AMIKOR A FÖLD HIRTELEN MEGÁLL

A kitaszított, cserbenhagyott káosz
– félő -, még egyszer már ritkán
akarhat élet-egésszé rendeződni.
Óvópincék, vagy légó-bunkerek
felé tapogatva az évszázadokat
öregedő kéz miközben kétségbeesett,
reményvesztett kripta-múmia
arcokon is egyre nyilvánvalóbbá
lesz az alamuszi felismerés:
Ó! Még nincsen s tán
nem is lehet vége immár!

Mikor már minden odzkodó,
pisla remény új utakat szeretne találni
– egyre nehezebb a megbocsátható
emberi hazugságokat is kézpénzre váltani.
Napok romjain újfent
feltárul egy régesrégi fertő:
Az ember ostoba, agymosott idiótaként
már megint elajlasult
s visszaállatiasult önmagába
s a lejárt halál-vétkek csöndjében
újból sort állnak, hol
ütközhetnek össze megint?!

Mostan minden fejben,
minden sunyító gondolatban
tó-sötétség burjánzik s lapul.
Könnyebb immár százszorta
a másikra mutogatni
s a boldogabb építők
is régen vakondok-vájta alagutakba
vackolódtak baljóslatú tettek elől.
Ölelve vagy ölve, dédelgetve lenni?
– ez itt most a kérdés.

Kizökkent már nem csupán az Idő,
de a humanitárius gondolkodás is agymosott,
Gorgó-fejekből s míg hanyatt-homlok,
fejvesztve menekül élő s hontalan
jó volna valami biztos lelkiismereti pont,
mely tán még segíthetne
megfogni egymás kezét,
vigasztalni fenyegető balsorsok mocsarában.
– Mely válasz lehet majd a nyerő?!

Mikor következhet be a fenekedő,
pusztító lejtő?!
Miért mindig mások mondják
meg él vagy túlél-e?!
A fenekedő Nirvána-semmi
ömlesztve gyúrja, csonkolja,
facsarja a csonthegyekké
facsart életeket rakásra össze,
s ha maradhat is valami
az már milliárdszorosan,
jócskán fájni fog,
mert az ordító keresztek s kopjafák
árnyékai mindig elcsúsznak;
elvakarják szándékosan stigma-sebeiket,
miközben a föld önhibáján
kívül újra s újra elvérzik!