A SZÍV ÁRNYÉKAI

 Kalocsai Léna még szinte alig múlt öt éves, amikor imádott édesanyja váratlanul meghalt, és örökösen pénzszűkében tengődő, kissé simlis, és nagyotmondó apja a nagymamájához vitte azzal a szöveggel, hogy ott majd sokkal jobb lesz neki, mint odahaza. Alig két-három nappal azután, hogy visszaköltöztek a balhés múltú apuka szülői házába a nagymamához a férfi egyszer csak hirtlen szőrén szálán eltűnt. Csupán csak egy hibás helyesírással megírt levélféleséget hagyott hátra melyben igyekszik részletesen kifejteni, hogy miért kellett tüneményes és gyönyörű kislányát egyedül hagynia, hogy a nagymama gondoskodjon róla. Mint később kiderült a férfi totálisan csődöt mondott az anyagiak terén, és olyannyira el volt adósódva, hogy rengeteg sok mindent nem engedhetett volna megmagának, ha alkalmi lopásokból, tolvajlásokból nem tartja fenn magát. Mikor kislánya megkérdezte, amikor vásárolni voltak, hogy honnan lett apukájának hirtlen ilyen sok pénze rendre mindig azt a választ kapta, hogy megütötték a lottó ötöst. Amiből persze egyetlen szó sem volt igaz.
A kislányból néhány évvel később gyönyörű kamasz nagylány lett, és hamar megtanulta, ha ebben az életben egyáltalán boldogulni szeretne akkor sajnos kizáróan magára számíthat. Ezért volt bajban a barátságokkal, és az ismerkedéssekkel is, hiszen legtöbb osztálytársa, akik között több elvált szüljű csemete is akadt bővel képtelenek voltak ehinni a dajkamesét,miszerint: a kislány apja igenis nagymamájára bízta őt, és soha többet a színét se látták.
– Hiszi a piszi te kis taknyos! – csúfolódtak vele az osztályban fiúk, lányok vegyesen.
– Tudjátok mit! Kapjátok be mindannyian! – volt mindenre a válasza, és a nap hátralévő részében inkább a kinti iskolaudvaron sétálgatott, és próbálta kitalálni, hogy mihez is kezdhetne a jövőjével.
Sajnos – ahogyan az várható volt –, nem sokkal a tizennyolcadik szülinapja előtt imádott nagymamáját is elveszítette, és bár jogi szempontból már nagykorúnak minősült az állam kiutalt melléje valami elfuserált gondozó személyt, aki egy hónapban legalább három-négy alkalommal is felbukkant az életében, hogy szemügyre vegye a szociális és élettani körülményeket,hogy miként és hogyan boldogul egyedül a nagyvilágban?
Szerencsére akik közelbbről is megismerhették Lénát azok számára nem volt új keletű a dolog, hogy mindenben igyekeztek segíteni. Valaki egyenesen a saját zsebpénzéből adott jókora összeget, hogy Léna a sulibüfében tudjon magának venni legalább egy-két alkalommal rántotthúsos szendvicset, vagy amit éppen megkívánt, míg másoknak a szülei vittek száraz, tartós élelmiszert, tésztákat, és főtt ételeket, hiszen évek során nagyon is a szívükbe zárták a kamasz lányt.
Amikor aztán végre leérettségizett Léna jócskán fejtörést okozott neki az, hogy vajon miből fogja majd előteremteni a továbbtanuláshoz szükséges pénzt, így nem lehet csodálkozni, hogy néhány csajos barátnőjével máris lázás igyekezettel kezdték bújni főként a neten az összes állásokkal kapcsolatos portálokat, míg végül egy afféle gyoeséttermi lánc mellett döntöttek – legalábbis –, egyelőre, ami jóformán hónaponként vette fel magához zsenge, zöldfülű, és kissé tapasztalatlan alkalmazottait.
Léna – mondhatni –, kellő sikerrel vette az akadályokat. Már a legelső hónap végén főnöki dicséretben részesült mint a legszorgalmasabb, és egyben legsegítőbb dolgozó a gyorséttermi lánc történtében. Nem sokkal később már a takarítói részleget hátrahagyva átkerült a jóval kulturáltabb, és tisztább irodai részlegbe, mint afféle koordinációs munkatárs akinek elsősorban az volt a mindenkori feladata, hogy rendezze, és összefogja az éttermi hálózatok adminisztrációját és menedzsmentjét. Természetesen üzleti tanfolyamon is részt vett a Metropolitan egyetemen és sikeresen vizsgázott is. Munkatársai nagyon megkedvelték, és megszerették, mert ha maradt fölösleges ételmennyiség, melyre már nem volt szükség, akkor azt Léna saját kezűleg csomagolta be, és sok esetben előfordult, hogy az utcán kuporgó, gyanakvó, és kellőképpen bizalmatlan hajléktalan emberek közül hívott meg többeket, hogy kicsit melegedjenek meg, és fogyasszák el az eltett ételt. A többségük ugyanis hónapok óta nem evett rendes, főtt ételt, csupán csak ha ünnpek tájékán valami melegételes segélyszervezet egyáltalán hajlandónak mutatkozott, hogy ingyel ételadagokat osszon szét főként a forgalmasabbnak ítélt csomótpontokon, és tereken. Mondani sem kell, hogy ennek bizony híre ment a belső bizalmi, főként az igazgatóság köreiben, és Lénát személyesen az egyik fejes nagyfőnök kérette magához:
– Hát kedves kollegina! Nagyra értékeljük, amit a hajléktalanok társadami, és szociális ügye érdekében az elmúlt hónapok során példamutatóan teljesített, de kérem lássa be, hogy sajnos a mi cégcsoportunk nem ingyenkonyha és nem is menedékhely. Számunkra előrendű ügyrendi kérdés a profit és a haszon maximalizálási koncepciója. Amnnyiben továbbra is ezt az irgalmas szamaritánusi jószolgálati nagyköveti munkát óhajtja végezni, akkor abban az esetben talán egy másik munkahely és munkakör bizonyára testhezállóbb lenne magácskának! – közölte egyértelműen, fentartások nélkül a nagyfőnök, aki – mint később ki is derült –, igazi díjnyertes, oszlopos seggfej volt, akit egyedül csak a saját maga szakmai előbbrejutása érdekelt.
– Hát… köszönöm, hogy ennyire őszinte volt hozzám igazgató úr! Akkor kapom is a cókmókomat és már itt sem vagyok! – Léna már éppen készült felmondani, és a háta mögött hagyni ezt a gátlástalan üzletembert, amikor a nagyfőnök az ajtóból még utána szólt, hogy egy keresetlen ajánlatot tegyen:
– Várjon még egy pár percre kedves kollegina… - Léna visszafordult az ajtóból, és támadólag maga előbb azonnal keresztbe fonta mind a két kezét.
– Parancsol, igazgató úr?! – kérdezett vissza.
– Nos, amennyiben még mindig maradni szeretne, úgy megfontolhatná, hogy együtt tölthessünk egy kellemes, romantikus közös estét, aztán ki tudja…?! Nem tudom, hogy érti-e amit mondani szeretnék magának?! – tapintott egyértelműen a lényegre, miszerint: szívesen lefeküdne vele. Félre sem lehetett érteni a célzást.
– Noshát… nagyon köszönöm a megtisztlő bizalmat kedves igazgató úr, de attól tartok vissza kell, hogy utasítsam megtisztelő ajánlatát! További jónapot! – azzal sarkon fordult, és még aznap felmondott, míg a jócskán megszeppent, és pofára esett igazgató csupán csak bámulni volt képes utána.
Lénát – szerencsére –, egyáltalán nem abból a fából faragták, mint aki már a legelső életakadálynál hajlamossá válik a tartós bepánikolásra, épp ezért amikor hazament tüstént telefonált barátnőinek, hogy jó volna kicsit összejönni egy szokásos csajos dumcsira, ahol kiadósan kivesézhetik a napi aktualitások, magánéleti ügyek mellett azt, hogy vajon a munkaerőpiacon még milyen lehetőségekkel is számolhat vajon egy pályakezdő?!
– Egyet értek veled csajszi! Jól megmondtad neki! – gratulált egyik egyetemen megismert barátnője. – Én még rátettem volna azzal egy kiadós lapáttal, hogy kiadósan tökönrúgtam volna azt a gennyzsákot hadd főjön csak egész nyugodtan a saját levében, de így se rossz, ahogy csináltad! – koccintásra emelte üdítős poharát, hiszen Léna nem igazán csípte az alkoholt. Talán ha felnőttes életében egy pohárka pezsgőt ha megivott, és attól is majdnem a falnak ment szabályosan.
– Szerintem is vannakolyan nagy hatalmú, görény pasik, akik azt hiszik, hogy kiskirályok az emberek között, és bármit megtehetnek! Ha csak rájuk gondolok legszívesebben mindegyiknekkiadósan megcsavarnám a mogyóit! – kapcsolódott a beszélgetésbe egy másik szintén csinos, izgalmas lány, akit Léna még a gimnáziumban ismert meg.
– Rendben csajok! Miután kiveséztük a rohadék pasik anatómiáját talán foglalkozhatnánk egy kicsit az álláskeresés módszereivel is? Nm gondoljátok?! – kérdezte az egybegyűlt csajos társaság tagjait Léna.
– O.K. Részemről semmi akadálya! – felelte az egyik barátnő, majd sorrendben, kivétel nélkül catlakoztak hozzá egyenként a többiek is.
A délelőtt hátralévő része azzal telt, hogy míg Léna ebédet főzött barátnőinek, addig a legtöbb felnőtt hölgynek az volt a feladata, hogy kutasson, kutakodjék valami elfogadható állá után, ahol – remélhetőleg –, nem szükséges megszakadnia a nap huszonnégy órájában, nem mintha Léna nem lett volna harcedzett, vagy talpraesett.
- Csajok, készen van a kaja! Lehet asztalhoz ülni! Gyertek! - szólt barátnőinek, akik különleges kupaktanácsot alakítottak ki a kisméretű nappaliban, és próbáltak állásokat összeszedegetni a netről. Mikor megkóstolták Léna gasztrónomiai főztjét nem győztek elismerően gratulálni, és csodálkozni, hogy mennyire jól képes a különféle ízeket hatásosan, és finoman kombinálni, és vegyíteni.
– Te figyu csajszi! Arra még nem gondoltál, hogy esetleg megpróbálkozz a szakácssulival, vagy valami vendéglátói melóval? – kérdezgették egyszerre többen is.
Lénának támadt egy jó ötlete, és ezért főként vendéglátással, és éttermekkel kapcsolatos honlapokat kezdett bújni a neten, majd egy szép napon úgy döntött, hogy felkeres egy-két éttermet, és megkérdezi, hogy nincs-e számára valami elfogadható munka.
– Kisanyám! Őszinte leszek veled! – válaszolta az egyik pincér, akinek stresszes napja lehetett, mert egymás után gyújtott rá cigarettáira az étterem előterében, mivel zárt helyen szigorúan tiltva volt a dohányzás. – Itt kis tündérem a nap huszonnégy órájában maximálisan talpon kell ám lenni, és nem csak legeltetni az embernek a szemeit! Márha érted, hogy miről is süketelek?! – nézett rá kérdő tekintettel, mire Lénának sem kellett több azonnal rávágta:
– Ha nem okoz gondot kisöreg akkor én most ide bemennék, és tennék egy próbát! – azzal belépett a forgóajtós előtérbe és máris a recepciós pultnál találta magát, és a főnökkel szeretett volna beszélni.
– Hát szóval az van, hogy az igazgató úr ma rendkívül elfoglalt, és nem fogad senkit! – közölte vele a csicsergőhangú recepciós nő.
– Igen, ezt már több helyen is hallottam, de addig el nem megyek innét, ameddig nem lesz hajlandó fogadni! – tette keresztbe kezit, miközben igyekezett olyan határozott, és remélhetőlg komoly arcot vágni, amekkorát csak bírt. A tikárnőcske mennyezetre emelte szupermodel pofikáját, majd felvette a kagylót:
– Igazgató Úr! Elnézését, hogy zavarom, de van itt egy dühös fiatal lány, akkor nagyon szeretne Önnel találkozni. Mit csináljak vele?! – kérdezte a telefonkagylóba. A vonal túlsó végén kedvező válasz érkezhetett, mert néhány pillanattal később a titkárnő azt felele, hogy befáradhat az igazgató irodájába.
– Nagyon köszönöm!
– Örülök, ha segíthettem! – a titkárnőcske olyan gyorsan ment el onnét, mintha valami világvégi katasztrófától kellett volna tartania. Aztán a két hatalmas szárnyas ajtó váratlanul kitárult, és egy tarkopasz, szakállas, szivarral böfékelő férfi állt tágas, modern irodája kellős közpén, mely úgyfestett mint egy nagyobbacska lakosztály.
– Üdvözlöm drága ifjú hölgyem! Miben segíthetnék Önnek?! – nyújtotta szőrös kezét.
Léna kezetfogott vele markánsan, határozottan, és igyekezett – legalábbis nemmutatni mennyire meg van illetődve az események ilyentén alakulása folytán.
– Bocsásson meg, hogy halaszthatatlan dolgai között zavarom, de minél előbb valami állását szeretnék magamnak, mert sajnos szükségem van a pénzre! – Léna úgy döntött magában, jobb ha megmondta kertelés nélkül az igazat, így legalább nemlesz gyomorgörcse a kisebb fülentésektől.
– Értem… nos… ez a munkaerőfelvételi HR-es kollegák szakterülete, de mivel látom, hogy magácska valószínűleg mindig eléri, amit akar adok egy lehetőséget. Holnap pontban hajnali öt órára legyen itt. A konyhai személyzet tagjait majd én értesíteni fogom, hogy engedjék be az étterembe, amennyiben ez így megfelel magának?! – nézett kérdőn Lénára, ami legszívesebben majd kibújt volna a bőréből, hogy ennyire gördülékenyen ment az álláskeresés.
– Nagyon szépen köszönöm… ez tényleg csodás hír… - alig bírta magában tartani sugárzó örömét.
– Nézze nem ígérek semmi biztosat, de szívesen adok egy lehetőséget! Hogy is hívják?
– Kalocsai Léna! – mutatozott végre be.
– Hát örvndek a szerencsének kedves Léna! Meglátjuk, hogy mihez ért, és ha beválik akkora továbbiakról is tárgyalhatunk! Most ha megbocsát még nekem is számos elintéznivalóm akadna! – zárta rövidre a bizalmasjellegű beszélgetést az igazgató, mire Léna megköszönte még egyszer a segítséget és kilépett azirodából. Másnap aztán már hajnali fél négykor talpon volt, hogy legelső munkanapján el ne késsen.
A konyhai személyzet tagjaira – kivétel nélkül –, jellemző volt a korai kelés, és úgy tűnik, hogy tájékoztatást kaptak, hogy a csinos, filigrán hölgyet engedjék be, és mindenbe avassák be, ami az éttermi munkákat illeti. Léna így lett előbb konyhai mosogató, majd alig fél héten belül kisegítő a szakács mellett, aztán később pincér is, és nagyon rendesen, becsületesen megállta a helyét.
Egyik nap vátatlanul egy kszos, piszkos hajléktalannak látszó férfi bukkant fel az elegáns étterem ajtajában és megkérte az egyik fiatal pincérsrácot, aki szintén dohányzott, hogy hadd beszélhessen Lénával. Amikor Léna kilépett az éttteremből és meglátta gyerekkora óta nemlátott apját a harag, feszütség, indulat, és a tartós lelkiismeret-furdalás hirtelen ismét felszínre került, és kiadósan facsargatni kezdte szívét.
– Mit keresel itt?! – tette csípőre a kezét, és nagyon mérgesen nézett farkasszemet az apjával, aki már csak halvány árnyéka volt egykori önmagának. – Merre jártál ennyi ideig?! - most számos választérdemlő kérdés furakodott zsongó fejébe, melyekre egyértelmű válaszokat szeretett volna kapni.
– Szervusz kicsim! Gyönyörű nő lett belőled! – mérte végig az apja, akin jócskán meglátszott, hogy nincs valami jó bőrben. – Meg kell bocsátanod nekem, amiért – annak idején –, a nagyanyádnál hagytalak. Szomorúan értesültem a haláláról. – hajtotta le bőnbánóan a fejét, mint aki sok mindent megbánt.
– Annyi éven át miért nem próbáltál akár egyszer is megkeresni?! Azt gondoltam, hogy rosszul viselkedtem, és ezért nem szeretszmár engem! – hirtelen kibuggyantak kifejző, sötét szemeiből a könnyek, pedig megfogadta magának, hogy erős lesz, és sosem fog sírni, és tessék ez történik.
– Nézd csak! Sajnos… problémáim akadtak és… de tudom, hogy erre nincs mentség, mert egy valamire való szülőnek igenis a gyereke mellett lett volna a helye… - nagyon kemény, fájdalmas köhögés rázta meg, és úgy néz ki nagyon rosszul érezeti magát. Talán még fájdalmai is lehetnek. Lénának valamiért mégicsak megesett rajta a szíve.
– Kérlek… gyere be az étterembe pár percre… nem vagy éhes, szomjas?!
– Nem köszönöm… csak látni szerettelek volna… Légy boldog az életben… - azzal már éppen készült rá, hogy újra kiszállon felnőtt lánya életéből, de Léna megragadta a kezét és nem akarta elengedni. Sírva borult apja koszos, utcai öltözékéhez.
– Apu… nagyn hiányoztál… kérlek ne hagyj magamra… - pityergett, miközben igyekezett letörölni boldog-szomorú könnyeit.
– Én mindig melletted maradok kicsim… - most a szívére mutatott –, itt bent őrizlek téged, akárcsak a többi szeretteimet… - még egy nagyon nagy erejű, hörgős, és kegyetlen köhögés jött, aztán a zsebkendője, amit a férfi arcához tartott vér jött. Léna úgy határozott, hogy elcseréli aznapi műszakját, és azonnal elkíséri megtalált apját az orvoshoz, hogy vizsgálják meg.
Az orvos nem sokkal később közölte vele a borzalmas, megrendítő hírt, miszerint apjának legyengült szervezetében a rák tartós, és visszafordíthatatlan átéteket képezett, és hogy szerencsés esetben jó ha négy hete lehet hátra.
– Őszintén sajnálom… - még hallotta az orvos hangját, amint kezet fogott vele. Később visszament apjához.
Ezt követően, mivel nagyon is szorított az idő Léna minden idejét és szabad percét apjával töltötte és beszámolt neki gyerekkorától kezdve egészen kamasz évein át fiatal felnőtté válásának történetéig. Apja nem győzte hallgatni, hogy Léna mennyire jól, és élvezetesen meséli saját átélt életét.
– ...De azért remélem, hogy van már barátod, aki megkérte a kezed, ugye?! – szegezte neki a kérdést haldokló apja a történet végeztével.
– Hát… volt egy-két kapcslatom az életemben, de egyelőre még nem találtam meg az igazit, márha erre vagy kíváncsi? – kicsit még viccelődött is vele, bár igazából keservesen sírni támadt volna kedve.
– Kincsem… szeretnék kérni tőled egy szívességet… - váltott apja bölcsebb, komolyabb hangra, míg lánya kíváncsian, aggódva figyelte mondatait. – Ha már nem leszek szeretném, ha lenne melletted valaki, aki vigyáz rád, és gondoskodik rólad helyettem is, aki önmagadért tisztel és mindennél jobban szeret! Megérted ezt?!
Léna csak bólintani tudott, miözben megint megint úgy érezte, hogy sírhatnékja támad.
– Megígérem apa…
Másnap amikor Léna leugrott a szupermarketbe bevásárolni, és apjának is szeretett volna ezt-azt vásárolni a férfi váratlanul meghalt. Amikor Léna hazaért, és a nappali foteljában találta apját, akit valószínűleg álmában érhetett a halál térdre esett, és keservesen zokogásba kezdett, miközben simogatta,ölelgette apja holttestét. Később felhívta csajos barátnőit, és elújságolta nekik is a tragikus hírt. Barátnő természetesen azonnal meglátogatták, és igyekeztek támogatni mindenben. Amikor a hamvasztásos temetés lezajlott nem sokkal később Léna ismét visszament dolgozni az étterembe, mert mint mondta valamivel muszáj elterelni örökké zaklatott, és nyughatatlan gondolatait. Ekkor ismerkedett össze későbbi párjával, aki abban az étterembe járt, és akitől egy hasznos tanácsot kapott kapott már az első alkalom egyikén: ,,Ne változz meg soha!”