MAGÁNYOS SEBZETT SZÍVEK, ÚJJÁÉLEDT SZERELEM

Egy torzonborzas, ápolatlanul szakállas, kicsit kelekótya, szeleburdi ember nyitotta ki az újépíési, és rendkívül modern építészeti stílust képviselő társasházi lakás ajtaját. Két nagy nejlonszatyor volt a kezében, és még számos egyéb dolog. Nagyon úgy tűnt, hogy majd megszakad a súlyos terhek alatt, mégis elégedettség töltötte el, hogy egyik legrégebbi barátjának segíthet.
– Hé! Itthon vagy? Nyisd már ki ezt az átkozott ajtót, és segíts egy kicsit az isten szerelmére! – jogosan bosszús hangjára azonnal segítségre sietett egy köntöst, pizsamát viselő, három-négy napos borstát viselő, negyven év körüli, tagbaszakadt férfi, aki nem értette, hogy legjobb barátja mi az ördögért csap ekkora lámrát, meg hűhót maga körül, amikor normálisan is meglehet beszélgetni a dolgokat.
– Mi ütött beléd, öreg harcos?! Itt vagyok már és segítek! – azonnal átvette a barátja rogyásig leterhelt karjaiból a két jócskán megpakolt nejlonszatyrot és egyéb szintén fölpakolt dolgokat.
– Na csak hogy kegyeskedsz ide fáradni Mikikém! – bosszankodott, majd igyekezett kifújni magát, és egy kissé megnyugodni; még csatakosra átizzadt, torzonborzas üstökét sem tudta hajnal óta megigazítani, mert egyhéten kétszer vársárolt be már lassacskán hét éve gyakorlatilag szándékosan tartósan elszigeteltségben élő barátjának.
– ...És mondd csak kedves Mikikém, most éppen min dolgozol?! – kérdezte bizalmaskodva, amint levetette dzsekijét az előszobában, majd segített kipakolni a főként tartós élelmiszerekből álló szatykrók, és zacskók tartalmát.
– Hét kérlek többféle… - kezdett titokzatoskodásba. – A laptopomat arra gondoltam eszem ágában sincs szervizbe vinni, mert ott még horibbilis összegeket is elkérnek egy sima videkártya, vagy SDD cseréért. Inkább úgy döntöttem, hogy házi úton próbálom meg. A youtube-on számos nagyon hasznos videó van fönt a témában.
– Hát öreg haver! Én nem szeretnék veled értetlnkedni, de egészen biztosan jól meggondoltad te ezt az otthon javítást?! – kérdezett rá nyíltan, kíváncsian. – Tudod csupán csak azért kérdem, mert a legutóbbi tőlem kapott páfrányod, akárcsak az összes többi szobanövényed szépen sorrendben kipusztult, mert rendre elfelejtetted gondozni őket.
– Igen, köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmet Andiskám! Ennyit azért még én is tudok! – enyhén megdorgálta barátját, hogy valamivel lejjebb adhassa egészségesnek látszó, ám – sokszor –, inkább túlcsorduló, egoista önbizalmát.
– O.K. haver! Tudod én csak szóltam! De most aztán muszáj eljönnöd velem erre a páros, négyszemélyes villámrandira! És ne keress kifogásokat! A két csaj, akiket kinéztem diplomás közgazdászok, és van közötte egy ügyvédnő is. Öregem, ha látnád azokat a virgácsokat!
– Mondták már neked kedves Andris, hogy néhanapján meglehetősen közönséges és alpári is tudsz lenni?! – pirított a lényegre.
– Ne hülyíts hapsikám! Nekem állandóan ezt vágják a fejemhez! Egyébként meg mondhat bárki bármit leszarom! – vágta oda kissé élesen, provokatívan. – A szépen megkérlek akkor eljössz velem?! – semmi esetre sem akartkönyörgést, de valamiért igencsak közel állt hozzá.
– Hát… esetleg lehet róla szó, hogy… benézek mondjuk tizenöt percre…
– Te most ugye szórakozol velem, és fel akarod húzni az agyamat! Amikor tudod, hogy én egy ézékeny pasi vagyok!
– Na ne mondd! Mindjárt sírva fakadok! – ugratták egymást még bő fél órákig, majd Miklós ebédet főzött, és vendégül látta barátját, amivel jóformán ősidők óta ismerték egymást.
– ...És egyébként hogy telnek a napjaid, mert elnézve te aztán frankón a masszív agglegényéletre és remeteségre rendezkedtél ám be. – Nézett körbe a kissé lelakott, ám makulátlaul patyolattiszta helyiségben.
– Ne szórakozz velem! Te is tudod, hogy még nem vagyok kész egy újabb kapcsolatra… - vallotta be. Hangjában újfent bújkáló, letargikus szomorúság költözött.
– Figyelj pajtás én őszintén megértelek, de már hét éve, hogy Sofieval baleset történt, és meghalt! Ezen a tényen, ha törik, ha szakad, sajnos már nem változtathatsz! Figyelj! Próbáld megemészteni, és lépj tovább, mert amit te csinálsz, az legalábbis már tényleg sok embert kiborít! – vallotta be barátja az igazságot.
– Nem tudom mondták-e már neked Andris, hogy a ami a ,,szíveden az a szádon” hozzáállás nem mindig vezet megoldásra?! De ettől eltekintve igazat adok neked, de brutálisan nehéz újra kimenni a világba, és úgy tenni, mintha meg sem történt volna ez az egész.
– Figyelj pajtás! Senki se mondta, hogy kurva könnyű lesz. Én csupán annyit mondanék, hogy most már muszáj lenne megpróbálnod, hátha a sors még akarhat veled valamit! Vagy te nem vagy kíváncsi rá?! – ez a kérdés jócskán elgondolkoztatta az özvegy remeteként tengődő férfit.
– Köszönöm a finom ebédet! – állt fel a székéről, mintha sürgetné a perceket. – Sajnos most már mennem kell, de mobilon a nap huszonnégy órájában elérhető vagyok! Lészszíves és gondolkozz el rajta, hogy mondtam! Rendben?! – nézett vele farkasszemet, amikor Miklós kikisérte a bejárati ajtóhoz.
– A szavamat adom! – ígérte, majd legalább négy biztonsági zárral is jócskán magára zárta az ajtót,mintha totálisan kiszerette volna rekeszteni az egész gonosz, megalkuvó, és ugyanakkor velejéig manipulálható külvilágot, amihez már csupán vajmi köze lehetett.
Néhány nappal később legrégebbi barátja felhívta mobilon és kérte, hogy vegye elő azingét, nadrágját és zakóját, mert este randizni mennek, és nincs is annál rosszabb, ha egy pasinak nincsen stílusa.
– Hát öreg haver! Ez a nap is eljött! Beszéltünk róla, hogy vannak dolgok, amiket foggal-körömmel is, de muszáj megtenni! Kapd össze magad! Nyakkendőt nem muszáj kötnöd! Legalább a zakódat és egy tiszta inget végy magadra! Nem árt, ha meg is borotválkozol, mert úgy nézel ki, mint egy szőrös busman! – azzal máris bontotta a vonalat, ami a másiknak egy kínos jelzés volt arra nézve, hogy csupán negyven perce maradt, hogy valahogy ráncba szedje magát, és elkészüljön.
Nem tévedett annyira sokat, mert barátja alig harmincöt percen belül már kopogtatott is hermetikusan bezárt bejárati ajtaján, és érdeklődött, hogy elkészült-e?
– Na, akkor nézzük! Mutasd magad?! – mérte végig vajon min kll még barátjának változtatnia, hogy hellyel-közzel elfogadható legyen a megjelenése.
– Igen! Talán egy nyakkendő sem ártana! – azzal máris a nappali vaskos nagy ruhásszekrényéhez ment, és kivett egy bordószínű, már előre megkötött nyakkendőt, melyek katonás sorrendben soakoztak egymás mellett.
– Nesze! Ezt kösd fel! – azzal megvárta, míg Miklós kissé szerencsétlenkedve csálén felköti a nyakkendőjét, mely idétlen gyerekesen állt rajta.
– Ez így nem lesz jó pajtás! Majd én! – Andris máris kioldotta a nyakkendőt és alig öt percen belül már meg is kötötte. – Két fess pasi, akik életük asszonyait keresik! – micsoda frankó reklámszöveg lehetne egy olyabb romantikus showműsorban, nem igaz?!
– Valószínűleg…
– Na? Mit állsz még ott akár egy faszent?! Gyerünk, csipkedd magad! Nem akarsz máris elkésni! – sürgette.
Miklós aprócska sámliszerű alkalmatosságot vett elő, és arra ült, ha rendesen megakarta kötni márkás, olasz félcipőjét, mely nagyon is passzolt zakójához.
– Hú, öregem! Hanyatt fogsz esni attól a két ultradögös bombázótól, akiket az Isten is a magunkfajta embereknek teremtett. Mozgás! Gyerünk! – tuszkolta előre barátját, aki gondosan szerette bezárni az ajtót, de most csupán csak két zárat sikerült elfordítania, gondolván ennyi is elég lehet.
Andris vadiúj Alfa Rómeóján mentek, amit nemrégiben vásárolt, és még így is volt egy kis tartozása az autószalon felé, hogy maradéktalanul kifizethesse.
– Pattanj be az anyósülésre öreg!
– Rendben! – Miklós azonnal beült, majd autómaikusan magára csatolta a biztonsági övet, mire barátja megint sikeresen elszólta magát:
– Mi a francért kell neked biztonsági öv, haver?! Kurva jól vezetek! Meglásd egy-kettőre ott is leszünk, átvágunk a nagy dzsumbujon.
– Ezt nem is kétlem kedves Andris! De azért, ha megengeded szeretm magam biztonságban érezni!
– Micsoda egy tutyimutyi, szánalmas pöcs lettél te hét év alatt! – jegyezte meg félig epésen, félig térfálkozva, mire Miklós nagyon szomorú lett. – Bocs, haver! Már megint előbb járt a pofám! Azért ugye nincs harag?!
– Barátok vagyunk, vagy nem?! Akkor nyomás! – válaszolta, mire az Alfa Romeó motorja akár egy vadmacska felbőgött, és azonnal csikorgó kerekekkel kikanyarodtak a közúti forglomba.
A villámrandizásra egy felkapott, négycsillagos étterem-kávézó kultúrtermében került sor, ahol mindennek dupla árat számítanak fel. Miklós nem csupán csak emiatt ockodott a helytől. Itt minden annyira a gazdagságról, és a sikerességről árulkodott, hogy a középosztály tagjait úgyszólván lenézték, vagy – ami még rosszabb –, meg sem tűrték.
– Kedves Uraim! Üdvözlöm önöket a villámrandinkon! – üdvözölte őket egy leginkább cikruszi porondmesterre hasonlító, maskarába öltözött kis emberke. – Foglalják el szabadon választott helyeiket, mert a hölgyek nemsokára megérkeznek! Kellemes időtöltést és szórakozást kívánok! – a porondmester emberke azzal már egy másik embercsoportnál termett és újfent elradálta szokásos mondókáját.
– Na öregem! Megérkeztünk! Huppanjunk le valahol a hátsó sorban! Nem szeretnék most még feltűnősködni! – Andris mint akit mélyről előtörő energiák hajtana máris szálfaegyenes léptekkel megindult a hátsó asztalok irányába, Miklós pedig nem tehetett egyebet, minthogy kövesse.
A hölgyekre sem kellett ám olyan sokáig várakozni. Alig tizenöt percen belül már meg is jelentek. Főként estélyi ruhákat viseltek, és egzotikusak, gyönyörűek, szemkápráztatóak voltak. Az egyszerű ember szeménk ennyi szépség talán még túlságosan is sok a jóból. Nemsokára két álomszép hölgyemény tartott egyenesen a két jó barát asztalához.
– Ne haragudjatok, de ti is a randi miatt jöttetek?! – szólította meg őket az egyik magas, szupermodell szőkeség, míg barátnője kedvesen, közvetlenül próbált mosolyogni.
– Sziasztok csajok! Igen, hát hogyne! – pattant fel székéről Andris, mint akit – legalábbis –, bolha csípett meg, hogy hellyel kínálja a bombázó szőkeséget. – Pattanjatok csak le egészen nyugodtan közénk. Miklós azonnal felállt – barátja példáját követve –, és kihúzta a másik csinos, gyönyörű, barnahajú nő előtt a széket, ami azonnal a füle tövéig elpirult. Érzhetően máris vonzónak találta a férfi gyerekes esetlenségét, és félszegségét.
– Annyira klafa, hogy így összejöttünk! Mit szeretnétek inni csajszik? – tért máris a lényegre Andris.
– Hú, nem is tudom! – kezdte a szőkeség. – Én szívesen mgkóstolnám azt az új vodka martinis koktélt, amit annyiszor dicsértek már!
– Az szuperül hangzik! És te gyönyörűségem, mit kérsz?! – fordult most a barnahajú igéző nőhöz.
– Seven up jó lesz! – vetette oda. – Tudod én szretek józan maradni!
– Na ne csináld már csajszi! Kinek származik belőle baja, ha egy kicsit megpróbálod elreszteni magadat?! Vetkőzd le a gátlásaidat!
– Köszi a lehetőséget, de most még nem, ha nem baj! – hárított komolyan, következetesen. Andrisnak az lehetett az első benyomása, hogy a barnahajú nőt komolyabb kihívás lesz majd megkapni, mint a szőkét.
– O.K. Megértettem a célzást! – Andris máris hívott egy pincért, hogy italokat rendelhessenek, míg Miklós megmaradt a kólánál, mert utálta az alkohol émelyítő ízét. Nemsokára hozták is a kért italokat, és elkezdődött a tulajdonképpeni ismerkedés, ami – valljuk be őszintén –, olyan volt a két nemképviselői között mint valami furcsa, különös tesztelés. Persze kivételt képezett Miklós, aki a beszélgetések egész ideje alatt jóformán csupán csak egy-két szavas válaszokat adott, és amennyiben bármit is kérdeztek tőle – főként a hölgyek –, akkor rendszerint úgy kellett belőle haapófogóval kihúzni a mondatokat.
– ...Szerintem ne játszadozzunk egymással kedves Miklós! – jeletette ki a barnahajú, nagyon komolyhangú nő. – Az első rendinak – még szerencse –, hogy semmi tétje és kockázata nincs. Ha az ember nem találja szimptikusnak a partnerét, hát Istenem, pongya rá! Talán sohasem ismerhetjük meg a másikat mindenfajta számító, vagy manipulatív akarat nélkül csupán csak ezen a kötetln beszélgetésen! Remélem azért nem voltam túlságosan nyers és kimért?! – kérdezett vissza miközben vesébe látóan igyekezett behatolni Miklós lelkébe, amitől a másik férfi kissé megijedt, és ez látszott is szomorkás, gyerekes ábrázatán.
Ellntétben a csábos, szupermodell bombázó szőkeség, akinek az est hátralévő részében jóformán be nem állt csicseri szája, és az ember úgy érezte magát mellette, hogy ez a nő bizonyára alig várja, hogy egy nagyon jóképű, szexis pasi ágyba vigye, még ha ez csupán alkalmi dolognak bizonyul is.
– ...És mivel foglalkozik kedves Miklós, ha szabad kérdeznem?! – egy újabb vallató kérdés. Mintha az ember kihallgatáson lenne egy rendőrségi szobában, ahol úgy kezelik, mintha már eleve bűncselekményt követett volna el.
– Hát… szóval… írogatok… - jegyezte meg félénken, bizalmasan. Alig lehetett érteni a többi asztalnál időközbn összeserglett embertömeg miatt a hangját.
– Bocsásson meg, de ha lehetne egy picit hangosabban, mertalig hallom. – megint ez a katonásan pattogtatott, kissé idegesítő beszéd, amitől úgy érezte mintha azonnal felállna hátán a szőr.
Nekiveselkedett újból, és valamivel hangsabban:
– Írogatok…
– Hát ez nagyszerű! És jelent már meg igazikézbe vehető könyve?! – érződött, mintha azonnal feleltette volna a barnahajú hölgyemény kíváncsi figyelmét, ezen az ellaposodásnak indult estén.
– Sajnos főként az anyagi, és nyomdai költségek azok, amik nagyon húzóssá teszik ezt az egészet. Most inkább az ebookokban gondolkodom, mert azoknak ingyenes a kiadatása, de sajnos nálunk azoknak kevés a felvevőpiaca.
– Értem! Ígéretes ötltnek hangzik. És emellett még mivel foglalkozik?
– Régebben tanítottam öt és fél évet… - vallotta be.
– Várjon! Kitalálom, rájött, hogy nem akarja ezt egész életében csinálni, és inkább azonnal kilépett.
– Nos hát… nem egészen! – nagy levegőt vett. – Sajnos nézetkülönbségeim támadtak az adott iskola igazgatónőjével, aki bizalmasan közölte velem, hogy már nem tartanak igényt a szolgálataimra… - annyira mélyről a szívéből beszélt Miklós, hogy a barnahajú nő is kezdett megérezni valamit lelke mélyén, és úgy érezte muszáj volna ennek a különös, barátságos embernek segítenie.
– Ezt őszintén sajnálom! És ezt követően feltételezem főként alkalmi munkákat igyekezett elvállalni?! – jött egy újabb kendőzetlen kérdés.
– Igen, de sajnos elvesztettem a barátnőmet, akivel közös jövőt terveztünk, és hát...szóval… egyre nehezebben ment ez életnek nevezett mókuskerék… - bukott ki belőle. Ezt jó barátja sem nézhette szó nélkül:
– No de drága hölgyeim! Legyetek kedvesek nem vájkálni Miklós magánéletében! Nem látjátok mennyire kikészíti ez az egész?! – kelt azonnal a védelmére.
– Igazad van! – szólt oda a szőkeség! – Együttérzek veled és nagyon sajnálom, ami történt.
A barnahajú nőn meglátszott, hogy erős lelkiismeret-furdalást érez, amiért ennyire szigorú, tántoríthatatlanul kemény volt bizonyos bizalmas jellegű kérdések területén.
– Bocsásson meg nekem kedves Miklós… részemről ez nagyon övön aluli húzás volt…
Az est hátralévő részében Andris továbbra is sikeresen főzte a szőke bombázót, míg a barnahajú nő egyre vonzóbbnak, rokonszenvesebbnek találta Miklóst. Mire véget ért a közel két és félórás villámrandi est abban maradtak egymással, hogy elérhetőségeket cserélnek, és majd keresni fogják egymást. Andris és Miklós udvariasan elköszöntek a két gyönyörű nőtől, és Andris autójával visszatértek Miklós remetelakjába.
Néhány héttel később váratlanul Miklósnak mgcsörrent a mobilja, amit már ki tudja mikor használhatott utoljára. Az a barnahajú, kissé szigorú nő kereste, akivel villámrandizott, és most kedvesen érdeklődött, hogy személyesen találkozhatnának-e valahol. Mivel Miklós hirtelenjében nem tudott mit felelni erre Andris vette át tőle a mobilt, és azonnal bemondta Miklós lakcímét és közölte, hogy barátja a nap, és ahét bármelyik részében elérhető.
Nem is kellett több a barnahajú nőnek, már másnap csöngetett pontban reggel nyolc órakor, amikor Andris még javában húzta a lóbőrt saját otthonában, Miklós pedig már régesrég fönnt volt, és éppen regényén dolgozgatott a számítógépen. Aztán egyszer csak berregni kezdett a kaputelefon; a banrahajú nő volt az. Miklóst valósággal azonnal elfogta a totális pánikroham, és először azt sem tudta, hogy mit is kezdjen ezzel az új helyzettel. A legfontosabb dolog – mondogatta magában –, hogy meg kell nyugodnod, különben lehet hogy őrültnek, vagy nem beszámíthatónak fog titulálni, és azt ugye bár senki sem szeretné.
Gyorsan beengedte a kaputelefon nyitógombjával a nőt, majd igyekezett felöltözni valami elfogadható ruhába. Gyorsan felkapott egy farmrnadrágot és egy jócskán kinyúlt, hétköznapi pulóvert. Aztán egyszer csak csöngettek, és Miklósnak muszáj volt ajtót nyitnia. Papucsba bújt, hiszen a folyóson hideg, kissé nyikos volt az idő, aztán miután óvatosan kinézett a kukucskálón és meglátta a barnahajú nőt halkan kinyitotta a bejárati ajtót:
– Két csókolom! Örülök, hogy… eljött…
– Üdvözlöm Kedves Miklós! Mit szólna hozzá, ha inkább máris tegeződnénk csak úgy barátilag? – tette fel a kérdést.
– Igen… az nagyon jó ötlet! Kérem fáradjon… azaz hogy… fáradj be…
– Köszönöm, igazán kedves vagy… - most először mosolyodott el, és sugárzóbb, lélegzetelállítóbb volt, mint valaha.
Amit biztosan tudni lehet az az, hogy az embert a legtöbb setben totálisan padlóra küldheti egy-egy hozzá közel álló személy, vagy szerette tragikus halála, mégis, ha az élet egy váratlan ajándékeseménnyel ajándékozza meg az embert, akkor bizony sosem árt, ha az ember igenis kicsit mer kockáztatni.