A JÓINDULATÚ SZABÓTŐR

A Péntekekkel – sajnos legtöbb esetben –, az a baj, hogy követlen a hétvége előtt jönnek, tehát kvázi élő ember nincs, aki ne akarna sanyarú, rabszolgasorsú munkaidejét jelentősen megkurtítva szándékosan előbb megpattani munkaelyéről, márha megteheti.
Mivel már jócskán november vége felé jár az idő mintha a szándékosan összezsugorodott város is valósággal túlrőltetné az ünnepi készülédést, ami egyrészt a Black Friday miatt van, másrészt majd bolondok lennének, ha saját hasznukat ne akarnák meg legalább duplaszoros áron megforgatni. És akkor még léteznek olyan webáruházak, ahol bombasztikus nem ritkán 80-90%-os leárazásokról beszélnek, csakhát a megkapott, főként digitális ajándék-kódok más akciókkal már nem vonhatók össze, hiszen mindenki nyerni akar valamennyit a bolton.
Az ember elnézi a legtöbb embert, és valósággal előbb meghökken, később már tartósan is megdöbben, hogy egyre inkább a tartós,tunya közönyösséget veszi rajtuk észre, mint a kiüresedés, és a lelki hiány egyfajta tudatos változatait, ami – főként –, akkor éri el a többséget, amikor már csordultig elege van mind az ünneplésből, mind pedig a boldog elégedettséget sugalló, szánalmasan vidám tarka arcok sokaságából.
– Foglaljon helyet kedves kollega! – kínálja ülőhellyel beosztottját a nagy hatalmú, üzletember főnök, aki látszólag jócskán el van eresztve. Minden áldott nap fél tizenegy magasságában jelenik meg rendszeresen az irodában, a legújabb fejlesztési terepjárót, vagy luxuskategóriás sportautóval furikázik (bár megjegyzendő, hogy az utóbbi járművet csak és kizáróan gálákra, és puccos díjátadó ünnepségekre szokta haszálni, hogy ezzel is mutassa nívóját és társadalomban elfoglalt rangját.)
– Köszönöm szépen… - a beosztott még vár pár másodpercig. Látszólag kissé félszegen, félénken toporog párat mielőtt helyet foglalna, aztán miután a főnöke kissé szúros, marcona, sürgető pillantást vet rá zokszó nélkül a kényelmesnek aligha nevezhető székre veti magát, mindegy hogy hány darab kellemetlen gyűrődés keletkezik újfent öltözékén.
– Hát kedves kollega… - kezdő nagy komolyan, kissé tapintatosan beszédét a főnök. – Megvizsgáltuk a vezetőséggel az Ön szakmai eredményeit, és kompetenciáját a cégünk töréntében… - hatásszünetet tart, mintha szándékosan is megakarna róla győződni, hogy a másik fél értette minden szavát. – A munkája – bár kétségtelen –, hogy nagyon szorgalmas, és maximálisan jó munkaerő, de sajnos… - enyhén megköszörüli márkás alkoholhoz szoktatott torkát –, némi kívánnihagyót hagy maga után…
,,Na akkor most mindjárt jöhet a feketeleves” – gondolja merészen az alkalmazott, és idegeskedve megpróbálja megigazítani tohonya, tokásodásnak induló zsírpacni nyakán a csálén álló, bordószín, utánzat nyakkendőt, amit egy turkálóból halászott ki sikeresen, hátha ettől majd megjön egyébként isvalóságosan ingatag lábakon álló silány önbizalma.
– Most meg miért mereszti így a szemeit kedves kollega?! – szegzi neki kissé támadó éllel a kérdését a főnök úr, mintha máris gyanakodnia kellene erre az igen-igen értékes, és felbecsülhetetln munkaerőre, aki pályafuátsa alatt még egyszer sem késett el, és nem is jelentett beteget. Sőt! Amennyiben a főnök a laptopján megnézi a személyi portfólióját jól szemügyre veheti, hogy az elmúlt öt év során egyszer sem kért fizetett, vagy fizetés nélküli szabadságot. Azért ezis valami, vagy nem?!
– Ö… elnézését kérem főnök úr… megismételné a kérdést? – csatakosra izzadta a felső, hosszúujjú ingét, mely most úgy lóg rajta, mint valami cuppogó, szivacsszerű szkafander, és meglehetősen idétlenül is áll rajta.
– Kedves kolléga! Nem történt semmi baj! Kér esetleg valamit? Kávét, üdítőt, egy kis vizet esetleg?! – újabb érthetetlen kérdés. Most mit akarhat tőle valójában főnöke? És egyáltalán miért kell jópofiskodnia, haverkodnia, vagy bratyiznia, amikor ő hivatalos minőségben beszél az egyik jeleskedő alkalmazottjával?! Fölfoghatatlan, és ugyanakkor érthetetlen.
– Ö… nem kérek semmit… köszönöm… - szabadkozik, mentegetőzik, miközben valósággal máris úgy érzi magát, mintha egy mázsás, vagy tonnányi súly nyomná, facsargatná koszorúereit. Mintha egy termetes elefánt ülne a mellkasán.
,,Ebből még könnyedén lehet akár két kétoldalú infarktus is!” – töpreng, gondolkozik.
– Linduska drága! – szól bele a főnök mahagóni asztalán található kis dobozalakú készülékébe, mely közvetlen összekötetésben áll valamelyik szuperszexi szupermodel alkatú titkárnőjével, akiket mostanság inkább az előnyösebb adminisztrációs munkatárs néven emlegetnek.
Néhány pillanattal később a csinos, nagyon szexi húszas éveiben járó, csicsergő hangú titkárnő lépett be a főnök tágas irodájába. Tűsarkú cipője valósággal kopogó visszhangot hallatott a kövezeten.
– Főnök úr? Mit parancsol?! – kérdezte kislányos, csicsergő hangon.
– Linduska drága hozna nekünk két kávét, és valami üdítőféleséget is, ha van! – kérte a titkárnőt.
– Máris, azonnal! – A titkárnőnek most nagyon kellett koncentrálnia nehogy a kissé kényelmetlen tűsarkú cipőivel bármilyen kárt tegyen a berendezésben, de aztán inkább gyorsan levette hosszú lábairól, és már rohant is, hogy főnöke kérésének eleget tegyen.
– Hát nem imádnivaló? – tette fel kicsit bizalmaskodva, ördögi mosolya kíséretében a kérdést beosztottjának.
– Ö… hát… szóval… inden bizonnyal… - felelte bizalmatlanul.
– Nos kedves kollega… - tért mindjárt a tárgyra. – A verebek azt csiripelték, hogy szeretne önálló vállalkozásba kezdeni, mert állítólag kevesli azt a fizetést, melyet eddig biztosítottunk magának. Igaz ez?! – fordult máris méregetve a másikat vesébe látón.
– Ö… hát… szóval…
– Nem szükséges semmit felelnie erre a kérdésre, annál is inkább, mert szinte mindenütt kamerák vannak, és az ember mindent lát és hal, még a büfé, illetve a konyhai részlegen is.
Mintha valósággal máris kiadósan leforrázták volna a porul járt alkalmazottat. Hirtelen azt se igen tudta, hogy köpjön vagy nyeljen.
– Ö… ez most… mivel fog járni…?! – érete, hogy kérdése egy ennyire rendkívül kiélezett, és minden bizonnyal összetett szituációban talán nem éppen a legmegfelelőbb, de valami belső sugallatnak engedelmeskedve mégiscsak előrukkolt vele.
A főnök arcán sunyi, hamiskás pillantás futott végig, amitől a legtöbb embernek valósággal szinte azonnal felállt volna a hátán a szőr, hiszen a nagy hatalmú emberekkel általában sosem tudhatta senkisem, hogy ténylegesen hányadán is áll. A főnök most bekapcsolt laptopján kattintott párat az egérrel, majd újból a félszeg beosztottjához fordult:
– Kedves kollega! Nem szükséges, hogy pánikoljon! Inkább gondolkodjunk úgy, hogy fizetett szabadságra küldjöm, és később esetleg, már amennyiben minden stimmel, és rendben van megkaphatja a végkielégítést. – nézett fel a laptop képernyőjéből.
– Főnök úr? Kérdezhetek? – már megint ez a megalkuvó, tunyimutyis bátortalanság, mely jóformán az elmúlt öt-tíz évben szükségképp valahogy mindig ráragadt.
– Tessék csak! Parancsoljon! Mi a kérdés?! – nézett rá összeszükült szemeivel, mint akit ténylegesen is érdekel a beosztott mondandója.
– Sajnos nemrégiben elveszettem az édesanyámat, a felségem is válni készül tőlem, és ha nem tudom a gyerektartást kifizetni, akkor nagy valószínűséggel a bíróság sem fogja engedélyezni a vasárnaponkénti esedékes láthatást… - szavai mélyenérző részvétet, és empátiát égettek volna akármelyik jobb érzésű ember szívébe, de – látszólag –, a főnököt ez cseppet sem hatotta meg.
– Nézze kedves kollega! Megpróbálok kimérten, és ugyanakkor tapintatosan fogalmazni! Tudja az a helyzet, hogy egy cégcsoport, vagy vállalat üzleti stratégiáját és sokszor zavarosan összetett szisztémáit sajnos a legkevésbé sem érdeklik a maga kisiklott magánéleti kudarcai. De ettől függetlenül sajnos néháy komolyabb döntést muszáj lesz meghoznom, és foganatosítanom, különben ennek a cégnek is befellegzett, hiszen a nagyobb halak szinte – kivétel nélkül –, minden esetben megeszik a kisebbeket. Remélem, hogy megérti! Inkább fogja fel ezt az új helyzetet úgy, hogy kap egy ki független szabadságot, és így talán kicsit jobban átgondolhatja a dolgait, és rálátása lesz majd a későbbi életére. Például mit szeret csinálni szabadidejében? – próbált hétköznapi, könnyedebb témákra átlavírozni, hátha szemlátomást mostani beosztottja végre megnyugszik.
– Olvasás, írás… - felelte kissé bizalmatlanul.
– Hát ez nagyszerű! Miért nem próbálkozik meg esetleg a szövegei kiadásával, vagy köt egy jó kis kereskedelmi szerződést az egyik nagyobb könyvkiadóval?! – érdeklődött, és szemlátomást úgy festett, mint akit nagyon is felcsigázott az ötlet lehetősége.
– Sajnos az az igazság főnök úr, hogy… nagyon sok pénzbe kerül, és miután gondolom innét ki leszek záros határidőn belül rúgva, így nagy valószínűséggel nem tudnám kifizetni a könyvem nyomdai és egyéb szóban forgó költségeit sem. – vallotta be őszintén, nyíltan, még ha lelke mélyén most valósággal úgy érezhette magát, mint aki egyenesen a tűzzel játszik.
– ...De hát kedves kollega! Hogy lehet ennyire pesszimista, mintha nemlátná a fényt az alagút végén?! – megdöbbenést tetetett a főnök. – Tudja mire gondoltam?! Az alkalmazott tétován párszor megrázta fejét.
– Segítek magának tető alá hozni ezt a kis könyvkiadói bizniszt, de a többit már magának kell állnia! Na? Mit szól hozzá?! Szerinted lehetőségnek se rossz! – szemlátomást a főnököt rendkívüli mértékben felvillanyozta már a puszta gondolat is, hogy legalább egy valakin segíthet. A kérdés inkább az volt, hogy vajon mik lehetnek indítékai? Vajon neki menyi profit csurran-cseppen ebből az egészből?
– Nos kedves kollega! Igazán nagyon örülök, hogy legalább ennyire tartalmasan kitudtuk magunkat beszélgetni! Köszönöm, hogy befáradt az irodámba! – állt fel, bebombolva háromgombos, valószínűleg kisebb vagyonba kerülő zakóját, majd kezet nyújtott.
– Köszönöm főnök úr! Akkor én már megyek is… - a beosztott éppen távozni készült, amikor az ajtóban még a főnök úr bizalmasan megállította:
– Kedves kollega! Legyen kedves még egy percre, ha lehetne… - A beosztott tétován visszafordult, miközben úgy érezte hatalmas óriásgombocokban kénytelen lenyelni tartósnak ígérkezett félelmét.
– Meglátja én mindent elintézek magának, és még busás végkielégítés is várja! – veregette meg bizalmaskodva a hátát, majd hagyta kilépni az ajtón a téglalapalakú folyosóra.
– Linduska drága! – szólt a kanárihangú, szexis szupermodell titkárnőnek. – Legyen szíves és míg manikűrözteti unalmában a kacsóit kérem, hogy az összes könyvkiadó elérhetőségét és miegyebeket küldje át az okostelefonomra és a laptopomra is, már ha kérhetem.
A csinos, hosszúlábú titkárnő nem győzte haptákba vágni magát és azonnal cselekedni, ahogyan főnöke megkérte rá. Jócskán meglátszott, hogy az utóbbi pár órában egydül csak saját maga volt fontos. Most viszont úgy tűnt, hogy aktivizálja magát és azonnal lázas böngészésbe kezdett a neten a jobb, és menőbb könyvkiadók után, majd ahogy a főnök kérte már át is küldte digitálisan a kért anyagokat a telefonjára és a laptopjára.
A főnök időközben kinézett a térpanorámás kilátással kecsegtető, hatalmas irodai ablakok egyikén, és a főváros zsivalgyó, lüktető várkeringését bámulta.
,,Micsoda szánalmas hangyák azok ott lent…” - gondolta, majd néhány másodpercen belül mind okostelefonja, és laptopja is pittyegő hanggal jelezte, hogy a kért dokumentumok megérkeztek, így helyet foglalt kényelmes, nagy méretű bőr irodai székében, és máris lázas kutatómunkába kezdett, miközben azért megeresztett egy-két telefonbeszélgetést is:
– Üdvözlöm… Igen… nos én a Nonprofit Zrt. egyik főnöke vagyok, és érdeklődnék, hogy kéziratok kiadásával foglalkoznak-e?! Értem… és esetleg az anyagi kööltségek…? – Minden telefonbeszélgetés szinte kivétel nélkül zsákutcának bizonyult, hiszen egy-egy jobbnvű kiadó nem fogja kockáztatni saját profitját, és bevételeit, hogy felkaroljon, és kiadjon egy ismeretlen szerzőt, aki még nem hozott semmit a konyhájára. A főnök megnézte a laptopját is, majd felhívta az egyik üzleti ismerősét, aki kapcsolatban állt nagyon sok üzleti partnerrel, és hátha kitudta segíteni:
– Szevasz te vén csataló! Hogy vagy mostanság?! Család? Gyerekek? Az jó! Figyelj csak! Azért kereslek, mert hátha tudsz segíteni! A volt egyik alkalmazottanak állítólag vannak irodalmi jellegű kéziratai, és arra gondoltam, hogy ki kellene adatni, de te is tudod, hogy jönnek az állandó költségekkel, meg ködösítésekkel, ami senkinek sem jó. Nagyon sokat segítenél, mert a beosztottamat nemég bocsátottam el fizetett szabadsággal, és most minden pénz jól jönne neki…
– Ezt őszintén sajnálom, de küld át az összes irodalmi anyagot, és a szerkesztő csapatom azonnal megnézi, hogy mit tudnak majd belőle kihámozni… - hallotta régi ismerőse bizalmaskodó, segítőkész hangját a vonal túlsó végén.
Miközben a nemrégiben frissen állásából menesztett beosztottnak már az öngyilkossági kísérlet is jó párszor átfutott folyamatosan nyughatatlan agyán, addig már a kövtekező hét elején fel is hívta személyesen volt főnöke, és kérte, hogy azösszes fellelhető irodalmi jellegű kéziratát digitális formában küldje el annak a könyvkiadónak, mellyel ő tárgyalt a nevében. A volt beosztott természetesen nayon megörült az ötletnek és számos verset, kisprózai írást és regényt küldött át online a kiadó e-mail címére.
Néhány hónappal később pedig a kiadó igazgatója hívta fel személyesen mobilon, hogy őszintén gratuáljon ahhoz, hogy a legtöbb szóban forgó írása igenis rendkívüli, sokoldalú, és inspiráló tehetségről árulkodik, és egy szerződést szeretnének kötni vele, melyben mindenről megállapodnak, és a kiadó átvállal minden fennálló költséget. A volt alkalmazott néhány nap gondolkodási időt kért, míg végül az ötödik napon személyesen fáradt el a kiadó belvárosi székházához és írta alá a szerződést, mely előnyös feltételeket kínált, persze amellett, hogy írásai könyv alakban, és ebook formátumban is megjelennek.
,,Vajon lehet abban valami, ha egyszer bcsuknak egy ajtót, akkor egy valaki kinyit egy másik ablakot?!” – Nem tudta volna pontosan megmondani. Kilépett a kiadó szerkesztőségi épületéből, és komotos kedvvel megindult sétálgatva a Ferenciek-tere felé, közben azt tervezte beugrik kedvenc antikváriumába, és megnézi a kínálatot.