A VÁRATLAN GYÁM

Tipikusan ügyvédnő külsejű, magas, szupermodell-alkatú nő sietett át az egyik épületbe.
Mint kiderült legrégebbi gyerekkori barátja végrendeletében nagyon sok mindent ráhagyott, és egy titkosított záradék formájában - mint később kiderült -, egy alig öt éves kislány nevelését, és gondozását is rábízta.
Mondani sem szükséges, hogy ez a meghökkentő, és váratlan fejlememény valósággal azonnal a feje tetejére állította a modern, állandóan csupán csak a munkájának élő, nagyvilági nő egész éltvitelét.
,,Elvégre micsoda dolog már, hogy éppen ő vigyázzon, és gondoskodjon egy kislányról, amikor még egyszobanövényről sem tudna megfelelően gondoskodni, hiszen annyira extrém, mondhatni pörgős életet él, és amit - legalább is egyelőre -, semmi szín alatt nem volthajlandó feladni." - töprengett, amint belépett a szűkös, egérlyukszerű irodába, ahol már egy SZTK-keretes borzasztóan merev, ideg, idősebb ügyvéd várt rá, és egy amolyan állam által hivatalosan kijelölt gyermekgondozó, aki most egy alig öt éves kislányt terelgetett, vezetgetett, akinek a kis pufók kezei között egy smaragdzöldszínű krokodil plüssállatot szorongatott.
– Sok szeretettel üdvözlöm kedves hölgyem! – köszöntötte először a gyermekgondozó, és csupán csak azt követően nyújtotta kézfogásra kezét a jócskán marcona, és kissé ellenszenves, idősebb ügyvéd.
– Ez a kis angyalka itt Bogika, és kissé… félénk, és szégyellős, de egy valódi kis tündér. Igaz-e aranyom?! – szólongatta a kislányt, igaz nem sok sikerrel, hiszen a kislány rémült, és ijedt tekintetet vágott, és úgy festett mint aki ott helyben sírógörcsöt kap.
– Semmi baj kincsim! Nyugodj meg! Itt biztonságban vagy! Senki nem fog bántani! – igyekezett megvigasztalni a gyanakvó, és jócskán bizalmatlan gyereket a gondozónő, aki most a fiatal ügyvédnőhöz fordult:
– Bizonyára tisztában van vele kedves hölgyem, hogy most egy kisgyermek sorsáról szükséges döntenünk, akinek mghalt az édesapja, míg az édesanyja sajnos képtelen gondoskodni saját gyermekéről, ezért az apa végrendeletében Önt nevezte meg gyámnak, persze csak, amennyiben nincsen ellenvetése.
,,Micsoda képtelen, és faramuci egy ötlet! Méghogy ő gyám! Szánalmas és nevetséges feltételezés!” – vonta le másodpercek alatt saját mélyreható következtéseit az ügyvédnő.
,,Sem ideje, sem energiája foglalkozni, és nevelni egy kisgyereket, amikor fényes jövőről, és karrierről álmodott, és egy luxussal kecsegtető álomélet után sóvárgott, amit – egyelőre -, még meg kellene valahogy valósítania. No azt nem! Szó sem lehet pesztraságról!” – határozta el magát, de elég volt csupán egy-két tétován elejtett árva pilantást vetnie a nagyon szomorú, és nagyon félénk, gyönyörű kislányra, hogy kőkeményre edzett szíve valósággal azonnal megenyhüljön. Elvégre volt gyerekkori barátja ezek szerint mégiscsak láthatott benne valami különleges, nemes tulajdonságot, hogy ekkora horderejű feladattal éppen őt bízta meg, és mondjuk nem mást.
Tehát azért mégiscsak lehet benne valami, nem igaz?! – szőtte továbbra is a maga összefüggéseit terémszetesen magában.
– Tehát a Kovács hagyatéki tárgyalást ezennel megnyitom! – hangzott a merev, ellenszenves ügyvéd mondata.
– Jelen vannak még a szobában a gyermekgondozó, és a végrendeletben foglalt személy, mint örökös. Nos tehát… – Az ügyvéd itt barokkosan dagályos jogi szakkifejezések, és egyéb papírszagú paragrafusok hivatalos taglalásába kezdett, amitől az embernek persze máris olyan érzése volt, mintha egy álló örökkévalóságig tartana, mire a hagyaték és végrendelet ismertetésének a legvégére ér:
– …Végezetül Én Kováts Árpád kislányom Kováts Boglárka gondozását a fent említett Somogyi Szilviára bízom abban a biztos tudatban, hogy a kisgyermek minden létszükségleti, szociális és gondvislői feladatát példásan elfogja tudni látni… Dátum, aláírás” – kántálta mintha csak egy ritmusos verset skandálna fenhangon az ügyvéd. – Tisztelt hölgyem, megkérem, hogy nagyon alaposan, és részletesen olvassa át a hivatalos dokumentumot, és amennyiben nincsen hozzáfűznivalója kérem írja alá a dokumentum alján a pontozott résznél. – saját márkás tollát nyújtotta át az aláírás megtételéhez.
– Bocsánatot kérek… elnézését, itt biztos valami félreértés történt, mert… - hebegett, ami eléggé szokatlan volt egy alapból határozott, és temperamentumos nőhöz képest, akit sosem lehetett megfélemlíteni, sem pedig zavarba hozni. Hisz amennyiben aláírja máris csapdában találhatja saját magát, elvégre egy kislány további élete és sorsa lesz a tét, arról aztán már nem is beszélve, hogy záros határidőn belül ő is azonnal búcsút mondhat az ún. bulizásos, ,,hajnalig a szorakózóhelyen vagyok” korszaknak.
,,Na nem! Arról aztán szó sem lehet! Ezt egész biztosan nem fogja megengedni, mégha a feje tetejére is áll ez az egész nyamvadt, alattomos egy világ! De hát akkor most mit csináljon?!” – tette fel magának a logikus kérdést, melyet előbb-utóbb a mogorva ügyvéd is megkérdezett volna tőle.
– Kaphatnék esetleg néhány nap gondolkodási időt…? – bökte ki aztán végül hosszú percek után.
A gyermekgondozó egy ártatlan mosolyféleséggel elintézte azt egészet, mondván; egészen biztosan csak viccel, vagy kisebb fekete humorral igyekszik oldani az időközben jócskán felgyülemlett feszültséget.
A marcona ügyvéd ábrázata alapján viszont már korántsem volt ennyire megbocsátó. Ismételten tetőtől-talpig végigmérte őt, mintha méregetné, vagy mérlegre tenné jó, és rossz tulajdonságait egyaránt, majd ellentmondást nem tűrően közölte észrevételeit:
– Drága kedves hölgyem! Ön most egy hagyatéki tárgyaláson van! Szíveskedjék a helyzet komolyságának megfelelően viselkedni, és határozottan betartani a játékszabályokat! – hangja – nem is tagadhatta volna -, jócskán fenyegetően, és jéghidegen csengett.
,,Hát ennek aztán már a fele sem tréfa! Nem igaz?!” – gondolhatta, végül kissé beletörödötten, hogy nem sikerült a terve a felkínált tollért nyúlt, és aláfirkantotta a hivatalos dokumentum alján a nevét.
Itt már annyira egyértelmű, és sziklaszilárd pontosságú volt minden, hogy fölösleges és gyerekes is lett volna a további határozott tiltakozás, avagy passzív ellenállás.
A gyerekgondozó most leült a kislány melletti székre közvetlenül, és érthetően, lassan, hogy egy kisgyerek is megértse beszélni kezdett:
– Bogika! Most sajnos el kell búcsúznunk egymástól! Tudod sajnos vannak szabályok, és törvények, és ezzel a kedves nénivel fogsz egyelőre élni, amíg be nem töltöd a tizennyolcadik évedet! Nem kell izgulnod, aggódnod semmi miatt! Továbbra is sűrűn fogjuk mi méglátni egymást, és az új otthonodban is rendszeres vendég leszek! – itt jelentőségteljesen a csinos, fiatal nővel nézett farkasszemt, mintha hallgatólagosan máris szövetséget akart volna kötni vele.
A kislány annyira árvának, szomorúnak látszott, és annyira szorosan, görcsösen igyekezett aprócska, hurka ujjacskáival magához szorítani a zöldszínű plüss krokodilt, mintha az élete múlna rajta.
– A hagyatéki tárgyalást ezennel befejezettnek nyilvánítom! – jelentette ki fennhangon tényként a marcona ügyvéd, majd mintha máris el kellene mennie máshova sürgősen pakolni kezdte fontos iratait az aktatáskájába, azátn mint aki elvégezte a rászabott feladatot kinyitotta az eddig becsukásra ítélt ajtót, és már ki is lépett az irodából.
– Hú! – vett egy nagyobbacska levegőt a csinos nő. – Úgy tűnik, hogy a kedves ügyvéd úrnak kissé sietős lett egyszerre a dolga, nem de bár?! – tette fel inkább ténymegállapításként, semmint valóságos kérdésként saját észrevételit.
– Tudja neki állandóan munkája van! De sajnos ez már csak így megy! – válaszolt a gyerekgondozó, majd egy nagy sporttáskát adott a fiatal nőnek, amiben a kislány holmijai, és fontos cuccai kaptak helyet.
A fiatal nő kissé tétován, és értetlenül meredt a sporttáskára, majd biztos, ami biztos alapon meg is kérdezte, mintha folyamatosan ellentmondásba keveredett volna elsősorban önmagával:
– Bocsásson meg, de akkor én most mihez kezdjek?! – úgy várta volna sóvárgón a választ, mint a megváltást egy olyan problémára, aminek talán nincs is igazándiból megoldása.
– Nézze kedves hölgyem! A legfontosabb dolog, hogy a kislány érezze a lelki biztonságot, és törődést. Attól tartok, hogy az eddigi életvitelét is nem árt, ha gyökeresen átszervezi, egész egyszerűen mert muszáj lesz! A legfontosabb, hogy ennek a gyerknek nyugodt, kiegyensúlyozott környezetet teremtsen!
– Bocsánat! Ezt mind értem, de mégis… nem tudna esetleg tanácsot adni, hogy hogyan is foghatnék hozzá?! – kérdezte tanácstalanságában.
– Nyugodjon meg először is! Nincs vége a világnak, de ezentúl minden másként lesz! Nos nem tudom, hogy a családtagaival mennyire jó a kapcsolata, de ha én az Ön helyében volnék egész biztosan felhívnám az anyámat és tanácsot kérnék tőle! A lényeg, hogy sohasem szabad magára hagynia a gyereket, mert ő még kicsi, így csak Ön tudja számára biztosítani az élethez, és túléléshez szükséges alapvető feltételeket! Ha bármi problémája lenne engem mindig megtalál ebben az épületben! – most lehajolt a kislányhoz, és szorosan magához ölelte.
Úgy tűnt a szívszorító pillanathoz még az is hozzájött, hogy a kislány nem akarta elengedni a gyermekgondozót.
– Semmi baj kicsim… nyugodj meg… sajnos most már muszáj menned… - óvatosan lefejtette magáról a kis pufók ujjacskákat, és odavezette óvatosan a csinos nőhöz.
– Viselje nagyon jól gondját! – búcsúzott tőlük, majd hogy ne kelljen még fájdalmasabbá tennie az elválást átment gyorsan a másik szobába, ahol nem láthatták, hogy egy jelentős könnycseppet sikeredett kitörölnie szeméből.
– Szia Bogi! Engem Szilvinek hívnak, és úgy fest, hogy most jó hosszú ideig egymásra fogunk vigyázni… - kezdte a beszédét csinos nő, de csak annyit ért el, hogy a kislány megakart tőle szökni, de sehova sem tudott menekülni, hiszen alapból egy zárt helyiségben voltak, aminek csupán egytlen ajtaját a csinos nő állta el.
A kislány érezte, hogy csapdába került, és sírásra görbült a szája bizonytalan félelmében.
– Na… nézd csak… nem kell sírnod… azért nem vagyok olyan szigorú, és temperamentumos, mint a valódi életben… - most aztán zsigerileg érezte, hogy pácba került, hiszen sosem tudott a gyerekekkel bánni.
Most viszont kénytelen lesz valahogy elnyerni a bizalmát. Ez a legelső lépés.
– Tudod, amikor annyi idős lehettem, mint most te elveszítettem a nagypapámat, aki apám helyet apám volt, és egész álló nap csak a szobámban ücsörögtem, mert képtelen lettem volna megbízni a legtöbb felnőttben… aztán kicsit később megéheztem, hiszen a gyerekek elég hamar megéheznek, és anyukám készített nekem egy nagy tál mákos gubát, amit rajongásig imádok, és utána kicsit könnyebben ment… - igyekezett elnyerni a bizalmat.
A kislány elgondolkodott a történeten, majd vett egy mély lélegzetet, és beletörödött szomorúsággal hagyta, hogy Szilvi lépésekben haladva kisétáljon kézenfogva vele az épületből.
Mivel Szilvi márkáns autójában gyerekülés nem volt, ezért úgy döntött, hogy az anyósülésre fogja berakni a kislányt, és biztonsági övvel jócskán beszíjazza.
Így is legalább negyvenöt percig tarott a hazafelé vezető út a dumóban és a cúcsforgalomban, de Szilvi úgy volt vele, hogyígy legalább megpróbál kicsit összebarátkozni a kislánnyal.
Amikor aztán később végre hazaértek Szilvi legelső dolga az volt, hogy felhívja édesanyját, aki fantasztikusan belevaló anyuka volt, és szinte bármilyen helyzetben lehetett rá számítani.
– Szia anyu… ne haragudj, hogy kereslek, de áttudnál ugrani a lakásomra?! – tette fel talán a legfontosabb kérdést.
– Csak nem történt valami baj kislányom?! – kérdezte aggodó hangon az asszony.
– Probléma nincs, de szükségem lenne a segítségedre és a tanácsodra!
– Körülbelül húsz perc múlva már ott is vagyok! – adta meg a választ, és tényleg igazat szólt, mert bő húsz percen belül már ott is volt Szilvi lakásának bejárati ajtaja előtt.
– De hát mi történt kicsim?! – tette fel szokásos kérdéseit az anyuka.
– Dióhéjban annyi, hogy biztos emlékszel a régi gimis osztálytársamra! Szóval neki van egy imádnivaló kislánya, és engem nevezett meg a végrendeletében gyámnak, és hasonlók… - válaszolta ténylegesen csak a lényegre koncentrálva, és ami főbb igyekezve megőrizni saját higgadtságát, és józan gondolatait.
– Ez aztán a váratlan fejlemény kislányom! – konstatálta az anyuka jócskán meglepődve, amint belépett lánya tágas, othonos lakásába, és megszabadult ruhadarabjaitól.
Amint bekukkantott a nappali szobába szinte azonnal meglátta az imádnivaló kislányt, aki plüss krokodiljával játszott, és úgy tűnt beszél a játékhoz, hogy ne érezze magát olyannyira egyedül.
– Hát édes kislányom! Most aztán magadra vess! Egyáltalán hogyan jutott eszedbe, hogy gyámja leszel egy kislánynak, mikor sosem voltál az a szülő típus?! – anyja cinikus kérdésfeltevése enyhény szólva is teljes mértékben kiábrádította Szilvit.
– Köszi a biztatást anyu! Igazán annyira jólesik, ez pár gondoskodó, megértő szó. – nyugtázta szintén gyilkos iróniával anyja megjegyzéseit. – Nagyon örülnék neki, ha részletesen elmagyaráznád, hogy mit kell egy gyerekkel csinálni?! – érezte, hogy valószínűleg ennél ostobább, és gyerekesebb kérdés talán nincs is.
– Hogy-hogy mit kell vele csinálni?! Szeretni, tőrődni, és nevelni kell! Nem egy nagy ördöngősség, és bele is lehet tanulni, márha veszik rá a fáradságot! – Anyja itt önkéntelenül Szilvi bulizós múltjára utalt, persze burkoltan.
– …És szabad megkérdezne, hogy mégis miként fogjak hozzá?
– Mi sem egyszerűbb ennél! – az anyuka máris odament a szomorkás kislányhoz és bemutatkozott neki, és megpróbálta elnyerni a bizalmát. Alig tíz percen belül az anyuka visszatért felnőtt lányához, és beszámolt a fejleményekről:
– Bogika imádja a paradicsomlevest igazi betűtésztával, és a grizes tésztát, meg a fahéjas porcukros turógombócot. Tehát leszögezhetjük, hogy az étvágyával nincs probléma.
– Akkor velem miért annyira elutasító, és merev?!
– Hát azt már neked kell kiderítened kislányom. – Anyja mindig ,,kislányként” utalt felnőtt lányára, és ezt Szilvi egy idő után alig bírta megemészteni.
– Most mégis hova mész anyu??? – fakadt ki, amikor úgy tűnt az asszony máris a fogashoz lép, és öltözködésbe kezdett.
– Nyugalom! Nem megyek messzire, de gondolom nincs a hűtődben egy kis paradicsomleves betűtésztával, ugye?! Elugrom a boltba bevásárolni, és a költségeken majd osztozunk.
– …És szerinted én addig mit csináljak?! – tette kicsit idegesebben csípőre a kezét.
– Ilyen ostobaságot kérdezni édes lányom! Szépen fogod magad és beszélgetsz vele, hogy ne érezze magát egyedül! Nem egy nagy ördöngösség! Mindjárt visszajövök! – azzal az anyuka vette a kabátját és a cuccait, és gyorsan elment, hogy a szükséges dolgokat, és élelmiszereket – melyeket vélhetően egy gyerek is szívesen elfogyaszt -, megvegye.
Szilvi eközben letelepdett a kanapéra magaköré gyűjtve saját kis plüssmackó gyűjteményét és legokészletét, és megpróbált őszintén összebarátkozni a tünemény kislánnyal, miközben máris játszani kezdett a játékokkal, és igyekezett gyerekfejjel gondolkodni, és érezni.