hátralévő része azzal telt, hogy míg Léna ebédet főzött barátnőinek, addig a legtöbb felnőtt hölgynek az volt a feladata, hogy kutasson, kutakodjék valami elfogadható állá után, ahol – remélhetőleg –, nem szükséges megszakadnia a nap huszonnégy órájában, nem mintha Léna nem lett volna harcedzett, vagy talpraesett.
- Csajok, készen van a kaja! Lehet asztalhoz ülni! Gyertek! - szólt barátnőinek, akik különleges kupaktanácsot alakítottak ki a kisméretű nappaliban, és próbáltak állásokat összeszedegetni a netről. Mikor megkóstolták Léna gasztrónomiai főztjét nem győztek elismerően gratulálni, és csodálkozni, hogy mennyire jól képes a különféle ízeket hatásosan, és finoman kombinálni, és vegyíteni.
– Te figyu csajszi! Arra még nem gondoltál, hogy esetleg megpróbálkozz a szakácssulival, vagy valami vendéglátói melóval? – kérdezgették egyszerre többen is.
Lénának támadt egy jó ötlete, és ezért főként vendéglátással, és éttermekkel kapcsolatos honlapokat kezdett bújni a neten, majd egy szép napon úgy döntött, hogy felkeres egy-két éttermet, és megkérdezi, hogy nincs-e számára valami elfogadható munka.
– Kisanyám! Őszinte leszek veled! – válaszolta az egyik pincér, akinek stresszes napja lehetett, mert egymás után gyújtott rá cigarettáira az étterem előterében, mivel zárt helyen szigorúan tiltva volt a dohányzás. – Itt kis tündérem a nap huszonnégy órájában maximálisan talpon kell ám lenni, és nem csak legeltetni az embernek a szemeit! Márha érted, hogy miről is süketelek?! – nézett rá kérdő tekintettel, mire Lénának sem kellett több azonnal rávágta:
– Ha nem okoz gondot kisöreg akkor én most ide bemennék, és tennék egy próbát! – azzal belépett a forgóajtós előtérbe és máris a recepciós pultnál találta magát, és a főnökkel szeretett volna beszélni.
– Hát szóval az van, hogy az igazgató úr ma rendkívül elfoglalt, és nem fogad senkit! – közölte vele a csicsergőhangú recepciós nő.
– Igen, ezt már több helyen is hallottam, de addig el nem megyek innét, ameddig nem lesz hajlandó fogadni! – tette keresztbe kezit, miközben igyekezett olyan határozott, és remélhetőlg komoly arcot vágni, amekkorát csak bírt. A tikárnőcske mennyezetre emelte szupermodel pofikáját, majd felvette a kagylót:
– Igazgató Úr! Elnézését, hogy zavarom, de van itt egy dühös fiatal lány, akkor nagyon szeretne Önnel találkozni. Mit csináljak vele?! – kérdezte a telefonkagylóba. A vonal túlsó végén kedvező válasz érkezhetett, mert néhány pillanattal később a titkárnő azt felele, hogy befáradhat az igazgató irodájába.
– Nagyon köszönöm!
– Örülök, ha segíthettem! – a titkárnőcske olyan gyorsan ment el onnét, mintha valami világvégi katasztrófától kellett volna tartania. Aztán a két hatalmas szárnyas ajtó váratlanul kitárult, és egy tarkopasz, szakállas, szivarral böfékelő férfi állt tágas, modern irodája kellős közpén, mely úgyfestett mint egy nagyobbacska lakosztály.
– Üdvözlöm drága ifjú hölgyem! Miben segíthetnék Önnek?! – nyújtotta szőrös kezét.
Léna kezetfogott vele markánsan, határozottan, és igyekezett – legalábbis nemmutatni mennyire meg van illetődve az események ilyentén alakulása folytán.
– Bocsásson meg, hogy halaszthatatlan dolgai között zavarom, de minél előbb valami állását szeretnék magamnak, mert sajnos szükségem van a pénzre! – Léna úgy döntött magában, jobb ha megmondta kertelés nélkül az igazat, így legalább nemlesz gyomorgörcse a kisebb fülentésektől.
– Értem… nos… ez a munkaerőfelvételi HR-es kollegák szakterülete, de mivel látom, hogy magácska valószínűleg mindig eléri, amit akar adok egy lehetőséget. Holnap pontban hajnali öt órára legyen itt. A konyhai személyzet tagjait majd én értesíteni fogom, hogy engedjék be az étterembe, amennyiben ez így megfelel magának?! – nézett kérdőn Lénára, ami legszívesebben majd kibújt volna a bőréből, hogy ennyire gördülékenyen ment az álláskeresés.
– Nagyon szépen köszönöm… ez tényleg csodás hír… - alig bírta magában tartani sugárzó örömét.
– Nézze nem ígérek semmi biztosat, de szívesen adok egy lehetőséget! Hogy is hívják?
– Kalocsai Léna! – mutatozott végre be.
– Hát örvndek a szerencsének kedves Léna! Meglátjuk, hogy mihez ért, és ha beválik akkora továbbiakról is tárgyalhatunk! Most ha megbocsát még nekem is számos elintéznivalóm akadna! – zárta rövidre a bizalmasjellegű beszélgetést az igazgató, mire Léna megköszönte még egyszer a segítséget és kilépett azirodából. Másnap aztán már hajnali fél négykor talpon volt, hogy legelső munkanapján el ne késsen.
A konyhai személyzet tagjaira – kivétel nélkül –, jellemző volt a korai kelés, és úgy tűnik, hogy tájékoztatást kaptak, hogy a csinos, filigrán hölgyet engedjék be, és mindenbe avassák be, ami az éttermi munkákat illeti. Léna így lett előbb konyhai mosogató, majd alig fél héten belül kisegítő a szakács mellett, aztán később pincér is, és nagyon rendesen, becsületesen megállta a helyét.
Egyik nap vátatlanul egy kszos, piszkos hajléktalannak látszó férfi bukkant fel az elegáns étterem ajtajában és megkérte az egyik fiatal pincérsrácot, aki szintén dohányzott, hogy hadd beszélhessen Lénával. Amikor Léna kilépett az éttteremből és meglátta gyerekkora óta nemlátott apját a harag, feszütség, indulat, és a tartós lelkiismeret-furdalás hirtelen ismét felszínre került, és kiadósan facsargatni kezdte szívét.
– Mit keresel itt?! – tette csípőre a kezét, és nagyon mérgesen nézett farkasszemet az apjával, aki már csak halvány árnyéka volt egykori önmagának. – Merre jártál ennyi ideig?! - most számos választérdemlő kérdés furakodott zsongó fejébe, melyekre egyértelmű válaszokat szeretett volna kapni.
– Szervusz kicsim! Gyönyörű nő lett belőled! – mérte végig az apja, akin jócskán meglátszott, hogy nincs valami jó bőrben. – Meg kell bocsátanod nekem, amiért – annak idején –, a nagyanyádnál hagytalak. Szomorúan értesültem a haláláról. – hajtotta le bőnbánóan a fejét, mint aki sok mindent megbánt.
– Annyi éven át miért nem próbáltál akár egyszer is megkeresni?! Azt gondoltam, hogy rosszul viselkedtem, és ezért nem szeretszmár engem! – hirtelen kibuggyantak kifejző, sötét szemeiből a könnyek, pedig megfogadta magának, hogy erős lesz, és sosem fog sírni, és tessék ez történik.
– Nézd csak! Sajnos… problémáim akadtak és… de tudom, hogy erre nincs mentség, mert egy valamire való szülőnek igenis a gyereke mellett lett volna a helye… - nagyon kemény, fájdalmas köhögés rázta meg, és úgy néz ki nagyon rosszul érezeti magát. Talán még fájdalmai is lehetnek. Lénának valamiért mégicsak megesett rajta a szíve.
– Kérlek… gyere be az étterembe pár percre… nem vagy éhes, szomjas?!
– Nem köszönöm… csak látni szerettelek volna… Légy boldog az életben… - azzal már éppen készült rá, hogy újra kiszállon felnőtt lánya életéből, de Léna megragadta a kezét és nem akarta elengedni. Sírva borult apja koszos, utcai öltözékéhez.
– Apu… nagyn hiányoztál… kérlek ne hagyj magamra… - pityergett, miközben igyekezett letörölni boldog-szomorú könnyeit.
– Én mindig melletted maradok kicsim… - most a szívére mutatott –, itt bent őrizlek téged, akárcsak a többi szeretteimet… - még egy nagyon nagy erejű, hörgős, és kegyetlen köhögés jött, aztán a zsebkendője, amit a férfi arcához tartott vér jött. Léna úgy határozott, hogy elcseréli aznapi műszakját, és azonnal elkíséri megtalált apját az orvoshoz, hogy vizsgálják meg.
Az orvos nem sokkal később közölte vele a borzalmas, megrendítő hírt, miszerint apjának legyengült szervezetében a rák tartós, és visszafordíthatatlan átéteket képezett, és hogy szerencsés esetben jó ha négy hete lehet hátra.
– Őszintén sajnálom… - még hallotta az orvos hangját, amint kezet fogott vele. Később visszament apjához.
Ezt követően, mivel nagyon is szorított az idő Léna minden idejét és szabad percét apjával töltötte és beszámolt neki gyerekkorától kezdve egészen kamasz évein át fiatal felnőtté válásának történetéig. Apja nem győzte hallgatni, hogy Léna mennyire jól, és élvezetesen meséli saját átélt életét.
– ...De azért remélem, hogy van már barátod, aki megkérte a kezed, ugye?! – szegezte neki a kérdést haldokló apja a történet végeztével.
– Hát… volt egy-két kapcslatom az életemben, de egyelőre még nem találtam meg az igazit, márha erre vagy kíváncsi? – kicsit még viccelődött is vele, bár igazából keservesen sírni támadt volna kedve.
– Kincsem… szeretnék kérni tőled egy szívességet… - váltott apja bölcsebb, komolyabb hangra, míg lánya kíváncsian, aggódva figyelte mondatait. – Ha már nem leszek szeretném, ha lenne melletted valaki, aki vigyáz rád, és gondoskodik rólad helyettem is, aki önmagadért tisztel és mindennél jobban szeret! Megérted ezt?!
Léna csak bólintani tudott, miözben megint megint úgy érezte, hogy sírhatnékja támad.
– Megígérem apa…
Másnap amikor Léna leugrott a szupermarketbe bevásárolni, és apjának is szeretett volna ezt-azt vásárolni a férfi váratlanul meghalt. Amikor Léna hazaért, és a nappali foteljában találta apját, akit valószínűleg álmában érhetett a halál térdre esett, és keservesen zokogásba kezdett, miközben simogatta,ölelgette apja holttestét. Később felhívta csajos barátnőit, és elújságolta nekik is a tragikus hírt. Barátnő természetesen azonnal meglátogatták, és igyekeztek támogatni mindenben. Amikor a hamvasztásos temetés lezajlott nem sokkal később Léna ismét visszament dolgozni az étterembe, mert mint mondta valamivel muszáj elterelni örökké zaklatott, és nyughatatlan gondolatait. Ekkor ismerkedett össze későbbi párjával, aki abban az étterembe járt, és akitől egy hasznos tanácsot kapott kapott már az első alkalom egyikén: ,,Ne változz meg soha!”

A VÁRATLAN LEHETŐSÉGEK NAPJA

A karácsonyai zsongással, látszat dáridós ünneplésekkel rendszerint az a baj, hogy valaki előbb-utóbb rendre megütheti a bokáját, és váratlanul elbocsáthatják akár még vezető állásából is kicsinyes indoklásokra való hivatkozás nélkül.
Amikor a kora hajnali váltás későn érkezett, hiszen csupán csak harminc centi hó esett, és kőkeményre fagytak a már amúgy is megkopott, és elhasznált sinek Tomcsek Dezső – mivel a közhiedelemben elsősorban az terjedt el róla, hogy olyan furcsa, különcfigura és persze száz százalékosan magának való ezért a karácsonyi afterparty keretében az egyik fejes igazgató egy kisebbfajta bizalmas beszélgetést igyekezett vele lebonyolítani a ,,színfalak mögött” hogy a többi kollegája remélhetőleg még véletlenül se vegye észre.
– Hát kedves Tomcsek! Megvitattuk a főnökökkel a maga helyzetét a vállalaton belül és mivel sajnos a következő új évben esedékes munkaerőleépítések várhatóak ezért úgy döntöttünk, hogy az év végére szeretnénk magát beosztani ügyeletesnek. Elvégre maga egyedülálló, és nincs családja. – közölte vele a sunyi, rókaképű, fiatalos igazgató, akinek vagyonokat érő karóra fityegett a kezén, és méregdrága öltönyt viselt. Még a drága cipője is úgy állt a lábán, mintha csak egyenesen ráöntötték volna.
– Igazgató Úr kérem szépen… valamit rosszul csináltam…?! – hirtelen azonnali, tartósnak ígérkező pánikroham, és heves vulkánkitörésszerű szívdobogás lett úrrá rajta, mintha azonnal egy kisebbfajta szívinfarktust akarna produkálni.
– Nyugodjon meg kedves Tomcsek! Egyelőre arról lenne szó, hogy beosztanánk magát a szilveszteri ügyeletesek közé, és amikor később a következő év huszadikán újra munkába jönnek az alkalmazottak sajnos további megszorítások várhatóak, melyek magát is érinthetik. De egyelőre semmi miatt sincs miért izgulnia! Addig is élvezze ezt a kellemes partit! – az Igazgató igyekezett megnyugtatni a kétségbeesés és reményvesztetség határmezsgyéjén ingatagon egyensúlyozó alkalmazottját, akit valóságosan hideg zuhanyként ért a fejlemény, miszerint: több mint valószínű, hogy az új évben tüstént nézhet új állás után, miután ezt a mostanit gyakorlatilag záros határidőn belül el fogja veszteni.
A karácsonyi afterparty hangulatát a továbbiakban Tomcsek már nem is igazán élvezhette, hiszen tartósan úrrá lett rajta a tudatos veszteség, hogy a jelek szerint nélkülözhetővé, feleslegessé vált a munkaköre és főnökei számára. De hát hova tudna menni így a negyvenes éveiben járva, amikor mióta csak az eszét tudta szinte mindig korán kelő volt, és mialatt egyesek tízkor keltek, és tizenkettőre mentek dolgozni addig ő már javában iktatta, kategórizálta és számítógépbe vitte a legtöbb hivatalos, bizalmas dokumentumot, és igyekezett akár még foggal-körömmel is összetartani az adott céget. És akkor lássanak csodát, most ez történik vele! Miért éppen vele történt mindez?! – tette fel magának az örökké elgondolkdó kérdést. Úgy érezte magát, mintha egyedül csakis őt érintené, és viselné meg, hogy – meglehet –, azonnali hatállyal el kell búcsúznia az állástól. Teljesen természetes reakció ilyen esetekben, hogy a legtöbb ember, akinek hasonló dolgok miatt fájhat a feje részletes listákat, kalkulációkat készít, hogy vajon szaképzettségét tekintve hol találhatna magának egy jól fizető, elfogadható állást, ahol kivételesen nem kell napjában akár harminchat órákban brutális iramot diktálva robotolnia. Tomcsek bárhogy is igyekezett törni a fejét – legalábbis –, egyelőre nem jött rá a megoldásra. Sőt! Amit eddig megtapasztalhatott és saját bőrén érezhetett az-az volt, hogy sajnos egyre inkább kezdett az adott céghez is betörni a végzettség nélküli, csupán csak a sógor-koma-jóbarát protekciós kapcsolatok hálója, ami már mintegy belső bizalmi alapon megelőlegezte és garanciát is igyekezett vállalni az újjonnan felvett emberekért, akik – mint ahogyan az az esetektöbbségében lenni szokott –, szerették félvállról kezelni adott munkájukat, és eszük ágában se volt, hogy kollektív csapatjátékosok módjára akár még elképzelhetően is együttműködhessenek jövendőbeli kollegáikkal. Sőt. Akadtak olyanok is, akik nem a kezdeteknél, vagy az alagsori postázóban kezdték, hanem egyenesen egy-egy vezérigazgató helyettes melletti tágas, és hatalmas irodátkapták meg viszonzásul, mert mindenben partnergondolkodásúaknak mutatkoztak. Ezt Tomcsek sem előbb, sem pedig később képtelen volt megérteni.
Miután lezajlott a karácsony és elérkezett a szilveszter is Tomcsek szokásához híven az éjjelei, és a hajnali órák idejét is a cég kisebbfajta portásfülkéjében töltötte, amit – általában –, néhány biztonsági őr osztozott. Most viszont olyan sivár és kihalt volt minden, hogy akár még a légy zümmögését is meg lehetett bátran hallani.
Mivel Tomcsek sosem volt egy amolyan álandóan a tévét bámuló ősember típus ezért jócskán igyekezett főként könyvekből, és verseskötetekből felpakolni, és azt találta ki, hogy önmagának fog verseket felmondani legkedvesebb költőtől. Aztán elérkezett a bővös, varázslatos éjféli óra, amikor -merő babonaságból –, Tomcsek úgy döntött, hogy kivánni fog, még akkor is, ha az új évben nem lesz állása, vagy a feje tetjére esik az egész világ. Kibontott egy üveg kölyökpezsgőt, miután a rendes pezsgőtől hányingert, és émelygés lett úrrá rajta rendszeresen, aztán amikor leesett a mutató és a fővárosban egymás után szólaltak meg a papírtormbiták, és durrogtak ezerrel a tűzijátékrakéták, kisebb petárda-csinadratták Tomcsek egyetlen dolgot kívánt: azt,hogy találjon végre már rá legalább a szerelem, és legyen kicsivel boldogabb, mint mondjuk a hamar elröppenő negyven egynehány évben.
Amikor aztán háromnegyed egyre járt az idő elbóbiskolt a széken ülve, majd úgy döntött éppen eleget volt éberen mára. Eloltotta a kis olvasólámpát, mely ezidáig hűségesen, és szolgálatkészen égett, majd jó meleg takarót terített magára, és megpróbált legalább pár órácskát pihenni, mert úrrá lett rajta a halálos fáradtság és tartós kimerültség.
Aztán az újév legelső hetében – mondhatni –, szokatlan, és váratlan dolog történt vele. Egy nagyon csios, filigrán sálat, sapkát, kesztyűt viselő, harmincas hölgy sétált be az épületbe, de mivel zárva találtjóformán minden ajtót ezért addig kopogtatott, amíg Tomcsek ki nem nyitotta:
– Szép jó reggelt kedves Uram! Boldog Új évet! – köszöntötte sugárzó, magabiztos mosollyal, mintha az újévi fogadalmaknak, vagy a boldogságnak egyáltalán bármihez is lenne köze. – Bemehetnék? Itt eléggé hideg és hűvös az idő. – kérte angyali csilingelő hanggal.
Valósággal áradt belőle a természetes, közvetlen, angyali kedvesség, ami Tomcseket egyetlen varázsütésre újra szerelmessé tette. Már jóformán az eszét sem igen tudta, hogy miből is áll a szerelem, vagy egyáltalán a flörtölés kiszámítható retorikája, vagy titkos etikettje. Csupán öt percébe telt mire egyáltalán feleszmélt és rájött, hogy az előtte jó két fejjel magasabb, álomszép, szupermodel hölgyemény kissé toporog lábaival, és didereg.
– Tessék csak gyorsan befáradni! – tárta szét előtte a az üveggel ellátott ajtót, majd amikor a hölgy gyorsan belépett azonnal visszazárta a zárat, nehogy más is bejöhessen.
Bár lehetséges, hogy ezt a lehető legrosszabbul tette, elvégre mégiscsak munkanap volt, amikor azért az emberek többsége elviekben dolgozni szokott.
– Foglaljon helyett… izé… akárhol… mindjárt visszajövök… - azzal máris visszamasírozott futólépésben a kis portásfülke kuckójáig, ahol komfortosan igyekezett berendezkedni, és jó meleg pokrocokkal, takarókkal tért vissza.
– Tessék! Ezt terítse magára! Biztos, ami biztos. – adta oda a kissé megszeppent, csinos dfiatalos nőnek a takarókat, aki nagyon is meglpettnek látszott ilyen kedvesség láttán, és nagyon hálás volt:
– Ó, hát igazán nagyon köszönöm. Tényleg eléggé hideg van odakint! – látta be, majd azonnal magára terítette. – Jaj bocsánat, hogy én mennyire feledékeny tudok lenni… - jegyezte meg lányos zavarában. – Dr. Németh Dominika vagyok, és állásügyben jöttem.
– Megkínálhatok egy jó forró kávéval, vagy teával esetleg? – szabadkozott Tomcsek, majd kissé látványosan máris feltűnően tördelni kezdte a kezét, ami egyeseknek ideges szokás lehet, de valahogy nekimuszáj volt levezetnie a fölös energiáit.
– Ha nem okoz nagy gondot? – kérdezte a hölgy.
– Ugyan, ez csak természetes! – azzal megint visszasietett a fülkébe és a már hajnaalban lefőzött tamennyiséget egy kis rezsó segítségével ismét felmelegítette, majd bögrébe töltötte és alig öt perc után már ismét a hölgy közelében volt.
– Vigyázzon vele, mert kissé forróra sikeredett. – szabadkozott.
– Úgy gondolom az most pont jó lesz, hogy elkerüljem a tartós megfázás kockázatát! – vette el a bögrét a megilletődött férfitól, és miközbenujjbcseik összeértek váratlanul, félúton kellemes bizsergést éreztek mindktten, ám a világért sem vallották volna meg nyiltan.
– Mióta dolgozik itt kedves uram? Bocsásson meg a nevét nem tudom… - kortyolt máris a kiadósan forró italba a hölgy.
– Hát persze… - kapott gyorsan észbe. – Tomcsek Desző vagyok, és ha jól számolom a fél életemet itt töltöttem, és pont ebben az új évben fognak majd elbocsátani. – először mondta ki nyíltan egy vadidegen előtt. Magát is meglepte, hogy ki merte mondani. Valahogy mintha megszabadult volna – legalább is –, átmeneti jelleggel a tartós lelki terhektől.
– ...De hiszen ez igazságtalanság! – kelt ki magából a hölgy. – Sosem tudtam megérteni, hogy a jó, és megbízható embereket miért kell lapátra tenni a munkahelyről, amikor ők végzik a munka dandárját?! Szinte felfoghatatlan szemétség! – bosszúskodott enyhén magában. Tomcsek még soha életében nemlátott egy ennyire gyönyörű, roppant felvilágosult, intelligens, a valóság talaján két lábbal álló hölgyet, akinek ami a szívén az a száján temperamentuma nagy hatást gyakorolt rá.
– Hát igen… - töprengett el hangosan. – Sajnos ez a mai világra egyre inkább jellemző. – vonta le a szomorú végkövetkeztetést.
– Feltemetek egy kérdést? Persze szeretném, ha őszintén és nyíltan válaszolna. Rendben?!
Tomcsek kissé meglepődött a kérdés hallatán, de továbbra is türelmesen, és kíváncsian figyelt.
– Tessék csak… hallgatom.
– Mondja kérem? Szeretett itt dolgozni?!
– Hát nehéz kérdés, annyi szent! Inkább úgy fogalmaznék, hogy voltak jó, és sajnos kevésbé jó pillanataim. Márha érti, hogy mire gondolok?
– Abszólut! Megtudná mondani, hogy mikor jön be egy HR-munkatárs, aki a castingokat, meettingeket intézi? – tett fel egy újabb kérdést érdeklődve.
– Ez egy nagyon jó kérdés! Sajnos szerintem huszadikáig itt ali-alig fognak lézengeni az emberek! Remélem, segíthetem?
– Ó, értem! – a hölgy kibújt a takaróból, miutá kényelmes körülmények között megitta forró italát, majd hálás tekintettel a férfira nézett, és megadta az elérhetőségeit természetesen arra az esetre nézve, ha munkaerőfelvétel ügyben történik bárminemű változás. Aztán kezetfogott bizalmaskodva Tomcsekkel, és az ajtóból visszafordulva még megjegyezte tüneményesen mosolyogva:
– Örölök, hogy megismerhettem! Őszintén remélem, hogy egyszer még összefuthatunk! – búcsúzott.
– Igen, annak én is nagyon örülnék! Természetesen! – emelte fel kezét búcsút intve a férfi miközben akkor esett le neki a tantusz, hogy – több mint valószínű –, hogy a helyére fogják felvenni ezt a gyönyörű, igéző, fiatalos nőt.

A KÖZÖNYÖSSÉG FOKOZATAI

Megnyerhető veszteség veszi mindannyiszor kezdetét.
Kiszikkadt kenyérdarabokban holt kapcsolatok,
eltékozolt emlékeink lappanganak.
Ér-e bármit is önkéntes fáradozásunk,
hogy gyerekeket biciklizni,
s versekre tanítunk,
mikor e mostani generáció inkább az X-boksz
s Playstation-ben van igazán s teljesen otthon?!

Más-más kódok, üzenetváltások történnek.
Régi szerelmek halhatatlan szenvedélyét odvas,
vésett fatörzs sem őrizheti.
Mellőzött, alattomos ösztönök
s érzelmek mindig új kirúgott
héroszokat találnak.
A hőn áhított, vágyott totális csönd,
mint a hangtalanság érezhető
szimfóniája még hátra van.

Amikor az ember életének neki indul
egyszerre megérzi a ,,mi lett volnát?”
s a már ,,minden el van rontva” alapképletét,
mely egyszerre fertőzi s fenyegeti.
– Évről-évre fenyeget a kultúra-veszteség,
konzerv-műsorokkal egyre fogyatkozóbban.
Az ember már egyre kevésbé képes önzetlen,
segítség nélkül megvalósítani önmagát csak,
ha másokat kiadósan átver s kihasznál.

Mintha már azok,
kik beléptek a körbe egyúttal birtokolnák
is s mégis magányba kellene
konzekvensen belefulladniuk.
A kint hagyott exibicionista Világ
sohasem lehet kíváncsi a bentire.
Mintha már mindenki színfalak,
kulisszák mögül figyelne,
kíváncsiskodva megvesztegetetten;
partiképes, exibicionista V.I.P.- arcokat,
arrogáns, nárcisztikus Celeb-csillagokat.
Mintha oly otthonossá vált volna a pillanatnyi,
ötperc hírnévhez való, alanyi jog;
az üstökös pillantású, pisla csillogásra.

Bűvös hangokban könnyedén elbotolhatunk,
hitvány diadal-jelvények
– jobb nem hinni vakon.
Nyíltan senki se merné
hirdetni az emlékezet tavát.
Szándékosan összetévesztjük
a kint s a bent emberi érzések törvényeit,
vagy épp csak egy helyben, tétován ingunk,
akár egy mozdulatlan inga!

MAGÁNYOS SEBZETT SZÍVEK, ÚJJÁÉLEDT SZERELEM

Egy torzonborzas, ápolatlanul szakállas, kicsit kelekótya, szeleburdi ember nyitotta ki az újépíési, és rendkívül modern építészeti stílust képviselő társasházi lakás ajtaját. Két nagy nejlonszatyor volt a kezében, és még számos egyéb dolog. Nagyon úgy tűnt, hogy majd megszakad a súlyos terhek alatt, mégis elégedettség töltötte el, hogy egyik legrégebbi barátjának segíthet.
– Hé! Itthon vagy? Nyisd már ki ezt az átkozott ajtót, és segíts egy kicsit az isten szerelmére! – jogosan bosszús hangjára azonnal segítségre sietett egy köntöst, pizsamát viselő, három-négy napos borstát viselő, negyven év körüli, tagbaszakadt férfi, aki nem értette, hogy legjobb barátja mi az ördögért csap ekkora lámrát, meg hűhót maga körül, amikor normálisan is meglehet beszélgetni a dolgokat.
– Mi ütött beléd, öreg harcos?! Itt vagyok már és segítek! – azonnal átvette a barátja rogyásig leterhelt karjaiból a két jócskán megpakolt nejlonszatyrot és egyéb szintén fölpakolt dolgokat.
– Na csak hogy kegyeskedsz ide fáradni Mikikém! – bosszankodott, majd igyekezett kifújni magát, és egy kissé megnyugodni; még csatakosra átizzadt, torzonborzas üstökét sem tudta hajnal óta megigazítani, mert egyhéten kétszer vársárolt be már lassacskán hét éve gyakorlatilag szándékosan tartósan elszigeteltségben élő barátjának.
– ...És mondd csak kedves Mikikém, most éppen min dolgozol?! – kérdezte bizalmaskodva, amint levetette dzsekijét az előszobában, majd segített kipakolni a főként tartós élelmiszerekből álló szatykrók, és zacskók tartalmát.
– Hét kérlek többféle… - kezdett titokzatoskodásba. – A laptopomat arra gondoltam eszem ágában sincs szervizbe vinni, mert ott még horibbilis összegeket is elkérnek egy sima videkártya, vagy SDD cseréért. Inkább úgy döntöttem, hogy házi úton próbálom meg. A youtube-on számos nagyon hasznos videó van fönt a témában.
– Hát öreg haver! Én nem szeretnék veled értetlnkedni, de egészen biztosan jól meggondoltad te ezt az otthon javítást?! – kérdezett rá nyíltan, kíváncsian. – Tudod csupán csak azért kérdem, mert a legutóbbi tőlem kapott páfrányod, akárcsak az összes többi szobanövényed szépen sorrendben kipusztult, mert rendre elfelejtetted gondozni őket.
– Igen, köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmet Andiskám! Ennyit azért még én is tudok! – enyhén megdorgálta barátját, hogy valamivel lejjebb adhassa egészségesnek látszó, ám – sokszor –, inkább túlcsorduló, egoista önbizalmát.
– O.K. haver! Tudod én csak szóltam! De most aztán muszáj eljönnöd velem erre a páros, négyszemélyes villámrandira! És ne keress kifogásokat! A két csaj, akiket kinéztem diplomás közgazdászok, és van közötte egy ügyvédnő is. Öregem, ha látnád azokat a virgácsokat!
– Mondták már neked kedves Andris, hogy néhanapján meglehetősen közönséges és alpári is tudsz lenni?! – pirított a lényegre.
– Ne hülyíts hapsikám! Nekem állandóan ezt vágják a fejemhez! Egyébként meg mondhat bárki bármit leszarom! – vágta oda kissé élesen, provokatívan. – A szépen megkérlek akkor eljössz velem?! – semmi esetre sem akartkönyörgést, de valamiért igencsak közel állt hozzá.
– Hát… esetleg lehet róla szó, hogy… benézek mondjuk tizenöt percre…
– Te most ugye szórakozol velem, és fel akarod húzni az agyamat! Amikor tudod, hogy én egy ézékeny pasi vagyok!
– Na ne mondd! Mindjárt sírva fakadok! – ugratták egymást még bő fél órákig, majd Miklós ebédet főzött, és vendégül látta barátját, amivel jóformán ősidők óta ismerték egymást.
– ...És egyébként hogy telnek a napjaid, mert elnézve te aztán frankón a masszív agglegényéletre és remeteségre rendezkedtél ám be. – Nézett körbe a kissé lelakott, ám makulátlaul patyolattiszta helyiségben.
– Ne szórakozz velem! Te is tudod, hogy még nem vagyok kész egy újabb kapcsolatra… - vallotta be. Hangjában újfent bújkáló, letargikus szomorúság költözött.
– Figyelj pajtás én őszintén megértelek, de már hét éve, hogy Sofieval baleset történt, és meghalt! Ezen a tényen, ha törik, ha szakad, sajnos már nem változtathatsz! Figyelj! Próbáld megemészteni, és lépj tovább, mert amit te csinálsz, az legalábbis már tényleg sok embert kiborít! – vallotta be barátja az igazságot.
– Nem tudom mondták-e már neked Andris, hogy a ami a ,,szíveden az a szádon” hozzáállás nem mindig vezet megoldásra?! De ettől eltekintve igazat adok neked, de brutálisan nehéz újra kimenni a világba, és úgy tenni, mintha meg sem történt volna ez az egész.
– Figyelj pajtás! Senki se mondta, hogy kurva könnyű lesz. Én csupán annyit mondanék, hogy most már muszáj lenne megpróbálnod, hátha a sors még akarhat veled valamit! Vagy te nem vagy kíváncsi rá?! – ez a kérdés jócskán elgondolkoztatta az özvegy remeteként tengődő férfit.
– Köszönöm a finom ebédet! – állt fel a székéről, mintha sürgetné a perceket. – Sajnos most már mennem kell, de mobilon a nap huszonnégy órájában elérhető vagyok! Lészszíves és gondolkozz el rajta, hogy mondtam! Rendben?! – nézett vele farkasszemet, amikor Miklós kikisérte a bejárati ajtóhoz.
– A szavamat adom! – ígérte, majd legalább négy biztonsági zárral is jócskán magára zárta az ajtót,mintha totálisan kiszerette volna rekeszteni az egész gonosz, megalkuvó, és ugyanakkor velejéig manipulálható külvilágot, amihez már csupán vajmi köze lehetett.
Néhány nappal később legrégebbi barátja felhívta mobilon és kérte, hogy vegye elő azingét, nadrágját és zakóját, mert este randizni mennek, és nincs is annál rosszabb, ha egy pasinak nincsen stílusa.
– Hát öreg haver! Ez a nap is eljött! Beszéltünk róla, hogy vannak dolgok, amiket foggal-körömmel is, de muszáj megtenni! Kapd össze magad! Nyakkendőt nem muszáj kötnöd! Legalább a zakódat és egy tiszta inget végy magadra! Nem árt, ha meg is borotválkozol, mert úgy nézel ki, mint egy szőrös busman! – azzal máris bontotta a vonalat, ami a másiknak egy kínos jelzés volt arra nézve, hogy csupán negyven perce maradt, hogy valahogy ráncba szedje magát, és elkészüljön.
Nem tévedett annyira sokat, mert barátja alig harmincöt percen belül már kopogtatott is hermetikusan bezárt bejárati ajtaján, és érdeklődött, hogy elkészült-e?
– Na, akkor nézzük! Mutasd magad?! – mérte végig vajon min kll még barátjának változtatnia, hogy hellyel-közzel elfogadható legyen a megjelenése.
– Igen! Talán egy nyakkendő sem ártana! – azzal máris a nappali vaskos nagy ruhásszekrényéhez ment, és kivett egy bordószínű, már előre megkötött nyakkendőt, melyek katonás sorrendben soakoztak egymás mellett.
– Nesze! Ezt kösd fel! – azzal megvárta, míg Miklós kissé szerencsétlenkedve csálén felköti a nyakkendőjét, mely idétlen gyerekesen állt rajta.
– Ez így nem lesz jó pajtás! Majd én! – Andris máris kioldotta a nyakkendőt és alig öt percen belül már meg is kötötte. – Két fess pasi, akik életük asszonyait keresik! – micsoda frankó reklámszöveg lehetne egy olyabb romantikus showműsorban, nem igaz?!
– Valószínűleg…
– Na? Mit állsz még ott akár egy faszent?! Gyerünk, csipkedd magad! Nem akarsz máris elkésni! – sürgette.
Miklós aprócska sámliszerű alkalmatosságot vett elő, és arra ült, ha rendesen megakarta kötni márkás, olasz félcipőjét, mely nagyon is passzolt zakójához.
– Hú, öregem! Hanyatt fogsz esni attól a két ultradögös bombázótól, akiket az Isten is a magunkfajta embereknek teremtett. Mozgás! Gyerünk! – tuszkolta előre barátját, aki gondosan szerette bezárni az ajtót, de most csupán csak két zárat sikerült elfordítania, gondolván ennyi is elég lehet.
Andris vadiúj Alfa Rómeóján mentek, amit nemrégiben vásárolt, és még így is volt egy kis tartozása az autószalon felé, hogy maradéktalanul kifizethesse.
– Pattanj be az anyósülésre öreg!
– Rendben! – Miklós azonnal beült, majd autómaikusan magára csatolta a biztonsági övet, mire barátja megint sikeresen elszólta magát:
– Mi a francért kell neked biztonsági öv, haver?! Kurva jól vezetek! Meglásd egy-kettőre ott is leszünk, átvágunk a nagy dzsumbujon.
– Ezt nem is kétlem kedves Andris! De azért, ha megengeded szeretm magam biztonságban érezni!
– Micsoda egy tutyimutyi, szánalmas pöcs lettél te hét év alatt! – jegyezte meg félig epésen, félig térfálkozva, mire Miklós nagyon szomorú lett. – Bocs, haver! Már megint előbb járt a pofám! Azért ugye nincs harag?!
– Barátok vagyunk, vagy nem?! Akkor nyomás! – válaszolta, mire az Alfa Romeó motorja akár egy vadmacska felbőgött, és azonnal csikorgó kerekekkel kikanyarodtak a közúti forglomba.
A villámrandizásra egy felkapott, négycsillagos étterem-kávézó kultúrtermében került sor, ahol mindennek dupla árat számítanak fel. Miklós nem csupán csak emiatt ockodott a helytől. Itt minden annyira a gazdagságról, és a sikerességről árulkodott, hogy a középosztály tagjait úgyszólván lenézték, vagy – ami még rosszabb –, meg sem tűrték.
– Kedves Uraim! Üdvözlöm önöket a villámrandinkon! – üdvözölte őket egy leginkább cikruszi porondmesterre hasonlító, maskarába öltözött kis emberke. – Foglalják el szabadon választott helyeiket, mert a hölgyek nemsokára megérkeznek! Kellemes időtöltést és szórakozást kívánok! – a porondmester emberke azzal már egy másik embercsoportnál termett és újfent elradálta szokásos mondókáját.
– Na öregem! Megérkeztünk! Huppanjunk le valahol a hátsó sorban! Nem szeretnék most még feltűnősködni! – Andris mint akit mélyről előtörő energiák hajtana máris szálfaegyenes léptekkel megindult a hátsó asztalok irányába, Miklós pedig nem tehetett egyebet, minthogy kövesse.
A hölgyekre sem kellett ám olyan sokáig várakozni. Alig tizenöt percen belül már meg is jelentek. Főként estélyi ruhákat viseltek, és egzotikusak, gyönyörűek, szemkápráztatóak voltak. Az egyszerű ember szeménk ennyi szépség talán még túlságosan is sok a jóból. Nemsokára két álomszép hölgyemény tartott egyenesen a két jó barát asztalához.
– Ne haragudjatok, de ti is a randi miatt jöttetek?! – szólította meg őket az egyik magas, szupermodell szőkeség, míg barátnője kedvesen, közvetlenül próbált mosolyogni.
– Sziasztok csajok! Igen, hát hogyne! – pattant fel székéről Andris, mint akit – legalábbis –, bolha csípett meg, hogy hellyel kínálja a bombázó szőkeséget. – Pattanjatok csak le egészen nyugodtan közénk. Miklós azonnal felállt – barátja példáját követve –, és kihúzta a másik csinos, gyönyörű, barnahajú nő előtt a széket, ami azonnal a füle tövéig elpirult. Érzhetően máris vonzónak találta a férfi gyerekes esetlenségét, és félszegségét.
– Annyira klafa, hogy így összejöttünk! Mit szeretnétek inni csajszik? – tért máris a lényegre Andris.
– Hú, nem is tudom! – kezdte a szőkeség. – Én szívesen mgkóstolnám azt az új vodka martinis koktélt, amit annyiszor dicsértek már!
– Az szuperül hangzik! És te gyönyörűségem, mit kérsz?! – fordult most a barnahajú igéző nőhöz.
– Seven up jó lesz! – vetette oda. – Tudod én szretek józan maradni!
– Na ne csináld már csajszi! Kinek származik belőle baja, ha egy kicsit megpróbálod elreszteni magadat?! Vetkőzd le a gátlásaidat!
– Köszi a lehetőséget, de most még nem, ha nem baj! – hárított komolyan, következetesen. Andrisnak az lehetett az első benyomása, hogy a barnahajú nőt komolyabb kihívás lesz majd megkapni, mint a szőkét.
– O.K. Megértettem a célzást! – Andris máris hívott egy pincért, hogy italokat rendelhessenek, míg Miklós megmaradt a kólánál, mert utálta az alkohol émelyítő ízét. Nemsokára hozták is a kért italokat, és elkezdődött a tulajdonképpeni ismerkedés, ami – valljuk be őszintén –, olyan volt a két nemképviselői között mint valami furcsa, különös tesztelés. Persze kivételt képezett Miklós, aki a beszélgetések egész ideje alatt jóformán csupán csak egy-két szavas válaszokat adott, és amennyiben bármit is kérdeztek tőle – főként a hölgyek –, akkor rendszerint úgy kellett belőle haapófogóval kihúzni a mondatokat.
– ...Szerintem ne játszadozzunk egymással kedves Miklós! – jeletette ki a barnahajú, nagyon komolyhangú nő. – Az első rendinak – még szerencse –, hogy semmi tétje és kockázata nincs. Ha az ember nem találja szimptikusnak a partnerét, hát Istenem, pongya rá! Talán sohasem ismerhetjük meg a másikat mindenfajta számító, vagy manipulatív akarat nélkül csupán csak ezen a kötetln beszélgetésen! Remélem azért nem voltam túlságosan nyers és kimért?! – kérdezett vissza miközben vesébe látóan igyekezett behatolni Miklós lelkébe, amitől a másik férfi kissé megijedt, és ez látszott is szomorkás, gyerekes ábrázatán.
Ellntétben a csábos, szupermodell bombázó szőkeség, akinek az est hátralévő részében jóformán be nem állt csicseri szája, és az ember úgy érezte magát mellette, hogy ez a nő bizonyára alig várja, hogy egy nagyon jóképű, szexis pasi ágyba vigye, még ha ez csupán alkalmi dolognak bizonyul is.
– ...És mivel foglalkozik kedves Miklós, ha szabad kérdeznem?! – egy újabb vallató kérdés. Mintha az ember kihallgatáson lenne egy rendőrségi szobában, ahol úgy kezelik, mintha már eleve bűncselekményt követett volna el.
– Hát… szóval… írogatok… - jegyezte meg félénken, bizalmasan. Alig lehetett érteni a többi asztalnál időközbn összeserglett embertömeg miatt a hangját.
– Bocsásson meg, de ha lehetne egy picit hangosabban, mertalig hallom. – megint ez a katonásan pattogtatott, kissé idegesítő beszéd, amitől úgy érezte mintha azonnal felállna hátán a szőr.
Nekiveselkedett újból, és valamivel hangsabban:
– Írogatok…
– Hát ez nagyszerű! És jelent már meg igazikézbe vehető könyve?! – érződött, mintha azonnal feleltette volna a barnahajú hölgyemény kíváncsi figyelmét, ezen az ellaposodásnak indult estén.
– Sajnos főként az anyagi, és nyomdai költségek azok, amik nagyon húzóssá teszik ezt az egészet. Most inkább az ebookokban gondolkodom, mert azoknak ingyenes a kiadatása, de sajnos nálunk azoknak kevés a felvevőpiaca.
– Értem! Ígéretes ötltnek hangzik. És emellett még mivel foglalkozik?
– Régebben tanítottam öt és fél évet… - vallotta be.
– Várjon! Kitalálom, rájött, hogy nem akarja ezt egész életében csinálni, és inkább azonnal kilépett.
– Nos hát… nem egészen! – nagy levegőt vett. – Sajnos nézetkülönbségeim támadtak az adott iskola igazgatónőjével, aki bizalmasan közölte velem, hogy már nem tartanak igényt a szolgálataimra… - annyira mélyről a szívéből beszélt Miklós, hogy a barnahajú nő is kezdett megérezni valamit lelke mélyén, és úgy érezte muszáj volna ennek a különös, barátságos embernek segítenie.
– Ezt őszintén sajnálom! És ezt követően feltételezem főként alkalmi munkákat igyekezett elvállalni?! – jött egy újabb kendőzetlen kérdés.
– Igen, de sajnos elvesztettem a barátnőmet, akivel közös jövőt terveztünk, és hát...szóval… egyre nehezebben ment ez életnek nevezett mókuskerék… - bukott ki belőle. Ezt jó barátja sem nézhette szó nélkül:
– No de drága hölgyeim! Legyetek kedvesek nem vájkálni Miklós magánéletében! Nem látjátok mennyire kikészíti ez az egész?! – kelt azonnal a védelmére.
– Igazad van! – szólt oda a szőkeség! – Együttérzek veled és nagyon sajnálom, ami történt.
A barnahajú nőn meglátszott, hogy erős lelkiismeret-furdalást érez, amiért ennyire szigorú, tántoríthatatlanul kemény volt bizonyos bizalmas jellegű kérdések területén.
– Bocsásson meg nekem kedves Miklós… részemről ez nagyon övön aluli húzás volt…
Az est hátralévő részében Andris továbbra is sikeresen főzte a szőke bombázót, míg a barnahajú nő egyre vonzóbbnak, rokonszenvesebbnek találta Miklóst. Mire véget ért a közel két és félórás villámrandi est abban maradtak egymással, hogy elérhetőségeket cserélnek, és majd keresni fogják egymást. Andris és Miklós udvariasan elköszöntek a két gyönyörű nőtől, és Andris autójával visszatértek Miklós remetelakjába.
Néhány héttel később váratlanul Miklósnak mgcsörrent a mobilja, amit már ki tudja mikor használhatott utoljára. Az a barnahajú, kissé szigorú nő kereste, akivel villámrandizott, és most kedvesen érdeklődött, hogy személyesen találkozhatnának-e valahol. Mivel Miklós hirtelenjében nem tudott mit felelni erre Andris vette át tőle a mobilt, és azonnal bemondta Miklós lakcímét és közölte, hogy barátja a nap, és ahét bármelyik részében elérhető.
Nem is kellett több a barnahajú nőnek, már másnap csöngetett pontban reggel nyolc órakor, amikor Andris még javában húzta a lóbőrt saját otthonában, Miklós pedig már régesrég fönnt volt, és éppen regényén dolgozgatott a számítógépen. Aztán egyszer csak berregni kezdett a kaputelefon; a banrahajú nő volt az. Miklóst valósággal azonnal elfogta a totális pánikroham, és először azt sem tudta, hogy mit is kezdjen ezzel az új helyzettel. A legfontosabb dolog – mondogatta magában –, hogy meg kell nyugodnod, különben lehet hogy őrültnek, vagy nem beszámíthatónak fog titulálni, és azt ugye bár senki sem szeretné.
Gyorsan beengedte a kaputelefon nyitógombjával a nőt, majd igyekezett felöltözni valami elfogadható ruhába. Gyorsan felkapott egy farmrnadrágot és egy jócskán kinyúlt, hétköznapi pulóvert. Aztán egyszer csak csöngettek, és Miklósnak muszáj volt ajtót nyitnia. Papucsba bújt, hiszen a folyóson hideg, kissé nyikos volt az idő, aztán miután óvatosan kinézett a kukucskálón és meglátta a barnahajú nőt halkan kinyitotta a bejárati ajtót:
– Két csókolom! Örülök, hogy… eljött…
– Üdvözlöm Kedves Miklós! Mit szólna hozzá, ha inkább máris tegeződnénk csak úgy barátilag? – tette fel a kérdést.
– Igen… az nagyon jó ötlet! Kérem fáradjon… azaz hogy… fáradj be…
– Köszönöm, igazán kedves vagy… - most először mosolyodott el, és sugárzóbb, lélegzetelállítóbb volt, mint valaha.
Amit biztosan tudni lehet az az, hogy az embert a legtöbb setben totálisan padlóra küldheti egy-egy hozzá közel álló személy, vagy szerette tragikus halála, mégis, ha az élet egy váratlan ajándékeseménnyel ajándékozza meg az embert, akkor bizony sosem árt, ha az ember igenis kicsit mer kockáztatni.

A JÓINDULATÚ SZABÓTŐR

A Péntekekkel – sajnos legtöbb esetben –, az a baj, hogy követlen a hétvége előtt jönnek, tehát kvázi élő ember nincs, aki ne akarna sanyarú, rabszolgasorsú munkaidejét jelentősen megkurtítva szándékosan előbb megpattani munkaelyéről, márha megteheti.
Mivel már jócskán november vége felé jár az idő mintha a szándékosan összezsugorodott város is valósággal túlrőltetné az ünnepi készülédést, ami egyrészt a Black Friday miatt van, másrészt majd bolondok lennének, ha saját hasznukat ne akarnák meg legalább duplaszoros áron megforgatni. És akkor még léteznek olyan webáruházak, ahol bombasztikus nem ritkán 80-90%-os leárazásokról beszélnek, csakhát a megkapott, főként digitális ajándék-kódok más akciókkal már nem vonhatók össze, hiszen mindenki nyerni akar valamennyit a bolton.
Az ember elnézi a legtöbb embert, és valósággal előbb meghökken, később már tartósan is megdöbben, hogy egyre inkább a tartós,tunya közönyösséget veszi rajtuk észre, mint a kiüresedés, és a lelki hiány egyfajta tudatos változatait, ami – főként –, akkor éri el a többséget, amikor már csordultig elege van mind az ünneplésből, mind pedig a boldog elégedettséget sugalló, szánalmasan vidám tarka arcok sokaságából.
– Foglaljon helyet kedves kollega! – kínálja ülőhellyel beosztottját a nagy hatalmú, üzletember főnök, aki látszólag jócskán el van eresztve. Minden áldott nap fél tizenegy magasságában jelenik meg rendszeresen az irodában, a legújabb fejlesztési terepjárót, vagy luxuskategóriás sportautóval furikázik (bár megjegyzendő, hogy az utóbbi járművet csak és kizáróan gálákra, és puccos díjátadó ünnepségekre szokta haszálni, hogy ezzel is mutassa nívóját és társadalomban elfoglalt rangját.)
– Köszönöm szépen… - a beosztott még vár pár másodpercig. Látszólag kissé félszegen, félénken toporog párat mielőtt helyet foglalna, aztán miután a főnöke kissé szúros, marcona, sürgető pillantást vet rá zokszó nélkül a kényelmesnek aligha nevezhető székre veti magát, mindegy hogy hány darab kellemetlen gyűrődés keletkezik újfent öltözékén.
– Hát kedves kollega… - kezdő nagy komolyan, kissé tapintatosan beszédét a főnök. – Megvizsgáltuk a vezetőséggel az Ön szakmai eredményeit, és kompetenciáját a cégünk töréntében… - hatásszünetet tart, mintha szándékosan is megakarna róla győződni, hogy a másik fél értette minden szavát. – A munkája – bár kétségtelen –, hogy nagyon szorgalmas, és maximálisan jó munkaerő, de sajnos… - enyhén megköszörüli márkás alkoholhoz szoktatott torkát –, némi kívánnihagyót hagy maga után…
,,Na akkor most mindjárt jöhet a feketeleves” – gondolja merészen az alkalmazott, és idegeskedve megpróbálja megigazítani tohonya, tokásodásnak induló zsírpacni nyakán a csálén álló, bordószín, utánzat nyakkendőt, amit egy turkálóból halászott ki sikeresen, hátha ettől majd megjön egyébként isvalóságosan ingatag lábakon álló silány önbizalma.
– Most meg miért mereszti így a szemeit kedves kollega?! – szegzi neki kissé támadó éllel a kérdését a főnök úr, mintha máris gyanakodnia kellene erre az igen-igen értékes, és felbecsülhetetln munkaerőre, aki pályafuátsa alatt még egyszer sem késett el, és nem is jelentett beteget. Sőt! Amennyiben a főnök a laptopján megnézi a személyi portfólióját jól szemügyre veheti, hogy az elmúlt öt év során egyszer sem kért fizetett, vagy fizetés nélküli szabadságot. Azért ezis valami, vagy nem?!
– Ö… elnézését kérem főnök úr… megismételné a kérdést? – csatakosra izzadta a felső, hosszúujjú ingét, mely most úgy lóg rajta, mint valami cuppogó, szivacsszerű szkafander, és meglehetősen idétlenül is áll rajta.
– Kedves kolléga! Nem történt semmi baj! Kér esetleg valamit? Kávét, üdítőt, egy kis vizet esetleg?! – újabb érthetetlen kérdés. Most mit akarhat tőle valójában főnöke? És egyáltalán miért kell jópofiskodnia, haverkodnia, vagy bratyiznia, amikor ő hivatalos minőségben beszél az egyik jeleskedő alkalmazottjával?! Fölfoghatatlan, és ugyanakkor érthetetlen.
– Ö… nem kérek semmit… köszönöm… - szabadkozik, mentegetőzik, miközben valósággal máris úgy érzi magát, mintha egy mázsás, vagy tonnányi súly nyomná, facsargatná koszorúereit. Mintha egy termetes elefánt ülne a mellkasán.
,,Ebből még könnyedén lehet akár két kétoldalú infarktus is!” – töpreng, gondolkozik.
– Linduska drága! – szól bele a főnök mahagóni asztalán található kis dobozalakú készülékébe, mely közvetlen összekötetésben áll valamelyik szuperszexi szupermodel alkatú titkárnőjével, akiket mostanság inkább az előnyösebb adminisztrációs munkatárs néven emlegetnek.
Néhány pillanattal később a csinos, nagyon szexi húszas éveiben járó, csicsergő hangú titkárnő lépett be a főnök tágas irodájába. Tűsarkú cipője valósággal kopogó visszhangot hallatott a kövezeten.
– Főnök úr? Mit parancsol?! – kérdezte kislányos, csicsergő hangon.
– Linduska drága hozna nekünk két kávét, és valami üdítőféleséget is, ha van! – kérte a titkárnőt.
– Máris, azonnal! – A titkárnőnek most nagyon kellett koncentrálnia nehogy a kissé kényelmetlen tűsarkú cipőivel bármilyen kárt tegyen a berendezésben, de aztán inkább gyorsan levette hosszú lábairól, és már rohant is, hogy főnöke kérésének eleget tegyen.
– Hát nem imádnivaló? – tette fel kicsit bizalmaskodva, ördögi mosolya kíséretében a kérdést beosztottjának.
– Ö… hát… szóval… inden bizonnyal… - felelte bizalmatlanul.
– Nos kedves kollega… - tért mindjárt a tárgyra. – A verebek azt csiripelték, hogy szeretne önálló vállalkozásba kezdeni, mert állítólag kevesli azt a fizetést, melyet eddig biztosítottunk magának. Igaz ez?! – fordult máris méregetve a másikat vesébe látón.
– Ö… hát… szóval…
– Nem szükséges semmit felelnie erre a kérdésre, annál is inkább, mert szinte mindenütt kamerák vannak, és az ember mindent lát és hal, még a büfé, illetve a konyhai részlegen is.
Mintha valósággal máris kiadósan leforrázták volna a porul járt alkalmazottat. Hirtelen azt se igen tudta, hogy köpjön vagy nyeljen.
– Ö… ez most… mivel fog járni…?! – érete, hogy kérdése egy ennyire rendkívül kiélezett, és minden bizonnyal összetett szituációban talán nem éppen a legmegfelelőbb, de valami belső sugallatnak engedelmeskedve mégiscsak előrukkolt vele.
A főnök arcán sunyi, hamiskás pillantás futott végig, amitől a legtöbb embernek valósággal szinte azonnal felállt volna a hátán a szőr, hiszen a nagy hatalmú emberekkel általában sosem tudhatta senkisem, hogy ténylegesen hányadán is áll. A főnök most bekapcsolt laptopján kattintott párat az egérrel, majd újból a félszeg beosztottjához fordult:
– Kedves kollega! Nem szükséges, hogy pánikoljon! Inkább gondolkodjunk úgy, hogy fizetett szabadságra küldjöm, és később esetleg, már amennyiben minden stimmel, és rendben van megkaphatja a végkielégítést. – nézett fel a laptop képernyőjéből.
– Főnök úr? Kérdezhetek? – már megint ez a megalkuvó, tunyimutyis bátortalanság, mely jóformán az elmúlt öt-tíz évben szükségképp valahogy mindig ráragadt.
– Tessék csak! Parancsoljon! Mi a kérdés?! – nézett rá összeszükült szemeivel, mint akit ténylegesen is érdekel a beosztott mondandója.
– Sajnos nemrégiben elveszettem az édesanyámat, a felségem is válni készül tőlem, és ha nem tudom a gyerektartást kifizetni, akkor nagy valószínűséggel a bíróság sem fogja engedélyezni a vasárnaponkénti esedékes láthatást… - szavai mélyenérző részvétet, és empátiát égettek volna akármelyik jobb érzésű ember szívébe, de – látszólag –, a főnököt ez cseppet sem hatotta meg.
– Nézze kedves kollega! Megpróbálok kimérten, és ugyanakkor tapintatosan fogalmazni! Tudja az a helyzet, hogy egy cégcsoport, vagy vállalat üzleti stratégiáját és sokszor zavarosan összetett szisztémáit sajnos a legkevésbé sem érdeklik a maga kisiklott magánéleti kudarcai. De ettől függetlenül sajnos néháy komolyabb döntést muszáj lesz meghoznom, és foganatosítanom, különben ennek a cégnek is befellegzett, hiszen a nagyobb halak szinte – kivétel nélkül –, minden esetben megeszik a kisebbeket. Remélem, hogy megérti! Inkább fogja fel ezt az új helyzetet úgy, hogy kap egy ki független szabadságot, és így talán kicsit jobban átgondolhatja a dolgait, és rálátása lesz majd a későbbi életére. Például mit szeret csinálni szabadidejében? – próbált hétköznapi, könnyedebb témákra átlavírozni, hátha szemlátomást mostani beosztottja végre megnyugszik.
– Olvasás, írás… - felelte kissé bizalmatlanul.
– Hát ez nagyszerű! Miért nem próbálkozik meg esetleg a szövegei kiadásával, vagy köt egy jó kis kereskedelmi szerződést az egyik nagyobb könyvkiadóval?! – érdeklődött, és szemlátomást úgy festett, mint akit nagyon is felcsigázott az ötlet lehetősége.
– Sajnos az az igazság főnök úr, hogy… nagyon sok pénzbe kerül, és miután gondolom innét ki leszek záros határidőn belül rúgva, így nagy valószínűséggel nem tudnám kifizetni a könyvem nyomdai és egyéb szóban forgó költségeit sem. – vallotta be őszintén, nyíltan, még ha lelke mélyén most valósággal úgy érezhette magát, mint aki egyenesen a tűzzel játszik.
– ...De hát kedves kollega! Hogy lehet ennyire pesszimista, mintha nemlátná a fényt az alagút végén?! – megdöbbenést tetetett a főnök. – Tudja mire gondoltam?! Az alkalmazott tétován párszor megrázta fejét.
– Segítek magának tető alá hozni ezt a kis könyvkiadói bizniszt, de a többit már magának kell állnia! Na? Mit szól hozzá?! Szerinted lehetőségnek se rossz! – szemlátomást a főnököt rendkívüli mértékben felvillanyozta már a puszta gondolat is, hogy legalább egy valakin segíthet. A kérdés inkább az volt, hogy vajon mik lehetnek indítékai? Vajon neki menyi profit csurran-cseppen ebből az egészből?
– Nos kedves kollega! Igazán nagyon örülök, hogy legalább ennyire tartalmasan kitudtuk magunkat beszélgetni! Köszönöm, hogy befáradt az irodámba! – állt fel, bebombolva háromgombos, valószínűleg kisebb vagyonba kerülő zakóját, majd kezet nyújtott.
– Köszönöm főnök úr! Akkor én már megyek is… - a beosztott éppen távozni készült, amikor az ajtóban még a főnök úr bizalmasan megállította:
– Kedves kollega! Legyen kedves még egy percre, ha lehetne… - A beosztott tétován visszafordult, miközben úgy érezte hatalmas óriásgombocokban kénytelen lenyelni tartósnak ígérkezett félelmét.
– Meglátja én mindent elintézek magának, és még busás végkielégítés is várja! – veregette meg bizalmaskodva a hátát, majd hagyta kilépni az ajtón a téglalapalakú folyosóra.
– Linduska drága! – szólt a kanárihangú, szexis szupermodell titkárnőnek. – Legyen szíves és míg manikűrözteti unalmában a kacsóit kérem, hogy az összes könyvkiadó elérhetőségét és miegyebeket küldje át az okostelefonomra és a laptopomra is, már ha kérhetem.
A csinos, hosszúlábú titkárnő nem győzte haptákba vágni magát és azonnal cselekedni, ahogyan főnöke megkérte rá. Jócskán meglátszott, hogy az utóbbi pár órában egydül csak saját maga volt fontos. Most viszont úgy tűnt, hogy aktivizálja magát és azonnal lázas böngészésbe kezdett a neten a jobb, és menőbb könyvkiadók után, majd ahogy a főnök kérte már át is küldte digitálisan a kért anyagokat a telefonjára és a laptopjára.
A főnök időközben kinézett a térpanorámás kilátással kecsegtető, hatalmas irodai ablakok egyikén, és a főváros zsivalgyó, lüktető várkeringését bámulta.
,,Micsoda szánalmas hangyák azok ott lent…” - gondolta, majd néhány másodpercen belül mind okostelefonja, és laptopja is pittyegő hanggal jelezte, hogy a kért dokumentumok megérkeztek, így helyet foglalt kényelmes, nagy méretű bőr irodai székében, és máris lázas kutatómunkába kezdett, miközben azért megeresztett egy-két telefonbeszélgetést is:
– Üdvözlöm… Igen… nos én a Nonprofit Zrt. egyik főnöke vagyok, és érdeklődnék, hogy kéziratok kiadásával foglalkoznak-e?! Értem… és esetleg az anyagi kööltségek…? – Minden telefonbeszélgetés szinte kivétel nélkül zsákutcának bizonyult, hiszen egy-egy jobbnvű kiadó nem fogja kockáztatni saját profitját, és bevételeit, hogy felkaroljon, és kiadjon egy ismeretlen szerzőt, aki még nem hozott semmit a konyhájára. A főnök megnézte a laptopját is, majd felhívta az egyik üzleti ismerősét, aki kapcsolatban állt nagyon sok üzleti partnerrel, és hátha kitudta segíteni:
– Szevasz te vén csataló! Hogy vagy mostanság?! Család? Gyerekek? Az jó! Figyelj csak! Azért kereslek, mert hátha tudsz segíteni! A volt egyik alkalmazottanak állítólag vannak irodalmi jellegű kéziratai, és arra gondoltam, hogy ki kellene adatni, de te is tudod, hogy jönnek az állandó költségekkel, meg ködösítésekkel, ami senkinek sem jó. Nagyon sokat segítenél, mert a beosztottamat nemég bocsátottam el fizetett szabadsággal, és most minden pénz jól jönne neki…
– Ezt őszintén sajnálom, de küld át az összes irodalmi anyagot, és a szerkesztő csapatom azonnal megnézi, hogy mit tudnak majd belőle kihámozni… - hallotta régi ismerőse bizalmaskodó, segítőkész hangját a vonal túlsó végén.
Miközben a nemrégiben frissen állásából menesztett beosztottnak már az öngyilkossági kísérlet is jó párszor átfutott folyamatosan nyughatatlan agyán, addig már a kövtekező hét elején fel is hívta személyesen volt főnöke, és kérte, hogy azösszes fellelhető irodalmi jellegű kéziratát digitális formában küldje el annak a könyvkiadónak, mellyel ő tárgyalt a nevében. A volt beosztott természetesen nayon megörült az ötletnek és számos verset, kisprózai írást és regényt küldött át online a kiadó e-mail címére.
Néhány hónappal később pedig a kiadó igazgatója hívta fel személyesen mobilon, hogy őszintén gratuáljon ahhoz, hogy a legtöbb szóban forgó írása igenis rendkívüli, sokoldalú, és inspiráló tehetségről árulkodik, és egy szerződést szeretnének kötni vele, melyben mindenről megállapodnak, és a kiadó átvállal minden fennálló költséget. A volt alkalmazott néhány nap gondolkodási időt kért, míg végül az ötödik napon személyesen fáradt el a kiadó belvárosi székházához és írta alá a szerződést, mely előnyös feltételeket kínált, persze amellett, hogy írásai könyv alakban, és ebook formátumban is megjelennek.
,,Vajon lehet abban valami, ha egyszer bcsuknak egy ajtót, akkor egy valaki kinyit egy másik ablakot?!” – Nem tudta volna pontosan megmondani. Kilépett a kiadó szerkesztőségi épületéből, és komotos kedvvel megindult sétálgatva a Ferenciek-tere felé, közben azt tervezte beugrik kedvenc antikváriumába, és megnézi a kínálatot.

A KÖZÖNYÖSSÉG FOKOZATAI

Megnyerhető veszteség veszi
mindannyiszor kezdetét.
Kiszikkadt kenyérdarabokban holt kapcsolatok,
eltékozolt emlékeink lappanganak.
Ér-e bármit is önkéntes fáradozásunk,
hogy gyerekeket biciklizni, s versekre tanítunk,
mikor e mostani generáció inkább
az X-boksz s Playstation-ben van
igazán s teljesen otthon?!

Más-más kódok,
üzenetváltások történnek.
Régi szerelmek halhatatlan
szenvedélyét odvas,
vésett fatörzs sem őrizheti.
Mellőzött, alattomos ösztönök
s érzelmek mindig új
kirúgott héroszokat találnak.
A hőn áhított, vágyott totális csönd,
mint a hangtalanság érezhető
szimfóniája még hátra van.

Amikor az ember életének neki indul
egyszerre megérzi a ,,mi lett volnát?”
s a már ,,minden el van rontva” alapképletét,
mely egyszerre fertőzi s fenyegeti.
– Évről-évre fenyeget a kultúra-veszteség,
konzerv-műsorokkal egyre fogyatkozóbban.
Az ember már egyre kevésbé képes önzetlen,
segítség nélkül megvalósítani önmagát csak,
ha másokat kiadósan átver s kihasznál.

Mintha már azok,
kik beléptek a körbe egyúttal birtokolnák
is s mégis magányba kellene
konzekvensen belefulladniuk.
A kint hagyott exhibicionista Világ
sohasem lehet kíváncsi a bentire.
Mintha már mindenki színfalak,
kulisszák mögül figyelne,
kíváncsiskodva megvesztegetetten;
partiképes, exhibicionista V.I.P.- arcokat,
arrogáns, narcisztikus Celeb-csillagokat.
Mintha oly otthonossá vált volna a pillanatnyi,
ötperc hírnévhez való, alanyi jog;
az üstökös pillantású, pisla csillogásra.

Bűvös hangokban könnyedén elbotolhatunk,
hitvány diadal-jelvények – jobb nem hinni vakon.
Nyíltan senki se merné
hirdetni az emlékezet tavát.
Szándékosan összetévesztjük a kint s a bent
emberi érzések törvényeit,
vagy épp csak egy helyben,
tétován ingunk, akár egy mozdulatlan inga!