KÖZEL-KÉPEK

A nő színész volt.
Kezdő színészeket általában kivététel nélkül mindig lepaterolták a vidéki színházakba.
Annnyira kislányos arcú volt és elégedetlen, mert kivétel nélkül szinte mindig, hiszen kislányos alkata koránt sem volt szerencsés egy-egy nagyobb vonumenü tragikus karakter megjelenítésére. Teljesen kizárt dolognak számított, hogy az évad elején ő fogja játszani mondjuk Heda Geblert, vagy Anna Kareninát.
Eztborzasztóan nehezére esett elfogadni, hiszen húsz-harminc évvel még bármelyik gyermekarcú színész lehetett a színpadon, vagy a filmen is bármi, amivel az adott rendezővel megegyeztek. Most viszont kivétel nélkül vagy dögös, szexis naivákat játszott, vagy egy-egy játékfilmen ő volt az a gyönyörű szépség, aki az egyszerű földi halandók számára egyaránt elérhetetlen, és megközelíthetetlen.
Azt gondolta, hogy szakmai fejlődésének mindenképp használ, ha változatos szerepekben tündökölhet, és próbálhatja ki saját magát, mégis az utóbbi pár évben veszélyesen skatulya-helyzetbe került, és úgy érezte lelke mélyén, hogy nem tudta miért.
Sokszor üldögélt legjobb csajos barátnői társaságában valamelyik kávézó-étterem teraszán, vagy kedvenc romkocsmájában, ahol megpróbáltak közösen az életről szőtt filozófikus eszmefuttatásoknak utána járni, persze több-kevesebb sikerrel.
Legrégebbi gyerekkori barátnői nem győzték bátorítani, vigasztalni, mondván: eljön majd még egyszer az ő ideje.
– Nyugi! Nyugi! Fiatal vagy még! Várd ki a végét! Nincsenek ezek tisztába az… értékeiddel!
De hiába. A színésző valósággal szenvedett a múló idő miatt. Úgy érezte, úgy fog eltelni kreatív karrierje, és egész élete, hogy csak vár és vár a megfelelő leheőségre, ami sosem fog bekövetkezni.
Nem fog alkotni maradandót. Semmit. Csupán csak létezik.
– Tudod, mi a bajotok nektek, színészeknek? – kérdezte a barátnője kissé kábán a forró levegő
hatása alatt.
– Nem unod még ismételni?! - kérte ki magának, mint akit megsértettek.
– Egyáltalán nem! Tekintettel gyerekorunk óta ismerjük egymást!
– Nos? - fordult számonkérőn feléje.
A színésznő mindig is nagyra tartotta barátnői véleményét, mert közösen valami olyan jóleső bölcsesség-aurával voltak megáldva, mely mindig jótékonyan befolyásolta döntéseiket, és segítette őket a zaklatott, szürke hétköznapokban.
– Ha egyszer elkap valakit a gépszíj, belekerül ebbe a… vákuumba!... A színházba! Nem tud többé kiszállni! Annak vége! Annak annyi! Rá is megy az élete! Olyan, mint a… marihuána! Nagyon vigyázni kell vele! Én
büntetném azt is, aki a… színészetet tanítja!
– Ha rajtad állna, biztos úgy lenne – mondta, kissé nyugtalanul a színésznő.
A barátnő tudta, hogy barátnője szívét-lelkét odaadná a mesterségéért, a színházért. Így állt hozzá mindig is az életben ahhoz, amit kitalált magának, amit vállalt, amiben hinni tudott.
De a barátnője mindig is nehezen tudta megértetni vele hogy a világ csupán csak egy újabb ügyeletes üdvöskét akar, akivel majd hol elszórakoznak, aztán később eldobják.
Ezt a két messze különböző ellentétes hozzáállás szemlátomást most egymásnak feszült.
– Pedig van más fontos, és értékes dolog is a világban, amiért érdemes… ennyit szenvedni, mint a színházért! – mondta a jó barátnő.
A színésznő - jó színész lévén -, jócskán meggondolta indulatosnak induló válaszát, és mire kigondola, hogy mi is akar mondani, egész megnyugodott:
– Persze… az ember egyik veremből a másikba esik. – visszakozott.
– Ez igaz! – válaszolt hirtelen a barátnő – Lehet valaki boldogtalan tanár is! Vagy fafaragó!
– Hogyne! Boldogtalan, unatkozó háziasszony – próbálta elütni barátnőjében lévő rossz hangulatot a jó barátnő.
– Vagy pincér!...
Apropó! Pincér!... – intett a pincér felé… – Pincér?…Pincér! – javította tovább az asztal körüli hangulatot a jó
barátnő.
– Hozzon legyen kedves még két koktél nekünk! - bájvigyorgás, szempillarebegtetés és úgy tűnt, mintha valósággal azonnal megbabonázta volna a nyurga, langalétra pincért.
– Igenis!... Azonnal!
– Hagyd már!... – felelte kicsit bosszúsan, kedvetlenül a színésznő – Ne sértegesd! Én járok ide, nem te! Engem égetsz!
– Jaj, már csajszi! Csak egy kicsit megpróbálnálak jótékonyan ellazítani! Persze neked is engedned kellene a szoros gyeplődön.
A pincér már hozta is a kért koktélokat pálmafás napernyővel. A barátnője tovább fontoskodott.
– Mondja, kérem! Ez biztos, hogy most frissen készült?
– Igen, hölgyem!... – mosolygott a pincér. – Örülök, hogy a kedvükre tehetek! A törzsvendégekért mindent!
Egészségükre!
Kekeckedő barátnője jóízűen azonnal belekortyolt koktéljába és direkt erotikusan nyalta le a kis pálmaernyő száráról a kókuszszerű turmixot. Nyújtózkodva, nagyot sóhajtott:
– Látod?... – fordult a színésznő felé kérdőn. - Ő is ugyanúgy rajongásig imádja a munkáját, ahogy te is!
– mutatott a pincér felé. – Mégis boldog! Biztosan tudom!
– Tőled a végén még jó napom lesz! – nevetett végre a színésznő.
– Azért vagyunk barátok! Nem? – emelte koccintásra poharát a másik.
Újra ittak. A jó barátnő észrevette, hogy barátnője ismét csendesebb.
– Holnap meetingem lesz – szólalt meg ismét. – Eljössz? Igaz majdnem ebédidőben, Nos?… Egy kis kiruccanás?
– Na ne! Te és egy meeting! Ez biztos csak vicc, ugye?! - nézett rá kíváncsian.
– Miért? Ennyire képtelen ötlet, hogy egy modern, extravagáns csaj dolgozzon a XXI. század hajnalán?
– Hát... kissé... furcsa... tekintettel anno nem nagyon akartál a nagyinál cseresznyét szedni.
– Délre ott is leszünk! Nos?
A színésznőt mindig is csábította egy-egy jó hecc, vagy kisebb balhé kísértete. Legalább is, amiből nem lehet nagy baj! Igent mondott a barátnőjének.
A korai kelés - kivétel nélkül megviselte, elvégre a színészeknek éjszaka kezdődik az életük.
Miután a kávéház-étterem bejáratánál elköszöntek egymástól, úgy érezte, még nem tudna hazamenni. Szüksége volt az éjszakára, hogy részletesen átgondolhassa saját életét. Vajon jó irányba halad azon az úton, amit elkezdett?
Másnap kicsit késve ugyan, de a színésznő elkísérte legjobb barátnőjét a meetingre.
– Mondd csak de kérlek légy őszinte! - figyelmeztette barátnőjét. - Felkészültél te egyáltalán erre a meetingre? – kérdezte.
– Ne törődj semmivel! Mindent tudok! - vágta rá könnyedén.
– Gondolj azért rám! És szurkolj, hogy sikerüljön! Itt talizunk egykor! Szia! - búcsúzott nagy levegőt fújtatva, mint aki így próbálja kompenzálni látszati idegességeit.
A barátnője az utolsó mondatokat már az utca másik oldaláról mondta. Még integetett is a színésznőnek, aki visszaintett, majd elindult az egyik kicsit forgalmasabb utcán.
A színház továbbra is nyugtalanította. Még nagyobb hiányérzete támadt, mint korábban. Egyre csak jelentősebb feladatokra szomjazott. Szinte alig vette észre, hogy egykori egyetemi csoportársa baktat át - látszólag -, totálisan magába fordulva, jócskán elgondolkozva a nagyobb zebrán. Úgy tűnt az egyik antikvárium felé igyekszik, ahol egyetemista korukban mindig nagyon jutányos és megfizethető könyveket lehetett beszerezni.
Úgy döntött, hogy most van egy kis ideje így óvatosan, lopakodva a nyomába szegődik, hátha kicsit elbeszélgethet vele. Miközben átkelt a forgalmas járdán bizony nem ártott, ha alaposan körbenéz, mert autó-autót követett, és nagy volt a csúcsforgalom.
,,Honnan lett ennyi autó?!" - döbbent meg saját maga kérdése hallatán, majd betért a csilingelő ajtajú antikváriumba, ahol ugyanazok a tipikus eladók fogadták az embert, akárcsak tizenöt éve. ,,Hogy múlik az idő!" - mélázott, majd óvatosan volt csoporttársa mellé kucorodott, és kicsit megpöccintette a vállát:
- Szia, hát hogy vagy? - köszönt.
- Ö... csak nem a híres művésznő az személyesen...? - érezni lehetett hangjában a finom kissé mélabús iróniát, mintha valósággal bosszantaná az, hogy neki nem sikerült bekerülnie a Színművészetire, míg csoporttársa el is végezte, és foglalkoztatják őt.
- Jaj Gézám! Ne gyerekeskedj itt nekem! - bizalmasan magához ölelte a kissé meghízott hústornyot. Most jóan jó volt magához ölelnie egy régi kedves ismerőst. Már annyira hiányzott neki az igazmondással egybekötött, megmásíthatatlan őszinteség. - Látom te semmit se változtál édes barátom! Bárcsak nekem is több időm lenne, hogy a kultúrának áldozhassak... - sóhajtott egy mélyet, jelentőset.
- Nagyon... szomorúnak tűnsz... - jegyezte meg őszintén érdeklődve.
- Ó, semmi baj, csak tudod... mostanság kicsit mindig kevesebbet alszom. Tudod nálunk éjszaka kezdődik az élet! Aprópó! Még mindig félsz a sötétben?
- Pszt! Ez szigorú titok! Egyébként igen! És mielőtt megkérdeznéd volt egy-két randikísérletem, de semmi komoly!
- Nahát, nahát! Ezt őszinte sajnálattal hallom! Figyelj csak! Ha most ráérsz elkísérhetnél, és dumálhatnánk egy kicsit... - kérdezte szinte segítségkérő bociszemekkel, amiben mindig is jó volt, bár szándékosan utálta manipulálni barátait.
- Hát... nem bánom... - a férfi fogott egy kisebb kupac könyvet, főként verseskötetek voltak nála és megindultak egyenesen a pénztár felé.
- Kérlek hagyd hogy kifizessem, oké? Ez a legkevesebb! - A színésznő nem tűrt ellentmondást, és már nyújtotta is oda kártyáját a pénztárosnak, aki persze rögtön felismerte és egy autogrammot is kaphatott.
Együtt sétáltak vissza a színésznő legjobb barátnőjéhez, aki már türelmetlenül, körmeit kissé megrágva várakozott rájuk. A színésznő gyorsan bemutatta régi egyetemi barátját, és látszott, hogy legjobb barátnője és egyetemi csoportársa között máris valósággal tapintható valami titkos szikra-érzelem.

SZÍVEK TÖRVÉNYE

Anikó városhoz szokott, és csupán legfeljebb egész kislány korában volt utoljára falun, ahol nagymamánál töltötte a kalados nyári szüneteket.
Nagymamája takaros kis kertesházban lakott közel egy erdőhöz, és számos háztáji állatot is sikerült tartania, amíg a nagypapa élt.
Gyakorta vitte kis unokáját sétálni az erdőben, és ilyenkor mindig akadt egy-két kedves szomszéd, akik felültették a városi kislányt egy lovaskocsira, vagy lóra, és Anikó hamar hozzászokott a barátságos, kezes állatok önzetlen, hűségs ragaszkodásához, és szeretetéhez.
Később aztán már maga is úgy vélekedett, hogy egy állat feltétlen szeretettel ajándékozza meg gazdáit, nem úgy, mint a legtöbb felszínessé váló ember, akik rendszerint sohasem nyíltan, és őszintén beszélgettek vele, csupán mindig akartak tőle valamit.
Ugyanez volt a helyzet lecsengő kamaszkora végén a pasis ügyekkel. Nagyon jóképű, sportos pasiknak képtelenség volt ellenállni, ugyanakkor elegendő volt hozzá egy tartalmas beszélgetés, hogy az ilető férfi végre kimutathassa a foga fehérjét, és egy gyertyafényes, romantikus este egész egyszerűen közölje a tényt: csupán le akar feküdni Anikóval, de semmifajta hosszútávú kapcsolatot nem kar.
Később igaz lett volna egy komolyabb kapcsolata egy befolyásos, amolyan üzletemberforma, nála húsz évvel idősebb pacákkal, de mielőtt igazán komolyabbra fordultak volna a dolgok, úgy mint: családalapítás és gyerekvállalás a férfi berezelt és visszakuncsorgott elhagyott feleségéhez, míg Anikó kicsit össze is tört, legalább is lelke totálisan romokban hevert.
Egyik legjobb csajos barátnője hívta fel a figyelmét rá, hogy nagyon jó kis kirándulásokat szerveznek a Csesztvei kúriához nem messze lévő, hangulatos lovarda környékén, és bizonyára Anikónak is jót fog tenni pár nap
önfeledt kikapcsolódás, hogy megpróbálja rendbe tenni kisiklott állapotban lévő életét.
- Meglásd csajszi! Pontosan ez kell most neked! Egy kis lélektani terápia, hogy ismét önmagadra találhass teljesen! - vélekedett barátnője, és még mielőtt Anikó bármiféle mentőöves kifogással élhetett volna barátnője már fel is hívta a lovardát és beszélt az egyik szimpatikus hangú alkalmazottal, hogy szeretne egy lovat, és kísérőt bérelni egy személynek. Amikor Anikó később hazajött a munkahelyéről, és meghallotta, hogy barátnője a háta mögött merészelt intézkedni kis híján kétszáz volt a vérnyomása:
- ...Hogy mit csináltál?! Hát ez nem lehet igaz! - körbe-körbe kezdett feldúltan járkálni saját lakásában, miközben hallgatta mobilján barátnője észérveit, miszerint: meglátja minden jóra fog fordulni stb. De igazából maga sem hitte, hogy bármi is változni fog. Végül nagy nehezen beadta a derekát, és úgy utazott le saját Opeljával a Csesztvei kis kúriához, hogy egye fene, lesz, ami lesz!
Mikor megérkezett meglepetése nagyobb volt, mint azt várta. A helye varázslatosan múltszázadi stílusa, és hangulata valósággal azonnal beszippantotta, arról már nem is beszélve, hogy volt valami a természetben, ami szinte azonnal megszelídítette vadócságát, és lecsillapította nyughatatlan, örökösen izgő-mozgó személyiségét.
A kúria személyzete mindig nagyon kedves, közvetlen emberek voltak. Anikó számára ez is furcsa volt, hiszen eddig szinte kivétel nélkül felszínes emberek társaságában mozgott.
- Ha bármire szüksége van kedveském ne habozzon szólni! - kötötte a lelkére a kedves, nagymamakorú hölgy, aki jobbára a konyhában szeretett sündörögni, sütni-főzni.
- Jaj, nagyon köszönöm! - szeretettel magához ölelte, és ő volt a legjobban meglepve azon, mennyire felkavarják a hirtelen jött őszinte, nyílt érzelmek. Később kiment az istállókhoz, hogy megnézze a barátságos, nagyokat horkantgató lovakat. Senkinek sem vallotta volna be, de valósággal imádta azt a fajta függetlenségérzést, amit a lovak jelképeztek. Pár állatnak kedvesen végigsimította a hátát és hagyta hadd szagolgassák, hogy elfogadják.
- Pompás állatkák vagytok, tudjátok-e?! - kérdezte tőlük, és úgy érezte hogy a lovak pontosan érzik, és tudják, hogy mennyire szeretné megtalálni helyét a világban, hogy soha többet ne kelljen senkinek sem bizonyítania mennyire rátermett.
Az egyik lovászlegény éppen friss szalmát talicskázott be, és épp készült kirakodni, amikor meghallotta Anikó dallamos hangját az istállóból, és kíváncsian máris közelebb ment a tárva nyitva álló nagyméretű faajtókhoz.
- Szép jó reggelt kedves hölgyem! - üdvözölte barátságosan.
- Ó... - lepődött meg jócskán Anikó, mikor azonnal megfordult, és megpillantotta a nagyon is jóképű férfit. - Jó reggelt... Fantasztikus állatok... - jegyezte meg dicsérőn.
- Meghiszem azt, és nagyon hűségesek azok iránt, akiket megszeretnek! - most a férfin volt a sor, hogy kicsit közelebb menjen és bemutatkozzék: - Gyuri vagyok, és ha minden igaz én leszek az oktatója! - nyújtotta feléje barátságos kezét. Anikó jó erősen szeretett kezet fogni, mert a legkevésbé sem szerette visszahallani az unalomig ismert szöveget, hogy ,,női kézfogásban" még jócskán gyakorlásra szorul. Gyuri azonmód meg is lepődött erős és határozott kézszorításán.
- Önnek nagyon erős szorítása van! - jegyezte meg.
- Ó... haragudjon! Tudja ez csak szakmai ártalom. Egy nőnek manapság nem árt iparkodia... - nem vette észre, de úgy tűnt a külső szemlélő számára, hogy azonnal el is pirult.
- Akkor mit szólna hozzá, ha tegeződnénk, és felnyegelnénk a lovakat és tennék egy kis sétát a természetben? - javasolta kedvesen mosolyogva a férfi.
- Részemről teljesen rendben van! - felelte és egy kislány sugárzó segítőkészségével rohant oda a nyergekhez, hogy segíthessen, amiben csak tud.
Óvatosan megpróbálta felsegíteni a magasítottnak látszó nyeregbe gyöngéden lóra segítette volna a nőt, ha az nem tiltakozik makacs szamarak módján:
- Egyedül is menni fog! - jelentette ki harciasan.
- Én csak... segíteni akarok... - szabadkozott a huszas évei végén járó férfi.
Előbb csak komotosan, lépésekben kezdtek haladni, ám Anikó - látszott már -, itt sem tudja tűrtőztetni függetlenségre hajazó nőiességét és egyre idegesebben kezdte lábaival bökdösni a látszólag egyenletes lépésekben ügető, nyugodt, engedelmes kancát.
Csendben ügettek a hatalmas fenyők alatt, amikor Anikó lova úgy döntött, hogy most rajta a sor, hogy visszaadja gazdaja számára a kölcsönt, és hirtelen veszedelmesen nyeríteni kezdett és úgy megugrott, mintha szemlátomást megijedt volna valamitől.
-Hoóóó! Nyughass már paci! - Anikó tanácstalanul igyekezett megfékezni kantárjánál tartva a szemlátomás megbokrosodásnak indult lovat, aki senkivel sem tőrődve máris berohant vele a sűrű, mélységesen dúsnövényzetű erdőbe. Anikónak muszáj volt a kaca sörényét is jócskán megmarkolnia, és lehúznia a fejét, ha nem akarta, hogy egy-egy eltévedt ág eltalálja a fejét. Bár bepánikolt, és kissé halálra is rémült, azért igyekezett megőrini soványka higgadtságát, hogy valahogy átvészelhesse ezt a próbatételt is. Egy kisebb állattal, mondjuk egy kiskutyussal, vagy macsekkel az ilyesmi még véletlenül se fordulhatna elő! Na jó! Szilveszter éjszakája is más, meg ez a mostani állapot is!
Anikó egyre görcsösebben, idegesebben igyekezett szorítani a kantárszárat, ahogy csak bírta és önmagában vagy százszor elátkozta a napot, amikor egy kis könnyed kikapcsolódás gyanánt lovaglásra vetemedett.
A lovász férfi még így is - úgy tűnhetett -, hogy jócskán lemarad Anikó háta mögött, hogy már látni sem lehetett, legfeljebb csak hangos kiálltásait hallani.
,,Nem lesz semmi baj! - igyekezett biztatni magát Anikó, mert esze ágában sem volt végleg feladni. Húzd szorosabbra össze a lábaidat, bízd magad a lóra! Kapaszkodj erősen!" - mintha ez bármit is segíthetne.
Az erdő fái mintha fenyegető kísértetek lettek volna, akik őrt álltak felette, és vigyázták volna az erdő szent harmóniáját és békességét.
Anikó nemsokára érezte, mintha a kancája kicsit visszavett volna az irdatlan iramodásból, és egy kicsit el is fáradt volna, mert visszafogta a futást, és már csak ügetett egy darabon.
,,Talán tényleg kezd elfáradni! Ez jó, mert akkor leugrok a nyeregből!" - találta ki a következő fél órában mihez is fog egymaga kezdeni.
Bár a lovas edzője szigoúran figyelmeztette, hogy a lóról való leszállásnak, és esésnek is megvannak a maga szigorú szabályai, mert ha rosszul esik, akkor még a gerince is megsérülhet, vagy akármelyik csigolyája és akkor már lábra sem tud soha ebben az életben állni.
-Csss! Nyugi nagylány! - próbálta csítitgatni, miközben megpróbálta óvatosan végigsimogatni a ló szőrét, és nyaki izmait. A kanca mintha megérezte volna Anikó érzelmi frusztráltságát, és feszültségét. Egyszer egyik barátnője mesélte, hogy az első kisbabája kívétel nélkül mindig sírva fakadt, amikor megpróbálta ringatni, és csupán csak később vette észre, hogy a kisbaba minden környezetből jövő pozítív, és negatív ingerre egyformán reagál.
,,Ez még hasznos lehet!" - gondolta, és tovább folytatta a lassított simogatást. A hangulatos erdei tisztáshoz érve lovas edzője is beérte.
- Hé, minden rendben van?! - kérdezte tőle, amikor csupán pár méterre lovagolt tőle.
- Azt hiszem most már igen! - jelentette magabiztosan ki Anikó, bár még mindig nem merte megkockáztatni, hogy egymaga szálljon le a nyeregből. Most érezte csak igazán, hogy valósággal csípőcsontja, farizma sajog az egész délelőtt nyeregben eltöltött időtől. ,,Vajon a vadnyugaton hogy voltak képesek egész nap lóháton járni-kelni?" - töprengett.
Amikor a lovas edző sikeresen utolérte óvatosan megfogta a kancája kantárát és megvárta, míg a ló magától könnyedén megáll.
- Mindenjárt meg is vagyunk! Most már nyugodtan leszállhatsz. - igyekezett megnyugtatni.
- Mindjárt, mindjárt! Csak ne sürgess hékás, mert azt ki nem állhatom! - Anikó megpróbált venni egy mély lélegzetet, és nem próbált a kissé idétlenül mosolygó lovasedzője kifejezésére koncentrálni, majd óvatosan egyik lábát a másik után lehuppant a nyeregből, és földet ért. - Látod, megy ez! - biztatta önmagát.
- Figyelj Anikó! Nincs miért szégyenkezned! Ez bárkivel előfordulhatott volna! A lovak nagyon érzékeny és sebezhető élőlények! Sokszor éppen ezt felejtik el azok, akik foglalkoznak velük.
- Ne is gondoltam volna, hogy te ennyire szakértője vagy az adott témának! Te kis lovas suttogó! - próbált viccelődni vele, de érezte, hogy miél inkább próbál görcsösebben jópofiskodni annál szánalmasabbul, és kicsit idétlenül is fest.
- Hát... az igszság az, hogy elsőre én sem tudtam, hogy mi is kezdhenék bizonyos szituációkkal... de aztán fokozatosan beletanultam! - adta meg a választ megint ravaszkásan mosolyogva.
,,Csak ne volna olyan átkozottul jóképű kisfiús kinézetű!" - gondolta Anikó, és bárhogyan is szerette volna leplezni érzéseit, mintha azok egyre inkább követelőztek volna szíve mélyén.
- Mit szólnál hozzá, ha letáboroznánk egy kicsit! Hoztam egy kis kaját! - igyekezett letelepedni a fűben a férfi, és látszott, hogy precízen meg is terít. Hosszú, kockás pléd, és egy útitáska, amiben főként gusztusos szendvicsek voltak.
- Mit gondolsz, keresni fognak minket? - kockáztatott meg egy ártatlannak tetsző kérdést.
- Hát, ha jól gondolom már most keresnek! Csak nem érzel valami furcsát?! - kíváncsian fürkészte a nő minden mozdulatát.
- Ugyan már! Ne hülyéskedj! Csak kérdeztem! - rázta le magáról az érzelmek nyílt mutatását.
- Én meg csak válaszoltam! Mit szeretnél, pulykásat, sonkásat, vagy téliszalámis szendvicset?
- Adj egyet! Végül is ez csak kaja! - zokszó nélkül elvette a férfi érdes, hosszú kezei közül a szendvicset, és ahogy kezeivel hozzáért valósággal azonnal mágnesként meg is bizsergett jólesően. Most milyen jó volna egy ilyen határozott, és kedves férfi oldalán boldognak lenni talán csak pár óráig, aztán sugárzóan visszatérni az elveszett, kiüresedett hétköznapok közé, ahol semmi sem az, aminek látszik...
Kicsit mohón látott hozzá a szenvdicséhez, ami úrinőhöz képest meglehetősen szokatlannak tetszett. A férfi rögtön megérezte ezt, és nem tudta hova tenni.
Szokatlan volt ez egy alapvetően nagyvárosi nőtől, aki megtanulta leplezni nyíltságát, őszinteségét, és közvetlenségét is.
Amikor végeztek a rögtönzött ennivalókkal Anikó úgy pattant fel kancája nyergébe, mintha világ életében ezt csinálta volna, és önmagán is jóízűt nevetett, hogy bár kétségtelen, hogy sajgott, és zsibongott minden izma és porcikája, mégis ez volt életében a legjobb kikapcsolódás és túra, amire nagy szüksége volt.
Együtt lovagoltak vissza az istállókig és ahogy egymásra néztek, mintha egyenesen olvasni tudtak volna a másik gondolataiban...

ÉRZELMES VERS

Megfesteni ismerős arcok
metszeteiben titokban bújócskázó
érzések adakozó koordináta-rendszerét.
Mert odakint már a túlzottan is felszínes világban
az őszinteség,
mint az egyedüli járhatóság rég megszűnt.

Alattomos alakoskodások is rendre
velük maradhatnak,
akár a lemoshatatlan smink.
Átlós ragyogások egy-egy mohó,
vágyakozó szempár tavában.
Ki tudhatja kire gondol?

Fényben loccsanó öblökben dédelget
ő szivárvány-formák kontúrjai.
Egyszerre osztódnak s hívogatnak még.
Megtágulni látszik bennük
az ösztönök egyensúlyi állapota.
– A zabolázhatatlan Jelen egyre
összemosódik
a megélt emlékek vágyképeivel.

A lélek mélységeit szűntelen felkavarja
egy-egy pihegő sóhaj,
mellkasok borda-ketrece mögött.
Igazi gyilkos bizalom már a krokodil-könny,
ha gyöngye valódibb,
mint a zsigeri fájdalom.
A romantika – akárcsak bolygó-szülte fény -,
csakis akkor tudhat megszületni,
ha nem bukdácsol
ismeretlen össze-vissza – de
a szívek mélyén bizton megpihen.

Bonthatatlan mélységek visszhangozzák
adakozón az igaz szerelmet,
ha az érzés kölcsönös
s vegytiszta Egy-lángolás.

Idők tomboló áradásában is jó volna,
ha a bizalom kijózanodva
magához térhetne megint.
Kódorgó flört-légyottokból
soha semmi jó nem származik.
Meg kellene festeni árválkodó
kisgyermek sírását egy ismerős
férfiarcon mikor feleszmélten megtudja,
hogy örök elhagyott lesz,
s árván maradt e nagyvilágon.

Mikor a Kedves rájön,
hogy egy-egy szívet-ostromló,
szent-babonázó csók igenis többet érhet,
mint anyagiasult kincsek olcsó fillérei.
– Igen! Meg kellene festeni azt
a vissza-nem-térő örök Egy-pillanatot,
mikor megszerettük a másikat
s életünk kikezdhetetlen,
szerves részévé vált!

MEGLEPETÉSEK EGYÉRTELMŰSÉGE

Két álomgyönyörű hölgy beszélget az egyetem mélyföldszintén, tehát közvetlenül a felszín alatt, mintha szándékosan szeretnék kikerülni a legtöbb érthetetlen, avagy újonnan érkező, ügybuzgó, kíváncsiskodó embert, aki előszeretettel bámulják meg őket
Ülnek miközben hevesen gesztikulálnak, suhog a ruhájuk, időnként
egyszerre fölnevetnek. Jólesik sziránszerű, angyali nevetésük. Mintha magától értetődőnek hatna a titkos közvetlenség, mellyel nem csupán egymáshoz, de a szűkebben vett mikrovilághoz is mindketten viszonyulnak.
Halkan, és óvatosan köszönök nekik, de mintha nem akarnák meghallani tovább beszélgetnek maguk közöt. Látszólag persze ügyet se vetve rám. Kicsit látótávolságukba kerülök szándékosan, és integetve jelzem, hogy legalább vegyenek észre; az egyik szőke kedvesen, őzikeragyogással integet, míg a másik néhány pillanat múltán szintén hasonlóan cselekszik.
Ízletes főként ketchupos hotdogillat kezd terjengeni, néhol égett sültkrumpliszaggal, mely egyre inkább vonzó lesz korgó gyomrom számára. Elvégre reggel fél hétkor reggeliztem. Mégis talán jobb volna, ha a Rákóczin lévő kis kínai kifőzde felé venném az írányt, mert ott isteninek tűnik nem csupán a szecsuáni csirke csípős szósszal, és jázmin rizzsel, de van fűszeres bundában kisütött csirkemellük is szójaszószos tésztával, ami megint csak előidézi gondolataim között a vágyakozást az éhség után.
Hirtelen Krisztára gondolok fájó intenzitással, összemérhetetlen. Vajon miként és hogyan alakult az élete a gimi után? Annyira karakán, és talpraesett volt, amikor az ofő kekeckedett, meg kóstolgatott az egyik osztályfőnöki órán, hogy végzetesen meg is dobbant a szívem. Azmár csak slussz póén, hogy a Dunaszegcsői csárdában volt az első ún. jelképes randink.
Aztán néhány évtizedet máris ugrok az időben. Mintha valami elfuserált időutazó lennék, aki szabadon ugrálhat az idő-tér kontineum hézagos részei között, és máris egyetemista vagyok, aki élete talán legfontosabb kérdését készül feltenni minő meglepetés egy Krisztára totálisan hasonlító hölgynek: - Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz?
A hölgy persze hezitál, tétovázik, és egyre inkább látszik rajta, hogy mielőtt jócskán, agyzsongító zsigerileg megrágná a kérdést, még jó hosszan vacilálás ül ki őzikeszemű pofijára: ,,Jó lesz ez így? Elvégre a tanári fizút mindenképp be kéne osztani! A kutyusok anyánál lesznek vidéken, mert te halálosan rettegsz tőlük és hasonló formaságok."
Az éjszaka már-már otthonos kísértetneszei mintha szándékosan beburkolnák az elátkozott főváros minden zegét-zugát. Olyan parttalannak érzem magam sokszor, akár egy süllyedő hajó, vagy lélekvesztő, ami végzetes léket kapot, és egyetlen homokzátony - annyi se sok -, amibe biztonsággal képes volnék megkapaszkodni.
Nem sokkal később csörög a mobilom, hollott már késő este direkt rezgőre állítottam, hogy még véletlenül se zavarjon senki:
- Szia édesem... hukk... bocsika, de kicsit sokat ittam... jó volna talizni veled, mert írtóra szexis pasi vagy... - közli romantikus ittasággal egy ismerős női hang. Bár a részeg emberektől alapból kiver a veríték.
- Azért remélem jól vagy?! - kérdezek rá, bár nem tudom mi a fenének, amikor holnap ez a szimpatikus női hang egész biztos, hogy arra sem fog emlékezni, hogy fiú, vagy lány volt-e.
- Imádlak! - röfögi bele a mobilba, majd távolról hallom, hogy a kiadós alkoholmennyiség folytán máris heves öklendezésbe megy át.
Forgolódóm jóformán egész éjjel. A lakás mintha egyetlen nagy izzó kohóba ment volna át, melynek elsődleges és legfontosabb feladata bent tartani a forrongó, afrikai típusú, szanunázós levegőt. Ezzel csupán annyi a gond, hogy az ember képtelen másnapra frissen, üdén, kipihenten ébredni, ha esetleg melóba kell mennie. Kicsit kinyitom a nagyablakot, és átmenetileg megmerítkezem az éjszaka hangjaiban, majd váltózuhanyú felfrissülés következik éjjel kettőkor.
Valamivel fél ötkor sikerülne elaludnom, de újból felriaszt a kötelesség: muszáj felkelnem, mert ezermillió más dolgok lenne a nap.
Esküvői meghívóra téved a tekintetem. Az egyik csoportársam valami nagymenő, gengszer-ügyvédhez akar feleségül venni, aki máris ajándékokkal, és ékszerekkel halmozza el. Látszólag totálisan megkavarta fejét a sikkes, puccos, luxus anyagi gondtalanság, és én csupán csak arra kellek, hogy dívaszerű hencegéssel tudjon mások előtt is dicsekedni, hogy milyen jó üzletet csinált ezzel az átkozott esküvővel. Nem akarok ünneprontó lenni, de jobb esetben is hat hónap múltán elválnak, mert a gengszer külsejű ügyvéden már akkor látszik, hogy más buxákat is kedvére felpróbált.
Reggel elugrom a Római-partra. A hömpölygő, bölcs Duna szennyvízes habjai nyugtató hatással vannak rám, igaz csupán átmeneileg, mert kapásból észreveszem a csinos színésznőt, és foltos keverék kutyusát, amint könnyed gazellalépésekben átszökkenek közvetlenül mellettem. Most olyan jó volna ezzel az ismert színésznőnek elmesélni szomorkás, hányatott gyerekoromat, amire az emberek többsége máris azzal reagálna, hogy: Nem vagyunk lelki szemetsládák! Keres magadnak inkább egy pszichiátert!
A délelőtt többi részére mintha kényszerűségből rátelepedne valami tétova, mélázó egyhangúság; a belső monotónia képlete. Tudom, hogy alkotnom kellene valamit kreatív hozzáállás gyanánt, de csak a szobák közti folyosón járkálok az előszobában; gondolataimba mélyedek. Végül szüleim volt hálószobájában kötök ki! Te jó ég! Hogy rettegtem a villámoktól, és a mennydörgésektől! Mindig bebújtam hozzájuk az ágyba. Most a kisebb törtfehér gardrób szekrényből osztálytablóképek kerülnek sorrendbe elő.
Hogy mennyire elcseszett, önbizalomhiányos, dagadék kisfiúcska voltam! Mind a mai napig meglep, hogyan is sikerül egyáltalán életben maradnom a zivataros, élet-halál küzdelmes gyerekoromban. Azonnal meglátom Krisztát. Angyali kedveséggel mosolyog, ahogy csak ő tud, aztán a fényképet összehasonlítom az egyetemi Katáéval is! Mintha ikrek lennének! Mintha csak egymás nőies praktikáit, és gesztusait másolnák, ami meglehetősen zavarba ejt, furcsasággal tölt el.
Valamivel délelőtt tizenegy körül megmelegítem a mikrohullámúban a tegnapról megmaradt paradicsom szószos, bazsalikomos húsgombósokat.
Kaputelefon vinnyogása billent ki mélázásaimból.
Nagy nehezen feltápászkodok a kis étkezőkuckóból, ami a nappali mellett van.
- Halló... igen...
- Szóka! Na ki vagyok? - kacagó, gyönyörű, optimista hang. Fogalmam sincs ki lehet.
- Édesem! Annyira rég nem láttalak! Beengedsz...?
Megnyomom a piros gombot, és berregő kattogással kinyitom neki a földszinti kaput.
,,Annyira ismerős ez a hang! De ki lehet?!" - jön az agyzsongító morfondírozás, majd öt kemény perccel később a csöngetés is.
,,A francba már! Valamit illik felvenni! Így mégse mhetek ki! Úgy festek akár valami ausztrál bennszülött!" - gyorsan magamra kapok egy tiszta polót, meg rövid bermudát, amit azért ki kellett volna vasalnom, de most ez a legkevésbé sem izgat.
Kikukucskálok az aprócska ajtólyukon. Gyönyörű harmincas éveiben járó, rövid, fekete hajú nő, aki azelőtt mintha söttbarna hajú lett volna. Óvatosan kinyitom az ajtót, elvégre minden másodperc számít. Semmit sem szabad fölösleges elkapkodni.
- Azonnal nyitom! Kis türelmet! - szólok ki, mintha a hermetikusan bezárt ajtón át bárki is meghallhatná
csenevész hangomat.
Ahogy kinyitom azonnal felismerem a mennyország-mosolyt, a huncut-flörtölő csupaszív hölgyet a gimiből.
- Gyöngyikém, te vagy az? - kérdezem a biztonság kedvéért. Meg is hatódok, de szándékosan el akarom rejteni gyáva könnyeimet.
- Szia drágám! - arcra puszi következik, majd hosszan magához ölel. Érzem a női babonázó test összes egzotikus formáját, és valahogy megnyugszom, de azonnal szerelmes is leszek. - Te semmit sem változtál! - jelenti ki, amint beljebb lép a lakásban, és kíváncsian, tüzetesen mindent jó alaposan megnéz.
- Ö... hihetetlenül szívdöglesztő vagy ebben a ruhában... - jegyzem meg, mert titkon még mindig azt gondolom, hogy a nőket dicsérni illik, és bókolni nekik.
- Látod drágám! Ezért imádlak! Az maradtál, aki voltál! - most egyenesen ajkamat veszi célba, és mintha mohó sellő lenne hosszan megcsókol, amitől valósággal máris bizsergek odabent, míg pufók arcom jócskán elpirul.
- Hm... finom ízed van! Csak nem paradicsomos szószt érzek? - nyalja meg csábítón babonázó ajkait.
- Bocsáss meg kérlek ne rég fejeztem be az ebédet! Kérsz esetleg valamit...?
- Egy jó dumcsizós beszélgetést! - azzal máris helyet foglal a nagyméretű kanapén a nappali kellős közepén.
,,Hát ez érdekesnek ígérkezik!" - gondol el magamban, és nem is tévedek akkorát, mert legjobb gimis barátnőm szinte könnyek fogsága közt meséli, hogy a szemét expasija jócskán megcsalta fűvel-fával, és az esküvője sem úgy alakult, ahogyan azt eltervezte.
- ...És képzeld csak drága az a rohadék még képes volt, és a saját lakásunkba cipelte azt a lotyót! És volt képe megkérdezni vihogva, hogy mit szólnék egy hármas menethez! Totálisan vérlázító volt! Ugyhogy kerek perec azonnal szakítottam vele! Volt-nincs!
Adtam neki egy tiszta zsepit, hogy hozza rendbe magát. Úgy tűnt legalább is ez most sokat segíthet. Később elmeséli, hogy szeretne gyerekeket, és hogy még mindig nem találta meg élete párját ezen a téren, de szeretne őszintén reménykedni benne, hogy az igaz barátai minden esetben kitartanak mellette.
- Hát... igen! - felelem, mert valahogy jobb nem jut eszembe, majd észbe kapok, hogy mivel munkanap lenne nekem még ezt-azt muszájból feltétlen el kellene intéznem.
- Jaj, bocsáss meg, ne haragudj! Biztosan van más millió dolgod! Bocsi! Én csak... - mintha valamit máris megsejtene máris rendbe szedi magát, lesimítja sokat sejtető, szexis ruháját és már arra készül, hogy újra faképnél hagyjon, és kilépjen az életemből, mikor úgy döntök, hogy elaltatom a gyanakvását és mint jófej régi barát maradásra ösztönzöm:
- Figyel adj nekem öt percet! Mindjárt telefonálok a munkahelyemre! Úgy is maradt még egy-két napocska betegszabim, amit egyébként is már régen ki kellett volna vennem! Nem nagy ügy! - Magamon érzem egzotikus, mégis sebezhető tekintetét, hálás angyali pillantását, amire csak a különleges nők képesek. Gyorsan hátraszaladok a volt gyerekszobámba, mely most a dolgozószoba funkcióját vette át, már vagy tíz éve, és úgy teszek zárt ajtók mögött, mintha hangosan telefonálnék, mert tudom, hogy Gyöngyi hallgatózni fog!
Mikor végzek nem csalódom benne, feszült, kéztördelős idegeskedéssel rám mered az ajtóban, és tekintetével valósággal vallatt, hogy sikerült-e szabadnapot kérnem:
- Minden rendben van szívecske?! - kérdezi nyughatatlanul.
- Persze angyalom! Semmi gáz! - ami félig igaz is, ám a másik felet most inkább nem vallom be. (ti. már jó idege állástalan vagyok, illetve ha van akkor alkalmi munkákból éldegélek.)
- Ez nagyszerű! Akkor végre ketesben lehetünk, és kiönthetem neked a szívemet! - érezni lehet, hogy tonnányi súlyok szakadtak le lelkiismeretéről, és azonnal meg is könnyebbül.
Azonnal odarohan az egyik könyvesszekrényhez, ahol a számos irodalmi klasszikus mellett néhány DVD is található.
- Hú! Micsoda filmgyűjteményed van! Elismerésem! - ragyog az arca, majd egy furcsa ötlettől vezérelve leveszi a polcról Paul Newman Bilincs és mosolyát, mint az egyik örök kedvencet, és arra kér, hogy nézzünk közösen filmet. Akár egy védelemre szoruló kismacska kedvesen kényelmesen összegömbölyödik a kanapén, míg én inkább a fotelt használom, hogy szabad helyet biztosítsak neki. Érzem a ketőnk közötti érzékeny, és kissé még ingatag érzelmi spirált, melyet egyetlen klasszikus film jóttányit sem oldhat fel, de azért jó eljátszani kicsit a gondolattal. A film így is bőséges kettőóra harminc perces és ezalatt az idő alatt mintha kreatív, kíváncsi némaságunkkal is folyamatosan szóval tartanánk egymást. Titkon félő, tétova, adakozó, szeretetteljes pillantásokat vetünk a másikra, és érezzük, hogy valami egészen új, eddig nem ismert érzés bontakozik ki, melyet eredeti barátságunk csupán még jobban megerősít.
Amikor a film végén nem lehet tudni, hogy Paul Newman lelőtték-e, vagy csupán elhajtottak vele szirénázva mintha mindkettőnkben hiányos űr támadna a végkifejletet illetően. Hogyan tovább? Ezt akár mindkettőnktől ott helyben, kapásból meglehetne kérdezni.
- Hú! Fantasztikus volt! Eddig nem nagyon láttam! - válaszolja, és olyan jó látni, hogy angyali lényébe visszatért az egészséges, karakán optimistaság.
- Igen! Kár hogy manapság már nem gyártanak ilyet Hollywoodban! - felelem.
- Figyelj! Ha nem túl nagy kérés... maradhatnék nálad egy-két napig... - szabadkozik, mintha nagy szívességet kérne.
- Persze! Egészen nyugodtan! Hiszen barátok volnánk vagy mifene!
Mindketten megvacsorázunk, és míg én szokásosan dolgozószobámban alszom, Gyöngyinek megágyazok a nappaliban a tágas, kényelmes kanapén.

KREATÍV HÖLGY VÁSZON ELŐTT

A fantasztikusan csinos, mindig álomgyönyörűséges leginkább Grace Kellyre hasonlító anyuka már egy tucat változatot készített víz, és temperafestményeihez, és kis és grafitplasztikákat is, mégis mikor nem rég tragikus hirtelenséggel eltávozott édesanyjáról kellett volna méltó festményt festenie mintha tljesen földbegyökerezett, és totálisan leblokkolt volna a keze.
Mintha saját lelki fájdalmát is szándékosan átakarta volna ültetni a képre, melyet előbb türelmes, alapos gondossággal előbb grafitceruzával szeretett elkészíteni, és csupán csak a végső simitások alkalmával kezdett magabiztosága látszata alatt víz, vagy temperafestéket használni.
Időközben két tüneményes, és imádnivaló gyereke is bekukucskált hozzá, hiszen gyerkőcök lévén nagyon is kíváncsiak voltak arra, hogy vajon mit dolgozhat anyu, hogy ennyir elfoglalt. A nagyobbik fiú már a tizes éveit taposta, és komolyzenei eredményekkel büszkélkedhetett, mindamellett több hangszeren is igyekezett kipróbálni zsenialitását, míg a kis szőkehajú kislányka, aki hat évvel volt fiatalabb testvérénél a mesék, és játékok fantáziavilágába igyekezett lubickolni. Üzletember apjuk pedig rendszerint egész napját saját irodaházának fogságában töltötte és kötötte a jobbnál jobb üzleteket.
- Anyucikám, min dolgozol? - kérdezte a csefes kis hercegnő, amint megpróbálta pöttöm, pufók kis kezecskéivel lenyomni az ormótlan nagy kilincset az ajtón.
- Anyuci most elfoglalt kincsem! Menj és játsz a bátyáddal! - érezte, hogy gyöngédebben, talán kedvesebben is fogalmazhatott volna, de mintha egy belső hang arra akarta volna sarkallni, hogy még vélelenül se adja meg magát a szürke hétköznapok apróbb-csebbrőbb csodáinak. A gyerkőcök hamar magára hagyták, hiszen megtanulhatták, ha anyu dolgozik, akkor rendszerint se lát, se hall, és persze ki nem állhatja, ha megzavarják, csak nem akar megsérteni senkit sem, a szeretteit pedig még kevésbé.
Még jól emlékezett az utolsó önfeledt, fesztelen nyári vakációra, amit szeretett édesanyával együt töltött a gyerkőcök is élveztek a tágas, szép családi házban minden pillanatot. Édesanyja akkor mondta el neki, hogy bármi történjék is sosem szabad, hogy a tragédiák, a váratlan helyzetek felboríthassák az ember biztonságos alapokon nyugvó érzelmi-lelki stabilitását. Nem sokkal később az édesanyja meg is halt, és valósággal azonnal elátkozta önmagát, hogy elvesztette az egyetln olyan kincs-embert, aki egyelen pillantásből már megérette, hogy a másik hogyan érez, vagy hogy mik a vágyai?
Ettől kezdve cinikus folyamatos gyanakodás és kételkedéssel viszonyult jóformán az egész világhoz.
Sokszor úgy érezte, hogy azok az emberek, akikhez hajdanán kív keservesen közelkerült, és egész angyali lényét, mint egy különleges ajándékot odaadta nekik, hogy segítségükkel barátokat, és hosszantartó emberi kapcsolatokat fog szerezni, mintha egyetlen varázsütésre megváltozott volna, amint szeretett édesanyja örökre elment.
Nemrégiben például az egyik régi ismerősének sikerült egy kisebbfajta galériában helyet biztosítani festményei számára, am - igaz ugyan, hogy hizelgett is sovány önbizalmának, meg nem is -, de mérhetetlenül felborította pozitiv energiákra szomjazó személyiségét.
- Figyelj csajszi! Sikerült a terved! Most már önálló kiállításod is lehet! Nem nem csúcsszuper? - kérdezte csillogó szemekkel partiarc-királynős barátnője, aki szintén anyuka volt, mégsem vetette meg akár hajnalig is eltartó bulizásokat, mintha még mindig egyetemisták lettek volna.
- Figyelj Viki! Nagyon aranyos vagy, és nagyon szuper, hogy sikerült, de szerintem ez így túlságosan is sok! Elvégre, ha meggondoljuk, hogy én ezt az egészet még csupán hobbi szinten művelem! Biztos vannak nálam sokkalta kreatívabb, és tehetséges emberek! - vélekedett alázatosan, kissé ttúlzottan is szerénykedve, amit viszont a barátnője nem tudott hova tenni.
- Képes volnál csajszi mindent eldobni magadtól, amikor szembejön veled a nagy lehetőség? - hangsúlyozta, és látszott is rajta, hogy mintha sértve érezné magát barátnője elgondolkodó véleménye miatt.
- Figyelj! Én nem erre céloztam! Pusztán cask szeretném látni a realis összefüggéseket és azok hátrányait és előnyeit! - vallotta be az igazságot.
- Oké, csajszi! Tudod mit?! Csinálj amit akarsz! Én leveszem rólad a kezem! - azzal a legjobb barátnő kissé felpaprikázva saját magát máris távozott a helyszínről, további kételkedésben hagyva barátnőjét.
A várva várt galériás kiállítás hamarabb elkövetkezett, mint azt a tehetséges anyuka remélni is merte.
,,De mit fog tenni, vagy mint fog mondani, azokra az unalomig elismételt, már-már sablonos kérdésekre, hogy ti. honnét meríti az ihletet, milyen festők voltak a példaképei? Esetleg tanult-e neves festőművészektől? stb." Mind-mind csupa olyan kérdés, melyet előbb-utóbb óhatatlanul bárki megkérdezne tőle.
,,Nem kell nagy feneket keríteni ennek az egésznek! Egyszerűen csinosan, kényelmesen felöltözködik, elmegy erre a rendezvényre, néhányszor jópofizgat, és nem lesz itt semmi gond! Elvégre valamikor színésznőnek készült és képes bármikor hatásos eszközökkel improvizálni!" Persze kihagyta a számításból, hogy képes a manipulációra, feltéve persze, ha nem ideges.
A galéria tágas raktárépület volt a főváros elegánsnak mondható negyedében. Kisebb bűntudatot, és nagy adag lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy a siker, vagy az elismerés talán csak a puszta véletlen, és a jószerencse műve, elvégre még bőven volt mint tanulnia, és kisebbrendűségi komplexusok is kínozni kezdték.
- Gyerekek! Kérlek benneteket, hogy fogadjatok szót Julcsi néninek, amíg apu és én elmegyünk! Megígérem, hogy sietünk haza! - kérte tüneményes gyerkőceit, akik jólneveltek voltak, és kifohgástalanul viselkdtek, ám mindig is szerettek borsot törni a mások orra alá. Most viszont nagyon is jól érették, hogy anyának nagyon fontos, és különleges ez a mai nap, ezért rendesen igyekeztek viselkedni.
Férje terepjárójában mentek a galériához, amit azért utált, Mertha valaki megengedheti magának, hogy majdhogynem luxus-kategóriás terepjárót vesz, akkor nagy a rizikója, hogy bármelyik percben ellophatják az autót, még akkor is, ha van rajta CASCO és egyéb biztosítás.
- Ne izgulj semmit édesem! - szorította meg bátorítóan párja kezét a férj. - Fantasztikus lesz majd meglátod!
- Egyre inkább kezdek félni a felszínes emberektől... - jegyezte meg kislányos hangon, és motyogósan.
- Ugyan már kicsi szívem! Te vagy a legfantasztikusabb nő, akivel valaha is találkoztam! Meglásd fantasztikus leszel elbűvölő kedveségeddel, és közvetlenségeddel! Csak légy önmagad! - igyekezett biztatni férje több-kevesebb sikerrel.
A rendezvényen főként ismerőseik, és a képzőművészet néhány képviselője vett részt. Jobbára igaz inkognitóban, hiszen egyiknek sem füllött hozzá kölönösebben a foga, hogy lebzseljenek körülöttük. Brigi hányingerszerű émelygést érzett a nyomrában. Mintha szabályosan fojtogatná valaki, vagy alig-alig kaphatna friss és szabad levegőt.
Odament a díszteremben az egyik nagyobb, emberméretű panorámaablakhoz, mely résnyire nyitva volt, és most úgy szívta magába az oxigént, mintha egyenesen az élete múlna rajta.
,,Vajon mit fognak gondolni festményeiről? Egyáltalán ki lehet-e jelenteni, hogy alkotásai ténylegesen érnek-e bármit is, vagy mehetnek a szemétbe?!" - zaklatott gondolatok kergették egymást fejében egész idő alatt miközben csajos barátnőitől kezdve néhány műgyűjtőn, át egészen a felszínes üzletemberekig mindenki kedvesen gratulált, gazsulált neki, és el ne felejtették volna megjegyezni mennyire hihetetlenül tehetséges és új kreatív megközelítésben képes látatni a dolgokat, és összefüggéseket.
- Hát szia csajszi! Csak annyit mondok hihetetlen mennyire sokoldalú vagy, szinte már mindenhez értesz! - jött oda hozzá egy szupermodell alkatú hölyemény vagyonokat érő ruhakollekcióban, és arcra puszival gratulált.
- Ö... hát nagyon... köszönöm... válaszolta kissé bizalmatlanul.
,,Miért nem képesek a kölcsönös gratulációkon kívül ténylegesen megmondani nyíltan, és egyenesen a szemébe, ha bárkinek nem tetszik valami?!" - faggatta önmagát, majd egy zsonglőrködő pincértől azonnal leemelt egy kristálypoharas pezsgőt. Az alkohol, most átmenetilg úgy tűnt jótékonyan befolyásolja hangulati ingadozásait, és önbizalomhiányát. A gratuláliciókat, és a gazsulálásokat valósággal utálta, hiszen sosem tudhatta, hogy őszintén biztatásnak szánják-e mondataikat a meghívott vendégek, vagy csupán szánakoznak rajta, mint akit feleslegesen már nem szeretnének tovább sértegetni.
A kis rendezvény alig egy óra alatt lezajlott és persze máris akadt egy-két lelkes licitáló üzletember, akik - jó befektetés címen -, megvásárolták főként csendéleteket tartalmazó festményeit. Amikor aztán édesanyja portréja került az érdeklődések középpontjába Brigi szinte azonnal meggontolta magát; valósággal átrohant a kisebb, egybegyűlt tömegen, és levette a nagy becsben tartott, érzelmi portrét a kiállító rámpáról néhány kellékes segítségével.
- Legyenek szívesek! Ezt most rögtön magammal vinném! - hangja egyértelműen komoly volt, és nagyon határozott. Mintha még sohasem beszélt volna ennyire megfontoltan, és talpraesett rámenőséggel. Férje később meg is jegyezte már a hazafelé vezető úton az autóban, hogy a vendégek többsége szinte azonnal felkapta a fejét, amint Brigi látványosan kiszaladt a díszteremből.
- Azért őszintén remélem, hogy nem tettem nagyon tönkre a rendezvény hangulatát? - érdeklődött kíváncsian, míg érezte, hogy lelkéről kezd feloldódni az átmeneti lelki teher.
- Ugyan drágám! Ne csacsiskodj! Ezeknek az embereknek a háromnegyede azt sem tudja, hogy kik vagyunk, mégis eljöttek, mert ilyen az emberi természet! - vett egy nagyobb kanyart a férje, aki jól vezetett.
- Szerinted is butaságot csináltam azzal, hogy édesanyám képét magammal hoztam?
- Ugyan már! Ehhez minden jogod megvolt! Elvégre te voltál a rendezvény szíve-lelke! Később a legtöbb ember csak megérti, hogy az érzelmi értékű dolgoktól mindig nehezebb megválni!
Úton hazafelé sokáig hallgatak, majd gyorsan megbeszélték, hogy amint a férjnek lesz egy kis szabadideje elutaznak közösen nyaralni valamelyik kevésbé zsúvolt tengerpartra és kiadósan kikapcsolódnak. A gyerkőcöknek is jót fog tenni pár önfeledt nap, elvégre mostanság úgy is annyira keveset találkozhattak a szüleikkel.

SZÁMVETÉSFELÉ FÉLÚTON

Szívében bajlóslatúan dobol,
rág a határtalan kiszolgáltatottság.
Ki már végleg magára marad
annak nem lehet már sem ideje,
sem senkije.

Évszakok vetkőzésébe mártja
gazdagon aranyvégű tollát az Alkony,
ha újra beköszönt az ősz.
Ki magára marad,
azt már nem vigasztalhatja
sem élő, sem halott.

Elolvasatlan Apokfif-mozdulatok
függeszkednek az Idők falain;
emlék pillanataink is
fokozatosan sűrűsödnek:
sejtek vérző, lyukasodó sebeit
kötözgeti be önként vagy szánalomból?!

Ki magára marad,
abban kongva mereng
a mélabús beismerés:
tán mindig is egymaga állt
a fenyegető Világgal szemben.
Idők indián-szélfúvása már
csupán töredékes emlékezetének része.
Elvtelen véd s dacszövetség
se szolgálhat kellő pártatlansággal,
hogy új kapcsolatokat teremthessen.

Barátságokból szent védőrendszert
teremteni majdhogynem
totálisan lehetetlen.
Ki egyedül marad,
annak szava szelídített
kopogás legyen,
tekintete kemény villanás.
Nem tehet már mást!

Össze kellene még gyűjtenie
a sovány maradékokat,
hogy biztosan tudja
s imerje még kiben is bízhat?!
Tartani szükséges,
ami sok esetben tarthatatlan.
Puha-testű, kis álmai riadnak,
majd foglyok lesznek megint,
mert valamihez még muszáj
így is híven kötődni, ragaszkodni.

Retten majd tudatos magányban
a flegma öntudat:
,,Bolond voltál mindig is
így kiszolgáltatni az életnek önmagadat!”
– Aki önmagára marad,
annak a kitaszított ébrenlét
is csontvázként ropog.
Barlangok kút-mély szája
tárulva nyílik,
majd elnyeli a kíváncsi sóvárgót.

Visszaásító percek csikorognak
immár egyre többen,
mert azt képzelik lehet értelme
bárkinek is visszaadni a jogot,
hogy a boldogság rátalálhasson,
elégedett lehessen.

- Ki egyedül marad,
az majd muszájból megtanulja fájni,
jajongni a megkeseredett Egészet,
mely egyszer már úgy is eltörött!

KIFÜRKÉSZHETETLEN VÁGYAK

Piri szívből utálta azokat a nyári, hasított bikiniket, melyek túlzottan is kiemelték kényes részeit, és persze tetszetősen gömbölyded melleit. kapható szájmaszkokat. Az egyik szorította, addig a másikban úgy festett tükör előtt állva, mint egy szupermodell, aki kissé túlzásba vitte saját hiúságig fokozott exibicionizmusát. Máskülönben meg a mostani pasik is egyre inkább a külalakot díjazták, és mondhatni saját farkuk után mentek.
Még szerencse, hogy legalább akadt egy-két gyerekkor óta legjobb csajos barátnője, akik valósággal stílusszakértőknek számítottak a divat és a trendi ruhák terén, így amikor egyszer-egyszer maguk között csaptak egy csajos napot, amikor csak ráértek el nem mulasztották volna az alkalmat, hogy be ne nézzenek egy megfizethető turkálóba, vagy valamelyik pláza akciós, vagy leértékelt ruházati üzletébe, és egy kicsit bevásároljanak.
- Szerintem ez istenien fog állni rajtad drágám! - vette máris le az egyik legújabb fürdőruhát az egyik fogasról a karcsúsított szőkeség.
- Még egy napszemcsi édesem, és én mondom nincs az a dögös pasi, aki nyálát ne csorgatná utánnad! - vihogtak össze mindannyian.
Piri legjobb barátnői már javában anyukák voltak, és persze férjhez is mentek annak rendje és módja szerint. Hol voltak már azok a szép idők, amikor mindannyian megfogadták, hogy sírig megőrzik csajos függetlenségüket, és szabadságukat. Most úgy nem telt el egyetlen rohanós, bumlizós hétköznap, hogy ne kapkodták volna idegeskedésük közepette saját fejüket, hogy ti. ki hozza haza a gyerkőcöket az ovodából? Kire marad a mosás, takarítás? stb.
- Én nagyon irigyellek édes barátnőm! - bökte ki a próbafülkében az egyik csinos barátnő.
- Jaj Lia! Hogy lehetsz ennyire sükedék?! Szerintem a mi Pirink pontosan tudja azt, hogy mit csinál! Nem igaz csajszim? - kérdezte Anna, akinek mindig volt egy hangzatos bemondása, amivel sarkallatos lényegekre tapinthatott.
- Mit szólnátok hozzá, ha pasimustrát tartanánk a Palatinus strandon? - vetette fel a jólhanngzó ötletet Timi a szupermodel, akit valamiért mindig vissza-visszahúzott a szíve othoni, jólismert környezetébe. Csupán csak azért mert valaki egymás után zsinorban elnyerte a szépségkirálynő címet, még nem biztos, hogy intelligenciahányadosa meghaladná a kívánt értékeket, de barátnői tulajdonságai éppen megfelelők lesznek!
- Tudjuk Timike! Imádod a macsó, dögös pasik látványát, ahogy legeltetik utánnad a szemeiket! - vetette közbe Edina.
- Jaj, csajszik! Abból még semmi baj se történt, ha adunk magunknak egy kis plusz pihenőt! Szerintem vegyük meg ezeket az isteni bikiniket és élvezzük, hogy csorog a pasik nyála!
- Támogatom Anna javaslatát! Hát ti? - nézett most körbe barátnőin Piri.
A kis hölgy kompánia végül megvette a legszexisebb bikiniket, melyek mintha szándékosan arra lettek tervezve, hogy meglehetősen provokatívan, és hívogatóan hívják fel főként az Alfa-hímek figyelmét a női nem gömbölyded szépségeire. Aztán mindannyian a strand irányába vették az irányt, és közben kivesézték egymás között férjeik természetét, az unalmas hétköznapokat, és imádnivaló gyerkőceiket is.
- ...Te és mondd csak Pirim! Van-e már a láthatáron egy titkos hódoló? Mióta is szakítottatok Ákossal? - kérdezte Edina. Kíváncsisága határtalannak bizonyult.
- Jaj Edina! Miért kell ennyire vájkálnod mások magánéletébe?! - dorgálta meg persze enyhán Anna barátnőjét. - Ha Pirinek kedve lesz, majd elmesélni, nem igaz?!
- Semmi baj Anna! Ami azt illeti a hódító, macsó Ákos megcsalt engem, ráadásul nem is egyszer és rohadtul összetörte a szívemet! - érezhető volt hangján, hogy borzalmas módon megviselte az egész szakítással együttjáró macsa-egér kötélhúzás.
- A romadék szemétláda!
- Micsoda egy vadbarom seggfej! - mondták együtt kórusban.
- Aztán mi történt? - kérdezte támogatón Timi.
- Jaj, ne is kérdezzétek! Hónapokig szó szerint olyan voltam, akár egy zombie! Eltemettem saját magamat is a kínzó önsajnálat béklyói közé. De aztán pár hónapja... - Piri hangja egyre titokzatosabb lett. - Végre taliztam Péterrel, és úgy érzem, ő lehet az igazi, mert akárhányszor csak meglátjuk egymást a szívünk majd kiugrik a helyéből, és közös hullámhosszon is vagyunk! Elhatároztuk, hogy nem rohanunk sehova, csak hagyjuk hadd történhessenek meg velünk a dolgok, aztán ki tudja! - Piri egész romantikus, angyali lényéből csak úgy sugárzott, vibrált a vágyakozás lángja, és kicsit még el is pirult.
- Nocsak, nocsak! Szerelem van a levegőben drágám? - tapintott a lényegre máris Anna.
- Jaj csajok! Olyanok tudtok lenni! - dorgálta meg őket kedvesen.
- Milyenek is? - kérdezték vissza kórusban.
- Egyszerre túlzásba viszítek a kotnyeleskedést és a kíváncsiskodást is!
A strandot a hétköznapi forgalomban egy örökkévalóságnak tetszett megközelíteni, mégis úgy tűnt, ez a hölgyek napja, mert alig negyven percen belül már ott is voltak; köszönhetően a megigézett buszvezetőnek, akinek a figyelmét bizonyosan jócskán lekötötte mind a négy hölgy provokatív koktélszerű ruhája. Csoda egyáltalán, hogy még a vezetésre is képes volt koncentrálni.
- Megjöttünk csajszik! - ujjongott Timi, akár egy kamasz, és alig várta, hogy felvehesse bikinijét. Gyorsan kifizették a páros belépőjegyeket, majd bementek a strandra, ahol a forróságban már azért szépen gyülekeztek az emberek.
Tíz perc sem kellett, és mind a négy barátnő szexis istennőként vizsgálgatta egymás fürdőruháját és nem győztek saját maguknak gratulálni, hogy mennyire jó választást és boltot csináltak ruhájukkal.
- Figyelmétek meg csajok, hogy most aztán horogra fog akadni jó pár dögös pasi! - lelkendezett Edina, akinek vállalkozó férje volt, és két gyerkőce, de valami miatt máris izgalomba jött már a flörtölés gondolatára is.
- Csak a drága férjed meg ne tudja, hogy hol jártál Edina! - jegyezte meg Timi.
- Jaj, miért kell neked mindig ünneprontó lenned?! - bosszankodott enyhén, majd lassan körbefordult látványosan, hogy felmérje ki figyeli őt hosszan, és ki nem.
Piri is felvette narancsszínű kétrészes bikinijét és meglepetésére szívdöglesztően festett. Mintha újra visszatért volna egyúttal egészséges önbizalma is. S bár sokszor utálta, ha megbámulják, hogy valósággal kislányos örömöt érzett, ha egy-egy férfi alaposabban megnézte magának.
- Oké! Hölgyeim! Indulhat a pasimustra! - adta ki a vezényszót Anna, így mind a négyen hódító ,,vadászatra" indultak, hátha sikerül bárkit is becserkészniük.
Piri kicsit későn vette észre, hogy szerelme Péter már kora délelőtt óta kint volt a strandon, és megpróbálta élvezni a vizet, amíg hemzsegni nem kezdenek az emberek. Amint meglátta szíve valósággal majd felrobbant a gyönyörtől, és a vágyakozástól. Legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy a karjaiba vesse magát és szenvedélyesen csókolóztak volna. Kit érdekel a külvilág abban az esetben, ha az ember megtalálja az igazit?!
- Ö... szia Péter... - köszönt neki. - Nem is gondoltm volna, hogy te már itt vagy... - szégyrlősen elpirult, és habogni kezdett.
- Szia neked is Piri! Fantasztikusan áll rajtad ez a fürdőruha! - Péter szeretett romantikusan bókolni, és Piri nagyra értékelte a régen feledésben merült romantikus gesztusokat.
- Tényleg tetszik? - fordult lassan meg saját tenglye körül, hogy párja alaposan megbámulhassa.
- Nagyon is! Úgy néz ki mindketten szabadnapot tartunk a munkanapunkon! - jegyezte meg minden hátsó szándék nélkül.
- Hát... tudod... az embernek nem mindennap van lehetősége rá, hogy régi csajos barátnőivel találkozhasson, nem igaz?!
- Ebben teljesen egyetértek!
- Várj csak! Mindjárt szólok nekik! - Mielőtt Péter bárkit tehetett volna Piri máris integetett a négy gráciának, akik letelepedtek egy törölközővel a medence partján stírölni a szexis pasikat, és most akár a vigronc kiscsibék máris odarohantak hozzájuk, és bemutatkoztak.
- Szóval ő lenne az a titokzatos lovag? - kérdezte Anna.
- Sziasztok Péter vagyok! Már sokat hallottam rólatok! Fantasztikusan csinosak vagytok! - gratulált mindenkinek, és a barátnőknek máris szimpatikus lett.
- Hát drága Piri! Te aztán megütötted a főnyereményt! - Edina kíváncsi lett, ezért be nem állt a szája. - Péter megengedsz egy intim kérdést?
- Persze, csak tessék! - nézett rá kérdőn.
- Milyen a testi kapcsolat köztetek?!
- Jaj Edina! Hogy kérdezhetsz ilyen baromságot? Miért kell neked máris kinyirnod a hangulatot?! - Torkolta le Anna őt.
- Most miért?! Csak feltettem egy ártatlannak tetsző kérdést! Miért olyan nagy ügy ez?!
- Mert ez magánélethez tartozik te buta liba! - szólt közbe Timi.
- Semmi probléma! Szerintem fantasztikus, és mámorító! - vette át a szót megbabonázva Piri.
- Nocsak Pirikém! Nem téged kérdeztünk, de köszi szépen az útba igazítást! - jegyezte meg ironikusabb hangvétellel Timi.
- Ne is figyelj rá Péter! Mit szólnátok hozzá, ha közösen csobbannánk egyet a medencében? - fogalmazott sejtelmesen Timi.
- Hát ezt nem hiszem el Timi! Miért kell neked mindig kihúznod a gyufát?!
- Semmi gáz drágáim! Majd kezdem én! - Anna nm zavartatta magát máris egy szépséges fejest ugrott a mélyvízbe! Olyan volt, akár egy szépséges hableány. Ezt a példát a legtöbb barátnő is követte, csupán Piri maradt még egy kicsit odakint a tűző napsütésben.
- Ha van kedved nyugodtan csatlakozhatsz szívem! - jólesőn megfogta Péter kezét, és bizsergető, elektromos szikra járta át kettejük testét.
- Hát, nem bánom... de igazán nem szeretnék zavarni... - mentegetőzött.
Piri gyorsan magával hozta egy hűsítő árnyékot szolgáltató fákkal körülvett részre, ahol még senki sem volt, és gyöngéden magafelé húzta és és megcsókolta:
- Totálisan beléd zúgtam ugye tudod?!
- Igen! Azt hiszem sejtem már!
Megfogták egymás kezét, majd futva nekiindultak az adott tágas medencének és visítva csobbantak egy hatalmasat.

BÜFÉ A 66-OS ÚTON



A 66-os út valóságos mekkának számított azoknak, akik a függetlenséget, a szaabadságot, a természetközelség harmóniáját részesítették előnyben a szándékos elvárosiadással szemben. Ezen a varázslatos környéken az volt a jellemző, hogy a hegyek, a sivatag, néhány eltévedt kaktuszfa mintha egybeolvadt volna a tökéletesen betagolt sík térben.
Az idős, özvegy asszonyság itt nyitotta meg kisebb-nagyobb uszadék, és hulladékfából összetákolt viskoját, büféhelységét, mely már hosszú ideje különleges tiszteletet, és kíváncsiségot vívott ki a legtöbb ember körében. Itt éppen úgy megfordultak a különcködő vadidegnek, a marcona, hippi, bőrmellényes, motoros átutazók, mint a Közép-nyugatról csupán csak a kíváncsiság kedvéért idetévedt hobbi-turisták, akik - meglehet -, csupán csak egy újabb szenzáció reményében látogattak el idáig.
Amint az ember kinyitotta a leginkább vadnyugati filmekben jellemző, kicsit ócska, viharvert, nyikorgós ajtót egyetlen mély lélegzet elegendőnek bizonyult arra, hogy örökké megkedvelje ezt a helyet, és kicsit talán még családtagnak is érezhesse magát. A jó házikosztról, és különleges étkekről szinte már nem is beszélve. Ugyanis az idős asszonyság szorgalmas módján egy vagon főtt krumpliból készített kelt tésztát gyúrt be aprólékos gondossággal, és a fortyogó zsír és repceolaj keverékéből összekutyult serpenyőben már sütötte is ki nagy acélvillájával az ínycsiklandozó tejfölös-sajtos lángosok színe javát, melyet a legtöbben csupán krumplis lepénynek neveztek. Ki tudja miért?
- Ötös asztal! Rendlés! Igen, máris jövök! - szinte öröm volt nézi, ahogy az asszonyság sürög-forog, hiszen ragadós, kedvs közvetlensége másra is azonnal átragadt.
Egy négytagú turista-család látogatott el a kis kalyibába. A két nyüzsgő, eleven gyerkőc máris leült az egyik hátsó boxban, és kíváncsi elevenséggel kezdte méregetni az itt lévő emberek többségét.
- Anyuci, mikor kaphatunk fagyit? - kérdezte a lenszőkés hajú kis hercegnő szófogadóan, mert így nevelték, és nem is akart ellentmondani a szülő fennsőbb akaratnak.
- Kislányom! Ugye megbeszéltük! A fagyi hízlal! Hogy néznél ki, ha mindig csak édességet ennél?! - fordult a kifogságtalan szupermodell testalkatú anyuka a kíváncsiskodó kislány felé, akit kissé elszomorított a válasz.
Az idős asszonyság szinte azonnal megérezte, hogy valami nem stimmel a boldogságot, kiegyensúlyozottságot csupán csak mímelő négytagú család tagjaival ezért úgy döntött, hogy itt sürgős beavatkozásra van szükség. Máris sok tejszínhabbal megpakolt két duplaadag csokiturmixot hozott ki a felszolgáló pult mögül, és máris odavitte a családnak:
- Tessék parancsolni! Fogyasszák a gyerekek egészséggel! - nyújtotta előbb a kislánynak, és utána a kisfiúcskának a két gusztusos turmixot az anyuka kisebb neheztelésére.
- Anyuci, lehet? - kérdezte mindkét gyerkőc kuncsorogva.
- Hát... nem bánom! Harry? Neked mi a véleményed? - vetett egy pillantást örökösen digitális videokamerájával játszadozó, habókos férjére.
- Hát persze szívem, ahogy gondolod... - rázta le az az egyszerű kérdést.
Később két magas cowboy lépett be az aprócska helységbe. Mindketten eredeti sarkanytút, és nagy karimájú Statson-kalapot viseltek. Az egyiken kackiás bajusz volt, míg a másikon hónapos borosta.
- Asszonyom, kaphatnánk egy hatalmas korsót? - érdeklődött udvariasan kalapját levéve a marconábbnak tűnő borostás az asszonyságtól.
- Persze Uraim! Ez csak természetes! - az idős nő hátrament az elkülönített raktárhelységbe és megpróbált onnét kicipelni egy nagyobbacska műanyag kannaszerűséget. Időközben törte is a fejét, hogy mi a fenénk kell egy ekkora kanna ennek a két embernek.
- Nagyon köszönjük asszonyom! - Emlték meg mindketten újfennt a kalapjukat! - azzal kimentek a büféből, és megtöltötték a nagy kannákat friss vizzel. Mint utóbb kiderült lovakkal érkeztek, és a kánikulaszerű, párás melegben az állatoknak is jólesett a hűvös, friss folyadék. Úgy itták mohó, vad kortyokban a friss vízet, mintha még életükben nem ittak volna ilyen finomat. A két cowboy megpaskolta sörényüket, megveregette hátukat, majd visszatértek a kis helységbe, ahol - persze mindenki egyedül csak őket figyelné.
- Asszonyom, rendelhetnénk valami ennivalót? - kérdezte a bajszos.
- Hát hogyne! Mit parancsolnak a kedves urak?
- Nem vagyunk finnyásak asszonyom! Jó lesz nekünk a tegnapi maradék is!
- Készítek Önöknek valami finomat! - Az idős asszony tüstént hátrafutott és fölmelegített serpenyőben olyan tripladagagú kolbászos, szalonnás omletet készített, hogy bármelyik ember azonnal megnyalta tíz ujját, ha csak beleszagolt a kellemesen illatozó levegőbe. Alig öt perc után már szervvírozta is a két cowboynak, jó nagy adag karélyos szelet kenyér társaságában.
- Parancsoljanak kedves Uraim! Nagyon finom étvágyakat kívánok! - rakta le eléjük a két kiadósan megpakolt, gazdag tartalmú omletet, amit mindketten megköszöntek, és máris hozzáláttak a falatozáshoz, mint akik már napok óta nm ettek semmit.
Néhány motoros bandának is szemet szúrt a kis hangulatos büfé, ezért úgy gondolták próbát tesznek, hogy lássák milyen a kiszolgálás itt, és néhányan be is tértek ide.
- Hello mami! Na, mi a pálya? - termetes, legalább kétszáz kilos, marcona, tetovált, talpig bőrszerkót viselő, fejkendős hippi lépett közelebb a kiszolgáló pulthoz, és tüstént stírölni kezdte az étlapot.
- Ez a krumplis lepény egész jól néz ki! Kaphatnék tizenönöt csak a hosszú út miatt? - kérdezte ravaszkás mosollyal szája szegletében.
- Ö... hogyne... - az asszonyság átmeneileg ledermedt, hiszen nem volt ennyire marcona, és elszánt fickókhoz szokva, de hát ahogy mondani szokás nem a ruha teszi az embert!
Időközben a többi motoros cimbora is kíváncsian bekukucskált a büfébe, majd amikor a vezérhippi intett, hogy bejöhetnek óvatosan beléptek vagy huszon egész biztosan.
Az idős asszony keze alatt valósággal égett a munkavégzés! Egymás után szagatta, gyurta meg a finom, főtt krupmlival töltött telt tésztákat és már dobta is bele az izzó serpenyős olajba. Alig öt perc után már aranyló, nagyméretű lepényeket halászot ki acél hálójával. Gazdagon megkente tejföllel, és reszelt sajttal. Nála aztán egy ember se éhezzen! Sőt! Mindenki lakjon jól! S két kézen zsonglőrködve már vitte is ki legalább ötven tányérral a motoros bandatagoknak, akik nem győztek csodálkozni, és ámulni, hogy itt mennyire fergeteges a házi konyha.
- Amikor végeztek nem győzték dicsérni az özvegyasszonyt, hogy milyen jól főz:
- Hát mamikám! Ez isteni finom volt! Sokkal jobb, mint az az átkozott olajban tocsogó hamburger, amiből rendre kispórolják még a húst is! - ötven dollárral fizettek, így az idős nő nyugodtan megtarthatta a borravalót is. Jól jött az bármikor!
A motorosok idővel szinte családtagokká lettek. Később néhány kellemetlenkedő, és barátságtalan kaliforniai tinédzser is tiszteletét tette a büfében. Hangosak voltak, és szemlátomást azonnal heccelni, cikizni kezdték magát a helyet, és a boxoknál ülőket.
- Isten az anyám! Micsoda egy trágyadomb ez itt! Ez egy porfészek! Nem hiszem el, hogy erre költik az adófizetők pénzét?! - emelte fel hangját tüntető iróniával az egyik nyurga kamasz, aki majomként csimpaszkodott túlzottan kisminkelt, csinos barátnője, és persze minden egyes szavával egyet is értett.
- Szerintem jobb volna, ha átmennék és inkább ennék egy dupla sajtburgert! - ajnálkozott egy csicsergő, kissé butoska fruska kanári.
- Cicám! Itt vagyunk, tehát itt fogunk kajálni! - paskolta meg a barátnő formás popsiját egy másik kamasz, majd közösen négyesben letelepedtek a hátsó boxnál szándékosan, hogy ne keltsenek több feltűnést.
Az idős asszonyság már jött is, hogy felvegye rendeléseiket, és mikor közölte, hogy hamburgerrel - legalább is egyelőre -, nem szolgálhat az egyik kamaszkorúnál elszakadt a cérna:
- Figyelj ide öreganyám! Be fogom perelni még a seggedet is! Az én apám nagymenő ügyvéd, ha nem tudnád! Bezáratja ezt a tetves, redvás kocerájt, te meg mehetsz a híd alá.
Az idős hölgyön nagyon meglátzott, hogy vérig blegázoltak érzékeny, és sebezhető lelkiismeretébe. A texasból jött két cowboyt sem kellett különösképp noszogatni, máris felálltak helyükből, és odamentek a kamaszok kompániájához.
- Hogy s mint pajtikák? Ez nem volt szép dolog, ugye tudjátok?! - nézett végig rajtuk egyenként a bajszos. - Mit gondolsz Bill? Szerinted is illendő volna bocsánaot kérni ettől e kedves, idős hölgytől? - kérdezte marcona, testesebb cimboráját, aki máris elővette nagyméretű vadászkését farmerdzsekije belső zsebéből.
- Hogy mondtátok? Nem hallottam?! - kérdezte fenyegetőn újfent.
- Most meg mi az istent turáztatod magad kishaver?! Azt hiszed te vagy a Butch Kassidy? Ha akarom téged is kirugatlak, és egy kurva állásod sem lesz egész életedben! - lett egyre magabiztosabb a nyurga srác, míg a többi barátja inkább csöndben hallgatott.
- Azt tanácsolom öcsi, hogy válogasd meg a szavaidat, ha velünk beszélsz, mert a végén még valami baleset ér! - nézett vele vérre menően farkasszemet.
- Na, bumm! Hát kurvára megijedtem! - középső ujját feltartva máris bemutatott nekik. Erre a bajszos cowboynak sem kellett több azonnal polón ragadta a nyurga miturgászt és odavonszolta a pult részébe, ahol forrón sercegett még az olaj a serpenyőben. Fogta a srác zselés fejét és olyan közel tartotta az izzó serpenyőhöz, amennyire csak bírta.
- Egy igazi férfi nem csak kér is, de rendesen bánik a nőkkel! Akkor most én is kérek?
- Mi a kurva életet akarsz tőlem, t vadbarom?! - üvöltötte magában totálisan kikelve a kamasz.
- Bocsánatot pajtikám! Vetted az adást?! Bocsánatot, de hadd halljam!
- Jól van már te bunkó seggfej! Bocsánatot kérek! Bocsánatot kérek! Érted?! - üvöltötte magából kétségbeesésében teljesen kikelve.
- Jól van kishaver! Látod tudsz te normálisan is viselkedni, ha akarsz! Most pedig takarodj, és csak akkor tedd ide be a lábadat, ha megtanultad mi az az udvariasság! - vonszolta el ujjffent a forrongó serpenyőktől a totálisan bemajrézott kamaszt, aki látván, hogy nyilvánosan megszégyenítették legalább harminc egynehány ember előtt úgy döntött, hogy inkább visszavonulót fúj a társaságával együtt és gyorsan ki is jöttek a büféből bevágva magukat egy elcsórt vadiúj BMV-be és elhúztak a poros országúton.
Az idős asszonyság nem győzött hálálkodni, és jósága jeleként csomagolt egy kis utravaló elemózsiát, pár adag megkapolt sonkás szendvicset a két derék cowboynak, és még a lovaiknak is jutott valamicske finom eledel. A két cowboy megköszönte hálás szívvel, megölelve az idős asszonyt, majd elvágtattak a lenyugvó nap irányába.
Így termedt el később a 66-os úton lévő büfe legendája, mely aztán később bejárta az egész országot.

ÁTFÚJT BÁNATOK

Ahogy önmagukba árválkodva sodródnak
a falevelek az elhagyott erdőben,
hullámok örök, könnyű, szél-járta
ünnepi tánca helyett önmagunkban
megelőlegezett,
összegyűjtött echó-zajokat hengergetnek.

Fulladozásig teleszívják már magukat
kipufogógázokkal, tinédzser-turhákkal,
obszcén-groteszk trágár beszédekkel.

Derékba tört karrierek, vágyálmok
a súlyos milliók után zokogják
egy ütemre hiány-halálukat.
S aki boldogulni akar mostan
bármiféle eszközzel az egykedvű
zsarnok lesz,
miként árulók berkeiben
a cinkosok hada.

A halál s az elmúlás – különben is -,
mindig kifogástalanul öltözteti
öregségbe igyekvő halandóit.
– S míg egyeseknek egyáltalán
vagy nem tűnik fel apró fogaskerekek
között a rész s az egész közötti átmenet;
sodródnak míg önmagukkal
bírni tudnak az Adys-falevelek.

Az ikrásodott, méz-színes fények
hintázó ágai között tétova árnyékként
hajlong, meghajtja önmagát zörgő,
hajótörött életünk egy-egy aggastyán-foltja.
Átpergetted szíved bársonyán
utolsó perceid,
míg szíved rozsdás drótdarabokban
függeszkedő, bizonytalan ketyegő,
mely bármelyik pillanatban megállhat.

Derengések közt néma,
tüntető végtelen várakozik…
Sodródnak emlékeid is,
míg te folyvást hozzájuk ütközöl.
Simogatások andalító,
szent motozása a magadfajtáknak
mindig is tiltott-tabu gyümölcs volt:
fizikai fájdalom lehetett csupán
csak számodra, ha bárki is
megpróbált hozzád kerülni.

Nem akarhatod, hogy magadat
is szándékos örvénylő
mélységek ragadjanak el.

Még mindig egymás hegyén-hátán
árválkodva sodródnak
a kivénhedt falevelek,
amikre tán már senki sem emlékezik…

JÓLHANGZÓ BEFEKTETÉSEK ÉS EGYÉB KATASZTRÓFÁK

A dúsgazdag vállalkozó üzletember, aki homályos ígéretek, és tán még ismeretlenebb, ködbe vesző alkudozások útján szerezte tehetős vagyonát egy szép napon gondolt egyet és úgy döntött, ha egyszer már vett egy szigetet, aminek a tőszomszédságában egy vulkán aludta évezredes, békés álmát, és látszólag semmi sem utalt arra, hogy akárcsak bármelyik pillanatban kitörhet így a vállalkozó tüstént lecsapott a kedvező ingatlanpiaci helyzetre és luxusmagán repülőgépével tüstént az egzotikus, paradicsomi, pálmafás szigetre utazott, hogy rendesen felmérhesse a helyzetet, és amikor mindent rendben talált aláírt ügyvédje jelenlétében az adásvételhez szükséges, hivatalos papírokat és szinte egy hét leforgása alatt már élvezhette is aprócska gyöngyszem magánszigete minden földi kényelmét.
Ferihegy 2-es terminál elkülönített részében várakozott luxus magán gépe, mely csak az indulásra várt. Az üzletember adott a külsőségekre, hiszen sötétített üvegű, luxus limuzinnal gördült be a terminálra. Amikor a sofőr gáláns kötelességből kinyitotta előtte az ajtót két szupermodell hölgyemény szállt ki elsőként, hogy csacsogva, vihogva korul kémleljenek gyerekes csacskasággal milyen is lehet egy repülőtér:
- Gyerek mucuskám! Isteni ez a hely! - mondogatták mindketten, miközben a befolyásos üzletember méregdrága napszemüveggel szemén, és büdős szivarral a szájában lomha, öreg medveként kiszállt a hátsó ülésről és belekarolt jobbról-balról a két egzotikus hölgybe.
- Hölgyeim! Remélem egyikőtöknek sincs tériszonya és nem fél a repüléstől? - kérdezte mindkettőjüket ravaszkás, sokat sejtető mosollyal.
- Én egy kicsit izgulók drágám... - vallotta be a karcsú, hosszú lábakat viselő, szőkeség.
- Ugyan drága kis bogárkám! Nem lesz itt semmi baj! - miközben kényelmesen odasétáltak a luxus repülőgéphez, mely előtt egyenruhát viselő kapitány és két szintén szexis stewardess hölgy állt, és tisztelgett, mikor az öreg üzletember feltűnt a színen az öregember segítőkészen előbb a két hölgyeményt engedte fölszállni a kis rámpaszerű lépcsőkön, majd könnyed lomha komótosság mellett végül ő is beszállt saját gépébe, és utasítást adott a pilótának, hogy megkezdheti a felszállást.
A két stewardess hölgy azonnal megigazította a két szupermodellen a biztonsági öveiket. Hiába! A szabály az szabály! A kapitány szokásához híven engedélyt kért a toronytól, majd fokozatosan ráfordult a kifutópályára, és irdatlan szuperszonikus sebeséggel gyorsítani kezdett, mire a gép alig öt percen belül már a vattacukoralakú felhők között lavírozott, mint egy motorízált balett-táncos.
Az öregember lassú unalmasággal figyelt az eseményeket, míg a két fiataloska szupermodell hölgy úgy bámult ki a repülő ablakán, mintha most először repülnének, és megbabonázná őket a kozmikus tér, ahol utazhatnak.
- Parancsolnak egy kis frissítőt? - kérdezte az egyik stewardess hölgy az üzletembert, aki most a szupermodellekre nézett és kérdést intézett hozzájuk:
- Hölgyeim! Kértek-e egy kis pezsgőt, vagy bármi mást? - érdeklődött kedvesen.
- Én elfogadnék egy vodka martinit egy kis jéggel! - felelte a barna, mire a szőke is bólintott, ám ő pezsgőt kért. Nem telt bele öt perc sem, és a stewardess hölgy kis zsúrkocsit tolt be az utastérbe és felszolgálta mindenkinek a kért italát.
- Tessék parancsolni! Szolgálhatok még valamivel? - nézett kérdőn, szolgálatkészen az öregemberre, aki intett a fejével, hogy most már elmehet.
- Jaj, annyira szupi, hogy van saját szigeted! - lelkendezett előbb a barna, később a szőke.
- Nos, hát... igen! Ez tényleg biztató hír! - apróbb gondterheltség vonult át az agyán.
A repülőút problémamentes hatékonysággal lezajlott, eltekintve néhány kisebbfajta, kellemetlen légörvénytől, melyet a Csendes óceán fölött érzékeltek, de szerencsére a vérprofi pilóta lélekjelenlétének, és rutinos tapasztalatainak sikeresen elhárították a felmerülő akadályokat.
Amikor leszálltak a kis sziget parányi repterén az öreg üzletember odabiccentett a pilótának, hogy a fizetésében prémiumra számíthat, mert megőrizte hidegvérű gondolkodását, és ura volt a helyzetnek. Terepjáró várakozott rájuk, és miután a hölgyeket két megtermett filippínó besegítette a kocsiba az öregember is beszállt majd intett, hogy indulhatnak. Nem szükséges semmit sem elkapkodni. Ez annyit jelentett, hogy egészen nyugodtan mehettek a festőibb útvonalon át a buja, bohém, vadregényes dzsungelen.
Az öreg üzletember úgy tekintett végig valóságos földi paradicsomán, mint egy hódító, nagyúr, aki szeret kérkedni önző, és saját birtoklási vágyán.
- Hú! Oda nézzetek egy oroszlán! - kiáltott fel az egyik szupermodell, és érződött, hogy nagyon megijedt! - Nem fog fölfalni bennünket?
- Ugyan édeském! Jobban fél a motorzajtól, mint az emberektől! - fújta ki könnyelműen a füstöt az öreg, és érződött a hangjában, mintha még az állatoknak is parancsolni tudna, és ez rögvest nagyon is vonzóvá tette a két gyönyörű, fiatal nő szemében őt.
Körülbelül negyvenöt perces, festői dzsungeltúra után az őserdő közepén egyszer csak egy fantasztikus zubogó vízesés és aprócska völgy terült el, melynek szélén állt az üzletember saját építésű, minden luxus kényeztetéssel ellátott luxusvillája, ahol huszonöt fős személyzet gondoskodott arról, hogy az ember ténylegesen is úgy érezhesse magát, akár egy kiskirály, vagy királynő.
- Üdvözöljük Önöket a szigeten! - köszöntötte őket angolul egy akcentussal beszélő filippínó. - Érezzék magukat nagyon jól nálunk!
- Köszönjük Alberto! Most mutasd meg a lakosztályokat! - utasította őt az öregember.
Hatalmas görög oszlopokkal díszített, pazar márványterembe léptek, ahonnét hálófülkék nyíltak. A hölgyeknek és az uraknak is külön vendégszobák álltak rendelkezésükre a nagy huszonnégy órájában.
- Hölgyeim! Azt javaslom, hogy pakoljátok ki a csomagjaitokat, pihengessetek, ejtőzzetek! A vacsorát pontosan hat órakor szervírozzák! - az üzletember több szót nem vesztegetett máris bement saját külön bejáratú lakosztályába, és magára zárta az ajtót, hogy senki se merje zavarni.
Hamar este lett és a két szupermodell hölgy kissé másnaposan, és kábán jött a gyönyörűen megterített, gyertyafényes, romantikus ebédlőhelységbe, hogy együtt fogyasszák el a sült húsokból, gyümölcsöktől, és főként párolt zöldséges rizsből készült fejedelmi tálalású lakomát. Volt itt minden, ami szem szájnak az ingere. Rántott és párolt halfajták, sült rákok, és polip, és cápaleves, kinek éppen mire támadt gusztusa. S bár a szupermodelleknek elviekben szigorú diéta szabott határt nem tagadták meg maguktól a finom falatok élvezetét. Legfeljebb majd későbbiekben, ha másként nem megy ledugják hosszú ujjacskáikat a nyelőcsövükön és megszabadulnak az ételektől, ha úgy érzik túlzásba vitték a táplálkozást.
- Hölgyeim! - emelte márkás pezsgővel teletöltött kristálypoharát a magasba az öreg. - Emelem poharamat rátok, akik olyan sok kellemes, vidám percet szereztetek számomra!
A kétszupermodell hölgy röhögve, vihogva kuncogott előbb csak magában, majd egyre tüntetőbben, és harsogva. Az étkezés megkoronázásának számított a csoki muse, és a friss déli gyümölcsökből igen-igen alaposan összeválogatott vegyes gyümölcstál, mely a két hölgy előszeretettel eszegetett.
Természetesen, hogy a helyi infrastruktúrába is bekapcsolódhasson, és élénkíthesse a kis sziget idegenforgalmi szolgáltatásait elsősorban saját kiterjedt ismerőseit, baráti körét igyekezett meghívni szigetére, akiket természetesen az erre az alkalomra építtetett luxusbungalókban szállásolt el, pazar lakomák, és ételek kíséretében. Itt mindenki kiskirálynak, és királynőnek érezhette magát, legalább is addig, amíg az adott vulkán fel nem ébredt lappangva szunnyadó álmából.
Először csak az egykori mélykék színekben pompázó horizont lett koromsötét, majd pernye és hamueső hullott az égből, mintha mindent piszkos és barátságtalan volna, majd jöttek fokozatosan felváltva a morgások és a tektonikus földmozgásokkal kísértő remegések, melyek meghaladták a Richter-skála értékeit is. S bár a kivitelezők azt ígérték a dúsgazdag üzletembernek, hogy luxus palotája nyugodt szívvel kibír akár még egy kisebbfajta földrengést is, most sorozatosan újabb és újabb lökéshullámok rázkódtatták meg a földet, és az egész szigetet.
A vulkáni hegy bosszút szomjazott, és látszólag egyre mérgesebb lett, hogy megsértették szent békés nyugalmát.
A meghívott celebek, sztárok, luxusvendégek közt tüstént kitört az egyetemes pánikszerű hangulat. Többen is fejvesztett hangyák módján kezdtek el viselkedni, és akár egymást is könnyűszerrel eltaposhatták volna, csak hogy túlélhessék a természeti katasztrófát.
- Kérlek benneteket! Nyugodjatok meg! - igyekezett csitítani egybegyűlt kedves, halálra rémült vendégeit hasztalan a házigazda füstölgő szivarral a szájában. - Minden rendbe fog jönni! A legfontosabb dolog, hogy semmi szükség pánikra! Minden rendben lesz! - próbálta megnyugtatni az össze-vissza rohangáló, kétségbeesettnek tűnő embereket, míg a csinos, szupermodell-alkatú hölgyek többsége fejveszetten menekülőre fogta a dolgot.
A dúsgazdag üzletemberen kezdett úrrá lenni a totális káosz állapota. Talán kicsit úgy is érezhette magát, mint aki teljesen elveszettnek tartja a dolgok, és az irányítás kézben tartását. Benga gorilla testőre is tehetetlenül szemlélték az események ilyentén alakulását.
- Mindenki azonnal jöjjön be a házba! Van egy pánikhelység! - próbálta túlüvölteni a vulkán morgását, és a halálra rémült emberek hangjait.
Abban a percben, hogy a két halálra rémült hölgyek meghallották a ,,pánikszoba" kifejezést veszett iramodásba kezdtek, és valósággal megrohamozták a luxuspalota rázkódó görög oszlopait, márványtermeit.
- Nyugalom kedves barátaim! Itt biztonságban vagyunk! Nincs veszély! - igyekezett mindenkit megnyugtatni. A szupermodell alkatú, egzotikus hölgyek tűsarkúikat féltették, a többségnek díjnyertes, méregdrága ruhakollekciója is azonmód elszakadt, és tönkrement, míg a sportosan kidolgozott, macsó férfiakon is úrrá lett valami gyerekeskedő pánikhangulat.
- Most nézzétek meg a vadiúj Gucci-körömcipőmet! Teljesen tönkrement a hamutól! - cincogta az egyik botoxolt díva.
- Valakink van olyan mobilja, amin van térerő?! - érdeklődött feszülten a másik hölgyemény, akit kezdett felemészteni a pánik.
- Hölgyeim! Felhívnám szíves figyelmeteket, hogy ezek vastag, megerősített acélajtók, amik annyira hőállók, hogy még egy kisebbfajta vulkánkitörést is nyugodt szívvel kibírnak! - bár az öreg - látszólag -, tökéletesen ura volt a helyzetnek érződött a hangján, hogy bárcsak ez a kisebbfajta rémálom-katasztrófa ne most történt volna meg. Szerencsére a személyzet tagjait is felkészítették bizonyos vészforgatókönyvekre, így nekik is volt olyan helységük a föld alatt, ahol elviekben biztonsággal elrejtőzhettek.
A vulkáni hegy egyre ádázabbul, vadul kezdett háborogni, míg végül sűrű, tűzeső kíséretében okádni kezdte magából a legalább ötezer Celsius fokos masszív lávatömeget, és ami csak az útjába került azt rögvest el is pusztította. A gyönyörű, harmonikus pálmafáktól kezdve az élővilág, az élőflóra jelentős része súlyos károkat szenvedett el másodpercek alatt, és úgy tűnt a lávának esze ágában sincs megállni a luxuspalota előtt.
,,Bárcsak az egészet el lehetett volna keríteni!" - futott át az öregember agyán miközben újabb büdös szagú szivarra gyújtott, mert azt hihette a szivarozás átmenetileg lecsillapítja kedélyeit.
- Megfogunk halni! A kurva életbe! Megfogunk halni! - kezdett hisztériázni, mint egy megrémült kislány a magas, karcsú szőkeség, mire a barnahajú hölgy eredménytelenül nyugtatni próbálta.
- Hölgyeim! Próbáljunk meg mélyeket lélegezve, higgadtan kezelni a fennálló helyzetet! - most érezte csak, hogy mennyire gyerekes, és nevetséges ahogyan ezt az egészet tálalta. Igazából fogalma sem volt, hogy mi a teendő egy kisebbfajta természeti katasztrófa alatt, elvégre ő egy multimillárdos üzletember volt, és az égadta világon mindenre megvoltak a maga jól bevált, használható, keveset kérdező embereit, akiket utasíthatott.
- Volna kedvük a hölgyeknek pókerezni, vagy társasozni? Az activityt azért szeretik, vagy amőbázzunk?! - próbált viccelődni, de látva a kritikus, kétségbeesett helyzetet inkább csendben maradt. - Hát... sajnos kénytelenek vagyunk kivárni a végét! - újabb nagy szippantás következett a szivarból, miközben mindvégig azon járt az esze, hogy most mi tévő legyen.
A pánikszoba ultramodern telekommunikációval volt felszerelve. Ez annyit jelentett, hogy az üzletembernek elegendő volt egy gombnyomás, hogy személyzetével, vagy akár a többi emberrel egyszerűen kapcsolatba léphessen. Most odament egy kisebbfajta irányítópulthoz, leült a kényelmes irodai székbe, és miközben a nagy mozaik-képrnyőkön a kamerák követték a láva útját, az öregember részletesen végig nézte a totális pusztítás irányát, és megpróbálta kitalálni, hogy hogyan is hozhatná rendbe a dolgokat?
- Halló... hallanak engem? - szólt bele a mikrofonba, mely jeleket digitális közvetített.
Recsegő, alig érthető hangok után értelmes, akcentussal beszélő, angol hangok kezdtek kiszűrődni az éterből.
- Uram! Mi jól vagyunk! Sajnos a láva mindent beborított... - jelentette az egyik pincérkedő filippínó.
- Ezzel most ne foglalkozzanak! Az a legfontosabb, hogy együtt, közösen átvészelhessek ezt a katasztrófát! Személyi sérülés történt-e? - kérdezte újra.
- Nem... mi jól vagyunk... a külvilággal megszűnt minden összeköttetés... - recsegte a hang.
- Mindenki nyugodjon meg! Nem lesz semmi baj! - üzente az öregember az éter hullámain át, és bizakodni kezdett, hogy talán túlélhető, és átvészelhető ez az egész.
Még mindenki jól hallhatta, amint a hatalmas hegy bosszúszomjasan háborog, és utolsót mordul, akár egy felbőszített vadállat, majd nyolc órával később hajnal felé úgy tűnt a láva kezd kőzetté dermedni, és megállt az aprócska völgyben, és a felhők is derűs, napsütéses napot ígértek negyvenfokos hőmérséklettel.
Az öregember aprólékos gondosággal figyelemmel kísérte az eseményeket, és mikor úgy tűnt, hogy már nincs veszély egyetlen gombnyomással kinyitotta az ultrabiztonságos pánikszobájuk ajtaját, és kikémlelt a villája udvarára, ami most katasztrófa sújtotta övezetnek látszott, és mindenütt megvoltak figyelhetőek az elemi erejű pusztítás nyomai. A megkövesült, masszív, tömör vulkanikus kőzetről már nem is beszélve!
- Drága hölgyeim! Most már nyugodtan előjöhettek! Csak óvatosan, vigyázva! Aprókat lépkedjetek! - segített a két jócskán megrémült szupermodellnek friss levegőt szívni, annál is inkább, mert időközben mindkettőjükről kiderült, hogy klausztrofóbiától szenvednek.
- Őszintén sajnálom, hogy mindez megtörtént, de igyekszem megjavítani, és helyrehozni az összes kárt! - vallotta be nem csupán önmagának, de a két hölgynek is! Később a luxusvilla személyzete is előkerült, és szerencsésen túlélték a katasztrófát. Az üzletember máris azon kezdte törni a fejét, hogy a megszilárdult kőzetet miként lehetne feltörni, újra hasznosítani, és jobbá, és biztonságosabbá tenni azt a paradicsomi, földi mennyországot, mely a csendes óceán törésvonala mentén feküdt.