HALLGATÁSOK ÉS KIFOGÁSOK SÚLYAI MÖGÖTT

Szürkés, agyongyűrött esőkabátot viselő, cingár férfi kézenfogta a kislányt, bezárta maguk mögött a vaskosméretű bejárati ajtót, majd az autó hátsó ülésén lévő szuperbiztonságos gyerekülésbe szíjazta be a kislányt, aki még fáradt volt a hajnali órák környékén, amikor közösen útra keltek.
A férfit kínzó bűntudattal egybekötött lelkiismeretfurdalás gyötörte, hiszen apja váratlan halála után nem sok ideje maradt meglátogatni édesanyját és nagymamáját, annál in inkább, mert mostanság ha felhívta egyik-másik közeli családtagja szinte majdnem minden esetben udvariasan, kellő megértő tapintattal inkább hárított, és igyekezett szándékosan kikerülni a felelősségre vonást afelett, hogy egy évben legalább egyszer rendesen meglátogathassa még életben lévő családtagjait.
A férfi szándékosan inkább elhagyatott, félig vagy tán teljesen lakatlan madárlátta autóútvonalakat vett igénybe, mert semmi kedve sem volt még korai sötét hajnali órákban kikapni egy flúgos, buzgómócsing járőrt, akinek éppen rossz kedve van aznap, ehelyett inkább a közlekedési szabályokat igyekezett alkalmazni a megváltozott szituációkhoz.
– Apuci? Messze van még? – kérdezte nagyon álmos, kótyagos kisegérke hangon a tüneményes kislány, aki kedvenc plüssmackóját szorongatva próbált még szuszogva pihenni a gyerekülésben.
– Nemsokára ott vagyunk édesem! Te csak nyugodtan pihenj!
Valójában az aggodó apuka kicsit füllentett, hiszen az öt és fél órás autóút amennyiben persze az ember hajnali ötkor indul, és ha minden rendben halad még így is délelőtt tízenegy órát fog jelenteni. De addigra a kislány – remélhetőleg -, rendesen kipiheni majd magát, és frissebb és hiperaktívabb lesz, mint eddig bármikor.
Amikor elhagyták a főváros autóútjait és külterületek következtek az apuka kicsit jobban beletaposott a gázpedálba és ezt az autó motorja is hirtelen morogni kezdett a váratlan intenzitású sebességlökettől.
Alig háromnegyed óra alatt már rá is tudtak kanyarodni az egyik bekötőútra, mely hangulatos és kellemes családias házak között vezetett el, és eltekintve a szapora és kellőképp vehemens kutyaugatásoktól egészen kellemes körülmények között folytathatták útjukat. Később váratlanul egy erdős, fákkal szegényezett részhez értek. Az út mindkét szélén katonás vigyázzban álló fák álltak őrt, mintha széles, terebélyes samardszín lombkoronájukat egy védőernyők módján akarnák az utazók feje fölé kiterjeszteni.
A kislány – legalább is egyelőre -, békésen, és meghitten szuszogott, majd valamivel reggel nyolc óra tájban kinyitotta résnyire aprócska gomb szemecskéit és azonnal kérdést tett fel apának:
– Apuci? Hol vagyunk? – nézett körbe az ablaküvegen, de csupán legfeljebb elsuhanó fákat, bokrokat, kisebbfajta dombságokat láthatott.
– Elhagytuk a fővárost édesem, és most még félúton vagyunk! – jelentette ki magyarázólag a továbbra is útra koncentráló apuka.
– Mikor fogunk odaérni?! – jött egy újabb kérdés.
– Nem sokára kincsem! Megígérem! Azt hittem szereted a meglepetéseket, vagy nem?! – kérdezett vissza érdeklődve.
– Igen nagyon szeretem…
– Na látod! Türelem rózsát terem drágám! Meglátod mennyire jó lesz!
– Apuci, éhes vagyok!
– Egy perc és máris megállok valahol, ahol lehet parkolni! – kicsit kétségbeesve tekintett a messzi pusztaságon körbe, de kutató szemével csupán csak végestelen szántóföldeket látott, amit már boronákkal nemrégiben megműveltek. Közel és távol se híre, se hamva nem volt parkolóhelynek, ezért megpróbált az autóval az erdőszélre félreállni, hogy ne akadályozza az úttesten történő forgalmat, és egy tisztásra vezette a kocsit.
– Itt pihenünk egy kicsit! – közölte miközben leállította a duruzsoló motort, és hátizsákjából két nagyadag téliszalámis, szalvátába csomagolt szendvicset vett elő, amit kislánya annyira szeretett.
– Tessék kincsem! Jó étvágyat! – adta hátra a gyereknek a szendvicsét, és a kislány valóságos mohó farkasétvággyal máris beleharapott.
Miközben jóízűen elfogyasztották reggelijüket a kislánynak vécére kellett volna mennie, de nem akart szólni, mert úgy tanulta, ha az apja nagyon elfoglalt, vagy látszik az arcán, hogy szomorkás akkor semmi esetre sem szabad őt zavarni, nehogy valami baj legyen belőle, ezért síri csöndben maradt.
– Szeretnél zenét, vagy esetleg rádiót hallgatni édesem? – érdeklődött az apuka, amint ismét útnak indultak.
– Nem…
A férfi sűrűn bele-belepillantott a visszapillantó tükörbe, hogy saját képességeivel megpróbálja megállapítani, hogy minden rendben van-e kislánya lelki világával. De – most még legalább is -, egyáltalán nem került közelebb a megoldáshoz.
– A nagyi és a dédi is már nagyon várnak téged! Nagyon régóta nem jöttünk el őket meglátogatni… – közölte, mintha csak a saját kínzó lelkiismeretét akarta volna jobb belátásra bírni, és megnyugtatni kicsit, hogy nem lesz semmi baj.
Nem sokkal délelőtt kilenc óra magasságában végre aztán közvetlenül az autópálya mellett haladtak el, ahol volt egy gyorsétterem, és egy afféle autóspihenő.
– Apuci… Most már nagyon kell… – válaszolta kétségbeesett, pánikszerű hangon a kislány.
A férfi gyorsan lehúzódott a kocsival, kinyitotta előbb a saját, majd a hátsó ülések ajtaját és azonnal hátrament, hogy megnézze mi lehet a baj?
– Mi a baj drágám?! Rosszul érzed magad?! – váratlanul ő is megrémült, hogy a gyerekkel esetleg történhetett valami.
– Apuci… nagyon kell pisilnem… – nyögdécselte a kislány visszatartott, kétségbeesett hangon.
A férfinek hirtelen nagy kő esett le a szívéről. Teljesen természetes dolog, ha valakinek vizelnie kell, ő pedig azt képzelhette, hogy kislánya valamilyen módon megsérült, és sűrgős életmentő orvosi beavatkozásra van szükssége. Hogy miért szükséges mindig a legapróbb dolgokból elefántméretű katasztrófákat teremtenie, azt egyelőre maga sem tudta. Gyorsan kicsatolta a kislányt a gyerekülésből, és miután szorított a szükség ezért ölbe kapta a kislányt és veszettül rohanni kezdett vele a gyorsétterem irányába, hátha akad ott egy nem használt mellékhelyiség.
– Jó napot! Kérem használhatnánk a vécét?! – kérdezte kissé kétségbeesetten az egyik szimpatikus, közvetlen, szemüveges jegypénztos kamasz lányt, aki elsőre azt se tudta jóformán, hogy mit is kellene felelnie erre a meglehetősen szokatlan kérdésre.
– Azt hiszem… – csupán ennyire telt tőle, mire az apuka sietősen berohant a nők számára fenntartott vécébe nem törődve azzal, hogy esetleg mások is lehetnek az adott helyiségben, és bezárta magukra az ajtót.
– Mindjárt édesem, mindjárt! – igyekezett lelkierőt önteni a kislányba, aki már kezdett megszabadulni fölöslegessé lett ruhadarabjaitól, és ráülni a vécécsésze nagyméretű ülőkéjére. Még szerencse, hogy általában az egészségügyi papírt minden esetben a korai órák környékén szokták újratölteni, így volt belőlük bőven.
– Mindjárt szívem… apu gyorsan letép néhány papírt, és máris pisilhetsz… – kissé mindig is zavarban volt, ha a mentálhigéniás állapotok szóba kerültek, vagy kislánya szokásai, de tekintettel a kissé furcsa helyzetre jó pár darab egészsségügyi papír leszakítása után, melyet közvetlenül az ülőkére tett máris felültette a kislányt az ülőkére, majd rögtön kiment az aprócska helységből.
– Nyugodtan csak végezd el a dolgodat, apu addig kint megvár… – válaszolta neki. A kislány engedelmesen szófogadóan tette, amit mondtak neki, és nagy megkönnyebülést élt át, amikor sikerült pisilnie. Amikor végzett megpróbálta lehúzni a vécét, de nem működött, így felöltözködött, megigazította ruhácskáját és kilépett a kis helységből.
– Minden rendben van, édesem? Nincs semmi baj?! – érdeklődött szemlátomást aggódva.
– Megvan apuci! – érződött a kislány hangján, hogy valamivel kiegyensúlyozottabban, és vidámabban is cseng a hangja.
– Akkor rendben! Kérsz esetleg egy üdítőt, vagy csokit?
– Nem, köszönöm! Mikor érünk oda apuci? – Szorította meg apja kezét, miközben igyekeztek visszatérni az autósparkolóba, ahol kocsijukat leparkolták.
– Attól tartok szívem, hogy még jó bő két órán át nem fogunk tudni megállni, és utána érkezünk meg a nagyiékhoz. – Az apuka úgy volt vele, hogy jobb az őszinteség talaján maradva mindent megbeszélni a kilányával, hiszen a gyerekek nagyon érzékenyek a hazugságra, vagy a nagyotmondó beszédekre.
A kislány szófogadóan visszaült a hátsó gyerekülésbe, és engedelmesen tűrte, hogy az apja úgy beszíjazza, mintha legalább is az első női űrhajós lenne, akit készülnek fellőni a világűrbe.
– Nem fázol drágám?
– Nem…
Az apja óvatosan kislánya mellé tette kedvenc plüssmaciját, majd előrement a vezetőülésbe, becsatolta magát, és már indultak is tovább.
Az eltelt két óra, és sokat beszélgettek jószerivel mindenről, ami csak eszükbe jutott. A kislány elmesélte, hogy kik a kedvenc rajzfilmes karakterei, hogy ki az igazi barátnője az iskolában, és vagy ezermilló kisebb-nagyobb dolgot, amiről a legtöbb szülő – önkéntelenül is -, hajlamos minden esetben megfeledkezni.
Mikor aztán végül abba a vidéki kisvárosba érkeztek valamivel délelőtt tizenegyóra magasságában, ahol a férfinek még mindig élt szerető édesanyja és nagymamája is, a férfi hangosan kifújta a benti feszültséget, mely jóformán egész idő alatt emészette, és rágta belsejét.
Egy takarós, hangulatos családi háznál álltak meg, majd miután a kislányt sikeresen kiszabadította a gyerekülés komfortos fogságából hagyta, hogy pufók aprócska kezecskéivel ő nyomja meg a csengőt a bejárati ajtón. Nemsokára egy még mindig friss, és kicsattanó egészségnek örvendő asszony sietett ki a benti szobából.
– Ezt a meglepetést édes fiam! Nem is tudtam, hogy jöttök! – tárta ki szélesre az ajtót az asszony váratlan vendégei előtt, és azonnal össze-vissza puszilgatta kissé megilletődött unokáját és ölelte magához felnőtt fiát.
– Én is nagyon örülök, hogy láthatlak anyu! Sajnálom, hogy mostanság nem volt időm… de munka… munka… munka… – érezte, hogy kifogásokkal, és kisstílű mentegetőzésekkel édesanyánál semmire se megy, hiszen anyja mindig megérezte, hogy fiának éppen egy adott szituációban mire van szüksége igazándiból.
– Gyertek gyorsan be! Biztosan megéheztetek, ugye?!
– Ettünk egy szemvicset egy autós parkolóban, és vécére is elmentünk… – felelte halkan a szófogadó, tüneményes kislány.
– Az jó dolog kicsim! Főztem ebédet, ha szeretnétek itt ebédelni? – kérdezett vissza válaszra várva.
– Az azt hiszem nagyon jó lesz! Hogy van a nagymama?
– Hát szegénykém már nagyon nehezen jár, mert borzalmasan fájnak a lábai…
– Arra gondoltunk, hogy őt is szívesen meglátogatnánk.
– Az nagyon dicsértes volna édes fiam!
Az asszony gondosan megterített három fő részére, majd aranyló, gazdag és tartalmas húslevest rakott unokája tányérjára, majd következett felnőtt fia, és végül ő. Jóízűen elfogyasztották a levest, és a krumplipüréből, és sültekből maradt második fogást. Még egy kis csokitorta is maradt tartalékba, aminek a kislány ujjongva nagyon megörült.
– Olyan hamar megnőtt ez a pici lányka… – ábrándozott el az anyja. – Emlékszel, hogy apád is majd kicsattant a bőréből, amikor meghallotta a nagy hírt, hogy gyereked lesz… – szeme azonnal fátyolossá lett az emlékek hatására.
– Igen, de úgy érzem, hogy nagyon sok tisztázatlan kérdést nem sikerült vele tisztáznom…
– Tudom, hogy apád nehéz természetű ember hírében állt, és mégha igazán nem is tudta kimutatni a saját érzéseit, de téged mindig nagyon szeretett.
– Igen, bár sajnos voltak napok, amikor szabályosan féltem, és rettegtem tőle…
– Jaj, édes fiam! Ne beszélj butaságokat! Mindannyiunknak megvannak a magunk kisebb-nagyobb problémái. – szögezte le ellentmondást nem tűrőn az asszony, majd ebéd után mindhárman felkerekedtek, hogy a pár házzal arrébb szintén egyedül éldegélő nagymamát is meglátogassák, aki most először találkozott dédunokájával.