A VÁRATLAN LEHETŐSÉGEK NAPJA

A karácsonyai zsongással, látszat dáridós ünneplésekkel rendszerint az a baj, hogy valaki előbb-utóbb rendre megütheti a bokáját, és váratlanul elbocsáthatják akár még vezető állásából is kicsinyes indoklásokra való hivatkozás nélkül.
Amikor a kora hajnali váltás későn érkezett, hiszen csupán csak harminc centi hó esett, és kőkeményre fagytak a már amúgy is megkopott, és elhasznált sinek Tomcsek Dezső – mivel a közhiedelemben elsősorban az terjedt el róla, hogy olyan furcsa, különcfigura és persze száz százalékosan magának való ezért a karácsonyi afterparty keretében az egyik fejes igazgató egy kisebbfajta bizalmas beszélgetést igyekezett vele lebonyolítani a ,,színfalak mögött” hogy a többi kollegája remélhetőleg még véletlenül se vegye észre.
– Hát kedves Tomcsek! Megvitattuk a főnökökkel a maga helyzetét a vállalaton belül és mivel sajnos a következő új évben esedékes munkaerőleépítések várhatóak ezért úgy döntöttünk, hogy az év végére szeretnénk magát beosztani ügyeletesnek. Elvégre maga egyedülálló, és nincs családja. – közölte vele a sunyi, rókaképű, fiatalos igazgató, akinek vagyonokat érő karóra fityegett a kezén, és méregdrága öltönyt viselt. Még a drága cipője is úgy állt a lábán, mintha csak egyenesen ráöntötték volna.
– Igazgató Úr kérem szépen… valamit rosszul csináltam…?! – hirtelen azonnali, tartósnak ígérkező pánikroham, és heves vulkánkitörésszerű szívdobogás lett úrrá rajta, mintha azonnal egy kisebbfajta szívinfarktust akarna produkálni.
– Nyugodjon meg kedves Tomcsek! Egyelőre arról lenne szó, hogy beosztanánk magát a szilveszteri ügyeletesek közé, és amikor később a következő év huszadikán újra munkába jönnek az alkalmazottak sajnos további megszorítások várhatóak, melyek magát is érinthetik. De egyelőre semmi miatt sincs miért izgulnia! Addig is élvezze ezt a kellemes partit! – az Igazgató igyekezett megnyugtatni a kétségbeesés és reményvesztetség határmezsgyéjén ingatagon egyensúlyozó alkalmazottját, akit valóságosan hideg zuhanyként ért a fejlemény, miszerint: több mint valószínű, hogy az új évben tüstént nézhet új állás után, miután ezt a mostanit gyakorlatilag záros határidőn belül el fogja veszteni.
A karácsonyi afterparty hangulatát a továbbiakban Tomcsek már nem is igazán élvezhette, hiszen tartósan úrrá lett rajta a tudatos veszteség, hogy a jelek szerint nélkülözhetővé, feleslegessé vált a munkaköre és főnökei számára. De hát hova tudna menni így a negyvenes éveiben járva, amikor mióta csak az eszét tudta szinte mindig korán kelő volt, és mialatt egyesek tízkor keltek, és tizenkettőre mentek dolgozni addig ő már javában iktatta, kategórizálta és számítógépbe vitte a legtöbb hivatalos, bizalmas dokumentumot, és igyekezett akár még foggal-körömmel is összetartani az adott céget. És akkor lássanak csodát, most ez történik vele! Miért éppen vele történt mindez?! – tette fel magának az örökké elgondolkdó kérdést. Úgy érezte magát, mintha egyedül csakis őt érintené, és viselné meg, hogy – meglehet –, azonnali hatállyal el kell búcsúznia az állástól. Teljesen természetes reakció ilyen esetekben, hogy a legtöbb ember, akinek hasonló dolgok miatt fájhat a feje részletes listákat, kalkulációkat készít, hogy vajon szaképzettségét tekintve hol találhatna magának egy jól fizető, elfogadható állást, ahol kivételesen nem kell napjában akár harminchat órákban brutális iramot diktálva robotolnia. Tomcsek bárhogy is igyekezett törni a fejét – legalábbis –, egyelőre nem jött rá a megoldásra. Sőt! Amit eddig megtapasztalhatott és saját bőrén érezhetett az-az volt, hogy sajnos egyre inkább kezdett az adott céghez is betörni a végzettség nélküli, csupán csak a sógor-koma-jóbarát protekciós kapcsolatok hálója, ami már mintegy belső bizalmi alapon megelőlegezte és garanciát is igyekezett vállalni az újjonnan felvett emberekért, akik – mint ahogyan az az esetektöbbségében lenni szokott –, szerették félvállról kezelni adott munkájukat, és eszük ágában se volt, hogy kollektív csapatjátékosok módjára akár még elképzelhetően is együttműködhessenek jövendőbeli kollegáikkal. Sőt. Akadtak olyanok is, akik nem a kezdeteknél, vagy az alagsori postázóban kezdték, hanem egyenesen egy-egy vezérigazgató helyettes melletti tágas, és hatalmas irodátkapták meg viszonzásul, mert mindenben partnergondolkodásúaknak mutatkoztak. Ezt Tomcsek sem előbb, sem pedig később képtelen volt megérteni.
Miután lezajlott a karácsony és elérkezett a szilveszter is Tomcsek szokásához híven az éjjelei, és a hajnali órák idejét is a cég kisebbfajta portásfülkéjében töltötte, amit – általában –, néhány biztonsági őr osztozott. Most viszont olyan sivár és kihalt volt minden, hogy akár még a légy zümmögését is meg lehetett bátran hallani.
Mivel Tomcsek sosem volt egy amolyan álandóan a tévét bámuló ősember típus ezért jócskán igyekezett főként könyvekből, és verseskötetekből felpakolni, és azt találta ki, hogy önmagának fog verseket felmondani legkedvesebb költőtől. Aztán elérkezett a bővös, varázslatos éjféli óra, amikor -merő babonaságból –, Tomcsek úgy döntött, hogy kivánni fog, még akkor is, ha az új évben nem lesz állása, vagy a feje tetjére esik az egész világ. Kibontott egy üveg kölyökpezsgőt, miután a rendes pezsgőtől hányingert, és émelygés lett úrrá rajta rendszeresen, aztán amikor leesett a mutató és a fővárosban egymás után szólaltak meg a papírtormbiták, és durrogtak ezerrel a tűzijátékrakéták, kisebb petárda-csinadratták Tomcsek egyetlen dolgot kívánt: azt,hogy találjon végre már rá legalább a szerelem, és legyen kicsivel boldogabb, mint mondjuk a hamar elröppenő negyven egynehány évben.
Amikor aztán háromnegyed egyre járt az idő elbóbiskolt a széken ülve, majd úgy döntött éppen eleget volt éberen mára. Eloltotta a kis olvasólámpát, mely ezidáig hűségesen, és szolgálatkészen égett, majd jó meleg takarót terített magára, és megpróbált legalább pár órácskát pihenni, mert úrrá lett rajta a halálos fáradtság és tartós kimerültség.
Aztán az újév legelső hetében – mondhatni –, szokatlan, és váratlan dolog történt vele. Egy nagyon csios, filigrán sálat, sapkát, kesztyűt viselő, harmincas hölgy sétált be az épületbe, de mivel zárva találtjóformán minden ajtót ezért addig kopogtatott, amíg Tomcsek ki nem nyitotta:
– Szép jó reggelt kedves Uram! Boldog Új évet! – köszöntötte sugárzó, magabiztos mosollyal, mintha az újévi fogadalmaknak, vagy a boldogságnak egyáltalán bármihez is lenne köze. – Bemehetnék? Itt eléggé hideg és hűvös az idő. – kérte angyali csilingelő hanggal.
Valósággal áradt belőle a természetes, közvetlen, angyali kedvesség, ami Tomcseket egyetlen varázsütésre újra szerelmessé tette. Már jóformán az eszét sem igen tudta, hogy miből is áll a szerelem, vagy egyáltalán a flörtölés kiszámítható retorikája, vagy titkos etikettje. Csupán öt percébe telt mire egyáltalán feleszmélt és rájött, hogy az előtte jó két fejjel magasabb, álomszép, szupermodel hölgyemény kissé toporog lábaival, és didereg.
– Tessék csak gyorsan befáradni! – tárta szét előtte a az üveggel ellátott ajtót, majd amikor a hölgy gyorsan belépett azonnal visszazárta a zárat, nehogy más is bejöhessen.
Bár lehetséges, hogy ezt a lehető legrosszabbul tette, elvégre mégiscsak munkanap volt, amikor azért az emberek többsége elviekben dolgozni szokott.
– Foglaljon helyett… izé… akárhol… mindjárt visszajövök… - azzal máris visszamasírozott futólépésben a kis portásfülke kuckójáig, ahol komfortosan igyekezett berendezkedni, és jó meleg pokrocokkal, takarókkal tért vissza.
– Tessék! Ezt terítse magára! Biztos, ami biztos. – adta oda a kissé megszeppent, csinos dfiatalos nőnek a takarókat, aki nagyon is meglpettnek látszott ilyen kedvesség láttán, és nagyon hálás volt:
– Ó, hát igazán nagyon köszönöm. Tényleg eléggé hideg van odakint! – látta be, majd azonnal magára terítette. – Jaj bocsánat, hogy én mennyire feledékeny tudok lenni… - jegyezte meg lányos zavarában. – Dr. Németh Dominika vagyok, és állásügyben jöttem.
– Megkínálhatok egy jó forró kávéval, vagy teával esetleg? – szabadkozott Tomcsek, majd kissé látványosan máris feltűnően tördelni kezdte a kezét, ami egyeseknek ideges szokás lehet, de valahogy nekimuszáj volt levezetnie a fölös energiáit.
– Ha nem okoz nagy gondot? – kérdezte a hölgy.
– Ugyan, ez csak természetes! – azzal megint visszasietett a fülkébe és a már hajnaalban lefőzött tamennyiséget egy kis rezsó segítségével ismét felmelegítette, majd bögrébe töltötte és alig öt perc után már ismét a hölgy közelében volt.
– Vigyázzon vele, mert kissé forróra sikeredett. – szabadkozott.
– Úgy gondolom az most pont jó lesz, hogy elkerüljem a tartós megfázás kockázatát! – vette el a bögrét a megilletődött férfitól, és miközbenujjbcseik összeértek váratlanul, félúton kellemes bizsergést éreztek mindktten, ám a világért sem vallották volna meg nyiltan.
– Mióta dolgozik itt kedves uram? Bocsásson meg a nevét nem tudom… - kortyolt máris a kiadósan forró italba a hölgy.
– Hát persze… - kapott gyorsan észbe. – Tomcsek Desző vagyok, és ha jól számolom a fél életemet itt töltöttem, és pont ebben az új évben fognak majd elbocsátani. – először mondta ki nyíltan egy vadidegen előtt. Magát is meglepte, hogy ki merte mondani. Valahogy mintha megszabadult volna – legalább is –, átmeneti jelleggel a tartós lelki terhektől.
– ...De hiszen ez igazságtalanság! – kelt ki magából a hölgy. – Sosem tudtam megérteni, hogy a jó, és megbízható embereket miért kell lapátra tenni a munkahelyről, amikor ők végzik a munka dandárját?! Szinte felfoghatatlan szemétség! – bosszúskodott enyhén magában. Tomcsek még soha életében nemlátott egy ennyire gyönyörű, roppant felvilágosult, intelligens, a valóság talaján két lábbal álló hölgyet, akinek ami a szívén az a száján temperamentuma nagy hatást gyakorolt rá.
– Hát igen… - töprengett el hangosan. – Sajnos ez a mai világra egyre inkább jellemző. – vonta le a szomorú végkövetkeztetést.
– Feltemetek egy kérdést? Persze szeretném, ha őszintén és nyíltan válaszolna. Rendben?!
Tomcsek kissé meglepődött a kérdés hallatán, de továbbra is türelmesen, és kíváncsian figyelt.
– Tessék csak… hallgatom.
– Mondja kérem? Szeretett itt dolgozni?!
– Hát nehéz kérdés, annyi szent! Inkább úgy fogalmaznék, hogy voltak jó, és sajnos kevésbé jó pillanataim. Márha érti, hogy mire gondolok?
– Abszólut! Megtudná mondani, hogy mikor jön be egy HR-munkatárs, aki a castingokat, meettingeket intézi? – tett fel egy újabb kérdést érdeklődve.
– Ez egy nagyon jó kérdés! Sajnos szerintem huszadikáig itt ali-alig fognak lézengeni az emberek! Remélem, segíthetem?
– Ó, értem! – a hölgy kibújt a takaróból, miutá kényelmes körülmények között megitta forró italát, majd hálás tekintettel a férfira nézett, és megadta az elérhetőségeit természetesen arra az esetre nézve, ha munkaerőfelvétel ügyben történik bárminemű változás. Aztán kezetfogott bizalmaskodva Tomcsekkel, és az ajtóból visszafordulva még megjegyezte tüneményesen mosolyogva:
– Örölök, hogy megismerhettem! Őszintén remélem, hogy egyszer még összefuthatunk! – búcsúzott.
– Igen, annak én is nagyon örülnék! Természetesen! – emelte fel kezét búcsút intve a férfi miközben akkor esett le neki a tantusz, hogy – több mint valószínű –, hogy a helyére fogják felvenni ezt a gyönyörű, igéző, fiatalos nőt.