EMLÉKEZET-FÉNYBEN

Negyven év körüli, frissen borotvált, márkás öltönyt, nyakkendőt, és fekete télikabátot viselő férfi kötözte be terepjáró típusú autójába gondosan ingbe, nadrágba öltöztett hat év körüli kisfiát.
– Apu? Hova együnk? – kérdezte kíváncsiskodva, izgatottsággal kisegér hangjában a kisgyerek.
– Most meglátogatunk egy nagyon kedves idős bácsit az egyik öregek otthonában! Nem lesz semmi baj! – adta meg választ, és kicsit még el is hitte, hogy igaza lehet.
– Apu?
– Tessék Balázs? Valami baj van?! Rosszul érzed magad?!
– Kicsit félek az idegen bácsiktól, és néniktől… - jegyezte meg óvatosan a gyerek, mint aki máris attól tart, hogy valami hiba fog történni, amit nem tud helyrehozni.
– Megígérem neked, hogy nem lesz semmi baj! Meglátod egy újabb kalanddal több az életedben! – igyekezett biztatni, bátorítani folyamatosan, ha már a saját önbizalomhiányos gyerekkorából ez nála kimaradt.
– Anyu nem jön velünk?
– Anyukád korán reggel elment dolgozni! De azt igérte vacsorára mindenképp hazajön.
A kisfiú tovább már egyetlen szót sem szólt, inkább kedvenc transformers robotjával kezdett játszadozni. Addig is legalább igyekezett megfeldkezni a feszült izgatottságról, mely áthatotta egész lelkét.
Az idősek otthona a lepusztult gyárnegyedekkel telezsúfolt külvárosban helyezkedett el, ahol az ember nem szívesen teszi be a lábát, ha leszáll a vaksötétség. Az apuka vérprofi, rutinos vezető lévén egyik kanyart szdte a másik után, természetesen ügyelve a megfelelő közlekedési szabályok betartására.
– Szeretnél esetleg egy rajzfilmet nézni Balázs? – szólt hátra a vezetőülésből az aggodó apuka, míg fél szemmel folyamatosan igyekezett, mint valami gondokodó börtönőr szemmel tartani egyszem fiát.
– Nem… inkább játszok kicsit… - jött a halk válasz, így az apa úgy vélte talán jobb, ha nem feszegeti többet a gyereke így is bonyolult érzelmeit. Balázs – korához képest -, nagyon komoly, kicsit talán koravén kisgyerek volt, vele egykorú társaihoz képest, és nagyon nehezen talált magának barátokat a kezdeti időkben.
A terepjáró bekanyarodott egy aprócska dombszerű mellékutcába, és a férfi úgy döntött, hogy ez az utcácska éppen megfelelő lesz majd, hogy ne kelljen fölöslegesen a parkolásáért fizetni. Elvégre parkolóautómatát nemlátott.
– Megérkeztünk kishaver! Kiszállás! – szállt ki a vezetőülésből, majd kinyitotta a gyerekhez legközelebbi hátsó ajtót. A kisfiú félszegen, kissé gyámoltalanul szállt ki, majd felvette téli sapkáját, és úgy magára kötötte nagyméretű sálját, akár egy mini űrhajós, aki lépniis alig képes a súlyos, vaskos szkafanderében.
– De jól nézel ki Balázs! Igazi férfi lettél! – A férfi mindig is nagyon büszke volt gyerekére, ám az utóbbi időben, mintha kissé nehezére esett volna őszinte érzelmeit kimutatnia. Most mégis megsimogatta a gyereke sapkás fejét, majd benyomta a kocsiriasztót, mely egy füst alatt automaikus pityegő hanggal le is zárta az autózárakat, és apa és kisfia elindultak az idősek otthona felé. Jót tesz a friss levegő, és lgalább addig is van egy kis idejük, hogy mindent pontosan megbeszéljenek, mit fognak csinálni.
– Én beszélek majd az egyik nővér nénivel, aki az idős embert kezeli, te addig szépen nyugodtan, és csendben megvársz a reecpciós pultnál. Nem lesz semmi baj! – magyarázott folyamatosan kisfiának. Talán csak önmagát szerette volna minél hatékonyabban megnyugtatni.
– Rendben… - egyezett bele halkan a kisfiú.
Amint végigsétáltak a hangulatos, aprócska, szinte jelentéktelennek tűnő kertvárosias jellegű utcácskán, melynek majdnem a végéhez érve helyezkedett el az idősek otthona koszosfehér színű, kissé lepusztított, pusztulásnak indult épülete a férfi valamivel erősebben szorította meg fia aprócska, pöttöm hurka ujjacskáit, amitől a kisfiú enyhén felszisszent. Amikor ezt a férfi észrevette rögtön enyhített erős keze szorításán, és biccentéssel igykezett bocsánatot kérni.
– Megjöttünk! Számítok rád Balázs! – válaszolta, ami jelzés volt a kisgyerek számára, hogy próbáljn meg rendesen viselkedni, és veszteg maradni krül, amibe kerül.
Közösen léptek be a komor, letagrikus, kórházi hangulatot árasztó, lepusztult épületbe, ahol a legtöbb nő, és férfi nagyon merev, és hivataos hófehér ápolói formaöltözéket viselt, és mindenki olyan hidegen, és komolyan viselkedett, akárcsak a beprogramozható automata robotok.
– Balázs, megkérlek, hogy itt várjál meg! El ne mozdulj! – kérte az apuka, majd egyensen a nővérpult felé vette az irányt, ahol egy félmázsás súlyú, termetes középkorú asszonyság nézte a számítógépes nyilvántartást, és írt is valamit egy naplóformájú nagyalakú füzetbe tollal. Mikor a férfi megjelent előtte valósággal rögtön felnézett szemüveges tekintétéből:
– Miben segíthetek önnek kedves uram?! – kérdezte szokványos hivatalossággal.
– Kezét csókolom asszonyom! Érdeklődnék, hogy egy bizonyos Árpád itt akik-e önöknél, és ha igen hol találhanám meg?
– Rokona, vagy hozzátartozója e az illető?! – folytatta továbbra is egyhangú, sablonos kérdéseit.
– A fia vagyok, és amint láthatja az a fiatalember ott a széken az unokája. – közölte egyelőre kellőképp visszafogva magát, tárgylagosan, mert megérzte titokban a nővérszerű nő kisebb ellenszenvességét.
– Pillanat türelmét kérném uram… - a nő azzal máris beütötte a megfelelő nevet a számítógépes nyilvántartásba, majd közölte, hogy az ötszáztizen kettes szóbában tartózkodik a keresett személy.
– Ötszáztizenkettes szóba!
– Ha esetleg volna olyan kedves, és segítene megmutatni, hogy merre van?! – kérte illedelmesen. Ennél udvariasabb már ritkán lehetett volna.
– Hát hogyne! Az egyik kollegának mindjárt szólok! – azzal hívott egy tagbaszakadt, kigyúrt ápolóembert, aki odavezette a férfit, és a fiát a kívánt ajtóhoz. Miközben végighaladtak a hosszú, szemeet bántó neonfényes, gusztustala zöld linoleumos folyosón a férfiápoló folyamatosan az idős ember egészségi állapotát magyarázta a férfinak: – Árpi bácsinak előrehaladott Alzheimere van, így vannak rossz, és nagyon jó napjai! Reménykedjünk benne, hogy most jó napja lesz! – azzal máris kopogott, és benyitott a szobába.
A szoba fehérre meszelt helyiség volt, mégis takaros. Frissen lehúzot ágynemű volt benne, míg a falakon különféle szövegek, és idézetek díszítették.
– Jó reggelt Árpi bácsi! Hát hogy vagyunk ma?! – kérdezte az öreget, aki szemlátomást kissé talán még meg is ütközött kicsit az ártalmatlan kérdés hallatán:
– Szerinted mégis hogy érezné magát fél lábbal a sírban egy fonnyadt vénember?! - kérdezte nem kis ellenszenvel, és önutálattal a hangjában egy frissen borotvált, kardigánt, és inget viselő szakállas öregember.
- De hát Árpi bácsi! Nem szabadna ennyire elkeseredni! Vendégei érkeztek! - mutatott a férfira és a kisfiúra, akik még mindig úgy toporogtak helyüket nem találva tétován.
Az öregember mintha kicserélték volna, vagy elektromos áram rázta volna meg hirtelen nagyon élénk, és érdeklődő lett, de azért fenntartotta saját gyanakvását:
- Nocsak! Szép jónapot! - köszönt előbb a férfinak tüzetesen szemügyre véve fizikai megjelenését, majd tekintete a kisfiúra vándorolt. - Szervusz kisöreg!
A kisfiú tétova tekintettel apja arcát kereste, aki bólintott, tehát nem lehetett belőle nagy baj, ha megmondta a nevét:
- Csókolom, bácsi Balázs vagyok!
- Szervusz kedves barátom! Igazán örvendek a szrencsének! - máris kezetrázott a megszeppent kisgyerekkel, mintha csak régi jó ismerősök lennének. - És Önben kit tisztelhetek kedves Uram?! - nézett kérdőn a férfire.
- Szép jónapot! Tudja arra gondoltunk a kisfiammal, hogy setleg szívesen örülne a társaságunknak, és egy kicsit talán beszélgehetnénk is...
- Miért is ne! - gondolt egyet az öreg. - Üljenek csak le, ahova csak szeretnének.
A férfi azonnal széket vett elő, és előbb a kisfiúnak adta, majd maga is helyet foglalt. Az öregember is leült kényelembe helyezve magát saját különbejáratú hintaszékébe, míg a kigyúrt ápoló magukra hagyta őket.
- Mi járatban vannak nálam?! - kérdezte az öregember.
- Nos ez egy nagyon hosszú történet kedves Uram! - válaszota a férfi kimérten.
- Azok a kedvenceim! Csak fogjon neki bátran, ki tudja mi sül majd ki belőle.
A férfi nagy levegőt vett, nagyot sóhajtott, mintha csak megérezné, hogy kimondott szavainak legalább is most az egyszer valódi súlya lesz, és elkezdett mesélni gyerekkoráról. Kövér kifiúként nem csupán osztálytársai gonosz tréfáinak célponjává vált, de alig talált magának barátokat, és még az apja is renszeresn megalázta őt, és becsmérelte, és néhány pofont imádott feleségének is jócsán kiosztott.
- Én biztosan letörném a kezét annak az átkozott gazembernek! Micsoda dolog egy finom, igazi gyönyörű nőt megpofozni?! - kelt ki magából az öreg.
- Hát... így is mondhatjuk...
- Szomorú gyerekkora volt kedves Uram... - töprengett el hangosan. - Nagyon sajnálom, amit az apja tett magával.
- Igen... én is...
- ...És mi a helyzet veled kedves barátom? - fordult figyelmesen a kisfiúhoz, aki megszeppentnek, és kissé félősnak látszott.
- A bácsi szereti a gumicukrot...? - a kisgyereknek egyéb nem jutott eszébe.
- Még hogy szeretem-e? Hiszen egyik alapvető,létfontosságú eledelem. Mondd csak? Van nálad egy kis csemegére való? - kérdezte kacsintva.
A kisfiú megint apjára nézett pozítív megerősítését várva, mire úgy tűnik az apuka felkészlhetett,mert egy nagy zacskós Haribo gumimacit húzott elő kabátja belső zsebéből, és óvatosan átadta a kisfiúnak, aki kedvesen megkínálta az öregembert.
- Köszönöm szépen kedves barátom! Mennyi csemege! Nagyon hiányzik! - azzal máris jóízűen csámcsogni, szopogatni kezdte műprotézise között.
– …És milyen az iskola? Hányadikos is vagy édes öcsém?! – kérdezte.
Most viszont a férfi vette át a szót a gyerektől:
– Balázs még csak most fog majd iskolába menni, egyelőre még óvódás!
– Ó, ezer bocsánat! Bevallok valamit! – húzódott kicsit közelebb hozzájuk az öreg, és bizalmasan lehalkította a hangját, mint aki valóban nagy titkokat készül megosztani újdonsült vendégeivel. – Sajnos nem voltam valami jó apa, és imádott feleségemmel sem úgy bántam, ahogy kellett volna. Tejben-vajban kellett volna fürösztenem őket, és én nem becsültem meg azt a fajta életet, mely számomra adatott… - itt elhallgatott, mintha nagyon szomorú, és megviselt lett volna egész fizkai valója. Szakállas arcán is átduhanni látszott a mélyen meggyökeresedett szomorúságok érzésvilágai, melyek mintha egyre intenzívebbeknek tűntek volna. – Aztán, ahogy mondani szokás a gyerekek felnőttek, imádott feleségemet pedig elragadta a halál, és valahogy én is kicsit… kiüresedtem… talán engem is beszippantott a hiányérzet… - enyhén könnyes, fátyolossá vált a szeme, amit szeretett volna mindenáron takargatni vendégei előtt, de valahogy nem sikerült.
A férfi most kivett pár darab patyolattisztaságú papírzsebkendőt és az öreg reszkető kezébe adta, hogy hozza kicsit rendbe magát. Az öregember hálás szívvel vette magához a papírzebkendőket és megtörölve nedves szemeit, még az orrát is kifújta.
– Őszintén sajnálom kedves uram, ami önnel, és családjával történt… - válaszolta a férfi, és érződött rajta is, hogy minden lélekjelenléttel azon van, hogy túlélje a következő perceket.
– De elég már ebből a búval bélelt szomorú hangulatból, nem igaz…?! – rázta meg magát újfent. Most felpattant hintaszékéből, és a kis olvasópolchoz batatott, amin különféle kézműves kerámiák, fafaragványok sorakoztak példás katonás sorrendben. Az öreg leemelt egy szépen kifaragott paripát és a kisfiúnak adta.
– Tessék kedves barátom! Ez mst már a tiéd, mert meglátogattál, és gumicukot is adtál! – adta oda a kisfiúnak a fából készített faragványt.
– Mit kell mondani Balázs?! – szólt rá kicsivel szigorúbban az apja.
– Köszönöm szépen bácsi! – kántálta a gyerek, akár egy gördülékenyen betanult leckét.
A több mint negyvenöt perces látogatási időnak hamar végeszakadt, pdig mindhárman úgy érezték, mintha csak éppen most kezdtek volna el beszélgetni. A kigyúrt, bicszeps ápolólegény újból bejött kopogtatva a szobába, és közölte, hogy letelt a megszabott időkeret.
– A következő hetekben még egészen nyugodtan meglátogathatják Árpi bácsit! – jelentette ki, hogy azért ne tegye tönkre az oldott, jó hangulatot.
– Nagyon köszönjük, hogy időt szakított ránk kedves Uram! – rázott kezet a férfi a szakállas öreggel, majd a gyerek is kezet nyújtott és kisétáltak az épületből.
A férfi úgy érezte valósággal majd megfullad a benti épületben, így amikor kiértek a nyílt utcára és újfennt végigsétáltak autójukig a férfi igyekezett mélyeket szippntani a télies hangulatú levegőből. Mikor becsatolta a kisfiút a kocsi hátsó ülésén lévő gyerekülésbe a gyerek halkan megkérdezte:
– Apu? Ki volt ez a különös bácsi?!
– A nagyapád… - felelte, majd beindította a kocsit és kikanyarodtak a főútra.